Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Mély gondolatokba merülten andalga Gusztáv Amália’ hegyén ’s le-letekinte az útra, melly a’ hegyet körűlövező házak között felcsavarodik. Néha csillámlott-fel itt ott egy sugár a’ völgy’ alkonyából ’s ujra elenyészvén homályban hagyta a’ környet. De most kifoszlott a’ hold felhőji megűl ’s halvány világot öntvén a’ vidékre mindent tisztább szelídebb színre derített. Gusztáv mind inkább nyugtalan leve, mert elméjébe ötlött, hogy a’ csillagtoronyban várnak reá. Ismérte Edmund’ könnyelműségét, tudta mennyit lehessen igéretére építeni: de jelenleg inkább érzé, mint minden máskor, annak szeretetlenségét, mert szivének régi óhajtását, a’ csillagtornyot láthatni, ma kivánta teljesíteni. A’ világ a’ maga számtalan kivánati, terhei ’s unalmaival; a’ maga igényeivel néki egy valódi tekervény volt, mellyből kihatolni Edmund’ segéde nélkűl nem vala képes. Edmund igen is könnyelmű, minden szempillantat’ rabja, ’s minden első benyomat’ teremtménye volt: de mosolygva tuda az akadályok’ és veszélyek’ ellenébe menni; sőt gyakorta ezektől vön merészletet és tanácsot. Gusztav mindenben ellenkező lélekalkatú; kit gyakorta fájdalmasan is kapott-meg ezen ellenkezés’ gondolatja: de lángolóbb és valódibb volt barátságok, hogysem egymástól elválhattak volna. Ugy tetszett mintha több ízben támadt vetekedéseik mind annyi kötelékek volnának, viszonti indulatokat szorosb kapcsolatba hozni. Tisztelék egymást, ’s nem kevés örömet érzettek abban, hogy hibájik iránt mindketten türékenyek.

Mindkettő gazdag ’s független; ’s korok, az ifjukor’ legszebb szakában. Edmund eleven tüzes lelkű; amaz magába vonult, ábrándos. A’ két barát utazásra volt menendő, müveltségi körét gyarapítani; azért jövének a’ városba, hol hónapok óta mulattak a’ nélkűl, hogy Edmund az utazási készületekre gondolt volna. Eszébe ötlék, tudniillik, a’ füvészi tudományokat tanulni, ’s mellettök szorgalommal gyakorlá az olajfestést. Gusztávnak pedig egy sok évű számadást kelle tisztével által vizsgálnia: de a’ mihez nem igen tuda kedvet találni. Semmi jelesség sem futhatott-el az örök mozgású Edmund elől: de reá semmi sem teve maradandó benyomást. Gusztáv ellenben otthon írasztalánál könyvekbe temetkezvén megholt a’ valóságra ’s annak tomboló zajgásira nézve. Edmund csak hamar éltető pontja leve minden társasági körnek. Ezrektől ismerve, mindenhol mutatkozva; bele löké magát a’ bohózatok’ minden nemeibe. Egyedűl barátja láthatta ritkán, ki ha a’ költés’ egy mélyebb jelentésű mesterműve által felhevülve gondolatit ’s érzeményit barátjával közleni ohajtotta, azt rendszerint nem lelte, mert vagy vadászaton, vagy kötéltánczolók’ mutatványain, kiknek ügyessegét felette csudálta, vagy pedig szemfényvesztő játékok’ gyakorlatában tölté idejét.

A’ határzott óra rég eltelt ’s Gusztáv’ nyugtalansága legfelsőbb pontra hágott. Ohajtott volna még ma túl a’ vártetőn is bolyongani, hol az isméretlen szép, minden kivánságinak végczélja, lakozott, ’s kit már néhány nap óta nem láta, ’s kinek hetektől szivébe festve volt alakja. Csaknem minden estve reménylé őt kertjében láthatni ’s még egy napot sem mulata-el; de a’ kedves nem mutatkozott. Betegnek kelle lennie, vagy a’ mi szinte kedvetlen hír fogott vala lenni, a’ várast épen elhagynia. De ő legalább a’ szeretett hajlékot, hol isméretlen szépe mulata, üdvezleni kivánta. Most hirtelen lépések hallattak a’ csillagtornyot köritő falnál; ’s a’ szikla darabok közűl egy magas férfi bukkant-ki, bíborral béllett köpenybe burkoltan. Több ízben környűl-tekintgete ’s úgy látszott, menetele siető. Őt egy asszonyalak követte aggódó gyorsasággal, gondosan emelintve fejér ruházatát, melly nehány ízben a’ szirtgöröngyökön fenn akadt; úgy látszék, mintha apró késedelmeivel, mellyeket ruhája okozott, a’ magas férfit rettegné felbosszantani. Gusztáv üdvözlé őket midőn közelb jöttenek: de a’ férfi nem látszott őt észrevenni, nyugtalan fordul társnéjához ’s kezét nyujtván halvány ábrázatából haragos pillantatot lövelle reá. Gyöngéd és kedves hangon szólt a’ leány: „Kedves úr, ne nehezteljen, sebes menetele úgy kifáraszta, hogy alig követhetem!” könnyeden, de még is nyájas fejhajtással viszonzá Gusztáv’ üdvezletét, ’s a’ hold’ fénye eléggé tiszta volt Gusztávval e’ bájalak’ kellemeit láttatni. Egyszerű szalmakalapja alól kedvesen folytak alá szőke hajfürtei ’s enyelgve játszadoztak a’ gyönyörű mely’ liliomhavában. Halvány arczát ártatlan mosolygás tette dicsővé, ’s kék szemeiből mennyei jóság fénylett-ki. Olly volt, mint emléke egy eltűnt szép álomnak, mint mosolygó tündére egy regényes bájvilágnak. Legnehezebben válhatott-meg a’ szem azon kisded kereszttől, melly nyakán egy kék szalagról függött. Sokáig néze Gusztáv a’ távolodó után andalodásba merülten, úgy tetszett neki, mintha egy angyal jelent volna-meg őt ohajtásihoz vezetni; mintha véle egy elfátyolozott kép elé lépne, ’s annak kárpitját félre vonván megette névtelen szépség’ királyi fényében a’ kedves ismeretlen tűnne-fel.

