Mint a’ hajnal ezüst harmat-tsepjébe förösztött
Rózsa, mikor büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kedves Lillám szátskája mikor még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva vagyon.
Álla pedig ’s ortzája fejér; nem tartja külömben
Vér szín szeg-főjét a’ Chloe gyenge keze.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye
Áginak havazó ritka virági között.
Angyalom! áh mért kell tőlled haza tsúszni? mikor te
Rám a’ leg forróbb tsókokat hintegeted.
Ó tartsd-meg, kérlek, szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjtszaka vissza-hozánd.
Jaj! de ha majd addig másnak szedi tsókjait ajkad,
Ortzámnak sáppadtt színire fesse magát!