HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás







[Metsző: Lehnhardt Sámuel.]



[Metsző: Adolph Dworźak, rajzolta: Melegh Gábor.]


MÉLTÓSÁGOS
SÁRVÁRI FELSŐ-VIDÉKI
GR. SZÉCHENYI PÁL,
CS. KIR. KAMARÁS
HITVESÉNEK
SZÜLETETT
GR. ZICHY-FERRARIS
EMILIA
ASSZONYNAK,
CSILLAG KERESZTES DÁMÁNAK
Ő MÉLTÓSÁGÁNAK

mély tisztelettel.


AURORA.

(Kilenczedik év.)




ZRÍNYI ILONA.

1643-1703.*
1643–1763: hibás születési és halálozási évszámok, bár az utóbbi egyértelmű sajtóhiba, tartalmazza is a kiadvány saját hibalistája; Zrínyi Ilona fejedelemasszony, Zrínyi Péter és Frangepán Anna Katalin lánya, I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége, II. Rákóczi Ferenc anyja 1649-ben született, és 1703-ban halt meg. (vö. Végh Ferenc: „Domina Helena Zriniana […] mortem eluctata […] anno Salutis MDCCIII. aetatis LX. die XVII. Februarii”. Mikor és hol született Zrínyi Ilona? = Ruscia – Hungaria – Europa. Ünnepi kötet Font Márta professzor asszony 70. születésnapjára, szerk. Bagi Dániel, Barabás Gábor, Fedeles Tamás, Kiss Gergely, Kronosz Kiadó, Pécs, 2022, 641–652.)

Midőn valamelly népnél a’ szenvedélyek felzudúlnak, midőn egy, több mint száz esztendős viadalma polgárnak polgár ellen a’ hazát szertetépi; ’s egy idegen uralkodó a’ zűrzavart használja, éleszti ’s fegyvereit a’ törvényes hatalomnak ellen szögzi, illyetén erőszakos küzdés nagy charaktereket nevel, jeles tetteket szül: de tiszta embert, kit a’ körűle eláradt ’s talán önmaga által ontott vér meg ne mocskítana, ki a’ lángokból, mellyek körűle dühödtek tisztultan, miként az ásbest, válna-ki, a’ szem igen is ritkán találhat. – Végén a’ tizenhetedik századnak, a’ magyar történetek’ egyik legszomorúbb évszakán, egy illy tüneményt látunk felsugárzani. Zrínyi Ilona az; korának legdicsőbb egyszersmind legszerencsétlenebb asszonya. Bár milly vétkesek voltak legyen férje’ mozgalmai, csudálást és dicséretet érdemel ő, hogy a’ szerencse’ mindennemű változatin keresztűl inghatatlan hív maradt; minden földi gyönyöreit feláldozta, ’s elhagyatván mindentől hanyatló boldogságaért, egyedűl küzdött.
Gróf Zrínyi Péternek Frangepán Katalinnal három gyermeke volt. Boldizsár, Auróra Veronika, és Ilona. Auróra Veronika kisded korában elhalt.*
Auróra Veronika nem halt meg gyerekkorában, és volt még egy leánytestvér, Zrínyi Judit Petronella.
Ilona, kinek gyermekéveiről semmit sem tudunk, 1643-ban született. Atyja 1665ben a’ trencsényi fürdőkben mulata, hol Vesselényi a’ nádor, Rákóczi, Nádasdi és Frangepán is jelen voltanak. Itt szövődött azon öszveesküvés, melly magyarországot nagy inséggel, a’ nevezetteknek pedig hármát hóhérpallossal büntette. Jelenségeül jövendő sorsának Ilona az öszveesküvés’ gondjai között jegyeztetett-el Rákóczi herczeghez. A’ következő évben pedig minden gondolható fénnyel ünnepeltetett a’ menyekző. Csendben ’s észrevétlenűl folytak-el néhány évei Ilona’ életének, ’s ezek lehettenek talám legszerencsésbjei. Ez idő alatt szüle egy leány ’s két fiú gyermeket; a’ fiúnak egyike korán elhala; amazokról még leszen emlékezet. Azon kor’ szokásihoz képest Ilona napa, özvegy Sophia herczegné, született Báthori leány, volt a’ ház’ asszonya. Egy kemény, állhatatos, a’ császári udvarhoz hív ’s Leopold által tisztelt asszony. Lakhelye Munkács’ vára. Fijának kevéssé a’ menyekző előtt adta által birtokai’ kormányát, de még mindég olly nagy befolyással reá, hogy mint Cornelius mondja „anyja iránt való tiszteletből tenné, miket a’ szerelem ’s rényért kell vala tenni vagy nem tennie.” Az özvegy herczegné gyanítá fijának az öszveesküdtekkel szövetségét ’s ön pályáját már előre kimérte. Azon időben midőn Zrínyi Péter, Frangepán és Tattenbach készületöknek közepette elfogattak vala, tört-ki Rákóczi is. Magához csalván Stahrenberget, a’ tokaji várnagyot, mulatság’ ürűgye alatt, mint foglyot letartóztatá, reménylvén Tokajt imígy könnyű szerrel hatalma alá hódíthatni: de az őrsereg’ vitézi ellenállása megsemmisíté reményét. Rákóczi, kinek egy sebes, sokat igérő győzedelemre vala szüksége, elhagyván Tokajt Munkács elébe huzódott azon szín alatt, mintha anyját látogatni volna szándéka; de Sophia elzárta előtte kapujit, mert pártütővel, mond, nincs dolga. Rákóczi újra Tokaj ellen fordúlt; azonban a’ hír megérkezék, hogy Zrínyi, Frangepán és Tattenbach elfogattak legyen; ’s így látván Rákóczi, hogy a’ császári fegyvernek magát szerencsével ellene szögzeni lehetetlen, kérte anyját, hogy érette az udvarnál vetné közbe magát. Sophia egy jesuita által eszközlé azt, kit udvarában tartott, ’s az hihetőleg Kis Péter volt, ki később mint az ő testamentoma’ végrehajtója jelen-meg. Annyi kegyelmében állott ő első Leopoldnak, hogy az, ki a’ pápa’ kérelmére Zrínyi- és Frangepántól kegyét megtagadá, Rákóczit még csak fogságba sem tetette. Rákóczi valódilag öszveengesztelődött az udvarral ’s minden lehetőket elkövetett, hogy a’ lázadást önnön birtokaiban csendesítse: de a’ halál nem sokára elragadta őt háznépétől ’s az újonnan közelgető pártmozgalmaktól. (1672)
Ilona a’ két gyermekkel most napánál vonta-meg magát Munkács’ várában, melly ekkor a’ körűle fekvő hegytartománynak kulcsa gyanánt tekintetett; ’s igen természetes volt, hogy a’ háborgók ennek birtokába jutni leginkább ahítoztanak. Mert a’ pártok’ lelke még mindég zajlott, bár a’ lázadók’ fejei elhulltanak. Apafi erdélyi fejedelem leve most támaszok, ’s Teleki, a’ fejedelem’ egyik kedvencze, csak hamar Munkács előtt termett ’s felkivánta azt; de a’ herczegné, ki erre már elkészülve vala, visszaverte az ostromot. Forgách Miklós, Vesselényi Pál és Ispán Ferencz is körűlfogták azt: de nem eléggé előlátva, nem eléggé vigyázólag. Katonájik rablották a’ környéket, a’ herczegné pedig használván ez alkalmat kirohant ’s széllyel szalasztá őket. Nem sokára Tököli Imre jelent-meg Munkács előtt. Egy férfiú, mind személyes tulajdonai által jeles, mind romános viszontagságai által érdeklő; jártas mindennemű fegyvergyakorlatokban; szelíd, vagy vakmerész, mint a’ környűletek kivánták; nagy és deli; lélek, ügyesség és tudománnyal teljes, magyar, latín, német és török nyelven hasonló könnyűséggel szóló, ’s a’ császári udvarnak kisded korától nevelt ellensége. Mint tizenöt évű ifjat az ellenség atyjával, Tököli Istvánnal, egy várban ostromlotta ’s midőn annak megtartása felől többé nem lehete remény, Imre asszonyi ruházatba öltözve szökött Erdélybe. Ott nagy hivatalokra emelkedvén eléggé erősnek érzette most már magát magyarországot Leopold uralkodása alól kiragadhatni. 1678 megjelent Tököli Munkács előtt. Rákóczi herczegné elébe küldötte az őrizet’ egy részét, Boldizsár Ilona’ testvére volt velök. Makacs viadal támadt volt, mellyben végtére a’ herczegné’ hadai megfutamodtak, ’s Boldizsár fogságba esett. Midőn Tököli a’ maga táborát Munkács előtt kiterjesztette még alig álmodá Ilona, hogy sorsa az övéhez kötve legyen, pedig ahoz ezen szempillantat óta elválhatatlanúl lánczolva volt. Tököli a’ helyett hogy, mint várni lehete, Munkácsot ostromlaná az öreg herczegnétől Ilona’ kezét kérte; de olly választ nyert vala, hogy az udvar’ jóváhagyása nélkűl Ilona’ sorsa felett semmit nem lehet végezni ’s Tököli visszatért Erdélybe. Mikép szabadult legyen meg Zrínyi fogságából bizonytalan, némellyek szerint nagy áron váltotta meg magát; hihetőbb azonban mások’ bizonylata, hogy Tököli szabadon bocsátván őt Ilonához kérő gyanánt használta.
Bátori Sophia jelenté az udvarnak Tököli’ kivánságát ’s tanácslá annak megengedtetését, mert Tököli, úgymond, az által hihetőleg oda fog hajlani, hogy ellenséges mozgalmairól lemondjon. Maga az erdélyi püspök, Sebestyén András is, ki elküldetett Tökölivel alkudozni ’s őt Kapiváron, legnagyobb szerencséjének közepette találta, épen midőn a’ portának követe a’ Sultántól igen hizelkedő üzeneteket hozna, bizonyítá, hogy Tököli kész minden ellenkezésekről egészen lemondani, ha atyjának birtokait visszakapja ’s Ilonát hitvesűl vennie megengedtetik. Az udvar méltónak látta az ügyet komolyabb fontolásra venni. A’ házasságot nem látszott javalni Tököli’ hatalmának ezen szövetség által leendő nagyobbodása; félni lehete, hogy Tököli’ engesztelődése csak színlett, ’s remény mutatkozott, hogy a’ dolog határozatlan válaszok által tartóztathatik; ezekhez járult még, hogy Tököli protestans, Ilona pedig catholica vallású volt. Ellenben megengedhetőnek mutatták azt: Tökölinek önnön igérete, hogy ennekutána nyugton maradand, ’s a’ hihetőség adott szavának megtartása felől, mert a’ hadi szerencse alig leszen képes neki több javakat adni, mint a’ mennyit ezen házasság által fáradság nélkül nyerend; végtére annak reménye is, hogy ezen házasság tőle a’ lázadókat örökre elfogná idegeníteni. Erősíté továbbad az udvar’ véleményét e’ következő eset is: Tököli Teleki’ leányával, Apafi Miklósnak ifjan maradt szép özvegyével, jegyben volt, ’s már gyürűk is váltattak vala, midőn Tököli Ilonát megkérette ’s a’ Teleki’ leányának a’ jegyet visszaküldé. Teleki szerfelett megboszonkodék. Bethlen mint egykorú hiteles író és szemtanú mondja: „A’ magyar seregek’ feje, kik Erdélyben kerestek menedéket mindenek ajánlottak, hogy Tökölit Telekivel öszveengeszteljék; Teleki, Rédei Ferencz ’s én a’ székelyekkel Somlyó felé vonultunk ’s egy színlett engesztelődés látszott is közöttök: de soha illy kellemetlen, bizalmatlan vendégséget nem láttam.”
Nem alaptalanúl reménylték tehát a’ császári tanácsnokok, hogy Tökölit ezen házasság által a’ pártosoktól örökre elszakasztják. ’S így elvégeztetett a’ házasság’ jóváhagyása. Báró Saponara egy lelkes, barátságos, művelt és tréfás ember, ki Tökölivel még szatmári igazgatóságakor öszveismérkedett volt, 1682ben elküldetett, hogy az engedelmet Tököli’ házasságára megvigye ’s szelídsége által a’ szíveket megnyugtassa.
Saponara Tökölihez jövén elmondotta mi egészen más gondolkodással legyen a’ császár, mintsem a’ háborgók vélik, ’s mint czéloz minden igyekezete egyedűl csak oda, hogy az országnak nyugalmat és békét szerezzen, ’s mint kész minden illendő kivánságokat betölteni. ’S hogy bebizonyítsa szavait nem üres hangoknak lenni végtére azt mondá: mit legforróbban ohajtasz azt hozom neked a’ császártól, ’s midőn Tököli tovább kérdené mi legyen az? Saponara elmondotta, hogy a’ császár megengedi Ilonát nejéűl vennie, ha ő viszont táborát eloszlatja, az országgyülésnek engedelmeskedik, ’s a’ törököket oda birja, hogy a’ fegyvenyugvást ismét húsz esztendőre megújítsák. Innen láthatd, mond Saponara, milly becsben tart a’ császár, hogy illy nevezetes esetben megkülönböztetve téged kiván használni. Tököli valóban érdekelve volt, elismérte hibáját ’s igérte, hogy azonnal Budára utazván az ottani basa által a’ fegyvernyúgalom meghosszabítását kieszközlendi.
Öszvekelését Rákóczi’ özvegyével nem halasztá továbbra Tököli, ’s ez által Munkácsnak urává lön.
Ezen időszakaszba esik egy történet, melly Ilonát nem kevéssé lepte-meg. Ilona’ testvére Boldizsár Bécsben a’ császári udvarnál volt; megjelen azonban egy ember Erdélyben, ki magát gróf Zrínyinek adja-ki. Oláhországból jött vala Brassóba. Oláhországban gróf Zrínyinek tartatott ’s Erdélyben is sok tisztelettel fogadtaték. Többek között egy agg nemes, igazgatója egyik várasnak az oláhszéleken, házába fogadta őt, sok költséggel segíté, hogy az országban méltóságához illőleg jelenhessen-meg. Jövetelének híre nagy zavarba hozta az erdélyi herczegeket. Apafi, az erdélyi nagyfejedelem, nem akarta magát hirtelenkedőleg elhatározni, Ilonához követet külde; az idegent pedig, bár némelly kétségek támadtanak iránta, Fogarasig hagyta jőni. A’ kalandor eléggé vakmerész volt megjelenni: de itt álorczája lehullott. A’ valódi gróf idősb fogott lenni nála; a’ magyar ’s német nyelv azon felűl, mellyeket Zrínyi beszélt, előtte idegen volt, ’s az Ilonához küldött követ is végtére megérkezék. Ilona válaszolt, hogy testvére Bécsben a’ császári udvarnál van; a’ nemes, ki reá olly sok pénzt pazérla, szégyen és boszúból minden további kímélet nélkűl bilincsbe verette őt. Most tehát meggyóná történetét.
Gróf Glavics volt Dalmatiából, ’s eredetileg a’ velenczei respublica’ alattvalója. Bátyjainak egyike, kinek Konstantinápolyban nevezetes dolgai voltak, magával vitte ezen ifju embert, akkoron még mintegy 13-14 évűt, ’s a’ dolog minden várakozást meghaladva négy egész esztendeiglen huzódott. Ez alatt bátyja meghalálozott ’s ezen ifjat illy tömérdek várasban, (kivevén néhány basát, kikkel az öreg dolgainál fogva öszvefüggésben volt,) csaknem minden ismeretség nélkűl hagyta-el. Ezeknek egyike megszánta az elhagyott ifjat, házához vette ’s csaknem esztendeig táplálta; de ezen időközben az ifju szerelmi szövetségbe keveredett egyikével a’ basa’ asszonyainak. Hogy ezzel öszvejöhessen, egy kertfalat kellett általmásznia ’s azt a’ basa észrevette. Hogy a’ haláltól megmenekhessék, eltökélé a’ szökést, ’s néhány kalmárokhoz kapcsolván magát azokkal Belgrádba ment, hol csak hamar megtudá, hogy nyomoztatik, azért a’ kalmárokat tovább követte szinte egészen oláhországba, itt egy oláh nemes gróf Zrínyi fija gyanánt fogadta őt ’s magánál tartá néhány napiglan; ’s minekutána a’ portától oláhország’ fejedelméhez parancsolat jött volna egy bizonyos idegen elfogatása ’s Konstantinápolyba küldetése iránt, ’s a’ nemes azon idegennek személyes leirásában saját vendégét ismerné-meg, értesítette őt a’ dolog felől, sőt segédeszközt nyújta, hogy Erdélybe szökhessék. Ez a’ kalandos rege Erdélyben hitelt nyert ’s a’ nemes, ki az ál Zrínyit békóba verette, Dalmatiába küldött, hogy a’ mondottak iránt bizonyos legyen. Való volt e a’ rege? ’s az úgy nevezett gróf Glaviccsal mi történt legyen? nem tudatik.
Ha egy ál Zrínyi illy zavart okozhatott az erdélyi udvarnál, mennyive inkább tehette azt a’ valódi gróf Zrínyi. Boldizsár Munkácsra jött volt huga’ látogatására ’s közel egy hónapig mulatott. Ilona bátyja’ egyszerű utazásmódját nem találván háza’ fényéhez elég illőnek – csak egy kocsin ’s kevés kisérettel jöve – gazdagon, mint csak hozzá ’s magához illőnek vélhette, felkészíté őt; de Bécs felé visszautaztában alig ment egy napi távolra, ’s a’ háborgóknak egy serege reá rohanván kifosztotta. Tanácskozott azon felűl e’ rabló csoport, ha a’ grófot életben hagyja e? Végre győzött még is bennek a’ Zrínyi név iránt való tisztelet, ’s fogva Erdélybe vitték, hol a’ Fejedelem őt illendőleg fogadta.
Zrínyi szerfelett magas termetű volt, annyira, hogy midőn másokkal szólott meghajlania kelle; lelkes egyébiránt ’s olly igazság szerető, hogy azt még ellenségi is vallanák. Erdélyben mindent elkövettek, hogy a’ császár’ pártjáról elvonják, de sem azon tisztelet, mellyet iránta mutattak, sem atyjának általok szünet nélkűl emlékezetébe hordott vége, nem voltanak képesek hívségét megtántorítani. Egyedűl a’ franczia udvar’ ügyei biztosának, Reverend apátnak, nyilatkoztatta-ki, hogy ő ugyan soha sem fogja a’ császárnak igért hűséget megszegni ’s a’ háborgók’ pártjára kelni, ha azonban az ezredesi hivatal, mellyet kért vala, tőle megtagadtatnék, a’ franczia királynál fogna szolgálatot keresni ’s ezzel egy számos, a’ fejedelemtől rendelt kísérettel visszautazott Munkácsra.
Minekutána az egykorú írók, kik a’ pártosoknak kedveznek, Zrínyi’ hüségét öszvehangzólag bizonyítják ’s ellene panaszolnak, a’ dolog minden kétségen kivűl van.
Tököli férfilag folytatta most hitvese’ ’s gyermekei’ ügyét. Egy jeles példája maradt-fenn azon korból az udvar’ kedvezéseinek, mellyekkel Tököli iránt viseltetett. A’ kassai Jesuiták az öreg Rákóczi herczegnének nevezetes számú pénzt kölcsönöztek volt; valamint szinte a’ pázmáni Collegium is, a’ pénz’ kamatja rég óta nem fizettetett. A’ Jesuiták felmondották volt a’ tőkepénzt Ilonának, ’s királyi parancsot eszközlének-ki, mellynél fogva pénzöket beszedhessék. Értésére esvén Tökölinek a’ dolog azt felete, hogy környűleti*
Körülményei, lehetőségei.
ollyanok, mellyekben nagyobb számú pénzt fizetni nem képes; a’ törvények szerint pedig háborgó időkben pör nem folytathatik; ’s azért várják-el békén míg az ország’ nyugalma helyre áll; ellenben, ha őt tovább is háborgatni szándékoznának tudják meg, hogy hatalmában sok mód áll, mellyekkel könnyen eszközölheti, hogy tetteiket megbánják. Illyetén bizonytalanság közt a’ Jesuiták az udvarhoz folyamodtanak, ’s kérték a’ császárt, hogy törvény’ szokott folyamatját ne tartóztatná, ’s a’ számokra költ parancs’ erejét méltóztatnék meghosszabbítani. Leopold császár a’ dolgot komolyabb tanácskozás alá vette; ’s a’ prímás, cancellárius ’s egyéb nagyok, kik megkérdve voltanak, tanácslák a’ császárnak, hogy a’ dolgot szelid móddal intézze-el, mert Tökölit háborgásitól egyedűl nője’ iránt való szerelme tartóztatja vissza, ’s úgy látszik, hogy adott szavát meg is tartandja: ellenben, ha hitvese’ jószágai a’ Jesuiták’ részére elfoglaltatnak, újabb nyugtalanságoktól lehet félni; legczélirányosb volna, a’ Jesuitáknak adott parancsot visszavenni, a’ kamatok’ fizetése iránt mindazáltal háromheti határidőt engedni, a’ tőkepénz’ letételét pedig jobb időkre halasztani. De minekelőtte ezen, a’ császár által is jónak itélt feltétel, foganatba vétethetnék, Tököli már háborgások közzé vala vegyűlve, mellyek csak az ő egészleni elhanyatlásával végződtenek.
Az igen hihető, hogy Tökölinek több ízben ismétlett nyilatkoztatása, minden háborús kívánatokról lemondani, ha Ilonát nőűl vennie engedtetik, valódi volt, de környűletei, mellyekbe előbbeni pártmozgalmai keverték, olly neműek voltak, hogy belőlök egyébként nem bontakozhatott ki, hanemha önnön akaratja ellen ismét lázadást támaszt vala. Cserei Mihály ezen történetekkel egykorú, ’s az udvarnak kevesbé kedvező, következőleg, mihelyt bizonyítványa a’ lázadók’ ellen szól, hitelt érdemlő iró, az udvarnak most említett határzása után a’ következőket függeszti: „Tököli önnön részéről kész volt békén maradni: de kapitányai kik szegénységekből fegyver által emelkedtek-fel, leszólták, mert Tököli háborgásaival felhagyván többé nem fogtanak vala rabolhatni. Ne higyen mondának ők a’ császár’ igéreteinek, hanem elkezdett ügyét isten’ segedelmével folytassa. Nem csak 13 vármegye, hanem rövid idő alatt egész ország övé leend.”
Tököli nem állhata ellent a’ körüle lévők’ unszolásinak, ’s mielőtt az udvar’ elhatározása a’ mondott dologban végbe vitethetett volna, már az ellenkedések kitörtenek.
Tököli ostrom alá fogta ’s megvevé Kassát, mellyhez Ilona Munkácsról nevezetes segédűl volt. Helyen kivűl van itt, hogy Tökölinek kezdetben nyert győzedelmei, vagy ügyének későbbi szerencsétlen fordulata kimerítőleg mondassanak el. Szathmár, Szendrő, Lőcse és Fülek kezébe estek, ’s midőn Caramusztafával Bécs’ falai előtt állana, kivánságai teljesedését csaknem valónak tartotta. Oktalansága a’ török vezérnek az ostrom előtt és közben, szabadítá meg a’ fő várost, ’s a’ félholddal Tököli’ szerencsés csillagzati is elhalványodtak. Megvett várasai lassanként a’ császárhoz visszaestek ’s végtére, midőn a’ törökök eléggé elvakulva, és saját hasznok ellen Tökölit bilicsbe vetették, Eperjes és Kassa is megadák a’ császáriaknak magokat, ’s Caprara, ki Kassát megvette volt, készületeket teve Tököli’ fő lakhelyét Munkácsot ostromlani.
Munkács – mai is nevezetes erősség – Ilona’ idejében megvíhatlannak tartatott. A’ mocsároktól körűlvett váras egy széles sáncczal ’s nevezetes bástyával volt védve; közepette a’ várasnak emelkedett-fel a’ vár egy meredek sziklán; három rendbéli bástyák lépcsőleg kősziklára építve ’s egymástól mély árkokkal elválasztva, szinte egy hármas erősséget képzettek. Egyetlenegy kapu volt a’ felmenetelre, ’s hozzá az ösvény keskeny és meredek a’ kősziklába vágva, ’s egykép alkalmas, hogy az őrsereg’ lakhelyeűl vagy élelemtár gyanánt szolgáljon. Nem ok nélkűl hitte tehát Tököli övéjit itt legbátorságosb helyen lenni. A’ nagyszámú várőrzők leghivebb frigyeseiből állottak ’s nője, Ilona, volt a’ főkormányzó.
Caprara 1685 jelent meg a’ váras’ falainál ’s felkérte azt Ilonátol. Ajánlotta neki levele által, hogy férje’ szerencsétlenségét, mint példáját a’ pártütők’ felett uralkodó isteni büntetésnek tekintvén, adja-meg magát. A’ grófné azt válaszolta, hogy férje’ fogságáról semmi bizonyost nem tudhatni, el kell a’ következést várni, mert gyakorta a’ vélt szerencsétlenség nagy szerencse’ kútfeje szokott lenni, ő tehát férje’ inségéből még szerencsés fordulatot reményl. Nem tudja, milly alapon épűl azon hír, hogy ő fogva Konstantinápolyba vitetett legyen, holott saját levelei ellenkezőt bizonyítnak ’s azt mondják, hogy ott iránta minden tisztelet mutattatik. A’ mi végtére a’ törökök’ béke-feltételeit illeti, mellyeket a’ császár elébe terjesztettek ’s mellyeket a’ Caprara említ, azokba ő nem keveredik, Tököli a’ portánál*
A török szultán udvarában.
van, kinek mind reá mind gyermekeire gondja leszen. Illy környűleteknél fogba reményli, hogy a’ császár fegyvereit nem fogja asszony és árvák ellen fordítani, kik erő ellen erőt szegzeni nem képesek, ’s egyedűl ártatlanságokban ’s a’ császár’ nagylelkűségében kereshetnek pártfogást; kéri Caprárát, hogy az ellenségeskedéssel, mellyek sem az ő, sem császárja’ dicsőségét nem emelik, hagyna-fel. ’S azzal végzi-be: balúl ne vétessék, hogy sem Patak*
Sárospatak.
’s a’ többi helyek’ elvesztése, sem a’ háború’ bajainak félelme nem képesek őt arra birni, hogy férjének ’s gyermekeinek mindent ne tegyen, a’ mit tennie lehet ’s tennie szent kötelesség.” Caprara a’ várat körűlvette, a’ herczegnét ’s hozzá tartozójit dob és kürtszó között lázadóknak hirdette, mellyre hatvan ember a’ munkácsi őrizetből a’ császári hadhoz általment.
Caprara Caraffának ellenére, ki azt tanácslá, hogy körűlsánczolván éhséggel (mert csak ez által lehető a’ bevétel,) vegye-be Munkácsot, a’ várast mindenfelől lövette. Egy bomba Ilona’ ebédlő teremébe esett épen midőn asztalnál ülne: de személyes veszedelme sem rettente-el a’ fejedelemnét; mindenhol a’ legsürűbb fegyverropogások között is jelen volt; az ő szelleme ’s eltökéltsége bátorította-fel vitézeit. A’ hatvan szökevény’ példája által megtanítva a’ kapukat legbiztosbjaira bízta. Hogy katonájit minden gondoktól felmentené, leveleket mutatott, mellyeket a’ mint mondá, Tökölitől veve, hol az, szabadultának, a’ Sultán’ kedvezéseinek ’s kevés idő mulva leendő megjelenésének hírét adja. Voltak legyen ezen levelek költöttek, vagy valódilag Tököliéji, a’ katonaság’ buzgalmát igen táplálták. Kirohanások gyakorta semmisíté-meg az ostromlók’ munkáját. Egy ízben hatszázan ütöttek-ki az ellenségre ’s a’ császáriak legjobb ostromkészülete rontatott-le ’s egyszersmind háromszáz embert vesztettek. Hijába rekeszté-el Caprara a’ patakot, honnan az ostromlottak vizöket merítették, esővíz pótlotta-ki ’s elegendően a’ hijányt. Midőn végre a’ császáriak néhány alkalmas helyen magokat megerősítvén, a’ falakat rongálni ’s a’ sánczokból a’ vizet kieregetni ’s ostromhoz készülni kezdének, a’ herczegné több hegypatakokat, mellyeket az akkor olvadozó hó igen megáraszta, igazított az árkokba, a’ tartós eső mindazonáltal felette gátlotta az ostromlottak’ munkáját. Ez alatt Caprara Bécsből segedelmet kért; de egyszersmind a’ herczegnét is felszólította, hogy a’ császári bocsánatot fogadná-el. A’ levél’ hozóját igen illetlenűl fogadták az őrtisztek ’s még reá tüzeltettek is. A’ herczegné mentegette ezen viseletet*
Viselkedést.
levelében ’s jelenté Caprárának, hogy egy lengyelországba küldött követ’ visszajövetele előtt magát semmire elhatározni nem fogja.
Az ostrom’ ötödik hónapjában a’ fejedelmi nő öszvehivatta az egész várbeli őrsereget, melly még 4000 emberből állt ’s ágyúdörgés között megújítá eskét a’ várat utólsó vércseppig védelmezni. Caprara nem sokára parancsot vett, hogy az ostrommal egészen hagyna-fel.
A’ nagy úr egy diszes öltözettel ajándékozá meg Ilonát azon vitézségért, mellyet a’ hosszú ostrom alatt bizonyíta.
Szabadon érezvén magát a’ herczegné, fő gondja volt férje’ hanyatló hatalmát felsegélleni. Egy Nádasdi grófné ’s egy más magyar dáma, mindkettő Tököliné’ barátnéja, Kassára vették magokat (1686 év’ vége felé) azon szín alatt, hogy a’ császárnak hóduljanak, tulajdonképen pedig, hogy Tököli’ ott lévő régi barátival ezen erős város’ megvételéről tanácskozzanak. Azonban a’ várnagy szándékokról hírt vett, mindkettőjöket elfogatta, értesítvén a’ császárt is a’ dolog felől. A’ herczegné, ki az említett két asszonysággal egyet értett, gr. Caraffa a’ császári hadak’ felföldi vezérének azt nyilatkoztatá-ki két követe által, hogy magát megadja, csak három hónapi fegyverszünet engedtessék az alkuvásra. Caraffa nem hitt neki ’s a’ követeket azon válasszal utasítá vissza, hogy kivánságát a’ császári tanácsosokkal közölje. Ilona megbosszankodván hogy ajánlása megvettetett, a’ háborgásokat megújította ’s húsz falvat azonnal tűzbe boríttatott.
Végre Caraffa maga ment Munkács alá azon szándékkal, hogy azt éhség által vegye-meg. Sátorok építtettek köröskörűl, hogy a’ sereg, télen és nyáron ott maradhasson. A’ várkapu előtt, az ágyúk’ körén kivűl, vizárkokkal körűl sánczolt tábort ütött a’ várbeliek kirohanásaik ellen. Hogy kivűlről ne ütnének reá, ’s hogy minden közösülést elvágjon, mindenkor 300 lovag volt a’ környékben elosztva, kik mindenről hírt adának vezéröknek. A’ dolgoknak illy szomorú helyhezetében a’ vár elveszendő volt, ha az ostromlók kivűlről el nem űzetnek. A’ herczegné mindenfelé küldözte követeit segédért, a’ törökökhöz nevezetesen, kik Munkács megtarthatását igen ohajtották. De azon törökök, kiktől egykor Ásia ’s Europa reszketett, nem voltanak többé ’s a’ fáradhatatlan Tököli lomha készületeiket nem sürgethette. Ezen kétséges állapotban írt Ilonának, küldene egy papot Rómába a’ közbenvetéseért, azon igéret mellett, hogy ha a’ császárnál kedvező feltételeket eszközlendene nemcsak catholica hitre tér, de mindenkép azon lesz, hogy a’ nem-catholikusok megszünjenek. A’ levél számokkal íratott ’s kulcsa Ilona’ kezében volt; egy más kulcs kisebb fontosságú esetekre Absalonnak Tökölicancelláriusának kezében, ki egy buzgó protestans ’s az ő meghittje vala. A’ levél ennek adatott által; ő a’ herczegnétől a’ kulcsot kérte, ki nem gondolván, hogy a’ levél fontos lehessen, általadta azt. Tököli’ szándéka igen meglepte Absalont; felindúlva vallása ’s talán önnön javáért is elvégzé magában, hogy urának megengesztelődését a’ császárral megelőzi, hitszegése által. A’ dolgot azonban Radicsnak a’ várnagynak segéde nélkűl nem vihetvén véghez közlötte vele szándékát. Mindketten hason gondolkodásmód által frigyesűlve megigérték Caraffának, hogy a’ herczegnét a’ vár’ feladására kinszeríteni fogják, ha őket némelly általok meghatárzott hasznokról bizonyossá teszi. Caraffa mindenekben megegyezett. Ez órától a’ katonáknak kelletinél bővebben osztatott-ki az élelem, egy nagy rész pedig eltitkoltatott. ’S így történt hogy Radics jelentheté Ilonának, hogy az őrseregnek már csak két hónapra van élelme, következőleg jelen az idő, hogy egy kedvező egyezésről gondoskodjék, különben kénytelen leszen utóbb a’ legkeményebb feltételeket is elfogadni. Ilona Caraffának jelenté, hogy kész a’ várat átadni, de egyenesen a’ császár’ kezeibe. Caraffa azt válaszolta, hogy néki teljhatalma van a’ megegyezést végbe vinni. A’ herczegné annyi időt kért, hogy férjéhez, vagy Erdélybe követet küldhessen: de Caraffa sürgette az átadást, mert Tököli egy török segédhaddal Nagy-Várad mellett állott, ’s bár tél közepe volt könnyen megpróbálhatta a’ vár’ felszabadítását, ’s a’ kérést nem akarta megengedni: Tököli, úgymond, mint pártütő polgári tekintetben nem él többé ’s így hozzá követ nem mehet. Több napi alkuvás után végre ezen pontokban eggyeztek meg a’ felek: Minden munkácsiak általányos botsánatot nyerjenek; a’ fejedelemné’, Rákóczi’ gyermekei’ ’s minden jelenlévők’ birtokai visszaadatnak, valamint szinte azon távolévőké is, kik nem Tököli’ pártjából valók ’s kincseiket írásaikat ’s egyeböket ótalom miatt Munkácsra vitték; Ilona Bécsbe menend, ’s a’ várast a’ császár’ engedelme nélkűl oda nem hagyja; a’ császár lesz gyáma Rákóczi’ gyermekeinek; a’ herczegné Tököli’ ’s ennek hívei’ kincsét ’s minden értékét általadja, azon tiszteletbeli jelekkel egyetemben, mellyeket Tököli a’ törököktől nyert vala. De midőn a’ herczegné a’ békekötést aláírná, állhatatossága elenyészett ’s keservesen sírt. 1688. Januárius’ 15-kén lön Munkács’ feladatása.
A’ kötés’ pontjai, némelly apróbb sértéseket, mellyeket mind a’ két fél engede magának, kivevén, hiven megtartattak. Klobusiczki Ferencz Zemplény’ alispánja küldetett az Athnaméval ’s Tököli’ törökczímereivel Bécsbe. Tököli’ kincsei olly csekély számmal valának minden várakozás ellenére, hogy lovakat, kocsit, pénzt Ilona’ ’s gyermekei’ bécsi útjára a’ császár’ pénztárából kelle szerzeni. Ilona Bécsben Orsolya’ apáczájihoz*
A Merici Szent Angéla által a 16. században alapított Szent Orsolya-rend, más néven orsolyiták (először tűzte ki célul a fiatal leányokkal való foglalkozást, tanítást).
adatott. A’ gyermekek’ gyámjává pedig maga helyett Kolonich érseket nevezte. Az ifjú Rákóczi’ neveltetése a’ prágai Jesuitákra bízatott, húgaé Juliánnáé az említett apáczákra Bécsben. Rákóczi későbben nagy hírre jutott; húga generál gróf Asprémont-Reckheimhoz ment férjhez. Most az Asprémont nemzetség*
Aspremont család birodalmi grófi család, amelynek egyik ága magyar honosságot nyert; a magyar ág utolsó fiú utódja, Aspremont János Gobert 1819-ben halt meg.
csak asszonyi ágban él. Ilona, ki Orsolya’ szűzeinél maradt, hijába ismétlette kérelmét hogy férjéhez bocsáttassék, az csak három év múlva (1691) engedtetett-meg, váltságúl tudni-illik Heister generálisért, ki Tökölinél fogva volt.
Tizenkét évet élt férjével Ásiában. Itt hullt le örömeinek végső ’s talán legdrágább levele; fija tudniillik, kit házassága’ első boldog idejében Munkácson Tökölinek szüle, meghalt. Maga 1703. követte gyermekét Februárius’ 18-d. Temetése volt Konstantinápolyban a’ Jesuiták-nál. Benier, egy franczia pap, jeles theolog és mathematicus ezen síremlékkel tisztelte-meg:

hic requiescit ab heroicis laboribus
virilis animi mulier,
sexus et seculi sui gloria
celsissima domina
helena zrínyia
zeriniae ac frangepaniae gentis
decus ultimum.
tökölii principis uxor, olim rákóczii,
utroque digna conjuge;
magnis apud croatas, transsilvanos,
hungaros, siculos
inclyta titulis;
factis ingentibus toto in orbe clarior;
varios aequa mente fortunae casus experta;
par prosperis, major adversis;
cumulatis christiana pietate
bellicis laudibus
fortem domino reddidit animam,
mortem eluctata
in suo florum campo,
ad nicomediensem bithyniae sinum
anno sal. m.d.CC.iii. aet. lX. die xviii. febr.*
Itt nyugszik a hősi fáradalmaktól férfiúi lelkületű asszony, nemének és korának dicsősége, a legfenségesebb úrnő, Zrínyi Ilona, a Zrínyi és Frangepán nemzetség utolsó dísze, Thököly fejedelemnek, hajdan Rákóczinak felesége, mindkét férjéhez méltó, a horvátoknál, erdélyieknél, magyaroknál és székelyeknél nagy címeinél fogva tekintélyes, hatalmas tettei révén az egész földön férjénél is híresebb, a sors fordulatait nyugodt lélekkel viselte, a szerencsében szerény, a fölhullámzó viszontagságokkal szemben diadalmas volt, keresztény jámborsággal tetézett, hadi dicsőségektől vitéz lelkét visszaadta az Úrnak, legyőzve a halált saját virágos mezején, Bithyniának nikomédeiai öblénél, a Megváltó 1703. esztendejében, február 18. napján, 60 éves korában. (A latin szöveget és Wick Béla magyar fordítását korrigálta: Posta Anna. Vö. Wick Béla: Kassa régi síremlékei XIV–XVIII. század, Kassa, Szent Erzsébet-nyomda, 1933, 120.)

Benne halt-ki négy legnagyobb ház, mellyeket a’ három utólsó század’ történetei felmutathatnak. Testvére volt az utólsó Zrínyi; anyja az utólsó Frangepán; napa az utolsó Bátori; második férje az utólsó Tököli. A’ Rákóczi nemzetség pedig unokájában dőlt-ki.
gróf Mailáth János.


AZ ÁLMATLAN KIRÁLY.

Sötét az éj, sötét a’ vár,
Szép álmok közt a’ lét enyhül;
Arany székén gonddal tele
Csak a’ király álmatlan ül.

Előtte a’ nyert korona,
Mellyért eladta álmait,
’S véres tetőn felesküvé
Az éj’ undok hatalmait.

Komor, mint a’ sír’ szelleme,
Gyorsítaná a’ rest időt;
Erőn bizik, veszélyt gunyol,
’S víg leblek is rettentik őt.

’S tünődve míg a’ zord király
Belső vésztől így hányatik,
Szelíd hangon ’s mindég közelb
Föl a’ kertből szó hallatik.

Irígy sorsként néz a’ király
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped
’S haragra gyúl vad érzete;

’S mint éjjel hüs csermelyt keres
Az őz, a’ nappal üldözött,
Olly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.

„Hah! minden kény csak a’ poré,
’S az én párnám gyémánt tövis?
A’ legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szünjék az is.”

Mond, ívet és nyilat ragad,
A’ nyil suhan, szűz melybe hat,
Végsőt nyög az ’s a’ gyepre dül,
Halványon mint a’ hófuvat.

De a’ kedves fölötte áll,
Merőn, némán a’ gyász cserén;
Emléke nincs, csak kínja ég,
’S enyészet dúl lázadt erén.

’S karjára fűzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
’S a’ vár fölött a’ csend közé
Baglyok, varjúk sivítanak.

Éjfélt üt, és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
„Alugy, alugy jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!

O szép kebel, fejér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat ’s te most pihensz’
’S nekem hagyád fájdalmaid’!”

Vérszomjusan kel a’ király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
„Uram segíts! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban.”

’S alig mondá halkan belép,
Holt testet hozva karjain,
Egy ifju, szép, de őrülés
Borong szétdult vonásain.

„Szelíd lantom szivet nyere,
Nézd csak mi szép, minő hideg,
Rejtsd a’ nyilat, titkon hamar!
Sír a’ halál, nem sérti meg.”

Az ifju így, de a’ király
Reng, fölriad; fagy, láng teli,
Ön lánya a’ kedves halott
’S lelkét ezer kín tépdeli.

A’ két hü sziv rég hamvad már,
De él a’ zord király’ buja;
Insége új, bár fürte ősz,
’S ez a’ nagy ég’ nagy bosszuja.

Kisfaludy Károly.


A’ FELLELT IDEÁLHOZ.

Szűz alak! kit ifju lelkem
Hű feléül álmodott,
Ah de kit kegyetlen végzet
Kínaimra alkotott –
Szép szemednek’ a’ mióta
E’ rideg szív rád talált,
Mért borongnak úgy sugári?
Mért lövelnek rám halált?

Míg fedezve fátyolával
Képed úgy mosolyga rám,
Mint mosolyg égről szelíd hold
Felleges nap’ alkonyán;
’S mint a’ gyenge berki rózsa
A’ setét völgy’ oldalán
Bokra’ harmatos öléből
Fejledése’ hajnalán. –

Addig tündér termetednek
Még imádnom bájait
Engedéd, ’s nem ellenezted
Szenvedelmem’ árjait;
’S kellemidre hogy ha loptak
Gerjedésim csókokat,
Bár pirúlva, szűz szemérmed
Elszivelte lángjokat.

’S addig ébren édes álmot,
Alva édes életet
Álmodoztam, ’s áldtam érte
Sorsomat ’s a’ végzetet.

’S most mióta égi képed’
Földi mását fellelém,
Angyalarczod egy mosolygó
Fénysugárt se’ vet felém.
Egy habot sem a’ negédes*
Csábító, elbűvölő.
Szép kebel’ hóhalmai,
Mellyeket rég’ hullámokká
Forralának lángjai.

Lyányka! kebled’ rejtekében
Nincs ha szítva érezet,
Melly viszontagolja lángom’
’S üdvezítsen engemet,
Ah fedezd-el újra képed’
Fátyolának éjibe,
És varázsold vissza lelkem’
Álmaimnak évibe.

Csalj-meg újra, bár örökre,
Csak csalárd szép ajkaid’
Régi nyájas ál kegyelme
Oltsa szívem’ szomjait.
’S majd úgy ébren édes álmot,
Álva édes életet,
Álmodozva, áldom ismét
Sorsomat ’s a’ végzetet.

Náray.


TOLDI.

