Hazánk’ egy megyéjében, melly még sötétebb babona’ homályában vakoskodott – egy szegény, de szép formájában ’s derék termetében magát elbizott suhancznak, mélyen tünt szemébe az öreg biró’ egyetlen leányának szépsége is: de még inkább talán birtoka. A’ birónak fia nem lévén vőt akart gazdagságába állítani, ezt ő jól tudta; – ’s „hej! be jól esnék nékem, ha az a’ csinos ház, nyolcz ökör, négy ló, mind rám maradna!” gondolá magában, „hisz az öreg nem élhet mindég!” Igy ábrándozott a’ legény, valami jó módrol gondolkodván, mint nyerhetné-el azon szerencsét? mert megkérni szegénysége miatt nem bátorkodék. – Gondolta ugyan egy kis maga elbizottsággal hogy ő derék legény, ’s még Marcsa megszerethetné; de egészen reményleni még sem mert, ’s csak jó szószólót ohajtott magában: a’ mint egy czigány asszony’ szava: „Jó napot szép legéncse!” gondolkodásából feleszmélteté. „Talám bizony valami szép lyánkárol gondolkodott?” „Hisz ez szabad!” felel a’ legény. „Biz az igaz” mond a’ czigányné, „mutassa csak a’ tenyerét, had mondjak egy kis jó szerencsét, majd tán azt is ki nézhetem belőle betelesedik e’ gondolatja – vagy nem?” Oh csak adná az Isten, be megfizetnék kendnek öreg anyó!” „meg e’ hát? no, lelkem, bizza kend szerencséjét reám, én sokat jártam keltem, tapasztaltam, – itt, ott sok leányokat férjhez adtam, sok legényeket házosítottam – ki tudja? itt is mit tehetek, – a’ tavasz jót hozhat; csak lelkem mondja-meg, ki az, a’ kit szeret? azt tudom hogy szép barna lyány, ’s az apja nem akarja kendnek adni – ugye?” „Hiszen még nem is kértem. Isméri e’ kend öreg a’ Biró Marcsát?” „Hogy ne ismérném lelkem gyermekem – ma is voltam nálok; tudok már mindent, csak hagyja kend reám! – Hadd muljék el a’ böjt, nagyhétben ismét itt leszek, fogadom, a’ zöld farsang jó lesz – csak lelkem az igéretről el ne felejtkezzék ám kend is aztán!” – ’s ment. – Sohajtozva nézett utána a’ legéncse, – újjain kiszámlálta, hány nap mulik még, míg nagy hét eljőne, ’s dolga után látott szép reménnyel telve. –
Nem is csalatkozék; mert nagyhét kezdetével épen kertjében kapálgatott, midőn még messzéről megismérte a’ jósló czigánynét. – Megsem gondolta, hogy hozzá ne jőjjön, ’s már tán meg is kérte számára Marcsát, – de a’ czigányné őt észre sem véve házokat is elhagyá már, ’s meresztett szemmel, boszonkodva nézett utána, hová megy; de örömére a’ biró’ udvarára látta menni az öreget. „Hej! be meg ijedtem! igy sohajta könnyült szívvel a’ legény – pedig hiszen még most megy ’s ez után fog nekem jó hirt hozni. „’S ugy lett. – Marcsát épen kertjében találta a’ vén czigányné virág és palánta magokat vetegetve. Béköszönt a’ barna néne – Marcsa elfogadja. „Mit veteget lelkem – talán