„Talán azt hivéd, mond Edmund hirtelen megjelenve, hogy elfeledkeztem rólad? Egy kis kaland tartóztatott, barátom! Úgy hiszem már szóltam neked azon gyönyörű teremtésről, kit nem rég a’ hegykápolnában láttam. Az egy rendkivül vonzó, rendkivül kedves csudás alak. Ma ismét láttam őt, ’s szerencsésben mint előbb; kifürkéztem, hogy egy olasz müvésszel, ki egy ritka viaszkép-gyüjteményt hozott, minapában érkezett vala. Ő az olasznak fogadott leánya, ’s a’ gyüjtemény a’ maga teljes ragyogványiban fel fog nem sokára a’ közönségnek nyittatni. Felkerestem lakát is, ’s képzeld! az épen azon utszában van, hol te olly csudás vonzalommal szeretsz bolyongani. De az olasz a’ lyánykával kisétált volt, ’s a’ képtárt is zárva leltem. Kérelmem kieszközlötte még is, hogy illendő adományért e’ ritkaságokat, még ma, gyertyavilágnál szemlélhetem, azért jövök sietve hozzád, hogy azonnal elvigyelek, mert égek a’ kivánattól ezen jelességeket, ’s a’ te társasságodban, édes borzadás közt szemlélhetni.”

„Édes borzadás közt? kérdé Gusztáv, te tréfát tudsz űzni az irtózattal? Magadat illy érzelmeknek akarva általadni, ismét azon gyönyöreid közzé tartozik, mellyeket te mindég olly örömest vadásztál. Még nem volt éj feltételünknek olly kedvező, mint a’ mai, ’s ime midőn már a’ czélhoz felvergődnénk – –”

„Ah barátom mire ezen aggodó tekintet? mond Edmund szavába szökkenve, te ok nélkűl gyűlölöd ezen fennséges találmányt, ok nélkűl haragszol mindenre, ki illyetén ámító képzetekben gyönyörködik. Az megint egyike kedvetlen különösségidnek. Gondold-meg, ezen képgyüjtemény egész Európában a’ lejelesb, ’s egy illyetén látványt éjjel, gyertyavilágnál nyerni, valami igen becses dolog. Hidd nekem egy lélek-senyvesztő gyöngeség az, illy nemű éleményektől olly méltatlan idegenkedned.”

„Gyöngeség az neked? kérdé Gusztáv, ’s a’ te kerengésid az élemények’ mindenikén, mellyek, a’ milly ingatagok, szintolly parányi becsűk; szökdeletid komolyból tréfába, ’s minden szívragadó érzelmek’ könnyelmű eltapodása, ’s az a’ soha ki nem elégithető változékonyság’ hagymáza, ezek nálad lelkierő? Nevezd te bennem ezen vonakodást gyöngeségnek, betegségnek, a’ mint akarod, az az én belsőmben alapszik. Pillanatjok ez alacsony ’s gyalázattal utánmajmolt emberképeknek metszve hát csonton ’s velőn keresztűl, ’s az ember gondolatinak egyikében sem talál a’ borzadály ellen menedéket. Úgy látszik mintha ezen lelketlen lárvák egyenként felemeledvén hozzánk a’ legkedvesb formában lépnének, majd ismét visszalökő rémekké változván bennünket halálijedelemmel fenyegetnének. Az ember előttök áll, mint legyökerezett törzsök, ’s hagyja magát perczenetről perczenetre megjátszatni, mig végre a’ legirtóztatóbb borzadály hirtelen megragadván minden érzeményeit egy erőszakos örvénybe rántja. Egész lelkemnek kellene elváltoznia, hogy ezen szörnyítő érzéstől ment legyek, melly már kora gyermekségemben minden álorcza, minden elrutított burkolat’ látásával rémítve hatott rám.”

