Böngészés tanulmányokban

1945-1990

A kereszténység védőbástyája

 A Rákosi-korszakban „a demokrácia leghatalmasabb védőbástyája” a Szovjetunió volt.*
Lásd pl. Rákosi beszédét a nagybudapesti pártaktíva előtt 1947. október 31-én. Rákosi Mátyás, A fordulat éve, Bp., Szikra, 1950, http://mek.oszk.hu/04400/04493/04493.htm#16 (Letöltés ideje: 2012. július 2.).
Miután azonban Tito Jugoszláviában a különutas politika mellett döntött, Rákosi kiadta a jelmondatot: „Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”. Ezzel is kifejezésre akarta juttatni, hogy Magyarország – Jugoszláviával ellentétben – hűséges marad Sztálinhoz és a Szovjetunióhoz. A jelmondat a továbbiakban a Rákosi-beszédek gyakran ismétlődő elemévé vált.
 1948-ban Rákosi célul tűzte ki „az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezés[ét]”.*
Salacz Gábor, A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948–1964), München, Görres Gesellschaft, 1988, 9.
Ezt követően az egyházak folyamatos támadásnak voltak kitéve, elkezdődtek a kommunista elnyomás évtizedei. A magyar katolikus egyház ebben a helyzetben úgy tűnt fel, mint a kereszténység védőbástyája a kommunizmussal szemben. XII. Pius pápa az 1949. február 14-ei titkos konzisztóriumon tartott beszédében a magyarság kereszténység védelmében kifejtett tevékenységének – Szent István óta tartó – folyamatosságára helyezte a hangsúlyt, amikor reményét fejezte ki, hogy a magyar katolikusok szilárd hittel és kitartással viselik az újabb megpróbáltatásokat.
 1956-ban a forradalomban részt vevők a nyugati országokhoz fordulva segítségért újra hangoztatták Magyarország egykori kereszténységet védő szerepét. Mindszenty József november 3-ai rádióbeszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak mindig a Nyugatot kellett védenie, aminek negatív következményei voltak a nemzetre: „Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresnünk.”*
A forradalom hangja: Magyarországi rádióadások, 1956. október 23–november 9., szerk. Varga László, Bp., Századvég – Nyilvánosság Klub, 1989, 461.
A későbbi visszaemlékezésekben is megjelenik a védőbástya képe. Varga Béla végleges hazaindulása előtt (1991) a következőképpen nyilatkozott egyik interjújában: „Megyünk haza az én drága Budapestemre. [...] 1945-ben éppúgy, mint 1956-ban, Budapest volt Magyarország és Európa védőbástyája, a történelmi próbatételkor reménytelenül is küzdött a zsarnokság ellen.”*
Csicsery-Rónay István, „A magyar nép büszkesége embersége legyen” = A demokrácia fellegvárának építői: Csicsery-Rónay István, Horváth János, Török Bálint írásaiból, szerk. Török Bálint, Bp., Századvég, 2002, 242.
 A 20. század második felére az európai emlékezetben a kereszténység védőbástyájára mint emlékezethelyre egyre inkább a felejtés homálya borult. Ezzel szembesült például a cannes-i filmfesztiválra kiutazó Déry Tibor, aki nemcsak a Nyugat felejtését regisztrálta, hanem (ön)ironikusan mutatott rá arra, hogy a magyarság ellenben emlékezni akar.

Himnusz

1945 áprilisában a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai ünnepséget rendeztek annak alkalmából, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította az országot. A gyűlés az Internacionálé éneklésével kezdődött, ezután hangzott el a Himnusz. 1949 után azonban Rákosi Mátyás politikája jelképeiben is szakítani akart a nemzeti múlttal; az új államformához új címert kívánt, a hivatalos ünnepségeken pedig új himnuszt akart hallani. A zene komponálására Kodály Zoltánt, szövegének megalkotására Illyés Gyulát választották. Egy visszaemlékezés szerint Kodály így felelt Révai József népművelési miniszter nem hivatalos felkérésére: „Minek? Jó a régi.”*
Így láttuk Kodályt: Nyolcvan emlékezés, szerk. Bónis Ferenc, Bp., Püski, 1994, 162.
A Rákosi-éra végül nem cserélte le a Himnuszt, de megpróbálta áthangolni, vallásos jellegét átértelmezni: „Kölcseynek bűntudatot hangoztató sorai mögött is nem annyira vallásos, mint politikai felismerés és ítélet rejtőzik”.*
Kölcsey Ferenc válogatott művei, s. a. r. Szauder József, Bp., Szépirodalmi, 1951, I, 332.
(Használatát is előírták, az 1950-es évek első felében csak hangszeresen, szöveg nélkül hangozott el nyilvános alkalmakkor. Az 1939-ben, a budapesti Batthyány téren felállított Kölcsey-szobrot 1950-ben a metróépítésre hivatkozva eltávolították; a szobor csak 1974-ben került vissza, eredeti (magasabb) talapzata nélkül – így megváltozott a szobor szimbolikus jelentése: nem a magasból tekint le szemlélőire, hanem könyvébe mélyed.*
Bob Dent, Mesélő szobrok: Budapest köztéri emlékművei, Bp., Európa, 2009, 120.
1956. október 23-án a forradalmi tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte, a Szabad Európa Rádió a Himnusz zenéjének játszásával zárta aznapi műsorát. A Magyar Rádió is gyakran játszotta a dalművet az 56-os forradalmi események idején. A Himnusz a Szózat, az Egmont-nyitány és a Boldogasszony anyánk mellett az 56-os forradalom zenei szimbólumává vált. A forradalom és szabadságharc leverését követően, 1957-ben készült el Lajtha László VII. szimfóniája (Forradalom), melynek eredeti címe Mártírok siratója volt. A zárótételben harang és rézfúvósok hangján szólal meg a Himnusz dallamának első sora. A magyar szóra eső résznél a dallamot az egész zenekar hangereje nyomja el.
A Kádár-rendszer nem folytatta a Himnusz és Szózat elleni „küzdelmet”. A magyar televízió 1966-os szilveszteri műsorában Sinkovits Imre köszöntője után, éjfélkor már a Himnusz zenéje hangzik fel (szöveg nélkül). A Himnusz játszása az újév beköszöntekor a mai napig is szokás a magyar televíziókban. A Mártírok siratója és Schwajda György 1989-ben bemutatott Himnusz című egyfelvonásosa is a Himnuszt mint szimbólumot használja az egész magyar nép sorsának bemutatására az adott történelmi korszakban.