Sík, puszta, kietlen az őszi határ;
Vad meg nem üvölti; nem szállja madár,
Csak ketten utaznak, egy ifju vitéz
A’ hír’ fia Toldi, ’s az éjszaki vész.
Három nap utaznak, a’ harmadikon
Nem volt bokor és halom a’ vad uton –
Jó Toldi a’ sikra nyugonni terült,
A’ vész tova búsan egy ormon elült.
Ott mintha kesergne az őszi borún,
Suttogva, halálosan és szomorún
A’ fergeteg a’ rideg ormon ülő
Igy visszanyögel vala Toldi felé:
„Oh hagyd megölelnem
A’ sír’ nyugodalmát;
Hagyj itt elepednem,
Hol kém’ szöme nem lát.
Szent istenedért!
Oh hagyj könyüt ontanom ölt hivemért.”
Majd mintha dühöngene Tátra felett,
Hol fagyva nyaral meg az új kikelet,
Bődűlve hatalmasan és hidegen
Illy szót dörög által az ősz teleken:
„E’ kar’ diadalma
Tett téged enyimmé.
A’ sír’ birodalma
Ne vonjon örökké;
Holtakra ne vágyj,
Vár élve ’s örömre menyasszonyi ágy.”
Igy vissza sivalkodik és elenyész
Megtört fuvalommal az éjszaki vész.
De fölveri Toldit a’ távoli zaj,
A’ gyenge siralmak, a’ durva moraj,
Kél ’s mintha hevülne haragja után,
Borzad hadi vállain a’ kaczagány.
Kis domb van a’ hős-fion, éktelen is,
Tört kópja takarja be ’s barna paizs;
De mint hideg égen az éjjeli fény,
Melly búsan omol le sötét mezején,
A’ sírra borultan az angyali lány
Hollóhaja’ fürtiben olly halovány.
Mellette ölője reményeinek
Áll marczona-zordonan a’ cseh Jedek,
’S felrántani gyenge siralmaibol
Vas karja csörögve a’ lányra hajol.
Felhangzik azonban az útlan avar,
[Metsző: Joseph Steinmüller, rajzolta: Melegh Gábor.]
Megvillan erőben az ifjui kar,
’S mint vérnap a’ fellegek’ árnya megett,
Ég hős szeme Toldinak a’ cseh felett.
„Melly sír ez az ősz sivatag’ közepén,
’S bűn’ szörnye ki vagy te, ’s ez angyali lény,
Melly a’ vad oromra zokogva borúl,
Hogy rá az arany nap is elkomorúl?
Illy szózatot önt el haragja szivén
Rém-lánggal irottan ez üt-ki szemén,
’S míg bizva feléje a’ lányka eseng,
Halványodik a’ cseh, ’s erős szíve reng.
Majd mintha kilobban a’ tűz, ’s elenyész,
’S a’ sivatag’ éje vadabbra tenyész,
Úgy visszaborúl ijedelme után
’S szól a’ cseh, haragja ömölve szaván:
„Sír’ kéme ki vagy te?
Ki zajgva közelgetsz,
És rám ’s örömimre
Olly rémi szömöt
*Rémisztő szemet.
vetsz?
Tíz szálla le már:
Jer, téged is a’ porok’ éjjele
*Hamvak, tetemek.
vár.”
’S harcz lenne; de Toldi a’ lányra tekint
’S így zeng szava bajnoki lelke szerint:
„Békével o lányka
Töltsd búban az éjet,
Vagy kelj vigalomra,
Ha kedves az élet.
Harcztól te ne félj,
Távol lesz az innen, ha istenem él.”
Szól, ’s mint haragos hab a’ barna hajót,
Úgy űzi hatalmasan a’ cseh vivót,
És űzi lapályokon, ormon elé,
A’ régi Csepel’ sziget-honna felé.
Szép csendben az agg duna ontja vizét,
Két sajka röpülve hasítja közét.
Sajkán komor arcczal az éj’ ködekint
Két harcz’ fia ül, ’s vadan összetekint
És habzik a’ víz evezőik alatt,
A’ sajka előbbre ’s előbbre szalad,
Parton kiköt a’ cseh; de rugja legott
Víz’ mélyibe Toldi a’ lebke hajót.
’S habháton a’ sajka megy úrtalanúl,
Míg vissza erővel a’ révbe nyomúl.
„A’ mélybe hajódat
Mi okra lökéd el?
Rémíteni vélsz-e
Órjási erőddel?”
„Egy csónak elég,
Hős! halva marad ma egy, halva ma még!”
Igy összebeszélve halálos ügyön,
Két bajfi szigetben előbbre megyön.
És minden olly csendes, olly néma körűl,
Hold’ szép sugarának az alkony örűl,
Nem reng level ágon, az ág’ tetején,
Hab nem zajol a’ duna’ sík tükörén.
A’ messze világ’ zaja míg ide száll,
Elhallgat a’ csend’ uradalmainál.
Olly csendes hiába vagy alkony, a’ hold
Olly tiszta szelíden hiába mosolyg,
Ők ketten, az életet ölni menők,
Nem nyugszanak: harczra szegűl ki kezök.
’S megdobban haraggal a’ föld, mezején
Vér’ harczra virágzik, a’ vad növevény,
’S hallik csataj,
*Lárma, csatazaj.
és csörej, és dobogás,
’S rémségesen hallik az érczsuhogás.
De messze halálosan, és egyedűl
Egy zuhanat hallik a’ többi közűl,
„Ezt mennykü, vagy a’ fene Toldi üté!”
Így szól, ha ki jő a’ baj’ hangja felé.
Mint várkapun a’ betörő idegen,
Döng Toldi’ ütése a’ barna csehen,
’S már ingadoz a’ cseh, csatája mulik,
Függ bús feje, lába nem állapodik;
Mint kőhalom, a’ föveny ágyra borúl
’S vas háza utána csörögve lehull.
Még sokszor, ha vész van, az ősz tereken
A’ hír’ fia Toldi borongva megyen,
’S már nem rideg a’ sir a’ puszta uton,
Hívével a’ lányka temetve vagyon;
Hervadt koszorújok a’ sárga füszál,
Melly halmukon ing szelek’ ostrominál.
És Toldi pihenni ha dombra hajol,
Itt álmodik a’ csata’ napjairol,
’S míg lelke a’ vad sivatagnak örűl,
Fel-felriad álmai’ szörnyeitűl.
Vörösmarty.