Mint a’ harmatozó Reggel’ nedvébe förösztött
Rózsa, midőn büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kedves Czenczim’ szátskája, midőn még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva ragyog.
Álla pedig ’s ortzája fejér; nem tartja külömben
A’ ki-fakadtt pipatsot a’ Lili’ gyenge keze.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye,
Áginak hószínű ritka virági között.
Angyalom! ah, mért kell tőled haza tsúszni, midőn te
Rám a’ leg-forróbb tsókokat hintegeted?
Ó tartsd-meg, kérlek, szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjszaka vissza-vezet.
Jaj, de ha majd addig másnak szedi tsókjait aj’kad,
Ortzámnak halvány színire fesse magát!