HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
HELICONI VIRÁGOK, II. KÖTET (1792)
(1792)

ugrás a szövegforráshoz
GIBRALTÁR.
Octobernek 11d–18d. napjain, 1782.
Németből, DÉNISZ után.
Lábaidnál, ó Kalpe!1
Kalpe, Gibráltárnak, – Albion, Ángliának – Ibéria, Spanyol Országnak hajdani nevezetei. – – A’ Celták’ Papjai, kik nékiek Poëtáik is voltak Bardusoknak neveztettek.
mennykövek ropognak,
De ezer esztendős tetőd a’ szomszéd Világokra
Nyúgalmasan tekint alá.
Nézzed, amott felleg kezd borúlni!
Amott a’ napszállati habok felett
Már dagályosabban, rettentőbben emelkedik az!*
emelkedik <ez> az!
Vitorláknak fellege lebeg ott, ó Kálpe!
Segédnek szárnyai lebegnek ott! Be szépen
Repdes Britanniád’ zászlója,
Védelmező hív Asszonyodé!
Szépen repdes az, ó Kálpe! – De, itt az Éj!

Leg-feketébb, leg-ijesztőbb holló szárnyaival
Fed az bé most hegyet, síkot, tengert, révet,
’S kőszálat, mellyen a’ Halál,
Révészre ólálkodva, űl. –
Elő!*
A szedőnek szóló, német nyelvű utasítás mutatja a három versszakban előforduló Elő! elhelyezését.

Ezer torokból ordítanak a’ Szelek;
Felhőkig kelnek a’ dühösűltt Habok,
’S szirtekre rohanva lottsannak-el.
Ellenségidnek öszve-hasadozott
Padlásai, nézzd, el-boríták
A’ tengert, ’s egymást érve zajlanak. –
Elő! Elő!

A’ partot ezer ágyúiban
Kevélykedő sokaság lepte-el;
A’ déltzeg Ibérus’ tengeri Serge
Öszv’eggyesűlve a’ Gallusokkal.
Nézzd, nézzd, ki-feszített vitorláik mint fejérlenek! –
Elő! Elő! Elő!

Éj! Szélvész! Öszv’esküdtt Sereg! – haszontalan!
Tengernek Urai a’ kik jönnek!
Nem ismér mellyjek rettegést!
Ők Álbionnak magzati!

Hijába, hijába, irígykedő Éj!
Leg-feketébb holló tollaiddal is
Nem feded-el te bátor tettêiket! –*
tettêiket! – A sor mellett gondos betűformázással újra ki van emelve a szó írásmódja.
’S meg mersz é vívni a’ fénnyel,
Mellyet a’ Bárdus’ dala
Bátor tettekre önt? – meg é?

Hijába, hijába, ó Széldüh!
Hullámok! hijába zajogtok
A’ szirtokon fel, a’ szirtokon le!
Riadozóbb zajgással viszi a’ Ditsőség
A’ habokat-korbátsoló HOWÉt,
Diadalmas hadi-társaival,
Keresztűl a’ Világokon.

’S te, meg-számíthatatlan parti Tsoport,
’S te, rettenetes árbotz-erdő,
Hijába! – Ki-kelnek, ki-kelnek Azok!

Meg-ifjúltt erőben áll a’ győzhetetlen Szirt,
’S a’ rettenetes Szirtok’ Szirtje,
Maradéka Fingálnak,2
Elliót, Scótziai fi; mellynek Királya vólt az Osszián Bajnokja: Fingál.
A’ Halál’ undor munkáiban is mindég ember, mindég
embert-kíméllő ELLIOT!

Most pedig Testvéreinek hív ölelésiben,
Kiket a’ nyájas Anya régi távollétele után
A’ Bajnokbátyát tsókolni, segíteni kűlde,
Egészen, egészen Barát! –
Bámúlásába süllyedve ó mint állanak ezek
A’ győzhetetlen, nagy Vezér körűl:
„Ő tette ezt! – Ő szenvedte ezt! – ennyi esztendők alatt!
A’ Hazáért, Albionért!”

Állj-meg, Dalom! ez érzéseket
El-haló húrjaimba,
Én Bárdus, ki nem önthetem.
De én Ember, fel-vídúlok énekemben,
Hogy Nememnek régi törzsöke,
Melly ki-nyúltt ágaival az egész főldet el-fedi,
Illy ragyogó, illy halhatatlan gyümőltsöt,
Napjaimban is, terem.


KAZNCZY.*
A SZÉPHALMY. aláírás ezzel felülírva: KAZINCZY.



ugrás a szövegforráshoz
A’ SZÉP ŰLŐ-HELLY.
Anácreonból.
Leányka, dűlj-le kérlek,
E’ szép fa’ hívesébe
Nézzd ingadozva mint zúg
Lágy fürtje gyenge gallyján.
Túl rajta tiszta tsermely
Foly tsörgedezve vígan.
Ki vólna e’ kies hellyt
Látván, ki el-kerűlné?


