Jár néma magányban az álmadozó
Költő, ’s enyeleg szive’ lángjaival,
Mély lelkesedés kiragadja az ó
Század’ folyamába varázsaival,
Hol míg siroromra tapodva halad
Könnyárba borúl szeme ’s dalra fakad;
’S a’ százados álom alatt nyugovó
Hőst költi porágya’ sötét öliből:
„Térj vissza, vitéz, koszorút arató!”
„Térj vissza sirod’ komor éjeliből”
’S halltára dalának az ifju hevűl
És ősei’ nyomdokin istenesűl. –
Jár zöld ligeten hüvös árnyak alatt,
Csügg lantja kezén, szíve lányka’ szivén,
’S mint bokrokon a’ deli lepke mulat
Úgy képzete repdes az Édes’ ölén,
’S mint reggelen énekel a’ csalogány,
Szerelmi dal éledez ajka’ szaván:
’S a’ barna haj a’ piros orcza felett.
A’ kék szem, a’ hókebel, ’s arcz-derület
Olly éddel omolva foly húrjairol
Hogy szűtelen érczbe is élet omol,
’S a’ lányka ha vágya’ tüzére hajol,
Festhetlen örömbe merűlve danol.
’S a’ lányka, ha vágya’ tüzét kerüli,
Fellegmoraj éjezi tiszta egét,
Utána sohajt szive ’s bánat üli
’S bétölti sirással az éjnek ürét,
És hallja zephir ’s philoméla baját
’S felnyitja sirásra szelíd ajakát.
’S míg issza az élet’ örömpoharát
Örűlni ’s epedni tanítja honát,
Örűlni ’s epedni tanítja honát
Míg sírba hajolva leélte baját,
’S ha sirba hajolva leélte baját
Könny öntözi domboru sírja’ mohát.
Sz. T.