„Puhaság, félszegség! mellynek ellene kellene munkálkodnod, mond Edmund. De te túlságokban tetszel magadnak. Nem nevetséges dolog e, hogy te a’ lármás musikától irtózol, hogy egy erős gyuladásban csaknem meghaltál, mert a’ pióczától ezen egyetlenegy segédeszköztől, inkább irtózol mint a’ haláltól; hogy a’ tarka ’s szembeszökő szinü ruhát nem nézheted; hogy a’ festésben csak a’ tájfesteményt kedveled és csak ajtatosságból sem emeled szemeid egy mártírra. Új világot kell teremtened, ’s mindent belőle számüznöd, a’ mi görög alakkal nem bir; ’s így foghatsz majdan egyszerű, gyöngéd, szín és hangba öltöztetni mindent. Nem más, mint visszás tekinteted oka, hogy rémítőt, borzasztót látsz ott, hol egyedűl tréfa ’s nevetség uralkodnak. Kötelességed ezen csudás, ezen izgékony lelket megkeményíteni, hogy képzelmi erőd’ lidérczeinek bátran ellenállhass. Győzd-meg magad ’s jer velem ezen olaszhoz, hogyha ama’ gyönyörű lyánykát mosolygó kék szemeivel, gyermekded kedves alakjával megpillantod ’s szép keze által hagyod magad képtől képig vezettetni, fogadom még javalva is fogsz ezen néma’s komoly alakokra tekinteni.”

Gusztávnak egész belseje felháborodott: de hallgata. Felhagyott kivánságával a’ toronyba menni, mert úgy látszott, hogy lepkény indulatu barátja már elfeledte az ő idejöttének okát. Magába süllyedve állott egy ideig, midön Edmund egyszerre felkiáltván: „Egek! szemeim csalnak e, vagy valóban az olasz megyen ott azon lyánykával?” ’s nagy sietséggel elfutott.

Egyedül maradván Gusztáv kényszeríté magát nevetésre, ’s kevés idő mulva megcsillapult indulattal azon része felé indult a’ külvárasnak, hol a’ kedves lakozék. Gondolati vezették, mellyek régóta, mintha hazájokat keresnék, oda siettenek. Elérte az ismért útszát; ’s minél inkább közeledett, annál kedvesebb, annál biztosabb volt előtte a’ hely. Minden házfedél, minden fa, itt egy kapu, amott egy kőpad az ő jó ismerősi valának, mellyeket gyakorta órákig édes fájdalmas gondolatok közt szemlélgete. Most a’ nyárfák és hársak közűl keresztűl fejérlett a’ hajlék, a’ kedves lak. „Semmi nesz benne! semmi csillám! Valóban elment e?” így tünődék. ’S íme egy ragyogó fejérség tűnik-fel a’ kertsétányon. Ő volt. Egy deszka repedés a’ kerítésen, eléggé nagy a’ kertnek felét láttatni, ajándékozta-meg őt a’ kivánt pillantattal. Itt állott gyakorta boldogan, mint elbűvölt, a’ kedves leány’ nézésébe süllyedve. Az útsza’ lakóji meg nem foghatták, miért üle naponként órahosszat ezen kövön, melly a’ kert előtt egy utálatos vízállás mellett volt. Ismerősi csudálták, hogy olly elvonultan él, társaságokat nem vadász ’s otthon létében is semmivel sem látszik foglalatoskodni. De őt csak az egyedűllét boldogítá, csupán az iránt tett magának szemrehányást, hogy az imádottal ismeretséget szőni nem eléggé bátor.

A’ lyányka, minekutána néhány izben fel ’s alá járdalt, eltünt szemei elől, ’s ekkor hirtelen elhatárzá barátját felkeresni, ámbár olly helyre kell mennie, hol gyűlölt tárgyak’ látása fogja kedvetleníteni. A’ hold olly derülten fénylett, miként a’ napvilág ’s minden csendes volt. Egy még nyitva állló boltba lépett, hogy tudakozódjék a’ ház iránt, hol az olasz lakik: de arra nem vehette magát, hogy oda a’ legrövidebb útat vegye. Ment a’ várfelé, hol egy bástyafokról a’ váras’ nagyobb részét ’s a’ megette emelkedő gyönyörű sorhegyet láthatá. Itt egy kőre telepedvén elmerült a’ szép látványba. Néhány percz mulva egy kisded, csaknem törpe, embert láta megjelenni, ki miden irányban széllyel tekintgete maga körűl. Alakja rendkivűl rút, mert sánta ’s egyszersmind görbehátú volt. Egy nagy kalap fedezte idomtalan ősz fejét ’s csaknem egészen árnyékban tartá hosszú sovány ábrázatját. Örökké mozgó testén egy elnyűtt zöld köpeny lógott, mellyel a’ májusi éjhideg ellen környűlburkozott. Alig jelent meg e’ kisded öreg, az átellenti oldalról hasonló vigyázattal egy magas szál férfi közelgete, ki bibor bélletű bő köpenyébe nagy gonddal takargatá be magát. A’ mint amazt mepillantá sebesen felé jött, maga után tekintve, ha nem jő e’ valaki. „Megkapjuk őt? kérdé az öreg hirtelen ’s egy rekedt hangon. Igen, felelt a’ magas férfi; az ár előtted tudva van?” Az öreg igenezte, utána vetvén: „bízunk benned, hogy mindeneket úgy eszközlendesz, mint igérted a’ dolog kivánt foganatja végett. Bízzátok rám, mond amaz, a’ szűz szokott szertartásokkal ’s illendőleg felavatva van. Nem elléggé jól kell vala a’ dolgokat használnunk, ha asszonyod azon szépséget meg nem nyeri, melly a’ férjfiszívben varázs hatalmú vágyat gerjeszt, kiolthatatlant, ’s egyedűl a’ halállal elmúlhatót. Ez kivánata asszonyomnak is, válaszolt az öreg, ’s nem a’ legkisebb jutalom lesz, mellyet magadnak e’ helyt szerzendesz. ’S asszonyod bizonyára nem lesz első, mond amaz, ki mesterségemmel meg ne elégednék. Várj tehát éjfélkor reám ’s tartsd a’ fürdőt készen, mint meghagytam.” A’ végszavakat már távol mondotta Gusztávtól, ’s mindketten sietve elmentenek különböző útakon. Szorult kebellel lépett-elő Gusztáv, gondolkodva a’ különös ’s némineműleg borzasztó szavakon.