Sík, puszta, kietlen az őszi határ;
Vad meg nem üvölti; nem szállja madár,
Csak ketten utaznak, egy ifju vitéz
A’ hír’ fia Toldi, ’s az éjszaki vész.
Három nap utaznak, a’ harmadikon
Nem volt bokor és halom a’ vad uton –
Toldi a’ sikra nyugonni terült,
A’ vész tova búsan egy ormon elült.
Ott mintha kesergne az őszi borún,
Suttogva, halálosan és szomorún
A’ fergeteg a’ rideg ormon ülő
Igy visszanyögel vala Toldi felé:
„Oh hagyd megölelnem
A’ sír’ nyugodalmát;
Hagyj itt elepednem,
Hol kém’ szöme nem lát.
Szent istenedért!
Oh hagyj könyüt ontanom ölt hivemért.”
Majd mintha dühöngene Tátra felett,
Hol fagyva nyaral meg az új kikelet,
Bődűlve hatalmasan és hidegen
Illy szót dörög által az ősz teleken:
„E’ kar’ diadalma
Tett téged enyimmé.
A’ sír’ birodalma
Ne vonjon örökké;
Holtakra ne vágyj,
Vár élve ’s örömre menyasszonyi ágy.”
Igy vissza sivalkodik és elenyész
Megtört fuvalommal az éjszaki vész.
De fölveri Toldit a’ távoli zaj,
A’ gyenge siralmak, a’ durva moraj,
Kél ’s mintha hevülne haragja után,
Borzad hadi vállain a’ kaczagány.
Kis domb van a’ hős-fion, éktelen is,
Tört kópja takarja be ’s barna paizs;
De mint hideg égen az éjjeli fény,
Melly búsan omol le sötét mezején,
A’ sírra borultan az angyali lány
Hollóhaja’ fürtiben olly halovány.
Mellette ölője reményeinek
Áll marczona-zordonan a’ cseh Jedek,
’S felrántani gyenge siralmaibol
Vas karja csörögve a’ lányra hajol.
Felhangzik azonban az útlan avar,



[Metsző: Joseph Steinmüller, rajzolta: Melegh Gábor.]


Megvillan erőben az ifjui kar,
’S mint vérnap a’ fellegek’ árnya megett,
Ég hős szeme Toldinak a’ cseh felett.
„Melly sír ez az ősz sivatag’ közepén,
’S bűn’ szörnye ki vagy te, ’s ez angyali lény,
Melly a’ vad oromra zokogva borúl,
Hogy rá az arany nap is elkomorúl?
Illy szózatot önt el haragja szivén
Rém-lánggal irottan ez üt-ki szemén,
’S míg bizva feléje a’ lányka eseng,
Halványodik a’ cseh, ’s erős szíve reng.
Majd mintha kilobban a’ tűz, ’s elenyész,
’S a’ sivatag’ éje vadabbra tenyész,
Úgy visszaborúl ijedelme után
’S szól a’ cseh, haragja ömölve szaván:
„Sír’ kéme ki vagy te?
Ki zajgva közelgetsz,
És rám ’s örömimre
Olly rémi szömöt*
Rémisztő szemet.
vetsz?
Tíz szálla le már:
Jer, téged is a’ porok’ éjjele*
Hamvak, tetemek.
vár.”
’S harcz lenne; de Toldi a’ lányra tekint
’S így zeng szava bajnoki lelke szerint:
„Békével o lányka
Töltsd búban az éjet,
Vagy kelj vigalomra,
Ha kedves az élet.
Harcztól te ne félj,
Távol lesz az innen, ha istenem él.”
Szól, ’s mint haragos hab a’ barna hajót,
Úgy űzi hatalmasan a’ cseh vivót,
És űzi lapályokon, ormon elé,
A’ régi Csepel’ sziget-honna felé.
Szép csendben az agg duna ontja vizét,
Két sajka röpülve hasítja közét.
Sajkán komor arcczal az éj’ ködekint
Két harcz’ fia ül, ’s vadan összetekint
És habzik a’ víz evezőik alatt,
A’ sajka előbbre ’s előbbre szalad,
Parton kiköt a’ cseh; de rugja legott
Víz’ mélyibe Toldi a’ lebke hajót.
’S habháton a’ sajka megy úrtalanúl,
Míg vissza erővel a’ révbe nyomúl.
„A’ mélybe hajódat
Mi okra lökéd el?
Rémíteni vélsz-e
Órjási erőddel?”
„Egy csónak elég,
Hős! halva marad ma egy, halva ma még!”
Igy összebeszélve halálos ügyön,
Két bajfi szigetben előbbre megyön.
És minden olly csendes, olly néma körűl,
Hold’ szép sugarának az alkony örűl,
Nem reng level ágon, az ág’ tetején,
Hab nem zajol a’ duna’ sík tükörén.
A’ messze világ’ zaja míg ide száll,
Elhallgat a’ csend’ uradalmainál.
Olly csendes hiába vagy alkony, a’ hold
Olly tiszta szelíden hiába mosolyg,
Ők ketten, az életet ölni menők,
Nem nyugszanak: harczra szegűl ki kezök.
’S megdobban haraggal a’ föld, mezején
Vér’ harczra virágzik, a’ vad növevény,
’S hallik csataj,*
Lárma, csatazaj.
és csörej, és dobogás,
’S rémségesen hallik az érczsuhogás.
De messze halálosan, és egyedűl
Egy zuhanat hallik a’ többi közűl,
„Ezt mennykü, vagy a’ fene Toldi üté!”
Így szól, ha ki jő a’ baj’ hangja felé.
Mint várkapun a’ betörő idegen,
Döng Toldi’ ütése a’ barna csehen,
’S már ingadoz a’ cseh, csatája mulik,
Függ bús feje, lába nem állapodik;
Mint kőhalom, a’ föveny ágyra borúl
’S vas háza utána csörögve lehull.
Még sokszor, ha vész van, az ősz tereken
A’ hír’ fia Toldi borongva megyen,
’S már nem rideg a’ sir a’ puszta uton,
Hívével a’ lányka temetve vagyon;
Hervadt koszorújok a’ sárga füszál,
Melly halmukon ing szelek’ ostrominál.
És Toldi pihenni ha dombra hajol,
Itt álmodik a’ csata’ napjairol,
’S míg lelke a’ vad sivatagnak örűl,
Fel-felriad álmai’ szörnyeitűl.

Vörösmarty.


RÓZSA ÉS A’ LEÁNY.

Sebhet bár tövised, kedves vagy rózsa! Leánykám
Illy kedves, bátor vérzi sebezve szivem’.

Pr. Sz. Miklóssy Aloyz.


NEM AZ VOLT KIT GONDOLTAM.

Kiégett pipám, ’s egy nyujtózással akartam leásítani nyakamról a’ terhes unalmat, melly meglepett temérdek Corpus Jurisom mellett. Sétálni kezdék szobámban; de szűk falai, mint tág erdőkhöz szokott oroszlánynak vas kalitkája, keskeny kört engedvén: eszembe ötlék egyet sétálni a’ hídig. Sokféle okból sétál Pesten az ember! Ennek el kell menni házától, hogy pénziért szorító hitelezője, kit épen mostanra rendele magához, hon ne kapja. A’ másiknak sétálni kell, hogy útközben a’ titkon főzött planum szerint valahogy össze jöhessen az imádott lyánkával, kinek látogatásától a’ kínszerített kézfogás óta el van tiltva. – Mi több? ollyan is találkozik, kinek sétálni kell, hogy új szabásu karbonáriját láttathassa. – Szja! sokféle gyöngeség lakja szívünket, ezt az erő’ ’s bátorság’ kútfejét keblünkben. Hatalmas bástyájú vár ez, mellyben a’ védő hősök közt, gyöngébb asszonyoknak is kell lenni. Én nem az említett okokból indulék sétálni, csupa meguntság birt rá, ’s ezen tapasztalásom, melly szerint a’ néha figyelemre érdemetlennek látszó tárgyak is taníthatnak, gyönyörködtethetnek. Mert ha más nem vonhatta magára figyelmemet többszöri sétálásimon Pesten, legalább, ha a’ magyar utszában idegen nyelvet hallottam; ha a’ kir. egyetem a’ tudományok’ műhelye, előtt sötét eszű butákra botlottam; ha a’ Curia – ezen törvényhozo ’s pöreligazító épület előtt, – szilaj veszekedőket; az uri utszában nyomorult koldusokat, ’s több illyeket láttam; eszembe jutott, mi visszáson foly az élet, ’s mint csal a’ külső szín, – vakitó fényével gyakran igazságot leplezve előlünk! –
Mondják, hogy nincs az emberben előérzés, csak sötét képzeletek’ szüleménye ez bennünk. Én nem vítatom se’ jelen- se’ nem létét; elég, hogy ma különösen vágytam a’ hidhoz, igaz okát nem tudván adni. Való, kocsinkat be vártam ma, melly dolgaim’ végezte után haza vigyen Pestről; no de hisz’ ez nem lehetett elég ok, hogy útközben szivem, mint rosz órakerék, megmegugrott. Elhitetve, hogy ma engem valami örömnek mulhatatlanúl kell érni – siettem föl a’ váczi utszán, midőn egy a’ hét választó előtt pipázgató barátom karon fog, ’s kérdi hová mennék? „a’ hidhoz” felelék röviden, szabadulni vágyván tőle, de nem eresztett. „Semmi sincs ott látni való!” így akar leülésre birni – „kevés még a’ szép leány; ha jő is egy kettő, sebesen eltünik mint őz a’ vadász elől, meg se’ lehet hamarjában szólni. Későbben több lesz, akkor én is elmegyek!” „nem leányért megyek én” mondék „hanem bizonyos dologban – Budára, de ő csak fogta gallérom. „Én is megyek mingyárt; de még rá érünk” mondá „jere be, meg kell mutatnom az ujságot.” „Olvastam,” felelék boszonkodva hogy nem mehetek. „De az Allgemeinét*
A legvalószínűbben: Allgemeine Zeitung (német politikai-kulturális napilap 1798-tól).
nem?” kérdé. „Mind, mind, még a’ magyart is!” mondám; de ő csak behuzott vont a’ kávéházba. Leültünk, ’s ő nagy tűzzel kezdett olvasni, máig se tudom mit? én mint csolnak a’ hullámon, szinte lebegtem székemen, vágyván minél előb menekedni. Szemem, szám, fülem, mind az ajtóra volt, mintha szép lyány lett volna. Szerencsémre annyira bele merült barátom az olvasásba, hogy szökésem nem vevé észre, ’s én illanék, mint ölyv’ körmei közűl szabadult galamb, a’ híd felé.
Minél inkább sietünk, annál több akadályt lelünk. Utamban két ismerős kisasszonyt találtam anyjokkal egy sarkon tünődve. Rövid látó vagyok, csak mikor rájok bukkantam, ismerém meg őket. Már mosolyga felém az egyik, én magamban káromkodtam; de eltérni nem lehetett ’s fél mosolygással, fél kedvetlenséggel, mint hitelező szokta adósát, köszöntém őket. „Talán lesz ollyan jó Zsombai ur?” így szól az egyik lyányka anyjának, rám egy kérő, igéző tekintetet vetve, de ollyant, mellyre a’ görcstől öszvehuzódott száj is igenre nyilnék el. Szívesent igért férfiúi deliségem (galántságom) ’s még nem is tudtam mire? „Oh! hogyan fárasztanók annyira Zsombai urat?” felel vonakodva az anyja. Télen bálokba híttak, aztán csak le voltam kötelezve. – „Tessék velem parancsolni!” ujra ezen szerencsétlen szóra nyilt fel szám, reménylvén: hogy ha valami fáradságos munka – ugy sem engedik megtennem. – De sokat reménylünk, ’s mi kevés teljesedik. „Már ha olly jó lenne uraságod – bizony nagy szívességet tenne velünk” folytatá az asszony. „Mi nagyon megjártuk; vásárlani indultunk ’s a’ legszükségesbet – az erszényt – hon feledtük. Visszamenni érette ezen sárban alkalmatlan, ’s ha holnapra halasztjuk a’ vásárt utunk ma hijába esett, pedig sietős is.” A’ legügyetlenebb is elérthette volna illyen beszédből, hogy az erszényért menni kell. Mit volt tennem? fel kellett válalnom a’ nagy útat, ’s fölűl rá, még szerencsémnek tartanom a’ bizodalmat. – Gyakran, ha szép lyányok közt vagyunk kivált, igérünk, s nem tudjuk mit? – „az erszény ott lesz a’ kis asztalon, majd odadja Mari,” így eresztett útnak kegyes mosolygással az asszony „majd mi addig itt nézelődünk.” – Én elindultam, ’s hídhoz menésem csak maradt. A’ váczi utsza’ sarkától a’ József városig jó sétálás; de már ben vagy Palkó, így biztatám magam, hát csak szorítsd – az út hosszú, a’ lépés rövid!
Kivert a’ viz mire oda értem. A’ szobalyányt találám bent, ’s mondám neki mért jöttem? de a’ kis asztal üres volt. „Elcsukta bizonyosan Mari kisasszony” felel a’ lyány „’s hol van ő?” kérdem. „Csak harmadik szomszédba ment” lőn a’ felelet, „ha tetszik mingyárt haza hívom.” Már sors’ üldözöttje vagyok, gondolám mérgesen magamban; de a’ boszúságnak illyenkor haszna nincs – hát csak haza hivattam a’ kisasszonyt. Néztem az órát kínomban, számolgattam mikorra érhetek még a’ hídhoz, ’s ez alatt megjöttek. „A hon feledt erszényért jöttem”, mondám a’ kellemesen lihegő lyánkának. „Elcsuktam felel ő, hol is kulcsom? keresi, ’s nincs! Eszmél végre, hogy siettében kendőjével együtt a’ szomszédban hagyta. – Alig állhattam ki mérgemet; de csak nyelni kellett, ’s boszúmat a’ bajszomon töltöttem ki. Jó hogy hamar megjött a’ küldött leány a’ kulccsal, mert tán egészen kipödörtem volna helyéből. – Kinyilt végre a’ fiók, kezemben az erszény, ’s derűle kedvem. Mentem mint had, mellynek hátán az ellenség, sáron, vizen keresztűl, háromszor is megnéztem útamban, nálam e az erszény? ’s nagy lihegve vissza értem a’ nagy sarokra, hol hagyám őket, de jobban megijedtem mint a’ szerelmes, imádott lyánykája’ férjhezmenésének hallására, csak hült helyöket találtam. E’ hibázott még gondolám iszonyodva, hogy most meg őket egész várasban hajhásszam! zavarodásom leirhatatlan. Csak egy perczre is vágytam volna a’ hídhoz tekinteni, ingerelt egy ismeretlen ösztön; de hát ha addig keresnek, ’s még jobban eltévesztem őket – még is, csak jobb lesz a’ boltokat sorra nézni, gondolám. Hanem a’ bal vagy jobb sort kezdjem é? ez volt a’ fontos kérdés. Mindeniket egyszerre, elhatározám tüstént magamban. Oh igéret! szolgálat! galanteria! minden! – fölsohajték keservesen, ’s neki estem a’ nagy munkának. – Összejártam minden boltot, ’s az alsó sarkon, a’ legvégsőben csakugyan rájok akadtam. Előtte jöttem el előbbi siettemben, mért nem tudtam legalább csak be-tekinteni? mennyi hijába tett fáradságtól ment volnék! „Pedig mindég az ajtóban lestem” mondá egyik kisasszonyka; de sebes jöttömben nem vehetett észre. – Illyenkor csak bosszonkodni lehet, de későn. Áltadtam az erszényt, ’s nem sokat időzvén a’ boltban, ’s felét se hallván a’ sok hálálkodásnak fáradságomért, siettem a’ hídhoz földre szegzett szemekkel, hogy senkit se lássak ki akadályozhatna.
Könnyült szívvel állék a’ hídnál bámuló csoport közé, hogy itt lehetek sok fáradságom után valahára! – Jött ment a’ sok ember, kocsi, ló, minden; de olly mindennapian, hogy már már bele unék. Ez hát az előérzés, melly ennyi viszontagság után ide csalt! Ez is csak a’ reménynek valami rokona, így kezdék bölcselkedni – igér, de nem ád! nevetségessé lettem magam előtt a’ nagy hévért, mellyel az akadályok’ daczára is, úgy vágytam ma a’ hídhoz, ’s bánni kezdém mért nem maradtam a’ boltban, vásárt segélni szépeimnek, a’ mint egy hintó robbant el előttem. Egy lefátyolozott Dáma, kiben mingyárt megismértem Nyilhegyi Karcsit,*
Legvalószínűbben: Karolina.
jövendő mátkámat, ült abban egy ismeretlen ifju emberrel. Kocsi, ló, a’ magunké volt. Ez érttem jött be eltaláltam; de mit keres itt Karcsikám? meg akar lepni, így mentegetém őt; de az ismeretlen ifju, csak sehogy se’ fért fejembe. Ezt gyaníttatta hát velem az előérzés, ezért vonszott ma valami mindég a’ híd felé! – Már ha itt van csak föl kell keresnem, elhatározám hirtelen magamat, ’s fél búsan, fél vígan, mint vőlegény kinek máskorra halasztanak – hagytam el a’ hidat. – Kocsink a’ fejér hattyúba szokott szállni, egyenesen csak arra tartottam hát. Vásár volt, tömve a’ szín kocsikkal, de a’ miénket nem látám köztök. Kérdém az udvarszolgát, ki azt ismerte, nincs e beszállva kocsink? de ő azt felelé, hogy volt ugyan itt, de el lévén minden hely már foglalva, máshol kényteleníttetett helyet keresni, hol? nem tudta, ’s én ugy se! nyakamba kellett hát vennem a’ fogadókat, mint előbb a’ boltokat, ’s keresnem őket vakon, minél unalmasabb munkát nem ismérek. De hijába, kiváncsiságom fölgyult; vágytam látni Karcsikámat, ’s még inkább a’ vele jött ifjú uracska’ ismeretségébe jutni. A’ szerelem csak gonddal, búval jár. – Nem azért tekinti meg csirkéit a’ gondos gazdasszony mindég, hogy gyönyörködnék bennök; hanem kurhéjját látott fölöttök lebegni – nincs e kár bennök? én is veszedelmes héjját láttam Karcsim mellett, hát csak örömest láttam volna, miben van a’ dolog? – Zrínyit megnézem, ott semmi nyoma. Két pisztolyt, oroszlánt, mind összejártam, semmi sincs! – A’ belső fogadók drágábbak, hát tán kevesebb szálló van bennök – így okoskodám, ’s a’ hét választó felé indultam, kérdezősködtem ott, nem szállt e be egy szürke lovas hintó, egy férfi ’s egy asszony személlyel. „Igen is!” lön a’ felelet, ’s megdobbant szivem. Mellyik szobába vannak szállva? kérdém szorultabb lélekzettel. Megmondák a’ számot, rá utasítának a’ szobára, ’s én remegve kopogtaték be. „Szabad!” kiálta egy nyers hang, melly, mint rekrutát tűzbe parancsoló commandó szó, ujra megdöbbentett. Kinyitám az ajtót, ’s egy meglett idejű férfi köszönte bent barátságosan. – Zavarodásomban csak hajtogatám magamat. Végig néztem a’ szobát; de Karcsit nem látám. „Reménylem – ?” szól az öreg ur félbe szakasztva, ’s egy barátságos kérdő tekintetet vete rám. „Igen is” így makogék ismét elébb járva nyelvem eszemnél, „igen is kivántam tiszteletemet tenni – –.” Az öreg ur örült, én magam se tudom hogy’ voltam; az jut eszembe, hogy sok nógatásira le is ültem, ’s beszédbe eredénk. Itt el kezdé per longum et latum beszélni az öreg úr környülményit, ’s hosszas csevegésinek rám nézve rémítő resultatuma az lett: hogy ő tegnap eskütt meg ifjú feleségével, consequenter még igen boldog, ’s most Pesten keresztűl viszi haza szép párját. Mint uj atyafi, magát rokoni szeretetembe ajánlotta; de akkorra már zavarva voltak bennem az érzékek, kerengett velem a’ szoba, szemem mint aprilisi nap elsötétült, füleim csengtek, szóval, úgy voltam mint ájulás előtt szokott lenni az ember, ’s fölül rá örülnöm kellett az uj frigynek, ’s kedves drága urambátyámnak nevezni boldogságom’ rablóját. „Mint fog örülni Karcsikám – (tehát csakugyan Karcsi!) – itt látván édes uramöcsémet” – szól tovább a’ sógor – „az uton emlegette mint szeretne itt jurátuskodó bátyjával beszélhetni.” Karcsim’ férjhez mente hát már bizonyos volt előttem. – Szegről végről rokonom, ’s egyéb atyafia Pesten nincs, – így gondolkodám, ’s pálczámmal motoztam a’ földön míg az öreg úr folyvást beszélt, mit? mit nem? azt csak maga tudta! ön szerencsénkről örömest beszélünk; de a’ kinek vesztén épült az, únva hallgat bennünket. Én is vágytam menekedni a’ kínhelytől, különben is olly tele volt szívem érzéssel, hogy több nem fért volna már bele, ’s illyenkor mi édes a’ magány! magányban mi jól esik a’ panasz! ’s ezt versekben önteni ki, ah mi fölséges! kivált mikor amúgy maga kárán tanulta, olly természeti szinekkel föstheti az ember a’ szépnem’ szívrepesztő hűtelenségét! szobámba vágytam hát bezárkozni, ’s nem is beszélni a’ hűtelennel: de azt még se állhattam meg, hogy ne kérdezzem mostani hollétét? „azt mondá hogy uramöcsémet keresi föl” volt a’ felelet. „Engem?” kérdém rebegve, ’s arczom ollyan lett mint a’ játszi szinű selyem, hol sárga, hol piros, hol fejér. „aha!” imígy villantam uj gondolatra „erőszak van a’ dologban.” Karcsim kínszerítve volt e’ lépésre, azért emlegetett az úton férjének is mint közel rokont, hogy a’ Pesten velem találkozás vissza ne tessék néki, ’ most talán szállásomon keres, hogy bucsucsókját – ah! ah!” – ’s tovább nem gondolhattam. Menni akartam, ’s a’ mint az ajtót közel már nyitni akarnám, sebesen kitárul az kivűlről, ’s én, szemeim szikrát vetve taszíttattam a’ szobába vissza. Erre elfordulván, kezem szememre kaptam, a’ bejöttek megzavarodtak, az öreg úr ápolgatott. „Ej! ej! szegény öcsém! ládd, ládd lelkem Karcsim, a’ szeles jövés. Tehát Karcsi? szűnt szemem fájdalma. „Semmi, semmi kis hugom!” rebegém, ’s szembefogva ölelésére sietek. De az félve vonult előlem hátra. Kinyitom szemem ’s hasonlóan visszahökkenek, mint fösvény arany ládájától, mellyet kiraboltak éjjel. A’ szobában három ismeretlen közt, illy zavarodásban; soha nem tudtam mit csináljak. „Én bizonyosan rosz helyen járok” igy kezdém végre magam mentegetni, ’s pirulva kérdi a’ szép menyecske – kihez legyen szerencséje? az öreg úr bámult, én megmondám nevem, ’s így jöhettünk nagy nehezen világosságra. Az öreg úr való, hogy szürke lovakon jött másod magával, való hogy felesége Karcsi, ’s annak itt Jurátus rokona van; de hány szürke lovas hintó van a’ világon? hány szépnek neve Karcsi? Ez nekem mind nem jutott eszembe, csak az volt szerencsém, hogy a’ menyecske nem az volt kit gondoltam! Ez éppen most mutatá be öccsét férjének, én pedig ezer engedelem-kérés közt váltam meg tőlök, örülve hogy most az egyszer vége a’ sógorságnak. –
Hajh! de örömem csak addig tartott, míg leértem. Ismét eszembe jutott Karcsim, meg az ismeretlen férfi vele, ’s nem nyugszom fölfogadám, míg meg nem találom, ’s bizonyost nem tudok róla, ’s elindultam a’ fejér hajó felé. Ezer gondolat vítta agyamat váltva míg menék. Micsoda indulatot mutassak ha csakugyan hűtelen Karcsim? – Epedve nézzem őt más karjában, vagy föl se véve? szomorúan e, vagy jó kedvet játszva, boszúsan e, vagy nagylelkű hidegvérűséggel? ezek voltak a’ nagy problémák! ’s útközben minden üveg ajtóban egy egy grimászt próbáltam! Fejünk tele szerelmes gondolatokkal; aztán csak felejtjük mi történt! a’ fejér hajóban ismét szürke lovas hintót kérdeztem, ’s szerencsétlenségemre ide is tért be egy! „Hol vannak?” kérdém, ’s a’ szobaszolga mondá, hogy most mentek ki csak, azon meghagyással, hogy ha egy Jurátus keresné őket, ő nyitná föl neki a’ szobát, hol várakozzék rájok. „Megpillantottak a’ hidnál” gondolám, „’s reménylék, hogy meg fogom őket keresni,” azért magamra értém a’ meghagyást, fölnyittatám a’ szobát. – Várok – várok, ’s csak nem jő senki! Az ember illy állapotban nagyon hajlandó a’ költészségre. Fönleng ben a’ gondolat, hevűlnek az érzések, azonban szivét a’ lyányka’ képzelt hűtlensége mennyköves fölhőként fenyíti, még az unalom is segíti éleszteni a’ szent szikrát, – ki ne gyulna hát illyenkor lángra? ki ne vágyna költői szárnyakon fölemelkedni a’ mindennapi egyszerűség fölött? – Egy két sebes fölalá járás után a’ szobában, néhány méla bajszpödörgetés közt, kész lett nálam is a’ vers:

Lyányka! édes, itt epedve
Várlak; mig Te tán nevetve
Mennyed’ éled más’ ölén!
Mennyed’ éled! – ’s itt sohajtva
Vár az ifju bajt gyanítva,
’S könyrezegve bus szemén!

 már most le kellene írni; ’s iróeszközöm nincs: pedig ennyi szép gondolat hijába nem veszhet! Egy kis zacskó volt az asztalon, örömemre ben egy pugilláris, ’s abban még nagyobb örömemre, egy kis plajbász szurva. Élj hát versem, élek én is általa gondolom, ’s egy kis tisztásra fölirtam azt pugillárisba emlékűl. Azonban csak nem jő senki. Untomból sétálgatok, nézegetem az irást. Letörlik e’ gondolom, pedig nem illy porhanyú emléket érdemelnek illy halhatatlan gondolatok. Mi jut eszembe? az hogy fölvágjam az ablak’ üvegére, ott daczoljon az idővel, ’s hirdesse a’ múza’ örök létét. – Szerencsétlen gondolat! – de sokat gondol az ember, minek nem fontolja meg végét! – Tűzkövem jó éles volt, az első sorokat könnyen fogá, de megtompult az utólsókra; ’s a’ mint nagyobb erővel kínszeríteném a’ bötű-mecczésre – recs! a’ nagy ablak-tábla egészen összezúzik ügyetlen nyomásom alatt! Ez még semmi! hanem e’ pillantatban jő a’ szoba’ szállója, ’s megütközve néz az ablaktörőre. – Most hirtelen az ajtóra szalad, betekint, ’s én ott álltam réműlve a’ tört ablak előtt, kezemben a’ pugilláris, mellyből irám a’ verset. – Erre hirtelen rám csapja az ajtót, rá fordítja a’ kulcsot, tolvajt kiált, ’s elmegy lármázva föllázítani a’ cselédséget. Én bámulva, tanácstalanúl álltam a’ szoba’ közepén, mint ki fölött a’ ház ég ’s ki nem mehet. Mi lesz belőlem? böcsületem, még tán hátam is fog szenvedni gondolatlan tettemért. – Szinte le akartam már ugrani; de az utsza messzecske esett az ablakhoz, pedig a’ kő kemény – a’ láb törékeny! legjobb lesz hát rendületlenűl várni a’ sorsvégzést. – Ajtómat ellepte a’ sok csőcselék nép, de rám nyitni azt, egyiknek se volt bátorsága. Én mint második Zöld Marczi, vártam ben a’ kimenetelt. A’ gyávák! ha tudták volna, hogy én jobban félék mint ők? – Nem állhattam tovább már, ki szóltam az ablakon, mit akarnak velem? A’ magyar szó’ hallására egyszerre jobb hiedelembe jött felőlem a’ szálló úr, ’s ablakon által, alkuba ereszkedék velem. – Elmondám az egész dolgot, a’ hogy volt, ’s vége lett a’ nagy vitának. Mosolygva küldé széllyel embereit, ’s még ő kért tőlem bocsánatot. „Igaz, hogy én szürke lovon szálltom ide feleségemmel” mondá, – „’s öcsémet ki itt Jurátus ide rendelém, ’s meghagytam beeresztetni, ha itt nem lennék is; de e’ szerint még sem az vagyok, a’ kit gondolt uraságod!” „nem ám” – felelék ismét ezer engedelem-kérés közt, ’s az ablak’ árát megfizetvén boszusan hagyám oda a’ fogadót. –
Én késtem; az idő sietett. Már estellett, ’s még se’ tudtam Karcsimról semmit. Szörnyű sors! pedig az ismeretlen úr, kivel láttam a’ hintóban, szüntelen képzeletimben lebegett. – Az ember tűr, fárad, de utóbb elunja a’ sokát. Eddig csak meg voltam szokott szeszélyemben, de kit ne venne ki törelméből ennyi sorsboszontás? már haragudni kezdék, de sokszor haszna ennek is csak annyi, mint a’ szelíd egykedvűségnek, – ezért most sem tudtam hová szállt Karcsim? ’s megint csak vakon kelle keresnem. A’ vadászkürt közel esett, hát csak oda indultam. – A’ szürkéket már nem mertem kérdezni, de min kezdjem hát? „van e itt szállva” – kérdém fontosan „egy pár ember?” „Oh! több is hálá Isten!” mondá a’ szolga. „Igen; de egy fiatal pár?” kérdém tovább. „Az is van elég” felele; „egy pár katona tiszt, egy pár Anglus útazó, egy pár – –” „Igen; igen,” félbe szakasztám a’ fecsegőt; de egy ifjú ember, egy ifjú dámával van e?” „Illyenek is vagynak” mond, „egy pár jött négy sárgán, másik két pejen, harmadik két szürkén –” „Ismét szürkék tehát? gondolám bajszom’ rágva, az ország’ minden szürkéji Pestre jöttek tán ma boszontásomra, hogy mindenütt azokba botlom. – De itt nem én kérdeztem, biztatám magamat, tán nem csalnak. „Az lesz!” mondám a’ szolgának félénken. „Zöld hintó” hadará ő tovább „széles kalapú, pödört bajszú magyar kocsis” „az az!” mondám vidulva „a’ mi Miskánk! már itt csakugyan nyomokban vagyok, ’s kérdém a’ szoba’ számát. Meg mondá, ’s én dobogó szívvel lépdelék a’ mondott szoba elébe. Félig nyitva volt az ajtó – ben csöndes minden, ’s már sötétes. Ha hon nem volnának, csak becsuknák az ajtót gondolám ’s kopogatás nélkűl, kémlelődve bemenék. Ott állt háttal felém Karcsikám, még az ajtóbol rá ösmerék, mint fáradt vándornak holdvilág az est ködén, ugy világított ált szép szőke haja a’ szoba’ homályján, ’s én boldog vándor ennyi viszontagságim után, rohantam a’ kedves rég keresettnek ölelésére. De meghagyom onokáimnak is, hogy sötét szobában ne öleljenek senkit: ott az ember ölel ’s nem látja kit? Alig czuppantám vélt Karcsimra heves csókomat, a’ mint az fölsikolt, ’s egy isméretlen szép ugrék ki karjaim közűl, engem meg hátúl nyakon kap egy nagy marku ember. – „Hah! hűtelen!” igy dörgött fölöttem a’ zavarodott menyecskét is érdekelve, ’s én vissza se fodulhattam olly erősen tartott. Jó hogy valami puska nemű nem volt mingyárt kezénél, mert még kárt tett volna az emberben. Oh! szürkék! zöld hintó! pödört bajuszu kocsis! szőke haj! én ismét csalódtam, ’s nem azt találtam kit gondoltam. Elébb majd lopásba keveredtem; most meg majd házasságtörésbe esém! Eleget mondám a’ dühültnek hogy eltévedtem, rosz helyen járok; de ő szikrázó szemekkel méregete, ’s nem hajta rá semmit. A’ mint bejövék egy ágyon heverésze ő, ’s látta hogy kémlelődve jövök – én nem őtet. Csak várta először mit akarok; hanem midőn egyszerre felesége’ ölelésére rohantam, nem vette tovább tréfára a’ dolgot, nyakon kapott, ’s ki tudja? Feleségének mi régi belső titoknokát gyanítá bennem. Mentegetém magam mint tudám, – felesége szinte sirva kérlelé, én esküvém, hogy sohase láttam őtet, csupa vak történet vezérle ide, ’s mást képzelék a’ sötétben; de hijába! a’ dolog kényes, ’s illy esetben nem könnyen hagyja magát az ember meggyőzettetni. – Sok beszéd ’s engedelem kérés után csakugyan csillapodott heve, ’s szép nője szeliden simulva arczára, egy csókkal meg is kötötték a’ békét, utóbb plane engedelmet kért tőlem vak hevéért. Hja! ezt a’ fejérhajói úr is megtette; de azért csak ki kellett fizetnem az ablakot, ennek pedig csak nyakamon maradt ujainak nyoma. –
Hanem ez mind csekélység! Jobban fájt az nekem, hogy Karcsit, mint ősz gonosztévő, lelke’ nyugalmát csak nem lelhettem. – Búsan álltam meg lent a’ kapuban, mint mostohájától elvert gyermek, nem tudtam föl e’ vagy alá? Már szinte kételkedtem, hogy tán nem is láttam a’ hidnál elébb hintónkat; ’s a’ lovak tán pejek voltak, csak én láttam őket mint közellátó szürkéknek; mert ennyire kijátszatni már csak ugyan sok! alig gondolom ezt, a’ mint a’ hidnál látott szürkék (’s csakugyan most is mieinknek ösmértem) ön zöld hintónkba fogva vágtattak föl a’ Váczi utszán a’ játékszín felé. Csakugyan jól láttam hát elébb is gondolám, ’s siettem vidulva utánok nézni, merre mennek? de mire kiértem az utszából, már eltüntek, ’s tulajdon kocsink ollyan volt előttem, mint a’ szél – látjuk hogy fuj; de nem tudjuk honnét? ’s hová? nézem az órát, ’s épen most volt ideje, a’ játékszinbe menésnek. – Ahá! gondolám Karcsi kedvelőjök a’ játékoknak, bizonyosan oda mentek, ’s siettem a’ már csoportozó emberek között. Sokan tódultak az ajtókra, három hintó is álla ott. A’ szürkék gondolám már elől lesznek; ’s csak tolakodtam én is előbbre. Nem találtam mire oda értem kocsinkat ott; de, leszálltak már gondolám, ’s a’ kocsit haza küldötték: iparkodtam hát befelé, itt bizonyosnak vélvén Karcsimmal a’ találkozást. – Tömve volt a’ játékszín, valami czifra nevű uj darabot adtak, ’s illyenkor a’ nép csak kiváncsi. – Ezer kalap tarkálott körültem, ezer kék szem keresgélt szélt nézelve – mit? azt legjobban tudja a’ kereső. Én is kerestem köztök Karcsikámat de nem volt, ’s mellette még taszigáltak is. – Az ember csak mozog, – ’s észre se veszi hogy bellyebb tolódik. Már szinte közepén valék a’ játékszínnek, de Karcsit csak nem láttam. – Távolabb tőlem megakadt szemem egy kémlelő szőke fejen, ’s ugy tetszett, az övé is bennem. – Szem üvegem hon feledtem, puszta szemmel pedig ki nem vehetém tökéletesen vonalmait.*
Körvonalait.
– Szőke volt mint Karcsim, testállása, hasonló, vágytam közelebb juthatni hozzá. Mosolygva suttogott a’ mellette álló férfival, ez nekem nem tetszett. Egyszer integet felém, hí magához, de nem mehettem. Már az! már az! ezt sugá megdobbant szívem, ’s kezdék visszaintegetni én is, lángban borult arcczal, örömben uszó szemekkel – szomszédim meg morogtak rám fészkelődésemért, de illyenkor egy két döfést szivesen elállna az ember, csak mehetne. Óh Thalia! Clió! vagy bár mellyiketek is szent szüzek! sohajték magamban, most adná oda Helikoni szárnyait, mellyeken egész testi extensiómmal emelkedhetném a’ pór nép fölött, ’s az integető angyalnak keblére röpülhetnék! De illyeket az ember csak képzelhet, azonban a’ sok hús tetem előtte nagy gát. ’S im az előttem álló úr mozogni kezd, kéri a’ körülállókat, ’s azok, meglehet valami tekintete lehetett előttök, utat engedtek; tüstént hív szatellese lettem az előre nyomúlónak, ’s Csokonay békájaként,*
Utalás Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharc (1791) c. komikus eposzára.
örültem vesztemre a’ haladásnak. Közelebb jutánk már a’ mosolygó széphez, ’s elkezdi az vidulva „grüsse dich Gott Nikedl*
Légy üdvözölve, Nikedl! (német)
barátságosan kezet nyujtva az előttem menőnek. Elállt szemem szám. Az én Karcsim nem illy nyelven beszél, ’s közelebbről látva nem is hasonlít hozzá – következőleg nem az volt kit gondoltam! most eszméltem, hogy bizonyosan nem is nekem, hanem az előttem álló úrnak integetett az isméretlen lyányka, ’s én magamra értettem; de az ember a’ mit kíván, hamar magára érti. Hanem ez még eddig semmi! úgy oldalaslag egy beszélgetés töredéke zavart meg még jobban. „Megházasodott?” kérdé egyik „’s kit vett?” „Nyilhegyi kisasszonyt Zsombáról” felel a’ másik. Illyenkor az ember ha tobákos volna, csak szipákolna búfelejtésért! „ugyan szeretném látni, milyen főkötőben?” mond ismét egyik. Bizony magam is, de nem főkötőben gondolám én hozzá. „Tán itt lesznek a’ játékszínben?” kérdé tovább. „Én is azt gondolám” mond amaz; „de csalódtam. Ittben hallottam csak: hogy Budán ma magyar játék lesz, ’s abba mentek, én meg most már innét ki nem mehetek.” Dicsértem magamban Karcsim’ magyar lelkét; de most az egyszer még is csak jobb lett volna, a’ németbe jönni. Kimenésről szó se lehetett; pedig most már tudom hogy megkapnám, nem irgalmatlan sors ez már? Haragudtam az előttem utat törőre, mert előbbi helyemen közelebb voltam az ajtóhoz: de ennyire bejövén már lehetetlen kimenni. Ugy voltam mint csík a’ varsában;*
Csapdába esett hal.
be, csak bejöttem, de ki hogyan megyek? – azonban zendülés esik mellettem, ’s egy lyánka a’ szorosságban, ájultan csügg egy férfi karján. Platz! Platz!*
Helyet!(német)
kiáltják mindenütt, ’s ki ne hátrálna illyenkor a’ szerencsétlen előtt! örülve ugrottam nyomába a’ kiábálónak, ’s csak addig ne eszmélj szép lyánka, míg én utánad kimehetek, gondolám, aztán ha örökké élsz se bánom. Fris levegőre kelle vinni az alélttat, ’s én utánok szerencsésen kiszabadultam a’ játékszínből! nem várhattam mi lett a’ szegény lyánból – fiakkert kiálték, ’s könnyült szivvel siettem Budára Karcsim után!
Míg fölérénk, mérges skorpioként kerengett fejemben, a’ mit Karcsim’ férjhezmentéről hallottam. – Hüm! igy biztatám magam – hiszen mindössze is csak egy lyánt vesztettem el! De mikor az embernek az az egy lyány mindene; még is csak nagy vesztés! – Illyenkor a’ gyáva, ha nem hidegelné a’ vizet, hamar Dunába ugranék: a’ nagy lelkű tűr, ’s mint fejére csapott terhet, czepeli a’ nehéz életet. A’ hegyen menénk már, mikor eszembe juta: mért megyek én most Budára? mért keresem olly lélekszakadva Karcsit? bizonyos dátumokból tudván, hogy férjhezment. A’ hűtlen nem érdemel ennyi utánjárást; atqui Karcsim hűtelen, mert máshoz ment: ergo – csak fordulj vissza Palkó! Im még kadencziára is kiment sylogismusom, ’s mért? mért nem? a’ kocsit csak nem fordíttatám vissza. – Az ember csak okoskodik; de a’ szív, egy dobbanásával megczáfolja argumentomit. – Ha már ennyire jöttem, gondolám mindegy; a’ kocsibért ugy is csak ki kell fizetni: hát csak menjünk. Aztán nem is szükség hogy éppen Karcsiért jöttem által. A’ nemzeti darab, mellyet honni nyelvünkön hallok ma adatni – ’s ez ugy is nagy ujság itt! az az, a’ miért mint igaz magyarnak különben is kötelességemben állt jönni; nem egy hűtelen lyány, a’ mi efelett nem is olly ritkaság! – Igy leplezzük be gyakran a’ szívgerjedelmeket hazafisággal, nagylelkűséggel ön kedvtöltés szinével. Bámuljuk nemzeti tánczunkat, esküszünk hogy soha idegenre nem mozdul lábunk: igen, mert a’ kedves szőke lejte! sürgős dolgunk haza késztetne a’ mulatságból; de nagylelküen föláldozunk egy éjt a’ házi barátságnak: föl igen, mert a’ szép lyánka is ott marad még! különös kedvtelésből kimegyünk sétálni – nagyon szép az idő: szép ám mert ott lesz a’ rég látott lyánka, ki télben is tavaszt hoz tűzszemein! – Hogy én igazán, a’ magyar játékért, vagy Karcsikámért jöttem e’ inkább nem vitathattam, mert megálla kocsim a’ játékszín előtt. – No lesz itt most szorongás gondolám, ’s előre ropogának bele csontjaim. Ha Pesten olly tömve voltak abban a’ nagyban is; hát itt e’ kissebben hogy össze ne szorulnának? annál inkább, mivel itt ma magyarul játszanak – késön is jöttem már. Féltem hogy be se térhetek, aztán se játék, se Karcsi! mélly csönd volt az ajtó előtt! komoly figyelemmel hallgatják gondolám honi művészinket, ’s szinte tartózkodám léptemmel zavarni a’ vélt köz figyelmet. Haj! de, sokat gondolunk sokat csalódunk! Épen akkor oltogatá búsan – mint az angyalokat oltott fáklyákkal festik koporsókra – a’ mécseket egy ember. Hát mi dolog? kérdém meglepetve. ’S az azt mondá – szinte szégyenlem magyar létemre magam is, de négy szem közt csak megmondom – azt mondá az ember: hogy ma magyar játék akart lenni, ’s két, három személyért, kik magokat megalázták, nem volt érdemes előadni a’ darabot! – Illyenkor az ember egyet sohajt, ’s jó hogy üres a’ játékhely senki se látja pirulását. Se játék, se Karcsi! hát, mint megjövendőlém, csak hogy ellenkező okból. Megint hijába jártam; pedig Karcsit most bizonyosan itt kaptam volna; mert mondá, az ember, hogy egy szürke lovas hintó csakugyan volt; de visszament. Csodálkozott kocsisom hogy olly hamar vége a’ játéknak; én meg nem merém neki mondani okát; mert majd elbeszélné másnak is! Csak hajts – mondám, ’s kocsim egyik szegletébe vonulva, elmélkedém a’ multról, és jelenről!
Már késő este lett. Világossal nem találhattam föl Karcsimat, mit reményljek most sötéttel? ezer gondolat kelt fejemben; de egyik rosszabb volt a’ másiknál, azonban kocsisom meg állt a’ játékszín’ piaczán, fölnyitotta ajtómat, mert eddig volt az alku. Mit tegyek? a’ sok lótásfutásban igen elfáradtam, pedig ujra a’ fogadókat akarám sorba járni Karcsimért, ’s ha fáradtak vagyunk, jól esik az ülés. Alkuba akarék hát ereszkedni a’ bérkocsissal, hogy még vagy két óráig hordozzon engem. Lehetetlen! mondá az, lovai már fáradtak, aztán holnap nagy utra fogadták; pedig korán kell indulni. „’S hová”? kérdem én. „Egész Váczra” felele ő, „arra pedig a’ homok nagy, a’ kocsi nehéz.” „’S kit viszesz?” kérdém ujra csak azért hogy teljék az idő, ’s még ülve maradhassak. „Azt magam se tudom” mondá ő. „Egy fiatal úr, meg egy szép menyecske, többet nem tudok rólok. Csak úgy álltak meg itt, még megfogadtak. Két szürkén jöttek.” Ujra szürkék hát? gondolám, ’s boszúsan ugrám le a’ kocsiból. A’ kisértetekről eddig nem tarték semmit; de már lehetetlen volt nem vélnem hogy engem valami rosz lélek nem kísért szürke ló’ képében! Ez Karcsim! már bizonyos! most viszi őt haza uj férje. Sajnálom szürkéinket, mellyek a’ hűtelennel Pestre fáradának. Kérdém a’ kocsist, nem tudná e? Hol volnának szállva. „Magok se tudták hová fognak szállni;” mond ő „azért hát csak ugy hagyának módban, hogy holnap reggel ezen piaczon legyek, itt megtalálnak. Megfizetém most neki a’ bért, ’s haza hagyám menni. – Egy lépést se többet utána! fölkiálték egész tökélettel, – ma legalább! tevém hozzá, megbánva hirtelen a’ nagy szót, ’s bémenék egy kávéházba plánumokat csinálni. Csak tudnám, gondolám itt magamban, hogy szeretne még velem beszélni: ugy semmi esetre sem keresném föl, hadd vágyna, hadd epedne utánam; de az ember nem tudja, aztán csak kiváncsi. Puncsot parancsoltam. Hevíté ez még jobban belsőmet, ’s csak nem ujra elindultam Karcsim után; de kinn sötét volt, ’s ollyankor az ember hamar botlik. – Jobb lesz gondolám ismét, azt határoznom el, milly’ formában lepjem meg holnap Karcsit? Jó volna tán korán ha valahol rá akadhatnék, még szállásán rajtütni, igy töprenkedém. De meg nem tetszett; mert azt vélné hogy őértte mentem, aztán korán be se eresztenének. Jobb lesz hát meglesni mikor a’ fiakerre fölülnek, ’s akkor egy megvető pilloantatot vetve rá, menni el mellettök. Ez szép férfiúi büszkeség lenne; de az embernek szive is van, pedig olly tele, aztán csak szeretné ki üríteni. – Nem! legjobb lesz más kocsin utánok menni. Dunakeszin bizonyosan megszállanak; ’s ott ha meglepem, ott fog düledezni a’ hűtelen, – ott lesz derék ellesni arcczán a’ változó indulatokat. Fölséges scéna! még tán egy vígjáték is kerűlend belőle! – Puncsom elfogyott. Nézem az órát, már éjfél felé vala, elplanizáltam az időt – siettem haza. – Az emberen nappal sok esik, aztán csak nem tud alunni; mig a’ természet is bele nem szól, véget nem vet az ébren álmodozásoknak, tompább létbe süllyesztve a’ lelket! egy kis hánykodás után mint rosz gyermeket, csakugyan elnyoma az álom, ’s jól esett fáradt tagaimnak a’ nyugvás. Szürke lovakkal, ’s Karcsimmal álmodám. Mintha ezek ragadtak volna Illyésként, de nem tüzes szekéren Karcsimmal égbe, ’s mikor már fölérnénk, a’ hám elszakadt, kocsink vissza esett, ’s a’ nagy zörrenésre fölébredék. Székemet rugtam el álmomban, ez költött föl; de jó, mert már jól feljött a’ nap, féltem, Karcsim már eddig Dunakeszi felé jár, majd elszalasztom, aztán se meglepés, se scéna! sietve hagytam el szobámat, hogy mingyárt kocsit béreljek, melly Karcsim után vigyen. A’ házi asszony hogy kimenni látott kiabált valamit utánnam; de ha az ember igazán siet – nem hall.
Nem leltem már a’ játékszin’ piaczán tegnapi kocsimat: Karcsi tehát már elment; ’s vágytam én is minél előbb utána. – A’ ki siet nem alkuszik, a’ ki nem alkuszik mingyárt mehet: nekem is csak addig kelle várnom, míg fölültem, ’s tüstént indulánk Dunakeszi felé. Előttünk nem láttam kocsit; Karcsim hát már messze járt, utánnunk jött egy szürke lovas, de nem a’ miénk, hát nem törődtem vele. Csak azt irigylém, mint kerülé ki nagy robajjal a’ két jobb erőben lévő hámos, már tán hajó huzáson is túlesett gabancsinkat, de a’ gyengébb, enged az erősebbnek. A’ mint megpillanthatám azon úr ült ben feleségivel, ki tegnap a’ vadászkürtnél ugy nyakon kapott. Kocsisom iparkodott a’ szürkék után, én meg féltem; hogy az említett úr ezen utamat is valami kicsinált réndezvous-nak fogja vélni, feleségével. Hanem a’ homokban megcsendesült kocsisom, csak léptetve mehetett, mint halottas kocsi, – ’s elhagytak a’ szürkék. Unalmas, kellemetlen volt utam. Rekkenő hőség, nagy por, aztán nem is beszélhettem senkivel, kocsisomnak lovaival is elég beszélni valója volt. – Az ember Puncs mellett csak tüzeskedik, aztán megbánja, későbben jobban megfontolván a’ dolgot. Így megy a’ házasság is! gondolám, mélyen merülve eszméletimbe, mint kocsim a’ homokba. A’ szerelem puncsos üvege mellett neki hevűl az ember, sokra tökéli magát, ’s elindul dagadt kebellel, arany reményekkel a’ házas élet’ utján: aztán a’ nagy hőségben, porban, hidegben, esőben, mellyek alkalmatlanná teszik azt, – csak bánja indultát, ’s szeretne visszamenni de nem lehet. Boldog vagyok! fölkiálték, hogy Karcsim’ hütelensége fölébresztett házassági álmaimból – mostani poros utamról még vissza térhetek. Sohase megyek én utána, elhatározám magam, illy alkalmatlan útban! – ’s egy döcczenése kocsimnak ébreszte föl mélás andalgásimból. – Kinézek; hát egy paraszt kocsi van össze akadva a’ miénkkel. Kocsisom szakkermentez; – a’ paraszt teremtettéz – ketté tört első tengölyünk. – Fiakkerem fölakarta tartani magas ülésén a’ pesti auctoritást, a’ paraszt azt emlegeté, hogy a’ császárt is szolgálta, szemei meg fényesek voltak mint este a’ szent iván bogár, meglehet mélyebben tekintett a’ kancsó’ fenekére valami csárdában; elég az hozzá, hogy egyik sem akart igazán kitérni, összeakadtak, az én hintóm kopottabb tengölye engedett a’ nagyobb erőnek – ’s eltörött! Jó éjszaka neked Dunakeszi! gondolám ugy járok, mint a’ ki szekéren ment gyalog jött, ’s csak azon tünődtem, hogy menjek vissza? Ez sorsintés volt. Egy lépést se többet a’ hűtelen után! vissza! vissza! de – hogyan? az okos, kivált ha erszénye is van az ész mellé – könnyen segít magán. A’ fiakker tengölye’ árát pretendálta, a’ paraszt ütleket igért, én meg féltem, hogy utóbb az én hajamba kapnak. Itt amicára kell léptetni a’ feleket – gondolám, ’s a’ fiakkernek kifizetem a’ tengöly’ árát. Erre ő megcsillapult, csak azon vakarta fejét; hogy vontassa majd haza béna castrumát. Én meg a’ paraszt kocsijára fölültem, ki a’ pör-eligazítás’ dijában, Pestre vissza vitt.
Soha lyányért egy lépést se! ezzel vánszorogtam izzadtan, porlepve szobámba. A’ paraszt kocsi megrázott, derekam fájt, – aztán még is se Karcsi, se semmi! Pihegve dültem ágyamra az árnyékolt szobában, reménylvén, hogy majd lealhatom búmat; de házi asszonyom rám jött pörölni. Nincs hát nyugtom még ágyamon is! sohajték, fölemelvén bánatos fejemet, mint beteg az orvos’ jöttére. „Mi baj no?” kérdém a’ zsémbelődőt. „Az Istenért! hol jár a’ Tns úr?” Igy feddődzék ő – „tegnap délóta tán egy kalán meleg se volt a’ gyomrában? uramfia! millyen izzadt? millyen poros? – aztán keresték is!” „kicsoda” kérdém hévvel. Nem Karcsim volt e? gondolám magamban, mert ha igen: úgy még ma Váczon kell lennem. „Mint elbágyadt a’ Tns úr!” igy sajnála tovább nem felelve kérdésemre – nem parancsolna e egy kis meleg levest? vagy fekete kávét?” „ki keresett?” kérdém ujra nem hallgatva szavaira. „De hogy is nem hallotta?” igy kerülé ismét ki kérdésemet „hisz ugy kiáltottam ma reggel utánna, majd gégém szakadt meg bele. Már most késő!” „ki keresett?” kérdém harmadszor is boszúsan „arra feleljen!” „Hát Miska, a’ kocsis volt itt!” mondá végre. „Tegnap háromszor is, ma is már nehányszor; de én nem mondhattam meg neki hol van a’ Tns úr? – már most kéntelen volt elmenni, mert se pénze; se szénája!” Miska volt hát? – Ez haza akart vinni bizonyosan, ’s most elszalasztottam. Fejcsóválva jártam szobámban, asszonyom meg kiment; hogy majd egy kis levest melegít! – Haza megyek! ezen gondolatra villantam egyszerre – még ma kimegyek Pestből! ’s ez tüstént erős tökéletté vált bennem. Megnézem hogy van hon a’ dolog? ott a’ búsfűzek alatt, hol annyiszor esküvék hűséget, a’ hűtelen, hol minden rózsa’ kelyhéből egyegy szép remény mosolyga felém: ott élem le sorsüldözte éltem’ árva napjait. Még meglehet Apollónak egy fölkentje váland a’ költés’ valamellyik ágában belőlem – szerelmes elkeveredtében az ember sokat tehet! magányban nyögöm veszteségemet megvonva a’ világtól, csak ideálimnak élek. Karcsit sohajtom a’ hűtelent, bús sonettekben kesergem a’ szép mátkát! – Tetszett ezen gondolat; ugy, hogy fölvidultam rá, ’s fütyörészve szedém össze holmimet. – Rideg, magányos életre készültem, ezentúl csak sohajtani akartam, ’s különös! hogy most még is egészen fölvidultam. Sirni akartam, ’s nevetésre vonult szám, sohajtani készültem, ’s hahotára késztete valami belől. Ez megint előérzés! gondolám; de nem adtam rá semmit. – Fél óra mulva már kocsin ülék haza felé. – Alig hagyám el Budát: ujjá szült a’ dunántúli levegő. Olly valami édes ömledezéssel szállonga lelkem a’ múlt’ képein, ’s szállongált Karcsimon is az elvesztetten; hogy szinte boszús valék magamra, mért nem tudok bús lenni! föltettem magamban: hogy az uton még rímeket szedek össze, ’s hazáig legalább a’ hűtelent egy sonetbe foglalom! Hijába! nem mentem semmire se sonet, se rim! Csak falunk, Karcsiék’ háza, a’ kert, ő maga de nem mint hűtelen, hanem mint midőn máskori hazamentemkor jött előmbe, olly jó kedvűn, olly enyelgőn, olly édesen pirongatva késtemért, – ezek lebegtek előttem, ’s szívem, mint meg áradt patak, alig fért keblemben! –
Tétényben megakart kapatni kocsisom, ’s be állott a’ fogadóba. Akkor fogott ki ott egy kocsis két szürkét, ’s ebben csakugyan Miskát, a’ kocsisunkat ösmerém meg. Örömmel veregettem meg szürkéinket, mellyeket hajhásztam Pesten és hijában! eszembe jutott ismét Karcsim. Boldogoknak tartottam a’ hiv állatokat, hogy őt vihették, ’s én csak nem is láthatám. Hálá Istent kiálta Miska is hogy meglátott, ’s panaszkodék, mennyit keresett szállásomon. „Mi ujság othon?” kérdém, remegve még egyszer meghallani a’ borzasztó hirt. „Férjhez ment Nyilhegyi Borcsa kisasszony” mond ő. „Mellyik te? Borcsa?” kérdém ujjá születve a’ hirre. „Igen is Borcsa kisasszony, a’ kissebbik. Nógrád Vármegyébe vitte valami Lékesy nevű Szolgabiró. Az egész dolog csak ugy susogó formán történt” – mondá tovább Miska „minden lárma nélkül, se kézfogó, se lakodalom! De az öreg úr igy akarta. Én vittem be tegnap őket Pestre, hogy majd Tns urat meg kihozom; de nem találtam, szállásán se tudták megmondani hol van? szénám meg már nem volt, se pénzem: hát kénytelen voltam üresen kijönni – hálá Isten hogy össze találkoztunk! „Hát Lékesyék? kérdém. „Pestről fogadott kocsin mentek tovább!” „Hát Karcsim hogy van?” „Egészséges” mondá ő „vidám, örűl, hogy ma hazaérünk, borravalót is igért, csak jókor haza vigyem a’ Tns urat.” – Oh! előérzés! oh Karcsi! – Illyenkor az ember nem tud mást tenni, csak fütyölne, dalolna, meg a’ kocsist sürgeti hogy fogjon már! Nem az volt hát a’ kit gondoltam! – A’ két testvér nagyon hasonlít egymáshoz, Borcsa le volt fátyolozva, a’ kocsi hamar elrobbant a’ hidnál, én gyenge szemű, Karcsit meg ott is láttam néha, hol semmi se volt: nem csoda hát hogy a’ hidnál Borcsát magának Karcsinak néztem, ’s hogy a’ férjhezmenetelről hallott hír, annyira megzavart! Nagy öröm ollyan a’ nyelvnek, mint malomnak a’ viz: hajtja, csak győzze az ember szóval! Elbeszéllém Miskának hogy jártam, ’s ő mosolyogva nagy bölcsen azt mondá; csak az arany sasba jött volna Tns uram ott lelt volna bennünket, nem kellett volna annyit fáradni. Nagy igazság! de ha nem tudtam. Az illy kis dolgok nemtudása akasztja el az embert töbször, az életben is! azonban csak hogy nem az volt a’ kit gondoltam! a’ pesti kocsist vissza eresztém, ’s alig várám hogy be fogjon Miska. Könnyebben gördültek hazafelé a’ kerekek, szivessebben iparkodtak szürkéink is az ismért uton – még világossal beérénk falunkba. Messziről meglátta a’ hintót kis pásztor gyerekünk a’ kapuból, és sietett meg mondani a’ szolgálónak, az a’ húgomnak, az, az atyámnak, – ’s mire az udvarra értem egész háznép a’ folyosón várt. Hugom ki fejlődvén karjaimból, hamis mosolygással illant a’ kerten által a’ szomszédba Karcsiékhez. Én is örömest mentem volna: de atyám a’ diplomát kérdezé, ’s mutatnom kellett. Elégedten olvasá a’ Praeclarumot belőle, én meg mentem volna már; de akkor jött be a’ Rektor, hajdani mentorom, ’s el kelle fogadnom örvendezését, melly illy környülmények közt, rövidebb is lehetett volna! Szerencsémre a’ diploma – olvasásba merültek, ’s én ott hagyám őket, sietve Karcsimhoz. – Az udvaron karöltve sétált már a’ két lyány, súgva búgva egymás fülébe, ’s Karcsimat csakugyan hon csakugyan engemet várva találtam! kellemes arcczán volt rajzolva tiszta indulatja, édesen elpirulása, ’s rózsaként mosolygása elakaszták nyelvemet. Illyenkor a’ szív dobogja csak győzedelmét. Egy illy kedves pillantat elég egész éltünket megédesíteni! szégyenültem magam előtt, mért tudtam Karcsim’ hűségéről csak egy perczig is kételkedni, ’s örültem hogy semmi szem tanúja nem volt pesti viszontagságimnak. Egy kis félreugrást az igaz utból örömest palástolunk, de a’ fölösleges hűséggel se mindég kiván dicsekedni az ember! még vacsora alatt meg említém Atyámnak szándékomat. Ő helybe hagyá választásomat, ’s más nap Karcsit, mint igazi mátkámat ölelhetém! Ő máig se tudja, hogy jártam Pesten? de ezt, legalább a’ lakodalmig nem is szeretném, majd csak boszontana a’ szürkékkel. Ha nőm lesz, inkább magam elbeszéllem neki egy este; ugy esküvés után különben is bátrabban nyilatkoztat ki az ember holmit! addig pedig kérem szép olvasóimat is teljes bizodalommal: hogy az egész dolog csak köztünk maradjon!
Kovács Pál.


