Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Midőn valamelly népnél a’ szenvedélyek felzudúlnak, midőn egy, több mint száz esztendős viadalma polgárnak polgár ellen a’ hazát szertetépi; ’s egy idegen uralkodó a’ zűrzavart használja, éleszti ’s fegyvereit a’ törvényes hatalomnak ellen szögzi, illyetén erőszakos küzdés nagy charaktereket nevel, jeles tetteket szül: de tiszta embert, kit a’ körűle eláradt ’s talán önmaga által ontott vér meg ne mocskítana, ki a’ lángokból, mellyek körűle dühödtek tisztultan, miként az ásbest, válna-ki, a’ szem igen is ritkán találhat. – Végén a’ tizenhetedik századnak, a’ magyar történetek’ egyik legszomorúbb évszakán, egy illy tüneményt látunk felsugárzani. Zrínyi Ilona az; korának legdicsőbb egyszersmind legszerencsétlenebb asszonya. Bár milly vétkesek voltak legyen férje’ mozgalmai, csudálást és dicséretet érdemel ő, hogy a’ szerencse’ mindennemű változatin keresztűl inghatatlan hív maradt; minden földi gyönyöreit feláldozta, ’s elhagyatván mindentől hanyatló boldogságaért, egyedűl küzdött.

Gróf Zrínyi Péternek Frangepán Katalinnal három gyermeke volt. Boldizsár, Auróra Veronika, és Ilona. Auróra Veronika kisded korában elhalt.^* Ilona, kinek gyermekéveiről semmit sem tudunk, 1643-ban született. Atyja 1665ben a’ trencsényi fürdőkben mulata, hol Vesselényi a’ nádor, Rákóczi, Nádasdi és Frangepán is jelen voltanak. Itt szövődött azon öszveesküvés, melly magyarországot nagy inséggel, a’ nevezetteknek pedig hármát hóhérpallossal büntette. Jelenségeül jövendő sorsának Ilona az öszveesküvés’ gondjai között jegyeztetett-el Rákóczi herczeghez. A’ következő évben pedig minden gondolható fénnyel ünnepeltetett a’ menyekző. Csendben ’s észrevétlenűl folytak-el néhány évei Ilona’ életének, ’s ezek lehettenek talám legszerencsésbjei. Ez idő alatt szüle egy leány ’s két fiú gyermeket; a’ fiúnak egyike korán elhala; amazokról még leszen emlékezet. Azon kor’ szokásihoz képest Ilona napa, özvegy Sophia herczegné, született Báthori leány, volt a’ ház’ asszonya. Egy kemény, állhatatos, a’ császári udvarhoz hív ’s Leopold által tisztelt asszony. Lakhelye Munkács’ vára. Fijának kevéssé a’ menyekző előtt adta által birtokai’ kormányát, de még mindég olly nagy befolyással reá, hogy mint Cornelius mondja „anyja iránt való tiszteletből tenné, miket a’ szerelem ’s rényért kell vala tenni vagy nem tennie.” Az özvegy herczegné gyanítá fijának az öszveesküdtekkel szövetségét ’s ön pályáját már előre kimérte. Azon időben midőn Zrínyi Péter, Frangepán és Tattenbach készületöknek közepette elfogattak vala, tört-ki Rákóczi is. Magához csalván Stahrenberget, a’ tokaji várnagyot, mulatság’ ürűgye alatt, mint foglyot letartóztatá, reménylvén Tokajt imígy könnyű szerrel hatalma alá hódíthatni: de az őrsereg’ vitézi ellenállása megsemmisíté reményét. Rákóczi, kinek egy sebes, sokat igérő győzedelemre vala szüksége, elhagyván Tokajt Munkács elébe huzódott azon szín alatt, mintha anyját látogatni volna szándéka; de Sophia elzárta előtte kapujit, mert pártütővel, mond, nincs dolga. Rákóczi újra Tokaj ellen fordúlt; azonban a’ hír megérkezék, hogy Zrínyi, Frangepán és Tattenbach elfogattak legyen; ’s így látván Rákóczi, hogy a’ császári fegyvernek magát szerencsével ellene szögzeni lehetetlen, kérte anyját, hogy érette az udvarnál vetné közbe magát. Sophia egy jesuita által eszközlé azt, kit udvarában tartott, ’s az hihetőleg Kis Péter volt, ki később mint az ő testamentoma’ végrehajtója jelen-meg. Annyi kegyelmében állott ő első Leopoldnak, hogy az, ki a’ pápa’ kérelmére Zrínyi- és Frangepántól kegyét megtagadá, Rákóczit még csak fogságba sem tetette. Rákóczi valódilag öszveengesztelődött az udvarral ’s minden lehetőket elkövetett, hogy a’ lázadást önnön birtokaiban csendesítse: de a’ halál nem sokára elragadta őt háznépétől ’s az újonnan közelgető pártmozgalmaktól. (1672)

Ilona a’ két gyermekkel most napánál vonta-meg magát Munkács’ várában, melly ekkor a’ körűle fekvő hegytartománynak kulcsa gyanánt tekintetett; ’s igen természetes volt, hogy a’ háborgók ennek birtokába jutni leginkább ahítoztanak. Mert a’ pártok’ lelke még mindég zajlott, bár a’ lázadók’ fejei elhulltanak. Apafi erdélyi fejedelem leve most támaszok, ’s Teleki, a’ fejedelem’ egyik kedvencze, csak hamar Munkács előtt termett ’s felkivánta azt; de a’ herczegné, ki erre már elkészülve vala, visszaverte az ostromot. Forgách Miklós, Vesselényi Pál és Ispán Ferencz is körűlfogták azt: de nem eléggé előlátva, nem eléggé vigyázólag. Katonájik rablották a’ környéket, a’ herczegné pedig használván ez alkalmat kirohant ’s széllyel szalasztá őket. Nem sokára Tököli Imre jelent-meg Munkács előtt. Egy férfiú, mind személyes tulajdonai által jeles, mind romános viszontagságai által érdeklő; jártas mindennemű fegyvergyakorlatokban; szelíd, vagy vakmerész, mint a’ környűletek kivánták; nagy és deli; lélek, ügyesség és tudománnyal teljes, magyar, latín, német és török nyelven hasonló könnyűséggel szóló, ’s a’ császári udvarnak kisded korától nevelt ellensége. Mint tizenöt évű ifjat az ellenség atyjával, Tököli Istvánnal, egy várban ostromlotta ’s midőn annak megtartása felől többé nem lehete remény, Imre asszonyi ruházatba öltözve szökött Erdélybe. Ott nagy hivatalokra emelkedvén eléggé erősnek érzette most már magát magyarországot Leopold uralkodása alól kiragadhatni. 1678 megjelent Tököli Munkács előtt. Rákóczi herczegné elébe küldötte az őrizet’ egy részét, Boldizsár Ilona’ testvére volt velök. Makacs viadal támadt volt, mellyben végtére a’ herczegné’ hadai megfutamodtak, ’s Boldizsár fogságba esett. Midőn Tököli a’ maga táborát Munkács előtt kiterjesztette még alig álmodá Ilona, hogy sorsa az övéhez kötve legyen, pedig ahoz ezen szempillantat óta elválhatatlanúl lánczolva volt. Tököli a’ helyett hogy, mint várni lehete, Munkácsot ostromlaná az öreg herczegnétől Ilona’ kezét kérte; de olly választ nyert vala, hogy az udvar’ jóváhagyása nélkűl Ilona’ sorsa felett semmit nem lehet végezni ’s Tököli visszatért Erdélybe. Mikép szabadult legyen meg Zrínyi fogságából bizonytalan, némellyek szerint nagy áron váltotta meg magát; hihetőbb azonban mások’ bizonylata, hogy Tököli szabadon bocsátván őt Ilonához kérő gyanánt használta.

Bátori Sophia jelenté az udvarnak Tököli’ kivánságát ’s tanácslá annak megengedtetését, mert Tököli, úgymond, az által hihetőleg oda fog hajlani, hogy ellenséges mozgalmairól lemondjon. Maga az erdélyi püspök, Sebestyén András is, ki elküldetett Tökölivel alkudozni ’s őt Kapiváron, legnagyobb szerencséjének közepette találta, épen midőn a’ portának követe a’ Sultántól igen hizelkedő üzeneteket hozna, bizonyítá, hogy Tököli kész minden ellenkezésekről egészen lemondani, ha atyjának birtokait visszakapja ’s Ilonát hitvesűl vennie megengedtetik. Az udvar méltónak látta az ügyet komolyabb fontolásra venni. A’ házasságot nem látszott javalni Tököli’ hatalmának ezen szövetség által leendő nagyobbodása; félni lehete, hogy Tököli’ engesztelődése csak színlett, ’s remény mutatkozott, hogy a’ dolog határozatlan válaszok által tartóztathatik; ezekhez járult még, hogy Tököli protestans, Ilona pedig catholica vallású volt. Ellenben megengedhetőnek mutatták azt: Tökölinek önnön igérete, hogy ennekutána nyugton maradand, ’s a’ hihetőség adott szavának megtartása felől, mert a’ hadi szerencse alig leszen képes neki több javakat adni, mint a’ mennyit ezen házasság által fáradság nélkül nyerend; végtére annak reménye is, hogy ezen házasság tőle a’ lázadókat örökre elfogná idegeníteni. Erősíté továbbad az udvar’ véleményét e’ következő eset is: Tököli Teleki’ leányával, Apafi Miklósnak ifjan maradt szép özvegyével, jegyben volt, ’s már gyürűk is váltattak vala, midőn Tököli Ilonát megkérette ’s a’ Teleki’ leányának a’ jegyet visszaküldé. Teleki szerfelett megboszonkodék. Bethlen mint egykorú hiteles író és szemtanú mondja: „A’ magyar seregek’ feje, kik Erdélyben kerestek menedéket mindenek ajánlottak, hogy Tökölit Telekivel öszveengeszteljék; Teleki, Rédei Ferencz ’s én a’ székelyekkel Somlyó felé vonultunk ’s egy színlett engesztelődés látszott is közöttök: de soha illy kellemetlen, bizalmatlan vendégséget nem láttam.”

Nem alaptalanúl reménylték tehát a’ császári tanácsnokok, hogy Tökölit ezen házasság által a’ pártosoktól örökre elszakasztják. ’S így elvégeztetett a’ házasság’ jóváhagyása. Báró Saponara egy lelkes, barátságos, művelt és tréfás ember, ki Tökölivel még szatmári igazgatóságakor öszveismérkedett volt, 1682ben elküldetett, hogy az engedelmet Tököli’ házasságára megvigye ’s szelídsége által a’ szíveket megnyugtassa.

Saponara Tökölihez jövén elmondotta mi egészen más gondolkodással legyen a’ császár, mintsem a’ háborgók vélik, ’s mint czéloz minden igyekezete egyedűl csak oda, hogy az országnak nyugalmat és békét szerezzen, ’s mint kész minden illendő kivánságokat betölteni. ’S hogy bebizonyítsa szavait nem üres hangoknak lenni végtére azt mondá: mit legforróbban ohajtasz azt hozom neked a’ császártól, ’s midőn Tököli tovább kérdené mi legyen az? Saponara elmondotta, hogy a’ császár megengedi Ilonát nejéűl vennie, ha ő viszont táborát eloszlatja, az országgyülésnek engedelmeskedik, ’s a’ törököket oda birja, hogy a’ fegyvenyugvást ismét húsz esztendőre megújítsák. Innen láthatd, mond Saponara, milly becsben tart a’ császár, hogy illy nevezetes esetben megkülönböztetve téged kiván használni. Tököli valóban érdekelve volt, elismérte hibáját ’s igérte, hogy azonnal Budára utazván az ottani basa által a’ fegyvernyúgalom meghosszabítását kieszközlendi.

Öszvekelését Rákóczi’ özvegyével nem halasztá továbbra Tököli, ’s ez által Munkácsnak urává lön.

Ezen időszakaszba esik egy történet, melly Ilonát nem kevéssé lepte-meg. Ilona’ testvére Boldizsár Bécsben a’ császári udvarnál volt; megjelen azonban egy ember Erdélyben, ki magát gróf Zrínyinek adja-ki. Oláhországból jött vala Brassóba. Oláhországban gróf Zrínyinek tartatott ’s Erdélyben is sok tisztelettel fogadtaték. Többek között egy agg nemes, igazgatója egyik várasnak az oláhszéleken, házába fogadta őt, sok költséggel segíté, hogy az országban méltóságához illőleg jelenhessen-meg. Jövetelének híre nagy zavarba hozta az erdélyi herczegeket. Apafi, az erdélyi nagyfejedelem, nem akarta magát hirtelenkedőleg elhatározni, Ilonához követet külde; az idegent pedig, bár némelly kétségek támadtanak iránta, Fogarasig hagyta jőni. A’ kalandor eléggé vakmerész volt megjelenni: de itt álorczája lehullott. A’ valódi gróf idősb fogott lenni nála; a’ magyar ’s német nyelv azon felűl, mellyeket Zrínyi beszélt, előtte idegen volt, ’s az Ilonához küldött követ is végtére megérkezék. Ilona válaszolt, hogy testvére Bécsben a’ császári udvarnál van; a’ nemes, ki reá olly sok pénzt pazérla, szégyen és boszúból minden további kímélet nélkűl bilincsbe verette őt. Most tehát meggyóná történetét.

Gróf Glavics volt Dalmatiából, ’s eredetileg a’ velenczei respublica’ alattvalója. Bátyjainak egyike, kinek Konstantinápolyban nevezetes dolgai voltak, magával vitte ezen ifju embert, akkoron még mintegy 13-14 évűt, ’s a’ dolog minden várakozást meghaladva négy egész esztendeiglen huzódott. Ez alatt bátyja meghalálozott ’s ezen ifjat illy tömérdek várasban, (kivevén néhány basát, kikkel az öreg dolgainál fogva öszvefüggésben volt,) csaknem minden ismeretség nélkűl hagyta-el. Ezeknek egyike megszánta az elhagyott ifjat, házához vette ’s csaknem esztendeig táplálta; de ezen időközben az ifju szerelmi szövetségbe keveredett egyikével a’ basa’ asszonyainak. Hogy ezzel öszvejöhessen, egy kertfalat kellett általmásznia ’s azt a’ basa észrevette. Hogy a’ haláltól megmenekhessék, eltökélé a’ szökést, ’s néhány kalmárokhoz kapcsolván magát azokkal Belgrádba ment, hol csak hamar megtudá, hogy nyomoztatik, azért a’ kalmárokat tovább követte szinte egészen oláhországba, itt egy oláh nemes gróf Zrínyi fija gyanánt fogadta őt ’s magánál tartá néhány napiglan; ’s minekutána a’ portától oláhország’ fejedelméhez parancsolat jött volna egy bizonyos idegen elfogatása ’s Konstantinápolyba küldetése iránt, ’s a’ nemes azon idegennek személyes leirásában saját vendégét ismerné-meg, értesítette őt a’ dolog felől, sőt segédeszközt nyújta, hogy Erdélybe szökhessék. Ez a’ kalandos rege Erdélyben hitelt nyert ’s a’ nemes, ki az ál Zrínyit békóba verette, Dalmatiába küldött, hogy a’ mondottak iránt bizonyos legyen. Való volt e a’ rege? ’s az úgy nevezett gróf Glaviccsal mi történt legyen? nem tudatik.

Ha egy ál Zrínyi illy zavart okozhatott az erdélyi udvarnál, mennyive inkább tehette azt a’ valódi gróf Zrínyi. Boldizsár Munkácsra jött volt huga’ látogatására ’s közel egy hónapig mulatott. Ilona bátyja’ egyszerű utazásmódját nem találván háza’ fényéhez elég illőnek – csak egy kocsin ’s kevés kisérettel jöve – gazdagon, mint csak hozzá ’s magához illőnek vélhette, felkészíté őt; de Bécs felé visszautaztában alig ment egy napi távolra, ’s a’ háborgóknak egy serege reá rohanván kifosztotta. Tanácskozott azon felűl e’ rabló csoport, ha a’ grófot életben hagyja e? Végre győzött még is bennek a’ Zrínyi név iránt való tisztelet, ’s fogva Erdélybe vitték, hol a’ Fejedelem őt illendőleg fogadta.

Zrínyi szerfelett magas termetű volt, annyira, hogy midőn másokkal szólott meghajlania kelle; lelkes egyébiránt ’s olly igazság szerető, hogy azt még ellenségi is vallanák. Erdélyben mindent elkövettek, hogy a’ császár’ pártjáról elvonják, de sem azon tisztelet, mellyet iránta mutattak, sem atyjának általok szünet nélkűl emlékezetébe hordott vége, nem voltanak képesek hívségét megtántorítani. Egyedűl a’ franczia udvar’ ügyei biztosának, Reverend apátnak, nyilatkoztatta-ki, hogy ő ugyan soha sem fogja a’ császárnak igért hűséget megszegni ’s a’ háborgók’ pártjára kelni, ha azonban az ezredesi hivatal, mellyet kért vala, tőle megtagadtatnék, a’ franczia királynál fogna szolgálatot keresni ’s ezzel egy számos, a’ fejedelemtől rendelt kísérettel visszautazott Munkácsra.

Minekutána az egykorú írók, kik a’ pártosoknak kedveznek, Zrínyi’ hüségét öszvehangzólag bizonyítják ’s ellene panaszolnak, a’ dolog minden kétségen kivűl van.

Tököli férfilag folytatta most hitvese’ ’s gyermekei’ ügyét. Egy jeles példája maradt-fenn azon korból az udvar’ kedvezéseinek, mellyekkel Tököli iránt viseltetett. A’ kassai Jesuiták az öreg Rákóczi herczegnének nevezetes számú pénzt kölcsönöztek volt; valamint szinte a’ pázmáni Collegium is, a’ pénz’ kamatja rég óta nem fizettetett. A’ Jesuiták felmondották volt a’ tőkepénzt Ilonának, ’s királyi parancsot eszközlének-ki, mellynél fogva pénzöket beszedhessék. Értésére esvén Tökölinek a’ dolog azt felete, hogy környűleti^* ollyanok, mellyekben nagyobb számú pénzt fizetni nem képes; a’ törvények szerint pedig háborgó időkben pör nem folytathatik; ’s azért várják-el békén míg az ország’ nyugalma helyre áll; ellenben, ha őt tovább is háborgatni szándékoznának tudják meg, hogy hatalmában sok mód áll, mellyekkel könnyen eszközölheti, hogy tetteiket megbánják. Illyetén bizonytalanság közt a’ Jesuiták az udvarhoz folyamodtanak, ’s kérték a’ császárt, hogy törvény’ szokott folyamatját ne tartóztatná, ’s a’ számokra költ parancs’ erejét méltóztatnék meghosszabbítani. Leopold császár a’ dolgot komolyabb tanácskozás alá vette; ’s a’ prímás, cancellárius ’s egyéb nagyok, kik megkérdve voltanak, tanácslák a’ császárnak, hogy a’ dolgot szelid móddal intézze-el, mert Tökölit háborgásitól egyedűl nője’ iránt való szerelme tartóztatja vissza, ’s úgy látszik, hogy adott szavát meg is tartandja: ellenben, ha hitvese’ jószágai a’ Jesuiták’ részére elfoglaltatnak, újabb nyugtalanságoktól lehet félni; legczélirányosb volna, a’ Jesuitáknak adott parancsot visszavenni, a’ kamatok’ fizetése iránt mindazáltal háromheti határidőt engedni, a’ tőkepénz’ letételét pedig jobb időkre halasztani. De minekelőtte ezen, a’ császár által is jónak itélt feltétel, foganatba vétethetnék, Tököli már háborgások közzé vala vegyűlve, mellyek csak az ő egészleni elhanyatlásával végződtenek.

Az igen hihető, hogy Tökölinek több ízben ismétlett nyilatkoztatása, minden háborús kívánatokról lemondani, ha Ilonát nőűl vennie engedtetik, valódi volt, de környűletei, mellyekbe előbbeni pártmozgalmai keverték, olly neműek voltak, hogy belőlök egyébként nem bontakozhatott ki, hanemha önnön akaratja ellen ismét lázadást támaszt vala. Cserei Mihály ezen történetekkel egykorú, ’s az udvarnak kevesbé kedvező, következőleg, mihelyt bizonyítványa a’ lázadók’ ellen szól, hitelt érdemlő iró, az udvarnak most említett határzása után a’ következőket függeszti: „Tököli önnön részéről kész volt békén maradni: de kapitányai kik szegénységekből fegyver által emelkedtek-fel, leszólták, mert Tököli háborgásaival felhagyván többé nem fogtanak vala rabolhatni. Ne higyen mondának ők a’ császár’ igéreteinek, hanem elkezdett ügyét isten’ segedelmével folytassa. Nem csak 13 vármegye, hanem rövid idő alatt egész ország övé leend.”

Tököli nem állhata ellent a’ körüle lévők’ unszolásinak, ’s mielőtt az udvar’ elhatározása a’ mondott dologban végbe vitethetett volna, már az ellenkedések kitörtenek.

Tököli ostrom alá fogta ’s megvevé Kassát, mellyhez Ilona Munkácsról nevezetes segédűl volt. Helyen kivűl van itt, hogy Tökölinek kezdetben nyert győzedelmei, vagy ügyének későbbi szerencsétlen fordulata kimerítőleg mondassanak el. Szathmár, Szendrő, Lőcse és Fülek kezébe estek, ’s midőn Caramusztafával Bécs’ falai előtt állana, kivánságai teljesedését csaknem valónak tartotta. Oktalansága a’ török vezérnek az ostrom előtt és közben, szabadítá meg a’ fő várost, ’s a’ félholddal Tököli’ szerencsés csillagzati is elhalványodtak. Megvett várasai lassanként a’ császárhoz visszaestek ’s végtére, midőn a’ törökök eléggé elvakulva, és saját hasznok ellen Tökölit bilicsbe vetették, Eperjes és Kassa is megadák a’ császáriaknak magokat, ’s Caprara, ki Kassát megvette volt, készületeket teve Tököli’ fő lakhelyét Munkácsot ostromlani.

Munkács – mai is nevezetes erősség – Ilona’ idejében megvíhatlannak tartatott. A’ mocsároktól körűlvett váras egy széles sáncczal ’s nevezetes bástyával volt védve; közepette a’ várasnak emelkedett-fel a’ vár egy meredek sziklán; három rendbéli bástyák lépcsőleg kősziklára építve ’s egymástól mély árkokkal elválasztva, szinte egy hármas erősséget képzettek. Egyetlenegy kapu volt a’ felmenetelre, ’s hozzá az ösvény keskeny és meredek a’ kősziklába vágva, ’s egykép alkalmas, hogy az őrsereg’ lakhelyeűl vagy élelemtár gyanánt szolgáljon. Nem ok nélkűl hitte tehát Tököli övéjit itt legbátorságosb helyen lenni. A’ nagyszámú várőrzők leghivebb frigyeseiből állottak ’s nője, Ilona, volt a’ főkormányzó.

Caprara 1685 jelent meg a’ váras’ falainál ’s felkérte azt Ilonátol. Ajánlotta neki levele által, hogy férje’ szerencsétlenségét, mint példáját a’ pártütők’ felett uralkodó isteni büntetésnek tekintvén, adja-meg magát. A’ grófné azt válaszolta, hogy férje’ fogságáról semmi bizonyost nem tudhatni, el kell a’ következést várni, mert gyakorta a’ vélt szerencsétlenség nagy szerencse’ kútfeje szokott lenni, ő tehát férje’ inségéből még szerencsés fordulatot reményl. Nem tudja, milly alapon épűl azon hír, hogy ő fogva Konstantinápolyba vitetett legyen, holott saját levelei ellenkezőt bizonyítnak ’s azt mondják, hogy ott iránta minden tisztelet mutattatik. A’ mi végtére a’ törökök’ béke-feltételeit illeti, mellyeket a’ császár elébe terjesztettek ’s mellyeket a’ Caprara említ, azokba ő nem keveredik, Tököli a’ portánál^* van, kinek mind reá mind gyermekeire gondja leszen. Illy környűleteknél fogba reményli, hogy a’ császár fegyvereit nem fogja asszony és árvák ellen fordítani, kik erő ellen erőt szegzeni nem képesek, ’s egyedűl ártatlanságokban ’s a’ császár’ nagylelkűségében kereshetnek pártfogást; kéri Caprárát, hogy az ellenségeskedéssel, mellyek sem az ő, sem császárja’ dicsőségét nem emelik, hagyna-fel. ’S azzal végzi-be: balúl ne vétessék, hogy sem Patak^* ’s a’ többi helyek’ elvesztése, sem a’ háború’ bajainak félelme nem képesek őt arra birni, hogy férjének ’s gyermekeinek mindent ne tegyen, a’ mit tennie lehet ’s tennie szent kötelesség.” Caprara a’ várat körűlvette, a’ herczegnét ’s hozzá tartozójit dob és kürtszó között lázadóknak hirdette, mellyre hatvan ember a’ munkácsi őrizetből a’ császári hadhoz általment.

Caprara Caraffának ellenére, ki azt tanácslá, hogy körűlsánczolván éhséggel (mert csak ez által lehető a’ bevétel,) vegye-be Munkácsot, a’ várast mindenfelől lövette. Egy bomba Ilona’ ebédlő teremébe esett épen midőn asztalnál ülne: de személyes veszedelme sem rettente-el a’ fejedelemnét; mindenhol a’ legsürűbb fegyverropogások között is jelen volt; az ő szelleme ’s eltökéltsége bátorította-fel vitézeit. A’ hatvan szökevény’ példája által megtanítva a’ kapukat legbiztosbjaira bízta. Hogy katonájit minden gondoktól felmentené, leveleket mutatott, mellyeket a’ mint mondá, Tökölitől veve, hol az, szabadultának, a’ Sultán’ kedvezéseinek ’s kevés idő mulva leendő megjelenésének hírét adja. Voltak legyen ezen levelek költöttek, vagy valódilag Tököliéji, a’ katonaság’ buzgalmát igen táplálták. Kirohanások gyakorta semmisíté-meg az ostromlók’ munkáját. Egy ízben hatszázan ütöttek-ki az ellenségre ’s a’ császáriak legjobb ostromkészülete rontatott-le ’s egyszersmind háromszáz embert vesztettek. Hijába rekeszté-el Caprara a’ patakot, honnan az ostromlottak vizöket merítették, esővíz pótlotta-ki ’s elegendően a’ hijányt. Midőn végre a’ császáriak néhány alkalmas helyen magokat megerősítvén, a’ falakat rongálni ’s a’ sánczokból a’ vizet kieregetni ’s ostromhoz készülni kezdének, a’ herczegné több hegypatakokat, mellyeket az akkor olvadozó hó igen megáraszta, igazított az árkokba, a’ tartós eső mindazonáltal felette gátlotta az ostromlottak’ munkáját. Ez alatt Caprara Bécsből segedelmet kért; de egyszersmind a’ herczegnét is felszólította, hogy a’ császári bocsánatot fogadná-el. A’ levél’ hozóját igen illetlenűl fogadták az őrtisztek ’s még reá tüzeltettek is. A’ herczegné mentegette ezen viseletet^* levelében ’s jelenté Caprárának, hogy egy lengyelországba küldött követ’ visszajövetele előtt magát semmire elhatározni nem fogja.