Most az útszába ért, hol az olasz’ lakja volt. A’ felső emelet’ egyik előszobájában egy ifju embert talált, kitől a’ viaszkép-gyüjteményt ’s barátja’ hollétét kérdezé. Az ifju, ki felügyelőnek lenni látszott, azt felelte, hogy a’ viaszképek itt vannak, ’s a’ szoba épen most világosítatott-ki egy úrnak parancsára, ki mintegy másfél óra óta bizonyos útazó virtuóznál van ’s az itt a’ mellék szobákban lakozik. Gusztáv habozott, ha barátját egy idegen’ házában keresse e, a’ mi különben is ellenére volt, vagy pedig az ifjúnak több mint egy ízben ismétlett, ’s nyájas marasztását fogadja el; végtére elhatárzá magát, önnön vonzalma ellen, a’ viaszképeket megnézni. Szívdobogva lépett a’ ragyogó szobába, hol köröskörűl mindenféle jelenetekben, tarka és feltünő ruhákban, ültek vagy állottak a’ mozdúlhatatlan alakok. Gusztáv’ keblét metsző borzadás futotta-el, midőn végig pillanta rajtok. Hogy a’ nagyobb irtózatot elkerülhesse nyájas magyarázójához fordult, ki szónoki ékességgel számlálgatta elő ezen némák’ tetteit. „Meg nem foghatom, felszólalt végre Gusztáv nyugtalanúl, hogy barátom olly soká elmarad; egy illy tekintet néki a’ legkivánatosb ’s az ő kedvéért jöttem ide.”

„Még ő nem volt e’ szobában, mond az ifju mosolygva, pedig olly sietve parancsolá azt megvilágositani. Alig hallá-meg a’ szomszédban a’ hegedű’ zengzetét azonnal ott terme, ’s midőn érte mennék, már akkor három úr között ült, hegedű kezében.”

„Az ő saját módja, mond Gusztáv, örvendve, hogy beszéd közben hallgatójára nézhete. Illyen ő. Hegedűje otthon függ porral belepve. Semmi sem birhatta reá, hogy azt kezébe vegye, ámbár ügyesen ’s érzéssel játsza. Reá kérni, annyit tenne, mint épen ellenkezőkre ösztönzeni. Tizszer legalább elkezdé képemet festeni ’s mind annyiszor félbe szakaszták azt fontosabb dolgai, mellyeket ismét mások szakasztának félbe. Fogadni’ mernék, hogy már megfeledkezett a’ viaszképekről, ’s ha még ma szólni akarok vele, kénytelen vagyok felkeresni. Nem lenne olly szives, hogy engem hozzá elkisérne?”

Az ifju egy kevéssé érzékenyen vette, hogy a’ müvészi kincsek, mellyeket ő olly ékes szólással kezde magasztalni, illy csekély benyomatot tettenek Gusztávra, ’s kevésbbé nyájasan, mint előbb, azt felelte; hogy csak e’ szobán kell általmennie azonnal a’ kivánt helyen lesz.

Gusztáv meghajtá magát ’s sebes léptekkel ’s csaknem szemhunyva ment keresztűl a’ szobáig, hol a’ musika zengett. Megnyitván az ajtót ott találta Edmundot három idegennel. Mihelyt Gusztávot megpillantá, a’ nélkűl, hogy ennek az idegenek előtt tett mentegetéseit hallgatná, felsikolta: „Melly gyönyör, hogy eljöttél! halld csak ezen átmenetelt, mintha villámfelhő szelid borzadással huzódnék végig a’ kéklő egen. De ezen urak mesterileg is játszanak ám! csak ez egy ponton, mellyhez újaim nem akarnak simulni, túl legyünk, akkor oda vagy örömedben!”

„De barátom, mond Gusztáv, én érted jövök, a’ szoba megvilágosítatott, ’s az olasz’ gondviselője rég vár utánad.”

„Eh! ahhoz egyébkor is van idő, felelt emez, vétek volna ez alkalmat musika nélkűl elheverni. Vagy, légy olly jó, tekintsd-meg e’ ritkaságokat helyettem, hogy az olasz hijába ne fáradott legyen a’ kivilágítással.”

