1867-1920

Az 1877–78-as orosz–török háború hatására Magyarországon a kereszténység védőbástyájához kötött emlékezés alapjaiban változott meg. A magyarság török iránti rokonszenve és a szabadságharc leverésében segédkező oroszokkal szembeni ellenszenve új értelmezési keretbe helyezte a 15–17. századi törökellenes harcokat.^* Jól mutatja ezt Jókai Mór Zenta–Mohács című verse is, amelyben a két nép kölcsönösen megbocsát egymásnak, a magyarok Mohácsért, a törökök Zentáért, s teszik ezt azért, mert a törökök hősiesen helytálltak az oroszokkal szemben a balkáni harcokban. A versben a magyar–török harcok immár nem Magyarország kereszténységet védő szerepére emlékeztetnek, amelyet a mohamedán törökkel szemben töltött be, hanem dicső és hősies események a két nép közös emlékezetében. A magyarságot és a törököket itt már semmi, még a valláskülönbség sem helyezi egymással ellentétes pozícióba, a törökbarátság pedig már nem szégyellni való. Ez a változás a korban nemcsak a szövegekben, hanem rituális szinten is megragadható: a zentaiak 1877–78-ban nem tartottak ünnepi megemlékezést a csata évfordulóján, hogy ily módon is kifejezzék rokonszenvüket a törökök iránt.^*

A Hymnus kapcsán az első Kölcsey-monográfia írója, Vajda Viktor a költemény bensőséges ima-jellegét emelte ki a lelkesedés hangjával ellentétben (1875). 1885-ben Jancsó Benedek Kölcsey-monográfiájában megállapítja, hogy a Hymnus „nemzeti imadallá lett”.^* Az „imadal” kifejezés már dallam és szöveg összefonódását jelenti. Szabó G. Zoltán szerint Jancsó Hymnus-értékelése – a megpróbáltatások, szenvedések idején imadal, nemzeti ünnepeken, a diadal perceiben háladal – a mai napig meghatározó a költeménnyel kapcsolatos megemlékezések hangjában. A nemzeti gyász alkalmai: 1860-ban a Széchenyi István gróf emlékére összegyűlt tömeg énekelte a Himnuszt a Szózattal együtt. 1894-ben Kossuth Lajos ravatalánál, majd a temetési menetben, spontán módon is el- elhangzott, szintén a Szózattal együtt. A „dicsőség” alkalmai közt elsőként 1896-ban, a millenniumi ünnepségek megnyitóján szólt. Az első újkori olimpián Hajós Alfréd aranyérmének átadásakor a dalmű az Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyarország különállását reprezentálta.

A dalművet az ünnepi és hazafias alkalmakon való éneklésén túl különböző művészeti ágakban is feldolgozták. Már 1848-ban Dobsa Lajos Március tizenötödike című vígjátékának első jelenetében a „Hermina” gőzös fedélzetén, az utasok között a fiatalok a Hymnus első szakaszának egy részét éneklik: „Balsors a’ kit régen tép” stb.^* Erkel több művében is megidézte saját szerzeményét. 1857-ben a császári pár látogatása alkalmából bemutatott Erzsébet című opera második felvonásában halkan, templomi környezetben szólal meg a dalmű a színpadon, 1867-ben a Dózsa György fináléjában hangzik fel dallama, a Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulójára írt Ünnepi nyitányban pedig Erkel összekapcsolta művét Egressy Béni Szózathoz írt zenéjével. Szintén 1867-ben Mosonyi Mihály két énekhangra és zongorára készített átiratot a dalműből, Liszt Ferenc zongorára, majd szimfonikus zenekarra írt fantáziát Szózat és Himnusz címmel. A két dalmű ezen összekapcsolásai adhatták az alapot a ma is fennálló gyakorlat számára: ünnepségek kezdetekor a Himnusz, zárásként pedig a Szózat hangzik el.

A zenei és színpadi feldolgozások mellet a képzőművészetben is megjelent. Gyulán, Erkel szülővárosában 1893-ban avatták fel a zeneszerző mellszobrát. A talapzat nyugati oldalát a dalmű első sorának szövege és kottája díszíti. Nagykároly városi tanácsa a millenniumi ünnepségsorozat alkalmából állíttatta fel Kölcsey Ferenc ülő szobrát 1897-ben. A talapzat elülső oldalán a költő neve, a hátoldalon a Hymnus első sora volt olvasható.