Az ostrom’ ötödik hónapjában a’ fejedelmi nő öszvehivatta az egész várbeli őrsereget, melly még 4000 emberből állt ’s ágyúdörgés között megújítá eskét a’ várat utólsó vércseppig védelmezni. Caprara nem sokára parancsot vett, hogy az ostrommal egészen hagyna-fel.

A’ nagy úr egy diszes öltözettel ajándékozá meg Ilonát azon vitézségért, mellyet a’ hosszú ostrom alatt bizonyíta.

Szabadon érezvén magát a’ herczegné, fő gondja volt férje’ hanyatló hatalmát felsegélleni. Egy Nádasdi grófné ’s egy más magyar dáma, mindkettő Tököliné’ barátnéja, Kassára vették magokat (1686 év’ vége felé) azon szín alatt, hogy a’ császárnak hóduljanak, tulajdonképen pedig, hogy Tököli’ ott lévő régi barátival ezen erős város’ megvételéről tanácskozzanak. Azonban a’ várnagy szándékokról hírt vett, mindkettőjöket elfogatta, értesítvén a’ császárt is a’ dolog felől. A’ herczegné, ki az említett két asszonysággal egyet értett, gr. Caraffa a’ császári hadak’ felföldi vezérének azt nyilatkoztatá-ki két követe által, hogy magát megadja, csak három hónapi fegyverszünet engedtessék az alkuvásra. Caraffa nem hitt neki ’s a’ követeket azon válasszal utasítá vissza, hogy kivánságát a’ császári tanácsosokkal közölje. Ilona megbosszankodván hogy ajánlása megvettetett, a’ háborgásokat megújította ’s húsz falvat azonnal tűzbe boríttatott.

Végre Caraffa maga ment Munkács alá azon szándékkal, hogy azt éhség által vegye-meg. Sátorok építtettek köröskörűl, hogy a’ sereg, télen és nyáron ott maradhasson. A’ várkapu előtt, az ágyúk’ körén kivűl, vizárkokkal körűl sánczolt tábort ütött a’ várbeliek kirohanásaik ellen. Hogy kivűlről ne ütnének reá, ’s hogy minden közösülést elvágjon, mindenkor 300 lovag volt a’ környékben elosztva, kik mindenről hírt adának vezéröknek. A’ dolgoknak illy szomorú helyhezetében a’ vár elveszendő volt, ha az ostromlók kivűlről el nem űzetnek. A’ herczegné mindenfelé küldözte követeit segédért, a’ törökökhöz nevezetesen, kik Munkács megtarthatását igen ohajtották. De azon törökök, kiktől egykor Ásia ’s Europa reszketett, nem voltanak többé ’s a’ fáradhatatlan Tököli lomha készületeiket nem sürgethette. Ezen kétséges állapotban írt Ilonának, küldene egy papot Rómába a’ közbenvetéseért, azon igéret mellett, hogy ha a’ császárnál kedvező feltételeket eszközlendene nemcsak catholica hitre tér, de mindenkép azon lesz, hogy a’ nem-catholikusok megszünjenek. A’ levél számokkal íratott ’s kulcsa Ilona’ kezében volt; egy más kulcs kisebb fontosságú esetekre Absalonnak Tököli’ cancelláriusának kezében, ki egy buzgó protestans ’s az ő meghittje vala. A’ levél ennek adatott által; ő a’ herczegnétől a’ kulcsot kérte, ki nem gondolván, hogy a’ levél fontos lehessen, általadta azt. Tököli’ szándéka igen meglepte Absalont; felindúlva vallása ’s talán önnön javáért is elvégzé magában, hogy urának megengesztelődését a’ császárral megelőzi, hitszegése által. A’ dolgot azonban Radicsnak a’ várnagynak segéde nélkűl nem vihetvén véghez közlötte vele szándékát. Mindketten hason gondolkodásmód által frigyesűlve megigérték Caraffának, hogy a’ herczegnét a’ vár’ feladására kinszeríteni fogják, ha őket némelly általok meghatárzott hasznokról bizonyossá teszi. Caraffa mindenekben megegyezett. Ez órától a’ katonáknak kelletinél bővebben osztatott-ki az élelem, egy nagy rész pedig eltitkoltatott. ’S így történt hogy Radics jelentheté Ilonának, hogy az őrseregnek már csak két hónapra van élelme, következőleg jelen az idő, hogy egy kedvező egyezésről gondoskodjék, különben kénytelen leszen utóbb a’ legkeményebb feltételeket is elfogadni. Ilona Caraffának jelenté, hogy kész a’ várat átadni, de egyenesen a’ császár’ kezeibe. Caraffa azt válaszolta, hogy néki teljhatalma van a’ megegyezést végbe vinni. A’ herczegné annyi időt kért, hogy férjéhez, vagy Erdélybe követet küldhessen: de Caraffa sürgette az átadást, mert Tököli egy török segédhaddal Nagy-Várad mellett állott, ’s bár tél közepe volt könnyen megpróbálhatta a’ vár’ felszabadítását, ’s a’ kérést nem akarta megengedni: Tököli, úgymond, mint pártütő polgári tekintetben nem él többé ’s így hozzá követ nem mehet. Több napi alkuvás után végre ezen pontokban eggyeztek meg a’ felek: Minden munkácsiak általányos botsánatot nyerjenek; a’ fejedelemné’, Rákóczi’ gyermekei’ ’s minden jelenlévők’ birtokai visszaadatnak, valamint szinte azon távolévőké is, kik nem Tököli’ pártjából valók ’s kincseiket írásaikat ’s egyeböket ótalom miatt Munkácsra vitték; Ilona Bécsbe menend, ’s a’ várast a’ császár’ engedelme nélkűl oda nem hagyja; a’ császár lesz gyáma Rákóczi’ gyermekeinek; a’ herczegné Tököli’ ’s ennek hívei’ kincsét ’s minden értékét általadja, azon tiszteletbeli jelekkel egyetemben, mellyeket Tököli a’ törököktől nyert vala. De midőn a’ herczegné a’ békekötést aláírná, állhatatossága elenyészett ’s keservesen sírt. 1688. Januárius’ 15-kén lön Munkács’ feladatása.

A’ kötés’ pontjai, némelly apróbb sértéseket, mellyeket mind a’ két fél engede magának, kivevén, hiven megtartattak. Klobusiczki Ferencz Zemplény’ alispánja küldetett az Athnaméval ’s Tököli’ törökczímereivel Bécsbe. Tököli’ kincsei olly csekély számmal valának minden várakozás ellenére, hogy lovakat, kocsit, pénzt Ilona’ ’s gyermekei’ bécsi útjára a’ császár’ pénztárából kelle szerzeni. Ilona Bécsben Orsolya’ apáczájihoz^* adatott. A’ gyermekek’ gyámjává pedig maga helyett Kolonich érseket nevezte. Az ifjú Rákóczi’ neveltetése a’ prágai Jesuitákra bízatott, húgaé Juliánnáé az említett apáczákra Bécsben. Rákóczi későbben nagy hírre jutott; húga generál gróf Asprémont-Reckheimhoz ment férjhez. Most az Asprémont nemzetség^* csak asszonyi ágban él. Ilona, ki Orsolya’ szűzeinél maradt, hijába ismétlette kérelmét hogy férjéhez bocsáttassék, az csak három év múlva (1691) engedtetett-meg, váltságúl tudni-illik Heister generálisért, ki Tökölinél fogva volt.

Tizenkét évet élt férjével Ásiában. Itt hullt le örömeinek végső ’s talán legdrágább levele; fija tudniillik, kit házassága’ első boldog idejében Munkácson Tökölinek szüle, meghalt. Maga 1703. követte gyermekét Februárius’ 18-d. Temetése volt Konstantinápolyban a’ Jesuiták-nál. Benier, egy franczia pap, jeles theolog és mathematicus ezen síremlékkel tisztelte-meg:

Benne halt-ki négy legnagyobb ház, mellyeket a’ három utólsó század’ történetei felmutathatnak. Testvére volt az utólsó Zrínyi; anyja az utólsó Frangepán; napa az utolsó Bátori; második férje az utólsó Tököli. A’ Rákóczi nemzetség pedig unokájában dőlt-ki.

Kiégett pipám, ’s egy nyujtózással akartam leásítani nyakamról a’ terhes unalmat, melly meglepett temérdek Corpus Jurisom mellett. Sétálni kezdék szobámban; de szűk falai, mint tág erdőkhöz szokott oroszlánynak vas kalitkája, keskeny kört engedvén: eszembe ötlék egyet sétálni a’ hídig. Sokféle okból sétál Pesten az ember! Ennek el kell menni házától, hogy pénziért szorító hitelezője, kit épen mostanra rendele magához, hon ne kapja. A’ másiknak sétálni kell, hogy útközben a’ titkon főzött planum szerint valahogy össze jöhessen az imádott lyánkával, kinek látogatásától a’ kínszerített kézfogás óta el van tiltva. – Mi több? ollyan is találkozik, kinek sétálni kell, hogy új szabásu karbonáriját láttathassa. – Szja! sokféle gyöngeség lakja szívünket, ezt az erő’ ’s bátorság’ kútfejét keblünkben. Hatalmas bástyájú vár ez, mellyben a’ védő hősök közt, gyöngébb asszonyoknak is kell lenni. Én nem az említett okokból indulék sétálni, csupa meguntság birt rá, ’s ezen tapasztalásom, melly szerint a’ néha figyelemre érdemetlennek látszó tárgyak is taníthatnak, gyönyörködtethetnek. Mert ha más nem vonhatta magára figyelmemet többszöri sétálásimon Pesten, legalább, ha a’ magyar utszában idegen nyelvet hallottam; ha a’ kir. egyetem a’ tudományok’ műhelye, előtt sötét eszű butákra botlottam; ha a’ Curia – ezen törvényhozo ’s pöreligazító épület előtt, – szilaj veszekedőket; az uri utszában nyomorult koldusokat, ’s több illyeket láttam; eszembe jutott, mi visszáson foly az élet, ’s mint csal a’ külső szín, – vakitó fényével gyakran igazságot leplezve előlünk! –

Mondják, hogy nincs az emberben előérzés, csak sötét képzeletek’ szüleménye ez bennünk. Én nem vítatom se’ jelen- se’ nem létét; elég, hogy ma különösen vágytam a’ hidhoz, igaz okát nem tudván adni. Való, kocsinkat be vártam ma, melly dolgaim’ végezte után haza vigyen Pestről; no de hisz’ ez nem lehetett elég ok, hogy útközben szivem, mint rosz órakerék, megmegugrott. Elhitetve, hogy ma engem valami örömnek mulhatatlanúl kell érni – siettem föl a’ váczi utszán, midőn egy a’ hét választó előtt pipázgató barátom karon fog, ’s kérdi hová mennék? „a’ hidhoz” felelék röviden, szabadulni vágyván tőle, de nem eresztett. „Semmi sincs ott látni való!” így akar leülésre birni – „kevés még a’ szép leány; ha jő is egy kettő, sebesen eltünik mint őz a’ vadász elől, meg se’ lehet hamarjában szólni. Későbben több lesz, akkor én is elmegyek!” „nem leányért megyek én” mondék „hanem bizonyos dologban – Budára, de ő csak fogta gallérom. „Én is megyek mingyárt; de még rá érünk” mondá „jere be, meg kell mutatnom az ujságot.” „Olvastam,” felelék boszonkodva hogy nem mehetek. „De az Allgemeinét^* nem?” kérdé. „Mind, mind, még a’ magyart is!” mondám; de ő csak behuzott vont a’ kávéházba. Leültünk, ’s ő nagy tűzzel kezdett olvasni, máig se tudom mit? én mint csolnak a’ hullámon, szinte lebegtem székemen, vágyván minél előb menekedni. Szemem, szám, fülem, mind az ajtóra volt, mintha szép lyány lett volna. Szerencsémre annyira bele merült barátom az olvasásba, hogy szökésem nem vevé észre, ’s én illanék, mint ölyv’ körmei közűl szabadult galamb, a’ híd felé.

Minél inkább sietünk, annál több akadályt lelünk. Utamban két ismerős kisasszonyt találtam anyjokkal egy sarkon tünődve. Rövid látó vagyok, csak mikor rájok bukkantam, ismerém meg őket. Már mosolyga felém az egyik, én magamban káromkodtam; de eltérni nem lehetett ’s fél mosolygással, fél kedvetlenséggel, mint hitelező szokta adósát, köszöntém őket. „Talán lesz ollyan jó Zsombai ur?” így szól az egyik lyányka anyjának, rám egy kérő, igéző tekintetet vetve, de ollyant, mellyre a’ görcstől öszvehuzódott száj is igenre nyilnék el. Szívesent igért férfiúi deliségem (galántságom) ’s még nem is tudtam mire? „Oh! hogyan fárasztanók annyira Zsombai urat?” felel vonakodva az anyja. Télen bálokba híttak, aztán csak le voltam kötelezve. – „Tessék velem parancsolni!” ujra ezen szerencsétlen szóra nyilt fel szám, reménylvén: hogy ha valami fáradságos munka – ugy sem engedik megtennem. – De sokat reménylünk, ’s mi kevés teljesedik. „Már ha olly jó lenne uraságod – bizony nagy szívességet tenne velünk” folytatá az asszony. „Mi nagyon megjártuk; vásárlani indultunk ’s a’ legszükségesbet – az erszényt – hon feledtük. Visszamenni érette ezen sárban alkalmatlan, ’s ha holnapra halasztjuk a’ vásárt utunk ma hijába esett, pedig sietős is.” A’ legügyetlenebb is elérthette volna illyen beszédből, hogy az erszényért menni kell. Mit volt tennem? fel kellett válalnom a’ nagy útat, ’s fölűl rá, még szerencsémnek tartanom a’ bizodalmat. – Gyakran, ha szép lyányok közt vagyunk kivált, igérünk, s nem tudjuk mit? – „az erszény ott lesz a’ kis asztalon, majd odadja Mari,” így eresztett útnak kegyes mosolygással az asszony „majd mi addig itt nézelődünk.” – Én elindultam, ’s hídhoz menésem csak maradt. A’ váczi utsza’ sarkától a’ József városig jó sétálás; de már ben vagy Palkó, így biztatám magam, hát csak szorítsd – az út hosszú, a’ lépés rövid!

Kivert a’ viz mire oda értem. A’ szobalyányt találám bent, ’s mondám neki mért jöttem? de a’ kis asztal üres volt. „Elcsukta bizonyosan Mari kisasszony” felel a’ lyány „’s hol van ő?” kérdem. „Csak harmadik szomszédba ment” lőn a’ felelet, „ha tetszik mingyárt haza hívom.” Már sors’ üldözöttje vagyok, gondolám mérgesen magamban; de a’ boszúságnak illyenkor haszna nincs – hát csak haza hivattam a’ kisasszonyt. Néztem az órát kínomban, számolgattam mikorra érhetek még a’ hídhoz, ’s ez alatt megjöttek. „A hon feledt erszényért jöttem”, mondám a’ kellemesen lihegő lyánkának. „Elcsuktam felel ő, hol is kulcsom? keresi, ’s nincs! Eszmél végre, hogy siettében kendőjével együtt a’ szomszédban hagyta. – Alig állhattam ki mérgemet; de csak nyelni kellett, ’s boszúmat a’ bajszomon töltöttem ki. Jó hogy hamar megjött a’ küldött leány a’ kulccsal, mert tán egészen kipödörtem volna helyéből. – Kinyilt végre a’ fiók, kezemben az erszény, ’s derűle kedvem. Mentem mint had, mellynek hátán az ellenség, sáron, vizen keresztűl, háromszor is megnéztem útamban, nálam e az erszény? ’s nagy lihegve vissza értem a’ nagy sarokra, hol hagyám őket, de jobban megijedtem mint a’ szerelmes, imádott lyánykája’ férjhezmenésének hallására, csak hült helyöket találtam. E’ hibázott még gondolám iszonyodva, hogy most meg őket egész várasban hajhásszam! zavarodásom leirhatatlan. Csak egy perczre is vágytam volna a’ hídhoz tekinteni, ingerelt egy ismeretlen ösztön; de hát ha addig keresnek, ’s még jobban eltévesztem őket – még is, csak jobb lesz a’ boltokat sorra nézni, gondolám. Hanem a’ bal vagy jobb sort kezdjem é? ez volt a’ fontos kérdés. Mindeniket egyszerre, elhatározám tüstént magamban. Oh igéret! szolgálat! galanteria! minden! – fölsohajték keservesen, ’s neki estem a’ nagy munkának. – Összejártam minden boltot, ’s az alsó sarkon, a’ legvégsőben csakugyan rájok akadtam. Előtte jöttem el előbbi siettemben, mért nem tudtam legalább csak be-tekinteni? mennyi hijába tett fáradságtól ment volnék! „Pedig mindég az ajtóban lestem” mondá egyik kisasszonyka; de sebes jöttömben nem vehetett észre. – Illyenkor csak bosszonkodni lehet, de későn. Áltadtam az erszényt, ’s nem sokat időzvén a’ boltban, ’s felét se hallván a’ sok hálálkodásnak fáradságomért, siettem a’ hídhoz földre szegzett szemekkel, hogy senkit se lássak ki akadályozhatna.

Könnyült szívvel állék a’ hídnál bámuló csoport közé, hogy itt lehetek sok fáradságom után valahára! – Jött ment a’ sok ember, kocsi, ló, minden; de olly mindennapian, hogy már már bele unék. Ez hát az előérzés, melly ennyi viszontagság után ide csalt! Ez is csak a’ reménynek valami rokona, így kezdék bölcselkedni – igér, de nem ád! nevetségessé lettem magam előtt a’ nagy hévért, mellyel az akadályok’ daczára is, úgy vágytam ma a’ hídhoz, ’s bánni kezdém mért nem maradtam a’ boltban, vásárt segélni szépeimnek, a’ mint egy hintó robbant el előttem. Egy lefátyolozott Dáma, kiben mingyárt megismértem Nyilhegyi Karcsit,^* jövendő mátkámat, ült abban egy ismeretlen ifju emberrel. Kocsi, ló, a’ magunké volt. Ez érttem jött be eltaláltam; de mit keres itt Karcsikám? meg akar lepni, így mentegetém őt; de az ismeretlen ifju, csak sehogy se’ fért fejembe. Ezt gyaníttatta hát velem az előérzés, ezért vonszott ma valami mindég a’ híd felé! – Már ha itt van csak föl kell keresnem, elhatározám hirtelen magamat, ’s fél búsan, fél vígan, mint vőlegény kinek máskorra halasztanak – hagytam el a’ hidat. – Kocsink a’ fejér hattyúba szokott szállni, egyenesen csak arra tartottam hát. Vásár volt, tömve a’ szín kocsikkal, de a’ miénket nem látám köztök. Kérdém az udvarszolgát, ki azt ismerte, nincs e beszállva kocsink? de ő azt felelé, hogy volt ugyan itt, de el lévén minden hely már foglalva, máshol kényteleníttetett helyet keresni, hol? nem tudta, ’s én ugy se! nyakamba kellett hát vennem a’ fogadókat, mint előbb a’ boltokat, ’s keresnem őket vakon, minél unalmasabb munkát nem ismérek. De hijába, kiváncsiságom fölgyult; vágytam látni Karcsikámat, ’s még inkább a’ vele jött ifjú uracska’ ismeretségébe jutni. A’ szerelem csak gonddal, búval jár. – Nem azért tekinti meg csirkéit a’ gondos gazdasszony mindég, hogy gyönyörködnék bennök; hanem kurhéjját látott fölöttök lebegni – nincs e kár bennök? én is veszedelmes héjját láttam Karcsim mellett, hát csak örömest láttam volna, miben van a’ dolog? – Zrínyit megnézem, ott semmi nyoma. Két pisztolyt, oroszlánt, mind összejártam, semmi sincs! – A’ belső fogadók drágábbak, hát tán kevesebb szálló van bennök – így okoskodám, ’s a’ hét választó felé indultam, kérdezősködtem ott, nem szállt e be egy szürke lovas hintó, egy férfi ’s egy asszony személlyel. „Igen is!” lön a’ felelet, ’s megdobbant szivem. Mellyik szobába vannak szállva? kérdém szorultabb lélekzettel. Megmondák a’ számot, rá utasítának a’ szobára, ’s én remegve kopogtaték be. „Szabad!” kiálta egy nyers hang, melly, mint rekrutát tűzbe parancsoló commandó szó, ujra megdöbbentett. Kinyitám az ajtót, ’s egy meglett idejű férfi köszönte bent barátságosan. – Zavarodásomban csak hajtogatám magamat. Végig néztem a’ szobát; de Karcsit nem látám. „Reménylem – ?” szól az öreg ur félbe szakasztva, ’s egy barátságos kérdő tekintetet vete rám. „Igen is” így makogék ismét elébb járva nyelvem eszemnél, „igen is kivántam tiszteletemet tenni – –.” Az öreg ur örült, én magam se tudom hogy’ voltam; az jut eszembe, hogy sok nógatásira le is ültem, ’s beszédbe eredénk. Itt el kezdé per longum et latum beszélni az öreg úr környülményit, ’s hosszas csevegésinek rám nézve rémítő resultatuma az lett: hogy ő tegnap eskütt meg ifjú feleségével, consequenter még igen boldog, ’s most Pesten keresztűl viszi haza szép párját. Mint uj atyafi, magát rokoni szeretetembe ajánlotta; de akkorra már zavarva voltak bennem az érzékek, kerengett velem a’ szoba, szemem mint aprilisi nap elsötétült, füleim csengtek, szóval, úgy voltam mint ájulás előtt szokott lenni az ember, ’s fölül rá örülnöm kellett az uj frigynek, ’s kedves drága urambátyámnak nevezni boldogságom’ rablóját. „Mint fog örülni Karcsikám – (tehát csakugyan Karcsi!) – itt látván édes uramöcsémet” – szól tovább a’ sógor – „az uton emlegette mint szeretne itt jurátuskodó bátyjával beszélhetni.” Karcsim’ férjhez mente hát már bizonyos volt előttem. – Szegről végről rokonom, ’s egyéb atyafia Pesten nincs, – így gondolkodám, ’s pálczámmal motoztam a’ földön míg az öreg úr folyvást beszélt, mit? mit nem? azt csak maga tudta! ön szerencsénkről örömest beszélünk; de a’ kinek vesztén épült az, únva hallgat bennünket. Én is vágytam menekedni a’ kínhelytől, különben is olly tele volt szívem érzéssel, hogy több nem fért volna már bele, ’s illyenkor mi édes a’ magány! magányban mi jól esik a’ panasz! ’s ezt versekben önteni ki, ah mi fölséges! kivált mikor amúgy maga kárán tanulta, olly természeti szinekkel föstheti az ember a’ szépnem’ szívrepesztő hűtelenségét! szobámba vágytam hát bezárkozni, ’s nem is beszélni a’ hűtelennel: de azt még se állhattam meg, hogy ne kérdezzem mostani hollétét? „azt mondá hogy uramöcsémet keresi föl” volt a’ felelet. „Engem?” kérdém rebegve, ’s arczom ollyan lett mint a’ játszi szinű selyem, hol sárga, hol piros, hol fejér. „aha!” imígy villantam uj gondolatra „erőszak van a’ dologban.” Karcsim kínszerítve volt e’ lépésre, azért emlegetett az úton férjének is mint közel rokont, hogy a’ Pesten velem találkozás vissza ne tessék néki, ’ most talán szállásomon keres, hogy bucsucsókját – ah! ah!” – ’s tovább nem gondolhattam. Menni akartam, ’s a’ mint az ajtót közel már nyitni akarnám, sebesen kitárul az kivűlről, ’s én, szemeim szikrát vetve taszíttattam a’ szobába vissza. Erre elfordulván, kezem szememre kaptam, a’ bejöttek megzavarodtak, az öreg úr ápolgatott. „Ej! ej! szegény öcsém! ládd, ládd lelkem Karcsim, a’ szeles jövés. Tehát Karcsi? szűnt szemem fájdalma. „Semmi, semmi kis hugom!” rebegém, ’s szembefogva ölelésére sietek. De az félve vonult előlem hátra. Kinyitom szemem ’s hasonlóan visszahökkenek, mint fösvény arany ládájától, mellyet kiraboltak éjjel. A’ szobában három ismeretlen közt, illy zavarodásban; soha nem tudtam mit csináljak. „Én bizonyosan rosz helyen járok” igy kezdém végre magam mentegetni, ’s pirulva kérdi a’ szép menyecske – kihez legyen szerencséje? az öreg úr bámult, én megmondám nevem, ’s így jöhettünk nagy nehezen világosságra. Az öreg úr való, hogy szürke lovakon jött másod magával, való hogy felesége Karcsi, ’s annak itt Jurátus rokona van; de hány szürke lovas hintó van a’ világon? hány szépnek neve Karcsi? Ez nekem mind nem jutott eszembe, csak az volt szerencsém, hogy a’ menyecske nem az volt kit gondoltam! Ez éppen most mutatá be öccsét férjének, én pedig ezer engedelem-kérés közt váltam meg tőlök, örülve hogy most az egyszer vége a’ sógorságnak. –