Gusztáv meghajtá magát ’s ment. „De várj egy pillantatig, kiálta utána Edmund hallgasd-meg legalább ez egyet. Elment valóban? Lássák az urak, ez az ő szokott módja, mellyet az ember olly nehezen tűrhet. Csak a’ madárhang ’s bogarak’ döngése kedves neki. Mindent gyűlöl, a’ mi nem képzeleti, ’s élet’ prózájának nevezi, minő a’ vétel és adás ’s az élet’ szükségei. Ha szerelmes lett, a’ mi, igen is prózai lyánykáink között nem könnyen eshetik-meg; esküszöm, hogy a’ melly pillantatban kedvese a’ maga harisnyájáról szólt, elhagyja őt. Ne volna szíve olly jó, nincs ember, ki különösségei miatt vele öszveférjen.”

Gusztáv a’ viaszképekhez érvén olly hirtelen, mint előbb, végig akart közöttök suhanni: de akaratja ellen egy képre vetődtek szemei, melly megakasztá. Elakart fordulni, de hijába! a’ tekintet olly kedves, olly igéző volt, hogy tőle megválni nem lehete. Egymásba öltött karokkal állott meg, ’s mélyen magába süllyedve szemlélte a’ képet. Kedves érzemény futott keresztűl keblét; a’ legszebb arcz mellyet éltében látott ’s a’ szép ismeretlenéhez színről színre hasonló. Az a’ kerekded liliomszín homlok! Ezek a’ fekete fény és könyözönben merengő szemek! hasonlók a’ legsötétebb éjhez, mellyeknek szikrája elolvasztja a’ szivet; az a’ bájosan öszvecsukott száj, mellynek lángoló ajkai, mint két szellem lebegnek egymás felett! Nem volt képes többé ezen tündéri látványtól megválni. „Talán szólni fog? mintha meghajlott volna a’ fej ezen ragyogó fejér nyak felett, mintha elfojtott sohajtás emelné melyét.” ’S most pillanata végig villámlik a’ termeten, ’s egek! jobb kezében villogó pallos, baljában hajánál fogva egy sárga, elmerevült, vérefolyt emberfej; Juditot képezé.^* Halálos borzanat rázta-meg tetemeit, ’s vérének minden cseppje szivébe tolódott. Lábai remegtek ’s úgy tetszett, mintha ezen holt lények gúnykaczagva emelkedvén-fel helyeikből felé lépdelnének, ’s közöttök legrémítőbben e’ leány felemelt pallossával. Villámsebességgel rohant-ki a’ szobából ’s csak akkor, midőn megint a’ szabad ég alatt lehelt, ’s az éj’ enyhítő leblei körűlfuvalták, találta-fel ismét mind magát mind elvesztett érzékeit.

Lassanként elcsillapodott lelke ’s csendesen ballagott haza felé. ’S ime, mintha láthatatlan erő vezetné az ismért útszában ’s a’ kedves lyányka’ biztos lakja előtt állott. Minden álomban volt, egyedűl a’ kerti hajlékból csillogott gyertyavilág. Az ablakok a’ kertre néztek, de ha a’ deszkakerítésen általment volna is semmit nem fogott vala láthatni, pedig, hogy őt még egyszer lássa, gyönyörű képét álmaiba elvigye, ezen vágytól megválni semmikép sem tuda. Egy hárs állott a’ kerti hajléknál, mellynek ágai az ablakok’ felső részéig ’s egyszersmind az útszára is kiértenek. Arra határozta magát, hogy reá másszon. Innen kiláthatta a’ szobát. Két ezüst karos gyertyatartó állott egy fekete asztalon, honnan a’ szoba világosítást veve; mellettök egy vízzel töltött kád ’s a’ pamlagon és székeken törlő kendők elszórva. „Talán fürödni fog a’ kedves? Meglesse e?”^* Igy tünődék, ’s édes elragadtatás futotta-el tetemeit. Ekkor belép, ’s mennyire több keccsel, mint minden egyébkor a’ dicső lyány. Egy könnyűded fejér pongyola öltözet folyta körűl karcsú termetét, ’s barna fürtei kerekded gyűrűkben omlottanak alá az ég’ havát győző emlők ’s vállakra. Képzeletekbe merülve lépdelt a’ tágas teremben, ’s most egyszerre megállapodván az ajtóra függeszté szemeit. Megnyilik az, ’s a’ sánta öreg ’s az ismert magas férfi, belépnek karjaikon vezetve a’ kedves lyánykát, kit Gusztáv Amália’ hegyén látott.

Gusztáv’ kedvese szédülni látszott ’s csak az asztal tartóztatá, hogy öszve nem omlék. A’ márvány ábrázatu férfi, ’s amaz utálatos agg megragadván a’ szőke lyánykát a’ kádhoz hurczolák. Remegve hajtotta az hátra fejét, szívrehatólag függeszté esdeklő kék szemeit az égre, reszketve nyiltak meg halvány ajkai, ’s úgy tetszett, hogy egy félénk sohajtást szalasztottanak-el. Ekkor hirtelen mellé lépett az ismeretlen, leszakasztotta a’ kék szalagot ’s a’ liliomkebel’ fátyolát ’s szivébe döfe egy villogó tőrt. Elhalt tagokkal függött a’ boldogtalan teremtés a’ kád felett ’s patakként szakadt vére a’ víz közé. Egy villám szökött keresztűl Gusztáv’ fején ’s ezen félig hallható szóval: „Judit!” élet nélkül hanyatlott az útszára. –

