Beállt az éj, ’s szememre nem
Száll enyhe’ fátyola,
Nyilt ablakomra dülve ki
Eszmélek tétova.
Körösleg immár semmi nesz,
Ellenben át felül
Szép kedvesem lágy nyoszolyán
Pihenve szenderül.
Ah mint mosolyg, szűz kebele
Miként emelkedik!
Nyakán lefolyt selyem haját
Fohászi lengetik,
Gömbölyü gyönge karjait
Szüvéhez érteti,
’S boldog csalódás szárnyain
Hivét ölelgeti.
Hahogy talán reám mosolyg,
Ha nékem nyujt kezet,
Engem karol, szüvére fog,
’S méz ajkihoz vezet:
Akkor süvöltő vad szelek
’S dörgő villámlatok,
Ti álomoszlató szerek
Messzére szálljatok.
De vajha még a’ hajnal is
Utóbbad fejlenék,
’S felhők setéti a’ napot
Homályba rejtenék,
Mélyebbre hatna bé talán
Szüvén a’ képzelet,
’S ha felserkenne, akkor is
Engedne benn’ helyet.
Ám de ha mást hevít ölén
’S itat mézajkirúl,
Hattyú nyakán ha más mereng
’S keblére más simúl;
A’ csintalant akkor zajok
Robajja verje fel,
’S kivel enyelgtek álmai,
Ébren feledje el.
Cz.