Hajh! de örömem csak addig tartott, míg leértem. Ismét eszembe jutott Karcsim, meg az ismeretlen férfi vele, ’s nem nyugszom fölfogadám, míg meg nem találom, ’s bizonyost nem tudok róla, ’s elindultam a’ fejér hajó felé. Ezer gondolat vítta agyamat váltva míg menék. Micsoda indulatot mutassak ha csakugyan hűtelen Karcsim? – Epedve nézzem őt más karjában, vagy föl se véve? szomorúan e, vagy jó kedvet játszva, boszúsan e, vagy nagylelkű hidegvérűséggel? ezek voltak a’ nagy problémák! ’s útközben minden üveg ajtóban egy egy grimászt próbáltam! Fejünk tele szerelmes gondolatokkal; aztán csak felejtjük mi történt! a’ fejér hajóban ismét szürke lovas hintót kérdeztem, ’s szerencsétlenségemre ide is tért be egy! „Hol vannak?” kérdém, ’s a’ szobaszolga mondá, hogy most mentek ki csak, azon meghagyással, hogy ha egy Jurátus keresné őket, ő nyitná föl neki a’ szobát, hol várakozzék rájok. „Megpillantottak a’ hidnál” gondolám, „’s reménylék, hogy meg fogom őket keresni,” azért magamra értém a’ meghagyást, fölnyittatám a’ szobát. – Várok – várok, ’s csak nem jő senki! Az ember illy állapotban nagyon hajlandó a’ költészségre. Fönleng ben a’ gondolat, hevűlnek az érzések, azonban szivét a’ lyányka’ képzelt hűtlensége mennyköves fölhőként fenyíti, még az unalom is segíti éleszteni a’ szent szikrát, – ki ne gyulna hát illyenkor lángra? ki ne vágyna költői szárnyakon fölemelkedni a’ mindennapi egyszerűség fölött? – Egy két sebes fölalá járás után a’ szobában, néhány méla bajszpödörgetés közt, kész lett nálam is a’ vers:

 már most le kellene írni; ’s iróeszközöm nincs: pedig ennyi szép gondolat hijába nem veszhet! Egy kis zacskó volt az asztalon, örömemre ben egy pugilláris, ’s abban még nagyobb örömemre, egy kis plajbász szurva. Élj hát versem, élek én is általa gondolom, ’s egy kis tisztásra fölirtam azt pugillárisba emlékűl. Azonban csak nem jő senki. Untomból sétálgatok, nézegetem az irást. Letörlik e’ gondolom, pedig nem illy porhanyú emléket érdemelnek illy halhatatlan gondolatok. Mi jut eszembe? az hogy fölvágjam az ablak’ üvegére, ott daczoljon az idővel, ’s hirdesse a’ múza’ örök létét. – Szerencsétlen gondolat! – de sokat gondol az ember, minek nem fontolja meg végét! – Tűzkövem jó éles volt, az első sorokat könnyen fogá, de megtompult az utólsókra; ’s a’ mint nagyobb erővel kínszeríteném a’ bötű-mecczésre – recs! a’ nagy ablak-tábla egészen összezúzik ügyetlen nyomásom alatt! Ez még semmi! hanem e’ pillantatban jő a’ szoba’ szállója, ’s megütközve néz az ablaktörőre. – Most hirtelen az ajtóra szalad, betekint, ’s én ott álltam réműlve a’ tört ablak előtt, kezemben a’ pugilláris, mellyből irám a’ verset. – Erre hirtelen rám csapja az ajtót, rá fordítja a’ kulcsot, tolvajt kiált, ’s elmegy lármázva föllázítani a’ cselédséget. Én bámulva, tanácstalanúl álltam a’ szoba’ közepén, mint ki fölött a’ ház ég ’s ki nem mehet. Mi lesz belőlem? böcsületem, még tán hátam is fog szenvedni gondolatlan tettemért. – Szinte le akartam már ugrani; de az utsza messzecske esett az ablakhoz, pedig a’ kő kemény – a’ láb törékeny! legjobb lesz hát rendületlenűl várni a’ sorsvégzést. – Ajtómat ellepte a’ sok csőcselék nép, de rám nyitni azt, egyiknek se volt bátorsága. Én mint második Zöld Marczi, vártam ben a’ kimenetelt. A’ gyávák! ha tudták volna, hogy én jobban félék mint ők? – Nem állhattam tovább már, ki szóltam az ablakon, mit akarnak velem? A’ magyar szó’ hallására egyszerre jobb hiedelembe jött felőlem a’ szálló úr, ’s ablakon által, alkuba ereszkedék velem. – Elmondám az egész dolgot, a’ hogy volt, ’s vége lett a’ nagy vitának. Mosolygva küldé széllyel embereit, ’s még ő kért tőlem bocsánatot. „Igaz, hogy én szürke lovon szálltom ide feleségemmel” mondá, – „’s öcsémet ki itt Jurátus ide rendelém, ’s meghagytam beeresztetni, ha itt nem lennék is; de e’ szerint még sem az vagyok, a’ kit gondolt uraságod!” „nem ám” – felelék ismét ezer engedelem-kérés közt, ’s az ablak’ árát megfizetvén boszusan hagyám oda a’ fogadót. –

Én késtem; az idő sietett. Már estellett, ’s még se’ tudtam Karcsimról semmit. Szörnyű sors! pedig az ismeretlen úr, kivel láttam a’ hintóban, szüntelen képzeletimben lebegett. – Az ember tűr, fárad, de utóbb elunja a’ sokát. Eddig csak meg voltam szokott szeszélyemben, de kit ne venne ki törelméből ennyi sorsboszontás? már haragudni kezdék, de sokszor haszna ennek is csak annyi, mint a’ szelíd egykedvűségnek, – ezért most sem tudtam hová szállt Karcsim? ’s megint csak vakon kelle keresnem. A’ vadászkürt közel esett, hát csak oda indultam. – A’ szürkéket már nem mertem kérdezni, de min kezdjem hát? „van e itt szállva” – kérdém fontosan „egy pár ember?” „Oh! több is hálá Isten!” mondá a’ szolga. „Igen; de egy fiatal pár?” kérdém tovább. „Az is van elég” felele; „egy pár katona tiszt, egy pár Anglus útazó, egy pár – –” „Igen; igen,” félbe szakasztám a’ fecsegőt; de egy ifjú ember, egy ifjú dámával van e?” „Illyenek is vagynak” mond, „egy pár jött négy sárgán, másik két pejen, harmadik két szürkén –” „Ismét szürkék tehát? gondolám bajszom’ rágva, az ország’ minden szürkéji Pestre jöttek tán ma boszontásomra, hogy mindenütt azokba botlom. – De itt nem én kérdeztem, biztatám magamat, tán nem csalnak. „Az lesz!” mondám a’ szolgának félénken. „Zöld hintó” hadará ő tovább „széles kalapú, pödört bajszú magyar kocsis” „az az!” mondám vidulva „a’ mi Miskánk! már itt csakugyan nyomokban vagyok, ’s kérdém a’ szoba’ számát. Meg mondá, ’s én dobogó szívvel lépdelék a’ mondott szoba elébe. Félig nyitva volt az ajtó – ben csöndes minden, ’s már sötétes. Ha hon nem volnának, csak becsuknák az ajtót gondolám ’s kopogatás nélkűl, kémlelődve bemenék. Ott állt háttal felém Karcsikám, még az ajtóbol rá ösmerék, mint fáradt vándornak holdvilág az est ködén, ugy világított ált szép szőke haja a’ szoba’ homályján, ’s én boldog vándor ennyi viszontagságim után, rohantam a’ kedves rég keresettnek ölelésére. De meghagyom onokáimnak is, hogy sötét szobában ne öleljenek senkit: ott az ember ölel ’s nem látja kit? Alig czuppantám vélt Karcsimra heves csókomat, a’ mint az fölsikolt, ’s egy isméretlen szép ugrék ki karjaim közűl, engem meg hátúl nyakon kap egy nagy marku ember. – „Hah! hűtelen!” igy dörgött fölöttem a’ zavarodott menyecskét is érdekelve, ’s én vissza se fodulhattam olly erősen tartott. Jó hogy valami puska nemű nem volt mingyárt kezénél, mert még kárt tett volna az emberben. Oh! szürkék! zöld hintó! pödört bajuszu kocsis! szőke haj! én ismét csalódtam, ’s nem azt találtam kit gondoltam. Elébb majd lopásba keveredtem; most meg majd házasságtörésbe esém! Eleget mondám a’ dühültnek hogy eltévedtem, rosz helyen járok; de ő szikrázó szemekkel méregete, ’s nem hajta rá semmit. A’ mint bejövék egy ágyon heverésze ő, ’s látta hogy kémlelődve jövök – én nem őtet. Csak várta először mit akarok; hanem midőn egyszerre felesége’ ölelésére rohantam, nem vette tovább tréfára a’ dolgot, nyakon kapott, ’s ki tudja? Feleségének mi régi belső titoknokát gyanítá bennem. Mentegetém magam mint tudám, – felesége szinte sirva kérlelé, én esküvém, hogy sohase láttam őtet, csupa vak történet vezérle ide, ’s mást képzelék a’ sötétben; de hijába! a’ dolog kényes, ’s illy esetben nem könnyen hagyja magát az ember meggyőzettetni. – Sok beszéd ’s engedelem kérés után csakugyan csillapodott heve, ’s szép nője szeliden simulva arczára, egy csókkal meg is kötötték a’ békét, utóbb plane engedelmet kért tőlem vak hevéért. Hja! ezt a’ fejérhajói úr is megtette; de azért csak ki kellett fizetnem az ablakot, ennek pedig csak nyakamon maradt ujainak nyoma. –

Hanem ez mind csekélység! Jobban fájt az nekem, hogy Karcsit, mint ősz gonosztévő, lelke’ nyugalmát csak nem lelhettem. – Búsan álltam meg lent a’ kapuban, mint mostohájától elvert gyermek, nem tudtam föl e’ vagy alá? Már szinte kételkedtem, hogy tán nem is láttam a’ hidnál elébb hintónkat; ’s a’ lovak tán pejek voltak, csak én láttam őket mint közellátó szürkéknek; mert ennyire kijátszatni már csak ugyan sok! alig gondolom ezt, a’ mint a’ hidnál látott szürkék (’s csakugyan most is mieinknek ösmértem) ön zöld hintónkba fogva vágtattak föl a’ Váczi utszán a’ játékszín felé. Csakugyan jól láttam hát elébb is gondolám, ’s siettem vidulva utánok nézni, merre mennek? de mire kiértem az utszából, már eltüntek, ’s tulajdon kocsink ollyan volt előttem, mint a’ szél – látjuk hogy fuj; de nem tudjuk honnét? ’s hová? nézem az órát, ’s épen most volt ideje, a’ játékszinbe menésnek. – Ahá! gondolám Karcsi kedvelőjök a’ játékoknak, bizonyosan oda mentek, ’s siettem a’ már csoportozó emberek között. Sokan tódultak az ajtókra, három hintó is álla ott. A’ szürkék gondolám már elől lesznek; ’s csak tolakodtam én is előbbre. Nem találtam mire oda értem kocsinkat ott; de, leszálltak már gondolám, ’s a’ kocsit haza küldötték: iparkodtam hát befelé, itt bizonyosnak vélvén Karcsimmal a’ találkozást. – Tömve volt a’ játékszín, valami czifra nevű uj darabot adtak, ’s illyenkor a’ nép csak kiváncsi. – Ezer kalap tarkálott körültem, ezer kék szem keresgélt szélt nézelve – mit? azt legjobban tudja a’ kereső. Én is kerestem köztök Karcsikámat de nem volt, ’s mellette még taszigáltak is. – Az ember csak mozog, – ’s észre se veszi hogy bellyebb tolódik. Már szinte közepén valék a’ játékszínnek, de Karcsit csak nem láttam. – Távolabb tőlem megakadt szemem egy kémlelő szőke fejen, ’s ugy tetszett, az övé is bennem. – Szem üvegem hon feledtem, puszta szemmel pedig ki nem vehetém tökéletesen vonalmait.^* – Szőke volt mint Karcsim, testállása, hasonló, vágytam közelebb juthatni hozzá. Mosolygva suttogott a’ mellette álló férfival, ez nekem nem tetszett. Egyszer integet felém, hí magához, de nem mehettem. Már az! már az! ezt sugá megdobbant szívem, ’s kezdék visszaintegetni én is, lángban borult arcczal, örömben uszó szemekkel – szomszédim meg morogtak rám fészkelődésemért, de illyenkor egy két döfést szivesen elállna az ember, csak mehetne. Óh Thalia! Clió! vagy bár mellyiketek is szent szüzek! sohajték magamban, most adná oda Helikoni szárnyait, mellyeken egész testi extensiómmal emelkedhetném a’ pór nép fölött, ’s az integető angyalnak keblére röpülhetnék! De illyeket az ember csak képzelhet, azonban a’ sok hús tetem előtte nagy gát. ’S im az előttem álló úr mozogni kezd, kéri a’ körülállókat, ’s azok, meglehet valami tekintete lehetett előttök, utat engedtek; tüstént hív szatellese lettem az előre nyomúlónak, ’s Csokonay békájaként,^* örültem vesztemre a’ haladásnak. Közelebb jutánk már a’ mosolygó széphez, ’s elkezdi az vidulva „grüsse dich Gott Nikedl”^* barátságosan kezet nyujtva az előttem menőnek. Elállt szemem szám. Az én Karcsim nem illy nyelven beszél, ’s közelebbről látva nem is hasonlít hozzá – következőleg nem az volt kit gondoltam! most eszméltem, hogy bizonyosan nem is nekem, hanem az előttem álló úrnak integetett az isméretlen lyányka, ’s én magamra értettem; de az ember a’ mit kíván, hamar magára érti. Hanem ez még eddig semmi! úgy oldalaslag egy beszélgetés töredéke zavart meg még jobban. „Megházasodott?” kérdé egyik „’s kit vett?” „Nyilhegyi kisasszonyt Zsombáról” felel a’ másik. Illyenkor az ember ha tobákos volna, csak szipákolna búfelejtésért! „ugyan szeretném látni, milyen főkötőben?” mond ismét egyik. Bizony magam is, de nem főkötőben gondolám én hozzá. „Tán itt lesznek a’ játékszínben?” kérdé tovább. „Én is azt gondolám” mond amaz; „de csalódtam. Ittben hallottam csak: hogy Budán ma magyar játék lesz, ’s abba mentek, én meg most már innét ki nem mehetek.” Dicsértem magamban Karcsim’ magyar lelkét; de most az egyszer még is csak jobb lett volna, a’ németbe jönni. Kimenésről szó se lehetett; pedig most már tudom hogy megkapnám, nem irgalmatlan sors ez már? Haragudtam az előttem utat törőre, mert előbbi helyemen közelebb voltam az ajtóhoz: de ennyire bejövén már lehetetlen kimenni. Ugy voltam mint csík a’ varsában;^* be, csak bejöttem, de ki hogyan megyek? – azonban zendülés esik mellettem, ’s egy lyánka a’ szorosságban, ájultan csügg egy férfi karján. Platz! Platz!^* kiáltják mindenütt, ’s ki ne hátrálna illyenkor a’ szerencsétlen előtt! örülve ugrottam nyomába a’ kiábálónak, ’s csak addig ne eszmélj szép lyánka, míg én utánad kimehetek, gondolám, aztán ha örökké élsz se bánom. Fris levegőre kelle vinni az alélttat, ’s én utánok szerencsésen kiszabadultam a’ játékszínből! nem várhattam mi lett a’ szegény lyánból – fiakkert kiálték, ’s könnyült szivvel siettem Budára Karcsim után!

Míg fölérénk, mérges skorpioként kerengett fejemben, a’ mit Karcsim’ férjhezmentéről hallottam. – Hüm! igy biztatám magam – hiszen mindössze is csak egy lyánt vesztettem el! De mikor az embernek az az egy lyány mindene; még is csak nagy vesztés! – Illyenkor a’ gyáva, ha nem hidegelné a’ vizet, hamar Dunába ugranék: a’ nagy lelkű tűr, ’s mint fejére csapott terhet, czepeli a’ nehéz életet. A’ hegyen menénk már, mikor eszembe juta: mért megyek én most Budára? mért keresem olly lélekszakadva Karcsit? bizonyos dátumokból tudván, hogy férjhezment. A’ hűtlen nem érdemel ennyi utánjárást; atqui Karcsim hűtelen, mert máshoz ment: ergo – csak fordulj vissza Palkó! Im még kadencziára is kiment sylogismusom, ’s mért? mért nem? a’ kocsit csak nem fordíttatám vissza. – Az ember csak okoskodik; de a’ szív, egy dobbanásával megczáfolja argumentomit. – Ha már ennyire jöttem, gondolám mindegy; a’ kocsibért ugy is csak ki kell fizetni: hát csak menjünk. Aztán nem is szükség hogy éppen Karcsiért jöttem által. A’ nemzeti darab, mellyet honni nyelvünkön hallok ma adatni – ’s ez ugy is nagy ujság itt! az az, a’ miért mint igaz magyarnak különben is kötelességemben állt jönni; nem egy hűtelen lyány, a’ mi efelett nem is olly ritkaság! – Igy leplezzük be gyakran a’ szívgerjedelmeket hazafisággal, nagylelkűséggel ön kedvtöltés szinével. Bámuljuk nemzeti tánczunkat, esküszünk hogy soha idegenre nem mozdul lábunk: igen, mert a’ kedves szőke lejte! sürgős dolgunk haza késztetne a’ mulatságból; de nagylelküen föláldozunk egy éjt a’ házi barátságnak: föl igen, mert a’ szép lyánka is ott marad még! különös kedvtelésből kimegyünk sétálni – nagyon szép az idő: szép ám mert ott lesz a’ rég látott lyánka, ki télben is tavaszt hoz tűzszemein! – Hogy én igazán, a’ magyar játékért, vagy Karcsikámért jöttem e’ inkább nem vitathattam, mert megálla kocsim a’ játékszín előtt. – No lesz itt most szorongás gondolám, ’s előre ropogának bele csontjaim. Ha Pesten olly tömve voltak abban a’ nagyban is; hát itt e’ kissebben hogy össze ne szorulnának? annál inkább, mivel itt ma magyarul játszanak – késön is jöttem már. Féltem hogy be se térhetek, aztán se játék, se Karcsi! mélly csönd volt az ajtó előtt! komoly figyelemmel hallgatják gondolám honi művészinket, ’s szinte tartózkodám léptemmel zavarni a’ vélt köz figyelmet. Haj! de, sokat gondolunk sokat csalódunk! Épen akkor oltogatá búsan – mint az angyalokat oltott fáklyákkal festik koporsókra – a’ mécseket egy ember. Hát mi dolog? kérdém meglepetve. ’S az azt mondá – szinte szégyenlem magyar létemre magam is, de négy szem közt csak megmondom – azt mondá az ember: hogy ma magyar játék akart lenni, ’s két, három személyért, kik magokat megalázták, nem volt érdemes előadni a’ darabot! – Illyenkor az ember egyet sohajt, ’s jó hogy üres a’ játékhely senki se látja pirulását. Se játék, se Karcsi! hát, mint megjövendőlém, csak hogy ellenkező okból. Megint hijába jártam; pedig Karcsit most bizonyosan itt kaptam volna; mert mondá, az ember, hogy egy szürke lovas hintó csakugyan volt; de visszament. Csodálkozott kocsisom hogy olly hamar vége a’ játéknak; én meg nem merém neki mondani okát; mert majd elbeszélné másnak is! Csak hajts – mondám, ’s kocsim egyik szegletébe vonulva, elmélkedém a’ multról, és jelenről!

Már késő este lett. Világossal nem találhattam föl Karcsimat, mit reményljek most sötéttel? ezer gondolat kelt fejemben; de egyik rosszabb volt a’ másiknál, azonban kocsisom meg állt a’ játékszín’ piaczán, fölnyitotta ajtómat, mert eddig volt az alku. Mit tegyek? a’ sok lótásfutásban igen elfáradtam, pedig ujra a’ fogadókat akarám sorba járni Karcsimért, ’s ha fáradtak vagyunk, jól esik az ülés. Alkuba akarék hát ereszkedni a’ bérkocsissal, hogy még vagy két óráig hordozzon engem. Lehetetlen! mondá az, lovai már fáradtak, aztán holnap nagy utra fogadták; pedig korán kell indulni. „’S hová”? kérdem én. „Egész Váczra” felele ő, „arra pedig a’ homok nagy, a’ kocsi nehéz.” „’S kit viszesz?” kérdém ujra csak azért hogy teljék az idő, ’s még ülve maradhassak. „Azt magam se tudom” mondá ő. „Egy fiatal úr, meg egy szép menyecske, többet nem tudok rólok. Csak úgy álltak meg itt, még megfogadtak. Két szürkén jöttek.” Ujra szürkék hát? gondolám, ’s boszúsan ugrám le a’ kocsiból. A’ kisértetekről eddig nem tarték semmit; de már lehetetlen volt nem vélnem hogy engem valami rosz lélek nem kísért szürke ló’ képében! Ez Karcsim! már bizonyos! most viszi őt haza uj férje. Sajnálom szürkéinket, mellyek a’ hűtelennel Pestre fáradának. Kérdém a’ kocsist, nem tudná e? Hol volnának szállva. „Magok se tudták hová fognak szállni;” mond ő „azért hát csak ugy hagyának módban, hogy holnap reggel ezen piaczon legyek, itt megtalálnak. Megfizetém most neki a’ bért, ’s haza hagyám menni. – Egy lépést se többet utána! fölkiálték egész tökélettel, – ma legalább! tevém hozzá, megbánva hirtelen a’ nagy szót, ’s bémenék egy kávéházba plánumokat csinálni. Csak tudnám, gondolám itt magamban, hogy szeretne még velem beszélni: ugy semmi esetre sem keresném föl, hadd vágyna, hadd epedne utánam; de az ember nem tudja, aztán csak kiváncsi. Puncsot parancsoltam. Hevíté ez még jobban belsőmet, ’s csak nem ujra elindultam Karcsim után; de kinn sötét volt, ’s ollyankor az ember hamar botlik. – Jobb lesz gondolám ismét, azt határoznom el, milly’ formában lepjem meg holnap Karcsit? Jó volna tán korán ha valahol rá akadhatnék, még szállásán rajtütni, igy töprenkedém. De meg nem tetszett; mert azt vélné hogy őértte mentem, aztán korán be se eresztenének. Jobb lesz hát meglesni mikor a’ fiakerre fölülnek, ’s akkor egy megvető pilloantatot vetve rá, menni el mellettök. Ez szép férfiúi büszkeség lenne; de az embernek szive is van, pedig olly tele, aztán csak szeretné ki üríteni. – Nem! legjobb lesz más kocsin utánok menni. Dunakeszin bizonyosan megszállanak; ’s ott ha meglepem, ott fog düledezni a’ hűtelen, – ott lesz derék ellesni arcczán a’ változó indulatokat. Fölséges scéna! még tán egy vígjáték is kerűlend belőle! – Puncsom elfogyott. Nézem az órát, már éjfél felé vala, elplanizáltam az időt – siettem haza. – Az emberen nappal sok esik, aztán csak nem tud alunni; mig a’ természet is bele nem szól, véget nem vet az ébren álmodozásoknak, tompább létbe süllyesztve a’ lelket! egy kis hánykodás után mint rosz gyermeket, csakugyan elnyoma az álom, ’s jól esett fáradt tagaimnak a’ nyugvás. Szürke lovakkal, ’s Karcsimmal álmodám. Mintha ezek ragadtak volna Illyésként, de nem tüzes szekéren Karcsimmal égbe, ’s mikor már fölérnénk, a’ hám elszakadt, kocsink vissza esett, ’s a’ nagy zörrenésre fölébredék. Székemet rugtam el álmomban, ez költött föl; de jó, mert már jól feljött a’ nap, féltem, Karcsim már eddig Dunakeszi felé jár, majd elszalasztom, aztán se meglepés, se scéna! sietve hagytam el szobámat, hogy mingyárt kocsit béreljek, melly Karcsim után vigyen. A’ házi asszony hogy kimenni látott kiabált valamit utánnam; de ha az ember igazán siet – nem hall.

Nem leltem már a’ játékszin’ piaczán tegnapi kocsimat: Karcsi tehát már elment; ’s vágytam én is minél előbb utána. – A’ ki siet nem alkuszik, a’ ki nem alkuszik mingyárt mehet: nekem is csak addig kelle várnom, míg fölültem, ’s tüstént indulánk Dunakeszi felé. Előttünk nem láttam kocsit; Karcsim hát már messze járt, utánnunk jött egy szürke lovas, de nem a’ miénk, hát nem törődtem vele. Csak azt irigylém, mint kerülé ki nagy robajjal a’ két jobb erőben lévő hámos, már tán hajó huzáson is túlesett gabancsinkat, de a’ gyengébb, enged az erősebbnek. A’ mint megpillanthatám azon úr ült ben feleségivel, ki tegnap a’ vadászkürtnél ugy nyakon kapott. Kocsisom iparkodott a’ szürkék után, én meg féltem; hogy az említett úr ezen utamat is valami kicsinált réndezvous-nak fogja vélni, feleségével. Hanem a’ homokban megcsendesült kocsisom, csak léptetve mehetett, mint halottas kocsi, – ’s elhagytak a’ szürkék. Unalmas, kellemetlen volt utam. Rekkenő hőség, nagy por, aztán nem is beszélhettem senkivel, kocsisomnak lovaival is elég beszélni valója volt. – Az ember Puncs mellett csak tüzeskedik, aztán megbánja, későbben jobban megfontolván a’ dolgot. Így megy a’ házasság is! gondolám, mélyen merülve eszméletimbe, mint kocsim a’ homokba. A’ szerelem puncsos üvege mellett neki hevűl az ember, sokra tökéli magát, ’s elindul dagadt kebellel, arany reményekkel a’ házas élet’ utján: aztán a’ nagy hőségben, porban, hidegben, esőben, mellyek alkalmatlanná teszik azt, – csak bánja indultát, ’s szeretne visszamenni de nem lehet. Boldog vagyok! fölkiálték, hogy Karcsim’ hütelensége fölébresztett házassági álmaimból – mostani poros utamról még vissza térhetek. Sohase megyek én utána, elhatározám magam, illy alkalmatlan útban! – ’s egy döcczenése kocsimnak ébreszte föl mélás andalgásimból. – Kinézek; hát egy paraszt kocsi van össze akadva a’ miénkkel. Kocsisom szakkermentez; – a’ paraszt teremtettéz – ketté tört első tengölyünk. – Fiakkerem fölakarta tartani magas ülésén a’ pesti auctoritást, a’ paraszt azt emlegeté, hogy a’ császárt is szolgálta, szemei meg fényesek voltak mint este a’ szent iván bogár, meglehet mélyebben tekintett a’ kancsó’ fenekére valami csárdában; elég az hozzá, hogy egyik sem akart igazán kitérni, összeakadtak, az én hintóm kopottabb tengölye engedett a’ nagyobb erőnek – ’s eltörött! Jó éjszaka neked Dunakeszi! gondolám ugy járok, mint a’ ki szekéren ment gyalog jött, ’s csak azon tünődtem, hogy menjek vissza? Ez sorsintés volt. Egy lépést se többet a’ hűtelen után! vissza! vissza! de – hogyan? az okos, kivált ha erszénye is van az ész mellé – könnyen segít magán. A’ fiakker tengölye’ árát pretendálta, a’ paraszt ütleket igért, én meg féltem, hogy utóbb az én hajamba kapnak. Itt amicára kell léptetni a’ feleket – gondolám, ’s a’ fiakkernek kifizetem a’ tengöly’ árát. Erre ő megcsillapult, csak azon vakarta fejét; hogy vontassa majd haza béna castrumát. Én meg a’ paraszt kocsijára fölültem, ki a’ pör-eligazítás’ dijában, Pestre vissza vitt.

