Sötét az éj, sötét a’ vár,
Szép álmok közt a’ lét enyhül;
Arany székén gonddal tele
Csak a’ király álmatlan ül.
Előtte a’ nyert korona,
Mellyért eladta álmait,
’S véres tetőn felesküvé
Az éj’ undok hatalmait.
Komor, mint a’ sír’ szelleme,
Gyorsítaná a’ rest időt;
Erőn bizik, veszélyt gunyol,
’S víg leblek is rettentik őt.
’S tünődve míg a’ zord király
Belső vésztől így hányatik,
Szelíd hangon ’s mindég közelb
Föl a’ kertből szó hallatik.
Irígy sorsként néz a’ király
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped
’S haragra gyúl vad érzete;
’S mint éjjel hüs csermelyt keres
Az őz, a’ nappal üldözött,
Olly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.
„Hah! minden kény csak a’ poré,
’S az én párnám gyémánt tövis?
A’ legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szünjék az is.”
Mond, ívet és nyilat ragad,
A’ nyil suhan, szűz melybe hat,
Végsőt nyög az ’s a’ gyepre dül,
Halványon mint a’ hófuvat.
De a’ kedves fölötte áll,
Merőn, némán a’ gyász cserén;
Emléke nincs, csak kínja ég,
’S enyészet dúl lázadt erén.
’S karjára fűzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
’S a’ vár fölött a’ csend közé
Baglyok, varjúk sivítanak.
Éjfélt üt, és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
„Alugy, alugy jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!
O szép kebel, fejér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat ’s te most pihensz’
’S nekem hagyád fájdalmaid’!”
Vérszomjusan kel a’ király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
„Uram segíts! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban.”
’S alig mondá halkan belép,
Holt testet hozva karjain,
Egy ifju, szép, de őrülés
Borong szétdult vonásain.
„Szelíd lantom szivet nyere,
Nézd csak mi szép, minő hideg,
Rejtsd a’ nyilat, titkon hamar!
Sír a’ halál, nem sérti meg.”
Az ifju így, de a’ király
Reng, fölriad; fagy, láng teli,
Ön lánya a’ kedves halott
’S lelkét ezer kín tépdeli.
A’ két hü sziv rég hamvad már,
De él a’ zord király’ buja;
Insége új, bár fürte ősz,
’S ez a’ nagy ég’ nagy bosszuja.
Kisfaludy Károly.