BYRON.

A’ nagy természetben nincs dicsőb tünemény,
Mint erős férjfinak hősi alakjában
Fellengő, magas ész ’s forró, mély érzemény.
De a’ szabad elme ’s jámbor, érező szív
Ezer indulatok’ setét chaoszában
Egymáshoz fájdalom! nem könnyen marad hív.

Az ész kételkedő, merész, csak magába,
Bízik ’s önképéhez büszkén ragaszkodik,
Örvénykényt von mindent hideg világába.
A’ szív másnak hiszen, – szelíd virágképpen,
Midőn mást vidítna maga hervadozik,
Nem örűlhet csak az igaz jón ’s a’ szépen.

Boldogtalan Byron! szív és ész Tebenned,
Nem de óriási harczot küzdött vala!
Olly vészben nem szégyen panaszlónak lenned.
A’ büszke ész győzött pokolnak hadával,
’S szíved édenéből urunk’ arkangyala
Haragban kiűzött téged láng kardjával.

Tessedik Ferentz.


A’ BOLDOG ÖREG.

Melly boldog, ki szülő földén tölthette el éltét,
És hol ringatták, homloka ránczosodék;
’S hol gyerek éveiben por-játék, lepke vadászat
A’ szabad égre csalák: üstöke léve fehér:
És hol fűzfa lovon nyargalt, hegy völgy neki egy volt,
Késlekedő inait bottya segíti elő.
Nem ragadá őtet szanaszét a’ sanda szerencse,
’S messze vidékeknek nem nyelegette vizét,
Nem remegett a’ gállyatetőn, mint tengeri kalmár,
Sem, mint kit riadó trombita harczra tüzel.
Gond nélkül hallotta: vagyon nem meszsze körén túl
Város: csiklandás őt nem igézte oda.
Nem könyvbül számlála üdőt: csak barmai hányad
Fűve menése szerint szokta jegyezni korát.
Vagy bőven takarult aratott gabonája csürébe;
Vagy leve bor szüretén mustos edénnye kevés.
Vagy mi üdőn haza vitte menyét huszadévü fiának
Hölgyül; vagy szerzett néki leánya vejet. –
Látköre mindég eggy; nem változik uttya az égő
Napnak előtte, sem a’ csillagos égi csoport.
Emlekezik, miüdőn a’ most magas almafa veszsző-
Szál vala, és nyárban vitt gyökerére vizet.
Emlekezik, miüdőn Somosát ültette danolva,
Melly most méheinek nyittya virágos ölét.
Emlekezik, miüdőn mezején a’ berki harasztnak
Erdő-pompa virult, ’s gerlicze benne nyögött.
Nem töri rajta fejét: Buda és Pest mennyire légyen
Tőle vagy a’ Balaton, vagy Tisza pontyos ere.
India, Sína, Mogol,*
Kína, Mongólia.
Kairo, Philadelphia, London,
’S a’ Kárpát, vélé, Győri megyére dülők. –
A’ fösvényt neveté; neveté a’ nyalka betyárkát,
És kinek a’ bosszúszikra szemébe szökik.
Karcsu örökségét, mellyet nemzője hagyott volt,
Szomszéd károkkal bírni nem áhitozott.
Jó bora hon termett; kenyerét eke földgye megadta;
Ételeit főzé vénagyu tőke tüzén.
Nappala rendbe szedett: elejét teszi reggel imádság,
’S térdeirül fölkel nézni cselédi után.
Álma erőt nevelő; ’s mint hajnali gyöngyök az ifju
Plántának, neki úgy ujjolag életet ád.
Mindene: kis, de csinos hajlék, nem csalfa gyümölcsös
Domborodott közepén szőleje mellyet övedz.
Párkánnyán a’ sorjegenyét suhogatta cserélve
Most a’ déli fuvalm, most fanyar északi szél.
A’ kikelet mikoron kinyitá a’ fü-fa virulmányt,
Édesen andalgott jószagu illatiban.
Majd a’ vad tövöket nemesítté jobb faju szállal;
Majd kert vagy szőlőmunka mulatta kezét.
És mikor oltvánnyát görbeszté mennyei áldás;
Boldogsága fölért Persia kincseivel.
A’ jövevényt ámbár mindég megölelve fogadta:
Ekkor, mintha, kevés menne, panaszra fakadt.
A’ szüretet ha az ősz megereszté, zönge mulatság
Nála, ’s az aggott kép ünnepi kedvre simult.
Illykor az ősz jámbort fiatalkori emlegetések
Ébresztvén, öreges lejtegetésre szökék.
„Hej! mikor én, mondá, voltam még korra legényszám,
Hozzám a’ tánczban nem vala senki fogó.
Nem csoszogék akkor lassú nótára: pörögtem
Mint a’ rokkakerék, ’s por kele lábom alul;
Rajtatok a’ szer most fiatalkák: férfi leányzót
Rántson elő; ne legyen senkinek arcza borultt.” –

Néha, (mivel ritkán babonátúl ment az öregség,)
Háborut a’ felhők képeiben keresett.
Elmonda unokájának: „lássd, innen özönlik
Rátok az ellenség, ’s boldog az, a’ ki szalad.
Akkor száz faluban száz lelket, jó, ha találni;
’S a’ csöpögő barlang öble királyi lakás.
Akkor rózsa helyett tövisek sürü bokra tenyészik
Ott, hol előbb kertész sürge virági között.
Akkor az erdőben forgácsot fölvesz az aszszony,
Megcsókollya ’s emilly szókra fakadva zokog:
Istenem! ezt is még, ki nem él már, férfi hasíttá,
Es tán az, kinek én most siratója vagyok.” –

Nap ha sütött, vala néki idő mértéke az árnyék;
Csillagos éjjeleken, csillagos égi jegyek.
Nem csalatott ha esőt mondott a’ hajnali fénybül;
Nem, ha szelet, mikor a’ nap lemenése pirult
’S mint ki Profétának hitelét megnyerte, ha szóllott,
Ajkátul minden függve csodálta szavát.
A’ füvek és gyökerek hasznát ismérte, ’s csinála
Írt a’ sebre, gyomor tisztogatásra italt.
Hogyha segitségért járt hozzá a’ szükös árva:
Nem kérette magát hoszszu panaszszal: adott.
Hogyha kesergőnek szemeit könyüekbe borulni
Látá: sebző nyíl általütötte szivét.
Kölcsönt senkitül ő nem vett: uzsorára sem osztá
A’ mit adott: ingyen szegte falattya felét. –
Ünnepi reggeleken, ’s dellest lefizetni adóját
Istene házában szerzeti módra sörény:
A’ mézettakaró döngészt*
Döngicsélőt, méhet.
bámulta továbbá,
Nézni, mi készséggel dullya virági keblét.
Vagy nőjét ’s kedves gyerekit gyüjtötte csoportba,
’S nem hiú dolgokrul, mint apa, szólla velek.
Vagy nem sok, de igaz feleit, kik véle rokonság
Voltanak, egybehiván, jámborul értekezék. –

Ellene senki gonoszt nem forrala: béke virágzott
Birtoka tájja körül, béke cselédi között.
Nem pörlött soha, törvénnyét mivel Istene nyomta
Elméjébe: ki bánt, légy teeránta kegyes.
Nem feszegette, miért bővelkedik eggyike jókkal,
’S vállán csillog arany: másika búban aszik.
Nem feszegette miért a’ jámbort üldözi latra,
Ezt pedig isteni kéz haggya követni bünét.
Nem keserítették megelégedt hütvöse csöndes
Pállyáján, ’s derülő szép nevedéki*
Növekedő, kibontakozó.
szivét.
És noha napjainak majd századik éve köszönté.
Nem vádolta korát, ’s a’ töredékeny erőt.
A’ szent Relligio kebelétől vette nyugalmát
Lelke, ’s vidám arczczal várta kiköltözetét.
Ingerlés nélkül hozzá közelítte öregség,
’S megkéméllte szeges fájdalom agg tetemit.
Igy köte révparthoz szeretett unokái ölébül,
Boldog ez életben, boldog ez élet után. –
Járja be más a’ föld mind a’ négy sarkait: ennek
Uttya nagyobb, annak pállyafutása dicsőbb.

Horvát Endre.


VÍZ ÉS TŰZ.

Viz tüzet olt; de tehát bő könnyeim’ árja miért nem
Tudja szerelemnek lángjait oltani el.

Pr. Sz. Miklóssy Aloyz.


MEGELÉGEDÉS.

Mit nekem, ti hír’ ’s szerencse’
Tünedékeny álmai?
Gazdagok’ dús palotája
Lengeteg pórnép’ csudája?
Mit nekem, ti büszke hősek?
Fény’ ’s dicsőség’ rabjai

Vívjatok ti kosszorúkat,
Vérpályátok’ mezején;
Hágjatok csillámtetőre,
Hol bölcs-czímet nyér a’ dőre,
Kis hajlékom’ enyhelyéből
Nyúgott szívvel nézlek én.

A’ felettem felderengő
Bíbor hajnalfellegek;
A’ mező kies viránya,
Egy elzárt vidék’ magánya,
’S holdragyogta forrás engem
Szebb örömre intenek.

Egy édes baráti szózat,
Részvevő meleg kebel,
’S fáim’ biztos ernyejében
A’ leányka’ hív ölében
Elfolyt csendes boldog óra
Istenek közé emel.

B – za.


SULPICIA CERINTHUSHOZ.*
Minden bizonnyal inkább fiktív, mintsem valós történelmi személy.

Tibull. L. IV.*
Albius Tibullus római költő IV. könyvéből vett részlet, a Sulpicia-versek egyik ciklusából; e verseket magának Sulpiciának, az egyetlen római női költőnek tulajdonítják az 1. századból, akinek szövegei maradtak fenn. (KFMK. 867.)

Szánod e lyánykádnak, Kedves, gyötrelmeit? Oh lássd
Mint gyengíté-el őtet az őszi hideg.
Múljon-el egyszer már nyavalyám, ez az isszonyu! azt ha
A’ szeretett ifjú eggyüt ahítja velem.
Jaj, de ha már elhűlt, ha talán már únja szerelmét,
Haljak-el! a’ hív lyányt élni ne lássa tovább.

Kazinczy.


NÉPREGÉK

1. BANDI.

Útnak indul szőke Bandi,
Bunda vállán ’s bus fején
Pántlikás uj báránysapka,
Piros rózsa tetején;
Süvegét jó anyja vette,
Rá a’ rózsát Örzsi tüzte
Ott viríta kebelén.

Szőke Bandi meg-megállva
A’ hajlék felé tekint,
Tán szép Örzsi a’ padlásrul
Lopva még utána int.
Tegnap volt hogy őt megkérte,
De csak ezt a’ választ nyerte:
Jöjj ha gazdag lész megint.

Bandi jár a’ Dunaparton,
Mély sohajtás csak szova,
Úgy tünődik, küzd magával,
Szomorún néz tétova.
Zúg a’ szél, a’ Duna habzik,
Bandi’ szíve szintugy zajlik,
Menne, menne – nics hova,

Így találja őt az este,
Így találja őt a’ vész,
És előtte és utána
A’ vidék homályba vész.
Menne, menne, de alig lát,
Megforditja hát a’ bundát
’S fűz megé leheverész.

A’ vész csattog, Bandit rázza
’S rajta tölti vad dühét,
Néki sujt egy forgószél is
’S elragadja süvegét;
Ezzel annyit nem gondolna,
Csak rózsája mentve volna
Az furdalja csak szivét.

’S ím a’ hajnal szebb időt hoz,
’S szőke Bandi talpra kél,
Széttekintget hol süvegje,
Merre vitte azt a’ szél,
’S mint lenéz a’ víztükrébe,
Szint egy rózsa tün szemébe;
Kis homokhant’ szélinél.

„Szép virág te, árva mint én
Elszakadva itt virulsz,
Csók után mint Örzsim arcza
Olly szépen felém pirulsz!
Jer bujdosni, légy te párom
Míg a’ földet összejárom,
Míg velem majd sírba hullsz.

Így szól Bandi a’ rózsának,
Melly víg hab közt ringadoz.
Érte is megy, érte is nyul
’S Keble mint feldagadoz,
Süvegét is ottan leli,
Szép arany fövénnyel teli
Víztül mosva a’ parthoz.

Nékem a’ szél is barátom,
Jól kifujt, de jót mivelt,
’S a’ szép rózsa Örzsim’ képe
Adta rá az édes jelt.
Majd én szerzek házat, kertet,
Pár lovat, kis szántó földet
’S ehhez még egy hű kebelt.

Igy örülve csak szivatja
A’ szerencse-süveget,
Harmadik nap megrakodva
Bizton Örzsihez siet.
„Rózsám rózsád tön gazdaggá,
Tégy te engem most boldoggá
Vedd pártádért kezemet.”

Örzsi’ képe fölhajnallik
’S hű melyéhez zárja őt,
Atyja is megáldja Bandit,
Mostan már a’ gazdag vőt,
És a’ nászok és vendégek
Víg robajjal összegyülnek,
Ülni a’ nagy mennyekzőt.

Így lett boldog szőke Bandi
És hol ő kincshez jutott,
Kies partján a’ Dunának
Majdan falu támodott;
Most is Aranyosnak hivják
’S szép menyecskék, fürge lánykák
Még aranyport mosnak ott.



2. A’ VÁLASZTÁS.

Utközben ül egy szép leány
Pihenve a’ fa’ árnyékán,
Ollyan szelíd kökény szeme,
’S rózsánál is több kelleme.
Hová, hová te szép leány?
Ah én szegény jobb sors után!

Az Urfi mond: jer én hozzám,
Van énnekem selyem párnám;
Pihenj vígan kertem’ hüsén,
Szellőtül is megóvlak én.
De a’ leány hallgat, hallgat,
Az édes szó reá nem hat.

A’ Gróf így szól: jer én hozzám
Van én nekem nagy palotám,
Vannak benn száz tükrös szobák,
Számodra száz arany ruhák.
De a’ leány hallgat, hallgat,
A’ büszke szó reá nem hat.

A’ Herczeg mond: jer én hozzám,
Van én nekem ezer szolgám,
Főhajtva mind neked hódol
’S rubint széken kezet csókol.
De a’ leány hallgat, hallgat,
A’ méltóság reá nem hat.

Mond a’ legény: édes rózsám
Nincs aranyom se palotám,
De van szivem melly tégedet
Minden sorsban hiven szeret.
Utközben nincs már a’ leány
Hanem a’ szép legény’ karján.



3. KARÁCSON-ÉJ.

Nossza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a’ jobbágyokat
’S vendégimnek hozz estére
Tánczra víg leányokat;
Urfi, urfi! a’ harang szól
Szent karácson’ napja int,
A’ jó lélek térdre hullva,
Most az istenhez tekint.
Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom’ gyáva szolga!

Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg;
Rajta, rajta! ’s száz hahótul
Harsog zúg a’ rengeteg.
A’ sas vijjog, farkas ordít.
Vadkan röffen ’s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat tördel ágokat;
De üres zaj, vad nem tűn ki
És haragban ég az urfi.

Rosz hajtás ez, kezdjük ujra,
Rajta, rajta! lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak,
A’ ki csügged ’s hátra lép;
’S át hegy-völgyön, bokron, árkon
Zajlik a’ hajtó sereg,
Nincs olly rejtek, nincs olly sűrü,
A’ mellyet ne szállna meg.
De hijában vad nem tűn ki
’S dühben ég, dul, fúl az urfi.

És a’ mint zúg, és a’ mint néz
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék és előtte
Biztosan egy őz legel,
’S angyal-képü kisded lányka
Úgy simítja, úgy örűl,
Életet hoz ’s olly vigan lejt
A’ szelíd állat körül.
A’ ki látja mind megindul,
De az urfi fegyverhez nyul.

Térdin esdik a’ kis angyal:
O ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hagyd anyámat élni még!
Így a’ lyányka ’s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a’ szirthez,
Reng föl könnye a’ vad szívhez.

De fölötte villan a’ cső
’S a’ hív állat porba dül.
Kis galamb te végy anyádnak,
Téj helyett most véribül!
Így az urfi és kaczagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A’ hajlék is föllobog;
Borzasztón süt rémutjára
’S a’ rezgő fák’ sudarára.

Ködbe süllyed a’ nap’ fénye
Egy szép csillag sem tekint,
’S vissza, vissza téren, halmon
Száguld a’ vadász megint.
Föl-fölröppen a’ sok varju
’S őt kárrogva követi;
Fél a’ pásztor ’s nyáját haza
Más uton térelgeti;
Majd egy puszta templom’ allján
Illy gúnyszó kel szitkos ajkán:

Olly fejéren mi kacsingat
Ott felém a’ fű között?
Urfi, urfi! az halálfő
Ember egykor ’s üldözött;
Tömlöczödbül itt tettük le,
Éve lesz, mint öngyilkost.
Haha! így nem félti hölgyét,
’S itt hevét lefázza most,
’S hetykén rúg a’ koponyához,
Nossza csont jer vacsorámhoz.

Megy ’s utána a’ gödörbül
Tompa, hosszu jaj mordul,
És a’ mint megy a’ kereszt is
Tőle búsan elfordul.
’S mint közelget dús lakához
A’ kopó mind úgy vonít,
Lova rugdal ’s vas kakassa
Háromszor lekukorít.
De pezseg benn a’ vendég már
S’ a’ vidám kedv csak reá vár.

Föl barátim! csókra tánczra,
Hadd perdüljön a’ leány;
Vig dalunk az égig hasson,
Van borunk! húzd rá czigány!
Urfi, urfi! szent misére
Csendül ismét a’ harang!
Hadd konogjon, sokkal édesb,
A’ pohár ’s szerelmi hang.
’S a’ ház’ sarki szinte rengnek,
Nyalka tánczban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,
Bújdosik a’ tölt pohár,
És szilaj kedv ’s tombolásban
Nincs se mérték sem határ.
’S im! éjfélt üt, szörnyet csattan
A’ szobának ajtaján,
’S a’ halálfő hempelyeg be
Még sírföld meredt haján;
Kígyó ül sötét szemében,
’S a’ vendég fut rémültében.

Még a’ sirban sincs nyugalmam,
A’ hová kétség vetett!
Gyilkosom te, fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted;
Durva öszön’ ’s kénynek éltél,
Térj magadba! Nem nem én.
Istent, embert megvetettél,
Térj magadba! Nem, nem én!
Jer tehát, int a’ vég óra,
Sirbul e’ csók foglalóra;

’S undok szörnnyé duzzadozva,
Kénköves lángot lövell,
Egy-egy menykü csontütése
’S így tátongva rá lehell;
A’ bün’ fia össze omlik,
Száz forgószél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye,
’S ott huhogják minden éjjel,
A’ mi történt a’ vad szívvel.

Kisfaludy Károly.


KÉTSÉG.

Kis sajkámmal életemnek
Sors-zavarta tengerén
Küzdve széllel, víva habbal
Szép reménnyel úsztam én,
Nap ha eltünt, vész ha zúgott
Még bízám ’s ez kedvre gyujtott
Hogy hullámot győzve majd
Sajkám csöndes partra hajt.

Küzdök én még széllel, habbal
Vész zuhog, napom leszállt,
Elsötétült, nincs erányom
Partra sajkám nem talált:
’S haj! derűl e rám több hajnal
Víni meddig kell habokkal,
’S lessz e köztök egy sziget
A’ melly engem fölvehet.

Kovács Pál.


A’ BAL ESET, JÓL ESETT.

1.

Harag és gyülölség szivemben hagyám el az esti társaságot. Hogy Lina azt a’ mennydörgős Kapitányt szereti és én forró indulatommal miatta bizvást, mint valami lézzengő vitéz a’ világot futtoshatom, az világos lön elöttem. Milly hüledezés tekintetében midőn az a’ bujdosó madár a’ szállába lépett, mint habozott midőn vele szólt, aztán milly nyájas figyelmes iránta. Hétszer tékozlá a’ czukor csemegét tányérjára ’s nekem csak porát hagyá. Már bizonyos, édes szivének az ő látása mint a’ czukor ajkainak ’s én kesergek bele mint a’ szegény szerecsen rabok a’ czukor termesztmény mellett. Oh még úgy senki – senki nem csalattatott; de bosszut esküszöm neked aranyszinü kigyó, bosszut neked és egész nemednek.

2.
Ez életem’ legsajnosabb napja, álmatlan éjjelem volt, a’ világ egy kietlen pusztaság! vége minden örömnek. Puncto tizenkét órakor M – házához menék hosszabb időre, vagy inkább örökre búcsut venni. Lina, az istentelen Lina gyors távozásomon még csodálkozni látszott. Azt állítám fontos dolgaim a’ városba kísztnek, hogy már kocsim ajtóm előtt vár ’s e’ pillantatban indulok. Bár mennyit erőködtem hasztalan, szemeim együgyü könnyekben úsztak ’s szavaim egész némulásig reszkettek. Búcsuzásomkor a’ csalfa még kezemet is megszorítá ’s olly tekintetet lobbanta rám, millyent soha. Óh milly nyelvet adott a’ természet a’ szemnek! majd alélni kezdék olly dobogást, szorongást és zajt érzék szivemben. Fejem érhet ugyan valamit, de szivem nem e’ világra alkotott, erőszakkal minden csekélységbe avatkoznék ’s midenütt uralkodni vágy.
Elsieték ’s félegytül egész négy óráig egy helyen ülve az ágyam felett álló falra meredtem, hol Lina’ képe függött, mellyet azonban tegnap fejér ruháim közé rejték, hogy békén ott a’ hüsön nyughassék. Aztán felvergődvén a’ ligetbe mentem, hol még senki nem vala. Minekután a’ legmagányosb utakon tévelyegtem ’s untig sohajtoztam volna, leültem egy árnyékos vad gesztenyefa alá, melly a’ sürü fasor végén álla ’s mellynek törzsöke paddal volt körülvéve. Meleg vérem’ hüttésére pohár tejet kérvén, ismét kényemre fohászkodék. A’ leányka alig vivé el az üres poharat, midőn távol szó hat fülembe, melly oldalast a’ fáksoron keresztül felém hangozni rémlék. Helyesen! gondolám: te majd az esténként itt sétálni szokott sokaság közé vegyülsz, minden leánynak kalapalá tekintesz mint más előkelő emberek is tesznek. És iparkodni fogsz ma még valami szépbe szeretned, olly szörnyen, a’ mint csak lehetséges, ne véljék az emberek, hogy te valami különczöt akarnál játszani és csak egy leányt, az alattomos, az álnok Línát imádod, a’ mi különben is már nem ugy van. Illy hősi gondolatokkal vesződvén épen helyemből kelék, midőn egy a’ közelgő szavak közül isméretesnek tetszett. Ezer villám! a’ kapitány’ karrogó tenórja volt és most – boldog Isten! most Lina szólt. Félholtan, rettegve szökék fel, körülnézvén, hol rejthetném el magamat. Lína; kinek hat óra előtt tüsténti távozást hazudtam itt ne leljen, csak most ne! azt vélhetné, körét éppenséggel el nem hagyhatom, el! el! de merre, hová? A’ nyilás mellyben valék hosszan, egészen a’ kapuig nyult, közel nem vala mellék út, a’ sürübe sem törheték a’ tövisek miatt, vagy azokat félre hajtva zörgés nélkűl. A’ szózat mind inkább közeledett, nehány percz mulva a’ szeglethez fordultokban engem’ elkerülhetetlenlenül meg kell látniok. Ha idelent nem találsz mentséget, fordítsd szemeidet a’ magasra – ezt gondolám szorultságomban és ugy is tettem; sebten a’ padra szökék, onnan ügyesen mint egy orangutang vetém fel magamat a’ gesztenye fának árnyékos lombjai közé.
Most bátorságban valék, mint árboczkosárbúl néztem a’ sürü lomb közül a’ tájra, honnan a’ korzároknak kell vala jönniök. – Először jött is Szóri, a’ Nénike’ kis bodor kutyája, és a’ világon semmi következtetés nem vala bizonyosabb, hogy a’ hol Szóri megjelen a’ Nénike se lehet távol, azután láttam a’ tisztet, paradéléptekkel ferde hajlással büszkélkedék Lina mellett. Linát megpillantván szédelegni kezdék, de magas regiomban*
Helyzetemben.
ez a’ felleg is hamar eloszlott. Most sietve megvizsgáltam ülő helyemet ’s lelkemre! az ág olly vékony vala, hogy alig foghatám meg, mint tudott engemet, sorsom egész nehezével addig is megbirni; de idő nem lévén más választásra nyugton maradtam, különben is úgy vélém az egész tréfa csak nehány minutumig tarthat, mig t. i. a’ társaság a’ szemközt álló nyilásba fordul, aztán majd én is menekszem.
Az ember gondol, az Isten végez. Az egész társaság, melly az említetteken kivűl még Lina’ öreg bátyát is magában foglalá, balra fordulván egyenest alattam a’ gömbölyü padra telepedett le. A’ léghajós, ki először a’ levegőbe bátorkodik megdöbbenhet ugyan, de állapotja még is irigylendő az enyémhez képest. Eleintén egy szót sem értheték a’ mit alattam beszélgettek, elvégre kiejtett nevem még is eszméletre hozott. Az a’ szemtelen kedvencz azt állítá: hogy féltékenységem őt nagyon mulatja, hogy én egy ollyan fakép vagyok, ’s a’ szépek előtt ugy viselem magamat mint a’ rekruta először a’ fegyvergyakorlásnál. Én mérgemben ajkaimat haraptam, a’ lélekzést is tartóztatván, melly láva gyanánt lángoló szavakban akart kiömleni. Az a’ szörnyü ember továbbá azt is vélé: hogy én müvelt ’s ügyes emberek közé még alig jutottam. Éj kapitány uram viszonzá erre gunykaczagva Lina – már mondottam, mi együtt nevelteténk ennél fogva szemrehányása engem is érdekel. Bennem ismét megszünt a’ nézés, hallás, csak egy jótévő érzemény fakadozott szivemben, hasonló azon az áboczkosárban ülő hajóséhoz, ki hosszú tévelygés után a’ zajló tengeren, partot vél a’ távol’ kék ködében. Part! part! kiáltottam volna én is, midőn – Hah! vérem most is akadoz ereimben – midőn alattam recsegni kezd, és én hasztalan kapkodásaim mellett is magamat fenntarthatni, a’ tört ággal együtt rettentő zörgéssel, hosszában a’ földre esék.
Feleszmélvén, hogy már csak ugyan a’ parton volnék, széttekinték, vallyon hová kerültem, mert esés közben minden világrész eltünt érzékeim elől. Körülem minden borzasztó lázzadásban állott: legközelb hozzám a’ tiszt, halálfélelem halavány arczain, balkeze kard markolatán, a’ jobbik egyenest messze kinyujtva; a’ bátya sovány kezeivel még mindég ősz fejét födé, mintha még egy explosiot rettegne, csak Lina jött részvevő, ijedt képpel felém, de én mint egy ostromban zudulék föl és kalap kezemben, mint egy havasi kecske a’ nyiláson föl és elszökék.
Itt ülök most szobámban és legalább a’ világ’ végére kivánnám magamat, vagy tán inkább a’ sirba, mert úgy is még e’ földön tengek, kegyetlen sorsom nem szünik üldözni.
Igaz, szerencsétlenségem sokkal nagyobb is lehetett volna, ha p. o. a’ társaság közül egyikre esem, a’ vastag Nénikére, vagy nem – nem! még képzeletben sem! az engem is megölt volna; így legalább senkinek sem tevék kárt, magamnak sem, mert a’ jobb lábomban érzett fájdalom is igen türhető. Ah! ’s még is! szerencsétlenségem határtalan!