Soha lyányért egy lépést se! ezzel vánszorogtam izzadtan, porlepve szobámba. A’ paraszt kocsi megrázott, derekam fájt, – aztán még is se Karcsi, se semmi! Pihegve dültem ágyamra az árnyékolt szobában, reménylvén, hogy majd lealhatom búmat; de házi asszonyom rám jött pörölni. Nincs hát nyugtom még ágyamon is! sohajték, fölemelvén bánatos fejemet, mint beteg az orvos’ jöttére. „Mi baj no?” kérdém a’ zsémbelődőt. „Az Istenért! hol jár a’ Tns úr?” Igy feddődzék ő – „tegnap délóta tán egy kalán meleg se volt a’ gyomrában? uramfia! millyen izzadt? millyen poros? – aztán keresték is!” „kicsoda” kérdém hévvel. Nem Karcsim volt e? gondolám magamban, mert ha igen: úgy még ma Váczon kell lennem. „Mint elbágyadt a’ Tns úr!” igy sajnála tovább nem felelve kérdésemre – nem parancsolna e egy kis meleg levest? vagy fekete kávét?” „ki keresett?” kérdém ujra nem hallgatva szavaira. „De hogy is nem hallotta?” igy kerülé ismét ki kérdésemet „hisz ugy kiáltottam ma reggel utánna, majd gégém szakadt meg bele. Már most késő!” „ki keresett?” kérdém harmadszor is boszúsan „arra feleljen!” „Hát Miska, a’ kocsis volt itt!” mondá végre. „Tegnap háromszor is, ma is már nehányszor; de én nem mondhattam meg neki hol van a’ Tns úr? – már most kéntelen volt elmenni, mert se pénze; se szénája!” Miska volt hát? – Ez haza akart vinni bizonyosan, ’s most elszalasztottam. Fejcsóválva jártam szobámban, asszonyom meg kiment; hogy majd egy kis levest melegít! – Haza megyek! ezen gondolatra villantam egyszerre – még ma kimegyek Pestből! ’s ez tüstént erős tökéletté vált bennem. Megnézem hogy van hon a’ dolog? ott a’ búsfűzek alatt, hol annyiszor esküvék hűséget, a’ hűtelen, hol minden rózsa’ kelyhéből egyegy szép remény mosolyga felém: ott élem le sorsüldözte éltem’ árva napjait. Még meglehet Apollónak egy fölkentje váland a’ költés’ valamellyik ágában belőlem – szerelmes elkeveredtében az ember sokat tehet! magányban nyögöm veszteségemet megvonva a’ világtól, csak ideálimnak élek. Karcsit sohajtom a’ hűtelent, bús sonettekben kesergem a’ szép mátkát! – Tetszett ezen gondolat; ugy, hogy fölvidultam rá, ’s fütyörészve szedém össze holmimet. – Rideg, magányos életre készültem, ezentúl csak sohajtani akartam, ’s különös! hogy most még is egészen fölvidultam. Sirni akartam, ’s nevetésre vonult szám, sohajtani készültem, ’s hahotára késztete valami belől. Ez megint előérzés! gondolám; de nem adtam rá semmit. – Fél óra mulva már kocsin ülék haza felé. – Alig hagyám el Budát: ujjá szült a’ dunántúli levegő. Olly valami édes ömledezéssel szállonga lelkem a’ múlt’ képein, ’s szállongált Karcsimon is az elvesztetten; hogy szinte boszús valék magamra, mért nem tudok bús lenni! föltettem magamban: hogy az uton még rímeket szedek össze, ’s hazáig legalább a’ hűtelent egy sonetbe foglalom! Hijába! nem mentem semmire se sonet, se rim! Csak falunk, Karcsiék’ háza, a’ kert, ő maga de nem mint hűtelen, hanem mint midőn máskori hazamentemkor jött előmbe, olly jó kedvűn, olly enyelgőn, olly édesen pirongatva késtemért, – ezek lebegtek előttem, ’s szívem, mint meg áradt patak, alig fért keblemben! –

Tétényben megakart kapatni kocsisom, ’s be állott a’ fogadóba. Akkor fogott ki ott egy kocsis két szürkét, ’s ebben csakugyan Miskát, a’ kocsisunkat ösmerém meg. Örömmel veregettem meg szürkéinket, mellyeket hajhásztam Pesten és hijában! eszembe jutott ismét Karcsim. Boldogoknak tartottam a’ hiv állatokat, hogy őt vihették, ’s én csak nem is láthatám. Hálá Istent kiálta Miska is hogy meglátott, ’s panaszkodék, mennyit keresett szállásomon. „Mi ujság othon?” kérdém, remegve még egyszer meghallani a’ borzasztó hirt. „Férjhez ment Nyilhegyi Borcsa kisasszony” mond ő. „Mellyik te? Borcsa?” kérdém ujjá születve a’ hirre. „Igen is Borcsa kisasszony, a’ kissebbik. Nógrád Vármegyébe vitte valami Lékesy nevű Szolgabiró. Az egész dolog csak ugy susogó formán történt” – mondá tovább Miska „minden lárma nélkül, se kézfogó, se lakodalom! De az öreg úr igy akarta. Én vittem be tegnap őket Pestre, hogy majd Tns urat meg kihozom; de nem találtam, szállásán se tudták megmondani hol van? szénám meg már nem volt, se pénzem: hát kénytelen voltam üresen kijönni – hálá Isten hogy össze találkoztunk! „Hát Lékesyék? kérdém. „Pestről fogadott kocsin mentek tovább!” „Hát Karcsim hogy van?” „Egészséges” mondá ő „vidám, örűl, hogy ma hazaérünk, borravalót is igért, csak jókor haza vigyem a’ Tns urat.” – Oh! előérzés! oh Karcsi! – Illyenkor az ember nem tud mást tenni, csak fütyölne, dalolna, meg a’ kocsist sürgeti hogy fogjon már! Nem az volt hát a’ kit gondoltam! – A’ két testvér nagyon hasonlít egymáshoz, Borcsa le volt fátyolozva, a’ kocsi hamar elrobbant a’ hidnál, én gyenge szemű, Karcsit meg ott is láttam néha, hol semmi se volt: nem csoda hát hogy a’ hidnál Borcsát magának Karcsinak néztem, ’s hogy a’ férjhezmenetelről hallott hír, annyira megzavart! Nagy öröm ollyan a’ nyelvnek, mint malomnak a’ viz: hajtja, csak győzze az ember szóval! Elbeszéllém Miskának hogy jártam, ’s ő mosolyogva nagy bölcsen azt mondá; csak az arany sasba jött volna Tns uram ott lelt volna bennünket, nem kellett volna annyit fáradni. Nagy igazság! de ha nem tudtam. Az illy kis dolgok nemtudása akasztja el az embert töbször, az életben is! azonban csak hogy nem az volt a’ kit gondoltam! a’ pesti kocsist vissza eresztém, ’s alig várám hogy be fogjon Miska. Könnyebben gördültek hazafelé a’ kerekek, szivessebben iparkodtak szürkéink is az ismért uton – még világossal beérénk falunkba. Messziről meglátta a’ hintót kis pásztor gyerekünk a’ kapuból, és sietett meg mondani a’ szolgálónak, az a’ húgomnak, az, az atyámnak, – ’s mire az udvarra értem egész háznép a’ folyosón várt. Hugom ki fejlődvén karjaimból, hamis mosolygással illant a’ kerten által a’ szomszédba Karcsiékhez. Én is örömest mentem volna: de atyám a’ diplomát kérdezé, ’s mutatnom kellett. Elégedten olvasá a’ Praeclarumot belőle, én meg mentem volna már; de akkor jött be a’ Rektor, hajdani mentorom, ’s el kelle fogadnom örvendezését, melly illy környülmények közt, rövidebb is lehetett volna! Szerencsémre a’ diploma – olvasásba merültek, ’s én ott hagyám őket, sietve Karcsimhoz. – Az udvaron karöltve sétált már a’ két lyány, súgva búgva egymás fülébe, ’s Karcsimat csakugyan hon csakugyan engemet várva találtam! kellemes arcczán volt rajzolva tiszta indulatja, édesen elpirulása, ’s rózsaként mosolygása elakaszták nyelvemet. Illyenkor a’ szív dobogja csak győzedelmét. Egy illy kedves pillantat elég egész éltünket megédesíteni! szégyenültem magam előtt, mért tudtam Karcsim’ hűségéről csak egy perczig is kételkedni, ’s örültem hogy semmi szem tanúja nem volt pesti viszontagságimnak. Egy kis félreugrást az igaz utból örömest palástolunk, de a’ fölösleges hűséggel se mindég kiván dicsekedni az ember! még vacsora alatt meg említém Atyámnak szándékomat. Ő helybe hagyá választásomat, ’s más nap Karcsit, mint igazi mátkámat ölelhetém! Ő máig se tudja, hogy jártam Pesten? de ezt, legalább a’ lakodalmig nem is szeretném, majd csak boszontana a’ szürkékkel. Ha nőm lesz, inkább magam elbeszéllem neki egy este; ugy esküvés után különben is bátrabban nyilatkoztat ki az ember holmit! addig pedig kérem szép olvasóimat is teljes bizodalommal: hogy az egész dolog csak köztünk maradjon!

Harag és gyülölség szivemben hagyám el az esti társaságot. Hogy Lina azt a’ mennydörgős Kapitányt szereti és én forró indulatommal miatta bizvást, mint valami lézzengő vitéz a’ világot futtoshatom, az világos lön elöttem. Milly hüledezés tekintetében midőn az a’ bujdosó madár a’ szállába lépett, mint habozott midőn vele szólt, aztán milly nyájas figyelmes iránta. Hétszer tékozlá a’ czukor csemegét tányérjára ’s nekem csak porát hagyá. Már bizonyos, édes szivének az ő látása mint a’ czukor ajkainak ’s én kesergek bele mint a’ szegény szerecsen rabok a’ czukor termesztmény mellett. Oh még úgy senki – senki nem csalattatott; de bosszut esküszöm neked aranyszinü kigyó, bosszut neked és egész nemednek.

Ez életem’ legsajnosabb napja, álmatlan éjjelem volt, a’ világ egy kietlen pusztaság! vége minden örömnek. Puncto tizenkét órakor M – házához menék hosszabb időre, vagy inkább örökre búcsut venni. Lina, az istentelen Lina gyors távozásomon még csodálkozni látszott. Azt állítám fontos dolgaim a’ városba kísztnek, hogy már kocsim ajtóm előtt vár ’s e’ pillantatban indulok. Bár mennyit erőködtem hasztalan, szemeim együgyü könnyekben úsztak ’s szavaim egész némulásig reszkettek. Búcsuzásomkor a’ csalfa még kezemet is megszorítá ’s olly tekintetet lobbanta rám, millyent soha. Óh milly nyelvet adott a’ természet a’ szemnek! majd alélni kezdék olly dobogást, szorongást és zajt érzék szivemben. Fejem érhet ugyan valamit, de szivem nem e’ világra alkotott, erőszakkal minden csekélységbe avatkoznék ’s midenütt uralkodni vágy.

Elsieték ’s félegytül egész négy óráig egy helyen ülve az ágyam felett álló falra meredtem, hol Lina’ képe függött, mellyet azonban tegnap fejér ruháim közé rejték, hogy békén ott a’ hüsön nyughassék. Aztán felvergődvén a’ ligetbe mentem, hol még senki nem vala. Minekután a’ legmagányosb utakon tévelyegtem ’s untig sohajtoztam volna, leültem egy árnyékos vad gesztenyefa alá, melly a’ sürü fasor végén álla ’s mellynek törzsöke paddal volt körülvéve. Meleg vérem’ hüttésére pohár tejet kérvén, ismét kényemre fohászkodék. A’ leányka alig vivé el az üres poharat, midőn távol szó hat fülembe, melly oldalast a’ fáksoron keresztül felém hangozni rémlék. Helyesen! gondolám: te majd az esténként itt sétálni szokott sokaság közé vegyülsz, minden leánynak kalapalá tekintesz mint más előkelő emberek is tesznek. És iparkodni fogsz ma még valami szépbe szeretned, olly szörnyen, a’ mint csak lehetséges, ne véljék az emberek, hogy te valami különczöt akarnál játszani és csak egy leányt, az alattomos, az álnok Línát imádod, a’ mi különben is már nem ugy van. Illy hősi gondolatokkal vesződvén épen helyemből kelék, midőn egy a’ közelgő szavak közül isméretesnek tetszett. Ezer villám! a’ kapitány’ karrogó tenórja volt és most – boldog Isten! most Lina szólt. Félholtan, rettegve szökék fel, körülnézvén, hol rejthetném el magamat. Lína; kinek hat óra előtt tüsténti távozást hazudtam itt ne leljen, csak most ne! azt vélhetné, körét éppenséggel el nem hagyhatom, el! el! de merre, hová? A’ nyilás mellyben valék hosszan, egészen a’ kapuig nyult, közel nem vala mellék út, a’ sürübe sem törheték a’ tövisek miatt, vagy azokat félre hajtva zörgés nélkűl. A’ szózat mind inkább közeledett, nehány percz mulva a’ szeglethez fordultokban engem’ elkerülhetetlenlenül meg kell látniok. Ha idelent nem találsz mentséget, fordítsd szemeidet a’ magasra – ezt gondolám szorultságomban és ugy is tettem; sebten a’ padra szökék, onnan ügyesen mint egy orangutang vetém fel magamat a’ gesztenye fának árnyékos lombjai közé.

Most bátorságban valék, mint árboczkosárbúl néztem a’ sürü lomb közül a’ tájra, honnan a’ korzároknak kell vala jönniök. – Először jött is Szóri, a’ Nénike’ kis bodor kutyája, és a’ világon semmi következtetés nem vala bizonyosabb, hogy a’ hol Szóri megjelen a’ Nénike se lehet távol, azután láttam a’ tisztet, paradéléptekkel ferde hajlással büszkélkedék Lina mellett. Linát megpillantván szédelegni kezdék, de magas regiomban^* ez a’ felleg is hamar eloszlott. Most sietve megvizsgáltam ülő helyemet ’s lelkemre! az ág olly vékony vala, hogy alig foghatám meg, mint tudott engemet, sorsom egész nehezével addig is megbirni; de idő nem lévén más választásra nyugton maradtam, különben is úgy vélém az egész tréfa csak nehány minutumig tarthat, mig t. i. a’ társaság a’ szemközt álló nyilásba fordul, aztán majd én is menekszem.

Az ember gondol, az Isten végez. Az egész társaság, melly az említetteken kivűl még Lina’ öreg bátyát is magában foglalá, balra fordulván egyenest alattam a’ gömbölyü padra telepedett le. A’ léghajós, ki először a’ levegőbe bátorkodik megdöbbenhet ugyan, de állapotja még is irigylendő az enyémhez képest. Eleintén egy szót sem értheték a’ mit alattam beszélgettek, elvégre kiejtett nevem még is eszméletre hozott. Az a’ szemtelen kedvencz azt állítá: hogy féltékenységem őt nagyon mulatja, hogy én egy ollyan fakép vagyok, ’s a’ szépek előtt ugy viselem magamat mint a’ rekruta először a’ fegyvergyakorlásnál. Én mérgemben ajkaimat haraptam, a’ lélekzést is tartóztatván, melly láva gyanánt lángoló szavakban akart kiömleni. Az a’ szörnyü ember továbbá azt is vélé: hogy én müvelt ’s ügyes emberek közé még alig jutottam. Éj kapitány uram viszonzá erre gunykaczagva Lina – már mondottam, mi együtt nevelteténk ennél fogva szemrehányása engem is érdekel. Bennem ismét megszünt a’ nézés, hallás, csak egy jótévő érzemény fakadozott szivemben, hasonló azon az áboczkosárban ülő hajóséhoz, ki hosszú tévelygés után a’ zajló tengeren, partot vél a’ távol’ kék ködében. Part! part! kiáltottam volna én is, midőn – Hah! vérem most is akadoz ereimben – midőn alattam recsegni kezd, és én hasztalan kapkodásaim mellett is magamat fenntarthatni, a’ tört ággal együtt rettentő zörgéssel, hosszában a’ földre esék.

Feleszmélvén, hogy már csak ugyan a’ parton volnék, széttekinték, vallyon hová kerültem, mert esés közben minden világrész eltünt érzékeim elől. Körülem minden borzasztó lázzadásban állott: legközelb hozzám a’ tiszt, halálfélelem halavány arczain, balkeze kard markolatán, a’ jobbik egyenest messze kinyujtva; a’ bátya sovány kezeivel még mindég ősz fejét födé, mintha még egy explosiot rettegne, csak Lina jött részvevő, ijedt képpel felém, de én mint egy ostromban zudulék föl és kalap kezemben, mint egy havasi kecske a’ nyiláson föl és elszökék.

Itt ülök most szobámban és legalább a’ világ’ végére kivánnám magamat, vagy tán inkább a’ sirba, mert úgy is még e’ földön tengek, kegyetlen sorsom nem szünik üldözni.

Igaz, szerencsétlenségem sokkal nagyobb is lehetett volna, ha p. o. a’ társaság közül egyikre esem, a’ vastag Nénikére, vagy nem – nem! még képzeletben sem! az engem is megölt volna; így legalább senkinek sem tevék kárt, magamnak sem, mert a’ jobb lábomban érzett fájdalom is igen türhető. Ah! ’s még is! szerencsétlenségem határtalan!

Mély csend uralkodik az egész természeten, éjfél közelít, csak belsőmben derül az öröm’ arany napja; lelkem, minden érzetem most ünnepli lagbájolóbb tavaszát, csak az ész ül még téli bagó süvegben, ’s nem foghatja meg mi történik körüle.

Már reggel, még félálomban valék, inasom levelet hozott, mellyet neki Lina szobaleánya, a’ fürge kis Rózsi azon fenyegetéssel adott, hogy tüstént kezembe szolgálja, különben agyon kinozza; én tudom az a’ jó ember örömest hagyná magát a’ tüzes barna szemektől kinoztatni, mint hajdan Rousseau Warens asszonytul, de most csak ugyan a’ környülményhez alkalmaztatá magát ’s fölkeltett. Itt a’ levél egész tartalma!

Kedves ur! nem képzelheti azon csodálkozást ’s ijedésemet, mellyel tegnapi esetét vagy inkább esését hallám, csak a’ társaság’ azon vallása, hogy uraságod kitelhető gyorsasággal hagyá el a’ helyet nyugtatott meg, mert úgy tetemes kárt testében nem tehete. Miként jutott a’ fára, ezen mese’ megfejtését ma ebédnél kérjük, én pedig azon rejteményt fejtem ki, melly gyanítom kegyednek nem kis bajt, fejtörést okozott.

Kegyed ’s Lina’ viszonos szeretete, noha anyai szívemtől igazoltatott, ezen szoros bizodalmas állapotban, kegyed’ jó szülei elhunytával tovább nem tarthata; vagy örök frigynek, vagy elválásnak kellett következnie. Tudtam okát mért halasztá a’ komolyabb közeledést, ’s most nemes lelkü ’s lágy szivü bátyjától minden jót reménylek. A’ kapitány’ hódolati leányomat arra birták, hogy kegyedet féltésre ingerelvén ki tanulja szivét, a’ hűtelent játszotta de olly rosszul, hogy csak a’ féltékeny nagyító üvege nézheté azt valónak. Igazság szerint kegyed tőlünk kis pirongatást érdemel, mert úgy látszik izlésünk iránt vajmi balul vélekedik; milly vakság ollyan durva Márs’ neveltjét veszedelmes vágytársnak képzelhetni; de a’ szerelemnek sokat meg kell bocsájtani – szóval többet, a’ tegnapi eset mindent felderíte. Türetlen várja barátnéja. F. A.

Utóirás. Egyetlen Gustav! Édes anyám ezen levél’ elküldését reám bizá – kérlek bocsáss meg, bocsáss meg! és siess régi sziveddel és kedveddel a’ téged örökén szerető Linádhoz.

Lina nehány óra előtt mátkám leve ’s így a’ bal eset jól esett, ha nem lett volna a fa, tán ma is úgy ülnék itt mint tegnap és tegnapelőtt ’s a’ halálig sohajtoznék.

O mennyei hatalmak! milly Labyrinthuson vezetitek ti keresztül a’ szegény halandót; de boldog kire az ajtónál egy deli nemes asszony vár, mint Ariadne Theseusára ’s reám Lina!

Hazánk’ egy megyéjében, melly még sötétebb babona’ homályában vakoskodott – egy szegény, de szép formájában ’s derék termetében magát elbizott suhancznak, mélyen tünt szemébe az öreg biró’ egyetlen leányának szépsége is: de még inkább talán birtoka. A’ birónak fia nem lévén vőt akart gazdagságába állítani, ezt ő jól tudta; – ’s „hej! be jól esnék nékem, ha az a’ csinos ház, nyolcz ökör, négy ló, mind rám maradna!” gondolá magában, „hisz az öreg nem élhet mindég!” Igy ábrándozott a’ legény, valami jó módrol gondolkodván, mint nyerhetné-el azon szerencsét? mert megkérni szegénysége miatt nem bátorkodék. – Gondolta ugyan egy kis maga elbizottsággal hogy ő derék legény, ’s még Marcsa megszerethetné; de egészen reményleni még sem mert, ’s csak jó szószólót ohajtott magában: a’ mint egy czigány asszony’ szava: „Jó napot szép legéncse!” gondolkodásából feleszmélteté. „Talám bizony valami szép lyánkárol gondolkodott?” „Hisz ez szabad!” felel a’ legény. „Biz az igaz” mond a’ czigányné, „mutassa csak a’ tenyerét, had mondjak egy kis jó szerencsét, majd tán azt is ki nézhetem belőle betelesedik e’ gondolatja – vagy nem?” Oh csak adná az Isten, be megfizetnék kendnek öreg anyó!” „meg e’ hát? no, lelkem, bizza kend szerencséjét reám, én sokat jártam keltem, tapasztaltam, – itt, ott sok leányokat férjhez adtam, sok legényeket házosítottam – ki tudja? itt is mit tehetek, – a’ tavasz jót hozhat; csak lelkem mondja-meg, ki az, a’ kit szeret? azt tudom hogy szép barna lyány, ’s az apja nem akarja kendnek adni – ugye?” „Hiszen még nem is kértem. Isméri e’ kend öreg a’ Biró Marcsát?” „Hogy ne ismérném lelkem gyermekem – ma is voltam nálok; tudok már mindent, csak hagyja kend reám! – Hadd muljék el a’ böjt, nagyhétben ismét itt leszek, fogadom, a’ zöld farsang jó lesz – csak lelkem az igéretről el ne felejtkezzék ám kend is aztán!” – ’s ment. – Sohajtozva nézett utána a’ legéncse, – újjain kiszámlálta, hány nap mulik még, míg nagy hét eljőne, ’s dolga után látott szép reménnyel telve. –

Nem is csalatkozék; mert nagyhét kezdetével épen kertjében kapálgatott, midőn még messzéről megismérte a’ jósló czigánynét. – Megsem gondolta, hogy hozzá ne jőjjön, ’s már tán meg is kérte számára Marcsát, – de a’ czigányné őt észre sem véve házokat is elhagyá már, ’s meresztett szemmel, boszonkodva nézett utána, hová megy; de örömére a’ biró’ udvarára látta menni az öreget. „Hej! be meg ijedtem! igy sohajta könnyült szívvel a’ legény – pedig hiszen még most megy ’s ez után fog nekem jó hirt hozni. „’S ugy lett. – Marcsát épen kertjében találta a’ vén czigányné virág és palánta magokat vetegetve. Béköszönt a’ barna néne – Marcsa elfogadja. „Mit veteget lelkem – talán palánta magot?” kérdé. „Igen! lőn rá a’ felelet. „Jaj galambom, miért nem hagyta nagypéntekre, ekkor jó palántát vetni napkölte előtt, – ugy nem eszi-meg a’ bolha. Tanulja-meg, szép gyermekem, az esztendőnek két nevezetes napjai vannak – karácson’ éjje, ’s nagypéntek’ hajnala, ekkor sokat lehet látni, próbálni, tanulni. Majd fogom én magát valmire tanítani; de előbb mutassa csak azt a’ szép kis tenyerét, had tudjuk-meg, lesz e jó szerencséje?” Marcsa figyelemmel hallgatta, ’s vigan nyujtá kezét a’ ravasz varázslónénak. „Épen ezen vékony erecskék – igy jövendől a’ barna Próféta – hosszú életet, sok szerencsét jelentenek, Ferencz nevü ura lesz, szép barna piros nagy hajú; ebből a’ faluból, egy jó becsűletes legény.” „Ebből a’ faluból?” kérdé hirtelen Marcsa; „pedig Apám azt mondja, hogy számomra itt nincs legény. „Ej! dehogy nincs – biztatá az öreg, hátha épen itt rendelt valakit az Isten. Tudja e’ mit? édes Marcsám, ha megakarja tudni igazán, ki lesz jövendő mátkája tehát nagycsötörtökön egész nap bőjtöljön, és nagypénteken napkölte előtt menjen az erdőszélben lévő folyóhoz. Annak a’ partján áll egy nagy fűzfa, az alatt állapodjék meg, és nézzen merőn a’ vízbe; de fel sohase’ tekintsen. Ott a’ víz’ tükrében fogja meglátni jövendő mátkáját. Csak jól megnézze aztán kedves lyányom, hogy el ne felejtse formáját, ’s ha az megy majd kérni, hozzá menjen, mert különben higyje nekem soha se’ lesz szerencsés.” – Marcsa mosolyga, ’s meg nem köszönte ugyan a’ jó tanitást, hogy annál foganatosabb legyen; de feltette magában; hogy törik szakad ezt végbe vinni, – az öreg pedig tanácsa után elbucsúzott a’ szép lyánytól, ’s odább vette utját. – Legényünk türhetetlenül várta már a’ sövény mellett a’ bűbájosnét, ’s alig közelíte, már kérdé, miben van a’ dolog? – „minden jól van felel az – csak bizzék, – én megkészitettem az utat, csak okosan járjon rajta; hanem még egyet mondok, ’s ettől függ minden boldogsága. Most nagypénteken hajnalban menjen-ki kend az erdőszélben levő folyóhoz, annak egyik partján áll egy fűzfa, arra másszon-fel és a’ melly ág legjobban a’ vizre hajol, azon maradjon kend csöndességben. Ha Marcsa azon vizhez akkor el fog menni, ugy bizonyos hogy másé nem lesz. Hanem lelkem kend csak várakozzék a’ fán, modzulatlanul mind addig, mig Marcsa hazafelé nem fordul, ha az már jól elhaladt, akkor lejöhet a’ fáról, ’s haza ballaghat; de azt megmondom, ezt senkinek fel ne fedezze, mert nem állok jót a’ szerencsés kimenetel felől. – Ha ezt megtette, majd eljövök ismét, ’s megmondom mi tévő legyen tovább; tudom a’ jutalomról el nem felejtkezik.” – A’ legény mindent megigért, ’s a’ vén jövendölőnét liszttel szalonnával jó megrakván előre – elváltak.