Illy állapotban találta Edmund, midőn haza térne ’s elviteté a’ segédre kiáltott emberek által. Napokig fekütt életjelenség nélkül, ’s midőn magához tért bőszült képzelgésekkel tépelődött. Edmund nem távozott ágyától ’s gyötrődő szorgalommal ápolta. Elfojták minden kedvencz mulatságit barátja körűl való gondjai. Nem volt festő többé, nem hangmüvész ’s bajvivó, nem volt semmi egyéb, mint orvos. Száz nemű könyvei a’ gyógytudománynak körűle ’s Gusztáv’ beteg ágya körűl hevertek, ’s éj és naphosszat tanult, tanácskozott, a’ legjelesb orvosokkal. Hetek’ elfolyta után, könnyebben érzette magát Gusztáv: de zavartan beszélt; ’s Edmund rettegve vette észre, hogy őrjöngés háborítá-meg barátja’ fejét. Csak félesztendei fáradhatatlan ápolás mellett hagyta el az őrűltség: de helyébe a’ szokott ábránd tért vissza, a’ mi Gusztávnak természete volt. Mi okozta legyen mély ’s hosszas betegségét nem tudta, emlékezetéből minden ki vala törűlve.

Felgyógyulván orvosai’ tanácsára útazni ment Edmunddal. A’ külföld’ egyik nevezetes várasában történt az, hogy a’ köz mulató helyen ismerőseik’ ’s barátjaik’ társaságában árnyékos fák alá telepedtenek, hol a’ váras’ szebb népe pompában és ünnepileg sétálni szokott vala.

„Várasunk bizonyára sok szépséggel bír, mond egy katonatiszt a’ társaságból, de mint csillagok napkeltekor, úgy enyészik-el minden azon idegen mellett, ki néhány hét előtt érkezett bátyjával várasunkba, ’s kit minden csak a’ szép idegen név alatt ismer.”

„Én valami visszalökőt találok benne, mond egyike, a’ jelenlévő ifjaknak, ámbár nem tagadhatom, hogy ő valódi szépséggel és pedig ritka szépséggel bír. Ne volnának halvány ábrázatán azok a’ szikrázó, örökké mozgó szemek, mellyeknek tekintete,mint hegyes tőr keresztűl lövelli a’ szívet, vélnők, hogy a’ régiség’ legszebb szobrainak egyike.”

„Tökéletes igaz, viszonz a’ tiszt, ’s mind te, mind mindenikünk jól cselekszi, ha kikerűli őt. Ki csak hozzá közelíte még a’ legőrűltebb szerelemnek lőn martalékja, ’s mert ő mindég érzéketlenűl maradt, néhány ifju már szomorú sorsot ért miatta.”

„De hogyan történik vala, mond Edmund szavokba szökőleg, hogy ezen Armida mind e’ mai napig ismeretlen előttem?”

„Mert soha sincs időd őt látni, felelt a’ tiszt. Minap nem kellett vala lovagolnod, midőn hírűl adtam, hogy itt sétál, sőt egy másszor a’ játékszínbe hívtalak, hol őt megjelenni bizonnyal tudtam: de te csaknem erőszakkal letartóztattál ’s talányokat kellett veled fejtegetnem.”

„Itt jön ő, itt jön ő!” kiálták hirtelen a’ többiek, helyeikből felszökdösve. Gusztáv, ki csak félfigyelve hallgatta a’ beszédet hasonlág felkelt ’s a’ közeledő leány felé fordult. ’S íme, midőn annak pillantata az övével egybe találkozott, mint kő bálvány merevűlten álla meg, ’s egész szíve szemeiben lángolt. Körűle minden jelenet, mint lengeteg árny elenyészett, egyedűl őt látta, őt ohajtotta. Most hirtelen egy merész lelkesedés ragadta-meg az egyébként bátortalant. Könyben úszó szemekkel rohant felé, ’s nem ügyelve hely, ’s illendőségre lángoló szavakban öntötte-ki elébe nevezhetetlen érzeményit. Az ifjú nemes, deli alakja, szemeinek ábrándos beszéde hatalmas benyomatot tettek a’ leányra, megengedé, hogy véle sétáljon, sőt, hogy más nap látogatására lehessen. Most leve Gusztáv először megelégedett, vidám, beszédes; ’s már harmadszori látogatásakor megkérte a’ lyányka’ kezét, ki meg is igérte azt, mert bátyja e’ fényes öszveköttetést nem ellenzé. Gusztáv boldog volt ’s egy egészen új élet virult-fel előtte. Naponként nyugottabb, derültebb lett. Elhatároztaték, hogy a’ menyekző Gusztáv’ hazájában fog végbemenni. Készületek tétettek a’ visszatérésre ’s Gusztáv minden új barátit magával vitte. Több napi utazás után Gusztáv’ kies falusi jószágába, melly nagy számú körűlfekvő birtokainak középpontja volt, megérkeztek.

