1920-1945
A kereszténység védőbástyája
Az 1920-as években Magyarország védőbástya-szerepe politikai célzatú jelentéstöbblettel kiegészülve bukkant fel. A magyarság múltbéli keresztényvédő harcát összekapcsolták korabeli bolsevizmusellenes szerepével.*
Vö. Terbe, i. m., 332.
Az 1920-as párizsi békekonferencián Apponyi Albert azzal érvelt Magyarország felosztása ellen, hogy az ország csak akkor tudja teljesíteni Európát védő hivatását, ha területi épsége megmarad, másutt pedig világossá tette, hogy Magyarország jelenlegi feladata „az orosz veszedelemmel” szembeni védelem.
Trianon után az elcsatolt területek visszaszerzésére irányuló törekvések ellenben egészen más értelmezést kapcsoltak az ország védőbástya-szerepéhez. Érvrendszerük állandó hivatkozási elemévé vált, hogy Magyarország a Nyugat védőbástyája volt, a Nyugat azonban hála és köszönet helyett magára hagyta és megcsonkította az országot.*
Hankiss Elemér, Nemzetvallás = Monumentumok az első háborúból, szerk. Kovács Ákos, Bp., Corvina, 1991, 64–90; Zeidler Miklós, A magyar irredenta kultusz a két világháború között, Bp., Teleki László Alapítvány, 2002.
1939-ben például – amikor Buda visszafoglalásának 250. évfordulójának megünneplésére készültek – Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda elnöke Gömbös Gyulát arra kérte, hogy „ne az jöjjön ki a műsorból, hogy a »kereszt« legyőzte a »félholdat«, mert ebből csak a Nyugat pozitív szerepe emelkedik ki. És éppen ma kell elgondolkozni, hogy »vajon tényleg olyan jó volt-e feláldozni a végtelenségig a magyarságot a nyugatért, amely így fizetett«. Az domborodjék inkább ki, hogy a »magyarság feláldozta önmagát a nyugatért, és ezt alapos oka volt utólag megbánni«”.*Glatz Ferenc, Nemzeti kultúra, kulturált nemzet, 1867–1987, Bp., Kossuth, 1988, 196.
Az I. világháború után megerősödött a keleti irányultságú, nyugatellenes turanizmus. Mivel ideológiájának ellentmondott a magyarság korábbi török elleni harca, ezért igyekezett Magyarország védőbástya-szerepét a felejtés homályába burkolni és jelentéktelennek tüntetni fel a török–magyar szembenállást.
Az 1930-as években, Hitler hatalomra kerülését követően Magyarország egyre többször jelent meg a német terjeszkedés elleni bástyaként.*
Terbe, i. m., 325.
Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus, bár eleinte a kommunizmus elleni állásfoglalásnak szánták, végül – a katolikus egyház és a hitleri Németország egyre romló viszonya miatt – a német nácizmus ellen is irányult.*Gergely Jenő, Eucharisztikus világkongresszus Budapesten, 1938, Bp., Kossuth, 1988.
A rendező Magyarország újra magára vette a kereszténység védőbástyája szerepét, ekkor „az újpogány bolsevizmus és náci fertőzés ellenében”.*Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon, 1919–1945, Bp., ELTE Újkori Magyar Történeti Tanszék, 1997, 30.
Az 1940-es években a Szovjetunió elleni háború igazolásaként a kormány gyakran használta fel a védőbástya-eszme azon változatát, amely szerint Magyarország a Nyugat védőbástyája a keleti barbársággal szemben. Ugyanebben az időszakban azonban olyan értelmezése is létezett a kereszténység védőbástyájának, amely azt hangoztatta, hogy a magyarság mindig is önálló úton járt, sem akkor, sem most nem szolgálta ki más nemzetek politikai-hatalmi törekvéseit.*
1943-ban ez volt például Bajcsy-Zsilinszky Endre véleménye. Lásd Vigh Károly, Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai nézeteinek alakulása, Bp., Akadémiai, 1979, 145.
Illyés Gyula úgy értékelte Magyarország történelminek nevezett hivatását, hogy annak teljesítése mindig más népek érdeke volt, az ország részéről pedig érdek nélküli önfeláldozás. Ezért azt javasolta, hogy a kereszténység védelme ezentúl legyen Isten feladata, a magyar pedig védje meg saját nemzetét. Utóbbi Illyés számára nem területi, politikai védelmet jelentett a külvilággal szemben, hanem olyan intézkedéseket, amelyek a magyar társadalom belső problémáit oldják meg.
Himnusz
A Himnusz által felidézett múlt rétegei közül ebben az időszakban keletkezésének tágabban értett korszaka, a reformkor került előtérbe, mint a nehézségek s az elnyomás ellenére is rendületlen hazafiasság példája. A Hymnus születésének centenáriumát (1923) államilag szervezetten ünnepelték. A központi ünnepség Mátészalkán volt, ahol a vármegye, a kormány és az Akadémia képviselőinek üdvözlő beszédére Horthy Miklós kormányzó válaszolt. A Himnusz körül ekkorra már kultusz alakult ki. A centenárium alkalmából jelent meg Horváth János irodalomtörténész tanulmánya a Napkelet c. folyóiratban, amely az aktuális történelmi helyzetet vonta párhuzamba Kölcsey versével és a Szózattal, korszakukat követendő példaként állította a jelen elé, és a nemzetet önvizsgálatra felhívva állapította meg: „Ha a mai magyarság képes lesz ugyanarra a »rendületlen hűség«-re, melyről a Szózat költője a katasztrófa után sem mondott le, ha mai sorsszerű pillanataiban ugyanazon törhetetlen, magára számító élet-akarat ég benne: akkor méltó lesz arra, hogy Kölcsey Himnuszát is ajkára vegye.”*
Horváth János, A Himnusz (1823. január 22.), Napkelet, 1923/2, 97–103.
Krúdy Gyula Nyugatban megjelent cikke a hagyományok tiszteletét és a keresztényi magatartást hangsúlyozza a költeménnyel kapcsolatban, amely azért lett a „magyarok imádsága”, mert „éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége”, mint ahogy „a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul”.*Krúdy Gyula, A Himnusz bölcsőjénél, Nyugat, 1923/4, 217–220.
1938-ban, Kölcsey halálának százéves évfordulóján Illyés Gyula arról értekezett a Nyugatban, hogy a nagy Kölcsey életművét elhomályosította legnagyobbá lett műve, a Hymnus, amely varázslatát „több mint száz év óta milliók szívéből egyre szív[ja] magába s mely már rádiumfényként árad belőle.”*Illyés Gyula, A Himnusz költője, Nyugat, 1938/8, 77.
Dohnányi Ernő szintén 1923-ban idézte a Himnusz, a Szózat és saját Hitvallás – Nemzeti ima című művének témáját hármas zenekarral, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóját köszöntő Ünnepi nyitányában. Ezt a változatot ismerjük ma nemzeti himnuszként. A Himnusz játszási módja is tükrözte azt a változást, amely Trianon után a múlthoz fűződő viszonyban bekövetkezett; a zene melankolikus lett. A későbbiekben a Dohnányi Ernő által 1938-ban írt új zenekari változat lett a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter által elrendelt hivatalos verzió.