3.
Mély csend uralkodik az egész természeten, éjfél közelít, csak belsőmben derül az öröm’ arany napja; lelkem, minden érzetem most ünnepli lagbájolóbb tavaszát, csak az ész ül még téli bagó süvegben, ’s nem foghatja meg mi történik körüle.
Már reggel, még félálomban valék, inasom levelet hozott, mellyet neki Lina szobaleánya, a’ fürge kis Rózsi azon fenyegetéssel adott, hogy tüstént kezembe szolgálja, különben agyon kinozza; én tudom az a’ jó ember örömest hagyná magát a’ tüzes barna szemektől kinoztatni, mint hajdan Rousseau Warens asszonytul, de most csak ugyan a’ környülményhez alkalmaztatá magát ’s fölkeltett. Itt a’ levél egész tartalma!
Kedves ur! nem képzelheti azon csodálkozást ’s ijedésemet, mellyel tegnapi esetét vagy inkább esését hallám, csak a’ társaság’ azon vallása, hogy uraságod kitelhető gyorsasággal hagyá el a’ helyet nyugtatott meg, mert úgy tetemes kárt testében nem tehete. Miként jutott a’ fára, ezen mese’ megfejtését ma ebédnél kérjük, én pedig azon rejteményt fejtem ki, melly gyanítom kegyednek nem kis bajt, fejtörést okozott.
Kegyed ’s Lina’ viszonos szeretete, noha anyai szívemtől igazoltatott, ezen szoros bizodalmas állapotban, kegyed’ jó szülei elhunytával tovább nem tarthata; vagy örök frigynek, vagy elválásnak kellett következnie. Tudtam okát mért halasztá a’ komolyabb közeledést, ’s most nemes lelkü ’s lágy szivü bátyjától minden jót reménylek. A’ kapitány’ hódolati leányomat arra birták, hogy kegyedet féltésre ingerelvén ki tanulja szivét, a’ hűtelent játszotta de olly rosszul, hogy csak a’ féltékeny nagyító üvege nézheté azt valónak. Igazság szerint kegyed tőlünk kis pirongatást érdemel, mert úgy látszik izlésünk iránt vajmi balul vélekedik; milly vakság ollyan durva Márs’ neveltjét veszedelmes vágytársnak képzelhetni; de a’ szerelemnek sokat meg kell bocsájtani – szóval többet, a’ tegnapi eset mindent felderíte. Türetlen várja barátnéja. F. A.
Utóirás. Egyetlen Gustav! Édes anyám ezen levél’ elküldését reám bizá – kérlek bocsáss meg, bocsáss meg! és siess régi sziveddel és kedveddel a’ téged örökén szerető Linádhoz.
Lina nehány óra előtt mátkám leve ’s így a’ bal eset jól esett, ha nem lett volna a fa, tán ma is úgy ülnék itt mint tegnap és tegnapelőtt ’s a’ halálig sohajtoznék.
O mennyei hatalmak! milly Labyrinthuson vezetitek ti keresztül a’ szegény halandót; de boldog kire az ajtónál egy deli nemes asszony vár, mint Ariadne Theseusára ’s reám Lina!
T.F.


NÉP DALOK

1. MOHÁCSI DAL.

Suhogva mint az esti szél
Mély gödréből a’ vitéz kél,
’S mint halvány köd holdvilágnál
Mohács’ térén tétova száll.

Néz a’ pásztor ’s keresztet hány,
Kiált a’ hív kuvasz után,
A’ tüz mellé heveredik
’S mult időrül töprenkedik.

Hej itt egykor e’ gyep felett
Sötét piros harmat esett;
Fű virág búsan lehajlott,
’S magyar szivbül friss vért ivott.

Sok legény jött nyalka lovon,
Győzni a’ vad büszke taron,
Lova eldült, maga fejér,
Néma, hideg mint őszi dér.

De a’ mátka hon könnyezett
Vig dal között kört nem lejtett,
Várja, de csak halálmadár,
Hozza hirét, hogy nem él már.

Csele patak! iszapodban
Királyi nagy temető van,*
1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés napján ebbe a patakba fullad bele a menekülő II. Lajos magyar király.
Azért is olly sárga vized,
Oszlopod gőz, átkos neved.

Csontba akad ’s hortyog a’ ló,
Meg-megcsorbul kasza sarló,
A’ leány fél ’s bár mi begyes,
Oltalmára legényt keres.

Ne félj rózsám, szebb idő jár,
Dunánk rabot nem hord immár,
’s ujra diszlik Mohács’ táján,
Magyar legény, magyar leány.



2.

[Az ér mellett áll egy fa...]

Az ér mellett áll egy fa,
Szép rózsám eljár oda,
Én is ha zöld fa volnék,
A’ kedves helyen álnék.

Ágimat lehajtanám,
Hogy más ne lássa rózsám’,
Ha le pihen ’s hüttözik,
Vagy az érben megfürdik.

Ne lássa szép alakját,
Aranyháló szöghaját,
Villámló tüz szemeit,
Fejér galamb tetemit.

Ne lássa mert magamkint,
Örömöt nem lel megint,
Én is láttam ’s víg napom,
Érte búban folytatom.

Kalapomon virága
Mellyre kis lába hága,
’S a’ violát kebelén,
Könnyekkel neveltem én.



3.

[Fogy már a’ nap’ melege...]

Fogy már a’ nap’ melege,
Kertünkben a’ czinege,
Csipős szél fuj a’ mezőn,
Farkas kullog az erdőn.

Hadd fujjon a’ csipős szél.
Galambom attol nem fél,
Reá veszi bundáját
’S felkeresi rózsáját.

’S ha galambom betoppan,
Szivem olly nagyot dobban;
Pergő rokkám megakad,
’S fonalam is elszakad.

’S ha nyájasan mellém ül,
Mi nem néz ki szemébül,
Szép szemek, barna szemek,
Öröm nézni belétek.

És ha a’ mécs elalszik,
Ajkaimhoz lopódzik
Megcsókol, én haragszom,
’S a’ csókot vissza adom.



4.

[Messze tőled édes kincsem...]

Messze tőled édes kincsem,
Komor búban fogy életem;
Küldj messzirül vigasztalást
Hogy te még most sem szeretsz mást.

Ha megvirrad napkeletrűl,
Emlékezem szép szemedrűl,
Az is napom mig boldog volt,
Olly szép tüzzel felém lángolt.

Bár itt is a’ nap melegít,
Mint szemed úgy még sem hevít,
Kivül égek, belől fázom,
Mert te messze vagy, galambom!

Mit nem adnék, mit nem tennék,
A’ villámra is felülnék,
Hogy csak egyszer láthatnálak,
És szívemhez zárhatnálak.

De mit tegyek? nincsen mentség,
Tudja isten látlak e még!
E’ gondolat csak könnyet ád,
Szép galambom, isten hozzád!



5.

[Piros leány, barna leány...]

Piros leány, barna leány,
Megkérlek, én szüret után,
Van szekerem, két pej csikóm,
Azon viszlek szép galambom.

Van kis házam és kertecském,
Buzát termő jó földecském,
De mind ennél tán többet ér,
Szívem, melly csak éretted vér.

Csapj-fel rózsám ’s foglalóra
Süss egy csókot ajakimra,
Meghálálom én ezerrel,
Csipkés szélü fejkötővel.

s. b.


6.

[Cserebogár, sárga cserebogár...]

Cserebogár, sárga cserebogár,
Nem kérdem én tőled mikor lessz nyár?
Azt sem kérdem sokáig élek e?
Csak azt mond-meg, rózsámé leszek e.

Nem kérdem én te tőled kis madár,
Derűl e még életemre több nyár?
Úgy is egy nyár emészti kedvemet,
Mióta rózsám bírja szívemet.

Te a’ hímes virágokat járod,
Minden bokron nyomban követ párod,
De én bokrot ligetet felverek,
Nincsen rózsám, üres minden berek.

Te a’ virágok’ színmézét szivod,
Tekintvén párodat hozzád hivod,
De nékem nincs boldog pillantatom,
Mert szeretőm’ ritkán csókolhatom.

közli pintér andrás.


7.

[Forgó szél megy út’ közepén...]

Forgó szél megy út’ közepén,
Csoportokat dobál felém,
Te forgószél! ha jó volnál,
Inkább babámhoz ragadnál!

Az én babám nem kis baba,
Sugár mint a’ jegenye fa,
Szépen danol, szépen tánczol,
Hozzá kökény szeme lángol.

A’ kökényt én úgy szeretem,
Ha szemében tekinthetem,
Haj! de tőle távol vagyok,
Csak egyedül fülök fagyok.

Érem-e még azt vagy soha,
Hogy galambom elmondhassa:
Hova, hova bojtár legény,
Tudod-e hogy szeretlek én?

Azt csak tudnám még hogy szeret,
De tudom hogy el nem jöhet,
’S mint madár a’ száraz ágon,
Csak úgy tengek a’ világon.



8.

[Ez a’ csárda nevezetes...]

Ez a’ csárda nevezetes,
Gólya jár rá nagy kelepes,
Ha én gólya madár volnék,
Illyen házra nem is szállnék.

Kidült bedült az oldala,
Bele jár az isten’ nyila,
A’ forgó szél dudol rajta,
Boszorkány táncz van alatta.

Hej kivül is, hej belül is,
Ki van itthon ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hó-kenyeret?

Lágy kenyér az eledelem,
Szomjam ellen borral telem,
’S ha felindít a’ szerelem,
A’ szép leányt megölelem.

Hej de itt senki sem felel,
Csak az egy gólya kelepel,
Utra készül az is szegény,
Nem ülhet a’ ház’ tetején.

Gyerünk innen fakó lovam,
Tisza innen nem messze van,
A’ Tiszában megitatok,
A’ Dunáig meg sem állok.

Isten hozzád puszta szállás!
Gözü tanya, denevér ház,
Hordjon el az őszi zápor,
Mért nincs benned egy ital bor.

csaba.


9.

[Pirulj hajnal pirulj...]

Pirulj hajnal pirulj,
Hadd keljen-fel a’ nap,
Galambom’ hajlékán,
Hadd nyiljon az ablak.

Nyiljon meg az ablak,
Nézzen ki a’ leány;
Lássam, hogy’ ég arcza,
Szép álmai után.

Néz ugyan, néz a’ lyány,
De ah nem én felém,
Fut, rejtőzik megint,
’S búbánat száll belém.

Mért futsz el galambom
’S rejted el képedet,
Talán a’ nap’ tüze
Égeti szemedet?

Ha égeti, méltán,
Mért néztél ellene,
Ha rám néztél volna,
Illy bajod nem lenne.

cz.


A’ LEPE.

Plátó lelke valék egykor, most már Lepe. Szépet
’S jót keresék ottan, mennyei harmatot itt.

Kazinczy Ferencz.


HEDVIG.

Szóla isten Gábor angyalához:*
Gabriel főangyalhoz.
Szép cselédem, fényes Gábor angyal,
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal a’ szép dél világgal,
Arczaidra vedd tavasz’ derültét,
Végy mosolygóbb ifjuságot arra.
A’ kicsinded földre fogsz leszállni;
’S a’ szerelmes lányok’ bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
A’ ki szép, hogy még szebb csókod által,
’S a’ ki boldog, boldogabb lehessen.
És felelt a’ fényes Gábor angyal:
„Boldog isten! oh te véghetetlen!
Melly parancs ez! milly kemény itélet!
Olly parányi bár a’ föld magában,
De szerelmes szívü lánya olly sok
Támadattól a’ komoly napestig,
’S a’ fagy’ éjszakáig déli hőtől,
Hogyha ezret végzek, vissza térve
Új ezerrel lesz találkozásom.



[Metsző: Joseph Steinmüller, rajzolta: Melegh Gábor.]


Mert füszálként mindenütt terem lány,
’S egy leány sincs, a’ ki nem szerelmes.
Boldog isten! oh te véghetetlen,
Így örökké el leszünk szakadva,
’S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke,
Fényhazádat meg nem látja többé.”
Így felelt a’ fényes Gábor angyal,
Mosolyogva monda rá az isten:
„Melly leánynak szíve rejt szerelmet,
Gondolatja még is feddhetetlen:
’S tiszta, szent, és tetszhető az égnek,
Arra szálljon csókod áldomásúl.”
’S ment az angyal. Hajnal nyílt utána:
Dal szövődött szárnya’ zajszeléből,
Dal, minőt a’ lélek hall magában,
Éjein ha boldog álma eljő,
’S a’ nem ösmért tündér honn’ öléből
Legrejtettebb vágya vissza hangzik.
És soká és messze járt vigyázva,
Ifju és agg volt figyelme’ tárgya,
’S lelt szerelmet mindenütt a’ földön.
Hőben és fagyok köztt a’ leányszív
Ége, mint a’ pártusok’ vetése,
Mellybe Sámson’ karja űze lángot.
’S felsohajta néha Gábor angyal:
„Istenem! mi bajra hajtasz engem,
A’ szerelmes lányka mit kivánjon
Mit gondoljon, mint az egy szerelmet?
Ez hivének szép szemében olvad,
Az mosolygó ajkin vágyna csüggni,
Termetét más, ’s délczeg indulatját
Sőt hibáit mint bálványt imádja.
Van, ki fényről kincsről mér szerelmet
’S a’ fagyért ég büszke gondolatban”
Így az angyal néha felsohajta,
’S mert előtte mint a’ könyv kitárva
Leplezetlen állott a’ leányszív,
Tarka ’s tarkább lőn tapasztalása.
Egy virágszál, egy kis semmi gyakran
Évig élt a’ hű leány’ szivében;
Mint folyamnak tükre volt a’ másé,
Melly utában majd a’ törpe bokrot,
Majd kevély fa’ termetét mutatja;
Ebben a’ szerelmek’ rózsavásznán
Jégfonallal szőve volt kevélység,
Abban olvadásig lágy ohajtat,
Búmerengés, kedv, csapongva játszó,
Gyenge jóság, elmuló’ szelídség
A’ hiúság’ czifra köntösében
Változának mint a’ hold’ világa
Vétlen vétkes vágyaik’ sokával,
’S álmaiknak minden ezredével.
És az angyal, más világ’ lakója,
Nem talála kedvet mind ezekben,
Nem talála tetszhetőt az égnek.
’S im egy ország föltünék szemébe
És egy nemzet messze napkeletről,
Boldog és nagy, gazdag és hatalmas.
Melly parancsolt a’ sebes Dunának
’S tengerektől tengerig csatázván
Nagy királyát, ’s a’ jót, mint egy istent
Ős Budában fénynyel udvarolta:
A’ magyar volt ’s nagy Lajos királya.
Gábor angyal megszállt e’ vidéken,
’S a’ hogy ott ült a’ magas tetőkön,
Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény,
Rózsa felhő szálla fel Budából,
Rózsa felhő a’ sasok’ hegyéig,
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
Rózsa felhő honnan és hová mégy?
„Szűz leánynak arcziról, ’s az égbe,
Hála isten, hála szent erődnek!
Hogy kegyedben szép arczot teremtél.”
’S felleg szálla ismét, barna felleg,
Mint az árnyék, mint az éj’ palástja,
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
Barna felhő honnan, és hová mégy?
„Szűz leányhaj’ lebbenése voltam.
Hála isten, hála szent erődnek,
Hogy sötétlő szép hajat teremtél.”
Csillag is szállt kettő fel Budából:
Szűz leánynak pillantási voltak,
És imádni kezdtek „hála, isten,
Hála hogy szép kék szemet teremtél.”
Egy sugár is termetéhez illő,
Felhatott a’ termetért köszönni.
Végre sánta hangya hajta morzsát
Felfelé a’ legmagasbb tetőig.
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
„Sánta hangya honnan, és hová mégy?
Az pedig megálla válaszolván:
„Hála isten, hála szent erődnek!
Kis fiammal költözém Budában,
’S kő esék rám; de király’ leánya
Szép ’s kegyelmes Hedvig fölsegíte,
’S monda: hangya kelj föl ’s menj fiaddal.
’S fölkelék; de megfogadtam akkor,
Hogy nevének emléket hozok föl;
’S itt van a’ kő: a’ tetőre vontam.”
Szólt, a’ morzsát feltolá, ’s tovább ment.
Gábor angyal látva hallva mindent,
A’ mit angyal hallhat, emberek nem,
Új örömmel, új reményel indult,
’S nagy Lajosnak várlakába szállott,
’S im király’ leánya Hedvig, ott ült
Ifjusága’ hajnal’ köntösében,
’S rózsa felhők arczi, szép hajának
Gyenge fodra barna köd valának,
’S minden a’ mi kellem és gyönyör van,
Harczban állott termetén, vonásin,
’S a’ szemérem’ diadalma rajtok
Mint királyné, ünnepelt szelíden.
Gábor angyal a’ hogy látta mind ezt,
Elborúla lelke tisztelettel,
’S így imáda: hála, hála isten,
Hogy kegyedben szép leányt teremtél.
A’ királylyány csendes ámulattal
Ült azonban: a’ szent könyv előtte
Nyíltan állt ’s a’ vérivó magyarnak
Régi nyelvén új csodát beszéle.
A’ teremtés’ titka: isten, ember
’S a’ világ valának följegyezve
Szent soraiban, és az élet’ álma:
A’ nagy, a’ várt, ’s rettegett jövendő,
Mellyre holtak sirból fölriadnak
’S földdel a’ magas menny össze rendűl,
Vég biró pedig lesz a’ nagy isten,
’S jót gonoszt a’ tett szerint itélend.
Mind ezek, ’s több felvalának írva,
’S Hedvig olvasá a’ szent igéket,
’S így tünődék rajtok ön magában:
„Im ezek mi szép igék, mi szentek.
Lengyel ország’ hős királya férjem,*
II. Ulászló (1352–1434), lengyel társuralkodó feleségével 1386-tól.
Kit szivemben hordok, hű jegyelted,
Nem leend-e megvetett ajándék,
Majd ha fényben eljövendesz érttem,
’S én kitárom a’ csodák világát
Ifju, hős; de még vad nemzetednek?
Durva nyelve, mellyen eddig a’ düh,
’S a’ harag’ vad győzödelme hangzott,
Általam most szent igékre hajland.
A’ teremtés’ titka, és az üdvé
Nem leendnek messze föld’ virági.
Szent körökbe mindenik betérhet,
És az élet’ fájáról gyönyörrel
Dús, öröklő éveket szakaszthat.”
Gondolá, és elfogadta szíve.
Szárnylibegve függe Gábor angyal
Vállain a’ szép királyleánynak,
’S kedvteléssel, ’s üdvözült gyönyörrel
Néze által rá ’s a’ szent sorokra.
Majd hogy el lön a’ szándok fogadva,
A’ leányra áldó csókja szállott;
Égi ajka, mint a’ gyenge szellő
Lágyan ére legszebb földi ajkat,
’S csattanása, mint ezüst harangé
Mondhatatlan kedves és muló volt.

Vörösmarty.


A’ KEZDŐ SZERELEM.

Mi bájol engemet,
Hő lángra keblemet
Ki gyujtja-fel?
Leány! kökény szemed,
Sugár szép termeted
Vonz ’s bájol-el.

Reményem jő ’s repül,
Öröm ’s bú viv belül
Velőm lobog.
Nyugalmam nem lelem,
Miolta kebelem
Feléd dobog.

Mosolygva könyv fakad
Szememben, fenn akad
Szavam, ’s remeg:
Kegyes tekinteted,
Midőn reám veted
Igéz ugy meg.

De bár epeszt tüze,
’S mindenha bajt füze
A’ szerelem;
Eloltni félek őt’,
Sőt a’ kedvöldösőt
Még nevelem.

Cz.


A’ BABONA.

Hazánk’ egy megyéjében, melly még sötétebb babona’ homályában vakoskodott – egy szegény, de szép formájában ’s derék termetében magát elbizott suhancznak, mélyen tünt szemébe az öreg biró’ egyetlen leányának szépsége is: de még inkább talán birtoka. A’ birónak fia nem lévén vőt akart gazdagságába állítani, ezt ő jól tudta; – ’s „hej! be jól esnék nékem, ha az a’ csinos ház, nyolcz ökör, négy ló, mind rám maradna!” gondolá magában, „hisz az öreg nem élhet mindég!” Igy ábrándozott a’ legény, valami jó módrol gondolkodván, mint nyerhetné-el azon szerencsét? mert megkérni szegénysége miatt nem bátorkodék. – Gondolta ugyan egy kis maga elbizottsággal hogy ő derék legény, ’s még Marcsa megszerethetné; de egészen reményleni még sem mert, ’s csak jó szószólót ohajtott magában: a’ mint egy czigány asszony’ szava: „Jó napot szép legéncse!” gondolkodásából feleszmélteté. „Talám bizony valami szép lyánkárol gondolkodott?” „Hisz ez szabad!” felel a’ legény. „Biz az igaz” mond a’ czigányné, „mutassa csak a’ tenyerét, had mondjak egy kis jó szerencsét, majd tán azt is ki nézhetem belőle betelesedik e’ gondolatja – vagy nem?” Oh csak adná az Isten, be megfizetnék kendnek öreg anyó!” „meg e’ hát? no, lelkem, bizza kend szerencséjét reám, én sokat jártam keltem, tapasztaltam, – itt, ott sok leányokat férjhez adtam, sok legényeket házosítottam – ki tudja? itt is mit tehetek, – a’ tavasz jót hozhat; csak lelkem mondja-meg, ki az, a’ kit szeret? azt tudom hogy szép barna lyány, ’s az apja nem akarja kendnek adni – ugye?” „Hiszen még nem is kértem. Isméri e’ kend öreg a’ Biró Marcsát?” „Hogy ne ismérném lelkem gyermekem – ma is voltam nálok; tudok már mindent, csak hagyja kend reám! – Hadd muljék el a’ böjt, nagyhétben ismét itt leszek, fogadom, a’ zöld farsang jó lesz – csak lelkem az igéretről el ne felejtkezzék ám kend is aztán!” – ’s ment. – Sohajtozva nézett utána a’ legéncse, – újjain kiszámlálta, hány nap mulik még, míg nagy hét eljőne, ’s dolga után látott szép reménnyel telve. –
Nem is csalatkozék; mert nagyhét kezdetével épen kertjében kapálgatott, midőn még messzéről megismérte a’ jósló czigánynét. – Megsem gondolta, hogy hozzá ne jőjjön, ’s már tán meg is kérte számára Marcsát, – de a’ czigányné őt észre sem véve házokat is elhagyá már, ’s meresztett szemmel, boszonkodva nézett utána, hová megy; de örömére a’ biró’ udvarára látta menni az öreget. „Hej! be meg ijedtem! igy sohajta könnyült szívvel a’ legény – pedig hiszen még most megy ’s ez után fog nekem jó hirt hozni. „’S ugy lett. – Marcsát épen kertjében találta a’ vén czigányné virág és palánta magokat vetegetve. Béköszönt a’ barna néne – Marcsa elfogadja. „Mit veteget lelkem – talán palánta magot?” kérdé. „Igen! lőn rá a’ felelet. „Jaj galambom, miért nem hagyta nagypéntekre, ekkor jó palántát vetni napkölte előtt, – ugy nem eszi-meg a’ bolha. Tanulja-meg, szép gyermekem, az esztendőnek két nevezetes napjai vannak – karácson’ éjje, ’s nagypéntek’ hajnala, ekkor sokat lehet látni, próbálni, tanulni. Majd fogom én magát valmire tanítani; de előbb mutassa csak azt a’ szép kis tenyerét, had tudjuk-meg, lesz e jó szerencséje?” Marcsa figyelemmel hallgatta, ’s vigan nyujtá kezét a’ ravasz varázslónénak. „Épen ezen vékony erecskék – igy jövendől a’ barna Próféta – hosszú életet, sok szerencsét jelentenek, Ferencz nevü ura lesz, szép barna piros nagy hajú; ebből a’ faluból, egy jó becsűletes legény.” „Ebből a’ faluból?” kérdé hirtelen Marcsa; „pedig Apám azt mondja, hogy számomra itt nincs legény. „Ej! dehogy nincs – biztatá az öreg, hátha épen itt rendelt valakit az Isten. Tudja e’ mit? édes Marcsám, ha megakarja tudni igazán, ki lesz jövendő mátkája tehát nagycsötörtökön egész nap bőjtöljön, és nagypénteken napkölte előtt menjen az erdőszélben lévő folyóhoz. Annak a’ partján áll egy nagy fűzfa, az alatt állapodjék meg, és nézzen merőn a’ vízbe; de fel sohase’ tekintsen. Ott a’ víz’ tükrében fogja meglátni jövendő mátkáját. Csak jól megnézze aztán kedves lyányom, hogy el ne felejtse formáját, ’s ha az megy majd kérni, hozzá menjen, mert különben higyje nekem soha se’ lesz szerencsés.” – Marcsa mosolyga, ’s meg nem köszönte ugyan a’ jó tanitást, hogy annál foganatosabb legyen; de feltette magában; hogy törik szakad ezt végbe vinni, – az öreg pedig tanácsa után elbucsúzott a’ szép lyánytól, ’s odább vette utját. – Legényünk türhetetlenül várta már a’ sövény mellett a’ bűbájosnét, ’s alig közelíte, már kérdé, miben van a’ dolog? – „minden jól van felel az – csak bizzék, – én megkészitettem az utat, csak okosan járjon rajta; hanem még egyet mondok, ’s ettől függ minden boldogsága. Most nagypénteken hajnalban menjen-ki kend az erdőszélben levő folyóhoz, annak egyik partján áll egy fűzfa, arra másszon-fel és a’ melly ág legjobban a’ vizre hajol, azon maradjon kend csöndességben. Ha Marcsa azon vizhez akkor el fog menni, ugy bizonyos hogy másé nem lesz. Hanem lelkem kend csak várakozzék a’ fán, modzulatlanul mind addig, mig Marcsa hazafelé nem fordul, ha az már jól elhaladt, akkor lejöhet a’ fáról, ’s haza ballaghat; de azt megmondom, ezt senkinek fel ne fedezze, mert nem állok jót a’ szerencsés kimenetel felől. – Ha ezt megtette, majd eljövök ismét, ’s megmondom mi tévő legyen tovább; tudom a’ jutalomról el nem felejtkezik.” – A’ legény mindent megigért, ’s a’ vén jövendölőnét liszttel szalonnával jó megrakván előre – elváltak.
Marcsának nem volt lelkére kötve a’ hallgatás. Ő tehát alig várva dolga’ végeztét, szaladt a’ törvénybiró’ leányához, leghivebb társnéjához, ’s félre szólítá. – „Hej! Boris ha te azt tudnád a’ mit én!” mond mosolygva. – Mit, kérlek? kérdé kiváncsian amaz. „Meg mondanám – felel ő, ha tudnám, hogy meg teszed a’ mire kérlek.” Boris fogadta, ’s Marcsa igy beszélt: Épen ma hallottam, hogy a’ melly lyány megakarja tudni, ki lesz a’ mátkája – az nagycsötörtökön bőjtöljön egész nap’ és nagypénteken napkölte előtt nézzen valami folyóba, ’s abban meglátja annak képét. – Probáljuk meg mi is, bőjtöljünk, ’s aztán én majd elvezetlek, már én tudom hol látjuk meg legjobban.” „Rá áll Boris, ’s elvégezték egymás közt, hogy, ha valaki kérdi hová mennének, csak azt mondják hogy nagypénteki harmatot szedni, – ’s igy összebeszélve várván várták nagypéntek’ hajnalát. –
Eljött a’ kivánt nap – csendes éj volt, a’ hold teljes fényében ragyogott még az égen, midőn már a’ két vándor lyánykák utnak indultak. – A’ szerelmes legény már rég várakozott a’ fűz’ tetején Marcsa’ kivánt jöttére; mert azt nagyon fejébe vette, hogyha eljő, akkor bizonyosan az ővé lesz. Szive meg-megdobbant minden ált suhant szellőre, Marcsa’ jöttét gondolván. ’S im a’ két szép lyány nem soká közelített is csendes léptekkel a’ vízhez, bátortalanúl mint szomjas őzikék. – Ő pedig még egy mozdulatot akarván tenni a’ mondott ágra, midőn a’ lyánykák már a’ vizbe hajoltak vágyván meglátni a’ mondott képet. A’ gyenge ág eltörött, ’s a’ megtestesült szerelem egész valójában nagy csobbanással a’ vizbe bukott iszonyú rémültökre a’ bámuló lyánkáknak. – Nagy sikoltással szélt futottak ezek, tüskén bokron keresztül, menekedni vágyván a’ képzelt rosz lélektől; annyira, hogy Marcsa erejéből kifogyva lerogyott, az erősebb Boris pedig futott mint a’ riasztott nyúl mig házokat elnem érte, ’s ott fuldokolva alig érthetően elbeszélte a’ dolgot. – A’ szülék mindjárt mentek segíteni a’ szerencsétlen lyánykán, de bár mindent elkövettek is, szegény Marcsa a’ babona’ áldozatja lett! Boris is ágynak esett a’ nagy ijedség miatt, de erősebb természete meggyőzte a’ nyavalyát, ’s elbeszélte még másoknak a’ könnyenhivőség’ ’s babona’ szerencsételen következéseit. –
Hát a’ vizbe bukott vőlegényből mi lett? kérdik olvasóim – nem sokban mult-el hogy a’ viz lángoló valóját örökre el nem oltotta; de szerencséjére az erdőszélben egy szegény pásztor ember hasznos füveket szedegetvén, a’ nagy robajra ’s sikoltásra a’ vizhez szaladott, ’s a’ benn hánykódót szerencsésen kiszabadította, élve; de által ázva, betegen vitte kunyhójába, hol nehány napig ápolgatta mig egészen helyre jött. – Már bucsuzni akart a’ legény köszönve jószivűségét az öregnek, de az most nyilatkoztatá-ki neki hogy véle eddig hijában nem vesződött, hanem kivánja, hogy háladatosságból vegye el leányát. Megdöbbent erre a’ legény, még jobban arra a’ hirre hogy Marcsája meghalt. Mit volt neki tenni? – a’ menyasszony, igaz, hogy nem a’ szép Marcsa, hanem egy gyáva formátlan pásztor leányka volt; de az öreg nem hagyott neki békét, – ’s a’ birtokos biró’ szép leányára vágyó legény utóbb elkeseredtében kezet fogott az együgyü mátkával. De nem soká örülhetett vejének az öreg! az a’ gondolat hogy Marcsa’ halálának ő az oka, annyira sanyargatá lelkében, hogy év’ fordultával a’ mondott viz parton nyáját itató Ipa – halva lelé! –
A’ vén czigányné hová lett? arról hallgat a’ krónika. De hihetőleg felszedvén sátorfáját máshol szerencse mondással akarja kenyerét keresni. Több szomorú esetek’ kikerülése végett hát illőnek tartom meginteni mind a’ két nemi ifjuságot; hogy szavára nagypénteken csupa kiváncsiságbol vízbe ne nézzenek ’s fűzfára ne másszanak.
L. – né


A’ VIHAR.

Zugó tengernél
Sziklán ülék;
Lelkembe’ csend volt,
Szüvembe’ bék.*
Szívemben béke.
Vész jött, torult hab,
’S habokra dült;
A’ gyönge sajka
Már már merült:

De kél ragyogva
Felhők megűl,
Egy szép szivárvány –
’S a’ zaj leűl.
Szelíd kény váltja
A’ zord vihart,
’S mosolygva tűn-fel
A’ békepart.

Ülök tengernél,
Nincsen moraj:
De bennem vész van,
Lelkembe zaj.
Várom, ha támad
Felhők megül,
A’ szép szivárvány? –
A’ vész ha ül? –

Távol, közelre
Tekint szemem,
Haj! nem derűl fény
Sehol nekem.
Ki, ah ki oltja-
El e’ vihart?
’S ha tűnsz-fel, oh te
Szerencsepart?

Bajza.


A’ KÖLTŐ.

Jár néma magányban az álmadozó
Költő, ’s enyeleg szive’ lángjaival,
Mély lelkesedés kiragadja az ó
Század’ folyamába varázsaival,
Hol míg siroromra tapodva halad
Könnyárba borúl szeme ’s dalra fakad;

’S a’ százados álom alatt nyugovó
Hőst költi porágya’ sötét öliből:
„Térj vissza, vitéz, koszorút arató!”
„Térj vissza sirod’ komor éjeliből”
’S halltára dalának az ifju hevűl
És ősei’ nyomdokin istenesűl. –

Jár zöld ligeten hüvös árnyak alatt,
Csügg lantja kezén, szíve lányka’ szivén,
’S mint bokrokon a’ deli lepke mulat
Úgy képzete repdes az Édes’ ölén,
’S mint reggelen énekel a’ csalogány,
Szerelmi dal éledez ajka’ szaván:

’S a’ barna haj a’ piros orcza felett.
A’ kék szem, a’ hókebel, ’s arcz-derület
Olly éddel omolva foly húrjairol
Hogy szűtelen érczbe is élet omol,
’S a’ lányka ha vágya’ tüzére hajol,
Festhetlen örömbe merűlve danol.

’S a’ lányka, ha vágya’ tüzét kerüli,
Fellegmoraj éjezi tiszta egét,
Utána sohajt szive ’s bánat üli
’S bétölti sirással az éjnek ürét,
És hallja zephir ’s philoméla baját
’S felnyitja sirásra szelíd ajakát.

’S míg issza az élet’ örömpoharát
Örűlni ’s epedni tanítja honát,
Örűlni ’s epedni tanítja honát
Míg sírba hajolva leélte baját,
’S ha sirba hajolva leélte baját
Könny öntözi domboru sírja’ mohát.

Sz. T.


JUDIT.