Marcsának nem volt lelkére kötve a’ hallgatás. Ő tehát alig várva dolga’ végeztét, szaladt a’ törvénybiró’ leányához, leghivebb társnéjához, ’s félre szólítá. – „Hej! Boris ha te azt tudnád a’ mit én!” mond mosolygva. – Mit, kérlek? kérdé kiváncsian amaz. „Meg mondanám – felel ő, ha tudnám, hogy meg teszed a’ mire kérlek.” Boris fogadta, ’s Marcsa igy beszélt: Épen ma hallottam, hogy a’ melly lyány megakarja tudni, ki lesz a’ mátkája – az nagycsötörtökön bőjtöljön egész nap’ és nagypénteken napkölte előtt nézzen valami folyóba, ’s abban meglátja annak képét. – Probáljuk meg mi is, bőjtöljünk, ’s aztán én majd elvezetlek, már én tudom hol látjuk meg legjobban.” „Rá áll Boris, ’s elvégezték egymás közt, hogy, ha valaki kérdi hová mennének, csak azt mondják hogy nagypénteki harmatot szedni, – ’s igy összebeszélve várván várták nagypéntek’ hajnalát. –

Eljött a’ kivánt nap – csendes éj volt, a’ hold teljes fényében ragyogott még az égen, midőn már a’ két vándor lyánykák utnak indultak. – A’ szerelmes legény már rég várakozott a’ fűz’ tetején Marcsa’ kivánt jöttére; mert azt nagyon fejébe vette, hogyha eljő, akkor bizonyosan az ővé lesz. Szive meg-megdobbant minden ált suhant szellőre, Marcsa’ jöttét gondolván. ’S im a’ két szép lyány nem soká közelített is csendes léptekkel a’ vízhez, bátortalanúl mint szomjas őzikék. – Ő pedig még egy mozdulatot akarván tenni a’ mondott ágra, midőn a’ lyánykák már a’ vizbe hajoltak vágyván meglátni a’ mondott képet. A’ gyenge ág eltörött, ’s a’ megtestesült szerelem egész valójában nagy csobbanással a’ vizbe bukott iszonyú rémültökre a’ bámuló lyánkáknak. – Nagy sikoltással szélt futottak ezek, tüskén bokron keresztül, menekedni vágyván a’ képzelt rosz lélektől; annyira, hogy Marcsa erejéből kifogyva lerogyott, az erősebb Boris pedig futott mint a’ riasztott nyúl mig házokat elnem érte, ’s ott fuldokolva alig érthetően elbeszélte a’ dolgot. – A’ szülék mindjárt mentek segíteni a’ szerencsétlen lyánykán, de bár mindent elkövettek is, szegény Marcsa a’ babona’ áldozatja lett! Boris is ágynak esett a’ nagy ijedség miatt, de erősebb természete meggyőzte a’ nyavalyát, ’s elbeszélte még másoknak a’ könnyenhivőség’ ’s babona’ szerencsételen következéseit. –

Hát a’ vizbe bukott vőlegényből mi lett? kérdik olvasóim – nem sokban mult-el hogy a’ viz lángoló valóját örökre el nem oltotta; de szerencséjére az erdőszélben egy szegény pásztor ember hasznos füveket szedegetvén, a’ nagy robajra ’s sikoltásra a’ vizhez szaladott, ’s a’ benn hánykódót szerencsésen kiszabadította, élve; de által ázva, betegen vitte kunyhójába, hol nehány napig ápolgatta mig egészen helyre jött. – Már bucsuzni akart a’ legény köszönve jószivűségét az öregnek, de az most nyilatkoztatá-ki neki hogy véle eddig hijában nem vesződött, hanem kivánja, hogy háladatosságból vegye el leányát. Megdöbbent erre a’ legény, még jobban arra a’ hirre hogy Marcsája meghalt. Mit volt neki tenni? – a’ menyasszony, igaz, hogy nem a’ szép Marcsa, hanem egy gyáva formátlan pásztor leányka volt; de az öreg nem hagyott neki békét, – ’s a’ birtokos biró’ szép leányára vágyó legény utóbb elkeseredtében kezet fogott az együgyü mátkával. De nem soká örülhetett vejének az öreg! az a’ gondolat hogy Marcsa’ halálának ő az oka, annyira sanyargatá lelkében, hogy év’ fordultával a’ mondott viz parton nyáját itató Ipa – halva lelé! –

A’ vén czigányné hová lett? arról hallgat a’ krónika. De hihetőleg felszedvén sátorfáját máshol szerencse mondással akarja kenyerét keresni. Több szomorú esetek’ kikerülése végett hát illőnek tartom meginteni mind a’ két nemi ifjuságot; hogy szavára nagypénteken csupa kiváncsiságbol vízbe ne nézzenek ’s fűzfára ne másszanak.

Mély gondolatokba merülten andalga Gusztáv Amália’ hegyén ’s le-letekinte az útra, melly a’ hegyet körűlövező házak között felcsavarodik. Néha csillámlott-fel itt ott egy sugár a’ völgy’ alkonyából ’s ujra elenyészvén homályban hagyta a’ környet. De most kifoszlott a’ hold felhőji megűl ’s halvány világot öntvén a’ vidékre mindent tisztább szelídebb színre derített. Gusztáv mind inkább nyugtalan leve, mert elméjébe ötlött, hogy a’ csillagtoronyban várnak reá. Ismérte Edmund’ könnyelműségét, tudta mennyit lehessen igéretére építeni: de jelenleg inkább érzé, mint minden máskor, annak szeretetlenségét, mert szivének régi óhajtását, a’ csillagtornyot láthatni, ma kivánta teljesíteni. A’ világ a’ maga számtalan kivánati, terhei ’s unalmaival; a’ maga igényeivel néki egy valódi tekervény volt, mellyből kihatolni Edmund’ segéde nélkűl nem vala képes. Edmund igen is könnyelmű, minden szempillantat’ rabja, ’s minden első benyomat’ teremtménye volt: de mosolygva tuda az akadályok’ és veszélyek’ ellenébe menni; sőt gyakorta ezektől vön merészletet és tanácsot. Gusztav mindenben ellenkező lélekalkatú; kit gyakorta fájdalmasan is kapott-meg ezen ellenkezés’ gondolatja: de lángolóbb és valódibb volt barátságok, hogysem egymástól elválhattak volna. Ugy tetszett mintha több ízben támadt vetekedéseik mind annyi kötelékek volnának, viszonti indulatokat szorosb kapcsolatba hozni. Tisztelék egymást, ’s nem kevés örömet érzettek abban, hogy hibájik iránt mindketten türékenyek.

Mindkettő gazdag ’s független; ’s korok, az ifjukor’ legszebb szakában. Edmund eleven tüzes lelkű; amaz magába vonult, ábrándos. A’ két barát utazásra volt menendő, müveltségi körét gyarapítani; azért jövének a’ városba, hol hónapok óta mulattak a’ nélkűl, hogy Edmund az utazási készületekre gondolt volna. Eszébe ötlék, tudniillik, a’ füvészi tudományokat tanulni, ’s mellettök szorgalommal gyakorlá az olajfestést. Gusztávnak pedig egy sok évű számadást kelle tisztével által vizsgálnia: de a’ mihez nem igen tuda kedvet találni. Semmi jelesség sem futhatott-el az örök mozgású Edmund elől: de reá semmi sem teve maradandó benyomást. Gusztáv ellenben otthon írasztalánál könyvekbe temetkezvén megholt a’ valóságra ’s annak tomboló zajgásira nézve. Edmund csak hamar éltető pontja leve minden társasági körnek. Ezrektől ismerve, mindenhol mutatkozva; bele löké magát a’ bohózatok’ minden nemeibe. Egyedűl barátja láthatta ritkán, ki ha a’ költés’ egy mélyebb jelentésű mesterműve által felhevülve gondolatit ’s érzeményit barátjával közleni ohajtotta, azt rendszerint nem lelte, mert vagy vadászaton, vagy kötéltánczolók’ mutatványain, kiknek ügyessegét felette csudálta, vagy pedig szemfényvesztő játékok’ gyakorlatában tölté idejét.

A’ határzott óra rég eltelt ’s Gusztáv’ nyugtalansága legfelsőbb pontra hágott. Ohajtott volna még ma túl a’ vártetőn is bolyongani, hol az isméretlen szép, minden kivánságinak végczélja, lakozott, ’s kit már néhány nap óta nem láta, ’s kinek hetektől szivébe festve volt alakja. Csaknem minden estve reménylé őt kertjében láthatni ’s még egy napot sem mulata-el; de a’ kedves nem mutatkozott. Betegnek kelle lennie, vagy a’ mi szinte kedvetlen hír fogott vala lenni, a’ várast épen elhagynia. De ő legalább a’ szeretett hajlékot, hol isméretlen szépe mulata, üdvezleni kivánta. Most hirtelen lépések hallattak a’ csillagtornyot köritő falnál; ’s a’ szikla darabok közűl egy magas férfi bukkant-ki, bíborral béllett köpenybe burkoltan. Több ízben környűl-tekintgete ’s úgy látszott, menetele siető. Őt egy asszonyalak követte aggódó gyorsasággal, gondosan emelintve fejér ruházatát, melly nehány ízben a’ szirtgöröngyökön fenn akadt; úgy látszék, mintha apró késedelmeivel, mellyeket ruhája okozott, a’ magas férfit rettegné felbosszantani. Gusztáv üdvözlé őket midőn közelb jöttenek: de a’ férfi nem látszott őt észrevenni, nyugtalan fordul társnéjához ’s kezét nyujtván halvány ábrázatából haragos pillantatot lövelle reá. Gyöngéd és kedves hangon szólt a’ leány: „Kedves úr, ne nehezteljen, sebes menetele úgy kifáraszta, hogy alig követhetem!” könnyeden, de még is nyájas fejhajtással viszonzá Gusztáv’ üdvezletét, ’s a’ hold’ fénye eléggé tiszta volt Gusztávval e’ bájalak’ kellemeit láttatni. Egyszerű szalmakalapja alól kedvesen folytak alá szőke hajfürtei ’s enyelgve játszadoztak a’ gyönyörű mely’ liliomhavában. Halvány arczát ártatlan mosolygás tette dicsővé, ’s kék szemeiből mennyei jóság fénylett-ki. Olly volt, mint emléke egy eltűnt szép álomnak, mint mosolygó tündére egy regényes bájvilágnak. Legnehezebben válhatott-meg a’ szem azon kisded kereszttől, melly nyakán egy kék szalagról függött. Sokáig néze Gusztáv a’ távolodó után andalodásba merülten, úgy tetszett neki, mintha egy angyal jelent volna-meg őt ohajtásihoz vezetni; mintha véle egy elfátyolozott kép elé lépne, ’s annak kárpitját félre vonván megette névtelen szépség’ királyi fényében a’ kedves ismeretlen tűnne-fel.

„Talán azt hivéd, mond Edmund hirtelen megjelenve, hogy elfeledkeztem rólad? Egy kis kaland tartóztatott, barátom! Úgy hiszem már szóltam neked azon gyönyörű teremtésről, kit nem rég a’ hegykápolnában láttam. Az egy rendkivül vonzó, rendkivül kedves csudás alak. Ma ismét láttam őt, ’s szerencsésben mint előbb; kifürkéztem, hogy egy olasz müvésszel, ki egy ritka viaszkép-gyüjteményt hozott, minapában érkezett vala. Ő az olasznak fogadott leánya, ’s a’ gyüjtemény a’ maga teljes ragyogványiban fel fog nem sokára a’ közönségnek nyittatni. Felkerestem lakát is, ’s képzeld! az épen azon utszában van, hol te olly csudás vonzalommal szeretsz bolyongani. De az olasz a’ lyánykával kisétált volt, ’s a’ képtárt is zárva leltem. Kérelmem kieszközlötte még is, hogy illendő adományért e’ ritkaságokat, még ma, gyertyavilágnál szemlélhetem, azért jövök sietve hozzád, hogy azonnal elvigyelek, mert égek a’ kivánattól ezen jelességeket, ’s a’ te társasságodban, édes borzadás közt szemlélhetni.”

„Édes borzadás közt? kérdé Gusztáv, te tréfát tudsz űzni az irtózattal? Magadat illy érzelmeknek akarva általadni, ismét azon gyönyöreid közzé tartozik, mellyeket te mindég olly örömest vadásztál. Még nem volt éj feltételünknek olly kedvező, mint a’ mai, ’s ime midőn már a’ czélhoz felvergődnénk – –”

„Ah barátom mire ezen aggodó tekintet? mond Edmund szavába szökkenve, te ok nélkűl gyűlölöd ezen fennséges találmányt, ok nélkűl haragszol mindenre, ki illyetén ámító képzetekben gyönyörködik. Az megint egyike kedvetlen különösségidnek. Gondold-meg, ezen képgyüjtemény egész Európában a’ lejelesb, ’s egy illyetén látványt éjjel, gyertyavilágnál nyerni, valami igen becses dolog. Hidd nekem egy lélek-senyvesztő gyöngeség az, illy nemű éleményektől olly méltatlan idegenkedned.”

„Gyöngeség az neked? kérdé Gusztáv, ’s a’ te kerengésid az élemények’ mindenikén, mellyek, a’ milly ingatagok, szintolly parányi becsűk; szökdeletid komolyból tréfába, ’s minden szívragadó érzelmek’ könnyelmű eltapodása, ’s az a’ soha ki nem elégithető változékonyság’ hagymáza, ezek nálad lelkierő? Nevezd te bennem ezen vonakodást gyöngeségnek, betegségnek, a’ mint akarod, az az én belsőmben alapszik. Pillanatjok ez alacsony ’s gyalázattal utánmajmolt emberképeknek metszve hát csonton ’s velőn keresztűl, ’s az ember gondolatinak egyikében sem talál a’ borzadály ellen menedéket. Úgy látszik mintha ezen lelketlen lárvák egyenként felemeledvén hozzánk a’ legkedvesb formában lépnének, majd ismét visszalökő rémekké változván bennünket halálijedelemmel fenyegetnének. Az ember előttök áll, mint legyökerezett törzsök, ’s hagyja magát perczenetről perczenetre megjátszatni, mig végre a’ legirtóztatóbb borzadály hirtelen megragadván minden érzeményeit egy erőszakos örvénybe rántja. Egész lelkemnek kellene elváltoznia, hogy ezen szörnyítő érzéstől ment legyek, melly már kora gyermekségemben minden álorcza, minden elrutított burkolat’ látásával rémítve hatott rám.”

„Puhaság, félszegség! mellynek ellene kellene munkálkodnod, mond Edmund. De te túlságokban tetszel magadnak. Nem nevetséges dolog e, hogy te a’ lármás musikától irtózol, hogy egy erős gyuladásban csaknem meghaltál, mert a’ pióczától ezen egyetlenegy segédeszköztől, inkább irtózol mint a’ haláltól; hogy a’ tarka ’s szembeszökő szinü ruhát nem nézheted; hogy a’ festésben csak a’ tájfesteményt kedveled és csak ajtatosságból sem emeled szemeid egy mártírra. Új világot kell teremtened, ’s mindent belőle számüznöd, a’ mi görög alakkal nem bir; ’s így foghatsz majdan egyszerű, gyöngéd, szín és hangba öltöztetni mindent. Nem más, mint visszás tekinteted oka, hogy rémítőt, borzasztót látsz ott, hol egyedűl tréfa ’s nevetség uralkodnak. Kötelességed ezen csudás, ezen izgékony lelket megkeményíteni, hogy képzelmi erőd’ lidérczeinek bátran ellenállhass. Győzd-meg magad ’s jer velem ezen olaszhoz, hogyha ama’ gyönyörű lyánykát mosolygó kék szemeivel, gyermekded kedves alakjával megpillantod ’s szép keze által hagyod magad képtől képig vezettetni, fogadom még javalva is fogsz ezen néma’s komoly alakokra tekinteni.”

Gusztávnak egész belseje felháborodott: de hallgata. Felhagyott kivánságával a’ toronyba menni, mert úgy látszott, hogy lepkény indulatu barátja már elfeledte az ő idejöttének okát. Magába süllyedve állott egy ideig, midön Edmund egyszerre felkiáltván: „Egek! szemeim csalnak e, vagy valóban az olasz megyen ott azon lyánykával?” ’s nagy sietséggel elfutott.

Egyedül maradván Gusztáv kényszeríté magát nevetésre, ’s kevés idő mulva megcsillapult indulattal azon része felé indult a’ külvárasnak, hol a’ kedves lakozék. Gondolati vezették, mellyek régóta, mintha hazájokat keresnék, oda siettenek. Elérte az ismért útszát; ’s minél inkább közeledett, annál kedvesebb, annál biztosabb volt előtte a’ hely. Minden házfedél, minden fa, itt egy kapu, amott egy kőpad az ő jó ismerősi valának, mellyeket gyakorta órákig édes fájdalmas gondolatok közt szemlélgete. Most a’ nyárfák és hársak közűl keresztűl fejérlett a’ hajlék, a’ kedves lak. „Semmi nesz benne! semmi csillám! Valóban elment e?” így tünődék. ’S íme egy ragyogó fejérség tűnik-fel a’ kertsétányon. Ő volt. Egy deszka repedés a’ kerítésen, eléggé nagy a’ kertnek felét láttatni, ajándékozta-meg őt a’ kivánt pillantattal. Itt állott gyakorta boldogan, mint elbűvölt, a’ kedves leány’ nézésébe süllyedve. Az útsza’ lakóji meg nem foghatták, miért üle naponként órahosszat ezen kövön, melly a’ kert előtt egy utálatos vízállás mellett volt. Ismerősi csudálták, hogy olly elvonultan él, társaságokat nem vadász ’s otthon létében is semmivel sem látszik foglalatoskodni. De őt csak az egyedűllét boldogítá, csupán az iránt tett magának szemrehányást, hogy az imádottal ismeretséget szőni nem eléggé bátor.

A’ lyányka, minekutána néhány izben fel ’s alá járdalt, eltünt szemei elől, ’s ekkor hirtelen elhatárzá barátját felkeresni, ámbár olly helyre kell mennie, hol gyűlölt tárgyak’ látása fogja kedvetleníteni. A’ hold olly derülten fénylett, miként a’ napvilág ’s minden csendes volt. Egy még nyitva állló boltba lépett, hogy tudakozódjék a’ ház iránt, hol az olasz lakik: de arra nem vehette magát, hogy oda a’ legrövidebb útat vegye. Ment a’ várfelé, hol egy bástyafokról a’ váras’ nagyobb részét ’s a’ megette emelkedő gyönyörű sorhegyet láthatá. Itt egy kőre telepedvén elmerült a’ szép látványba. Néhány percz mulva egy kisded, csaknem törpe, embert láta megjelenni, ki miden irányban széllyel tekintgete maga körűl. Alakja rendkivűl rút, mert sánta ’s egyszersmind görbehátú volt. Egy nagy kalap fedezte idomtalan ősz fejét ’s csaknem egészen árnyékban tartá hosszú sovány ábrázatját. Örökké mozgó testén egy elnyűtt zöld köpeny lógott, mellyel a’ májusi éjhideg ellen környűlburkozott. Alig jelent meg e’ kisded öreg, az átellenti oldalról hasonló vigyázattal egy magas szál férfi közelgete, ki bibor bélletű bő köpenyébe nagy gonddal takargatá be magát. A’ mint amazt mepillantá sebesen felé jött, maga után tekintve, ha nem jő e’ valaki. „Megkapjuk őt? kérdé az öreg hirtelen ’s egy rekedt hangon. Igen, felelt a’ magas férfi; az ár előtted tudva van?” Az öreg igenezte, utána vetvén: „bízunk benned, hogy mindeneket úgy eszközlendesz, mint igérted a’ dolog kivánt foganatja végett. Bízzátok rám, mond amaz, a’ szűz szokott szertartásokkal ’s illendőleg felavatva van. Nem elléggé jól kell vala a’ dolgokat használnunk, ha asszonyod azon szépséget meg nem nyeri, melly a’ férjfiszívben varázs hatalmú vágyat gerjeszt, kiolthatatlant, ’s egyedűl a’ halállal elmúlhatót. Ez kivánata asszonyomnak is, válaszolt az öreg, ’s nem a’ legkisebb jutalom lesz, mellyet magadnak e’ helyt szerzendesz. ’S asszonyod bizonyára nem lesz első, mond amaz, ki mesterségemmel meg ne elégednék. Várj tehát éjfélkor reám ’s tartsd a’ fürdőt készen, mint meghagytam.” A’ végszavakat már távol mondotta Gusztávtól, ’s mindketten sietve elmentenek különböző útakon. Szorult kebellel lépett-elő Gusztáv, gondolkodva a’ különös ’s némineműleg borzasztó szavakon.

Most az útszába ért, hol az olasz’ lakja volt. A’ felső emelet’ egyik előszobájában egy ifju embert talált, kitől a’ viaszkép-gyüjteményt ’s barátja’ hollétét kérdezé. Az ifju, ki felügyelőnek lenni látszott, azt felelte, hogy a’ viaszképek itt vannak, ’s a’ szoba épen most világosítatott-ki egy úrnak parancsára, ki mintegy másfél óra óta bizonyos útazó virtuóznál van ’s az itt a’ mellék szobákban lakozik. Gusztáv habozott, ha barátját egy idegen’ házában keresse e, a’ mi különben is ellenére volt, vagy pedig az ifjúnak több mint egy ízben ismétlett, ’s nyájas marasztását fogadja el; végtére elhatárzá magát, önnön vonzalma ellen, a’ viaszképeket megnézni. Szívdobogva lépett a’ ragyogó szobába, hol köröskörűl mindenféle jelenetekben, tarka és feltünő ruhákban, ültek vagy állottak a’ mozdúlhatatlan alakok. Gusztáv’ keblét metsző borzadás futotta-el, midőn végig pillanta rajtok. Hogy a’ nagyobb irtózatot elkerülhesse nyájas magyarázójához fordult, ki szónoki ékességgel számlálgatta elő ezen némák’ tetteit. „Meg nem foghatom, felszólalt végre Gusztáv nyugtalanúl, hogy barátom olly soká elmarad; egy illy tekintet néki a’ legkivánatosb ’s az ő kedvéért jöttem ide.”

„Még ő nem volt e’ szobában, mond az ifju mosolygva, pedig olly sietve parancsolá azt megvilágositani. Alig hallá-meg a’ szomszédban a’ hegedű’ zengzetét azonnal ott terme, ’s midőn érte mennék, már akkor három úr között ült, hegedű kezében.”

„Az ő saját módja, mond Gusztáv, örvendve, hogy beszéd közben hallgatójára nézhete. Illyen ő. Hegedűje otthon függ porral belepve. Semmi sem birhatta reá, hogy azt kezébe vegye, ámbár ügyesen ’s érzéssel játsza. Reá kérni, annyit tenne, mint épen ellenkezőkre ösztönzeni. Tizszer legalább elkezdé képemet festeni ’s mind annyiszor félbe szakaszták azt fontosabb dolgai, mellyeket ismét mások szakasztának félbe. Fogadni’ mernék, hogy már megfeledkezett a’ viaszképekről, ’s ha még ma szólni akarok vele, kénytelen vagyok felkeresni. Nem lenne olly szives, hogy engem hozzá elkisérne?”

Az ifju egy kevéssé érzékenyen vette, hogy a’ müvészi kincsek, mellyeket ő olly ékes szólással kezde magasztalni, illy csekély benyomatot tettenek Gusztávra, ’s kevésbbé nyájasan, mint előbb, azt felelte; hogy csak e’ szobán kell általmennie azonnal a’ kivánt helyen lesz.

Gusztáv meghajtá magát ’s sebes léptekkel ’s csaknem szemhunyva ment keresztűl a’ szobáig, hol a’ musika zengett. Megnyitván az ajtót ott találta Edmundot három idegennel. Mihelyt Gusztávot megpillantá, a’ nélkűl, hogy ennek az idegenek előtt tett mentegetéseit hallgatná, felsikolta: „Melly gyönyör, hogy eljöttél! halld csak ezen átmenetelt, mintha villámfelhő szelid borzadással huzódnék végig a’ kéklő egen. De ezen urak mesterileg is játszanak ám! csak ez egy ponton, mellyhez újaim nem akarnak simulni, túl legyünk, akkor oda vagy örömedben!”

„De barátom, mond Gusztáv, én érted jövök, a’ szoba megvilágosítatott, ’s az olasz’ gondviselője rég vár utánad.”

„Eh! ahhoz egyébkor is van idő, felelt emez, vétek volna ez alkalmat musika nélkűl elheverni. Vagy, légy olly jó, tekintsd-meg e’ ritkaságokat helyettem, hogy az olasz hijába ne fáradott legyen a’ kivilágítással.”

