Mint a’ harmatozó Hajnal’ nedvébe förösztött
Rózsa, mikor büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kegyes Czenczim szátskája, midőn még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva ragyog.
Álla pedig ’s ortzája fejér: nem tartja külömben
A’ ki-fakadtt pipatsot gyenge kezébe’ Lili.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye,
Áginak hószínű ritka virági között.
Angyalom! ah mért kell tőled haza tsúszni, midőn te
Rám a’ leg-forróbb tsókokat hintegeted!
Ó tartsd-meg kérlek szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjtszaka vissza-hozand.
Jaj! de ha majd addig másnak szedi tsókjait ajkad,
Ortzámnak halvány színire fesse magát.