HEDVIG.
Szóla isten Gábor angyalához:*
Gabriel főangyalhoz.
Szép cselédem, fényes Gábor angyal,
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal a’ szép dél világgal,
Arczaidra vedd tavasz’ derültét,
Végy mosolygóbb ifjuságot arra.
A’ kicsinded földre fogsz leszállni;
’S a’ szerelmes lányok’ bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
A’ ki szép, hogy még szebb csókod által,
’S a’ ki boldog, boldogabb lehessen.
És felelt a’ fényes Gábor angyal:
„Boldog isten! oh te véghetetlen!
Melly parancs ez! milly kemény itélet!
Olly parányi bár a’ föld magában,
De szerelmes szívü lánya olly sok
Támadattól a’ komoly napestig,
’S a’ fagy’ éjszakáig déli hőtől,
Hogyha ezret végzek, vissza térve
Új ezerrel lesz találkozásom.
[Metsző: Joseph Steinmüller, rajzolta: Melegh Gábor.]
Mert füszálként mindenütt terem lány,
’S egy leány sincs, a’ ki nem szerelmes.
Boldog isten! oh te véghetetlen,
Így örökké el leszünk szakadva,
’S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke,
Fényhazádat meg nem látja többé.”
Így felelt a’ fényes Gábor angyal,
Mosolyogva monda rá az isten:
„Melly leánynak szíve rejt szerelmet,
Gondolatja még is feddhetetlen:
’S tiszta, szent, és tetszhető az égnek,
Arra szálljon csókod áldomásúl.”
’S ment az angyal. Hajnal nyílt utána:
Dal szövődött szárnya’ zajszeléből,
Dal, minőt a’ lélek hall magában,
Éjein ha boldog álma eljő,
’S a’ nem ösmért tündér honn’ öléből
Legrejtettebb vágya vissza hangzik.
És soká és messze járt vigyázva,
Ifju és agg volt figyelme’ tárgya,
’S lelt szerelmet mindenütt a’ földön.
Hőben és fagyok köztt a’ leányszív
Ége, mint a’ pártusok’ vetése,
Mellybe Sámson’ karja űze lángot.
’S felsohajta néha Gábor angyal:
„Istenem! mi bajra hajtasz engem,
A’ szerelmes lányka mit kivánjon
Mit gondoljon, mint az egy szerelmet?
Ez hivének szép szemében olvad,
Az mosolygó ajkin vágyna csüggni,
Termetét más, ’s délczeg indulatját
Sőt hibáit mint bálványt imádja.
Van, ki fényről kincsről mér szerelmet
’S a’ fagyért ég büszke gondolatban”
Így az angyal néha felsohajta,
’S mert előtte mint a’ könyv kitárva
Leplezetlen állott a’ leányszív,
Tarka ’s tarkább lőn tapasztalása.
Egy virágszál, egy kis semmi gyakran
Évig élt a’ hű leány’ szivében;
Mint folyamnak tükre volt a’ másé,
Melly utában majd a’ törpe bokrot,
Majd kevély fa’ termetét mutatja;
Ebben a’ szerelmek’ rózsavásznán
Jégfonallal szőve volt kevélység,
Abban olvadásig lágy ohajtat,
Búmerengés, kedv, csapongva játszó,
Gyenge jóság, elmuló’ szelídség
A’ hiúság’ czifra köntösében
Változának mint a’ hold’ világa
Vétlen vétkes vágyaik’ sokával,
’S álmaiknak minden ezredével.
És az angyal, más világ’ lakója,
Nem talála kedvet mind ezekben,
Nem talála tetszhetőt az égnek.
’S im egy ország föltünék szemébe
És egy nemzet messze napkeletről,
Boldog és nagy, gazdag és hatalmas.
Melly parancsolt a’ sebes Dunának
’S tengerektől tengerig csatázván
Nagy királyát, ’s a’ jót, mint egy istent
Ős Budában fénynyel udvarolta:
A’ magyar volt ’s nagy Lajos királya.
Gábor angyal megszállt e’ vidéken,
’S a’ hogy ott ült a’ magas tetőkön,
Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény,
Rózsa felhő szálla fel Budából,
Rózsa felhő a’ sasok’ hegyéig,
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
Rózsa felhő honnan és hová mégy?