Gusztáv meghajtá magát ’s ment. „De várj egy pillantatig, kiálta utána Edmund hallgasd-meg legalább ez egyet. Elment valóban? Lássák az urak, ez az ő szokott módja, mellyet az ember olly nehezen tűrhet. Csak a’ madárhang ’s bogarak’ döngése kedves neki. Mindent gyűlöl, a’ mi nem képzeleti, ’s élet’ prózájának nevezi, minő a’ vétel és adás ’s az élet’ szükségei. Ha szerelmes lett, a’ mi, igen is prózai lyánykáink között nem könnyen eshetik-meg; esküszöm, hogy a’ melly pillantatban kedvese a’ maga harisnyájáról szólt, elhagyja őt. Ne volna szíve olly jó, nincs ember, ki különösségei miatt vele öszveférjen.”

Gusztáv a’ viaszképekhez érvén olly hirtelen, mint előbb, végig akart közöttök suhanni: de akaratja ellen egy képre vetődtek szemei, melly megakasztá. Elakart fordulni, de hijába! a’ tekintet olly kedves, olly igéző volt, hogy tőle megválni nem lehete. Egymásba öltött karokkal állott meg, ’s mélyen magába süllyedve szemlélte a’ képet. Kedves érzemény futott keresztűl keblét; a’ legszebb arcz mellyet éltében látott ’s a’ szép ismeretlenéhez színről színre hasonló. Az a’ kerekded liliomszín homlok! Ezek a’ fekete fény és könyözönben merengő szemek! hasonlók a’ legsötétebb éjhez, mellyeknek szikrája elolvasztja a’ szivet; az a’ bájosan öszvecsukott száj, mellynek lángoló ajkai, mint két szellem lebegnek egymás felett! Nem volt képes többé ezen tündéri látványtól megválni. „Talán szólni fog? mintha meghajlott volna a’ fej ezen ragyogó fejér nyak felett, mintha elfojtott sohajtás emelné melyét.” ’S most pillanata végig villámlik a’ termeten, ’s egek! jobb kezében villogó pallos, baljában hajánál fogva egy sárga, elmerevült, vérefolyt emberfej; Juditot képezé.^* Halálos borzanat rázta-meg tetemeit, ’s vérének minden cseppje szivébe tolódott. Lábai remegtek ’s úgy tetszett, mintha ezen holt lények gúnykaczagva emelkedvén-fel helyeikből felé lépdelnének, ’s közöttök legrémítőbben e’ leány felemelt pallossával. Villámsebességgel rohant-ki a’ szobából ’s csak akkor, midőn megint a’ szabad ég alatt lehelt, ’s az éj’ enyhítő leblei körűlfuvalták, találta-fel ismét mind magát mind elvesztett érzékeit.

Lassanként elcsillapodott lelke ’s csendesen ballagott haza felé. ’S ime, mintha láthatatlan erő vezetné az ismért útszában ’s a’ kedves lyányka’ biztos lakja előtt állott. Minden álomban volt, egyedűl a’ kerti hajlékból csillogott gyertyavilág. Az ablakok a’ kertre néztek, de ha a’ deszkakerítésen általment volna is semmit nem fogott vala láthatni, pedig, hogy őt még egyszer lássa, gyönyörű képét álmaiba elvigye, ezen vágytól megválni semmikép sem tuda. Egy hárs állott a’ kerti hajléknál, mellynek ágai az ablakok’ felső részéig ’s egyszersmind az útszára is kiértenek. Arra határozta magát, hogy reá másszon. Innen kiláthatta a’ szobát. Két ezüst karos gyertyatartó állott egy fekete asztalon, honnan a’ szoba világosítást veve; mellettök egy vízzel töltött kád ’s a’ pamlagon és székeken törlő kendők elszórva. „Talán fürödni fog a’ kedves? Meglesse e?”^* Igy tünődék, ’s édes elragadtatás futotta-el tetemeit. Ekkor belép, ’s mennyire több keccsel, mint minden egyébkor a’ dicső lyány. Egy könnyűded fejér pongyola öltözet folyta körűl karcsú termetét, ’s barna fürtei kerekded gyűrűkben omlottanak alá az ég’ havát győző emlők ’s vállakra. Képzeletekbe merülve lépdelt a’ tágas teremben, ’s most egyszerre megállapodván az ajtóra függeszté szemeit. Megnyilik az, ’s a’ sánta öreg ’s az ismert magas férfi, belépnek karjaikon vezetve a’ kedves lyánykát, kit Gusztáv Amália’ hegyén látott.

Gusztáv’ kedvese szédülni látszott ’s csak az asztal tartóztatá, hogy öszve nem omlék. A’ márvány ábrázatu férfi, ’s amaz utálatos agg megragadván a’ szőke lyánykát a’ kádhoz hurczolák. Remegve hajtotta az hátra fejét, szívrehatólag függeszté esdeklő kék szemeit az égre, reszketve nyiltak meg halvány ajkai, ’s úgy tetszett, hogy egy félénk sohajtást szalasztottanak-el. Ekkor hirtelen mellé lépett az ismeretlen, leszakasztotta a’ kék szalagot ’s a’ liliomkebel’ fátyolát ’s szivébe döfe egy villogó tőrt. Elhalt tagokkal függött a’ boldogtalan teremtés a’ kád felett ’s patakként szakadt vére a’ víz közé. Egy villám szökött keresztűl Gusztáv’ fején ’s ezen félig hallható szóval: „Judit!” élet nélkül hanyatlott az útszára. –

Illy állapotban találta Edmund, midőn haza térne ’s elviteté a’ segédre kiáltott emberek által. Napokig fekütt életjelenség nélkül, ’s midőn magához tért bőszült képzelgésekkel tépelődött. Edmund nem távozott ágyától ’s gyötrődő szorgalommal ápolta. Elfojták minden kedvencz mulatságit barátja körűl való gondjai. Nem volt festő többé, nem hangmüvész ’s bajvivó, nem volt semmi egyéb, mint orvos. Száz nemű könyvei a’ gyógytudománynak körűle ’s Gusztáv’ beteg ágya körűl hevertek, ’s éj és naphosszat tanult, tanácskozott, a’ legjelesb orvosokkal. Hetek’ elfolyta után, könnyebben érzette magát Gusztáv: de zavartan beszélt; ’s Edmund rettegve vette észre, hogy őrjöngés háborítá-meg barátja’ fejét. Csak félesztendei fáradhatatlan ápolás mellett hagyta el az őrűltség: de helyébe a’ szokott ábránd tért vissza, a’ mi Gusztávnak természete volt. Mi okozta legyen mély ’s hosszas betegségét nem tudta, emlékezetéből minden ki vala törűlve.

Felgyógyulván orvosai’ tanácsára útazni ment Edmunddal. A’ külföld’ egyik nevezetes várasában történt az, hogy a’ köz mulató helyen ismerőseik’ ’s barátjaik’ társaságában árnyékos fák alá telepedtenek, hol a’ váras’ szebb népe pompában és ünnepileg sétálni szokott vala.

„Várasunk bizonyára sok szépséggel bír, mond egy katonatiszt a’ társaságból, de mint csillagok napkeltekor, úgy enyészik-el minden azon idegen mellett, ki néhány hét előtt érkezett bátyjával várasunkba, ’s kit minden csak a’ szép idegen név alatt ismer.”

„Én valami visszalökőt találok benne, mond egyike, a’ jelenlévő ifjaknak, ámbár nem tagadhatom, hogy ő valódi szépséggel és pedig ritka szépséggel bír. Ne volnának halvány ábrázatán azok a’ szikrázó, örökké mozgó szemek, mellyeknek tekintete,mint hegyes tőr keresztűl lövelli a’ szívet, vélnők, hogy a’ régiség’ legszebb szobrainak egyike.”

„Tökéletes igaz, viszonz a’ tiszt, ’s mind te, mind mindenikünk jól cselekszi, ha kikerűli őt. Ki csak hozzá közelíte még a’ legőrűltebb szerelemnek lőn martalékja, ’s mert ő mindég érzéketlenűl maradt, néhány ifju már szomorú sorsot ért miatta.”

„De hogyan történik vala, mond Edmund szavokba szökőleg, hogy ezen Armida mind e’ mai napig ismeretlen előttem?”

„Mert soha sincs időd őt látni, felelt a’ tiszt. Minap nem kellett vala lovagolnod, midőn hírűl adtam, hogy itt sétál, sőt egy másszor a’ játékszínbe hívtalak, hol őt megjelenni bizonnyal tudtam: de te csaknem erőszakkal letartóztattál ’s talányokat kellett veled fejtegetnem.”

„Itt jön ő, itt jön ő!” kiálták hirtelen a’ többiek, helyeikből felszökdösve. Gusztáv, ki csak félfigyelve hallgatta a’ beszédet hasonlág felkelt ’s a’ közeledő leány felé fordult. ’S íme, midőn annak pillantata az övével egybe találkozott, mint kő bálvány merevűlten álla meg, ’s egész szíve szemeiben lángolt. Körűle minden jelenet, mint lengeteg árny elenyészett, egyedűl őt látta, őt ohajtotta. Most hirtelen egy merész lelkesedés ragadta-meg az egyébként bátortalant. Könyben úszó szemekkel rohant felé, ’s nem ügyelve hely, ’s illendőségre lángoló szavakban öntötte-ki elébe nevezhetetlen érzeményit. Az ifjú nemes, deli alakja, szemeinek ábrándos beszéde hatalmas benyomatot tettek a’ leányra, megengedé, hogy véle sétáljon, sőt, hogy más nap látogatására lehessen. Most leve Gusztáv először megelégedett, vidám, beszédes; ’s már harmadszori látogatásakor megkérte a’ lyányka’ kezét, ki meg is igérte azt, mert bátyja e’ fényes öszveköttetést nem ellenzé. Gusztáv boldog volt ’s egy egészen új élet virult-fel előtte. Naponként nyugottabb, derültebb lett. Elhatároztaték, hogy a’ menyekző Gusztáv’ hazájában fog végbemenni. Készületek tétettek a’ visszatérésre ’s Gusztáv minden új barátit magával vitte. Több napi utazás után Gusztáv’ kies falusi jószágába, melly nagy számú körűlfekvő birtokainak középpontja volt, megérkeztek.

Edmund kedvencz világában volt. Egy vándor társaságot szerze-öszve, mellynek az ünnepet egy színdarabbal kelle megtisztelnie; tűzi játékot készítete; ’s a’ közel várasból viaszképeket hozatott, mellyekkel a’ nézőket nem kevessé meglepni reméllte. Még alig hajnallott, már a’ kastélyt környűl futotta, parancsolt, rendelt, készületeket tőn. A’ kastély’ egyik része egy kellemes dombra nézett, melly alatt patak zuhogott-el, közel e’ dombhoz fekütt a’ kert ’s benne egy tágas üvegház czitron és narancsokkal ékesítve, ezek közé állongatta Edmund a’ viaszalakokat, mellyek olly csudásan tüntek-ki a’ falombok’ vigályos zöldei közűl. A’ játékszín az által-ellenti oldalra helyeztetett ’s a’ nézők’ ülőhelyéűl, kik a’ menyekzőre nagy számmal gyülekeztenek, az oldalsó emeletek’ folyosóji szolgáltak.

Serena egyszerű nemzeti öltözetben jelent-meg. Fejér selyem ruha folyta körűl gyönyörű termetét; derekát és gyöngén emelkedő melyét gyöngyökkel gazdagon felékesített váll köríté. Hosszú fátyol, mellyet gyémánt boglározatú nyil foglalt fejéhez, lebeget vállaira, mellynek liliomfejérsége szembeszökőleg emelte szépségét a’ ragyogó fekete hajfürtöknek. A’ fényes asztali készületet, melly épen most rendelteték a’ szolgák által, vizsgaszemekkel keresztűl futván eltűnt, ’s minden ajak szépségei’ dicséretét zengé.

Edmund is megjelent egy sereg falusi leánytól kisérve, kik kosarakban virágkoszorúkat hoztak. Felálla egy kevéssé emeltebb helyre ’s tréfás beszélettel inté a’ sereget, hogy rendeléseit a’ menyekzői ünnepnél pontosan teljesítsék. Erre hangos kaczaj támadt, kivált midőn néhány ifjoncz úrficskák a’ leánysereg közé vegyűlvén kosaraik’ vitelére segítségöket ajánlanák. „Nem figyelmeztek? mond Edmund félig nevetve, félig bosszankodva, mingyárt megtanítlak engedékenységre!” ’s azonnal elkezdte hasbeszédi ügyességét a’ terem’ minden szegleteiből jelengetni. Most rekedt, majd sivító, majd vastag ’s mély hangok hallattak a’ leányokra pörölve és szitkozódva; ugatás és vigyor, röfögés és horty támadt a’ székek ’s asztalok megűl; annyira, hogy a’ szegény együgyű lyánykák sikoltva ’s rémülten futkostak, egymást lökdösték, végre pedig kosaraikat elhajigálván kétségbe-esetten rohantak-ki az ajtókon.

„Egész házat felforgatod mond Gusztáv a’ nagy zsivajra belépve. Melly boldog vagy, hogy víg kedved sohasem hagy-el, ’s nem ismersz komor és bús pillantatokat.”

„Melly balgatagnak jutna eszébe ma búsongani, mond amaz. Ma mindennek bohón és tarkán kell váltogatva forognia. ’S hasztalan, mert ma nem figyelek beszédidre, bár melly okosak legyenek is. Képzeld, hogy én egy bűbájos vagyok, ki téged a’ házasság’ paradicsomába, de csak borzadályokon keresztűl, viszen. Mint eszelős álom fog előtted minden feltetszeni; egy tréfával fogsz megvendégeltetni, mellyet a’ legdicsőbb egyszersmind a’ legbohóbb öt személy fog előadni, aztán egy tűzijáték emelkedik olly magasan, mint a’ leghalványabb csillagok’ magassága; ezt követi a’ közönséges táncz, melly egész kastélyodat, mint forgószél körűltombolja, az egészet tizenhárom dobból álló éjjeli musika fogja berekeszteni. A’ mit pedig a’ kerti szobában készítettem hathatós ijedelemmel fogja alatvalójidat meglepni.”

„Tégy a’ mit akarsz csak engem kímélj, felelt Gusztáv. Még nem voltam olly belsőleg a’ fájdalomtól elfogódva, mint ma. Nem azért, mivel életemnek e’ nap ad irányt, ’s szerelmemnek hazát; az élet’ hiú létének földig nyommasztó érzete az, a’ mi megvíhatlan hatalommal ver-le. E’ zajgó készületekben, ez öröm mámornak közepette nekem csak gyász és aggodalom tünik-fel. Úgy rémlik előttem, mintha egy isméretlen lépdelne végig ezen szobákon ’s letépvén e’ falak’ virágkoszorújit engemet egy sötét, borzasztó éjszakába intene.

Az megint boldogtalan ábrándozásod, viszonz Edmund, nem úgy beszélsz e’ mint a’ temetési hivogató, holott szerencse és gyönyörnek közepette vagy. Valóban te ezeknek egyikét sem érdemled. Semmi veszteség sem lehetne jelenleg ok reá, hogy homályos előérzetekkel tépelődjél. Volnék én helyeden, fogadom, más lélekkel ürítgetném az öröm poharat. De ime, jő Serena, reá hagyom borongó pillantatidat felderítni.”

„Gyönyörű barátném, mond Edmund a’ közelgőhöz, nézze milly árnyak borongnak Gusztáv’ homlokán, tekintsen reá ’s teremtsen korányi pirulatot a’ felhőkre.” Ezzel ment.

„Serena! mond Gusztáv ábrandazólag a’ gyönyörű szemekbe tekintve, kedves Serenám! valóban tekinteted elől elfut az árnyék, melly egész létemet körül lebegte ’s mindég elfedni igyekezett. E’ szemekben, hol annyi szeretet, jóság, magasság egyesült, nekem a’ hajnal, az egek’ legdicsőbb fénye dereng. Oh, ha a’ mennyboltozatnak minden csillagai lehullnának, a’ nap egy fénytelen körré válna ’s mindenfelé irtózat és sötétség rémítene; gyönyörű szemedet függeszteném a’ végtelen égre ’s újjá születnék az egész teremtmény, az emberiség buzgóbb szemmel tekintene az új napra, ’s szebbek lennének a’ föld’ virágai.”

„Légy olly boldog, te kedves, mond a’ gyönyörű leány, mint általam szerettetel: de ne borítsd-el lelked’ komor képekkel. Nyugalom az öröm’ legszebb kísérője. Mint midőn szelíd tavaszi eső után a’ szomju föld megújul ’s virágai felélednek, úgy derítse-fel lelked az öröm’ malasztja.”

„Nem illyen nálam az elragadtatás! felelt Gusztáv, egy háborgó vihar az, hatalmas zajjal tölti-el a’ szívet, pusztít és ront: de vad lármáját csak hamar halálcsend végzi.”

„Te gonosz, viszonza a’ kedves leány, illik e ez azon örömre is, mellyeket neked az én birtokom szerez? Nem, azt nem hiszem neked. Mondják, hogy a’ szerelem az oroszlánt is megszelidíti, felfegyverzem tehát őt a’ báj’ minden hatalmával, ’s megszelidülve kell lángodnak, melly életed’ olly vadan emészti, lábaihoz borúlnia. Tündöklő álmokban kell a’ paradicsomot elődbe varázslania, ’s az élet’ tarka képeit szemednek egy igézve összehangzó képpé olvasztania. Ő fogja gondolatidat, midőn a’ csillagok közé tekintesz, hogy a’ végtelenbe ne tévedjenek, vigasztalva visszainteni. Véled fog az elhervadt virág felett andalgani, ’s megtanítni reá, hogy nincs örök halál örök élet nélkül. Tekints szemeimen keresztűl szívem’ mélyéig ’s lásd, mi van ott egyéb, mint a’ legtisztább szerelem.”

Zuhogva csapkodtak öszve körűlök az indulat’ hullámai, felnyiladoztak karjaik ’ némán süllyedtenek öszve, ’s a’ két egybe olvadt lélek a’ legboldogabb legtisztább szerelem’ hajnalától volt környűl ragyogva. Feleszmélvén az édes mámorból a’ kerti palota felé indulának. Zárva volt. Serena kulcsokért kiálta, ’s egy görbe hátú agg jelent-meg sántikálva. Rútúl hajlongott a’ kisded termet felett formátlan nagy feje. Kinyitá az ajtót ’s ment.

„Kicsoda ez utálatos teremtés? kérdé Gusztáv.” –

„Egy hív szolgája házunknak, felelt Serena, kinek hüsége meg fog békíteni külsejével.” – Gusztáv gondolatokba merült.

„Íme, a’ viaszképek! mond Serena a’ palotában körűl tekintve. Itt bizonyosan Edmund’ tréfás lelke munkált. Hol szerezhette ő ezeket? – Milly csudásan jőnek-ki merő pillantataik ’s mozdulatlan formájokkal a’ fák’ és virágok’ eleven zöldei között!”

Mint álmából eszmélő veté-fel szemeit Gusztáv, ’s kérdé: „mit mondasz?”

„Nézd csak,” mond Serena a’ viaszképek’ egyikére mutatván. Gusztáv oda pillanta ’s minden vére felforrott. Az ismert kép volt, egyik kezében a’ vérefolyt fej, másikban a’ tündöklő pallos. Mint a’ földhöz nőtt merevülten álla Gusztáv a’ képre nézve ’s csak hamar dühösen a’ megrettent Serenára tekintve. Emlékezete megújult ’s ama’ borzasztó éjszakának minden szörnyei elébe termettek. Sikoltva rohant a’ viaszalakra ’s kiragadván kezéből a’ pallost, mint őrűlt, űzőbe vette a’ rettenve futó Serenát. Halványan ’s kétségbeesve futott a’ leány ’s Gusztáv sarkában a’ villogó fegyverrel. Most elérte azt. A’ görbe hátú öreg látta a’ szörnyű jelenést ’s egy késsel oda rohant. De már késő. Gusztáv ezen dühös felsikoltással: „Judit!” Serenát a’ földbe szegvén keresztűl döfte. Megpillantván az öreget hasonló dühhel neki rohant. Egy ideig küzködtenek: de csak hamar öszveszurdalva mindketten élet nélkül a’ földre húllottak. Néma borzadással futott öszve a’ nép ’s az örömnap halállal ’s gyászosan alkonyodott-le.

Ama’ ragyogó előkorban, midőn Visegrád’ hegyén, hol most az útas puszta omladékokra pillant, magas királyi palota fénylett, ’s a’ sárguló kopár’ helyén tündéri kert mosolyga, magányosan virított a’ Duna’ bal partján egy terepély hárs, mellynek árnyékán gyakran üldögélt vala ifjabb éveiben Mátyás király; mert a’ szép Erzsi, leánya egy szegény halásznak Maros faluból, itt szokta volt a’ vízparton vásznait fejéríteni ’s Mátyás örömmel töltögette a’ lyányka mellett estvéli órájit. Mindég vadászruhában jelent-meg ’s Erzsi, ki nem volt egészen idegen a’ szép ifjútól, egyebet, mint hogy az a’ király’ vadásza, nem tuda felőle. Több ízben látta alkonyat felé, mert ekkor szokott vala jőni, hogy egy öreg révész hozza-át a’ visegrádi partról, de hogy az maga a’ király legyen nem is álmodá. Atyja örömmel pillantgata leányára, midőn az ifju mellett ült, ’s képzelvén a’ maga szerencséjét ha az egykor királyi vadász’ hölgye leend vigan terjengeté-ki hálóját.

Egyik estve, midőn Mátyás Erzsitől elválna kérdé: Nem kisérsz-el, Erzsi, a’ révig?

De igen, mond a’ leány, ha nem félnék.

’S mitől félsz, kis bohó?

A’ Hableánytól, felelt Erzsi. Tegnap az öreg Márta beszélte, hogy az most megint minden estve itt kisért a’ vízparton. Ez előtt négy esztendővel úgy megijeszte egy marosi leányt, hogy az sokáig betegeskedék bele, végtére meg is halt. Leginkább a’ parasztleányokra haragszik, kiknek úri szeret – – Itt a’ vadász szemébe pillanta ’s elpirult – de minek mondom, hiszen úgy is tudod.

Én e’ Erzsi? szót sem tudok az egész regéből. Mond csak kérlek, ’s kikre haragszik?

Most nem, majd máskor, mond lángoló arcczal a’ lyányka, látod az idő sötétűl ’s te messze lakol. Menj most, hogy vizbe ne rántson a’ Hableány.

’S eltolá magától a’ királyt, ’s ment. Mátyás még utána szólott:

De holnap hát, Erzsi, elmondod a’ regét?

Holnap – – igen, válaszolt a’ leány, de igérd-meg, hogy korán itt léssz.

A’ király megigérte ’s ment. Már jó tova haladt a’ rév felé, hol az öreg csolnakával várta, midőn Erzsi egyszerre előtte teremvén tenyereit öszvecsapkodja és hangosan kaczag.

Várj-el gonosz leány, mert megcsalál ’s majd kipótlom! kiálta Mátyás ’s felé ment. Midőn néhány lépést volna hozzá a’ leány eltünt. Nem hitt szemeinek, gondolá, hogy Erzsi dévajkodik, öszvekerese minden bokrot, minden gödröt, kiáltozá nevét: de senkit sem láthata, mert az a’ Hableány volt.

Meg nem foghatta a’ király miként történt legyen a’ dolog, de hallgata, nehogy szerelmét elárulja. A’ révész eloldá csolnakát ’s mentek. Már jól elhaladának, midőn valaki a’ partról utánok kiálta: „Hajh révész! térjen kend vissza ’s vegyen-be jó áldomásért!” Nem akart, az öreg visszatérni mert már későcske volt, de a’ vadász kényszeríté. A’ hold épen most jöve-fel a’ váczi hegyek megűl, ’s a’ legregényesebb vidék tűnt-fel a’ szemnek, mellyet csak egy ragyogó képzelet adhat. Midőn a’ parthoz értek látának egy fekete vitézt. Közép magasságú volt ’s vékony és nyúlánk egy kevéssé, de termete a’ legszebb termet. Arczát nem lehete látni, mert sisak fedé. Alakján ’s mozdulatin valami különös volt elöntve, mit a’ szem azonnal észrevőn, de nyelv bajosan fogott vala magyarázhatni.

Utam siető, mond az, a’ mint a’ csolnakba lépett, leveleket viszek a’ királynak ’s rég Visegrádon kellene lennem: de valami az úton tartóztata ’s most egyedűl az boszont, hogy elhagytam magam’ csábítatni, holott mingyárt tudhatám vala az megint ki’ mestersége.

Nem a’ Hableány volt e’? kérdé az öreg.

Épen az, felelt a’ vitéz, de úgy hiszem utószor is szedett reá ma. Jelenhetik nekem ezentúl, hogy reá nézzek vagy megszólítsam, ha olly szép volna is mint az a’ holdvilág amott, miattam akár fenékből kiforgassa a’ Dunát.

Tehát valóban jelentgeti magát ismét, mond az öreg révész. Minap fát hoztam az erdőről, ’s láttam a’ domb felett ülni a’ királyi kertben, hol mondják, hogy eltemetve van. Olly keservesen sírt, hogy lehetetlen volt hallani. Alig ha valami lyányka nem fog szerencsétlenűl járni, mert valahányszor megjelent még mindég történt illyes.

De beszéljétek csak, mond a’ király, ki elejétől fogva igen figyelmes lőn amazok’ beszédére, mit tudtok e’ Hableányról, nehányszor hallottam felőle regélni, de csak töredékesen ’s alig tudok valamit felőle.

Idegennek kell lenned, uram, e’ vidéken, mond a’ révész, ha nem tudod, a’ mit minden tud. Kivánod, elmondom azt, az illyes szivesen beszélteti magát.

’S Mátyás valóban nem tudta a’ regét, mert nem rég jöve-meg csehországból, az előtt pedig hosszabb időket nem tölte Visegrádon, hogy azt hallhatta volna.

A’ Hableány, mond az öreg, mint a’ rege beszéli, kertész’ leánya volt, ’s mátkája egy királyi herczegnek – –

Tovább akart az öreg szólni, de a’ fekete vitéz’ nyugtalan mozdulati igen is elárulák, hogy a’ regét maga szeretné mondani; ’s valóban a’ mint látá, hogy a’ révész beszédét folytatni akarja szertelen hévvel csapott szavába.