Edmund kedvencz világában volt. Egy vándor társaságot szerze-öszve, mellynek az ünnepet egy színdarabbal kelle megtisztelnie; tűzi játékot készítete; ’s a’ közel várasból viaszképeket hozatott, mellyekkel a’ nézőket nem kevessé meglepni reméllte. Még alig hajnallott, már a’ kastélyt környűl futotta, parancsolt, rendelt, készületeket tőn. A’ kastély’ egyik része egy kellemes dombra nézett, melly alatt patak zuhogott-el, közel e’ dombhoz fekütt a’ kert ’s benne egy tágas üvegház czitron és narancsokkal ékesítve, ezek közé állongatta Edmund a’ viaszalakokat, mellyek olly csudásan tüntek-ki a’ falombok’ vigályos zöldei közűl. A’ játékszín az által-ellenti oldalra helyeztetett ’s a’ nézők’ ülőhelyéűl, kik a’ menyekzőre nagy számmal gyülekeztenek, az oldalsó emeletek’ folyosóji szolgáltak.

Serena egyszerű nemzeti öltözetben jelent-meg. Fejér selyem ruha folyta körűl gyönyörű termetét; derekát és gyöngén emelkedő melyét gyöngyökkel gazdagon felékesített váll köríté. Hosszú fátyol, mellyet gyémánt boglározatú nyil foglalt fejéhez, lebeget vállaira, mellynek liliomfejérsége szembeszökőleg emelte szépségét a’ ragyogó fekete hajfürtöknek. A’ fényes asztali készületet, melly épen most rendelteték a’ szolgák által, vizsgaszemekkel keresztűl futván eltűnt, ’s minden ajak szépségei’ dicséretét zengé.

Edmund is megjelent egy sereg falusi leánytól kisérve, kik kosarakban virágkoszorúkat hoztak. Felálla egy kevéssé emeltebb helyre ’s tréfás beszélettel inté a’ sereget, hogy rendeléseit a’ menyekzői ünnepnél pontosan teljesítsék. Erre hangos kaczaj támadt, kivált midőn néhány ifjoncz úrficskák a’ leánysereg közé vegyűlvén kosaraik’ vitelére segítségöket ajánlanák. „Nem figyelmeztek? mond Edmund félig nevetve, félig bosszankodva, mingyárt megtanítlak engedékenységre!” ’s azonnal elkezdte hasbeszédi ügyességét a’ terem’ minden szegleteiből jelengetni. Most rekedt, majd sivító, majd vastag ’s mély hangok hallattak a’ leányokra pörölve és szitkozódva; ugatás és vigyor, röfögés és horty támadt a’ székek ’s asztalok megűl; annyira, hogy a’ szegény együgyű lyánykák sikoltva ’s rémülten futkostak, egymást lökdösték, végre pedig kosaraikat elhajigálván kétségbe-esetten rohantak-ki az ajtókon.

„Egész házat felforgatod mond Gusztáv a’ nagy zsivajra belépve. Melly boldog vagy, hogy víg kedved sohasem hagy-el, ’s nem ismersz komor és bús pillantatokat.”

„Melly balgatagnak jutna eszébe ma búsongani, mond amaz. Ma mindennek bohón és tarkán kell váltogatva forognia. ’S hasztalan, mert ma nem figyelek beszédidre, bár melly okosak legyenek is. Képzeld, hogy én egy bűbájos vagyok, ki téged a’ házasság’ paradicsomába, de csak borzadályokon keresztűl, viszen. Mint eszelős álom fog előtted minden feltetszeni; egy tréfával fogsz megvendégeltetni, mellyet a’ legdicsőbb egyszersmind a’ legbohóbb öt személy fog előadni, aztán egy tűzijáték emelkedik olly magasan, mint a’ leghalványabb csillagok’ magassága; ezt követi a’ közönséges táncz, melly egész kastélyodat, mint forgószél körűltombolja, az egészet tizenhárom dobból álló éjjeli musika fogja berekeszteni. A’ mit pedig a’ kerti szobában készítettem hathatós ijedelemmel fogja alatvalójidat meglepni.”

„Tégy a’ mit akarsz csak engem kímélj, felelt Gusztáv. Még nem voltam olly belsőleg a’ fájdalomtól elfogódva, mint ma. Nem azért, mivel életemnek e’ nap ad irányt, ’s szerelmemnek hazát; az élet’ hiú létének földig nyommasztó érzete az, a’ mi megvíhatlan hatalommal ver-le. E’ zajgó készületekben, ez öröm mámornak közepette nekem csak gyász és aggodalom tünik-fel. Úgy rémlik előttem, mintha egy isméretlen lépdelne végig ezen szobákon ’s letépvén e’ falak’ virágkoszorújit engemet egy sötét, borzasztó éjszakába intene.

Az megint boldogtalan ábrándozásod, viszonz Edmund, nem úgy beszélsz e’ mint a’ temetési hivogató, holott szerencse és gyönyörnek közepette vagy. Valóban te ezeknek egyikét sem érdemled. Semmi veszteség sem lehetne jelenleg ok reá, hogy homályos előérzetekkel tépelődjél. Volnék én helyeden, fogadom, más lélekkel ürítgetném az öröm poharat. De ime, jő Serena, reá hagyom borongó pillantatidat felderítni.”