FŐLDI és SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
A’ SZÁLLÁST KÉRŐ.
Anácreon után, szabadon.
Az éjjel, a’ midőn már
El-szunnyadtam vala
Be-zártt ajtómat Ámor
Lármásan zörgeté.

Ki vagy? mi kell?*
<–> mi kell?
kiálték,
Illy későn mit keressz? –
„Fogadj-be Gazda, kérlek,
„Eggy kisded gyermeket!

Már régen a’ setétben
Tévelygek fel-’s alá,
’S ha meg nem szánsz, az őszi
Esőben meg-fagyok.” –

Igy szóla. Én azonnal
Meg-gyújtám métsemet,
’S a’ Jajgatót fel-éledtt
Tüzemhez űltetém.

’S fagyos kezét kezem közt
Melengetém, ’s haja’
El-ázott fürtje közzűl
Tsafartam a’ vizet.

Magamhoz tértem, úgymond, –
De nézzük, húromat
Nem tágította é meg
A’ zápor tegzemen?

’S azonnal eggy gonosz nyíl
Járt’által mellyjemet! –
„Jól hord, (úgymond,) de szíved
Gazdátskám, fájni fog!”


SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
AZ ÉN HAZÁM.
Klopstockból
Igy hallgat soká az Ifjú,
Kinek kevés tavasza múlt-el,
’S a’ ki, tettek-alatt-meg-roskadtt, ősz Atyjának,*
Itt, a következő sorban, és a következő szakasz második két sorában [ jel jelzi, hogy a sorok bentebb kezdődnek.
Hogy őt igen szereti! ezt a’ lángszót lobbanni akarja.*
Az első szakasz mellett német nyelvű utasítás a szedőnek.

Hevűlve pattan-fel éjfélben,
Lelke ég!
A’ Hajnal szárnyai már lebegnek, siet már
Az Öreghez, ’s – nem öntheti ki.

Igy*
Igy <Igy>
hallgattam én is. Vas karjaival
Vissza-rettentett a’ félénk Szemérem.
Lebegtek a’ szárnyak, ’s kobzom ragyogott,
’S magától kezdett hangzani, de reszketett kezem.

Nem állom-ki tovább! Elő-veszem kobzomat,
Repűlnöm kell a’ bátor szárnyallást.
Szólnom kell; nem hallgathatom-el tovább
A’ mi lelkemben ég!

Ó kémélj! ezer esztendőki ditsőséggel van
Fel-koszorúzva Főd! Istenek’ lépéseit léped,
Fennt mégysz más Országok előtt!
Ó kémélj-meg! – – – Szeretlek téged, édes Hazám!

Ah, hull kezem, sokat*
<sokba> sokat
mertem!
Ujjaim reszketve omlanak-le húrjaimról;
Kémélj, kémélj! Mint lebben szent koszorúd,
Mint léped az Istenek’ lépéseit!

Eggy szelíd mosolygást látok,
Melly meg-könnyíti szívemet;
Köszönő sikóltással dallom a’ Visszhangnak,
Hogy ez a’ mosolygás, nékem, nékem lett!

Hamar áldoztam néked magamat! Még midőn Szívem
A’ büszkeség’ első döbbenését döbbené,
A’ lántsák ’s pántzélok közzűl, dallani
Heinrichot, Szabadítódat, választám.

De láttam a’ fenntebb ösvényt,3
Még midőn leg-először érzettem a’ nemes büszkeség’ ösztönét, vitéz fiaid közzűl a’ Madarász Heinrichot, a’ te Megszabadítódat, <akartam dallani> választottam dallásomnak tárgyává. De láttam a’ felségesebb ösvényt, a’ Messziás’ dallását, ’s a’ Religió által lobbantatván, elébe tettem ennek éneklését a’ Heinrich éneklésének. – – El-végezem dallását, ’s ha erőm meg-tsökken, vissza-fordúlok, ’s elő-vévén a’ vitézséget-magasztaló lantot, magadnak dallak tégedet, Hazám!
És, egy többtől gyúladván-fel, mint büszkeség,
Elébe tettem azt neki. Fel-viszem*
<Az> Fel-viszem
az
Emberi*
<Az> Emberi
Nemnek hazája felé.

Meg-hágom, ’s ha rajta*
Meg-hágom, <azt,> ’s ha <le-r> rajta
Le-roskadok terhem alatt,
Vissza-fordúlok, ’s elő-veszem a’ Bárdusi lantot,
’S magadnak dallak tégedet, Hazám!