Mély gondolatokba merülten andalga Gusztáv Amália’ hegyén ’s le-letekinte az útra, melly a’ hegyet körűlövező házak között felcsavarodik. Néha csillámlott-fel itt ott egy sugár a’ völgy’ alkonyából ’s ujra elenyészvén homályban hagyta a’ környet. De most kifoszlott a’ hold felhőji megűl ’s halvány világot öntvén a’ vidékre mindent tisztább szelídebb színre derített. Gusztáv mind inkább nyugtalan leve, mert elméjébe ötlött, hogy a’ csillagtoronyban várnak reá. Ismérte Edmund’ könnyelműségét, tudta mennyit lehessen igéretére építeni: de jelenleg inkább érzé, mint minden máskor, annak szeretetlenségét, mert szivének régi óhajtását, a’ csillagtornyot láthatni, ma kivánta teljesíteni. A’ világ a’ maga számtalan kivánati, terhei ’s unalmaival; a’ maga igényeivel néki egy valódi tekervény volt, mellyből kihatolni Edmund’ segéde nélkűl nem vala képes. Edmund igen is könnyelmű, minden szempillantat’ rabja, ’s minden első benyomat’ teremtménye volt: de mosolygva tuda az akadályok’ és veszélyek’ ellenébe menni; sőt gyakorta ezektől vön merészletet és tanácsot. Gusztav mindenben ellenkező lélekalkatú; kit gyakorta fájdalmasan is kapott-meg ezen ellenkezés’ gondolatja: de lángolóbb és valódibb volt barátságok, hogysem egymástól elválhattak volna. Ugy tetszett mintha több ízben támadt vetekedéseik mind annyi kötelékek volnának, viszonti indulatokat szorosb kapcsolatba hozni. Tisztelék egymást, ’s nem kevés örömet érzettek abban, hogy hibájik iránt mindketten türékenyek.
Mindkettő gazdag ’s független; ’s korok, az ifjukor’ legszebb szakában. Edmund eleven tüzes lelkű; amaz magába vonult, ábrándos. A’ két barát utazásra volt menendő, müveltségi körét gyarapítani; azért jövének a’ városba, hol hónapok óta mulattak a’ nélkűl, hogy Edmund az utazási készületekre gondolt volna. Eszébe ötlék, tudniillik, a’ füvészi tudományokat tanulni, ’s mellettök szorgalommal gyakorlá az olajfestést. Gusztávnak pedig egy sok évű számadást kelle tisztével által vizsgálnia: de a’ mihez nem igen tuda kedvet találni. Semmi jelesség sem futhatott-el az örök mozgású Edmund elől: de reá semmi sem teve maradandó benyomást. Gusztáv ellenben otthon írasztalánál könyvekbe temetkezvén megholt a’ valóságra ’s annak tomboló zajgásira nézve. Edmund csak hamar éltető pontja leve minden társasági körnek. Ezrektől ismerve, mindenhol mutatkozva; bele löké magát a’ bohózatok’ minden nemeibe. Egyedűl barátja láthatta ritkán, ki ha a’ költés’ egy mélyebb jelentésű mesterműve által felhevülve gondolatit ’s érzeményit barátjával közleni ohajtotta, azt rendszerint nem lelte, mert vagy vadászaton, vagy kötéltánczolók’ mutatványain, kiknek ügyessegét felette csudálta, vagy pedig szemfényvesztő játékok’ gyakorlatában tölté idejét.
A’ határzott óra rég eltelt ’s Gusztáv’ nyugtalansága legfelsőbb pontra hágott. Ohajtott volna még ma túl a’ vártetőn is bolyongani, hol az isméretlen szép, minden kivánságinak végczélja, lakozott, ’s kit már néhány nap óta nem láta, ’s kinek hetektől szivébe festve volt alakja. Csaknem minden estve reménylé őt kertjében láthatni ’s még egy napot sem mulata-el; de a’ kedves nem mutatkozott. Betegnek kelle lennie, vagy a’ mi szinte kedvetlen hír fogott vala lenni, a’ várast épen elhagynia. De ő legalább a’ szeretett hajlékot, hol isméretlen szépe mulata, üdvezleni kivánta. Most hirtelen lépések hallattak a’ csillagtornyot köritő falnál; ’s a’ szikla darabok közűl egy magas férfi bukkant-ki, bíborral béllett köpenybe burkoltan. Több ízben környűl-tekintgete ’s úgy látszott, menetele siető. Őt egy asszonyalak követte aggódó gyorsasággal, gondosan emelintve fejér ruházatát, melly nehány ízben a’ szirtgöröngyökön fenn akadt; úgy látszék, mintha apró késedelmeivel, mellyeket ruhája okozott, a’ magas férfit rettegné felbosszantani. Gusztáv üdvözlé őket midőn közelb jöttenek: de a’ férfi nem látszott őt észrevenni, nyugtalan fordul társnéjához ’s kezét nyujtván halvány ábrázatából haragos pillantatot lövelle reá. Gyöngéd és kedves hangon szólt a’ leány: „Kedves úr, ne nehezteljen, sebes menetele úgy kifáraszta, hogy alig követhetem!” könnyeden, de még is nyájas fejhajtással viszonzá Gusztáv’ üdvezletét, ’s a’ hold’ fénye eléggé tiszta volt Gusztávval e’ bájalak’ kellemeit láttatni. Egyszerű szalmakalapja alól kedvesen folytak alá szőke hajfürtei ’s enyelgve játszadoztak a’ gyönyörű mely’ liliomhavában. Halvány arczát ártatlan mosolygás tette dicsővé, ’s kék szemeiből mennyei jóság fénylett-ki. Olly volt, mint emléke egy eltűnt szép álomnak, mint mosolygó tündére egy regényes bájvilágnak. Legnehezebben válhatott-meg a’ szem azon kisded kereszttől, melly nyakán egy kék szalagról függött. Sokáig néze Gusztáv a’ távolodó után andalodásba merülten, úgy tetszett neki, mintha egy angyal jelent volna-meg őt ohajtásihoz vezetni; mintha véle egy elfátyolozott kép elé lépne, ’s annak kárpitját félre vonván megette névtelen szépség’ királyi fényében a’ kedves ismeretlen tűnne-fel.
„Talán azt hivéd, mond Edmund hirtelen megjelenve, hogy elfeledkeztem rólad? Egy kis kaland tartóztatott, barátom! Úgy hiszem már szóltam neked azon gyönyörű teremtésről, kit nem rég a’ hegykápolnában láttam. Az egy rendkivül vonzó, rendkivül kedves csudás alak. Ma ismét láttam őt, ’s szerencsésben mint előbb; kifürkéztem, hogy egy olasz müvésszel, ki egy ritka viaszkép-gyüjteményt hozott, minapában érkezett vala. Ő az olasznak fogadott leánya, ’s a’ gyüjtemény a’ maga teljes ragyogványiban fel fog nem sokára a’ közönségnek nyittatni. Felkerestem lakát is, ’s képzeld! az épen azon utszában van, hol te olly csudás vonzalommal szeretsz bolyongani. De az olasz a’ lyánykával kisétált volt, ’s a’ képtárt is zárva leltem. Kérelmem kieszközlötte még is, hogy illendő adományért e’ ritkaságokat, még ma, gyertyavilágnál szemlélhetem, azért jövök sietve hozzád, hogy azonnal elvigyelek, mert égek a’ kivánattól ezen jelességeket, ’s a’ te társasságodban, édes borzadás közt szemlélhetni.”
„Édes borzadás közt? kérdé Gusztáv, te tréfát tudsz űzni az irtózattal? Magadat illy érzelmeknek akarva általadni, ismét azon gyönyöreid közzé tartozik, mellyeket te mindég olly örömest vadásztál. Még nem volt éj feltételünknek olly kedvező, mint a’ mai, ’s ime midőn már a’ czélhoz felvergődnénk – –”
„Ah barátom mire ezen aggodó tekintet? mond Edmund szavába szökkenve, te ok nélkűl gyűlölöd ezen fennséges találmányt, ok nélkűl haragszol mindenre, ki illyetén ámító képzetekben gyönyörködik. Az megint egyike kedvetlen különösségidnek. Gondold-meg, ezen képgyüjtemény egész Európában a’ lejelesb, ’s egy illyetén látványt éjjel, gyertyavilágnál nyerni, valami igen becses dolog. Hidd nekem egy lélek-senyvesztő gyöngeség az, illy nemű éleményektől olly méltatlan idegenkedned.”
„Gyöngeség az neked? kérdé Gusztáv, ’s a’ te kerengésid az élemények’ mindenikén, mellyek, a’ milly ingatagok, szintolly parányi becsűk; szökdeletid komolyból tréfába, ’s minden szívragadó érzelmek’ könnyelmű eltapodása, ’s az a’ soha ki nem elégithető változékonyság’ hagymáza, ezek nálad lelkierő? Nevezd te bennem ezen vonakodást gyöngeségnek, betegségnek, a’ mint akarod, az az én belsőmben alapszik. Pillanatjok ez alacsony ’s gyalázattal utánmajmolt emberképeknek metszve hát csonton ’s velőn keresztűl, ’s az ember gondolatinak egyikében sem talál a’ borzadály ellen menedéket. Úgy látszik mintha ezen lelketlen lárvák egyenként felemeledvén hozzánk a’ legkedvesb formában lépnének, majd ismét visszalökő rémekké változván bennünket halálijedelemmel fenyegetnének. Az ember előttök áll, mint legyökerezett törzsök, ’s hagyja magát perczenetről perczenetre megjátszatni, mig végre a’ legirtóztatóbb borzadály hirtelen megragadván minden érzeményeit egy erőszakos örvénybe rántja. Egész lelkemnek kellene elváltoznia, hogy ezen szörnyítő érzéstől ment legyek, melly már kora gyermekségemben minden álorcza, minden elrutított burkolat’ látásával rémítve hatott rám.”
„Puhaság, félszegség! mellynek ellene kellene munkálkodnod, mond Edmund. De te túlságokban tetszel magadnak. Nem nevetséges dolog e, hogy te a’ lármás musikától irtózol, hogy egy erős gyuladásban csaknem meghaltál, mert a’ pióczától ezen egyetlenegy segédeszköztől, inkább irtózol mint a’ haláltól; hogy a’ tarka ’s szembeszökő szinü ruhát nem nézheted; hogy a’ festésben csak a’ tájfesteményt kedveled és csak ajtatosságból sem emeled szemeid egy mártírra. Új világot kell teremtened, ’s mindent belőle számüznöd, a’ mi görög alakkal nem bir; ’s így foghatsz majdan egyszerű, gyöngéd, szín és hangba öltöztetni mindent. Nem más, mint visszás tekinteted oka, hogy rémítőt, borzasztót látsz ott, hol egyedűl tréfa ’s nevetség uralkodnak. Kötelességed ezen csudás, ezen izgékony lelket megkeményíteni, hogy képzelmi erőd’ lidérczeinek bátran ellenállhass. Győzd-meg magad ’s jer velem ezen olaszhoz, hogyha ama’ gyönyörű lyánykát mosolygó kék szemeivel, gyermekded kedves alakjával megpillantod ’s szép keze által hagyod magad képtől képig vezettetni, fogadom még javalva is fogsz ezen néma’s komoly alakokra tekinteni.”
Gusztávnak egész belseje felháborodott: de hallgata. Felhagyott kivánságával a’ toronyba menni, mert úgy látszott, hogy lepkény indulatu barátja már elfeledte az ő idejöttének okát. Magába süllyedve állott egy ideig, midön Edmund egyszerre felkiáltván: „Egek! szemeim csalnak e, vagy valóban az olasz megyen ott azon lyánykával?” ’s nagy sietséggel elfutott.
Egyedül maradván Gusztáv kényszeríté magát nevetésre, ’s kevés idő mulva megcsillapult indulattal azon része felé indult a’ külvárasnak, hol a’ kedves lakozék. Gondolati vezették, mellyek régóta, mintha hazájokat keresnék, oda siettenek. Elérte az ismért útszát; ’s minél inkább közeledett, annál kedvesebb, annál biztosabb volt előtte a’ hely. Minden házfedél, minden fa, itt egy kapu, amott egy kőpad az ő jó ismerősi valának, mellyeket gyakorta órákig édes fájdalmas gondolatok közt szemlélgete. Most a’ nyárfák és hársak közűl keresztűl fejérlett a’ hajlék, a’ kedves lak. „Semmi nesz benne! semmi csillám! Valóban elment e?” így tünődék. ’S íme egy ragyogó fejérség tűnik-fel a’ kertsétányon. Ő volt. Egy deszka repedés a’ kerítésen, eléggé nagy a’ kertnek felét láttatni, ajándékozta-meg őt a’ kivánt pillantattal. Itt állott gyakorta boldogan, mint elbűvölt, a’ kedves leány’ nézésébe süllyedve. Az útsza’ lakóji meg nem foghatták, miért üle naponként órahosszat ezen kövön, melly a’ kert előtt egy utálatos vízállás mellett volt. Ismerősi csudálták, hogy olly elvonultan él, társaságokat nem vadász ’s otthon létében is semmivel sem látszik foglalatoskodni. De őt csak az egyedűllét boldogítá, csupán az iránt tett magának szemrehányást, hogy az imádottal ismeretséget szőni nem eléggé bátor.
A’ lyányka, minekutána néhány izben fel ’s alá járdalt, eltünt szemei elől, ’s ekkor hirtelen elhatárzá barátját felkeresni, ámbár olly helyre kell mennie, hol gyűlölt tárgyak’ látása fogja kedvetleníteni. A’ hold olly derülten fénylett, miként a’ napvilág ’s minden csendes volt. Egy még nyitva állló boltba lépett, hogy tudakozódjék a’ ház iránt, hol az olasz lakik: de arra nem vehette magát, hogy oda a’ legrövidebb útat vegye. Ment a’ várfelé, hol egy bástyafokról a’ váras’ nagyobb részét ’s a’ megette emelkedő gyönyörű sorhegyet láthatá. Itt egy kőre telepedvén elmerült a’ szép látványba. Néhány percz mulva egy kisded, csaknem törpe, embert láta megjelenni, ki miden irányban széllyel tekintgete maga körűl. Alakja rendkivűl rút, mert sánta ’s egyszersmind görbehátú volt. Egy nagy kalap fedezte idomtalan ősz fejét ’s csaknem egészen árnyékban tartá hosszú sovány ábrázatját. Örökké mozgó testén egy elnyűtt zöld köpeny lógott, mellyel a’ májusi éjhideg ellen környűlburkozott. Alig jelent meg e’ kisded öreg, az átellenti oldalról hasonló vigyázattal egy magas szál férfi közelgete, ki bibor bélletű bő köpenyébe nagy gonddal takargatá be magát. A’ mint amazt mepillantá sebesen felé jött, maga után tekintve, ha nem jő e’ valaki. „Megkapjuk őt? kérdé az öreg hirtelen ’s egy rekedt hangon. Igen, felelt a’ magas férfi; az ár előtted tudva van?” Az öreg igenezte, utána vetvén: „bízunk benned, hogy mindeneket úgy eszközlendesz, mint igérted a’ dolog kivánt foganatja végett. Bízzátok rám, mond amaz, a’ szűz szokott szertartásokkal ’s illendőleg felavatva van. Nem elléggé jól kell vala a’ dolgokat használnunk, ha asszonyod azon szépséget meg nem nyeri, melly a’ férjfiszívben varázs hatalmú vágyat gerjeszt, kiolthatatlant, ’s egyedűl a’ halállal elmúlhatót. Ez kivánata asszonyomnak is, válaszolt az öreg, ’s nem a’ legkisebb jutalom lesz, mellyet magadnak e’ helyt szerzendesz. ’S asszonyod bizonyára nem lesz első, mond amaz, ki mesterségemmel meg ne elégednék. Várj tehát éjfélkor reám ’s tartsd a’ fürdőt készen, mint meghagytam.” A’ végszavakat már távol mondotta Gusztávtól, ’s mindketten sietve elmentenek különböző útakon. Szorult kebellel lépett-elő Gusztáv, gondolkodva a’ különös ’s némineműleg borzasztó szavakon.
Most az útszába ért, hol az olasz’ lakja volt. A’ felső emelet’ egyik előszobájában egy ifju embert talált, kitől a’ viaszkép-gyüjteményt ’s barátja’ hollétét kérdezé. Az ifju, ki felügyelőnek lenni látszott, azt felelte, hogy a’ viaszképek itt vannak, ’s a’ szoba épen most világosítatott-ki egy úrnak parancsára, ki mintegy másfél óra óta bizonyos útazó virtuóznál van ’s az itt a’ mellék szobákban lakozik. Gusztáv habozott, ha barátját egy idegen’ házában keresse e, a’ mi különben is ellenére volt, vagy pedig az ifjúnak több mint egy ízben ismétlett, ’s nyájas marasztását fogadja el; végtére elhatárzá magát, önnön vonzalma ellen, a’ viaszképeket megnézni. Szívdobogva lépett a’ ragyogó szobába, hol köröskörűl mindenféle jelenetekben, tarka és feltünő ruhákban, ültek vagy állottak a’ mozdúlhatatlan alakok. Gusztáv’ keblét metsző borzadás futotta-el, midőn végig pillanta rajtok. Hogy a’ nagyobb irtózatot elkerülhesse nyájas magyarázójához fordult, ki szónoki ékességgel számlálgatta elő ezen némák’ tetteit. „Meg nem foghatom, felszólalt végre Gusztáv nyugtalanúl, hogy barátom olly soká elmarad; egy illy tekintet néki a’ legkivánatosb ’s az ő kedvéért jöttem ide.”
„Még ő nem volt e’ szobában, mond az ifju mosolygva, pedig olly sietve parancsolá azt megvilágositani. Alig hallá-meg a’ szomszédban a’ hegedű’ zengzetét azonnal ott terme, ’s midőn érte mennék, már akkor három úr között ült, hegedű kezében.”
„Az ő saját módja, mond Gusztáv, örvendve, hogy beszéd közben hallgatójára nézhete. Illyen ő. Hegedűje otthon függ porral belepve. Semmi sem birhatta reá, hogy azt kezébe vegye, ámbár ügyesen ’s érzéssel játsza. Reá kérni, annyit tenne, mint épen ellenkezőkre ösztönzeni. Tizszer legalább elkezdé képemet festeni ’s mind annyiszor félbe szakaszták azt fontosabb dolgai, mellyeket ismét mások szakasztának félbe. Fogadni’ mernék, hogy már megfeledkezett a’ viaszképekről, ’s ha még ma szólni akarok vele, kénytelen vagyok felkeresni. Nem lenne olly szives, hogy engem hozzá elkisérne?”
Az ifju egy kevéssé érzékenyen vette, hogy a’ müvészi kincsek, mellyeket ő olly ékes szólással kezde magasztalni, illy csekély benyomatot tettenek Gusztávra, ’s kevésbbé nyájasan, mint előbb, azt felelte; hogy csak e’ szobán kell általmennie azonnal a’ kivánt helyen lesz.
Gusztáv meghajtá magát ’s sebes léptekkel ’s csaknem szemhunyva ment keresztűl a’ szobáig, hol a’ musika zengett. Megnyitván az ajtót ott találta Edmundot három idegennel. Mihelyt Gusztávot megpillantá, a’ nélkűl, hogy ennek az idegenek előtt tett mentegetéseit hallgatná, felsikolta: „Melly gyönyör, hogy eljöttél! halld csak ezen átmenetelt, mintha villámfelhő szelid borzadással huzódnék végig a’ kéklő egen. De ezen urak mesterileg is játszanak ám! csak ez egy ponton, mellyhez újaim nem akarnak simulni, túl legyünk, akkor oda vagy örömedben!”
„De barátom, mond Gusztáv, én érted jövök, a’ szoba megvilágosítatott, ’s az olasz’ gondviselője rég vár utánad.”
„Eh! ahhoz egyébkor is van idő, felelt emez, vétek volna ez alkalmat musika nélkűl elheverni. Vagy, légy olly jó, tekintsd-meg e’ ritkaságokat helyettem, hogy az olasz hijába ne fáradott legyen a’ kivilágítással.”
Gusztáv meghajtá magát ’s ment. „De várj egy pillantatig, kiálta utána Edmund hallgasd-meg legalább ez egyet. Elment valóban? Lássák az urak, ez az ő szokott módja, mellyet az ember olly nehezen tűrhet. Csak a’ madárhang ’s bogarak’ döngése kedves neki. Mindent gyűlöl, a’ mi nem képzeleti, ’s élet’ prózájának nevezi, minő a’ vétel és adás ’s az élet’ szükségei. Ha szerelmes lett, a’ mi, igen is prózai lyánykáink között nem könnyen eshetik-meg; esküszöm, hogy a’ melly pillantatban kedvese a’ maga harisnyájáról szólt, elhagyja őt. Ne volna szíve olly jó, nincs ember, ki különösségei miatt vele öszveférjen.”


[Metsző: Karl Heinrich Rahl, rajzolta: Bonifazius Heinrich Thugut.]


Gusztáv a’ viaszképekhez érvén olly hirtelen, mint előbb, végig akart közöttök suhanni: de akaratja ellen egy képre vetődtek szemei, melly megakasztá. Elakart fordulni, de hijába! a’ tekintet olly kedves, olly igéző volt, hogy tőle megválni nem lehete. Egymásba öltött karokkal állott meg, ’s mélyen magába süllyedve szemlélte a’ képet. Kedves érzemény futott keresztűl keblét; a’ legszebb arcz mellyet éltében látott ’s a’ szép ismeretlenéhez színről színre hasonló. Az a’ kerekded liliomszín homlok! Ezek a’ fekete fény és könyözönben merengő szemek! hasonlók a’ legsötétebb éjhez, mellyeknek szikrája elolvasztja a’ szivet; az a’ bájosan öszvecsukott száj, mellynek lángoló ajkai, mint két szellem lebegnek egymás felett! Nem volt képes többé ezen tündéri látványtól megválni. „Talán szólni fog? mintha meghajlott volna a’ fej ezen ragyogó fejér nyak felett, mintha elfojtott sohajtás emelné melyét.” ’S most pillanata végig villámlik a’ termeten, ’s egek! jobb kezében villogó pallos, baljában hajánál fogva egy sárga, elmerevült, vérefolyt emberfej; Juditot képezé.*
Bibliai ószövetségi történet Judit könyvéből; a szép zsidó özvegy, Judit tőrbe csalja és lefejezi a városát az Izrael elleni hadjárat során szorongató ninivei uralkodó Nabukodonozor hadvezérét, Holofernészt.
Halálos borzanat rázta-meg tetemeit, ’s vérének minden cseppje szivébe tolódott. Lábai remegtek ’s úgy tetszett, mintha ezen holt lények gúnykaczagva emelkedvén-fel helyeikből felé lépdelnének, ’s közöttök legrémítőbben e’ leány felemelt pallossával. Villámsebességgel rohant-ki a’ szobából ’s csak akkor, midőn megint a’ szabad ég alatt lehelt, ’s az éj’ enyhítő leblei körűlfuvalták, találta-fel ismét mind magát mind elvesztett érzékeit.
Lassanként elcsillapodott lelke ’s csendesen ballagott haza felé. ’S ime, mintha láthatatlan erő vezetné az ismért útszában ’s a’ kedves lyányka’ biztos lakja előtt állott. Minden álomban volt, egyedűl a’ kerti hajlékból csillogott gyertyavilág. Az ablakok a’ kertre néztek, de ha a’ deszkakerítésen általment volna is semmit nem fogott vala láthatni, pedig, hogy őt még egyszer lássa, gyönyörű képét álmaiba elvigye, ezen vágytól megválni semmikép sem tuda. Egy hárs állott a’ kerti hajléknál, mellynek ágai az ablakok’ felső részéig ’s egyszersmind az útszára is kiértenek. Arra határozta magát, hogy reá másszon. Innen kiláthatta a’ szobát. Két ezüst karos gyertyatartó állott egy fekete asztalon, honnan a’ szoba világosítást veve; mellettök egy vízzel töltött kád ’s a’ pamlagon és székeken törlő kendők elszórva. „Talán fürödni fog a’ kedves? Meglesse e?”*
Bibliai ószövetségi történet Dániel könyvéből; Zsuzsannát fürdőzés közben meglesi két vén bíra, akik külön-külön megpróbálják elcsábítani, de Zsuzsanna ellenáll, ám ők hamisan házasságtöréssel vádolják meg. Az igazságot az ifjú Dániel bizonyítja be, így a bírákat ítélik halálra.
Igy tünődék, ’s édes elragadtatás futotta-el tetemeit. Ekkor belép, ’s mennyire több keccsel, mint minden egyébkor a’ dicső lyány. Egy könnyűded fejér pongyola öltözet folyta körűl karcsú termetét, ’s barna fürtei kerekded gyűrűkben omlottanak alá az ég’ havát győző emlők ’s vállakra. Képzeletekbe merülve lépdelt a’ tágas teremben, ’s most egyszerre megállapodván az ajtóra függeszté szemeit. Megnyilik az, ’s a’ sánta öreg ’s az ismert magas férfi, belépnek karjaikon vezetve a’ kedves lyánykát, kit Gusztáv Amália’ hegyén látott.
Gusztáv’ kedvese szédülni látszott ’s csak az asztal tartóztatá, hogy öszve nem omlék. A’ márvány ábrázatu férfi, ’s amaz utálatos agg megragadván a’ szőke lyánykát a’ kádhoz hurczolák. Remegve hajtotta az hátra fejét, szívrehatólag függeszté esdeklő kék szemeit az égre, reszketve nyiltak meg halvány ajkai, ’s úgy tetszett, hogy egy félénk sohajtást szalasztottanak-el. Ekkor hirtelen mellé lépett az ismeretlen, leszakasztotta a’ kék szalagot ’s a’ liliomkebel’ fátyolát ’s szivébe döfe egy villogó tőrt. Elhalt tagokkal függött a’ boldogtalan teremtés a’ kád felett ’s patakként szakadt vére a’ víz közé. Egy villám szökött keresztűl Gusztáv’ fején ’s ezen félig hallható szóval: „Judit!” élet nélkül hanyatlott az útszára. –
Illy állapotban találta Edmund, midőn haza térne ’s elviteté a’ segédre kiáltott emberek által. Napokig fekütt életjelenség nélkül, ’s midőn magához tért bőszült képzelgésekkel tépelődött. Edmund nem távozott ágyától ’s gyötrődő szorgalommal ápolta. Elfojták minden kedvencz mulatságit barátja körűl való gondjai. Nem volt festő többé, nem hangmüvész ’s bajvivó, nem volt semmi egyéb, mint orvos. Száz nemű könyvei a’ gyógytudománynak körűle ’s Gusztáv’ beteg ágya körűl hevertek, ’s éj és naphosszat tanult, tanácskozott, a’ legjelesb orvosokkal. Hetek’ elfolyta után, könnyebben érzette magát Gusztáv: de zavartan beszélt; ’s Edmund rettegve vette észre, hogy őrjöngés háborítá-meg barátja’ fejét. Csak félesztendei fáradhatatlan ápolás mellett hagyta el az őrűltség: de helyébe a’ szokott ábránd tért vissza, a’ mi Gusztávnak természete volt. Mi okozta legyen mély ’s hosszas betegségét nem tudta, emlékezetéből minden ki vala törűlve.
Felgyógyulván orvosai’ tanácsára útazni ment Edmunddal. A’ külföld’ egyik nevezetes várasában történt az, hogy a’ köz mulató helyen ismerőseik’ ’s barátjaik’ társaságában árnyékos fák alá telepedtenek, hol a’ váras’ szebb népe pompában és ünnepileg sétálni szokott vala.
„Várasunk bizonyára sok szépséggel bír, mond egy katonatiszt a’ társaságból, de mint csillagok napkeltekor, úgy enyészik-el minden azon idegen mellett, ki néhány hét előtt érkezett bátyjával várasunkba, ’s kit minden csak a’ szép idegen név alatt ismer.”
„Én valami visszalökőt találok benne, mond egyike, a’ jelenlévő ifjaknak, ámbár nem tagadhatom, hogy ő valódi szépséggel és pedig ritka szépséggel bír. Ne volnának halvány ábrázatán azok a’ szikrázó, örökké mozgó szemek, mellyeknek tekintete,mint hegyes tőr keresztűl lövelli a’ szívet, vélnők, hogy a’ régiség’ legszebb szobrainak egyike.”
„Tökéletes igaz, viszonz a’ tiszt, ’s mind te, mind mindenikünk jól cselekszi, ha kikerűli őt. Ki csak hozzá közelíte még a’ legőrűltebb szerelemnek lőn martalékja, ’s mert ő mindég érzéketlenűl maradt, néhány ifju már szomorú sorsot ért miatta.”
„De hogyan történik vala, mond Edmund szavokba szökőleg, hogy ezen Armida mind e’ mai napig ismeretlen előttem?”
„Mert soha sincs időd őt látni, felelt a’ tiszt. Minap nem kellett vala lovagolnod, midőn hírűl adtam, hogy itt sétál, sőt egy másszor a’ játékszínbe hívtalak, hol őt megjelenni bizonnyal tudtam: de te csaknem erőszakkal letartóztattál ’s talányokat kellett veled fejtegetnem.”
„Itt jön ő, itt jön ő!” kiálták hirtelen a’ többiek, helyeikből felszökdösve. Gusztáv, ki csak félfigyelve hallgatta a’ beszédet hasonlág felkelt ’s a’ közeledő leány felé fordult. ’S íme, midőn annak pillantata az övével egybe találkozott, mint kő bálvány merevűlten álla meg, ’s egész szíve szemeiben lángolt. Körűle minden jelenet, mint lengeteg árny elenyészett, egyedűl őt látta, őt ohajtotta. Most hirtelen egy merész lelkesedés ragadta-meg az egyébként bátortalant. Könyben úszó szemekkel rohant felé, ’s nem ügyelve hely, ’s illendőségre lángoló szavakban öntötte-ki elébe nevezhetetlen érzeményit. Az ifjú nemes, deli alakja, szemeinek ábrándos beszéde hatalmas benyomatot tettek a’ leányra, megengedé, hogy véle sétáljon, sőt, hogy más nap látogatására lehessen. Most leve Gusztáv először megelégedett, vidám, beszédes; ’s már harmadszori látogatásakor megkérte a’ lyányka’ kezét, ki meg is igérte azt, mert bátyja e’ fényes öszveköttetést nem ellenzé. Gusztáv boldog volt ’s egy egészen új élet virult-fel előtte. Naponként nyugottabb, derültebb lett. Elhatároztaték, hogy a’ menyekző Gusztáv’ hazájában fog végbemenni. Készületek tétettek a’ visszatérésre ’s Gusztáv minden új barátit magával vitte. Több napi utazás után Gusztáv’ kies falusi jószágába, melly nagy számú körűlfekvő birtokainak középpontja volt, megérkeztek.
Edmund kedvencz világában volt. Egy vándor társaságot szerze-öszve, mellynek az ünnepet egy színdarabbal kelle megtisztelnie; tűzi játékot készítete; ’s a’ közel várasból viaszképeket hozatott, mellyekkel a’ nézőket nem kevessé meglepni reméllte. Még alig hajnallott, már a’ kastélyt környűl futotta, parancsolt, rendelt, készületeket tőn. A’ kastély’ egyik része egy kellemes dombra nézett, melly alatt patak zuhogott-el, közel e’ dombhoz fekütt a’ kert ’s benne egy tágas üvegház czitron és narancsokkal ékesítve, ezek közé állongatta Edmund a’ viaszalakokat, mellyek olly csudásan tüntek-ki a’ falombok’ vigályos zöldei közűl. A’ játékszín az által-ellenti oldalra helyeztetett ’s a’ nézők’ ülőhelyéűl, kik a’ menyekzőre nagy számmal gyülekeztenek, az oldalsó emeletek’ folyosóji szolgáltak.
Serena egyszerű nemzeti öltözetben jelent-meg. Fejér selyem ruha folyta körűl gyönyörű termetét; derekát és gyöngén emelkedő melyét gyöngyökkel gazdagon felékesített váll köríté. Hosszú fátyol, mellyet gyémánt boglározatú nyil foglalt fejéhez, lebeget vállaira, mellynek liliomfejérsége szembeszökőleg emelte szépségét a’ ragyogó fekete hajfürtöknek. A’ fényes asztali készületet, melly épen most rendelteték a’ szolgák által, vizsgaszemekkel keresztűl futván eltűnt, ’s minden ajak szépségei’ dicséretét zengé.
Edmund is megjelent egy sereg falusi leánytól kisérve, kik kosarakban virágkoszorúkat hoztak. Felálla egy kevéssé emeltebb helyre ’s tréfás beszélettel inté a’ sereget, hogy rendeléseit a’ menyekzői ünnepnél pontosan teljesítsék. Erre hangos kaczaj támadt, kivált midőn néhány ifjoncz úrficskák a’ leánysereg közé vegyűlvén kosaraik’ vitelére segítségöket ajánlanák. „Nem figyelmeztek? mond Edmund félig nevetve, félig bosszankodva, mingyárt megtanítlak engedékenységre!” ’s azonnal elkezdte hasbeszédi ügyességét a’ terem’ minden szegleteiből jelengetni. Most rekedt, majd sivító, majd vastag ’s mély hangok hallattak a’ leányokra pörölve és szitkozódva; ugatás és vigyor, röfögés és horty támadt a’ székek ’s asztalok megűl; annyira, hogy a’ szegény együgyű lyánykák sikoltva ’s rémülten futkostak, egymást lökdösték, végre pedig kosaraikat elhajigálván kétségbe-esetten rohantak-ki az ajtókon.
„Egész házat felforgatod mond Gusztáv a’ nagy zsivajra belépve. Melly boldog vagy, hogy víg kedved sohasem hagy-el, ’s nem ismersz komor és bús pillantatokat.”
„Melly balgatagnak jutna eszébe ma búsongani, mond amaz. Ma mindennek bohón és tarkán kell váltogatva forognia. ’S hasztalan, mert ma nem figyelek beszédidre, bár melly okosak legyenek is. Képzeld, hogy én egy bűbájos vagyok, ki téged a’ házasság’ paradicsomába, de csak borzadályokon keresztűl, viszen. Mint eszelős álom fog előtted minden feltetszeni; egy tréfával fogsz megvendégeltetni, mellyet a’ legdicsőbb egyszersmind a’ legbohóbb öt személy fog előadni, aztán egy tűzijáték emelkedik olly magasan, mint a’ leghalványabb csillagok’ magassága; ezt követi a’ közönséges táncz, melly egész kastélyodat, mint forgószél körűltombolja, az egészet tizenhárom dobból álló éjjeli musika fogja berekeszteni. A’ mit pedig a’ kerti szobában készítettem hathatós ijedelemmel fogja alatvalójidat meglepni.”
„Tégy a’ mit akarsz csak engem kímélj, felelt Gusztáv. Még nem voltam olly belsőleg a’ fájdalomtól elfogódva, mint ma. Nem azért, mivel életemnek e’ nap ad irányt, ’s szerelmemnek hazát; az élet’ hiú létének földig nyommasztó érzete az, a’ mi megvíhatlan hatalommal ver-le. E’ zajgó készületekben, ez öröm mámornak közepette nekem csak gyász és aggodalom tünik-fel. Úgy rémlik előttem, mintha egy isméretlen lépdelne végig ezen szobákon ’s letépvén e’ falak’ virágkoszorújit engemet egy sötét, borzasztó éjszakába intene.
Az megint boldogtalan ábrándozásod, viszonz Edmund, nem úgy beszélsz e’ mint a’ temetési hivogató, holott szerencse és gyönyörnek közepette vagy. Valóban te ezeknek egyikét sem érdemled. Semmi veszteség sem lehetne jelenleg ok reá, hogy homályos előérzetekkel tépelődjél. Volnék én helyeden, fogadom, más lélekkel ürítgetném az öröm poharat. De ime, jő Serena, reá hagyom borongó pillantatidat felderítni.”
„Gyönyörű barátném, mond Edmund a’ közelgőhöz, nézze milly árnyak borongnak Gusztáv’ homlokán, tekintsen reá ’s teremtsen korányi pirulatot a’ felhőkre.” Ezzel ment.
„Serena! mond Gusztáv ábrandazólag a’ gyönyörű szemekbe tekintve, kedves Serenám! valóban tekinteted elől elfut az árnyék, melly egész létemet körül lebegte ’s mindég elfedni igyekezett. E’ szemekben, hol annyi szeretet, jóság, magasság egyesült, nekem a’ hajnal, az egek’ legdicsőbb fénye dereng. Oh, ha a’ mennyboltozatnak minden csillagai lehullnának, a’ nap egy fénytelen körré válna ’s mindenfelé irtózat és sötétség rémítene; gyönyörű szemedet függeszteném a’ végtelen égre ’s újjá születnék az egész teremtmény, az emberiség buzgóbb szemmel tekintene az új napra, ’s szebbek lennének a’ föld’ virágai.”
„Légy olly boldog, te kedves, mond a’ gyönyörű leány, mint általam szerettetel: de ne borítsd-el lelked’ komor képekkel. Nyugalom az öröm’ legszebb kísérője. Mint midőn szelíd tavaszi eső után a’ szomju föld megújul ’s virágai felélednek, úgy derítse-fel lelked az öröm’ malasztja.”
„Nem illyen nálam az elragadtatás! felelt Gusztáv, egy háborgó vihar az, hatalmas zajjal tölti-el a’ szívet, pusztít és ront: de vad lármáját csak hamar halálcsend végzi.”
„Te gonosz, viszonza a’ kedves leány, illik e ez azon örömre is, mellyeket neked az én birtokom szerez? Nem, azt nem hiszem neked. Mondják, hogy a’ szerelem az oroszlánt is megszelidíti, felfegyverzem tehát őt a’ báj’ minden hatalmával, ’s megszelidülve kell lángodnak, melly életed’ olly vadan emészti, lábaihoz borúlnia. Tündöklő álmokban kell a’ paradicsomot elődbe varázslania, ’s az élet’ tarka képeit szemednek egy igézve összehangzó képpé olvasztania. Ő fogja gondolatidat, midőn a’ csillagok közé tekintesz, hogy a’ végtelenbe ne tévedjenek, vigasztalva visszainteni. Véled fog az elhervadt virág felett andalgani, ’s megtanítni reá, hogy nincs örök halál örök élet nélkül. Tekints szemeimen keresztűl szívem’ mélyéig ’s lásd, mi van ott egyéb, mint a’ legtisztább szerelem.”
Zuhogva csapkodtak öszve körűlök az indulat’ hullámai, felnyiladoztak karjaik ’ némán süllyedtenek öszve, ’s a’ két egybe olvadt lélek a’ legboldogabb legtisztább szerelem’ hajnalától volt környűl ragyogva. Feleszmélvén az édes mámorból a’ kerti palota felé indulának. Zárva volt. Serena kulcsokért kiálta, ’s egy görbe hátú agg jelent-meg sántikálva. Rútúl hajlongott a’ kisded termet felett formátlan nagy feje. Kinyitá az ajtót ’s ment.
„Kicsoda ez utálatos teremtés? kérdé Gusztáv.” –
„Egy hív szolgája házunknak, felelt Serena, kinek hüsége meg fog békíteni külsejével.” – Gusztáv gondolatokba merült.
„Íme, a’ viaszképek! mond Serena a’ palotában körűl tekintve. Itt bizonyosan Edmund’ tréfás lelke munkált. Hol szerezhette ő ezeket? – Milly csudásan jőnek-ki merő pillantataik ’s mozdulatlan formájokkal a’ fák’ és virágok’ eleven zöldei között!”
Mint álmából eszmélő veté-fel szemeit Gusztáv, ’s kérdé: „mit mondasz?”
„Nézd csak,” mond Serena a’ viaszképek’ egyikére mutatván. Gusztáv oda pillanta ’s minden vére felforrott. Az ismert kép volt, egyik kezében a’ vérefolyt fej, másikban a’ tündöklő pallos. Mint a’ földhöz nőtt merevülten álla Gusztáv a’ képre nézve ’s csak hamar dühösen a’ megrettent Serenára tekintve. Emlékezete megújult ’s ama’ borzasztó éjszakának minden szörnyei elébe termettek. Sikoltva rohant a’ viaszalakra ’s kiragadván kezéből a’ pallost, mint őrűlt, űzőbe vette a’ rettenve futó Serenát. Halványan ’s kétségbeesve futott a’ leány ’s Gusztáv sarkában a’ villogó fegyverrel. Most elérte azt. A’ görbe hátú öreg látta a’ szörnyű jelenést ’s egy késsel oda rohant. De már késő. Gusztáv ezen dühös felsikoltással: „Judit!” Serenát a’ földbe szegvén keresztűl döfte. Megpillantván az öreget hasonló dühhel neki rohant. Egy ideig küzködtenek: de csak hamar öszveszurdalva mindketten élet nélkül a’ földre húllottak. Néma borzadással futott öszve a’ nép ’s az örömnap halállal ’s gyászosan alkonyodott-le.
R.


AZ ELTÜNT IFJUSÁG.

1826.

Száll mosolyogva hegytetőkről
Rózsafényben a’ tavasz.
Jőnek vígalomra kelve
Lyánykák, ifjak énekelve:
„Üdvez légy, te szép tavasz!
Üdvez légy, hajnalpirúlat!
Halmok’ illatos szele!
És te csendes völgy’ patakja!
És te zengő fülmile!”
’S ajkokon édesen olvad az ének,
Hangzik az ormon, a’ néma magányban;
’S tánczkoszorúba fonulva kerengnek
Vígan az ifju virányban.

’S ah, körűlök mint viradnak
A’ szép kornak álmai!
Szebbé válva mint derűlnek
A’ mezők’ virágai!
Kéjt lehel a’ berek árnyaibúl;
Zengnek a’ pásztori sípok,
Élnek az erdők,
’S lelkeken édeni béke virúl.

Csendes éleményt találni
Melly vidékbe térjek én?
Szerte bolygok andalogva
Rét’ völgy’ hímes szőnyegén.
A’ kelő nap’, ’s a’ virágok’
Égi bája tűn elém:
De mint hajdan, olly varázsló
Arcczal egy sem int felém.

Oh tavaszmenny! oh te hajnal!
Halljatok-meg engemet!
Hozzátok-meg napjaimnak
Eltűnt rózsaévimet. –
Ah de ők nem érzenek,
csak mosolygva fénylenek.

Tí arany álmak!
Az ifju világnak
Mennyei képeivel
Merre röpültetek-el?

Nem jöttök ti vissza többé,
Messze messze tűntetek,
’S a’ legszebb lélekvirágok
Elhervadtak véletek.
Hallgass-el, te völgy’ patakja!
Szűnj-meg zengni, fülmile!
Hangotok csak búm’ alakja,
’S veszteségem festi-le.

Tűnnek évek, jőnek évek;
Köd ’s homályra fény terűl,
A’ leszállott esti csillag
Reggel újra felderűl:
De az ifju kor kihervad,
Véle kéj és szerelem;
És nem hozza vissza többé
Semmi földi kérelem.

B – a.


EGY SZÓ.

Lyánka! édes, csak egy szóra
Nyisd-meg illatajkidat,
’S mint egy hang az üdvösségből,
Ifjuló szívemre hat.
Csak kis szó a’ mért esengek,
Még is olly nagy, olly dicső,
’S szebb világba lobban által
Lelkem a’ rég csüggedő.

Kérded milly szó? nézd a’ rózsa
Hajnal csókban mint pirul;
Szüzvonzat’ ’s örömnyiltában
Keble illy szent jelre gyul.
Ibolyákon azt susogja,
A’ nyáresti víg lebel,
Rengve fészkén bájcserében
A’ madár azt zengi-el.

Csillagában a’ teremtő
Azt irá mint kegyjelét,
Hogy küzdési’ szép jutalmát
Sejtse ott az árva lét.
Lyánka! édes, szép jutalmat
Adhatsz még te ide lenn,
Mond a’ hívség lelte kis szót,
Érted égek, mond – igen!

Kisfaludy Károly.


ASTÜANAX.*
A trójai hős, Hektor fia, akit a Tróját bevevő görögök megöltek. (KFMK. 693.)

Astüanax dajkája felé rettegve vonúl-el
Atyja sisakjának ércz-ragyogásai előtt.
Hagyjanak élni tovább, nagy kisded, az Istenek – Hektor
Volt nemződ – nem kell félned az ércz-ragyogást.

Kazinczy Ferencz.


A’ CSERMELYHEZ.

O selyme a’ vizeknek,
Kis csörgeteg,
Víg árja nedveidnek
Hová pereg?
A’ titkos völgynyilatnál
Mi vár, mi von,
Hogy dőlsz, mint ha te volnál
A’ Balaton?
Mért, mint ha nászra lejtne,
Kereng habod,
’S zeng, mint ha dalt rebegne,
Kis oldalod?
Tán szebb virág virágzik
A’ völgy’ ölén?
Tán szebb nap’ fénye játszik
Hüs rejtekén?
Vagy Emmi’ rózsa keble
Hajnallik ott,
Hogy olly nagyon siet le
Futó habod?
Oh fuss, ’s ha habjaidban
Hüvűl alant,
’S mint csillag, keble lassan
Leáldozand;
Oh vidd e’ rózsa bimbót
Vidd lejtve le.
Gyengéden szíve’ halmát,
Csókold vele.
Mondd hogy, ki téged külde,
Az én vagyok,
Hogy lángol szívem értte
’S hogy sorvadok.
’S ha még sem szán, füszálra
Elváltozom,
’S kis talpait pirosra
Csiklandozom.

Csaba.


KARÁD ÉS ZEMÍR.

Repül Karád serény lovon
Távol nyugot felé,
Keletről jön, csatából jön,
Hol a’ pogányt szelé.
Díjkincse sok, de szép Zemír
Még annyinál is többet ér.

Lágy nyergében remegve fut
Karád mellett a’ szűz,
„Vitéz, félek, robajt hallok,
A’ vész nyomunkban űz.”
„Ne félj leány, nem űz veszély,
Fák közt csapong, süvölt a’ szél.”

Az ifju mond ’s bátran halad
Sikon, völgyön, hegyen,
Még egy vadon, még egy folyam,
Mellyen ha túl megyen,
Ott a’ kies magyar határ,
Hol nincs mitől remegni már.

Nagy a’ vadon, mély a’ folyam,
Bizik még is Karád,
Fülel, vigyáz, lovát üzi,
Tüzes sarkantyut ád,
’S utána már a’ nagy vadon
A’ mély folyón is túl vagyon.

„Élj boldogúl, jó Musztafa,
Enyhüljön bánatod,
Hazám’ egére hoztam át
Sugár csillagzatod’,
Karom között lessz honni nő,
Kihez hasonló több nem nő.”

Igy a’ vitéz, de a’ leány
Gyakorta vissza néz,
Könyűk ragyognak arczain
’S szüvébe bút idéz:
„Öröm, remény, jaj, félelem,
Felváltva játszanak velem.”

Derűlj ki búdból oh Zemír,
Közelget ős tanyám,
Sohajtva vár, örömre vár,
Ott jó atyám, anyám,
’S öcsém a’ fürge kis Lelész
Idvezlő csókokkal tetéz.

A’ pár szóváltva mendegel
Vezérök est – sugár,
’S vágyó szemökbe ütközik
Az ősi sziklavár.
Köröskörűl mint őrfalak,
Setét erdők hullámzanak.

Erdő alatt megáll Karád
’S leszáll Zemír vele,
Hüvös homály lebeg reá
’S az alkonyat szele,
Kapkodja könnyü fürteit,
Lágyfű csókolja lépteit.

„Zemir, szerelmem csillaga,
Végére jár utunk,
Ma, míg az esti fény dereng,
Fészkünkbe feljutunk.
De sziklabércz van ellenünk,
’S megnyugva jobb rá küszdenünk.

Susogva folydogál ihol
A’ völgynek csermelye,
Mellette bokrok lengenek
Virágok’ enyhelye.
Füresszd patakban arczaid’
Virág ékítse fodraid’.”

Szól ’s ő sürű lombos cserárny
Alatt elszenderül,
Illatfüzért köt a’ leány
Az alvó hős körül.
Vidúl, bút, félelmet felejt,
’S tovább tovább dalolva lejt.

Ébred, kel, és körül tekínt
A’ bajnok, ’s vére hűl,
„Zemír, Zemír” hiába zeng
Völgyön belöl, kivűl.
Lovára kap, de hajh! hova?
Bizonytalan fut tétova.

Lapúl a’ fű, dobog a’ föld,
Vesz és vált száz utat,
Bokort, fát, tért, tetőt, szugolyt
Riadva felkutat,
’S a’ lányt nem, csak szép sávolyát
Látja, mint tépdesé az ág.

A’ nap kel, és a’ nap leszáll
Utban ’s uton kivül,
Nyomot keres, messzére bolyg,
Szüvén vad szándok ül.
„Düh, ’s bosszu légyetek velem,
A’ rablót hogyha fellelem.”

Halad, ’s a’ völgy’ homályiban
Tér zöld hajlék felé,
Nyögést hall „Ő nyög itt talán”
’S kardrántva lép belé.
De, ím, agg szolgáját leli
Siró Lelészt mint kérleli.

A’ színben két új sírhalom
Tünék elébe még,
„Mi gyász-fedélt lel itt szemem
Segélj kegyelmes ég!
Öcsém, ’s te agg, e’ sír alatt
Mondjátok-meg, kik nyugszanak?”

„Atyád, anyád enyésznek ott,
Meggyilkolá Keled,
Ősváradon parancsol ő,
’S aczélt fen ellened.
Mi számüzetve védtelen,
Rejtözködünk e’ vad helyen.”

„Atyám, anyám nyugodjatok,
De bosszunak tüze,
Eméssze azt, ki rajtatok
Illy rút gonoszt üze.”
Szólt ’s mint egek’ villámlata
A’ vár uton felvágtata.

Ki és be a’ boltos kapun
A’ nép tolongva dül,
Innepi öltözet fedi
’S képén öröm jel ül,
Csak hős Karád néz komoran,
’S a’ hídra fel, mint szél, rohan.

„Népek, benn a’ vár’ udvarán
Mi vigság zengedez?”
„Új várurunk’ vitéz Keled’
Menyekző napja ez,
Ah szép menyet hozott urunk,
Török leány menyasszonyunk.”

Borzad, ’s új bosszuláng ’s gyanu
Kel a’ bajnok’ szüvén,
Alatta a’ nászok közé
Szorong a’ karcsu mén,
’S szemébe hajh! ki ütközött?
Zemír a’ vő karok között.

„Zsivány, ’s hölgymartalócz, enyém
E’ vár ’s menyasszonyod!
Add vissza vagy kaczér szemed
Legitten béhunyod.”
Fegyverre kel legott a’ vő
Magát, nejét hogy ójja ő.

Mint két had a’ két vő zajong,
Aczél aczélba vág,
Rémülve a’ násznép vonul,
’S a’ küszdő pálya tág.
Karád villámgyanánt vadul
Suhint, ’s Keled a’ porba hull.

Ölelni fut Zemírt a’ hős
Ad és fog hű kezet,
Keblébe bús keserv helyett
Száll édes érezet.
’S kiért vivott pogány mezőn,
Szép hölgye dűl ölébe hőn.

Czuczor.


MI FÁJ?

Nagy, de rövid bántás nem sujtja-le lelkemet; az fáj,
A’ mi kicsiny ’s lassún kínoz-el; ah az epeszt.

Kazinczy Ferencz.


HÁROM EGYSZERRE.

Vígjáték egy fölvonásban.

Személyek:
Lorányi tanácsosné.
Adel öccsének leánya.
Ormi Sándor.
Balkay Móricz.
Lajos, vadász.
Márta, kulcsárné.
Fülöp, Ormi’ inasa.
Ferus, Balkay’ inasa.

A’ dolog történik Lorányiné jószágán.

Kies völgy, jobbra remetekunyhó áll, elől fa és alatta pad, köröskörül erdőség.