Lásson kend az evezőhöz, úgymond, hogy minél előbb a’ túlparton legyünk ’s el ne késsem, a’ regét pedig hagyja nekem, az úgy is csak akkor van jól beszélve, ha tűzzel mondatott, ’s az kendet, jó öreg, már elhagyta. Bizom magamban, hogy a’ történetet nálam senki jobban nem tudja.

Az öreg dörmöge magában; de engedett, mert a’ vitéz’ szavában és viseletén igen is észrevehető volt, hogy egyike azon elméknek, kik ellenkezést nem türnek. A’ fekete vitéz megűle magának a’ sajka’ szélén ’s kezdé a’ Hableány’ regéjét:

„Az tudva leszen előtted, uram, hogy Visegrád Róbert Károly’ idejében, kinek itt volt állandó laka, fényes vendégeket fogada-el. Egy napon Kázmér jelent itt meg, a’ lengyel király. Képzelheted, az olly vendég’ jelenléte, ki azért jő, hogy a’ királyi ház’ herczegét fijának ’s egyszersmind a’ lengyel korona’ örökésének fogadja, nem kevés fénnyel ünnepeltetett. Az a’ pompa, azon ragyogó készületek, mellyeket ez alkalmommal látni lehete felűl haladják a’ leírást. Nem is terhellek elmondásokkal, egyedűl azt említem, hogy harczjátékok is adattak, mellyek között a’ nyilazási vetekedés volt jelesb. Azon kies téren, melly a’ vár alatti kert’ nyúgoti részén van, volt a’ nyilazó pálya. Emelte a’ hely’ szépségét a’ czitron és naráncs fák’ hosszú sora, mellyek a’ nyár’ ezen hő szakában vígan tenyésztenek a’ szabad lég alatt. Kázmér és Lajos herczeg, – kit utóbb nagy Lajos név alatt mint jó királyt tisztelt, ’s máig is emleget a’ nép – mindketten kedvelőji ’s mesterei a’ nyilazásnak, elsők próbálkoztak-meg. Kázmér egy narancsot veve czélba ’s ketté lőtte. Utána a’ herczeg ragad nyilat, néz, de sehol sem lát narancsot melly a’ czélra alkalmas távolra volt volna. Végig futnak villogó szemei a’ nézőkön ’s ime, Milkának, a’ kertész’ tizen négy évű leányának keblén, egy rózsát pillant-meg. Hirtelen mellette terem ’s szemérmes tartózkodással kihúzván a’ rózsát keble megűl, czélnak teszi, ’s lő – ’s a’ rózsa ’s nyil egyszerre elröppen. Ekkor a’ herczeg oda szökik, felemeli a’ nyilra szegzett rózsát ’s a’ lyánykának nyujtja. Egy villám ennek szép szemeiből az ifju herczeg’ szívébe hatott. –

Másnap alkonyat felé a’ vár’ ablakára könyökölve néze a’ herczeg. Csak hamar egy lyánykát láta megjelenni, ki a’ tóból megmerítvén kupáját virágokat öntözött. A’ herczeg egy perczenet alatt a’ kertben ’s Milka mellett állott. Mit beszéltek ’s meddig mulattak legyen együtt, arról a’ rege hallgat, elég legyen mondani: hogy ez időtől a’ herczeget gyakran lehete a’ kertben látni sétálva ’s egyik kezében a’ vízedényt, másban a’ Milka’ karját fogva. Mindég estvénként jöttek-öszve ’s valamikor leváltak egymástól a’ herczeg vigan szökdelve futott-fel a’ várba.

Lajos herczeg csak hamar szenvedélyes kertész lőn. Ültete, vetett, gyomlált ön kezeivel; vizet merengete a’ tóból és segített öntözni Milkának ’s késő napestig nem lehetett látni a’ várban. Több mint egy hónap ekként folyt-el ’s az ifju pár a’ legboldogabb szakaszt élte. Történt azonban, hogy a’ királyt dolgai Budára hívják, hová Lajos herczegnek is, ámbár ohajtása ellen, mennie kellett. Esdekle, kérte atyját Budán, hogy szabad legyen vissza menni ’s kezdett tanulásit folytatnia, mind hasztalan volt, mert nevelője sejtvén szenvedélyét a’ királynál kieszközlé, hogy az meg nem engedtetett. Mit a’ szép Milka’ alakja a’ herczeg’ szivében felébreszte, azt a’ Budán öszvegyült haza’ szépei teljes virulatra hozták. A’ kis Milka’ képe gyöngébb és gyöngébb lett Lajos’ szivében ’s hat hónap’ elfolyta alatt alig volt egy fénytelen szín, egy homályos árnyék az egykori kedves képből.

Kilencz hónap után tért-meg az udvar Visegrádra. Nemzeti gyülekezetek vonták ide, az ország’ nemességét és szépeit, kik között a’ nádor’ leánya, a’ tizenhat évű Lóra, fénylett legragyogóbb szépségben. Lajos herczeg örömmel mulatkozék vele, ’s ha ollykor az udvar a’ kertben sétála, karját legörömestebb a’ szép Lórának nyujtá. Milkáról ’s a’ kisded kertész hajlékról többé emlékezet sem volt. Hetedik napján visszajövetelének a’ herczeg a’ várablakra kikönyökle ’s láta egy feketébe öltözött leányalakot a’ tóhoz menni. Edényét megmerítvén jött a’ vár felé egész addig, hol két magányos bokor volt, ezeknél megállott ’s megöntözte őket. A’ leány Milka volt ’s a’ bokrok azon két gyászfenyű, mellyeket a’ herczeg ön kezeivel ültete. Egyszerre lángba borultak a’ herczeg’ arczai, ezer ellenkező érzemények tolódtak szivére és zavarodva ’s eszmélet nélkűl futott-le a’ várból. Mindketten lesütött szemekkel állottak-meg egymás előtt. Milka’ szívét a’ megvettetés’ és viszontalálkozás’ édes kínos érzelmei tépdelték, mellyeket szó nem; de egy néma köny szemében reszketve eléggé érthetőleg magyarázott.”

A’ mint e’ szavakat mondá a’ fekete vitéz hangjai igen ellágyultanak, ’s olly valamit lehete sejteni, mintha a’ történet őt közelebbről érdeklené.

„Sokáig szótlan álltak egymás mellett, folytatá beszédét, végre a’ herczeg felvetvén szemét kérdé:

Eljősz napszálatkor a’ tóhoz?

El, válaszolt a’ lyányka csendes, félighallható szóval.

Tehát az esti harangszó után?

Igen – ott leszek.

Ezzel elváltak. Soha még a’ herczegnek olly hosszú nem volt a’ nap, mint ma. Ezer munkába kezde, de semmit sem végzett. Végtére jött az est ’s a’ nap a’ nyúgoti hegyek megett leszálla. Lajos sokáig ült a’ vár ablaknál elmerűlve a’ szép alkony’ nézetében. Az öszvebékülés’ ’s ebből származó boldogság’ édes álmai, a’ kedves leány’ alakja névtelen érzésekkel hatottak reá. Az estharang’ végső hangjai tompán zúgtak-el a’ távolba ’s még nem eszmélt-fel álmaiból; mindég mélyebben süllyedt alá’ az estveli homály ’s még nem volt lenn a’ kertben. Végtére feleszmélt és sietve ment a’ juharfák felé, mellyek a’ tópartot sűrű árnyékkal fedezték. A’ kőpadra ült, hol a’ kedves leányt legelőször fogták által karjai, – ’s elandalíták emlékezetei. Feleszmél ’s a’ lyányka még sem jelent meg: ’s rettegve vette észre mennyire elhaladt legyen már a’ rendelt idő. Nyugtalan tekintgete széllyel, de Milkát nem lehetett látni. Még fertály órát vár ’s a’ lyányka nem jő. Végtére felkél helyéből ’s szorult kebellel megyen a’ vár felé. A’ fenyű bokroknál kellett elmennie a’ mint a’ juharokat elhagyá, midőn oda ért, szellő rezzentette-meg a’ bokrokat, ’s íme egy fejér papiros hervatag levelként lebben-le a’ lombról. Homályos sejtések környezik a’ herczeg’ szivét; remegve nyul a’ levelkéhez ’s gyorsan a’ várba futván a’ legelső lámpa-fénynél olvassa:

„Én nem valék hűtelen – megjelentem – lehet hogy kedvesed’ karjain nem ügyeltél reám – tekints figyelmessebben körűl. Bocsáss-meg. Istenem! én szerettelek – és így mennem kelle.

Névtelen kín és fájdalom rohantak a’ herczeg’ lelkére, de mind késő, hibáját többé helyre nem hozhatta. Visszafutott a’ parthoz, ’s mintha titkos erők vonzanák őrjöngve mereszté szemeit a’ víz’ mélyére. E’ pillantatban kitűn a’ hold felhőjiből, haloványan fénylik-le a’ juharok között: lassu fuvallat zúg a’ hullámon, ’s távolról a’ víz’ rengő színe felett egy holt test lebeg csendesen a’ part felé.

A’ herczeget ájulva találták-meg a’ partnál.

A’ nyilazó pálya’ síkján nem messze a’ két magányos bokorhoz, mellyek ma legmagasabb fenyűji a’ kertnek, látni egy kisded halmot. Itt nyugszanak Milka’ tetemei. Azóta gyakran jelenik-meg a’ szép leány emberi szemeknek a’ Duna’ hullámai felett; ’s förgetegben ’s éjjeli szellőkön vándorlani fog mind addig, míg leány nem akad, kinek szegény létére királyi mátka és sors e’ földön, az övéhez hasonló, juta, ’s ekkor az következik vándorlásaiban, ő pedig nyugalomra megyen. – Ime ez a’ Hableány’ regéje ’s most ismered őt.”

A’ mint e’ szavakat kimondá a’ vitéz egyszerre felegyenesedvén megrázkodik ’s a’ fekete pánczél lefoszlott róla, ’s ő a’ legszebb leányi alakban, mellyet valaha szem látott, a’ hullámokba szökvén eltünt.

Megrezzene a’ kormány az öreg révész’ kezében ’s alig tudták reszkető ajkai kimondani, hogy az a’ „Hableány” volt.

A’ regének kiváltkép utólja nagy benyomatot teve a’ királyra, éjét álmatlanúl húzta-ki ’s hánykodási között eltökélé, hogy a’ szép Erzsit többé meg nem keresi, nehogy a’ szegény lyánykán teljesedjék a’ Hableány’ regéjének vége. Feltételét aligha eszközölheté vala, mert Erzsi’ képét nem olly könnyű volt feledni, de dolgai Visegrádról elhívták ’s mintegy tizenegy hónapig távol maradt.

Midőn ismét Visegrádon volt, megújult emlékébe a’ lyányka’ képe, eltökéllé magában, hogy azt egyikhez udvara’ jelesb ifjai közűl férjhez adja, ’s boldoggá teszi. Felöltözék vadász köntösébe ’s általment a’ marosi partra. A’ hársfa ott állott, de magányosan; sem a’ szép Erzsit nem láthatá, sem a’ vásznakat messzéről fejérleni. Csak az őszi szellő suttoga az ágak közt és sárga levelekkel szórta-be a’ kedves helyet. Innen a’ falu felé ballagott ’s már szinte beért, midőn egyszerre harangszó kondúl fülébe és sok népet lát jőni a’ faluból. Halotti kiséret volt. Négy szép ifju legény vállain vitt egy koporsót. A’ zöld koszorú és fejér szalag mutatták, hogy az egy hajadon’ koporsója. A’ halotti kiséret elhalada; csupán egy öreg asszonyt látott még utól a’ többitől csendesen ballagni.

Kit temetnek? kérdé nehéz szívvel a’ király, ’s midőn hallaná hogy a’ halász’ leányát, megrendültek tetemei.^* Az öreg asszony elbeszélte, mint szerete a’ leány egy királyi vadászt Visegrádról ’s az mint leve hozzá hitetlen. Hogy a’ lyányka búsúlva várta sokáig, szinte félesztendeig, míg végre egy fekete vitéz jelent-meg, ki azt mondá, hogy most Visegrádon ő a’ király’ vadásza, mert az az előbbeni elment messze messze, szinte odáig, hol a’ Duna vize ered ’s ott egy szép városi leányt veve feleségűl. Hogy ez időtől fogva a’ szép Erzsi szemlátomást fogyott, ’s szárada, mint az a’ parlagi rózsa, mellyet ősz’ dere fonnyaszt-meg ’s végre csendesen elaludt.

Mélyen érdekelve^* hagyta-el a’ király a’ szomorú helyet, és sok évekig nem lehete látni Maros’ tájékán. Nem sokára köz hírré lőn a’ vidéken, hogy már Milkát nem látni többé, de helyette a’ szép halász leány szokott meg-jelenni ’s gyakran a’ Duna’ habjai felett mint ezüst szinű köd végig lebegni. A’ hír elhatott szinte a’ királyig ’s az, a’ szeretett leányért mind a’ marosi, mind a’ visegrádi templomban miséket szolgáltata. Azóta a’ Hableány emberi szemeknek nem mutatkozott, de hogy még nyugalmát el nem érte, abból lehet gyanítani, mit a’ visegrádi halászok beszélnek, hogy estvénként a’ Dunán csendes nyögéseket és sohajtást, mint a’ szellő’ zugása, lehet hallani; sőt Maroson egy a’ falu’ korosabb emberi közül nem régiben azt állítá: hogy mindszentnapi estvén a’ Duna parton fejér vásznakat huzongatott-ki egy láthatatlan kéz.

Fújt a’ szél, mindinkább hordta szét a’ felemelkedett port, recsegbe hajladoztak a’ legaggottabb tölgyek; iszonyító előzője volt ez a’ Karpat’ bérczeiről a’ Stronz folyó’ kellemvölgyére lesodródó mennydörgő felhőknek. Sötétség lepte az egész tájt, csak Laszkimurováni’ pompás falaira vetett ollykor világot a’ terhes levegőben sebesen úszó fellegek közűl kikitündöklő szálló nap. Ott hol Dobromír’ tornyai látszanak, minden a’ zápor’ fergetegébe borult, a’ mindinkább gyakranodó villámos égzörgés jobban meg jobban megnyitá a’ lezuhanó víz’ tágos medreit, ’s özönnel fenyegeté az egész vidéket.

Az aratók ’s mezei munkások sietve hagyák el nem végzett dolgokat, mindenki igyekezett a’ rohanó szélvész elől menedékhelyet keresni; a’ Sztaraszoli úton látszott csupán egy gyékén-ponyvával fedett talyiga sebesvágtatva a’ völgybe haladni, kettős rúd között egy elsoványodott ló húzta azt; mire a’ helységbe ért már nagy csöppekben hullott a’ zápor, az elfáradott önként megállott a’ legszélsőbb ház előtt. Egy férfi dugta ki fejét az ernyő alól, kétségeskedve nézegélt maga körűl, de látván a’ megjelent fergeteget nem késedelmezhetett, szállást kelle keresni, saroglához kötvén a’ gyeplőt, kiszállott. Hosszu sötétkék dolmány volt rajta, ócska már megkopott sötétebb sinorjai leszakadozva; fején fekete bárány-kucsma, lekonyult bajsza öszvenőtt a’ szürkülödő szakállal, haja rövid bodrokban csüggött vállán, nem annyira koros idő, mint a’ terhes viszontagság ránczba szedte halavány orczáját, bú, gond, mély fájdalom ült magos homlokán, szóval a’ férjfi’ termete egy olly boldogtalant jelelt, ki valamikor a’ jobb élethez szokván, a’ terhesebb sors’ sanyaruságát türhetetlennek találja.

A’ jövevény benyitá a’ házajtaját, töredezett lengyel nyelven szállást kért, szívesen fogadta őt a’ szövőszék megől ki lépett gazda, bár a’ lapos kemenczén ülő motolázó gazdasszony magában dömmögött. Betért az udvarba a’ talyiga, honnét a’ jövevény egy fiu gyermeket emelt ki, ásitozva csudálkozott a’ szenderedéséből felébredett; nem volt több három esztendősnél, élet, elevenség virított ékes barna arczain ’s kék szemeiben vidám kedv mosolygott.

Míg a’ jövevény kifogott lovát alacsony ólba vezette, addig a’ takács ölében bevitte a’ gyermeket; kérdezte honnan jöttöket, de a’ gyermek nem értvén nyelvét halgatott; végre bejött a’ jövevény még egyszer megköszönte befogadtatását, mennyire csekély értékétől telhetik minden alkalmatlanságot megfizetni igért. Mit a’ gyermektől kérdeze a’ gazda, most az atyjától kivánta megtudni. „Sok volna azt mind elbeszéleni – viszonozá a’ vendég – hagyjuk azt máskorra, magyar vagyok, alföldi születés, fiam egyetlen kincsem, a’ mi vagyonomból maradt” ’s lehajolva a’ hozzásimuló gyermekhez, homlokáról félre hajló fürteit indulatosan csókolgatá.

A’ mi akkorban egy szegény lengyel takács’ házától telhetett, szívesen nyert a’ magyar vendég, többféle beszédek közt tölt az idő, mult az estve, a’ fáradott utasok nyugalmat kivántak.

Kitisztult másnap az idő, a’ magyar tovább folytatni kivánt útjára csak hamar béfogta lovát, midőn a’ várból üzenetet kapott, hogy minden ellenvetés ’s késedelem nélkül jelentse magát a’ Grófnál. Mi légyen hivatásának oka, el nem gondolhatta, tudakozódott nevéről, tulajdonságairól a’ Grófnak. Tarló János volt ennek neve, ugyan azon győzhetetlen bajnok, kit 1515 évben I. Maximilián Császár által Bécsben tartatott fényes daliásjátékban a’ mi szerencsétlen II. Lajos Királyunk’ kimondhatatlan örömére az öszvegyűlt számos lovagok közűl egyedűl Battyány Ferencz, Boldizsár’ fija terithette csak a’ fövénybe. „Egyenes szivü, szeretetre méltó úr ő – monda a’ takács – ki mióta csak él, pártfogója az ügyefogyottnak, gyámola minden szerencsétlennek, jobbágyai’ valóságos atyja, nagy tekintetben vagyon ő egész Gallicziában, most nem rég vett magának szép feleséget Sikorszky Úr’ áldott leányát Katalint; kit imád az egész világ, most szenved gyermekágyában nem szülhet.” Megnyugodott a’ magyar, kucsmáját a’ széna pozdorjától megtisztogatván az üzenethozóval a’ várba ballagott.

Sztaraszolból Dobromilbe vivő útról éjszakra a’ Stronz’ völgyében állnak a’ nem magos sziklaparton Laszkimurovani’ óriás nagyságú veres falai, a’ vár rendes négyszegü épület, roppant bővségü, négy szegletén négy gömbölyü, tágas, lakható tornya vagyon. A’ Tarló grófok ezen palotavárat valóságos fejdelmi ízléssel, költséggel még a’ késő századok’ számára is épiték, épen áll, minden benne nagy, felséges a’ sok szobák mind bővek, magosak, kiváltkép a’ vár keleti oldalán a’ 48 öl hosszaságu terem csudálkozásra ragadja a’ nézőt, nagyobb részt lakható mostan is, csak nehány repedezett, leomlással fenyegetőző boltozatok bizonyságai az idő őszkorával járó elszorgalmatlanításnak. Midőn a’ magyar jövevény odaért, fényben áll minden, Gróf János igen kedvelte őseitől reámaradott Laszkit,^* azt ’s hozzá tartozó uradalmával a’ gyönyörüség, kedv, szép iz’ valóságos lakhelyévé tette.

János középkorú, erős, egészséges férfi volt; ifiusága’ éveit a’ nagyok’ udvaraiban töltötte, hol fegyverjáték, mulatság, ünnep tartatott, onnét el nem maradott; ha a’ hazát fenyegette akármi ellenség, ő volt az első a’ védők sorában, a’ páros élethez nem csuda, ha bár a’ szépnem eránt nem volt is érzéketlen, kevés hajlandóságot mutatott. Ha egy szerencsétlen lóval elesés miatt bátyja magtalan el nem halna, soha ő Laszkiba asszonyt nem hozott volna, mivel így a’ régi Tarló nemzetség’ továbbra terjesztése csupán őt illette, magát a’ házasságra tökéllenie kellett. Sikorski’ úr több leányai küzűl Katalint a’ szépet, jót, felséges ritka elméjűt választá magának. Katalin gyenge testalkotása végett a’ klastromnak volt szánva, fellengező elméje, érzékeny természete őt inkább ég’ jegyesének, mint egy nemzetség’ törzsök anyjának rendelte. Tarló, a’ különösnek, rendkívűlvalónak mindég kedvelője, feltett akaratjánál nyakasan megmaradt, ’s nem nyugott míg Katalint az oltárhoz nem vitte. Több évig gyümölcstelen maradott házassága, míg végre, mit ő olly igen óhajtott, mitől Katalin olly szörnyen rettegett, megtörtént.

Épen most nyugtalanúl várták a’ vár’ lakosi a’ szülést, a’ grófné, gyenge, beteges, legnagyobb kinok közt élet’ ’s halállal küszködött, nyugtalan járt gróf Tarló tágas palotája’ széles termében, minden szempillantattól félt ’s reménylett egyszersmind. Ezen képtelen szorongatásban hallá meg a’ jövevény’ érkeztét, mint egy villám juta eszébe, egy varázsszó; mellyet neki vadászat’ alkalmával fiatal korában egy vén szénégető mondott t. i. a’ legirtóztatóbb környülmények közt egy messzéről jött külföldi bújdosó szerencsét hoz házához. Most vélte a’ babona’ teljesedését, nem is nyugodott mind addig, míg a’ szolga be nem jelenté a’ jövevényt. Nyilt szivüséggel fogadta gróf Tarló a’ magyart, eltünt félelme, mivel a’ szerencsét már várában lenni tudta, maga mellé ülteté barátságosan a’ csudálkozó jövevényt, épen kérdeni akará sorsáról, midőn örömzaj hallaték kívül a’ teremen, elhalt ajakin a’ kérdés, az ajtóra függeszté szemét, magán kivül volt örömében, midőn egy asszony, karján az új szülött, belépett a’ szobába. „Isten hozott akár ki légy – szólt a’ megörült atya szerencsét hoztál házomnak, hím-e vagy nő? kérdé továbbá. „Nő” felele halkal az asszony vélve hogy a’ gróf’ öröme nem leend tökéletes. „Áldom az Istent, szóla az atya, karjára vette a’ kisdedét, majd hím követi ezt, ha pedig nem, hímet csal ez a’ házhoz.”

A’ felvidult férj repűlni akart hitveséhez, de az asszony feltartóztatta, mert nagyon gyenge az anya, több illyenkori bajlakodások közt a’ férfi jelenléte szükségtelen lenne, megnyugodott a’ gróf, az asszony eltávozott a’ kicsinnyel.

Most ismét a’ magyarhoz fordult, újra kérdé kilétét. „Hazám túl a’ Karpatokon – felele amaz – a’ földet eddig Magyarországnak nevezték, megmarad e’ azután is neve, nagy kétség, sokféle ellenség dúlja azt, miolta a’ király meghalt Mohácsnál. Sok most ottan a’ király, sok ott az úr, külföldi fegyveres kéz osztja Árpád’ szent örökségét. Honom ott vagyon uram, hol az Erdélyből kifolyó két Kőrös a’ sikon szigetekre terjed; ha valaha hallád hirét ’s nevét az erős Gyula’ várának. Gyűlöl engem ott most a’ sokféle párt, mivel én is halálban gyűlölöm őket; megfoszta mindenemtől a’ leghatalmasabb, kéntelen voltam elhagyni az áldott földet, hitesem elhalt, fiú gyermekem’ magamhoz vettem, mi hozott az esméretlen lengyel földre meg nem foghatom.”

„Az hogy itt barátra találj, ki téged oltalmába vegyen; mi a’ neved?

„Elhalgatni engedd azt uram, nincs reá többé szükségem.”

„De ha a’ barát barátjától kivánja.”

„Csak most még ne – korán van”

A’ gróf engedett, ’s mind inkább megkedvelé a’ névtelen magyart, várába vette őt ’s csak hamar úgy tékinté mint nemzetsége’ tagját. Alig mult nehány nap, megkondult a’ vár nagy harangja, jele egy Tarló’ halálának. Elsárgulva dőlt a’ megrémlett gróf a’ magyar’ vállaira. Érzéketlenül hallgatta az orvos’ jelentését, hogy a’ gyermekágyas ki nem állhatván a’ szülés utáni fájdalmakat, Istenben elhunyt örökre. Türhetetlen leve majd előtte először éltében a’ Tarló grófok’ régi vára, elkivánt távozni a’ gyászos falak közül. Elindulta előtt megfogá a’ magyar’ kezét, szemébe nézvén így szóla hozzá: „A’ környülmények irtóztatók ugyan, de jöttöd jó magyar váramba még is szerencsét hoza, nem maradtam magam, gyermekem vagyon, kiben tovább halálomnál élni boldogságom leszen. Maradj nálam, reád bizom mindenem’, légy mint teljes hatalmu várnagy leányom’ gyámatyja, míg ismét vissza jövendek.” Elbucsuzván mindenkitől lovára kanyarodék, ’s keserves útjának indula.

A’ nemzetség’ mély sírboltja rejti a’ grófné’ testét a’ vár előtt álló diszes templomban. Viktorin nevet kapott keresztségben az árva ’s több dajkák’ vigyázatjára bízatott. Az új várnagy fiával ott maradván híven teljesíté kötelességét. Egy nap más után röppent, egy év a’ másikat tolta el. Viktorin nevekedett, szépült. Imre a’ várnagy’ fia volt mindenben társa, mindenben védlője. Laszkimurováni szűntelen gyászolta a’ Grófné’ elhunytát, míg végre hosszas távolléte után János Gróf visszatért.

A’ várnagy vezette be Viktorint atyjához. Imre követte. Égi örömmel telve szorítá leányát szivéhez a’ boldoggá lett atya. A’ leányka gyönyörü kellemiben, ritka szépségében anyjához hasonlitott az ajtóban de erősebb elevenebb vala, tüz villámlott minden pillantatán, élet viritott mozdulatin. Tetszett a’ grófnak, midőn Viktorin megfogá viszszamaradott ifju’ kezét, atyja elejbe vezette, és mint hív játszó társát kegyelmébe ajánlotta. Kérdő pillantattal tekintett a’ gróf az öreg várnagyra. Imre fiam ez – szóla, az vélem kibujdosott egyetlen magzatom. Itt nőtt, nevekedett, jótettedben élve erősödve. Az ifju letérdelve csókolta meg a’ gróf’ kezét, ki neki kegyelmét, oltalmát ajánlotta.