„Gyönyörű barátném, mond Edmund a’ közelgőhöz, nézze milly árnyak borongnak Gusztáv’ homlokán, tekintsen reá ’s teremtsen korányi pirulatot a’ felhőkre.” Ezzel ment.

„Serena! mond Gusztáv ábrandazólag a’ gyönyörű szemekbe tekintve, kedves Serenám! valóban tekinteted elől elfut az árnyék, melly egész létemet körül lebegte ’s mindég elfedni igyekezett. E’ szemekben, hol annyi szeretet, jóság, magasság egyesült, nekem a’ hajnal, az egek’ legdicsőbb fénye dereng. Oh, ha a’ mennyboltozatnak minden csillagai lehullnának, a’ nap egy fénytelen körré válna ’s mindenfelé irtózat és sötétség rémítene; gyönyörű szemedet függeszteném a’ végtelen égre ’s újjá születnék az egész teremtmény, az emberiség buzgóbb szemmel tekintene az új napra, ’s szebbek lennének a’ föld’ virágai.”

„Légy olly boldog, te kedves, mond a’ gyönyörű leány, mint általam szerettetel: de ne borítsd-el lelked’ komor képekkel. Nyugalom az öröm’ legszebb kísérője. Mint midőn szelíd tavaszi eső után a’ szomju föld megújul ’s virágai felélednek, úgy derítse-fel lelked az öröm’ malasztja.”

„Nem illyen nálam az elragadtatás! felelt Gusztáv, egy háborgó vihar az, hatalmas zajjal tölti-el a’ szívet, pusztít és ront: de vad lármáját csak hamar halálcsend végzi.”

„Te gonosz, viszonza a’ kedves leány, illik e ez azon örömre is, mellyeket neked az én birtokom szerez? Nem, azt nem hiszem neked. Mondják, hogy a’ szerelem az oroszlánt is megszelidíti, felfegyverzem tehát őt a’ báj’ minden hatalmával, ’s megszelidülve kell lángodnak, melly életed’ olly vadan emészti, lábaihoz borúlnia. Tündöklő álmokban kell a’ paradicsomot elődbe varázslania, ’s az élet’ tarka képeit szemednek egy igézve összehangzó képpé olvasztania. Ő fogja gondolatidat, midőn a’ csillagok közé tekintesz, hogy a’ végtelenbe ne tévedjenek, vigasztalva visszainteni. Véled fog az elhervadt virág felett andalgani, ’s megtanítni reá, hogy nincs örök halál örök élet nélkül. Tekints szemeimen keresztűl szívem’ mélyéig ’s lásd, mi van ott egyéb, mint a’ legtisztább szerelem.”

Zuhogva csapkodtak öszve körűlök az indulat’ hullámai, felnyiladoztak karjaik ’ némán süllyedtenek öszve, ’s a’ két egybe olvadt lélek a’ legboldogabb legtisztább szerelem’ hajnalától volt környűl ragyogva. Feleszmélvén az édes mámorból a’ kerti palota felé indulának. Zárva volt. Serena kulcsokért kiálta, ’s egy görbe hátú agg jelent-meg sántikálva. Rútúl hajlongott a’ kisded termet felett formátlan nagy feje. Kinyitá az ajtót ’s ment.

„Kicsoda ez utálatos teremtés? kérdé Gusztáv.” –

„Egy hív szolgája házunknak, felelt Serena, kinek hüsége meg fog békíteni külsejével.” – Gusztáv gondolatokba merült.

„Íme, a’ viaszképek! mond Serena a’ palotában körűl tekintve. Itt bizonyosan Edmund’ tréfás lelke munkált. Hol szerezhette ő ezeket? – Milly csudásan jőnek-ki merő pillantataik ’s mozdulatlan formájokkal a’ fák’ és virágok’ eleven zöldei között!”

Mint álmából eszmélő veté-fel szemeit Gusztáv, ’s kérdé: „mit mondasz?”

„Nézd csak,” mond Serena a’ viaszképek’ egyikére mutatván. Gusztáv oda pillanta ’s minden vére felforrott. Az ismert kép volt, egyik kezében a’ vérefolyt fej, másikban a’ tündöklő pallos. Mint a’ földhöz nőtt merevülten álla Gusztáv a’ képre nézve ’s csak hamar dühösen a’ megrettent Serenára tekintve. Emlékezete megújult ’s ama’ borzasztó éjszakának minden szörnyei elébe termettek. Sikoltva rohant a’ viaszalakra ’s kiragadván kezéből a’ pallost, mint őrűlt, űzőbe vette a’ rettenve futó Serenát. Halványan ’s kétségbeesve futott a’ leány ’s Gusztáv sarkában a’ villogó fegyverrel. Most elérte azt. A’ görbe hátú öreg látta a’ szörnyű jelenést ’s egy késsel oda rohant. De már késő. Gusztáv ezen dühös felsikoltással: „Judit!” Serenát a’ földbe szegvén keresztűl döfte. Megpillantván az öreget hasonló dühhel neki rohant. Egy ideig küzködtenek: de csak hamar öszveszurdalva mindketten élet nélkül a’ földre húllottak. Néma borzadással futott öszve a’ nép ’s az örömnap halállal ’s gyászosan alkonyodott-le.