Ormi. remete ruhában. Ugyan sokáig hoznak hirt. Lelkemre! kelletlen dologba kaptam, az a’ kunyhó valóságos bagolyfészek – ’s ez legyen lakásom? ez a’ szőrruha is rettentő meleg – majd elolvadok. körül néz. Senki sem lát, le veled csukla, szinte könnyebben lehellek. Hm! hm! mit nem tesz az ember egy gazdag leányért, én remete, a’ legnagyobb világ fia, hahaha! Jupiter könnyebben jutott ugyan kedvesihez, mint hattyú, mint aranyeső; de mint szegény föld’ gyermeke így kell mesterkednem. Isten neki! csak sikere legyen. Hah valaki jön – most ugyan csak komolyan kell magamat viselnem. a’ csuklát fölhuzza ’s padra ül. Itt mélázzunk.
Márta. jő. Jó napot atyám uram!
Ormi. Üdvözlégy, édes leányom, mi jót hozsz?
Márta. Andor hajdu béjelentette kegyelmedet, és a’ méltóságos asszony szívére vevén kivánságát nem ellenzi ha kend e’ völgyben letelepedik, maga is megnézi kegyelmedet, mert különben is itt a’ kisasszonnyal gyakorta megfordul.
Ormi. Úgy! hát te ki vagy, édes leányom?
Márta. Márta nevem, becsületes özvegy és kulcsárné a’ kastélyban – im átadom a’ hajlék’ kulcsát.
Ormi. Köszönöm édesem!
Márta. Édesem! – no no, majd jobban megismerkedünk; o az előbbi remete, az Isten nyugossza, itt sok órát elpapolt velem.
Ormi. Én is ajánlom magamat, kedves ifju asszony.
Márta. Szivesen szolgálok, a’ mivel lehet.
Ormi. Jó szivéhez mingyárt is egy kéréssel folyamodom: ha béavatnál a’ ház’ környülállásaiba, tán egykor jó tanáccsal használhatnék – megczirogatja. Tedd azt, édes leányom.
Márta. Millyen udvariás atyám uram, millyen fejér puha keze van, kitetszik, többet elmélkedett mint dolgozott. Tehát házunkat ohajtja megismerni? az legkönnyebb. A’ ház’ feje Lorányi tanácsosné ő méltósága, igen gazdag asszony, de jó asszony; kevély, mindég őseit emlegeti, de jó asszony; fösvény, de jó asszony; szüntelen morog, de jó asszony.
Ormi. Szóval szörnyü jó lélek – értem édes leányom; de imént kisasszonyt is említettél.
Márta. Adel kisasszony, az asszonyság’ öccsének leánya, árva, de maholnap igen gazdag lesz, ez mind reá száll; különben jó teremtés, ugy nőtt-föl mint a’ virág a’ völgyben, többnyire jó kedvü, a’ világot nem isméri, ritkán is távozik innen, legfeljebb egy ugrásra a’ szomszéd városba megy vásárlani.
Ormi. Úgy.
Márta. Azonban még is elvan jegyezve.
Ormi. El – el van –
Márta. Mért csodálkozik atyám uram? – szinte megakadt szava –
Ormi. O nem – csak – tehát el van jegyezve?
Márta. Igen, mint a’ nagy urak szokták, még mátkáját sem isméri. Az ifjú’ atyja Zodány ur végezte-el az asszonysággal, azért is neveli itt, hogy más ifju embert ne is lásson.
Ormi. Hm. hm! és a’ vőlegény?
Márta. Úgy hallom utazni van, ha megjön mennyekző lesz, de mikor, nem tudom.
Ormi. Így hát fiatal férfi nincs is a’ háznál?
Márta. Egy Lajos nevü vadász fiu van itt, a’ vőlegény’ atyja ajánlotta, de azt kiüldözzük; ollyan rátartós ő kegyelme, rám is csak úgy félvállal néz, pedig az öreg asszonyság után én vagyok az első a’ kastélyban.
Ormi. Csak üldözd-ki édes leányom, a’ büszkét meg kell alázni – czirogatja. illy derék asszonyt.
Márta. Hehehe! milly jó módja van kegyelmednek. Tehát nálunk marad? – de egy kérdést mingyárt kell tennem: mondja meg nekem kegyelmed, mi okból remetéskedik? hisz úgy látszik még jó erőben van, szemei tüzesek –
Ormi. Én lemondottam a’ világról –
Márta. De miért?
Ormi. Majd máskor, édes leányom – erre napok, hónapok kellenének.
Márta. Úgy – tán szerencsétlen szerelem – oh az a’ szerelem! – No semmi – semmi – hát itt marad? majd ágyról is gondoskodom; a’ boldogult remete szalmán hált, de az öreg volt, annyi ésszel sem birt mint kegyelmed, nem is csoda, kukta volt csak egy klastromban, onnan jött ide. Most megyek – minden jót addig is. el.
Ormi. Hahaha! ezt az agg harangot meghódítám, majd használom, sokat azonban nem merek rá bizni mert csevegő – csak a’ leány jönne, ha ollyan ártatlan annál könnyebb lesz játékom; csak szivét nyerhessem el, vigyázhat az öreg sárkány, utazhat a’ jegyes, ha másképpen nem megy, ellopom. Itt jő megint – komolyan a’ padra ül.
Márta. jő. Valóban, majd elfelejtém a’ javát – tehát élelme iránt ez a’ rendelés van: mindennap kis kenyeret kap, kis turót vagy levest mellé; amott a’ fűz között a’ legtisztább forrás bugyog, télen sem fagy-be.
Ormi. O! o! félre. Szép kiátás.
Márta. Minden csötörtökön és vasárnap kis hust, minden nagy ünnepen egy ital bort.
Ormi. O én hozzá szoktam a’ sanyarúsághoz.
Márta. No no! hisz azért mi is tudunk ám valamit félre csipni – az ember néha csak vétkezik, hogy illy szent emberrel jót tegyen. Nem sokára látjuk egymást. el.
Ormi. Ördög pokol! kenyér, turó, víz! megsoványodnám én itt a’ szerelem mellett – nézzük a’ kunyhót! kitárja Ah! szép palota, szük, de sötét ’s a’ társaság benne, szunyog és pók, az ékesség, halálfő; köszönöm szépen, ez ugyan nagy áldozat, de bosszonkodom is ha elszalasztom a’ leányt – körül néz és háromszor tapsol.
Fülöp. ki jön a’ sürüből. Hallom uram.
Ormi. Elhoztad a’ szükségest?
Fülöp. Itt a’ papiros és írószerszám.
Ormi. Jól van, tán levélre lesz szükségem.
Fülöp. Itt a’ pisztol.
Ormi. Csak tedd-be, mind az asztalra. Fülöp ugy cselekszik. Védő eszköz kell, itt éjjel farkas is megfordulhat.
Fülöp. Nem parancsol egyebet nagysád?
Ormi. Fülöp, én itt igen sovány asztalt reménylek, itt a’ pénz, hozz az útmelletti fogadóbul nékem sültet ’s néhány üveg jó bort; de vigyázz, bokrok között járj, hogy senki meg ne lásson.
Fülöp. Értem uram!
Ormi. Ha néhány könyvet találsz a’ fogadósnál hozd-el kölcsön. Fülöp el. Most megnézem a’ forrást, kis hütés kell a’ szív’ ’s ennek a’ leppentyű’ hevének. el.

Balkay remete ruhában és Ferus lappangva jőnek.

Ferus. Senkit se’ látok. – Ez a’ remeteség nagyságos uram, a’ miről hallánk, még tegnap senki sem szállt bele; a’ mi a’ házat illeti arrul tudósítám nagysádat.
Balkay. Voltál a’ kastélyban?
Ferus. Akartam, mint vándor inas jelentém magamat, de lehetetlen beszökni, a’ kastély árokkal, meg nagy fallal van bekerítve, hajdan vár lehetett. Egy kapuja van, de ott is széles izmos hajdu áll, ki minden idegent elutasít; ezzel is megbirkóztam volna, de tenyere ollyan mint az asztal; kértem, de süket, pénzzel kináltam, de póznával felelt.
Balkay. Igy hát várni kell, ez a’ ruha tán czélomhoz segit. Most távozzál, vonulj a’ sürűbe, ott a’ dombon, ha szükségem lesz rád, majd fütyülök.
Ferus. Sok szerencsét, nagyságos uram! el.
Balkay. Lássuk tehát mire mehetünk, a’ mint csak felűletesen a’ környülállásokat értém, nem olly nagy babonaság a’ szép, gazdag leányt hálómba kerítenem; csak a’ kastélyból egy biztost nyerhessek. Itt lenne hát lakásom! a’ kunyhóhoz megy. Vallyon nyitva e’ ajtaja? kitárja az ajtót. Mi ez – iró szerek – fegyver – hát még is volna itt valaki? – Itt a’ padra pihenek, míg valaki rám ötlik. a’ padra ül.
Ormi. jő. A’ víz jó; szinte fölelevenített. Most lesre – Ezer villám! ki ül ott a’ padon? képzelés – vagy való? ez remete!
Balkay. Mit látok? remete! micsoda boldogtalan szél hozta ezt ide? most segíts hazugság – tettetés.
Ormi. Már csak megszólítom. Balkayhoz. Isten velünk, domine confrater – honnan tünt elé, mit keres itt?
Balkay. Én szegény öreg bucsut járok, de lábaim gyöngébbek az akaratnál, e’ remeteségről hallván ide tértem néhány napi pihenésre, nem gyanítám, hogy ez a’ magány el legyen már foglalva.
Ormi. Én ma jöttem ’s az’ uraság’ engedelmével itt akarom tölteni csendes napjaimat.
Balkay. Annál jobb, igy legalább bizonyos felvételt remélhetek.
Ormi. Szivesen domine confrater, de a’ hajlék – üres, még nem voltam képes megszerezni a’ szükséges házi szereket, még a’ jó emberekkel ismerkednem kell.
Balkay. Semmi, nekem csak annyi föld szükséges, a’ mennyit testem beföd – tán meg is hálálhatom.
Ormi. Mind igen szép – de most épen – tudja domine confrater, sokszor vannak ollyan környülmények, az ember örömest tenne valamit, de nem tehet.
Balkay. Igen a’ világ’ fijainál, de nálunk vége az illy mellékes tekintetnek – különben is úgy hiszem ezen ruha testvéresít bennünket ’s félig meddig tartozássá teszi a’ kölcsönös szolgálatot.
Ormi. félre. Átkozott kölöncz, nem tudom lerázni; ez a’ vén ember még elhiresít ’s gyanussá tesz; már magamhoz kell vennem, de rácsukom az ajtót.
Balkay. félre. Mint tünődik, nem is csodálom, illyen lyukban nem lehet igen kedves a’ vendég; de nem megyek el nyakárul.
Ormi. Ámbár a’ magányt óhajtom, a’ felebaráti szeretet győz még is szívemen, azért domine confrater osszuk-föl a’ hajlékot, a’ mennyire elférhetünk; ha tetszik domine confrater menjünk a’ kunyhóba. bemennek.

Lorányiné, Adel, Márta jőnek.

Lorányiné. Nem győzöm eleget mondani, édes hugom: én nem bánom, ha a’ fiatal leány derült, jó kedvü, sőt inkább szeretem; de sohase’ felejtse-el a’ dicső vérének tartozó méltóságot. Minő könnyelmü, csintalan, nemtelen ötlés vala tőled Adel, egyik ősödnek tintával bajuszt mázolni.
Adel. Ne haragudjál, kedves nénikém, többé nem cselekszem, magam se tudom mi jött eszembe.
Lorányiné. Nem is szolgál egyéb mentségedre, hanem hogy nem tudtad mit mívelsz.
Adel. Mikor a’ többi mind olly üstökös szakállos, ez se’ legyen simább, gondolám –
Lorányiné. És tudod e’ ki volt az a’ tőled bemázolt dicső férfi? ő nemzetségünk’ egyik fő csillaga; dicső emlékü Zsigmond királlyal ő felségével Rómában járt, jelen volt, mikor a’ feljebb említett király császárnak koronáztatott. Képzeld, nem dagad szived? a’ te ősöd Romában! egy császár’ társaságában!
Adel. Ah édes nénikém, régen volt az már, tán nem is igaz.
Lorányiné. Régen – haha! ezen szóban fekszik a’ dicsőség! ez a’ hatalmas gyönyörű szó régen, ád érdemet, tekintetet, és méltóságot.
Adel. Édes néni még sem akar öreg lenni, pedig az az ember régi, ki soká él.
Lorányiné. Hallgass gyermek! ősökrül van a’ szó, ’s ezzel csak azt akarom mondani: melly embernek ősei nincsenek, nincs familiája, ’s a’ kinek familiája nincs, nem ember! az az ember ugyan, de mi azt a’ nép, a’ pór közé számláljuk. A’ mi geneologiánk hálá istennek, már két rőfnyi hosszuságra nőtt irásban, ’s még háromra is fölnőhet.
Adel. Hahaha! tehát rőffel mérnek bennünket?
Lorányiné. Gyermek vagy, nem érted; majd ha eszed megérik, más szemmel nézed a’ dolgot.
Adel. Ah édes néni, mikor érik meg eszem? hidd-el alig várom.
Lorányiné. Az is megjön, majd ha negyven esztendőt meghaladtál –
Adel. Huh! ’s akkor én is ősanya leszek.
Lorányiné. Itt fekszik az okosság, majd ekkor látod nyilván mi az ős, ’s meg is kell ismerned, mert maholnap te is uj leány-ágot fogsz adni nemzetségünknek.
Adel. Azt nem értem.
Lorányiné. Hehe! hogy is értenéd, te kis galamb, te.
Adel. Magyarázd-meg, kérlek.
Lorányiné. Majd, majd, hehe! csak várj te kis dicső vér, még most nincs idő – de szóljunk egyébbről, hej Márta!
Márta. Méltóságos asszony!
Lorányiné. Hol az a’ bejelentett remete? kivánom látni, mért nincs itt?
Márta. Tán a’ kunyhóba lesz mingyárt megnézem. a’ kunyhó’ ajtón koczog. Atyám uram.
Ormi. Hallom, hallom! az ajtónál Balkayhoz Domine confrater maradjon itt vesztég. ki jő ’s beteszi az ajtót.
Márta. Ő méltósága Lorányi tanácsosné, a’ mi kegyelmes asszonyunk akarja kegyelmedet látni.
Ormi. A’ mennyi hajszála van ő méltóságának annyi áldás szálljon reá.
Adel. Hihihi!
Márta. Hogy tud illyenkor nevetni a’ kisasszony? nem illik, sőt nem is szabad.
Adel. Márta, jer csak, néninek nem jut áldás, hiszen parókája van.
Márta. Isten bocsáj, hol jár megint esze.
Ormi. A’ kisasszonynak pedig olly szerencsét adjon az ég, a’ millyent szépsége érdemel. magában. Hah! milly bájos szemek, milly termet, milly elevenség! Balkay kidugja fejét az ablakon.
Lorányiné. Mit beszélt kegyelmed?
Ormi. Rövid esdeklést küldöttem az éghez a’ méltóságos ház’ javáért.
Balkay. magában. Itt van ő is, milly sugár alak, milly teljes, gömbölyű, hah! milly kisded lábak!
Lorányiné. A’ mint értem, kegyelmed itt kivánna remetéskedni?
Ormi. Egyetlen ’s fő kivánságom.
Lorányiné. Nem ellenzem, mert illy ruhában valami különösség fekszik, a’ régi korba varázsol-vissza, mellyben őseim éltek; de mit tud kegyelmed? – mert én ingyenélőt nem szoktam táplálni.
Ormi. Imádkozom a’ méltóságos házért.
Lorányiné. Az mind jó, de mellette valamit szolgálni is lehetne; megholt remetém erdőkerülő volt, harangozott ’s néha kertben is dolgozott.
Ormi. félre. Ezer mennykő! szép hivatalra kapok.
Balkay. magában. Ugyan jó hogy vendég vagyok, engem csak megkémél.
Ormai. A’ mennyire öregségem engedi én sem vonom-el magam’ a’ szolgálattól, kivált a’ ház körül.
Lorányiné. Hol és mi volt előbb kegyelmed?
Ormi. Én? – igen – mit is mondjak? – én jó szüléktől származék, de fentebb ihletés korán elhagyatá velem a’ csalárd világot és csendes elmélkedésre birta lelkemet – én soká útaztam ’s leginkább a’ szép természetet vizsgálom – o, én a’ kisasszonyt sok szép ’s jóra taníthatnám.
Lorányiné. Meglátjuk – de milly nemzetségből származott?
Ormi. Engedelmet. Mikor ezen szőrruhát vevém magamra, vérem iránt hallgatást kelle esküdnöm.
Márta. Semmi az – majd kiveszem én.
Lorányiné. Mért hallgatást? ha jól emlékezem, egykor ezen ruhát a’ királyok sem átolták; lám Salamon király is remete lőn a’ mint a’ historia mondja.
Adel. Mikor hadát jól megverték.
Márta. az ablakhoz pillantván térdre hull. Minden jó lélek az Istent dicséri! a’ megholt remete’ lelke! ni, ni! világos nappal ott kandikál-ki. –
Lorányiné. Mi az? minő agg fő az ottan?
Balkay. magában. Ideje már hogy rám is kerüljenek.
Ormi. Szegény collega, ki búcsut jár ’s elgyöngülvén ’s bizonyosan Méltóságod’ őseitől nyert nagylelküségérűl hallván, ide tért néhány napi pihenésre: én addig a’ kunyhóba eresztém, még Méltóságod iránta végezni méltóztatik.
Márta. Jaj, be rám ijesztett, nem is tudom mért dugdozza-ki fejét. Méltóságos asszony, amazt üzzük el.
Adel. Pihenni jött szegény, mért ne maradna itt néhány napig; nemde néni itt tartod?
Lorányiné. Hadd jöjjön szinünk elébe.
Ormi. Tüstént kihivom! domine confrater?
Márta. Nekem emez jobban tetszik –
Lorányiné. Jó házból való, ezt még bővebben ki kell tanulnunk.
Balkay. jő. A’ szerencse ürítse-ki egész tárházát e’ méltóságos házra! én szegény vándor jó szíveket keresek ’s itt meg is lelém; csak néhány nap kérek fedélt, és örök hálámat hagyom utánam. Én különben a’ Bakonyban élek, hol mindenféle orvos gyökereket szedek, azoknak erejét megvizsgálom ’s így az emberiség’ javára dolgozom.
Lorányiné. Hála az égnek, az idő javul, a’ régi jámbor szokások ismét feltünnek. Nem bánom néhány nap itt nyughatik kegyelmed, ’s minthogy e’ hajlék olly kisded, egyik a’ kastélyba jöhet. Márta legyen gondod. jer Adel. elmennek.
Márta. Helyet csinálok, aztán eljövök. el.
Balkay. Ezer hála! – félre. A’ kastélyban lesz alkalmam. –
Ormi. Ennek kell itt maradni. Balkayhoz. Domine confrater, minthogy nyugalmat óhajt ’s oda benn a’ zaj közt azt alig lelné-föl, testvéri szeretetből én megyek a’ kastélyba.
Balkay. Nem, domine confrater, minthogy jámbor életének ezen helyet már választá, nem akarom elmélkedésiben háborgatni, azért én megyek a’ kastélyba.
Ormi. Nem domine confrater, minthogy vendégem kegyelmed, én sokkal gyöngébben érzek, hogysem innen megint eltérni hagynám, inkább én tágulok, ’s a’ kastélyban megyek.
Balkay. Épen azért, domine confrater, nem akarok visszaélni jó szivével, ’s úgy is mint utas én megyek a’ kastélyba.
Ormi. fojtott haraggal. Én úgy hiszem, domine confrater, már illendőségből is kellene engednie.
Balkay. tüzesen. Bocsásson-meg, domine confrater, én úgy hiszem, a’ házi barátság’ első törvénye: engedj a’ vendégnek.
Márta. jő, kosár kezében. Nemde fris vagyok. –
Ormi. Mint a’ jó gondolat.
Márta. Balkayhoz. Kegyelmed jön a’ kastélyba?
Balkay. Igen! csak menjünk.
Ormi. Édes leányom, ezen jámbor ősz itt inkább nyughatnék, én megyek a’ kastélyba. titkon Majd beszélgessünk, sok titkot közlök.
Márta. Igen jól van, kend az én emberem.
Balkay. Ha jól értém, engem rendelt oda a’ Méltóságos asszony.
Márta. Az én gondom. Ormira mutat. Ez fog velem jőni; köszönje-meg kegyelmed, hogy eledelt hozok, itt ebben a’ kosárban talál kend kenyeret, túrót.
Ormi. Amott a’ fűz között hűs forrást. Ha tetszik, édes leányom, induljunk.
Márta. De beszéljen ám aztán kegyelmed. el Ormival.
Balkay. Makacs, bárdolatlan ember ez a’ remete, de hol is vette volna a’ nevelést? különben javát keresi, ki tehet ellene; már csak itt megülök, tán erre jön a’ szép csillag. leül a’ padra. Csiklándos dologba kaptam, de a’ tárgy megérdemel egy kis nyomorúságot; szép – no ezt csak találhatni, de olly gazdag – ez, ez a’ rugótoll, melly nélkül mai világban a’ szerelem’ öröme igen hamar ürömmé válik.
Fülöp. jő kosárral. Pszt! pszt!
Balkay. Inas! kit keres ez?
Fülöp. Aha! ott ül. Hoztam sültet, bort, könyvet is.
Balkay. Ki vagy? kit keressz? mért meredsz úgy rám –
Fülöp. Az ur – atyaságod – előbb itt más forma remete volt.
Balkay. Az a’ kastélyba ment.
Fülöp. félre. O hát semmi baj.
Balkay. Kit szolgálsz? –
Fülöp. A’ szomszédban – azt nem mondom-meg. Ajánlom magamat.
Balkay. Megállj, ha mondani valód van, közöld velem, majd én megmondom neki – ezt a’ kosárt bizvást itt hagyhatod. Csak add ide fiam! ne vonakodjál. elveszi a’ kosárt.
Fülöp. Nem tudom mit tegyek?
Balkay. Jer, ülj mellém; ki urad?
Fülöp. A’ szomszédban lakik, de nem akarja, hogy jótéteményeiről szóljanak az emberek. Mennem kell, de átadja ám kegyelmed mind ezt annak a’ másik remetének. magában. Már nem tehetek róla, ha hiba történt; majd meglesem uramat. el.
Balkay. Ez a’ remete nagy kópé, úgy látszik, a’ cselédekkel tart ’s azok hizlalják. – Lássuk, mit hozott. Ah! kappan, két üveg bor; ezt az alamisnát én teszem-el, itt a’ gyomornak úgy is rosz kilátása volt. Hát ezek minő könyvek? Hahaha! Báró de Manx,*
Gottfried August Bürger német író a korban népszerű Münchhausen báró kalandjai című regény szerzője. Magyarul: Báró de Mánx’ lengyel orsz. confed. generálisnak a’ tengeren, és szárazon tett Útazásai és tsudálkozásra méltó Történetei. Öszve-szedettek, és magyar nyelven kiadattak hiv unokája által, Pozsonyban és Pesten: Füskuti Landerer Mihálynál, 1805.
A’ Szerelem’ Gyermeke;*
A’ szerelem’ gyermeke. Egy Nézőjáték öt Felvonásban. Kotzebue Augustus Úr, Az Ehstlandiai Tartományban lévő Gubernialis Magistratusnak Praesidense utánn az originális Kiadás szerint, Buda, Landerer Katalin, 1792. Fordította Verseghy Ferenc.
már ez remetének való olvasás. Most a’ kunyhóba, ’s ha jól laktam egy levelkét irok ’s valami módon a’ kis leány’ kezébe juttatom. el a’ kosárral.
Adel. jő. Hahaha! kiszöktem az öreg nénitől, csak Lajos jönne már, őt kivéve mindenütt olly barázdás képek állnak előttem, mintha az idő csak ide járt volna szántani; de leginkább kiváncsi vagyok, millyen az az én vőlegény uram, én agyon nevetném magamat, ha ollyan feszes, mint azok az ősi képek oda benn; ha még is ollyan lenne mint Lajos, tán jobban örülnék neki, de így – ah istenem, istenem, még is szomorú vagyok.
Lajos. jő. Illy egyedűl édes kisasszony?
Adel. Hogyan rám ijesztesz te gonosz? azért sem mondom-meg, hogy felőled gondolkodtam. Honnan jösz?
Lajos. Az erdőből.
Adel. Mit lőttél, mit hoztál?
Lajos. Semmit.
Adel. A nem sok, rosz vadász vagy te Lajos.
Lajos. A’ kisasszony az oka.
Adel. Én! hahaha! nincs eszed Lajos.
Lajos. Egy fülmilét hallottam, meg is lestem, de nem lőttem-meg, azt véltem Adel énekel. Gerliczét láttam, de nem lőttem meg, mert ollyan szelíd mint Adel. Özecskét láttam, ahoz sem lőttem, mert ollyan karcsu mint Adel.
Adel. Ha rókát látsz, ahhoz sem lősz, mert ollyan hamis szeme van mint neked; rosz vadász vagy te Lajos.
Lajos. Hogy is lennék jó, mikor minden lépten mást lát szemem; ha violát látok, mingyárt Adelre kell gondolkodom; majd szép gyöngy virágra akadok ’s mingyárt Adel fejér színe jut eszembe, ’s így minduntalan valami szépbe ötlöm ’s mindég Adelre kell gondolkodnom. Hát a’ kisasszony mit mível ha maga van?
Adel. Én, a’ vőlegényen búsulok. Te Lajos, ha engem elvisznek, te velem jösz.
Lajos. O igen szivesen, de –
Adel. Minek a’ de, ha szivesen jősz?
Lajos. Ahhoz a’ vőlegénynek is lesz szólása.
Adel. Néni azt mondá: az asszony másadik személy a’ háznál, így nekem is lesz szólásom, ’s én azt parancsolom jőj velem!
Lajos. Ah édes kisasszony!
Adel. Mért sohajtozol! nem szeretsz a’ falun lakni? én is tán inkább volnék a’ városban, ott annyi czifra embert látni, aztán hogy kergetik egymást az utszákon; de néni azt mondá: míg a’ leány kisasszony, nincs akaratja. Lajos! te is ugy kandikálsz a’ kalap alá mint a’ városi úrfiak? szinte hallám hogyan szidták a’ fátyolt, mellyet néni képemre tolt.
Lajos. Az ember örömeset néz a’ csillagos égre, olly vonzók a’ szép szemek is.
Adel. Hát az enyéim vonzók e? nézd meg Lajos.
Lajos. Igen is megnéztem, egyenest a’ szivbe lövellnek.
Adel. Kitetszik a’ vadász, mingyárt a’ lövésről szólsz; ha szívbe lőnének már te sem élnél.
Lajos. Oh, meglőtt szívvel is élhet az ember, de millyen életet – magamról tudom.
Adel. Ne beszélj ollyan bús hangon, még engem is elszomorítsz, pedig ha vőlegényem eljön elég időm lesz busulni. Lajos, valamit kérdezek, de őszintén felelj; vannak e őseid?
Lajos. Lehetnek, de nem tudom.
Adel. Elég rosz, ez nagy kár, keresd-ki valahogyan.
Lajos. Mi végre? az üres erszény mellett az ős sem használ.
Adel. Mi közöm nekem erszényedhez ’s ha szeretnél illyet elő sem hoznál.
Lajos. Ah édes kisasszony, hát szabad volna szeretnem?
Adel. Mért nem? neked senki se tiltja, de nekem.
Lajos. Hát ha nem lenne tiltva, kit szeretne a’ kisasszony?
Adel. Szeretnéd ismerni? nem mondom-meg.
Lajos. Még is, édes jó kisasszony, ki lenne az a’ felette boldog?
Adel. Ne nézz úgy rám, még megmondom, hogy Lajosnak hívják. Jaj nekem, mit szóltam? ha nénikém megtudja.
Lajos. Adel! kedves Adel!
Adel. Tudod e’ hogy nem illik hozzád velem illy meghittem szólni, most haragszom, ’s olly hamar nem leszek veled együtt, érted, nem leszek körűled –
Lajos. Akkor olly szerencsétlen lennék, milly boldog most valék.
Adel. Lajos! egy ősképet elmázoltam, tisztitsd meg, majd én segítek. elszalad.
Lajos. Nem! ezen szemek nem csalnak, én eleget tudok. Adel! – el.
Balkay. jő a’ kunyhóból, A’ gyomor rendben volna, a’ levél megirva, most csak alkalom lenni mingyárt haladnék. Egy segéd igen szükséges volna, de ki? a’ remete, ez úgy hiszem’ furt fejü, vén farkas, ez jó bér mellett megtehetné – ájtatos képpel a’ leányhoz furhatná magát. Hah várva! itt jön – de mért hagyá el a’ kastélyt?
Ormi. jő. Domine confrater, nem de hamar visszatértem? én előbbi kivánságát fontolóra vévén, csak ugyan átláttam testvértelen tettemet, azért is helyet adok a’ kastélyban, hol jobb dolga lesz mint itten, az a’ jó kisasszony mint atyját ápolni fogja.
Balkay. A’ kisasszony!
Ormi. Bocsásson meg, domine confrater, hogy előbb makacskodék, de tudja mint uj lakos, az ember örömest ismerkednék, és a jövőre – de sapienti sat
Balkay. Elég édes atyám, látom még is jó ember és szivéssége engem is nyiltságra bátorit; tudja-meg tehát én nem vagyok remete, hanem Balkay Móricz –
Ormi. félre. Ördög pokol! két róka egy libára.
Balkay. Csodákozik atyám uram? – az pedig ugy van; ezen álruhát a’ kisasszony miatt vevém magamra, minthogy különködő nénje miatt egyenes úton nem közelíthetni hozzá.
Ormi. Igen bölcsen.
Balkay. Én őt futólag a’ várasban láttam, és megtudván némely környüllásait eltökélém magamban, ha csak lehetséges, őt sajátommá tenni. Kegyelmed, úgy hiszem, kezemre dolgozhatnék ’s a’ nélkűl hogy lelkiesméretét terhelné, némely dologban eszközül szolgálhatna.
Ormi. Hisz az egész dolog azon fordul-meg, mint csalhassuk meg az öreget: szivesen Tek. uram, ő nálam jobbat nem választhatott, hanem az a’ bökkenő a’ leány már el van jegyezve.
Balkay. Épen azért kell sietnünk, ’s minden pillantatot használnunk.
Ormi. Majd én megteszem a’ magamét, a’ leány szörnyű gazdag.
Balkay. ’S az a’ fő dolog, édes atyám. Itt előre is adok valamit. erszényt ád neki. Ha plánumom elsül, kegyelmed is szerencsés.
Ormi. Csak bizza reám a’ hálót, de most tessék a’ kastélyba menni, ott hamarább szólhat vele –
Balkay. Vigye ezen levelkét, ’s nyomja kezébe atyám uram, ha történetből előbb találkoznék vele, én magamat nyelvemre bizom.
Ormi. Bölcsen, ez úton nem hibázhatunk, nagysád belől én kivűl – de most el! el! a’ kastélyba.
Balkay. Még egyet édes atyám, egy szomszéd inas imént kegyelmednek sültet és bort hozott, ne haragudjék, én eltettem.
Ormi. Semmi, semmi! majd megtalálom.
Balkay. Nem úgy, nem! megettem, megittam.
Ormi. Úgy – o kedves egészségére! félre. Kapj tőle kólikát.
Balkay. De megtérítem, minden kortyért egy akót.
Ormi. Köszönöm, de most el!
Balkay. Nézd! ott fejérlik valami – ő az!
Ormi. Meg’ az öreg Márta asszony! csak félre, majd én utána küldöm, mert az előtt úgy sem lehet szólni. El! el! Balkay el.
Ormi. Hahaha! tehát így vagyunk, ennek is a’ gazdag leányra fáj foga; no várj, neked segítek! engem is az a’ szörnyü tüz vakitott el, hogy reá nem ismertem; aztán boromat is megitta, ’s én helyette vizet igyam, nem bánom, csak a’ leányt kapjam-el helyette. Az ostoba Fülöp, az még is jó hogy el nem árult. Hahaha! majd néz, ha azt a’ sötét lyukat látja, mellyet ott benn a’ remetének szántak, szerencsémre hogy Márta olly igen affectióba vett*
Felizgatott, indulatba hozott.
’s ki eresztett. Itt jőnek.
Márta. jő Adellal. Hidje-el, édes kisasszony, én fölmernék fogadni a’ mi remeténkben valami nagy ur lappang, tán valami gróf is lehet – tán a’ szerelem miatt: vagy tudja mi okból mondott-le a’ világról, de nagy oknak, szörnyű nagy oknak kell lenni; előbb a’ tyukház mellett neki szobát nyitottam, de nem maradt, mert a’ természetet szereti, ’s azt a’ fejlógató társát ajánlotta oda. – Itt van, majd lassanként én mindent ki veszek belőle.
Adel. Engem csak annyiban érdekel, mivel szegény ’s öreg.
Ormi. Különösen örvendek szép kisasszony! Mártához. Édes leányom, remete társomat a’ kastélyba küldém, szegény kevessé járatlan a’ világban, majd ott alkalmatlankodik hol nem kellene, menj édes leányom zárd-el őtet, hadd pihenjen; majd én addig a’ kisasszonyt mulatom –
Márta. Jól van, de a’ fő történetet halassza mire vissza jövök. Mindég a’ sok lótás futás. el.
Adel. Kiváncsi vagyok mivel fog mulatni atyus?
Ormi. Ah édes kisasszony, illy fiatal szívet mi érdekelhet inkább, mint a’ szerelem.
Adel. Hahaha! tudja atyus még mi a’ szerelem?
Ormi. Ezzel születünk, ebben halunk.
Adel. Atyus, a’ szerelem nem illik szájába, szóljunk egyébről.
Ormi. Az épen a’ szépség hatalma, hogy mindenbe életet önt, mindent fiatalít, ’s mint a’ tavasz virágokat csal-ki a’ földből, olly édes vágyat gerjeszt a’ szívekben, illy hatalmas szép tündér pedig a’ kisasszony.
Adel. Mért beszél atyus ollyast, a’ mit maga sem hisz? a’ tündér fellegeken nyargal, én meg a’ földön járok.
Ormi. Hogy a’ föld édenné változzék, édes kisasszony, mint vágytam ezen órára, hogy kegyeddel tanú nélkül szólhassak, belőlem egy imádója ömledezik, ki egyszeri látásra örök hévre gyuladt. Balkay jő. Ki ezen szivért titkon eped, és akkor boldog, ha ezen bájos körben élhet, mint én most, ezen kis bársonykezet foghatja, mint én most, azt ajkihoz szorítja, mint én most –
Balkay. félre. Már felőlem beszél, de még is jobb, ha mind ezt magamtól hallja. Adelhez. Édes kisasszony! elvégre olly szerencsés lehetek! a’ mit ezen tisztes atya mondott mind bennem valósodik, nemde egy férjfirúl szólt, kinek csak egy gondolatja van, és az Adel, egy ohajtása, és az Adel, ki csak egy angyalnak él, és az az angyal Adel.
Ormi. félre. Ördög, pokol! most én ennek a’ rovására andalogtam.
Balkay. Tudja-meg, édes kisasszony, a’ titkot, melly életet vagy halált foglal magában.
Adel. Hahaha! tán a’ bucsú.
Balkay. Itt az én bucsúm, itt ragyog a’ nagy kincs, melly e’ magányba vonzott. titkon Ormihoz. Távozzék kegyelmed, illyenkor nem szükség tanú.
Ormi. Hallja csak édes kisasszony, ez az ősz egy ifjúról beszél, ki álruhában itt lappang és a’ kisasszonyt elrabolja, ki ugy szereti mivel sok pénze van.
Adel. Engem.
Balkay. Mit cseveg kegyelmed? távozzék, mert agyon zúzom.
Ormi. Hisz jót akarok. Ezt a’ levelet küldi.
Márta. jő. Lássa az ember itt vannak; kérdem a’ kapust látta e’ a’ remetét bemenni, azt mondá nem, én megszidtam vigyáztalansága miatt ’s im itt oltározik. Mért nem megy be kegyelmed ha küldik? hallja kegyelmed, mi illyen vendéggel nem szoktunk ám czeremoniázni, hanem odább adunk rajta.
Balkay. magában. Átkozott állapot, ez is meg-támad, már nem nyilhatom-meg, mert mindent elrontok. titkon Adelhez. Édes kisasszony, tán lesz szerencsém a’ kastélyban? addig is ez a’ levél mindent megvilágosít.
Márta. Mi beszédje van kegyelmednek a’ kisasszonnyal? hamar, mert az ég alatt az uton nyughatik, a’ földön nyujtózhatik.
Balkay. Megyek már, csak ne legyen olly nyugtalan. titkon Ormihoz. Az istenre kérem kegyelmedet, szedje össze valamiképen eszét, ha még olly piczin is, ’s intézze ugy a’ dolgot, hogy a’ leánnyal szólhassak.
Márta. Ejnye biz a’ méreg elfut, akar e kend jönni?
Balkay. Megyek, megyek, édes anyám.
Márta. Hogyan? anyám! lássa az ember, ollyan vén ’s még sem tud becsületet; Márta asszony nevem, érti kegyelmed. El Balkayval.
Adel. Édes atyusom, magoknak elment az eszök, annyit beszéltek össze vissza ’s én semmit sem értettem. Minek ez a’ levél?
Ormi. Méltóztassék az öreg asszonyságnak átadni, majd ő elérti, és tudja, mit miveljen.
Adel. De a’ levélre az van irva: „A’ szép Adelnek, a’ táj’ csillagának, a’ legtisztább szerelemmel.”
Ormi. Csalárdság! kivülem senkinek sem higyjen a’ kisasszony, és ha ezen levelet nem adja tüstént a’ méltóságos asszonynak, magára vessen, ha valami kelletlen csapás éri. A’ ki ezt irta egy incselkedő, ki szeretete által csak önhasznát keresi; én vagyok őszinte imádója én nem nézek birtokára, hanem egyedűl jó, ártatlan, ’s mennyei szivére. Tudja-meg, édes kisasszony –
Lajos. jő. Kisasszony! kisasszony!
Ormi. félre. Ez is máskor jöhetett volna.
Adel. Lajos, te vagy? csak jer, csak nézd, minő szerelmesen pislog rám az öreg atyus, azt mondja, imádóm.
Lajos. Szerelmesen? imádója –
Ormi. O kérem csupa tisztelet – magában. Szörnyüség! ez a’ leány egész gyávaságig ártatlan.
Adel. Tudod e’ Lajos? én tündér vagyok, és csillag – itt van irva; jer csak olvassuk. félre vonja Lajost.
Ormi. magában. Minő bizodalmas a’ vadászhoz, nem csoda, mindég körüle van; ha ezt a’ legényt frigyesemmé tehetném? ’s mért nem, szép szó, igéret, ajándék pártomhoz köti.
Adel. Hahaha! ez ám a’ szép levél, nem is tudtam, hogy illy czifrán lehessen irni; mennyi hűség, mennyi érzés van benne! hogyan örülök neki, ugy sem kaptam még szerelmes levelet.
Lajos. Úgy? – o magam is örülök –
Adel. Mi bajod Lajos? ollyan hosszúra nő képed mint a’ geneologiánk.
Ormi. Édes kisasszony, már mondám, ezt a’ levelet tessék az asszonyságnak bemutatni.
Lajos. Igen, igen! úgy is imént kérdezte, azért is kerestem-föl; vagy ha tetszik, én magam átadom.
Adel. Nem, nem! majd én beviszem, a’ remet úgy is ott van. el.
Lajos. Kegyelmedre volt a’ levél bizva?
Ormi. Igen, de a’ mint látod, nem úgy használtam, a’ hogyan adva volt.
Lajos. Minden jót öreg atyám! menni akar.
Ormi. Hej földi! egy szóra. Halld legény! te nekem tetszel, ollyan férfias bátorság lángol szemedben, ’s az engem barátoddá tesz, én veled jót akarok.
Lajos. Örülök rajta.
Ormi. Mi közelebb ismerkedjünk.
Lajos. Szivesen.
Ormi. Ha rád nézek, sinte haragszom a’ sorsra, hogy téged az erdőre, puszta vadászatra kárhoztatott, midőn különb ember is lehetnél.
Lajos. Én megelégszem.
Ormi. ’S még ezen nyomorult állapotban sincs maradásod.
Lajos. Hogy hogy?
Ormi. Innen is kiüldöznek, mert tudd-meg a’ háznál minden cseléd ellenséged.
Lajos. Haha! sajnálom, én senkinek sem vétek.
Ormi. ’S még is úgy van, Márta megvallá. Te rátartó vagy, azért ők rágalmaznak, de nekem épen az tetszik rajtad. Halld legény, a’ mit a’ sors elmulasztott én ki pótolom, én téged erdőmesterré, vagy más uradalmi tisztté nevezlek-ki, azon felül pénzt is adok.
Lajos. Kegyelmed!
Ormi. Tán azt véled, én is ollyan gyámoltalan remete vagyok, mint hajdan éltek, vagy tán most is egy kettő teng valahol. Tudd-meg’ ez álruha, én földes úr vagyok és kisasszonyodat szeretném feleségül.
Lajos. Valóban? – szinte meglepett a’ Tens úr!
Ormi. Ormi Sándor nevem, én Adelt a’ városban láttam, ’s kitanulván környülményeit igy akarék vele bővebben ismérkedni. Itt hallám, hogy vőlegénye van, a’ ki miattam utjában nyakát törhetné, de minthogy azt tán nem akarja tenni, nekem kell czélomat sürgetnem; te segíthetnél –
Lajos. Én –
Ormi. Te körüle vagy, unszold ide, ’s ha én vele szólok, vigyázz, állj őrt; nyujts alkalmat, hogy a’ kastélyba szökhessek, még a’ leányt magamhoz édesgetem, ’s ha egyszer szivét elnyerendem, jöhet aztán egy sereg vőlegény, majd tudom mit tegyek.
Lajos. De az a’ másik úr?
Ormi. Azon, úgy hiszem, kiád az öreg aszszony; különben is fösvény úr, úgy nem jutalmaz mint én – ím ezt mingyárt foglalóra vedd tőlem. a’ Balkaytól kapott erszényt neki adja. Számolhatok reád?
Lajos. O bizonnyal, úgy fogom vinni a’ dolgot a’ mint saját hasznom kivánja.
Ormi. Hasznod lesz, több mint nekem – urrá léssz, nem kell többé szolgálnod, ’s tudod mi az?
Lajos. Most megyek Tens uram!
Ormi. Lajos! kösd-föl eszedet, hozz hírt hogy vannak odaben.
Lajos. Értem! el.
Ormi. Igy mingyárt könnyebben forog az ember, egyedül, tudja meddig, el kellett volna tépelődnöm, míg valamira juthatok. Haha! majd néz Balkay, ha meghallja, miként ütöttem-el a’ leányt kezérül; de ideje, hogy a’ szerelem hozzon nekem is némi némü jövedelmet, eddig mindég én voltam tárnoka. Hahaha! Itt jő Balkay, léptibül látom, a’ szörnyű kosár’ terhét.
Balkay. jő. Ördög vigye azt a’ gyáva falusi nevelést, az az együgyü leány nénjének adta levelemet ’s az öreg most dúl fúl, mint a’ kotlós tyúk, mikor héjját lát. Illannom kellett, nehogy azzal a’ tenyeres, talpas hajduval expediáljon. Elveti a’ remete ruhát. El veled átkozott szoknya, hijában czepeltelek a’ nagy hévségben, és ez a’ sürü paróka is, majd kiszárítá velőmet.
Ormi. Hahaha! ejnye, mi lesz a’ remetéből.
Balkay. Hát kegyelmed mit nevet? – kend is olly botorul vitte dolgát; ki látta úgy ajánlani a’ nőszőt, hogy pénzért házasodik? De mit is várhatni illy ügyefogyott embertől, hogyan forogna az ügyesen az emberek körül, ki magát számkiveté az emberi társaságból. Ördög pokol! mi hijában utaztam, már vége mindennek.
Ormi. Sajnálom Tek. urat; de ha már így történt, méltóztassék megnyugodni a’ sors’ végzetén, tán a’ hatalmas ég megáldja még valaha egy gazdag feleséggel! én magam kérni fogom.
Balkay. Hallgasson kegyelmed! Itt dörmög elé az asszony; ide künn az első hév után még is csak bevárom, ne mondja, hogy még szeme is elrettentett.

Lorányiné, Adel, Márta, Lajos jönnek.