A’ gróf gyönyörködve látta nevekedni kedvelt leányát, örömmel nézett neki egy derék vőt a’ jövendőre, kérkedve hordozta egyetlenét megismérkedés végett szét a’ környékben, megelégedve vette észre, hogy a’ szép Viktorint az ifjuság egész elragadtatásig tiszteli, ámbár a’ leány’ csudálóji közűl egy sem látszott figyelmére méltónak, még is kedve tölt benne, ha látta az enyelgő szüzet hódolóji’ körében örömét találni; de még inkább nevekedett atyai gyönyörüsége, midőn több napi künn mulatozások után Laszkiba visszajöttekor, leánya vállára simulva vallá meg hogy az egész szép világért nem cserélné Laszki’ csendes falait. Csak így remélheté az öreg, hogy leánya férje lakását nem másutt, hanem kedves jószágában fogja választani, mert a’ szíves atya leánya’ oldala mellett élni, elgyengült öregségében tőle ápolgattatni, karjai közt meghalni ohajtott.

De Viktorint más sokkal hatalmasabb erő is vonzotta vissza Laszki’ falai közé, úgy mint gyermeksége olta elméje, lelke’ nevekedésével szive’ érzeményivel együtt nőtt, erősödött, titkos szerelem. Imre Viktorinnal együtt nevekedett, elválasztlanul együtt játszadoztak, a’ grófnak a’ két gyermek’ enyelgései több mulatságot okoztak, de hogy ezen gyermekes szívesség kicsapjon valaha a’ gyönge szeretet’ határán, ’s hatalmas indulattá váljék nem is álmodhatá. Pedig a’ gyermekkori szeretet, az érzéken, minden komolyabb benyomásokra hajlandó szívekben, az idősebb korosodással egymást tisztelő hajlandósága a’ nemi gerjedelmek’ érettségével, a’ nélkűl hogy a’ változásokat eszre vehetnők, szerelemmé válhat. Igy történt Imrével Viktorinnal is, szükségtelen volt itt a’ vallástétel, mivel a’ két összehangzó hasonló kivánatot ’s reményt osztó szív egymást immár tökéletesen értette. Viktorin’ nevelője tartván a’ jövendőtől, elég-korán figyelmetessé tette a’ leánykát, közte és Imre közt lévő születési’ különbségre, az illy hajlandóság’ helytelenségére és az öszvekelés’ lehetetlenségére; de ezzel csak vigyázóbbá tette őket; szerelmek az ily titok által óriási erőre nőtt a’ szenvedelem’ édes érzése megett menedékhelyre találván, akár minő akadályokkal megküszködni is mert. Viktorin, ha atyjával elutazott is, mindenkor alkalmat keresett ’s talált Imrétől elbucsuzhatni, és ha ez szomorúan mondá: „Te ismét távozol leányka! te megint az urfiak’ társaságába sietsz?” „Csak azért kedves magyarkám, igy vigasztalá a’ megilletődött ifjat a’ kegyes leány, hogy annál inkább kivánkozzam társaságodba; számtalanszor hallád tőlem Imre! te uralkodol egész létemen, minden érzékeim csupán tőled nyerhetnek életerőt, neked hódolok szerelmemben, indulatim egyedül csak feléd lángolnak. Megnyugodott így az ifju, jó kedvvel csókolák egymást a’ gyenge ajakok, ugrándozva szökdécselt a’ leány, a’ hintóban már reá várakozó atyjához. Imre égi megelégedéssel nézett le a’ magos falakról az elutazókra, bizonyos volt benne hogy kedvese ugyan azon érzelemmel tér karjai közé vissza, mint tőle távozott. Ha vendégekkel tele volt a’ vár, a’ serdült ifjunak nem volt ugyan helye a’ főrendü társaságban; de Viktorin gyakran eltudott onnan illani, hogy az ifiuval szerelmi szót válthasson, ’s türedelemre bírhassa. Illyenkor mindég kicsapongó kedvvel tért vissza ’s jelenlétével a’ mulatók’ szivébe új örömöket önte. Igy nevekedett a’ két szerelmes, így nevekedett keblökben az édes kinos ösztön a’ nélkül hogy a’ két atya legkissebbet gyanítana.

„Holnap ismét mulatozni megyünk mondá a’ gróf egykor az ebéd alatt leányának – úgy készülj, mert vagy két hétig nem térünk vissza.” Szótalanul nézett tányérára a’ meglepett szűz, mivel illy hosszú időre távozni mindenkor rettegett. „Te mint másszor nem örülsz leánykám! szóla csodálkozva a’ gróf „Miért olly hosszas időre?” kérdé az elpirult Viktorin. „Hogy annál több alkalmad legyen ifjaink közül magadnak egyet választani, azt elhozom ide magammal ’s ha egymásnak tetszetek, fiamnak választom; megvallom Viktorin! nyughatatlan vagyok; az öregebbedéssel magadra e’ várban nem hagyhatlak, úr kell ide ’s azt még életemben szeretném itt látni.” Viktorin megrettent, illy kinyilatkoztatást atyjától még soha sem hallott, most legelőször könnyezett; most legelőször érzette a’ szerelem’ emésztő keserveit. –

Nyughatatlanul kereste Viktorin az ifjat, kebelébe akarta panaszát önteni, de soká nem találhatta, és midőn a’ tornácz’ lépcsőjén összvejött vele, több hintók hajtottak be a’ kapun, válni kellett egymástól a’ nélkül, hogy az ifiu megtudhatta kedvese’ könnyezése okát. – „Az éj’ tizenegyedik’ órájában a’ zöld toronyban kivánlak látni” szólt a’ leány ’s a’ vendégek’ fogadására sietett. –

Megtettek az utra minden készületet, a’ várnagy ’s más gazdasági tisztviselők intéző parancsolatot kaptak. „Ej, ej jó magyar – mondá a’ gróf a’ szorgos várnagynak, midőn őszinte beszédbe erednének, tizenhét esztendeje már mióta nálam mulatsz, titkodat még sem közléd velem, most sem tudom neved’ ’s nemzetséged’, nem kiváncsiság de részvét ösztönöz az iránt annyi idő mulva ismét kérdést tennem” –

Még eddig nem volt ideje Uram! nem is volt reá szükség – irásaim nincsenek megvalósíthatni vallomásomat, szolgád vagyok uram, ki boldog, ha vele megelégedel, ha szerencsésen haza jövendsz, történetemet elfogom beszéleni.”

„Jól vagyon, jól’ öreg nyakas” szól a’ gróf, megveregette vállát ’s neki jó éjtzakát kivánt.

Alig enyészett el a’ tizenegyedik óra’ kongása az elcsendült palota’ falai között, Imre ’s Viktorin elhagyák alvószobájokat, ’s a’ zöld toronyba siettek, egyszerre hajlottak egymás’ karjai közé. Siránkozva adá a’ leány Imrének tudtára atyja akaratját, ’s csókjai’ sürüje közt segitő tanácsát kérte. „Itt nincs mit tanácslanom kedves – szólt az elrémült, ifiú születési különbség nagy köztem, közötted, nekem se országom se hazám, jöttment bújdosó, magam sem tudom ki vagyok, hitvesem nem lehetsz, férjet atyád kivánsága szerint kell választanod, felejts el engemet, rajtam csak az Isten segíthet.”

„Gondolod, illy könnyen válhatunk, szólt megbántódva a’ leány – tehát ez a’ férfiúi állhatatosság? hogy a’ gyenge asszonyénál mulandóbb, gyengébb, az nem hittem, legalább te mást hitettél-el velem.”

„Nem gyengébb nem mulandóbb, édesem! szólt Imre a’ megneheztelt leány után nyújtván karjait – érzem lelkemben Viktorin, ha nem szerethetlek, nem élhetek többé, de mihez folyamodjunk!”

„Egymás’ állhatatosságához – szólt megengesztelődve a’ leány, csak abban lelhetünk gyámoló, ’s ápolgató erőt ’s vigasztalást.”

Igy kinlódott a’ két szerelmes, sohajtásaikon kivűl jövendőre kedvezőbb intézetet nem tudának tenni. A’ csendes magány, a’ háborítatlan együttlét méginkább hevíté szerelmöket ’s csak a’ hajnali kürtszó riasztá fel az indulat’ özönéből, ’s forró ölelésben egymásnak örök hüséget eskve váltak szét a’ boldogok.

Az útra egészen elkészülve jelent-meg Viktorin atyjánál, ki a’ nyugtalan éjt mingyárt olvasá leánya arczain, és a’ levegő változtatásától remélte felvidulását. Viktorin szívszakadva nézett hintójából a’ palota’ ablakaira, látni kivánta még egyszer kedveltjét, de könnyező szemei, kit óhajtottak, sehol nem lelhették.

Megdurrant az ostor, kizördült a’ várból a’ hintó. Viktorin a’ lánczos kapuhid’ utánok felhuzatával, örömeitől végképen elzáródva, életét örökre becsukva képzelte. A’ hintó’ párnás szegeletébe vonulva, magát a’ sors’ változhatatlanságára bízva csak hamar elszenderedett. Az út Przemyslbe vitte őket.

Imre hallotta kigördülni a’ hintót, hallotta csörögni a’ leeresztett és visszavont kapuhidat, előbbeni boldogságából a’ pokol’ irtózatos kinjaira magát érzette taszintva, puszta lett előtte a’ világ, örömetlen az élet, de nem sokára fájdalma’ iszonyító súlyát még inkább az eltürhetetlenségig nevelte atyjának gutaütéssel történt hirtelen halála, a’ haldokló görcsbe vonakodott kezével fogta meg siránkozó fija’ jobbját, de elnémult ajaki közt elhalt a’ szó, sirba vitte magával azon titkot, mellyet fijának ’s a’ Grófnak kijelenteni késett.

El lett így hagyatva Imre, nem volt már senki kihez szive simulna, kitaszintva a’ világból, minden név, minden származás nélkűl, azon nap, mellyben atyja eltemettetett, rettegvén a’ grófot, kinek bizodalmát megcsalá, rettegve szerelmét mellynek szép tiszta fényét lángvére elhomályosítá, senkinek hirt nem-adván, kiment a’ várból, gondatlanúl bújdosott az erdős vidék’ magányos rengetegében majd sírt, majd panaszkodott, míg végre testi lelki fáradságtól elbágyadva lerogyott a’ fenyves sürűben. A’ jótékony álom már enyhíteni kezdé édes elszenderedésével a’ szegényt, midőn a’ Stronz folyón túl, merre a’ hegyek majd erdős majd gazdag veteményes háttal felfelemelkednek a’ tágas völgyből, hol szent Bazíl’ szerzetesei^* a’ Boldogasszony Anya’ tiszteletére klastromi gyülekezetben áldoznak a’ föld’ ’s menny’ urának, megkondult a’ harang, ennek ünnepi hangja általzuhogva a’ völgyet bájolva, hatott az ábrándozó ifiu’ szivébe. Felugra fektéből, vétke súlyát, mellyért atyja’ halálával büntetni kezdé az ég, ezer kinokban érezvén, felháborodott lelkiesméretét az ahitatban megnyugtatni kivánta, futott a’ hang után, átgázolván a’ kövecses folyót, a’ szent ház’ ajtaja előtt termett. Borzadva tántorgott vissza, vétke’ nagysága miatt érdemetlennek ismérte magát az Isten’ színe’ elejébe menni; de végre a’ mennyei irgalom’ határtalan nagyságába bízva, rettegve ugyan, de mégis belépett, földre borulva szánta megismért gyönyörű vétkét.

Az ahitat után lelki könnyebbülést érzett keblében, egy gondolat szikraként által futá minden tetemét, felállott borultából, ’s az oltárhoz gerjesztett kezekkel kiálta: „Túl a’ Stronz folyón a’ roppant falak közt egy remény, a’ semmiséghez közelgető remény éleszté mellemet, benne volt helyheztetve éltem, beteljesedése’ óhajtásából állott minden kivánságom, az majd enyelgett velem majd komolyan mulatott, majd csalfa hiúsággal kecsegtetett. Hányszor térdeltem előtte meg nem játszatásomért, hányszor esedeztem, de felelete mosolygás, biztatása csupa kétség, puszta gyanú, néma sírgödör volt, még azon bizonytalan „reménylhetsz” szó sem jöve ki ajakin, hanem még jobban elbódításomra nyulánk sima termetére mutata, így kínza szüntelen, még is imádtam, még is reménylettem. De most eltünt örökre szemem elől, engedek mennyei erő hatalmas meghivásodnak, a’ pajzán világ, csalfa igéretivel legyen bezárva örökre előttem.” Erős feltétellel ezen falakat soha többé el nem hagyni, a’ Priorhoz sietett, a’ ki csudálkozva értette a’ szép ifiu’ elszánt akaratját, benne a’ mindenhatót titkon munkálódni hitte. Lenyirták az ifju’ barna fodrait, szőrruhát vontak a’ nyulánk karcsu termetre. Örvendettek a’ szerzetesek új testvéröknek, de Imre nem tudta, mi történék vele.

Gróf Tarló’ Przemyslbe érkeztével nagy lett ott a’ pompa. Oda gyűlt a’ vidék’ nemessége, egy mulatság a’ másikat követte, egy vigadozás a’ másikat váltá fel. Ezek különbféle gyönyörüségökkel magokkal ragadták Viktorint. Ő volt bálványa az egész társaságnak, ő neki hódolt a’ férfi nem, őt csudálta mindenki. Az boldognak vélhette magát kivel Viktorin nyájas volt, kivel tánczolt, kivel enyelgett; atyja szorgalmatosan vizsgálta szabadon csintalankodó leányát, de mivel semmikép észre nem vehette, hogy az ifiak közül valamellyikét a’ többinél jobban kitünteti csóválta fejét, leányát változékony negédesnek tartá, de a’ szegény belső keserveit egyedül a táncz’, ’s játék’ zajában tudta csak temetni, mert minden mulatozás’ szüntével megszünt vidámsága. Míg végre az így erőlködve színlett kicsapongó kedvek, több nyughatatlan éjek, ’s a’ szív’ eltitkolt vágya megrongálták a’ leány’ egészségét, mindennap gyengébb, mindennap zordonabb lett. Most jött hire a’ várnagy’ halálának is, hogy Imre a’ vártól végbucsut venne, nem gyaníthatta a’ híradó, azért a’ jelentés hallgatott erről. Elmúlt az öregnek is kedve a’ további mulatozásra, barátját inkább mint szolgáját szívesen sajnálta, hogy ezután ő fog lenni atyja az árvának, leányának megkelle igérni. Bucsut vett Tarlo a’ mulatóktól, ’s szomorkodó leányával nem késett honjába utazni.

Laszki’ tornyai feleleveníték ugyan valamennyire a’ gyenge Viktorint, de továbbá egy megfoghatatlan előérzés szorongatá szivét, igy majd minden elevenség nélkül ért a’ palota’ udvarába. A’ gróf csudálta, hogy Imrét nem láthatta, Viktorin is kereste szemeivel a’ többi cselédek között, a’ gróf tudakozódására jelenték a’ várbéliek, hogy Imre atyja’ halála után eltünt a’ várból, azóta semmit sem hallottak felőle: mintha az egész várfalak feje felett öszveomlanának, olly rémülésbe esett a’ leány, elájult, ’s félholtan vitetett hálószobájába.

A’ beteg’ egész valójában leirhatatlan változások történtek, senki sem volt mellette, kinek keblébe panaszát önthetné, senki kitől tanácsot, kitől vigasztalást nyerhetne, magába fojtotta fájdalma’ súlyát, ’s betegsége’ okát örökre eltitkolni eltökélette.

Az orvosapáczák közűl megjelent Szylvestra, Viktorin’ anyjának egykori barátnéja, ez csak hamar megnyerte bizodalmát szíve’ jóságával, szelíd bánásmódjával a’ szegény betegnek. Egykét nap mulva Szylvestra’ ápolgatása alatt, nyájas beszéde ’s időtöltése által megkönnyebbedett Viktorin’ állapotja, csak azt fájlalta hogy Imre felől nem tudakozhatott, és senki sem szólt felőle valamit vele.

Egy reggel Szylvestra a’ beteget ágyában felülve találta, angyali nyugalmat vett ábrázat vonásaiban észre, vidámabb volt egész tekintete, hazatérte óta ma legelőször mosolyogtak kellemes ajaki. „Jó reggelt barátném! kegyesen szóla, megbékültem az éjjel az egész emberiséggel, mindenre, még a’ legirtóztatóbb halálra is erőt nyertem, megbékültem az éjjel mostoha sorsommal, űlj le mellém az Isten’ angyala hoza házunkhoz, mit most tőlem hallasz, iszonyatosnak fog tetszeni előtted, de bocsássd meg gyengeségemet, nem őrzöttek engem a’ testiség’ veszélyei ellen szent falak, nem elzárt szertartás, sem bőjt, sem test sanyargatás az indulattól egészen eltántorítva egyik szolgánkat szeretem és – –

Nem volt váratlan Viktorin’ vallomása az apácza előtt, hallgatott sokáig, mit szólni nem tudott, magához szorítá a’ keservesen siró leányt. „Menj jó barátném! – esedezék Viktorin, fedezd fel atyámnak, mit imént hallottál, ne kíméld a’ bűnöst; légy közbenjáró azonban, ha forrna haragja ellenem az öregnek, engeszteld ha mérgében ellenem kikelne, vigasztald ha panaszra fakadna.”

„Hát ha az ifju’ nevét tudni kivánja?”

„Nincs neve, mondjad, titkomat siromba viszem magammal, nincs kín, melly azt tőlem kicsikorhatná.”

A’ gróf egyedűl volt, midőn belépett hozzá Szylvestra, megdöbbent a’ bús atya; szerencsétlen hírt gyanított. Csak nem elhaltak minden érzékei az első szempillantásban; tovább dühös méregre fortyant. Megsértett becsület’ érezése ’s büszkesége bosszuval fenyegette leánya’ csábítóját, nevét az apáczától százszor is kérdezte, és a’ legirtóztatóbb fenyegetőzésekben sietett a’ beteghez, ámbár vissza akarta tartóztatni az erőszaktól rettegő Szylvestra.

Viktorin hallotta atyja’ indulatos jövetelét. Feltámogatván magát ágyában az ajtón berohanó gróf’ elejébe rogyott. Elbágyadt leánya’ látása egyszerre eloszlatta az atya’ keménységét, de keservét annál inkább nevelte. „Bocsánat atyám a’ szegény bünösnek.” – nyögte a’ földre terült beteg – „Bocsánat leányom, de tudnom kell, hol az alacsony ki szivedet elrablá.”

„Nem tudom atyám, ’s ha tudnám is magammal vinném a’ jobb világba, ne nyughatalankodjál’ könyörge esedező hangon a’ leány – házad, nemzetséged’ becse nincs semmi veszélyben, Szylvestrát ismerem, ő hallgat, én pedig érzem bennem a’ halál’ lehelletét, egy pár nap mulva nem leszek itt többé. Ne forgass boszut elmédben, jó atyám! kegyelmes jó atyám! ’s csókjaival, könnyeivel egyaránt áztatá a’ gróf kezeit. Ez elfordult tőle, béfedett szemekkel ön magát okozta leánya’ szerencsétlenségének, ’s lelkébe ötlött az elszökött magyar ifjunak képe, indulatosan megcsókolta Viktorin’ képét ’s a’ szobából kirohant.

Még azonnap estve Viktorin a’ nagyobb nyugalom’ okáért a’ zöldtorony’ szobájába vitetett. „Itt ölelkezik az élet ’s halál – kiálta a’ Viktorin, midőn a’ kedves ’s bús emlékű szobába ért, itt élve haltam, itt meghalva örök életre lépek” – Ezután Viktorintól nem lehete többé panaszt hallani, semmit sem kivánt, semmit sem kért, mindennel megvolt elégedve. Szüntelen vagy maga vagy Szylvesztrával imádkozott. Minden estve halni feküdött le, minden reggel csudálkozott éltén. Ha magán lehetett, minden erejét öszveszedte, nem értett ösztönből azon ablakhoz csuszott, honnan Anna’ templomát^* láthatni. Itt könnyebséget érzett szivében, enyhülést lelkében itt sirhatott, itt nyert vigasztalást az égtől.

Hallotta Imre csendes lakában Viktorin’ betegségét. Türhetetlenek voltak már a’ falak, kedveséghez vágyódott lelke. Esedezett többször, de az erős rendet szerető Prior kérését meg nem hallgatta, ’s őt a’ béketürésre intette.

Nyugottabb lett ugyan később Imre, de mindinkább komorabb mindinkább szótalanabb. Szűk ablakai’ rostélyozatán óránként nézett Laszki’ falai felé, mintha láthatná Viktorint tornyából hozzája kinézni.

Viktorin napról napra gyöngébb lőn, ’s egy este midőn Szylvesztra hozzá bement, – iszonyu látás! – a’ leányt a’ földön elterűlve, minden élet nélkül találta. Ugyan azon ablaknál, hol leginkább mulatkozott, fojtották el szíve’ gyötrelmei, onnan rogyott vissza. Az apácza sikoltva hagyta el a’ holtat, zaj lett az egész tágos palotában. Az öreg gróf’ keservei leirhatatlan kinzók lettek, egyszerre öszveomlott legszebb jövendője, kivánt öröme elenyészett. Egyedül marada a’ törzsök^* minden gyámol nélkül, a’ végső útat ő is már közeledni érzé.

A’ grófné’ halála óta hallgatott a’ halál’ harangja, most újra gyász hangon kondult-meg átzuhogván a’ Stronzzal összefüggő völgyeket, a’ bérczek’ sziklájitól visszaverődve szomoruan hatott szent Anna’ tornyába, hová épen akkor Imre elnem türhetvén a’ szoros klastromot, a’ szabad levegő’ szivása végett felment.

„Viktorin meghalt” felkiálta a’ szerencsétlen hallván a’ Laszki félelmes harangszót, ’s mint tébolyodott neki esvén a’ harangoknak azokat mind félre verte. A’ klastromban nagy lett a’ zaj, a’ szerzetesek egy tornáczról a’ másikra futkoztak, tüz veszélyt képzeltek ’s okát a’ harangozásnak egyik a’ másiktól kérdé. Végre a’ nyugodtabbak felfutának a’ toronyba, ott találták Imrét kétségben esett abrázattal, izzadva, fáradhatatlan most is harangozni. „Mi bajod?” kérdék a’ feljöttek „Megholt Viktorin!” rikolta a’ bódult, ’s még inkább kezde harangozni. Nagy fáradságokba került a’ szerzeteseknek míg Imrétől elvehették a’ harangköteleket, ’s magokkal onnét levihették. Lenn nyugodtabb lett, békével hallgatta a’ Prior’ feddését, békével hagyta magát szobájába záratni.

Laszkiban a’ pompás temetésre nagy készületett tettek. Sok nép öszvegyűlt. Az estve csend homályában akarták a’ testet sírboltba ereszteni; a’ szent Annai szerzetesek is megvoltak híva. Imrét, megigérvén nyugodt viseletét,^* magával vitte a’ Prior. Mély csend volt, a’ palota’ udvarán szörnyü különbséget talált most Imre a’ volt ’s mostani kor között. Kettős sorban mentek a’ hosszu folyosón szent Bazil’ fijai. Köztök Imre. Elfojtódásig dobogó szívvel ért be a’ számtalan gyertyákkal megvilágosított fekete szőnyeggel bevont szobába, hol a’ gyönyörü halott nagy költségen készült koporsójában ezer szövetnek’ csillámlása közt fedetlenül feküdt.

Lehetetlen volt többé hogy Imre a’ Priornak adott szava mellett maradjon. Viktorin’ látása valamint fájdalmát a’ legnagyobb lépcsőre rántotta, úgy a’ klastromi erőszaktól elfojtott indulatit lobbanó lángra gyújtotta, „Rettenetes látás!” kiáltással kitört a’ szerzetesek’ sorából, a’ holt testre rohant, ’s a’ számos gyertyák ide tova dülledeztek. Bámult a’ sokaság. Imre az elhalaványodott orczát, az elkékült ajakot hevesen csókolgatta, a’ hideg testet forrón ölelgette.

Mintha az ifiu keblében a’ szerelem’ tüze a’ pihegő erős lélek a’ csók’ csatornájin a’ holtba szivárogna, Viktorin csupán csak elzsibbadt, de meg nem holt érzéki felhevülének, az ifiu’ ölelése a’ leány’ szivében megakadott vérét folyamatba hozta, lassu sohajtások lebegtek ki a’ fagyos ajakokon. „Viktorin még él, hallom sohajtásait!” felkiálta Imre „Viktorin még él!” kiáltának a’ jelenvalók, ezen örömhang lehatott az udvarba „Viktorin még él!” kiálta az öszvegyült ’s megörült köznép. A’ véltholt’ fülébe hatott az örömzaj. Lassan felnyilának a’ szemek, az új látás’ első tárgya a’ szeretett Imre lőn. Az életi szellem egészen az erekbe lövellett, felgyúlt az inakban a’ gyönyörű ösztön, Viktorin karjait Imre után nyújtá, az uj élet’ legujabb érzése a’ szerelem lett, a’ megerősödött karok’ legújabb tehetsége ölelésre hajolt.

A’ gróf ’s többek’ öröme képzeletlen nagy lett. Míg a’ leányt sok segítő karok kiemelték a’ koporsóból, az alatt Imre a’ gróf’ lábaihoz borulva titkát kivallotta. Meg volt lepve az atya Imre’ véletlen jelenésén ’s vallomásán de emlékezvén a’ vadászkori jövendölésre „Hogy egy messziről jött vidéki a’ legirtóztatóbb környülmények közt szerencsét hoz a’ házhoz” örömmel megbocsátott a’ megtörtént ’s meg nem változható hibának, felemelte a’ térdelőt, az egekre függesztett karokkal áldá a’ nagyhatalmut, ennek bizonyságul hivásával fogadta hogy a’ felgyógyúlt Viktorint Imre’ hitesévé teendi. Ugy történt. Imrében vőt tisztelt a’ gróf. Az új szülött M – név alatt törzsökatyja lett Lengyelországban még mostan is virágzó grófi nemzetségnek.