palánta magot?” kérdé. „Igen! lőn rá a’ felelet. „Jaj galambom, miért nem hagyta nagypéntekre, ekkor jó palántát vetni napkölte előtt, – ugy nem eszi-meg a’ bolha. Tanulja-meg, szép gyermekem, az esztendőnek két nevezetes napjai vannak – karácson’ éjje, ’s nagypéntek’ hajnala, ekkor sokat lehet látni, próbálni, tanulni. Majd fogom én magát valmire tanítani; de előbb mutassa csak azt a’ szép kis tenyerét, had tudjuk-meg, lesz e jó szerencséje?” Marcsa figyelemmel hallgatta, ’s vigan nyujtá kezét a’ ravasz varázslónénak. „Épen ezen vékony erecskék – igy jövendől a’ barna Próféta – hosszú életet, sok szerencsét jelentenek, Ferencz nevü ura lesz, szép barna piros nagy hajú; ebből a’ faluból, egy jó becsűletes legény.” „Ebből a’ faluból?” kérdé hirtelen Marcsa; „pedig Apám azt mondja, hogy számomra itt nincs legény. „Ej! dehogy nincs – biztatá az öreg, hátha épen itt rendelt valakit az Isten. Tudja e’ mit? édes Marcsám, ha megakarja tudni igazán, ki lesz jövendő mátkája tehát nagycsötörtökön egész nap bőjtöljön, és nagypénteken napkölte előtt menjen az erdőszélben lévő folyóhoz. Annak a’ partján áll egy nagy fűzfa, az alatt állapodjék meg, és nézzen merőn a’ vízbe; de fel sohase’ tekintsen. Ott a’ víz’ tükrében fogja meglátni jövendő mátkáját. Csak jól megnézze aztán kedves lyányom, hogy el ne felejtse formáját, ’s ha az megy majd kérni, hozzá menjen, mert különben higyje nekem soha se’ lesz szerencsés.” – Marcsa mosolyga, ’s meg nem köszönte ugyan a’ jó tanitást, hogy annál foganatosabb legyen; de feltette magában; hogy törik szakad ezt végbe vinni, – az öreg pedig tanácsa után elbucsúzott a’ szép lyánytól, ’s odább vette utját. – Legényünk türhetetlenül várta már a’ sövény mellett a’ bűbájosnét, ’s alig közelíte, már kérdé, miben van a’ dolog? – „minden jól van felel az – csak bizzék, – én megkészitettem az utat, csak okosan járjon rajta; hanem még egyet mondok, ’s ettől függ minden boldogsága. Most nagypénteken hajnalban menjen-ki kend az erdőszélben levő folyóhoz, annak egyik partján áll egy fűzfa, arra másszon-fel és a’ melly ág legjobban a’ vizre hajol, azon maradjon kend csöndességben. Ha Marcsa azon vizhez akkor el fog menni, ugy bizonyos hogy másé nem lesz. Hanem lelkem kend csak várakozzék a’ fán, modzulatlanul mind addig, mig Marcsa hazafelé nem fordul, ha az már jól elhaladt, akkor lejöhet a’ fáról, ’s haza ballaghat; de azt megmondom, ezt senkinek fel ne fedezze, mert nem állok jót a’ szerencsés kimenetel felől. – Ha ezt megtette, majd eljövök ismét, ’s megmondom mi tévő legyen tovább; tudom a’ jutalomról el nem felejtkezik.” – A’ legény mindent megigért, ’s a’ vén jövendölőnét liszttel szalonnával jó megrakván előre – elváltak.