Lorányiné. Alázatos szolgája uraságának! örvendek, hogy saját szőrében láthatom – valóban, nem hittem volna, de már csak kimondom: ez égbekiáltó gonoszság így incselkedni az ártatlanság körül.
Balkay. Reménylem, nagysád ezen ártatlan enyelgést úgy veszi, a’ mint egy illy mivelt asszonyságtól várni lehet; a’ czél menti tettemet, ’s úgy hiszem a’ kisasszony is megbocsát hogy igéző szeme erre birt.
Adel. A’ mi engem illet, én épen nem bánom, ugy is ritka itt a’ mulatság.
Lorányiné. O elfajult világ! álruhában bujkálni a’ leány után, a’ helyett, hogy illő pompával nézték volna – meg a háztüzét, és mi minden becsülettel tudattuk volna, hogy a’ leány már nem eladó ’s aztán teljes tisztelettel bocsátottuk volna-el az urat – Nem: alattomos úton csúsznak be a’ házba, hamisan sohajtoznak, levelet firkálnak, hogy a’ háznak elsőjét megcsalhassák.
Ormi. Engedelmet, hogy közbe szólok, de Méltóságod’ bölcs szavai szinte elragadnak.
Lorányiné. Úgy e’? kegyelmed csak együgyü frater ’s még is kárhoztatja az illy csalárd igyekezetet?
Ormi. És méltán, egyenes út illik a’ férfihoz.
Balkay. Kend akkor szóljon, ha kérdik.
Ormi. Az erkölcs mellett beszélni szent kötelesség, nemde Méltóságos asszonyom?
Lorányiné. Ugy van, csak dorgálja-meg kend ezt az ifju urat.
Ormi. Szívesen asszonyom. Hallja uracskám! a’ pokolban már fűtik a’ kályhát számára ha meg nem tér! Az erkölcs lemondást parancsol – és az erkölcs az – az.
Lajos. Bocsánatot kérek, mikor ez a’ jó remete az erkölcsről szól, mindég azt kell hozzá tenni, ügyeljetek szavamra, de ne ám tettemre; csak tessék jól megnézni, a’ remete alatt Ormi Sándor lappang.
Ormi. Ezer mennykő! agyon váglak –
Lajos. Már hijába, csak tessék levetni ezt a’ zubbonyt, az erkölcsi papolás úgy is vajmi terhére válék; a’ mi engemet illet, én nem akarok erdőmester lenni.
Balkay. Tehát ez a’ jámbor – félrebontja ruháját Orminak. valóban Ormi? – ez rettentő csalás, ez bosszúra gerjeszt.
Ormi. Ez alacson árulás, te legény, ezért adózol.
Lorányiné. O kétszer elfajult világ.
Márta. No mit mondtam én? úgy e ezen ruha alatt más rejtezik, o az én szemem, az én szemem, oda is ellát a’ hová nem kell.
Ormi. elveti álruháját. Mi tagadás benne, engem is a’ szép kisasszony ide bájolt; de mind ennek Nagysád oka, mért zárkozik-el mintha ide volna babonázva.
Balkay. Igaz, ha Nagysád olly különczöt nem játszanék, illy kelletlen dologba nem keveredtünk volna.
Lorányiné. ’S mi közök uraságtoknak az én házomhoz, ki hivta ide szelet csinálni?
Balkay. Jó angyal nem! mert kártékony baráttal kelle megütköznöm, ki bizodalmamat rútul megcsalá – erről még szólunk –
Ormi. Édes barátom, az ember azt tartja, előbb nekem, aztán neked. Mint öszveütközénk gondolatban és tettben; de nyugodjál meg, én szinte úgy jártam ezen legénnyel.
Lajos. Kötelességemet tevém.
Lorányiné. Jól tetted Lajos, megelégszem veled. Kezét nyujtja neki. Im csókold-meg kezemet, én kegyelmes asszonyod maradok.
Lajos. A’ mit tettem szót se érdemel, de azt se titkolom tovább, hogy sorsomon felül vágy lelkem ’s én, ámbár szegény vadász vagyok, Adel kisasszonyt szeretem.
Lorányiné. Micsoda! te szemtelen fiu! te kisasszonyt mersz szeretni? a’ mi több, egy Lorányi vért! rettentő gondolat! egy nyomorult szolga, kinek képébül már kilátszik az alság, pórság, vadság, durvaság, ’s az kisasszonyt szeret. Megbomlott a’ világ’ tisztes rende, hogy a’ nap alatt illyes történik.
Adel. Édes néni!
Lorányiné. Mit! ’s te itt állsz tunyán, ’s nem ásod ki szemeit?
Adel. O édes néni, hiszen kár lenne a’ szép szemekért.
Lajos. Millyenek szemeim, nem tudom, de hogy míg a’ halál be nem zárja híven rajtad csüggnek az igaz. el.
Lorányiné. Takarodj’ tüstént! kalodába vele. Adel! te itt állsz, ’s nem is haragszol, nem reszketsz, nem lángolsz mérgedben?
Adel. Uh de hogy nem! mért olly csacska, elég ha én tudom, hogy szeret, minek kellett neki az egész világ előtt kitálalnia. –
Lorányiné. Mindég jobban. Nagy isten! mért adtál füleket, hogy ezt kell hallanunk! te ferde növése véremnek! nem, ezt meg nem bocsátom soha! el szememből! hallatlan tévedés, el el! Adel sírva félre áll.
Balkay. Ha így van, nem csodálom, hogy mi későn jövénk, ’s megvallom igen könnyen türöm veszteségemet. Valóban, ennyi büszkeség mellett, ez vajmi nem büszke történet, hahaha!
Ormi. ’S annak a’ bizonyos ártatlanságnak is nagyobb a’ füstje mint érdeme.
Lorányiné. O dicső eleim hunyjátok be szemeteket! milly szégyen; ez ollyan kin, a’ millyent csak illy erős szív állhat ki, mint enyém.
Márta. De úgy kell, én mindég mondottam, az a’ Lajos büszke, semmirekellő; de ha én szólok, mingyárt hallgass a’ felelet. Én sajnálom hogy így történt, de még is örülök; mert igazságom van.
Fülöp. kivül. Ereszsz el rosz ember.
Ferus. kivül. Hát te mért tartasz.
Fülöp. Uramhoz viszlek, majd kapsz.
Ferus. Én viszlek uramhoz, majd megcsókol a’ mogyorós.
Ormi. Inasom – hahaha! ezek egymást hozzák, váljatok szét! Mi baj legények?
Balkay. Ferus! hogy mersz lármázni.
Ferus. Oda jött a’ dombra, és elakart kergetni.
Fülöp. Elakart parancsolni, mintha bizony ide tették volna pünkösdi királynak.
Ormi. Béküljetek! Lorányinéhoz. Ez olly bocsánandó zaj, met a’ hűség okozta, és nagysád tudom leginkább érzi, mi az.
Márta. Ott megint egy ifiju úr forma siet ide. – Már az igaz, csak negyven esztendeje mióta itt szolgálok, de olly zenebonás nem vala házunk – valóban már itt van.
Lorányiné. Nekem szavam sincs, ez a’ mai nap egészen összedúlt, mondd neki nem vagyok itthon.
Márta. Mind jó; ha vak lenne.
Lajos. jő csinosan öltözve. Nagyságos asszonyom!
Lorányiné. Ki – ki La – La – –
Ormi. Lelkemre! a’ vadász –
Lajos. Engedje kezét csókolnom édes néném, én Zodány Lajos vagyok ’s a’ rendelt időnél előbb megtérvén, kedves mátkámat illy módon akarám megismerni – Nagysád kételkedik.
Lorányiné. Én – uram –
Adel. Lajos karjába szalad. Lajos! Lajos! te hamis, csunya vőlegény! nem csalsz meg ismét, ládd te rosz ember, már sirtam is, de tudja isten nem úgy ment a’ sirás, mint kellett volna. – de csak hogy itt vagy.
Lajos. S’ többé nem is távozom. Nagyságos asszony, itt egy levél atyámtól, melly, úgy hiszem minden kétséget elhárít; – holnap maga eljövend és szerencsém tanúja lészen.
Lorányiné. a’ levelet át futja. Tisztelt uratyja irása; de illy urfihoz nem illik a’ szerelem kitanulása végett szolgai rubába öltözni.
Lajos. Egyik ősöm szinte igy tett, a’ mint irományaim között föllelém; azonkivül örömmel mondhatom, újolag kikerestetvén nemzetségi tárunkat, eredetünket egy századdal fölebb vihetjük.
Lorányiné. Gratulálok! felséges találmány! Adel! hát csak ugyan amugy is megszeretted Lajost, és nem kötelességből?
Adel. Meg bizony, de azért még vele számot vetek.
Lorányiné. Sejtés, nem egyéb, o magam is mingyárt gyanítám fentebb származását – mingyárt – nemde Márta?
Márta. Ugyvan, mingyárt megszerettük –
Lorányiné. Ollyan bizonyos méltóság tornyosodott homlokán, ’s a’ százados ősök szinte kinéztek szeméből; nemde Adel az tetszett neked is? őseibe szerettél?
Adel. Nem biz én édes néni, tüzes szemében a’ jelent kedveltem meg ’s nem a’ multakat.
Lajos. Így hát ezen urak hijában fáradtak, ’s én Ormi urnak visszaadom erszényét.
Ormi. Én meg Balkay urnak, attól nyerém.
Balkay. Én meg az inasoknak ajándékozom – osszátok el, de verekedés nélkül.
Fülöp. Jer pajtás! össze ölelkeznek.
Lorányiné. Én pedig az urakat szivesen látom most házomnál; de a’ remeteséget ledöntetem, nehogy valaki megint kísértsen.
Ormi. Mi pedig, mint két szerencsétlen vágytársak, fogjunk kezet, mint remeték jöttünk, mint nászok vígadjunk, mint kosaras vitézek otthon busuljunk.
Márta. Annyi szerető – három egyszerre; – szerencsés kisasszony – Ah!!! a’ kárpit lefordul.
Kisfaludy Károly.


A’ BUVÁR KUND*
A Képes krónikában (Kálti Márk, 1360k.) jelenik meg a Búvár Kund néven ismert Zotmund lovag, I. András király egyik katonája, aki 1052-ben elsüllyeszti a támadó III. Henrik német-római császár hajóit Pozsonynál.

Túl a’ mezőn, túl a’ hazán
’S a’ part fölött ’s a’ nagy Dunán
Ki népe zajlik ott?
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, melly vészt akar,
Ellenség zajlik ott.

Ő az, ki partidon halad,
És száz hajót és száz hadat
Hoz, oh honn, ellened,
A’ gőgös Henrik az, ki rád
Hoz háborút és hoz halált
’S bizik, hogy eltemet.

Föl Endre! Béla! föl magyar!
Pozsonyhoz kell a’ férfi kar:
A’ vítt Pozsony remeg. –
’S mellyik magyar nem megy, ha kell?
Utánok a’ honn puszta hely:
Mind harczon termenek.

De a’ király bús, ’s Béla szól:
„Csaták miatt ha nyughatol
Oh ifju szép hazánk?
Teremt-e isten több magyart,
Mig a’ világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?”

’S fellázad a’ bú, a’ harag
Busult szivekben háborog,
Mint tenger és vihar:
Még inkább vért hadat kiált
’S hírért, hazáért száz halált
Kész halni a’ magyar.

Csak barna Kund nem háborog;
De bátor szíve feldobog,
Mint hegyben a’ tüz-ár.
„Halld, Béla, majd ha éj jövend
’S a’ part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár.”

Csekély a’ szó, köz a’ vitéz,
De úgy van mondva, olly merész,
Hogy nem lehet hazug.
’S hős Béla parthoz tart legott,
Hol vészben a’ megcsapdosott
Dunának árja zúg.

Járása, mint a’ rémeké,
Éjfélileg le ’s föl felé
Dobog magányosan;
’S még semmi hang, még semmi jel:
Kund nem jön; távol és közel
A’ puszta szél rohan.

Ki az, ki a’ víz’ szörnyekint
A’ fergetegre föltekint
’S meg habba öltözik?
Ki vagy te, a’ ki jársz alatt
’S ijeszted a’ futó halat,
Melly mélyeken lakik?

Vésztűzben néha vízen át
Henriknek látni táborát
’S Pozsony kivillanik.
’S ím a’ Dunából szirt gyanánt
Egy ember, kit mély árja hányt,
Sötéten felbukik.

„Hah Kund te vagy!” ’s még nem hiszi
„Hah ember” őt így kérdezi:
„Mi dolgod ott alant?”
„Hah Béla! víz’ hullámiban,
Míg rajta zúgó vész rohan,
Jó lenni ott alant.”

Szól Kund – és ő az – „nézz oda,
Hol Henrik’ felriadt hada
Tolong a’ víz iránt.
Nézd, táborában mint remeg;
Hajóit e’ kar fúrta meg:
Hadd vesszen, a’ ki bánt.”

’S villám’ tüzénél Béla néz,
Túl parton minden habba vész:
A’ zászlók hullanak,
Özön fut rajtok el vadon,
És száz hajón, fél száz hadon
Hullámok omlanak.

Kund hol van? vissza költözött;
De ollyat száz ezer között
Hős Béla feltalál,
’S túl a’ mezőn, túl a’ hazán,
Fut, búsong Henrik vert hadán,
’S Pozsony’ vég vára áll.

Vörösmarty.


A’ LENGESÉGHEZ.

Ki viselhetné-el
Éltének súlyait,
Hahogy isteneink
Téged nem adának
Az emberi nemhez,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott
Kedves lyánya az égnek.

Mosolyogja bár
Ha kedve tartja,
Játékid a’ komor bölcs;
Nevezzen bár
Gyermekesnek;
Nekem te voltál,
Nekem te vagy,
Nekem te lészesz
Örök barátném,
Vigasztalóm,
Te boldogítóm.

Tátott szájjal
Vára reám,
Hogy elnyelhessen,
Az isszonyú!
Hallám fogainak
Siketítő
Csattogásit;
Láttam vérbe-kevert
Szemének undok
Pislongását,
’S irtoztam az irtózatost!
De te kedves
Reám borúlál,
Hogy ne lássam
Vérbe kevert szeme’
Pislongásit;
’S hogy ne halljam
A’ dühödött fogak’
Csattogását,
Lágy dalaiddal
Boldog álmak közzé
Altatál-el;
Hol a’ Phócionok*
Phokion athéni államférfi, az utalás így Athénra vonatkozik. (KFMK. 877.)
És Scípiók*
Híres római család, mely sok politikust, államférfit adott Rómának. (KFMK. 877.)
Szép honjába
Általtéve
Feledjem az
Irtózatos’
Rettegetéseit.

Tátott szájjal
Vára reám
Hogy elnyelhessen
A’ még iszonyúbb!
És elnyele!
De te, kedves,
Egek’ leánya
Vádlott feddett
Kárhoztatott,
Mellém vonúlál,
’S csapodárkodó
Énekid közt
Hátra hagyál
Tekintenem,
’S előre, de távoly
Tájékokra;
Nem, a’ mi most
Lépésim előtt
Vesztem után
Ólálkodva
Rettegtetett.

Kazinczy Ferencz.


A’ LOVAG.

Nyargala ’s orra bukott ’s arczát bevarazta; de hogy lássd,
Hogy lovag ő is volt, íme keféli fakód.’

K. F.


K. M. – hoz.

Zöld ágon kis gili
Zokogva búg,
Mert társát nem leli;
’S mindegyre búg.
„Kis gili ág felett
Ne búgj sokat,
Kicsinke kis szived
Majd megszakad.”
Zöld ágon kis gili
Csak búg, csak búg:
A’ völgy jajjal teli
Utána zúg.
A’ hajnal elmegyen,
Az este jön,
’S gilicze mereven
Ül ágközön,
„Megmondtam kis gili,
Ne búgj sokat;
Szerelmes kis szived
Ím megszakadt.”

Csaba.


AZ ALVÓ SZÉP.

Beállt az éj, ’s szememre nem
Száll enyhe’ fátyola,
Nyilt ablakomra dülve ki
Eszmélek tétova.
Körösleg immár semmi nesz,
Ellenben át felül
Szép kedvesem lágy nyoszolyán
Pihenve szenderül.

Ah mint mosolyg, szűz kebele
Miként emelkedik!
Nyakán lefolyt selyem haját
Fohászi lengetik,
Gömbölyü gyönge karjait
Szüvéhez érteti,
’S boldog csalódás szárnyain
Hivét ölelgeti.

Hahogy talán reám mosolyg,
Ha nékem nyujt kezet,
Engem karol, szüvére fog,
’S méz ajkihoz vezet:
Akkor süvöltő vad szelek
’S dörgő villámlatok,
Ti álomoszlató szerek
Messzére szálljatok.

De vajha még a’ hajnal is
Utóbbad fejlenék,
’S felhők setéti a’ napot
Homályba rejtenék,
Mélyebbre hatna bé talán
Szüvén a’ képzelet,
’S ha felserkenne, akkor is
Engedne benn’ helyet.

Ám de ha mást hevít ölén
’S itat mézajkirúl,
Hattyú nyakán ha más mereng
’S keblére más simúl;
A’ csintalant akkor zajok
Robajja verje fel,
’S kivel enyelgtek álmai,
Ébren feledje el.

Cz.


REGE A’ HABLEÁNYRÓL.*
Bajza első novellája – részint átdolgozás, részint fordítás –, amelyet a szerkesztő Kisfaludy Károly sürgetésére egy régi francia anekdota német feldolgozása nyomán írt. (Bajza József válogatott művei, s. a. r. Kordé Imre, vál. jegyz. Tóth Dezső, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1959, 491.) A forrás Georg Wilhelm von Lüdemann német író Züge durch die Hochgebirge und Tháler der Pyretiaeti című útleíró kötetéből való (Wien, 1826. 2 kötet, 1. II. 30—35.) Vö. Szücsi József: Bajza József, MTA, Budapest, 1914, 215–216.

Ama’ ragyogó előkorban, midőn Visegrád’ hegyén, hol most az útas puszta omladékokra pillant, magas királyi palota fénylett, ’s a’ sárguló kopár’ helyén tündéri kert mosolyga, magányosan virított a’ Duna’ bal partján egy terepély hárs, mellynek árnyékán gyakran üldögélt vala ifjabb éveiben Mátyás király; mert a’ szép Erzsi, leánya egy szegény halásznak Maros faluból, itt szokta volt a’ vízparton vásznait fejéríteni ’s Mátyás örömmel töltögette a’ lyányka mellett estvéli órájit. Mindég vadászruhában jelent-meg ’s Erzsi, ki nem volt egészen idegen a’ szép ifjútól, egyebet, mint hogy az a’ király’ vadásza, nem tuda felőle. Több ízben látta alkonyat felé, mert ekkor szokott vala jőni, hogy egy öreg révész hozza-át a’ visegrádi partról, de hogy az maga a’ király legyen nem is álmodá. Atyja örömmel pillantgata leányára, midőn az ifju mellett ült, ’s képzelvén a’ maga szerencséjét ha az egykor királyi vadász’ hölgye leend vigan terjengeté-ki hálóját.
Egyik estve, midőn Mátyás Erzsitől elválna kérdé: Nem kisérsz-el, Erzsi, a’ révig?
De igen, mond a’ leány, ha nem félnék.
’S mitől félsz, kis bohó?
A’ Hableánytól, felelt Erzsi. Tegnap az öreg Márta beszélte, hogy az most megint minden estve itt kisért a’ vízparton. Ez előtt négy esztendővel úgy megijeszte egy marosi leányt, hogy az sokáig betegeskedék bele, végtére meg is halt. Leginkább a’ parasztleányokra haragszik, kiknek úri szeret – – Itt a’ vadász szemébe pillanta ’s elpirult – de minek mondom, hiszen úgy is tudod.
Én e’ Erzsi? szót sem tudok az egész regéből. Mond csak kérlek, ’s kikre haragszik?
Most nem, majd máskor, mond lángoló arcczal a’ lyányka, látod az idő sötétűl ’s te messze lakol. Menj most, hogy vizbe ne rántson a’ Hableány.
’S eltolá magától a’ királyt, ’s ment. Mátyás még utána szólott:
De holnap hát, Erzsi, elmondod a’ regét?
Holnap – – igen, válaszolt a’ leány, de igérd-meg, hogy korán itt léssz.
A’ király megigérte ’s ment. Már jó tova haladt a’ rév felé, hol az öreg csolnakával várta, midőn Erzsi egyszerre előtte teremvén tenyereit öszvecsapkodja és hangosan kaczag.
Várj-el gonosz leány, mert megcsalál ’s majd kipótlom! kiálta Mátyás ’s felé ment. Midőn néhány lépést volna hozzá a’ leány eltünt. Nem hitt szemeinek, gondolá, hogy Erzsi dévajkodik, öszvekerese minden bokrot, minden gödröt, kiáltozá nevét: de senkit sem láthata, mert az a’ Hableány volt.
Meg nem foghatta a’ király miként történt legyen a’ dolog, de hallgata, nehogy szerelmét elárulja. A’ révész eloldá csolnakát ’s mentek. Már jól elhaladának, midőn valaki a’ partról utánok kiálta: „Hajh révész! térjen kend vissza ’s vegyen-be jó áldomásért!” Nem akart, az öreg visszatérni mert már későcske volt, de a’ vadász kényszeríté. A’ hold épen most jöve-fel a’ váczi hegyek megűl, ’s a’ legregényesebb vidék tűnt-fel a’ szemnek, mellyet csak egy ragyogó képzelet adhat. Midőn a’ parthoz értek látának egy fekete vitézt. Közép magasságú volt ’s vékony és nyúlánk egy kevéssé, de termete a’ legszebb termet. Arczát nem lehete látni, mert sisak fedé. Alakján ’s mozdulatin valami különös volt elöntve, mit a’ szem azonnal észrevőn, de nyelv bajosan fogott vala magyarázhatni.
Utam siető, mond az, a’ mint a’ csolnakba lépett, leveleket viszek a’ királynak ’s rég Visegrádon kellene lennem: de valami az úton tartóztata ’s most egyedűl az boszont, hogy elhagytam magam’ csábítatni, holott mingyárt tudhatám vala az megint ki’ mestersége.
Nem a’ Hableány volt e’? kérdé az öreg.
Épen az, felelt a’ vitéz, de úgy hiszem utószor is szedett reá ma. Jelenhetik nekem ezentúl, hogy reá nézzek vagy megszólítsam, ha olly szép volna is mint az a’ holdvilág amott, miattam akár fenékből kiforgassa a’ Dunát.
Tehát valóban jelentgeti magát ismét, mond az öreg révész. Minap fát hoztam az erdőről, ’s láttam a’ domb felett ülni a’ királyi kertben, hol mondják, hogy eltemetve van. Olly keservesen sírt, hogy lehetetlen volt hallani. Alig ha valami lyányka nem fog szerencsétlenűl járni, mert valahányszor megjelent még mindég történt illyes.
De beszéljétek csak, mond a’ király, ki elejétől fogva igen figyelmes lőn amazok’ beszédére, mit tudtok e’ Hableányról, nehányszor hallottam felőle regélni, de csak töredékesen ’s alig tudok valamit felőle.
Idegennek kell lenned, uram, e’ vidéken, mond a’ révész, ha nem tudod, a’ mit minden tud. Kivánod, elmondom azt, az illyes szivesen beszélteti magát.
’S Mátyás valóban nem tudta a’ regét, mert nem rég jöve-meg csehországból, az előtt pedig hosszabb időket nem tölte Visegrádon, hogy azt hallhatta volna.
A’ Hableány, mond az öreg, mint a’ rege beszéli, kertész’ leánya volt, ’s mátkája egy királyi herczegnek – –
Tovább akart az öreg szólni, de a’ fekete vitéz’ nyugtalan mozdulati igen is elárulák, hogy a’ regét maga szeretné mondani; ’s valóban a’ mint látá, hogy a’ révész beszédét folytatni akarja szertelen hévvel csapott szavába.
Lásson kend az evezőhöz, úgymond, hogy minél előbb a’ túlparton legyünk ’s el ne késsem, a’ regét pedig hagyja nekem, az úgy is csak akkor van jól beszélve, ha tűzzel mondatott, ’s az kendet, jó öreg, már elhagyta. Bizom magamban, hogy a’ történetet nálam senki jobban nem tudja.
Az öreg dörmöge magában; de engedett, mert a’ vitéz’ szavában és viseletén igen is észrevehető volt, hogy egyike azon elméknek, kik ellenkezést nem türnek. A’ fekete vitéz megűle magának a’ sajka’ szélén ’s kezdé a’ Hableány’ regéjét:
„Az tudva leszen előtted, uram, hogy Visegrád Róbert Károly’ idejében, kinek itt volt állandó laka, fényes vendégeket fogada-el. Egy napon Kázmér jelent itt meg, a’ lengyel király. Képzelheted, az olly vendég’ jelenléte, ki azért jő, hogy a’ királyi ház’ herczegét fijának ’s egyszersmind a’ lengyel korona’ örökésének fogadja, nem kevés fénnyel ünnepeltetett. Az a’ pompa, azon ragyogó készületek, mellyeket ez alkalmommal látni lehete felűl haladják a’ leírást. Nem is terhellek elmondásokkal, egyedűl azt említem, hogy harczjátékok is adattak, mellyek között a’ nyilazási vetekedés volt jelesb. Azon kies téren, melly a’ vár alatti kert’ nyúgoti részén van, volt a’ nyilazó pálya. Emelte a’ hely’ szépségét a’ czitron és naráncs fák’ hosszú sora, mellyek a’ nyár’ ezen hő szakában vígan tenyésztenek a’ szabad lég alatt. Kázmér és Lajos herczeg, – kit utóbb nagy Lajos név alatt mint jó királyt tisztelt, ’s máig is emleget a’ nép – mindketten kedvelőji ’s mesterei a’ nyilazásnak, elsők próbálkoztak-meg. Kázmér egy narancsot veve czélba ’s ketté lőtte. Utána a’ herczeg ragad nyilat, néz, de sehol sem lát narancsot melly a’ czélra alkalmas távolra volt volna. Végig futnak villogó szemei a’ nézőkön ’s ime, Milkának, a’ kertész’ tizen négy évű leányának keblén, egy rózsát pillant-meg. Hirtelen mellette terem ’s szemérmes tartózkodással kihúzván a’ rózsát keble megűl, czélnak teszi, ’s lő – ’s a’ rózsa ’s nyil egyszerre elröppen. Ekkor a’ herczeg oda szökik, felemeli a’ nyilra szegzett rózsát ’s a’ lyánykának nyujtja. Egy villám ennek szép szemeiből az ifju herczeg’ szívébe hatott. –
Másnap alkonyat felé a’ vár’ ablakára könyökölve néze a’ herczeg. Csak hamar egy lyánykát láta megjelenni, ki a’ tóból megmerítvén kupáját virágokat öntözött. A’ herczeg egy perczenet alatt a’ kertben ’s Milka mellett állott. Mit beszéltek ’s meddig mulattak legyen együtt, arról a’ rege hallgat, elég legyen mondani: hogy ez időtől a’ herczeget gyakran lehete a’ kertben látni sétálva ’s egyik kezében a’ vízedényt, másban a’ Milka’ karját fogva. Mindég estvénként jöttek-öszve ’s valamikor leváltak egymástól a’ herczeg vigan szökdelve futott-fel a’ várba.
Lajos herczeg csak hamar szenvedélyes kertész lőn. Ültete, vetett, gyomlált ön kezeivel; vizet merengete a’ tóból és segített öntözni Milkának ’s késő napestig nem lehetett látni a’ várban. Több mint egy hónap ekként folyt-el ’s az ifju pár a’ legboldogabb szakaszt élte. Történt azonban, hogy a’ királyt dolgai Budára hívják, hová Lajos herczegnek is, ámbár ohajtása ellen, mennie kellett. Esdekle, kérte atyját Budán, hogy szabad legyen vissza menni ’s kezdett tanulásit folytatnia, mind hasztalan volt, mert nevelője sejtvén szenvedélyét a’ királynál kieszközlé, hogy az meg nem engedtetett. Mit a’ szép Milka’ alakja a’ herczeg’ szivében felébreszte, azt a’ Budán öszvegyült haza’ szépei teljes virulatra hozták. A’ kis Milka’ képe gyöngébb és gyöngébb lett Lajos’ szivében ’s hat hónap’ elfolyta alatt alig volt egy fénytelen szín, egy homályos árnyék az egykori kedves képből.
Kilencz hónap után tért-meg az udvar Visegrádra. Nemzeti gyülekezetek vonták ide, az ország’ nemességét és szépeit, kik között a’ nádor’ leánya, a’ tizenhat évű Lóra, fénylett legragyogóbb szépségben. Lajos herczeg örömmel mulatkozék vele, ’s ha ollykor az udvar a’ kertben sétála, karját legörömestebb a’ szép Lórának nyujtá. Milkáról ’s a’ kisded kertész hajlékról többé emlékezet sem volt. Hetedik napján visszajövetelének a’ herczeg a’ várablakra kikönyökle ’s láta egy feketébe öltözött leányalakot a’ tóhoz menni. Edényét megmerítvén jött a’ vár felé egész addig, hol két magányos bokor volt, ezeknél megállott ’s megöntözte őket. A’ leány Milka volt ’s a’ bokrok azon két gyászfenyű, mellyeket a’ herczeg ön kezeivel ültete. Egyszerre lángba borultak a’ herczeg’ arczai, ezer ellenkező érzemények tolódtak szivére és zavarodva ’s eszmélet nélkűl futott-le a’ várból. Mindketten lesütött szemekkel állottak-meg egymás előtt. Milka’ szívét a’ megvettetés’ és viszontalálkozás’ édes kínos érzelmei tépdelték, mellyeket szó nem; de egy néma köny szemében reszketve eléggé érthetőleg magyarázott.”
A’ mint e’ szavakat mondá a’ fekete vitéz hangjai igen ellágyultanak, ’s olly valamit lehete sejteni, mintha a’ történet őt közelebbről érdeklené.
„Sokáig szótlan álltak egymás mellett, folytatá beszédét, végre a’ herczeg felvetvén szemét kérdé:
Eljősz napszálatkor a’ tóhoz?
El, válaszolt a’ lyányka csendes, félighallható szóval.
Tehát az esti harangszó után?
Igen – ott leszek.
Ezzel elváltak. Soha még a’ herczegnek olly hosszú nem volt a’ nap, mint ma. Ezer munkába kezde, de semmit sem végzett. Végtére jött az est ’s a’ nap a’ nyúgoti hegyek megett leszálla. Lajos sokáig ült a’ vár ablaknál elmerűlve a’ szép alkony’ nézetében. Az öszvebékülés’ ’s ebből származó boldogság’ édes álmai, a’ kedves leány’ alakja névtelen érzésekkel hatottak reá. Az estharang’ végső hangjai tompán zúgtak-el a’ távolba ’s még nem eszmélt-fel álmaiból; mindég mélyebben süllyedt alá’ az estveli homály ’s még nem volt lenn a’ kertben. Végtére feleszmélt és sietve ment a’ juharfák felé, mellyek a’ tópartot sűrű árnyékkal fedezték. A’ kőpadra ült, hol a’ kedves leányt legelőször fogták által karjai, – ’s elandalíták emlékezetei. Feleszmél ’s a’ lyányka még sem jelent meg: ’s rettegve vette észre mennyire elhaladt legyen már a’ rendelt idő. Nyugtalan tekintgete széllyel, de Milkát nem lehetett látni. Még fertály órát vár ’s a’ lyányka nem jő. Végtére felkél helyéből ’s szorult kebellel megyen a’ vár felé. A’ fenyű bokroknál kellett elmennie a’ mint a’ juharokat elhagyá, midőn oda ért, szellő rezzentette-meg a’ bokrokat, ’s íme egy fejér papiros hervatag levelként lebben-le a’ lombról. Homályos sejtések környezik a’ herczeg’ szivét; remegve nyul a’ levelkéhez ’s gyorsan a’ várba futván a’ legelső lámpa-fénynél olvassa:
„Én nem valék hűtelen – megjelentem – lehet hogy kedvesed’ karjain nem ügyeltél reám – tekints figyelmessebben körűl. Bocsáss-meg. Istenem! én szerettelek – és így mennem kelle.
Névtelen kín és fájdalom rohantak a’ herczeg’ lelkére, de mind késő, hibáját többé helyre nem hozhatta. Visszafutott a’ parthoz, ’s mintha titkos erők vonzanák őrjöngve mereszté szemeit a’ víz’ mélyére. E’ pillantatban kitűn a’ hold felhőjiből, haloványan fénylik-le a’ juharok között: lassu fuvallat zúg a’ hullámon, ’s távolról a’ víz’ rengő színe felett egy holt test lebeg csendesen a’ part felé.
A’ herczeget ájulva találták-meg a’ partnál.
A’ nyilazó pálya’ síkján nem messze a’ két magányos bokorhoz, mellyek ma legmagasabb fenyűji a’ kertnek, látni egy kisded halmot. Itt nyugszanak Milka’ tetemei. Azóta gyakran jelenik-meg a’ szép leány emberi szemeknek a’ Duna’ hullámai felett; ’s förgetegben ’s éjjeli szellőkön vándorlani fog mind addig, míg leány nem akad, kinek szegény létére királyi mátka és sors e’ földön, az övéhez hasonló, juta, ’s ekkor az következik vándorlásaiban, ő pedig nyugalomra megyen. – Ime ez a’ Hableány’ regéje ’s most ismered őt.”
A’ mint e’ szavakat kimondá a’ vitéz egyszerre felegyenesedvén megrázkodik ’s a’ fekete pánczél lefoszlott róla, ’s ő a’ legszebb leányi alakban, mellyet valaha szem látott, a’ hullámokba szökvén eltünt.
Megrezzene a’ kormány az öreg révész’ kezében ’s alig tudták reszkető ajkai kimondani, hogy az a’ „Hableány” volt.
A’ regének kiváltkép utólja nagy benyomatot teve a’ királyra, éjét álmatlanúl húzta-ki ’s hánykodási között eltökélé, hogy a’ szép Erzsit többé meg nem keresi, nehogy a’ szegény lyánykán teljesedjék a’ Hableány’ regéjének vége. Feltételét aligha eszközölheté vala, mert Erzsi’ képét nem olly könnyű volt feledni, de dolgai Visegrádról elhívták ’s mintegy tizenegy hónapig távol maradt.
Midőn ismét Visegrádon volt, megújult emlékébe a’ lyányka’ képe, eltökéllé magában, hogy azt egyikhez udvara’ jelesb ifjai közűl férjhez adja, ’s boldoggá teszi. Felöltözék vadász köntösébe ’s általment a’ marosi partra. A’ hársfa ott állott, de magányosan; sem a’ szép Erzsit nem láthatá, sem a’ vásznakat messzéről fejérleni. Csak az őszi szellő suttoga az ágak közt és sárga levelekkel szórta-be a’ kedves helyet. Innen a’ falu felé ballagott ’s már szinte beért, midőn egyszerre harangszó kondúl fülébe és sok népet lát jőni a’ faluból. Halotti kiséret volt. Négy szép ifju legény vállain vitt egy koporsót. A’ zöld koszorú és fejér szalag mutatták, hogy az egy hajadon’ koporsója. A’ halotti kiséret elhalada; csupán egy öreg asszonyt látott még utól a’ többitől csendesen ballagni.
Kit temetnek? kérdé nehéz szívvel a’ király, ’s midőn hallaná hogy a’ halász’ leányát, megrendültek tetemei.*
Megremegett a teste.
Az öreg asszony elbeszélte, mint szerete a’ leány egy királyi vadászt Visegrádról ’s az mint leve hozzá hitetlen. Hogy a’ lyányka búsúlva várta sokáig, szinte félesztendeig, míg végre egy fekete vitéz jelent-meg, ki azt mondá, hogy most Visegrádon ő a’ király’ vadásza, mert az az előbbeni elment messze messze, szinte odáig, hol a’ Duna vize ered ’s ott egy szép városi leányt veve feleségűl. Hogy ez időtől fogva a’ szép Erzsi szemlátomást fogyott, ’s szárada, mint az a’ parlagi rózsa, mellyet ősz’ dere fonnyaszt-meg ’s végre csendesen elaludt.
Mélyen érdekelve*
Elgondolkodva.
hagyta-el a’ király a’ szomorú helyet, és sok évekig nem lehete látni Maros’ tájékán. Nem sokára köz hírré lőn a’ vidéken, hogy már Milkát nem látni többé, de helyette a’ szép halász leány szokott meg-jelenni ’s gyakran a’ Duna’ habjai felett mint ezüst szinű köd végig lebegni. A’ hír elhatott szinte a’ királyig ’s az, a’ szeretett leányért mind a’ marosi, mind a’ visegrádi templomban miséket szolgáltata. Azóta a’ Hableány emberi szemeknek nem mutatkozott, de hogy még nyugalmát el nem érte, abból lehet gyanítani, mit a’ visegrádi halászok beszélnek, hogy estvénként a’ Dunán csendes nyögéseket és sohajtást, mint a’ szellő’ zugása, lehet hallani; sőt Maroson egy a’ falu’ korosabb emberi közül nem régiben azt állítá: hogy mindszentnapi estvén a’ Duna parton fejér vásznakat huzongatott-ki egy láthatatlan kéz.
Bajza.


A’ BOLDOGITÓ PILLANTAT.

Megpillantám Milvnát egyszer
A’ szép angyalt véletlen,
’S nem marada szívem ezen
Nézésnél érzéketlen.

Csendes estve vala akkor,
Midőn őt holdvilágnál
Láttam és szebbnek találtam,
Minden nyiló virágnál.

Oh! melly szépen tündöklöttek
Bájoló két szemei,
Mellyek által nevelődtek
Orczája’ kellemei.

A’ kék ég’ csillagzatjának
Fénylő tüzét alatta
Égő szeme’ sugárival
Sokkal felűl haladta.

Be ékesen fedték sugár
Homlokát haj fürtjei,
Mellyek alatt játszodoztak
A’ kellem’ szülöttjei.

Így lett képe a’ szíveket
Sértő Amor’ hajléka;
Mellyen bájolóan játszott
A’ lomboknak árnyéka.

A’ virágok között legszebb
Rózsa látszott arczain
Nyílni, ’s ennek testvér színe
Terjedett el ajkain.

Ha ajkait felnyitotta,
’S ékes hangon beszélett,
Mind annyiszor ő azokról
Ambroziát lehellett.

A’ fehér gyöngy fogaihoz
Hasonlítva fekete,
Venus foga illyen fehér,
Fehérebb nem lehete.

Így tekintém őtet egyszer,
Holdvilágnál véletlen,
’S lehetett e’ szívem ezen
Látásra érzéketlen?

Otrágyi


A’ SZÁMÜZÖTT.

1826.

Feléd, feléd,
Szelíden intő messzeség!
Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim.
Egy pillant reád,
Egy szent emlékezés
Elüsionnak hajnalából
Röpít lelkembe fényt.
Ha rózsacsillám
Dereng feletted;
’S az égi kegy
Szivárványod’ szinében
Mosolyg szelíden:
Vagy dörgve harsan
Az égi bosszú
Felhőd között,
’S villám rohan
Kőszálidon;
Reszketve nyulnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim,
Mindég feléd csak,
Te messze szép világ!

Kivűled semmmi föld
Hazát nem adhat.
Virulva nyíl-fel
Egy bájos éden
Előttem itt;
A’ kénykehelyt
Szelíd istenkezek
Nyujtják egekből:
De a’ nektári édbe*
Édességbe.
E’ szív’ gyász fellegének
Keserve csöppen.
’S imádva esdekelve
Rogynak-le lábaim
Előtte a’
Titoklepelnek
Könyörre bírni
A’ végzetet,
Melly messzeszórt
Tetőled
Dicső dicső Hon!

Tekintetem
Bár merre száll
E’ föld’ mezőjin
Elébe gyászköd
Emelkedik,
’S a’ boldoglét’ sugári
Csak a’ sejtés’ homályiból
Csillámlanak,
Mint őszi alkony’
Szürkűletében
Egy hamvadó fény:
De ott tebenned
Arany vidék!
Az üdvezűlet’
Forrás csörgedez.

Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve húllnak könnyeim,
Mindég feléd csak,
Te szép tündér világ!
Mi édes képek intenek
Belőled?
Mi égi kény
Mosolygja rám egét?
Vagy hajnalálom’
Tünelmei
Lengnek körűl?
Barnultan omlik
Az éj’ homálya,
De intnek ők,
Az édes képek,
’S mindég felém csak
Távol mosolygva.
Ti vagytok, o ti vagytok
Szeretteim!
Meglél tekintetem
A’ messzeség’ homályiban.
Te ömledezsz felém
Te hű baráti szív!
Felhőtlen homlokod
Oh arcz!

Mint a’ korányi csillag
Hajnal’ ködében
Ragyog nekem.
’S te oh szerelmeim’
Láng ideálja!
Feltünsz lelkemnek.
’S tekintetedre
Előmbe olvadt a’ menny,
’S öröklet’ kényei
Folynak körűl.
Ölelve téged, egy világ,
Melly senkié sem, mint enyém,
Simúl szelíden
Karom közé,
’S te szív enyém vagy!
’S te lélek egy velem!
O pár! te a’ dicső
Teremtmény’ glóriája,
Kivűled nem virul kéj
Az istenek’ honában.

Nincs kéz melly elszakasszon
Tőled, te ó Hon!
E’ lélek üdvezülten
A’ boldoglét’ egéből is
Feléd lobog;
’S nem lesz olly rózsaláncz
A’ nagy teremtmény’
Gyönyör varázsi közt,
Melly fogva tartsa,
Hogy a’ seráph’ öléből
A’ sírhalmok’ sötétein át
Hozzád ne szálljon,
Dicső dicső Hon!

B – – a.


KÖLTŐ.

Jót, rosszat érez a’ barom, de hallgat;
Jót, rosszat érez ’s elbeszélli az ember;
Jót, rosszat érez ’s zengi a’ lant’ fija.
’S ez tűzzel és magának, valami
Dagasztja keblét: nem mint a’ közember,
Ki csak szükségből ’s faggyal ont panaszt.
’S a’ mennyivel az ember több ’s nemesb
Mint a’ mezők’ lakója: annyival
Több és nemesb a’ költő mint azok.

Kazinczy Ferencz.


AZ ALKONY.

Tiszta vilányban bérczi tetőkről
Elszalad a’ nap’ fényözöne.
’S emberi hangzaj puszta mezőkről
A’ falu’ szélén béköszöne.
Háladanákat zeng az eléjött
Rózsapirossas pásztori lyány.
’S hangja után szép dalba ütődött
Bájrebegést kezd a’ csalogány.
A’ tehenész mig barna kenyérrel
Tőltözik – ollykor édeni bérrel
Nője’ fejére hajtja fejét,
’S issza örömmel nyája’ tejét.

Látom az élet’ pályafutását
Tünni az alkony’ lángja gyanánt,
’S múlni az ember czélra jutását. –
A’ nevető majd küld e talánt?
Senki se tudja. Puszta reményén
Angyali szónál tűri baját
A’ szabad ember, ’s nap’ tüneményén
Nézi körűltte a’ mi saját;
Gondjait ollykor térre bocsátja,
’S hő kebelén élt lelki barátja –
Szíve dobogván – rája tekint
’S múltja’ egébe vonsza megint.

Lyányka ül a’ kis fürge pataknál –
Fátyola ellóg szíve’ felén,
Rózsa csüg a’ szép klárisajaknál,
És nefelejts él tölt kebelén;
Égi szeméből könnye lecsordúl,
Nincsen a’ kit bús szíve ohajt!
’S régi virágja tépve lefordúl,
’S nézik a’ lepkék merre sohajt:
„Azt ne keressed!” szólal az első
„Lepke után sírsz” mondja a’ belső,
’S igy kiabált a’ merre futott:
„Csalfa lepének lepke jutott!”

Vándorol a’ gond ’s messze kilátszó
Szikla falon túl képzi honát,
’S ifju tavaszszín fellege játszó
Képbe mutatja hív rokonát,
Vágyakodása’ tiszta reményét –
Melly neki csak szép térre mosolyg.
Elmegy utána ’s bájtüneményét
Nem leli, akkor újra busolyg.
Éj’ kebelébe burkozik a’ föld –
Játszi reményünk messze fut, és zöld
Csillaga’ fényén még haladunk,
Nem veszük észre hogy csalatunk!

