A történet szerint Erkel nem akart pályázni, de Bartay Endre a határidő lejárta előtt egy nappal bezárta őt egy „mellékszobába”, ahol kopott zongora állt. A nemzeti igazgatója némi kottapapírt és a Hymnus szövegét is hátrahagyta. Gárdonyi szavaival így emlékezett Erkel az ezt követő pillanatokra: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott, a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz, úgy amint ma ismerik. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.” (Gárdonyi Géza, Apróságok Erkel életéből = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk. Fabó Bertalan, Bp., 1910, 212.)