Marcsának nem volt lelkére kötve a’ hallgatás. Ő tehát alig várva dolga’ végeztét, szaladt a’ törvénybiró’ leányához, leghivebb társnéjához, ’s félre szólítá. – „Hej! Boris ha te azt tudnád a’ mit én!” mond mosolygva. – Mit, kérlek? kérdé kiváncsian amaz. „Meg mondanám – felel ő, ha tudnám, hogy meg teszed a’ mire kérlek.” Boris fogadta, ’s Marcsa igy beszélt: Épen ma hallottam, hogy a’ melly lyány megakarja tudni, ki lesz a’ mátkája – az nagycsötörtökön bőjtöljön egész nap’ és nagypénteken napkölte előtt nézzen valami folyóba, ’s abban meglátja annak képét. – Probáljuk meg mi is, bőjtöljünk, ’s aztán én majd elvezetlek, már én tudom hol látjuk meg legjobban.” „Rá áll Boris, ’s elvégezték egymás közt, hogy, ha valaki kérdi hová mennének, csak azt mondják hogy nagypénteki harmatot szedni, – ’s igy összebeszélve várván várták nagypéntek’ hajnalát. –
Eljött a’ kivánt nap – csendes éj volt, a’ hold teljes fényében ragyogott még az égen, midőn már a’ két vándor lyánykák utnak indultak. – A’ szerelmes legény már rég várakozott a’ fűz’ tetején Marcsa’ kivánt jöttére; mert azt nagyon fejébe vette, hogyha eljő, akkor bizonyosan az ővé lesz. Szive meg-megdobbant minden ált suhant szellőre, Marcsa’ jöttét gondolván. ’S im a’ két szép lyány nem soká közelített is csendes léptekkel a’ vízhez, bátortalanúl mint szomjas őzikék. – Ő pedig még egy mozdulatot akarván tenni a’ mondott ágra, midőn a’ lyánykák már a’ vizbe hajoltak vágyván meglátni a’ mondott képet. A’ gyenge ág eltörött, ’s a’ megtestesült szerelem egész valójában nagy csobbanással a’ vizbe bukott iszonyú rémültökre a’ bámuló lyánkáknak. – Nagy sikoltással szélt futottak ezek, tüskén bokron keresztül, menekedni vágyván a’ képzelt rosz lélektől; annyira, hogy Marcsa erejéből kifogyva lerogyott, az erősebb Boris pedig futott mint a’ riasztott nyúl mig házokat elnem érte, ’s ott fuldokolva alig érthetően elbeszélte a’ dolgot. – A’ szülék mindjárt mentek segíteni a’ szerencsétlen lyánykán, de bár mindent elkövettek is, szegény Marcsa a’ babona’ áldozatja lett! Boris is ágynak esett a’ nagy ijedség miatt, de erősebb természete meggyőzte a’ nyavalyát, ’s elbeszélte még másoknak a’ könnyenhivőség’ ’s babona’ szerencsételen következéseit. –
Hát a’ vizbe bukott vőlegényből mi lett? kérdik olvasóim – nem sokban mult-el hogy a’ viz lángoló valóját örökre el nem oltotta; de szerencséjére az erdőszélben egy szegény pásztor ember hasznos füveket szedegetvén, a’ nagy robajra ’s sikoltásra a’ vizhez szaladott, ’s a’ benn hánykódót szerencsésen kiszabadította, élve; de által ázva, betegen vitte kunyhójába, hol nehány napig ápolgatta mig egészen helyre jött. – Már bucsuzni akart a’ legény köszönve jószivűségét az öregnek, de az most nyilatkoztatá-ki neki hogy véle eddig hijában nem vesződött, hanem kivánja, hogy háladatosságból vegye el leányát. Megdöbbent erre a’ legény, még jobban arra a’ hirre hogy Marcsája meghalt. Mit volt neki tenni? – a’ menyasszony, igaz, hogy nem a’ szép Marcsa, hanem egy gyáva formátlan pásztor leányka volt; de az öreg nem hagyott neki békét, – ’s a’ birtokos biró’ szép leányára vágyó legény utóbb elkeseredtében kezet fogott az együgyü mátkával. De nem soká örülhetett vejének az öreg! az a’ gondolat hogy Marcsa’ halálának ő az oka, annyira sanyargatá lelkében, hogy év’ fordultával a’ mondott viz parton nyáját itató Ipa – halva lelé! –
A’ vén czigányné hová lett? arról hallgat a’ krónika. De hihetőleg felszedvén sátorfáját máshol szerencse mondással akarja kenyerét keresni. Több szomorú esetek’ kikerülése végett hát illőnek tartom meginteni mind a’ két nemi ifjuságot; hogy szavára nagypénteken csupa kiváncsiságbol vízbe ne nézzenek ’s fűzfára ne másszanak.
L. – né