És fut az estfény vári toronyról.
Éjszaka’ gyászos szárnya megett
Sárga szinében bérczi oromról
A’ deli hold már fellebegett.
Merre vezérel? merre mosolygva
Kiszteti szívünk’ vágyni megint.
Hol kebelünkre – lángja lobogva –
Szűntelen élet’ angyala int?
Im beborúl az éjjeli napnak
Képe felettem, ’s messze szaladnak
Árnyai; majd egy sírba esünk,
’S ez a’ mit ollyan rég keresünk.

Lám ma is ébredt hajnala nékem,
És ma is elszállt tiszta napom;
Változik a’ tér, ’s éjji vidékem’
Képibe multam’ visszakapom.
Hogy ha van ismét, árnya után nem
Lépek az álom’ honja felé,
Hogy ha lehet még olly napot érnem
Mellyben az elmult jönne elé.
Százszor is ébredj, szálj-le ezerszer
Napja szivemnek! és csak ez egyszer
Jőjjle egemről mint az előtt,
’S hozd le megint a’ boldog időt! –

if. Kapuy Károly.


NEO- ÉS ORTHOLOGIA.

Ah, mi Elég, mi Sok, és mi Kevés? Mértéket ezekhez
Adni ki fog? neked én, Bardacsi,*
Kitalált név. (KFMK. 693.)
vagy te nekem?

Kazinczy Ferencz.


A’ KIBUJDOSOTT MAGYAR
LENGYELORSZÁGBAN.

Fújt a’ szél, mindinkább hordta szét a’ felemelkedett port, recsegbe hajladoztak a’ legaggottabb tölgyek; iszonyító előzője volt ez a’ Karpat’ bérczeiről a’ Stronz folyó’ kellemvölgyére lesodródó mennydörgő felhőknek. Sötétség lepte az egész tájt, csak Laszkimurováni’ pompás falaira vetett ollykor világot a’ terhes levegőben sebesen úszó fellegek közűl kikitündöklő szálló nap. Ott hol Dobromír’ tornyai látszanak, minden a’ zápor’ fergetegébe borult, a’ mindinkább gyakranodó villámos égzörgés jobban meg jobban megnyitá a’ lezuhanó víz’ tágos medreit, ’s özönnel fenyegeté az egész vidéket.
Az aratók ’s mezei munkások sietve hagyák el nem végzett dolgokat, mindenki igyekezett a’ rohanó szélvész elől menedékhelyet keresni; a’ Sztaraszoli úton látszott csupán egy gyékén-ponyvával fedett talyiga sebesvágtatva a’ völgybe haladni, kettős rúd között egy elsoványodott ló húzta azt; mire a’ helységbe ért már nagy csöppekben hullott a’ zápor, az elfáradott önként megállott a’ legszélsőbb ház előtt. Egy férfi dugta ki fejét az ernyő alól, kétségeskedve nézegélt maga körűl, de látván a’ megjelent fergeteget nem késedelmezhetett, szállást kelle keresni, saroglához kötvén a’ gyeplőt, kiszállott. Hosszu sötétkék dolmány volt rajta, ócska már megkopott sötétebb sinorjai leszakadozva; fején fekete bárány-kucsma, lekonyult bajsza öszvenőtt a’ szürkülödő szakállal, haja rövid bodrokban csüggött vállán, nem annyira koros idő, mint a’ terhes viszontagság ránczba szedte halavány orczáját, bú, gond, mély fájdalom ült magos homlokán, szóval a’ férjfi’ termete egy olly boldogtalant jelelt, ki valamikor a’ jobb élethez szokván, a’ terhesebb sors’ sanyaruságát türhetetlennek találja.
A’ jövevény benyitá a’ házajtaját, töredezett lengyel nyelven szállást kért, szívesen fogadta őt a’ szövőszék megől ki lépett gazda, bár a’ lapos kemenczén ülő motolázó gazdasszony magában dömmögött. Betért az udvarba a’ talyiga, honnét a’ jövevény egy fiu gyermeket emelt ki, ásitozva csudálkozott a’ szenderedéséből felébredett; nem volt több három esztendősnél, élet, elevenség virított ékes barna arczain ’s kék szemeiben vidám kedv mosolygott.
Míg a’ jövevény kifogott lovát alacsony ólba vezette, addig a’ takács ölében bevitte a’ gyermeket; kérdezte honnan jöttöket, de a’ gyermek nem értvén nyelvét halgatott; végre bejött a’ jövevény még egyszer megköszönte befogadtatását, mennyire csekély értékétől telhetik minden alkalmatlanságot megfizetni igért. Mit a’ gyermektől kérdeze a’ gazda, most az atyjától kivánta megtudni. „Sok volna azt mind elbeszéleni – viszonozá a’ vendég – hagyjuk azt máskorra, magyar vagyok, alföldi születés, fiam egyetlen kincsem, a’ mi vagyonomból maradt” ’s lehajolva a’ hozzásimuló gyermekhez, homlokáról félre hajló fürteit indulatosan csókolgatá.
A’ mi akkorban egy szegény lengyel takács’ házától telhetett, szívesen nyert a’ magyar vendég, többféle beszédek közt tölt az idő, mult az estve, a’ fáradott utasok nyugalmat kivántak.
Kitisztult másnap az idő, a’ magyar tovább folytatni kivánt útjára csak hamar béfogta lovát, midőn a’ várból üzenetet kapott, hogy minden ellenvetés ’s késedelem nélkül jelentse magát a’ Grófnál. Mi légyen hivatásának oka, el nem gondolhatta, tudakozódott nevéről, tulajdonságairól a’ Grófnak. Tarló János volt ennek neve, ugyan azon győzhetetlen bajnok, kit 1515 évben I. Maximilián Császár által Bécsben tartatott fényes daliásjátékban a’ mi szerencsétlen II. Lajos Királyunk’ kimondhatatlan örömére az öszvegyűlt számos lovagok közűl egyedűl Battyány Ferencz, Boldizsár’ fija terithette csak a’ fövénybe. „Egyenes szivü, szeretetre méltó úr ő – monda a’ takács – ki mióta csak él, pártfogója az ügyefogyottnak, gyámola minden szerencsétlennek, jobbágyai’ valóságos atyja, nagy tekintetben vagyon ő egész Gallicziában, most nem rég vett magának szép feleséget Sikorszky Úr’ áldott leányát Katalint; kit imád az egész világ, most szenved gyermekágyában nem szülhet.” Megnyugodott a’ magyar, kucsmáját a’ széna pozdorjától megtisztogatván az üzenethozóval a’ várba ballagott.
Sztaraszolból Dobromilbe vivő útról éjszakra a’ Stronz’ völgyében állnak a’ nem magos sziklaparton Laszkimurovani’ óriás nagyságú veres falai, a’ vár rendes négyszegü épület, roppant bővségü, négy szegletén négy gömbölyü, tágas, lakható tornya vagyon. A’ Tarló grófok ezen palotavárat valóságos fejdelmi ízléssel, költséggel még a’ késő századok’ számára is épiték, épen áll, minden benne nagy, felséges a’ sok szobák mind bővek, magosak, kiváltkép a’ vár keleti oldalán a’ 48 öl hosszaságu terem csudálkozásra ragadja a’ nézőt, nagyobb részt lakható mostan is, csak nehány repedezett, leomlással fenyegetőző boltozatok bizonyságai az idő őszkorával járó elszorgalmatlanításnak. Midőn a’ magyar jövevény odaért, fényben áll minden, Gróf János igen kedvelte őseitől reámaradott Laszkit,*
A Laszki család a 15–16. században virágzó egyik legelőkelőbb főúri család Lengyelországban; Łasko nevezetű, Lengyelország észak-nyugati részén található falusi birtokukról kapták nemzetségnevüket.
azt ’s hozzá tartozó uradalmával a’ gyönyörüség, kedv, szép iz’ valóságos lakhelyévé tette.
János középkorú, erős, egészséges férfi volt; ifiusága’ éveit a’ nagyok’ udvaraiban töltötte, hol fegyverjáték, mulatság, ünnep tartatott, onnét el nem maradott; ha a’ hazát fenyegette akármi ellenség, ő volt az első a’ védők sorában, a’ páros élethez nem csuda, ha bár a’ szépnem eránt nem volt is érzéketlen, kevés hajlandóságot mutatott. Ha egy szerencsétlen lóval elesés miatt bátyja magtalan el nem halna, soha ő Laszkiba asszonyt nem hozott volna, mivel így a’ régi Tarló nemzetség’ továbbra terjesztése csupán őt illette, magát a’ házasságra tökéllenie kellett. Sikorski’ úr több leányai küzűl Katalint a’ szépet, jót, felséges ritka elméjűt választá magának. Katalin gyenge testalkotása végett a’ klastromnak volt szánva, fellengező elméje, érzékeny természete őt inkább ég’ jegyesének, mint egy nemzetség’ törzsök anyjának rendelte. Tarló, a’ különösnek, rendkívűlvalónak mindég kedvelője, feltett akaratjánál nyakasan megmaradt, ’s nem nyugott míg Katalint az oltárhoz nem vitte. Több évig gyümölcstelen maradott házassága, míg végre, mit ő olly igen óhajtott, mitől Katalin olly szörnyen rettegett, megtörtént.
Épen most nyugtalanúl várták a’ vár’ lakosi a’ szülést, a’ grófné, gyenge, beteges, legnagyobb kinok közt élet’ ’s halállal küszködött, nyugtalan járt gróf Tarló tágas palotája’ széles termében, minden szempillantattól félt ’s reménylett egyszersmind. Ezen képtelen szorongatásban hallá meg a’ jövevény’ érkeztét, mint egy villám juta eszébe, egy varázsszó; mellyet neki vadászat’ alkalmával fiatal korában egy vén szénégető mondott t. i. a’ legirtóztatóbb környülmények közt egy messzéről jött külföldi bújdosó szerencsét hoz házához. Most vélte a’ babona’ teljesedését, nem is nyugodott mind addig, míg a’ szolga be nem jelenté a’ jövevényt. Nyilt szivüséggel fogadta gróf Tarló a’ magyart, eltünt félelme, mivel a’ szerencsét már várában lenni tudta, maga mellé ülteté barátságosan a’ csudálkozó jövevényt, épen kérdeni akará sorsáról, midőn örömzaj hallaték kívül a’ teremen, elhalt ajakin a’ kérdés, az ajtóra függeszté szemét, magán kivül volt örömében, midőn egy asszony, karján az új szülött, belépett a’ szobába. „Isten hozott akár ki légy – szólt a’ megörült atya szerencsét hoztál házomnak, hím-e vagy nő? kérdé továbbá. „Nő” felele halkal az asszony vélve hogy a’ gróf’ öröme nem leend tökéletes. „Áldom az Istent, szóla az atya, karjára vette a’ kisdedét, majd hím követi ezt, ha pedig nem, hímet csal ez a’ házhoz.”
A’ felvidult férj repűlni akart hitveséhez, de az asszony feltartóztatta, mert nagyon gyenge az anya, több illyenkori bajlakodások közt a’ férfi jelenléte szükségtelen lenne, megnyugodott a’ gróf, az asszony eltávozott a’ kicsinnyel.
Most ismét a’ magyarhoz fordult, újra kérdé kilétét. „Hazám túl a’ Karpatokon – felele amaz – a’ földet eddig Magyarországnak nevezték, megmarad e’ azután is neve, nagy kétség, sokféle ellenség dúlja azt, miolta a’ király meghalt Mohácsnál. Sok most ottan a’ király, sok ott az úr, külföldi fegyveres kéz osztja Árpád’ szent örökségét. Honom ott vagyon uram, hol az Erdélyből kifolyó két Kőrös a’ sikon szigetekre terjed; ha valaha hallád hirét ’s nevét az erős Gyula’ várának. Gyűlöl engem ott most a’ sokféle párt, mivel én is halálban gyűlölöm őket; megfoszta mindenemtől a’ leghatalmasabb, kéntelen voltam elhagyni az áldott földet, hitesem elhalt, fiú gyermekem’ magamhoz vettem, mi hozott az esméretlen lengyel földre meg nem foghatom.”
„Az hogy itt barátra találj, ki téged oltalmába vegyen; mi a’ neved?
„Elhalgatni engedd azt uram, nincs reá többé szükségem.”
„De ha a’ barát barátjától kivánja.”
„Csak most még ne – korán van”
A’ gróf engedett, ’s mind inkább megkedvelé a’ névtelen magyart, várába vette őt ’s csak hamar úgy tékinté mint nemzetsége’ tagját. Alig mult nehány nap, megkondult a’ vár nagy harangja, jele egy Tarló’ halálának. Elsárgulva dőlt a’ megrémlett gróf a’ magyar’ vállaira. Érzéketlenül hallgatta az orvos’ jelentését, hogy a’ gyermekágyas ki nem állhatván a’ szülés utáni fájdalmakat, Istenben elhunyt örökre. Türhetetlen leve majd előtte először éltében a’ Tarló grófok’ régi vára, elkivánt távozni a’ gyászos falak közül. Elindulta előtt megfogá a’ magyar’ kezét, szemébe nézvén így szóla hozzá: „A’ környülmények irtóztatók ugyan, de jöttöd jó magyar váramba még is szerencsét hoza, nem maradtam magam, gyermekem vagyon, kiben tovább halálomnál élni boldogságom leszen. Maradj nálam, reád bizom mindenem’, légy mint teljes hatalmu várnagy leányom’ gyámatyja, míg ismét vissza jövendek.” Elbucsuzván mindenkitől lovára kanyarodék, ’s keserves útjának indula.
_____________

A’ nemzetség’ mély sírboltja rejti a’ grófné’ testét a’ vár előtt álló diszes templomban. Viktorin nevet kapott keresztségben az árva ’s több dajkák’ vigyázatjára bízatott. Az új várnagy fiával ott maradván híven teljesíté kötelességét. Egy nap más után röppent, egy év a’ másikat tolta el. Viktorin nevekedett, szépült. Imre a’ várnagy’ fia volt mindenben társa, mindenben védlője. Laszkimurováni szűntelen gyászolta a’ Grófné’ elhunytát, míg végre hosszas távolléte után János Gróf visszatért.
A’ várnagy vezette be Viktorint atyjához. Imre követte. Égi örömmel telve szorítá leányát szivéhez a’ boldoggá lett atya. A’ leányka gyönyörü kellemiben, ritka szépségében anyjához hasonlitott az ajtóban de erősebb elevenebb vala, tüz villámlott minden pillantatán, élet viritott mozdulatin. Tetszett a’ grófnak, midőn Viktorin megfogá viszszamaradott ifju’ kezét, atyja elejbe vezette, és mint hív játszó társát kegyelmébe ajánlotta. Kérdő pillantattal tekintett a’ gróf az öreg várnagyra. Imre fiam ez – szóla, az vélem kibujdosott egyetlen magzatom. Itt nőtt, nevekedett, jótettedben élve erősödve. Az ifju letérdelve csókolta meg a’ gróf’ kezét, ki neki kegyelmét, oltalmát ajánlotta.
A’ gróf gyönyörködve látta nevekedni kedvelt leányát, örömmel nézett neki egy derék vőt a’ jövendőre, kérkedve hordozta egyetlenét megismérkedés végett szét a’ környékben, megelégedve vette észre, hogy a’ szép Viktorint az ifjuság egész elragadtatásig tiszteli, ámbár a’ leány’ csudálóji közűl egy sem látszott figyelmére méltónak, még is kedve tölt benne, ha látta az enyelgő szüzet hódolóji’ körében örömét találni; de még inkább nevekedett atyai gyönyörüsége, midőn több napi künn mulatozások után Laszkiba visszajöttekor, leánya vállára simulva vallá meg hogy az egész szép világért nem cserélné Laszki’ csendes falait. Csak így remélheté az öreg, hogy leánya férje lakását nem másutt, hanem kedves jószágában fogja választani, mert a’ szíves atya leánya’ oldala mellett élni, elgyengült öregségében tőle ápolgattatni, karjai közt meghalni ohajtott.
De Viktorint más sokkal hatalmasabb erő is vonzotta vissza Laszki’ falai közé, úgy mint gyermeksége olta elméje, lelke’ nevekedésével szive’ érzeményivel együtt nőtt, erősödött, titkos szerelem. Imre Viktorinnal együtt nevekedett, elválasztlanul együtt játszadoztak, a’ grófnak a’ két gyermek’ enyelgései több mulatságot okoztak, de hogy ezen gyermekes szívesség kicsapjon valaha a’ gyönge szeretet’ határán, ’s hatalmas indulattá váljék nem is álmodhatá. Pedig a’ gyermekkori szeretet, az érzéken, minden komolyabb benyomásokra hajlandó szívekben, az idősebb korosodással egymást tisztelő hajlandósága a’ nemi gerjedelmek’ érettségével, a’ nélkűl hogy a’ változásokat eszre vehetnők, szerelemmé válhat. Igy történt Imrével Viktorinnal is, szükségtelen volt itt a’ vallástétel, mivel a’ két összehangzó hasonló kivánatot ’s reményt osztó szív egymást immár tökéletesen értette. Viktorin’ nevelője tartván a’ jövendőtől, elég-korán figyelmetessé tette a’ leánykát, közte és Imre közt lévő születési’ különbségre, az illy hajlandóság’ helytelenségére és az öszvekelés’ lehetetlenségére; de ezzel csak vigyázóbbá tette őket; szerelmek az ily titok által óriási erőre nőtt a’ szenvedelem’ édes érzése megett menedékhelyre találván, akár minő akadályokkal megküszködni is mert. Viktorin, ha atyjával elutazott is, mindenkor alkalmat keresett ’s talált Imrétől elbucsuzhatni, és ha ez szomorúan mondá: „Te ismét távozol leányka! te megint az urfiak’ társaságába sietsz?” „Csak azért kedves magyarkám, igy vigasztalá a’ megilletődött ifjat a’ kegyes leány, hogy annál inkább kivánkozzam társaságodba; számtalanszor hallád tőlem Imre! te uralkodol egész létemen, minden érzékeim csupán tőled nyerhetnek életerőt, neked hódolok szerelmemben, indulatim egyedül csak feléd lángolnak. Megnyugodott így az ifju, jó kedvvel csókolák egymást a’ gyenge ajakok, ugrándozva szökdécselt a’ leány, a’ hintóban már reá várakozó atyjához. Imre égi megelégedéssel nézett le a’ magos falakról az elutazókra, bizonyos volt benne hogy kedvese ugyan azon érzelemmel tér karjai közé vissza, mint tőle távozott. Ha vendégekkel tele volt a’ vár, a’ serdült ifjunak nem volt ugyan helye a’ főrendü társaságban; de Viktorin gyakran eltudott onnan illani, hogy az ifiuval szerelmi szót válthasson, ’s türedelemre bírhassa. Illyenkor mindég kicsapongó kedvvel tért vissza ’s jelenlétével a’ mulatók’ szivébe új örömöket önte. Igy nevekedett a’ két szerelmes, így nevekedett keblökben az édes kinos ösztön a’ nélkül hogy a’ két atya legkissebbet gyanítana.
„Holnap ismét mulatozni megyünk mondá a’ gróf egykor az ebéd alatt leányának – úgy készülj, mert vagy két hétig nem térünk vissza.” Szótalanul nézett tányérára a’ meglepett szűz, mivel illy hosszú időre távozni mindenkor rettegett. „Te mint másszor nem örülsz leánykám! szóla csodálkozva a’ gróf „Miért olly hosszas időre?” kérdé az elpirult Viktorin. „Hogy annál több alkalmad legyen ifjaink közül magadnak egyet választani, azt elhozom ide magammal ’s ha egymásnak tetszetek, fiamnak választom; megvallom Viktorin! nyughatatlan vagyok; az öregebbedéssel magadra e’ várban nem hagyhatlak, úr kell ide ’s azt még életemben szeretném itt látni.” Viktorin megrettent, illy kinyilatkoztatást atyjától még soha sem hallott, most legelőször könnyezett; most legelőször érzette a’ szerelem’ emésztő keserveit. –
Nyughatatlanul kereste Viktorin az ifjat, kebelébe akarta panaszát önteni, de soká nem találhatta, és midőn a’ tornácz’ lépcsőjén összvejött vele, több hintók hajtottak be a’ kapun, válni kellett egymástól a’ nélkül, hogy az ifiu megtudhatta kedvese’ könnyezése okát. – „Az éj’ tizenegyedik’ órájában a’ zöld toronyban kivánlak látni” szólt a’ leány ’s a’ vendégek’ fogadására sietett. –
Megtettek az utra minden készületet, a’ várnagy ’s más gazdasági tisztviselők intéző parancsolatot kaptak. „Ej, ej jó magyar – mondá a’ gróf a’ szorgos várnagynak, midőn őszinte beszédbe erednének, tizenhét esztendeje már mióta nálam mulatsz, titkodat még sem közléd velem, most sem tudom neved’ ’s nemzetséged’, nem kiváncsiság de részvét ösztönöz az iránt annyi idő mulva ismét kérdést tennem” –
Még eddig nem volt ideje Uram! nem is volt reá szükség – irásaim nincsenek megvalósíthatni vallomásomat, szolgád vagyok uram, ki boldog, ha vele megelégedel, ha szerencsésen haza jövendsz, történetemet elfogom beszéleni.”
„Jól vagyon, jól’ öreg nyakas” szól a’ gróf, megveregette vállát ’s neki jó éjtzakát kivánt.
Alig enyészett el a’ tizenegyedik óra’ kongása az elcsendült palota’ falai között, Imre ’s Viktorin elhagyák alvószobájokat, ’s a’ zöld toronyba siettek, egyszerre hajlottak egymás’ karjai közé. Siránkozva adá a’ leány Imrének tudtára atyja akaratját, ’s csókjai’ sürüje közt segitő tanácsát kérte. „Itt nincs mit tanácslanom kedves – szólt az elrémült, ifiú születési különbség nagy köztem, közötted, nekem se országom se hazám, jöttment bújdosó, magam sem tudom ki vagyok, hitvesem nem lehetsz, férjet atyád kivánsága szerint kell választanod, felejts el engemet, rajtam csak az Isten segíthet.”
„Gondolod, illy könnyen válhatunk, szólt megbántódva a’ leány – tehát ez a’ férfiúi állhatatosság? hogy a’ gyenge asszonyénál mulandóbb, gyengébb, az nem hittem, legalább te mást hitettél-el velem.”
„Nem gyengébb nem mulandóbb, édesem! szólt Imre a’ megneheztelt leány után nyújtván karjait – érzem lelkemben Viktorin, ha nem szerethetlek, nem élhetek többé, de mihez folyamodjunk!”
„Egymás’ állhatatosságához – szólt megengesztelődve a’ leány, csak abban lelhetünk gyámoló, ’s ápolgató erőt ’s vigasztalást.”
Igy kinlódott a’ két szerelmes, sohajtásaikon kivűl jövendőre kedvezőbb intézetet nem tudának tenni. A’ csendes magány, a’ háborítatlan együttlét méginkább hevíté szerelmöket ’s csak a’ hajnali kürtszó riasztá fel az indulat’ özönéből, ’s forró ölelésben egymásnak örök hüséget eskve váltak szét a’ boldogok.
Az útra egészen elkészülve jelent-meg Viktorin atyjánál, ki a’ nyugtalan éjt mingyárt olvasá leánya arczain, és a’ levegő változtatásától remélte felvidulását. Viktorin szívszakadva nézett hintójából a’ palota’ ablakaira, látni kivánta még egyszer kedveltjét, de könnyező szemei, kit óhajtottak, sehol nem lelhették.
Megdurrant az ostor, kizördült a’ várból a’ hintó. Viktorin a’ lánczos kapuhid’ utánok felhuzatával, örömeitől végképen elzáródva, életét örökre becsukva képzelte. A’ hintó’ párnás szegeletébe vonulva, magát a’ sors’ változhatatlanságára bízva csak hamar elszenderedett. Az út Przemyslbe vitte őket.
Imre hallotta kigördülni a’ hintót, hallotta csörögni a’ leeresztett és visszavont kapuhidat, előbbeni boldogságából a’ pokol’ irtózatos kinjaira magát érzette taszintva, puszta lett előtte a’ világ, örömetlen az élet, de nem sokára fájdalma’ iszonyító súlyát még inkább az eltürhetetlenségig nevelte atyjának gutaütéssel történt hirtelen halála, a’ haldokló görcsbe vonakodott kezével fogta meg siránkozó fija’ jobbját, de elnémult ajaki közt elhalt a’ szó, sirba vitte magával azon titkot, mellyet fijának ’s a’ Grófnak kijelenteni késett.
El lett így hagyatva Imre, nem volt már senki kihez szive simulna, kitaszintva a’ világból, minden név, minden származás nélkűl, azon nap, mellyben atyja eltemettetett, rettegvén a’ grófot, kinek bizodalmát megcsalá, rettegve szerelmét mellynek szép tiszta fényét lángvére elhomályosítá, senkinek hirt nem-adván, kiment a’ várból, gondatlanúl bújdosott az erdős vidék’ magányos rengetegében majd sírt, majd panaszkodott, míg végre testi lelki fáradságtól elbágyadva lerogyott a’ fenyves sürűben. A’ jótékony álom már enyhíteni kezdé édes elszenderedésével a’ szegényt, midőn a’ Stronz folyón túl, merre a’ hegyek majd erdős majd gazdag veteményes háttal felfelemelkednek a’ tágas völgyből, hol szent Bazíl’ szerzetesei*
Bazilita szerzetes, bizánci rítusú katolikus szerzetes; Nagy Szent Bazil az egyházatyák egyik legjelentősebb képviselője, a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítója.
a’ Boldogasszony Anya’ tiszteletére klastromi gyülekezetben áldoznak a’ föld’ ’s menny’ urának, megkondult a’ harang, ennek ünnepi hangja általzuhogva a’ völgyet bájolva, hatott az ábrándozó ifiu’ szivébe. Felugra fektéből, vétke súlyát, mellyért atyja’ halálával büntetni kezdé az ég, ezer kinokban érezvén, felháborodott lelkiesméretét az ahitatban megnyugtatni kivánta, futott a’ hang után, átgázolván a’ kövecses folyót, a’ szent ház’ ajtaja előtt termett. Borzadva tántorgott vissza, vétke’ nagysága miatt érdemetlennek ismérte magát az Isten’ színe’ elejébe menni; de végre a’ mennyei irgalom’ határtalan nagyságába bízva, rettegve ugyan, de mégis belépett, földre borulva szánta megismért gyönyörű vétkét.
Az ahitat után lelki könnyebbülést érzett keblében, egy gondolat szikraként által futá minden tetemét, felállott borultából, ’s az oltárhoz gerjesztett kezekkel kiálta: „Túl a’ Stronz folyón a’ roppant falak közt egy remény, a’ semmiséghez közelgető remény éleszté mellemet, benne volt helyheztetve éltem, beteljesedése’ óhajtásából állott minden kivánságom, az majd enyelgett velem majd komolyan mulatott, majd csalfa hiúsággal kecsegtetett. Hányszor térdeltem előtte meg nem játszatásomért, hányszor esedeztem, de felelete mosolygás, biztatása csupa kétség, puszta gyanú, néma sírgödör volt, még azon bizonytalan „reménylhetsz” szó sem jöve ki ajakin, hanem még jobban elbódításomra nyulánk sima termetére mutata, így kínza szüntelen, még is imádtam, még is reménylettem. De most eltünt örökre szemem elől, engedek mennyei erő hatalmas meghivásodnak, a’ pajzán világ, csalfa igéretivel legyen bezárva örökre előttem.” Erős feltétellel ezen falakat soha többé el nem hagyni, a’ Priorhoz sietett, a’ ki csudálkozva értette a’ szép ifiu’ elszánt akaratját, benne a’ mindenhatót titkon munkálódni hitte. Lenyirták az ifju’ barna fodrait, szőrruhát vontak a’ nyulánk karcsu termetre. Örvendettek a’ szerzetesek új testvéröknek, de Imre nem tudta, mi történék vele.
_____________

Gróf Tarló’ Przemyslbe érkeztével nagy lett ott a’ pompa. Oda gyűlt a’ vidék’ nemessége, egy mulatság a’ másikat követte, egy vigadozás a’ másikat váltá fel. Ezek különbféle gyönyörüségökkel magokkal ragadták Viktorint. Ő volt bálványa az egész társaságnak, ő neki hódolt a’ férfi nem, őt csudálta mindenki. Az boldognak vélhette magát kivel Viktorin nyájas volt, kivel tánczolt, kivel enyelgett; atyja szorgalmatosan vizsgálta szabadon csintalankodó leányát, de mivel semmikép észre nem vehette, hogy az ifiak közül valamellyikét a’ többinél jobban kitünteti csóválta fejét, leányát változékony negédesnek tartá, de a’ szegény belső keserveit egyedül a táncz’, ’s játék’ zajában tudta csak temetni, mert minden mulatozás’ szüntével megszünt vidámsága. Míg végre az így erőlködve színlett kicsapongó kedvek, több nyughatatlan éjek, ’s a’ szív’ eltitkolt vágya megrongálták a’ leány’ egészségét, mindennap gyengébb, mindennap zordonabb lett. Most jött hire a’ várnagy’ halálának is, hogy Imre a’ vártól végbucsut venne, nem gyaníthatta a’ híradó, azért a’ jelentés hallgatott erről. Elmúlt az öregnek is kedve a’ további mulatozásra, barátját inkább mint szolgáját szívesen sajnálta, hogy ezután ő fog lenni atyja az árvának, leányának megkelle igérni. Bucsut vett Tarlo a’ mulatóktól, ’s szomorkodó leányával nem késett honjába utazni.
Laszki’ tornyai feleleveníték ugyan valamennyire a’ gyenge Viktorint, de továbbá egy megfoghatatlan előérzés szorongatá szivét, igy majd minden elevenség nélkül ért a’ palota’ udvarába. A’ gróf csudálta, hogy Imrét nem láthatta, Viktorin is kereste szemeivel a’ többi cselédek között, a’ gróf tudakozódására jelenték a’ várbéliek, hogy Imre atyja’ halála után eltünt a’ várból, azóta semmit sem hallottak felőle: mintha az egész várfalak feje felett öszveomlanának, olly rémülésbe esett a’ leány, elájult, ’s félholtan vitetett hálószobájába.
A’ beteg’ egész valójában leirhatatlan változások történtek, senki sem volt mellette, kinek keblébe panaszát önthetné, senki kitől tanácsot, kitől vigasztalást nyerhetne, magába fojtotta fájdalma’ súlyát, ’s betegsége’ okát örökre eltitkolni eltökélette.
Az orvosapáczák közűl megjelent Szylvestra, Viktorin’ anyjának egykori barátnéja, ez csak hamar megnyerte bizodalmát szíve’ jóságával, szelíd bánásmódjával a’ szegény betegnek. Egykét nap mulva Szylvestra’ ápolgatása alatt, nyájas beszéde ’s időtöltése által megkönnyebbedett Viktorin’ állapotja, csak azt fájlalta hogy Imre felől nem tudakozhatott, és senki sem szólt felőle valamit vele.
Egy reggel Szylvestra a’ beteget ágyában felülve találta, angyali nyugalmat vett ábrázat vonásaiban észre, vidámabb volt egész tekintete, hazatérte óta ma legelőször mosolyogtak kellemes ajaki. „Jó reggelt barátném! kegyesen szóla, megbékültem az éjjel az egész emberiséggel, mindenre, még a’ legirtóztatóbb halálra is erőt nyertem, megbékültem az éjjel mostoha sorsommal, űlj le mellém az Isten’ angyala hoza házunkhoz, mit most tőlem hallasz, iszonyatosnak fog tetszeni előtted, de bocsássd meg gyengeségemet, nem őrzöttek engem a’ testiség’ veszélyei ellen szent falak, nem elzárt szertartás, sem bőjt, sem test sanyargatás az indulattól egészen eltántorítva egyik szolgánkat szeretem és – –
Nem volt váratlan Viktorin’ vallomása az apácza előtt, hallgatott sokáig, mit szólni nem tudott, magához szorítá a’ keservesen siró leányt. „Menj jó barátném! – esedezék Viktorin, fedezd fel atyámnak, mit imént hallottál, ne kíméld a’ bűnöst; légy közbenjáró azonban, ha forrna haragja ellenem az öregnek, engeszteld ha mérgében ellenem kikelne, vigasztald ha panaszra fakadna.”
„Hát ha az ifju’ nevét tudni kivánja?”
„Nincs neve, mondjad, titkomat siromba viszem magammal, nincs kín, melly azt tőlem kicsikorhatná.”
A’ gróf egyedűl volt, midőn belépett hozzá Szylvestra, megdöbbent a’ bús atya; szerencsétlen hírt gyanított. Csak nem elhaltak minden érzékei az első szempillantásban; tovább dühös méregre fortyant. Megsértett becsület’ érezése ’s büszkesége bosszuval fenyegette leánya’ csábítóját, nevét az apáczától százszor is kérdezte, és a’ legirtóztatóbb fenyegetőzésekben sietett a’ beteghez, ámbár vissza akarta tartóztatni az erőszaktól rettegő Szylvestra.
Viktorin hallotta atyja’ indulatos jövetelét. Feltámogatván magát ágyában az ajtón berohanó gróf’ elejébe rogyott. Elbágyadt leánya’ látása egyszerre eloszlatta az atya’ keménységét, de keservét annál inkább nevelte. „Bocsánat atyám a’ szegény bünösnek.” – nyögte a’ földre terült beteg – „Bocsánat leányom, de tudnom kell, hol az alacsony ki szivedet elrablá.”
„Nem tudom atyám, ’s ha tudnám is magammal vinném a’ jobb világba, ne nyughatalankodjál’ könyörge esedező hangon a’ leány – házad, nemzetséged’ becse nincs semmi veszélyben, Szylvestrát ismerem, ő hallgat, én pedig érzem bennem a’ halál’ lehelletét, egy pár nap mulva nem leszek itt többé. Ne forgass boszut elmédben, jó atyám! kegyelmes jó atyám! ’s csókjaival, könnyeivel egyaránt áztatá a’ gróf kezeit. Ez elfordult tőle, béfedett szemekkel ön magát okozta leánya’ szerencsétlenségének, ’s lelkébe ötlött az elszökött magyar ifjunak képe, indulatosan megcsókolta Viktorin’ képét ’s a’ szobából kirohant.
Még azonnap estve Viktorin a’ nagyobb nyugalom’ okáért a’ zöldtorony’ szobájába vitetett. „Itt ölelkezik az élet ’s halál – kiálta a’ Viktorin, midőn a’ kedves ’s bús emlékű szobába ért, itt élve haltam, itt meghalva örök életre lépek” – Ezután Viktorintól nem lehete többé panaszt hallani, semmit sem kivánt, semmit sem kért, mindennel megvolt elégedve. Szüntelen vagy maga vagy Szylvesztrával imádkozott. Minden estve halni feküdött le, minden reggel csudálkozott éltén. Ha magán lehetett, minden erejét öszveszedte, nem értett ösztönből azon ablakhoz csuszott, honnan Anna’ templomát*
Szent Anna, Szűz Mária édesanyja (különleges tisztelete jellemző a lengyel kultúrára).
láthatni. Itt könnyebséget érzett szivében, enyhülést lelkében itt sirhatott, itt nyert vigasztalást az égtől.
_____________

Hallotta Imre csendes lakában Viktorin’ betegségét. Türhetetlenek voltak már a’ falak, kedveséghez vágyódott lelke. Esedezett többször, de az erős rendet szerető Prior kérését meg nem hallgatta, ’s őt a’ béketürésre intette.
Nyugottabb lett ugyan később Imre, de mindinkább komorabb mindinkább szótalanabb. Szűk ablakai’ rostélyozatán óránként nézett Laszki’ falai felé, mintha láthatná Viktorint tornyából hozzája kinézni.
Viktorin napról napra gyöngébb lőn, ’s egy este midőn Szylvesztra hozzá bement, – iszonyu látás! – a’ leányt a’ földön elterűlve, minden élet nélkül találta. Ugyan azon ablaknál, hol leginkább mulatkozott, fojtották el szíve’ gyötrelmei, onnan rogyott vissza. Az apácza sikoltva hagyta el a’ holtat, zaj lett az egész tágos palotában. Az öreg gróf’ keservei leirhatatlan kinzók lettek, egyszerre öszveomlott legszebb jövendője, kivánt öröme elenyészett. Egyedül marada a’ törzsök*
Az öreg (a puszta fatörzs).
minden gyámol nélkül, a’ végső útat ő is már közeledni érzé.
A’ grófné’ halála óta hallgatott a’ halál’ harangja, most újra gyász hangon kondult-meg átzuhogván a’ Stronzzal összefüggő völgyeket, a’ bérczek’ sziklájitól visszaverődve szomoruan hatott szent Anna’ tornyába, hová épen akkor Imre elnem türhetvén a’ szoros klastromot, a’ szabad levegő’ szivása végett felment.
„Viktorin meghalt” felkiálta a’ szerencsétlen hallván a’ Laszki félelmes harangszót, ’s mint tébolyodott neki esvén a’ harangoknak azokat mind félre verte. A’ klastromban nagy lett a’ zaj, a’ szerzetesek egy tornáczról a’ másikra futkoztak, tüz veszélyt képzeltek ’s okát a’ harangozásnak egyik a’ másiktól kérdé. Végre a’ nyugodtabbak felfutának a’ toronyba, ott találták Imrét kétségben esett abrázattal, izzadva, fáradhatatlan most is harangozni. „Mi bajod?” kérdék a’ feljöttek „Megholt Viktorin!” rikolta a’ bódult, ’s még inkább kezde harangozni. Nagy fáradságokba került a’ szerzeteseknek míg Imrétől elvehették a’ harangköteleket, ’s magokkal onnét levihették. Lenn nyugodtabb lett, békével hallgatta a’ Prior’ feddését, békével hagyta magát szobájába záratni.
Laszkiban a’ pompás temetésre nagy készületett tettek. Sok nép öszvegyűlt. Az estve csend homályában akarták a’ testet sírboltba ereszteni; a’ szent Annai szerzetesek is megvoltak híva. Imrét, megigérvén nyugodt viseletét,*
Viselkedését.
magával vitte a’ Prior. Mély csend volt, a’ palota’ udvarán szörnyü különbséget talált most Imre a’ volt ’s mostani kor között. Kettős sorban mentek a’ hosszu folyosón szent Bazil’ fijai. Köztök Imre. Elfojtódásig dobogó szívvel ért be a’ számtalan gyertyákkal megvilágosított fekete szőnyeggel bevont szobába, hol a’ gyönyörü halott nagy költségen készült koporsójában ezer szövetnek’ csillámlása közt fedetlenül feküdt.
Lehetetlen volt többé hogy Imre a’ Priornak adott szava mellett maradjon. Viktorin’ látása valamint fájdalmát a’ legnagyobb lépcsőre rántotta, úgy a’ klastromi erőszaktól elfojtott indulatit lobbanó lángra gyújtotta, „Rettenetes látás!” kiáltással kitört a’ szerzetesek’ sorából, a’ holt testre rohant, ’s a’ számos gyertyák ide tova dülledeztek. Bámult a’ sokaság. Imre az elhalaványodott orczát, az elkékült ajakot hevesen csókolgatta, a’ hideg testet forrón ölelgette.
Mintha az ifiu keblében a’ szerelem’ tüze a’ pihegő erős lélek a’ csók’ csatornájin a’ holtba szivárogna, Viktorin csupán csak elzsibbadt, de meg nem holt érzéki felhevülének, az ifiu’ ölelése a’ leány’ szivében megakadott vérét folyamatba hozta, lassu sohajtások lebegtek ki a’ fagyos ajakokon. „Viktorin még él, hallom sohajtásait!” felkiálta Imre „Viktorin még él!” kiáltának a’ jelenvalók, ezen örömhang lehatott az udvarba „Viktorin még él!” kiálta az öszvegyült ’s megörült köznép. A’ véltholt’ fülébe hatott az örömzaj. Lassan felnyilának a’ szemek, az új látás’ első tárgya a’ szeretett Imre lőn. Az életi szellem egészen az erekbe lövellett, felgyúlt az inakban a’ gyönyörű ösztön, Viktorin karjait Imre után nyújtá, az uj élet’ legujabb érzése a’ szerelem lett, a’ megerősödött karok’ legújabb tehetsége ölelésre hajolt.
A’ gróf ’s többek’ öröme képzeletlen nagy lett. Míg a’ leányt sok segítő karok kiemelték a’ koporsóból, az alatt Imre a’ gróf’ lábaihoz borulva titkát kivallotta. Meg volt lepve az atya Imre’ véletlen jelenésén ’s vallomásán de emlékezvén a’ vadászkori jövendölésre „Hogy egy messziről jött vidéki a’ legirtóztatóbb környülmények közt szerencsét hoz a’ házhoz” örömmel megbocsátott a’ megtörtént ’s meg nem változható hibának, felemelte a’ térdelőt, az egekre függesztett karokkal áldá a’ nagyhatalmut, ennek bizonyságul hivásával fogadta hogy a’ felgyógyúlt Viktorint Imre’ hitesévé teendi. Ugy történt. Imrében vőt tisztelt a’ gróf. Az új szülött M – név alatt törzsökatyja lett Lengyelországban még mostan is virágzó grófi nemzetségnek.
Kiss Károly.



FOGLALAT.


Zrínyi Ilona. (Gr. Majláth János.) 1
Az álmatlan király. (Kisfaludy Károly.) 32
A’ fellelt ideálhoz. (Náray.) 36
Toldi. (Vörösmarty.) 39
Rózsa és a’ leány. (Sz. Miklóssy Aloyz.) 44
Nem az volt kit gondoltam. (Kovács Pál.) 45
Byron. (Tessedik Ferencz.) 90
A’ boldog öreg. (Horvát Endre.) 91
Víz és tűz. (Sz. Miklóssy Aloyz.) 96
Megelégedés. (Bajza.) 97
Sulpicia Cerinthushoz. (Kazinczy.) 98
Népregék. (Kisfaludy Károly.) 99
Kétség. (Kovács Pál.) 112
A’ bal eset jól esett. (T. F.) 113
Népdalok 124
A’ Lepe. (Kazinczy Ferencz.) 135
Hedvig. (Vörösmarty) 136
A, kezdő szerelem. (Cz.) 143
A’ Babona. (L-né.) 145
A’ vihar. (Bajza.) 155
A’ költő. (Sz. T.) 157
Judit. (R.) 159
Az eltünt ifjuság. (B – A.) 193
Egy szó. (Kisfaludy Károly.) 196
Astüanax. (Kazinczy Ferencz.) 197
A’ csermelyhez. (Csaba.) 198
Karád és Zemír. (Czuczor.) 200
Mi fáj? (Kazinczy Ferencz.) 208
Három egyszerre. Vígjáték egy fölvonásban. (Kisfaludy Károly.) 209
A’ buvár Kund. (Vörösmarty.) 262
A’ Lengeséghez. (Kazinczy Ferencz.) 266
A’ lovag. (K. F.) 269
K. M-hoz. (Csaba.) 270
Az alvó szép. (Cz.) 271
Rege a’ Hableányról. (Bajza.) 273
A’ boldogító pillantat. (Otrágyi.) 290
A’ számüzött. 1826. (B – A.) 292
Költő. (Kazinczy Ferencz.) 298
Az alkony. (If. Kapuy Károly.) 299
Neo és Orthologia. (Kazinczy Ferencz.) 302
A’ kibujdosott magyar Lengyel országban. (Kiss Károly.) 303




_____________

PESTEN, 1830.
Petrózai Trattner J. M . és Károlyi Istvánnál.

A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.