„Szűz leánynak arcziról, ’s az égbe,
Hála isten, hála szent erődnek!
Hogy kegyedben szép arczot teremtél.”
’S felleg szálla ismét, barna felleg,
Mint az árnyék, mint az éj’ palástja,
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
Barna felhő honnan, és hová mégy?
„Szűz leányhaj’ lebbenése voltam.
Hála isten, hála szent erődnek,
Hogy sötétlő szép hajat teremtél.”
Csillag is szállt kettő fel Budából:
Szűz leánynak pillantási voltak,
És imádni kezdtek „hála, isten,
Hála hogy szép kék szemet teremtél.”
Egy sugár is termetéhez illő,
Felhatott a’ termetért köszönni.
Végre sánta hangya hajta morzsát
Felfelé a’ legmagasbb tetőig.
’S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
„Sánta hangya honnan, és hová mégy?
Az pedig megálla válaszolván:
„Hála isten, hála szent erődnek!
Kis fiammal költözém Budában,
’S kő esék rám; de király’ leánya
Szép ’s kegyelmes Hedvig fölsegíte,
’S monda: hangya kelj föl ’s menj fiaddal.
’S fölkelék; de megfogadtam akkor,
Hogy nevének emléket hozok föl;
’S itt van a’ kő: a’ tetőre vontam.”
Szólt, a’ morzsát feltolá, ’s tovább ment.
Gábor angyal látva hallva mindent,
A’ mit angyal hallhat, emberek nem,
Új örömmel, új reményel indult,
’S nagy Lajosnak várlakába szállott,
’S im király’ leánya Hedvig, ott ült
Ifjusága’ hajnal’ köntösében,
’S rózsa felhők arczi, szép hajának
Gyenge fodra barna köd valának,
’S minden a’ mi kellem és gyönyör van,
Harczban állott termetén, vonásin,
’S a’ szemérem’ diadalma rajtok
Mint királyné, ünnepelt szelíden.
Gábor angyal a’ hogy látta mind ezt,
Elborúla lelke tisztelettel,
’S így imáda: hála, hála isten,
Hogy kegyedben szép leányt teremtél.
A’ királylyány csendes ámulattal
Ült azonban: a’ szent könyv előtte
Nyíltan állt ’s a’ vérivó magyarnak
Régi nyelvén új csodát beszéle.
A’ teremtés’ titka: isten, ember
’S a’ világ valának följegyezve
Szent soraiban, és az élet’ álma:
A’ nagy, a’ várt, ’s rettegett jövendő,
Mellyre holtak sirból fölriadnak
’S földdel a’ magas menny össze rendűl,
Vég biró pedig lesz a’ nagy isten,
’S jót gonoszt a’ tett szerint itélend.
Mind ezek, ’s több felvalának írva,
’S Hedvig olvasá a’ szent igéket,
’S így tünődék rajtok ön magában:
„Im ezek mi szép igék, mi szentek.
Lengyel ország’ hős királya férjem,*
II. Ulászló (1352–1434), lengyel társuralkodó feleségével 1386-tól.
Kit szivemben hordok, hű jegyelted,
Nem leend-e megvetett ajándék,
Majd ha fényben eljövendesz érttem,
’S én kitárom a’ csodák világát
Ifju, hős; de még vad nemzetednek?
Durva nyelve, mellyen eddig a’ düh,
’S a’ harag’ vad győzödelme hangzott,
Általam most szent igékre hajland.
A’ teremtés’ titka, és az üdvé
Nem leendnek messze föld’ virági.
Szent körökbe mindenik betérhet,
És az élet’ fájáról gyönyörrel
Dús, öröklő éveket szakaszthat.”
Gondolá, és elfogadta szíve.
Szárnylibegve függe Gábor angyal
Vállain a’ szép királyleánynak,
’S kedvteléssel, ’s üdvözült gyönyörrel
Néze által rá ’s a’ szent sorokra.
Majd hogy el lön a’ szándok fogadva,
A’ leányra áldó csókja szállott;
Égi ajka, mint a’ gyenge szellő
Lágyan ére legszebb földi ajkat,
’S csattanása, mint ezüst harangé
Mondhatatlan kedves és muló volt.
Vörösmarty.