A 20. század elejére a dalmű már olyan fontos szerepet töltött be a közéletben, hogy elindult intézményesülése, és politikai kérdéssé is vált. A politikában ebben az időszakban főként a szabadságharc utáni elnyomás fájó emlékének említése és a közös uralkodóval mint magyar királlyal kapcsolatos szimbólumhasználat révén került előtérbe. Az intézményesülés törvényi akadálya az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának már volt – császárhimnusza. Országgyűlésen 1901-ben vetődött fel először az egységes magyar nemzet himnuszának kérdése. Rátkay László képviselő interpellációjában tiltakozott az ellen, hogy egy magyar nemzeti ünnepen az osztrák himnusz szólaljon meg először – folytatódott tehát a vita a magyar és a birodalmi szimbólumok használatának helyei és alkalmai körül. Széll Kálmán miniszterelnök egy nyilatkozatában a hazai és a birodalmi szimbólumok iránt is lojális igyekezett maradni: „Ha én hallom ezt a dallamot [ti. a Gotterhaltét], az engem a haza iránti érzelmeimben nem zavar meg, époly kevéssé, a mint, hogyha a »Hazádnak rendületlenűl«-t hallom és éneklem, lelkesedem a hazáért és egyformán hű maradok a hazához és a királyhoz.”^* 1903-ban Pap Zoltán interpellációja nyomán újból napirendre kerül a kérdés, Rátkay László pedig immár törvényjavaslatot nyújtott be „az egységes magyar nemzet himnuszáról” – Kölcsey versét és Erkel Ferenc zenéjét mellékelve a beadványhoz. Az indoklásban ez állt: „Minden művelt nemzetnek meg van az ő dalba foglalt nemzeti fohásza, melyet hymnusznak nevezünk. A magyar néplélek Kölcsey Ferencz költőnknek Erkel Ferencz dalköltőnk által megzenésített »hymnusz« czimű költeményét avatta fel a magyar nemzet fohászává. Mi sem akadályozza tehát, hogy a magyar népléleknek ezen választása törvényhozás útján is szentesítve legyen.”^* Az országgyűlés elfogadta a javaslatot, az uralkodó azonban nem szentesítette, így nem vált kötelező érvényűvé. Annak ellenére, hogy jogszabály nem kodifikálta, a 20. század elejétől fogva Kölcsey Ferenc verse Erkel Ferenc zenéjével a magyar nemzet himnuszának tekinthető. (A továbbiakban: Himnusz)

A Himnusz (a szabadságharc korával ellentétben) bekerült a katonazenekarok repertoárjába. Gramofonfelvétel készült 1911 körül a császári és királyi 23. gyalogezred zenekarának Himnusz-előadásáról, 1912 körül a díszőrség felváltásáról, mely hangfelvételen vezényszóval együtt hallatszik a Rákóczi-induló, a Himnusz és a Hunyadi-induló zenéje. Ez utóbbi három mű együttes előadása még számos felvételen megtalálható a korból. Nem sokkal az első világháború kitörése előtt sajtóvisszhangot kapott az első, nemzeti himnusz miatt történő összeütközés. Kocsmai verekedés tört ki egy magyar tanító és egy szlovák pap közt, mivel az egyik a Himnuszt, a másik a Hej Szlovacit rendelte az ott játszó cigánybandától.

A Himnusz és a Gotterhalte párhuzamos jelenlétének végpontja alighanem az a mára feledésbe merült esemény, amely 1918 októberében zajlott le Debrecenben. Tisza István miniszterelnök október 17-én ismerte el a parlamentben a háború elvesztését. Károly osztrák császár, IV. Károly néven magyar király a bizonytalan helyzet ellenére elutazott Debrecenbe, az új egyetem felavatására. Az egymásnak több helyen ellentmondó sajtóhíradások legtöbbje botrányt emlegetett, mert a királyi család fogadására kirendelt cseh legénységű katonazenekar a történelmi változások ellenére is a császárhimnuszt játszotta. A pályaudvaron összegyűlt tömeg csak ezután énekelhette a Himnuszt. Azaz – sugallta több lap – „semmi nem változott.” Egyes beszámolók szerint az „óriási tömeg ajkán zúg az »Isten áldd meg a magyar [sic!]«, és zúgnak a harangok”, más lapok szerint „semmit érteni nem lehet, a Gotterhalte minden hangot elnyom.”^* A „Gotterhalte-botrány” feledésbe merült, mert a trianoni békeszerződés nyomán bekövetkezett változások a nemzeti ügyeket tekintve sokkal súlyosabban érintették az országot. A Himnusz vonatkozásában ez azt jelentette, hogy az idegen fennhatóság alá került magyarok nem énekelhették többé a nemzeti himnuszt; ez azonban, a tiltás ellenére (vagy talán éppen azért) minden eddiginél erősebben fejezte ki a magyar identitást. A magyarság ragaszkodott hozzá és megőrizte emlékezetében.