Űltettél a’ Gondolónak, űltettél a’ Tettettevőnek!
Messzére árnyékoz, és hívesen, erdőd,
Áll, ’s katzagja az idő’ fergetegit,*
idő’ <szélvés> fergetegit,
’S katzagja a’ szomszéd tserét!

A’ kit éles nézés, ’s lejtő bóldog órák vezetnek,
Az ligeted’ árnyékiban varázsbotot tör,
Melly (nem mese!)*
<(Nem mese az!)> Melly (nem mese!) Az áth. rész alá írva, új sort kezdve.
a’ tisztább aranyra,
Az új gondolatra, mutat.4
[A lapszélen elforgatva lábjegyzet:] Mind elmélkedő Bőltseid, mind tetteket-tevő nagy fiaid vagynak tenéked; szégyen nélkűl tekinthetsz te ezekkel a’ következő századokra, ’s a’ szomszéd Nemzetekre. A’ kit szerentés születés és éles elme vezet, az feltalálja azt a’ mesés, de való varázsbotot, melly ki-mutatja az aranyat, az újabb találmányokat.

Gyakran vettek részt sarjazattjaidból a’ Rhóne’ partjai,
Gyakran a’ Themze’ partjai sűríteni berkeket.
Miért ne vettek vólna? buján nevelsz
Újabb fiatalokat te majd!5
Erti a’ Frantzia Országnak ’s Angliának meg-népesítésére <sza> által szállott Német Coloniákat.

’S osztán, hiszen*
<nem> hiszen
ők tiéid vóltak úgy is. Oda kűldéd
Hadakozóidat. Tsattogtak a’ fegyverek! Tsengett
Zordon szavok: A’ Gallusok Frankok ezután!
Angelszaxok a’ Brittusok!

Harsányabban*
<Még> harsányabban A h H-ra jav.
zörgetted fegyvered’. A’ tetős Róma
Katonai kevélykedést még farkas-emlőből szopott;
Sokáig vólt Világnak Asszonya! De te, Hazám,
A’ büszke Rómát tulajdon vérébe dőjtéd.

Nem vólt Kűlfőld eránt soha
Eggy Ország is olly igaz, mint te!
Ne légy igenigaz. Nem eléggé nemesek ők*
ők <érzeni>
Érzeni, melly szép a’ hibád.

Erkőltseid eggyűgyűk, és bőlcsek;
Mély lelked, és komoly. Szavad erő,
Kardod intézet. De te sarlókká változtatod azt,*
változtatod <el> azt
’s rólad nem tsepeg
A’ túlvilág’ vére Hazám!6
Német Ország Americába nem kűldött pusztító Seregeket.

Vas karja megint rettent!7
A’ Szeméremnek, melly az Óda elején el-rettentette Hazájának dallásától.
– El-hallgatok
Míg talám ismét el-szunnyad.
’S e’ rettentő, nemes gondolatba süllyedek, hogy érdemes
Fijad lehessek, kedves Hazám!


SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
AZ INSÉG’ KÉT BARÁTJA.
Frantziából.
Midőn a’ Bóldogság tőlünk el-enyészett,
Két Barátot adott mellénk a’ Természet.
Sebem’ írját köztök mindég fel-találom:
Eggyike a’ Remény, másika az Álom.


SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
CSIDLI.
Klopstock után.
Tavasz-árnyékban leltem őt,
’S rózsakötéllel kötém-meg.
Puhán aludt, ’s nem érzette.
Rá néztem, ’s eggy tekintetemmel
Életem életén függött.
Érzettem, de nem tudtam azt!

Félve susogtam körűlte,
’S zörgettem a’ rózsakötélt.
Végre fel-ébredt álmából.
Rám nézett, ’s eggy tekintetével
Élete éltemen függött, –
’S Elyzium lett körűltünk.


SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
MINNYIHEZ,
a’ Tavasznak leg-első zsengéjével.
Nagy-Váradról, Febr. 1791.
Minnyim, leg-első rózsájától
Értted fosztám-meg a’ tavaszt:
Vedd szíved’ hív imádójától,
Vedd, kérlek, forró tsókkal azt!

Vedd, Minnyi,*
Minnyi, A vessző felkiáltójelből jav.
vedd! ’s nézzd, mint húllattam,
Harmat gyanánt, rá könnyemet,
Hogy sorsom által el-tiltattam
Elődbe tenni szívemet;

’S panaszlani, hogy bánatimnak
Most tsak az ád vígasztalást,
Hogy, meg-jelenvén álmaimnak,
Esküdsz, hogy nem kedvellesz mást.

Nézzd, mint serkenget új örömre
Mindent a’ nyájas kikelet:*
A szókezdő k olvashatatlan betűből jav.
Nem engem, Minnyi! én örökre
Szívemben hordom a’ telet!

’S belőle búmnak mérges ívét
Mind-addig ki sem vonhatom,
Míg szívedet, ’s a’ …li’ szívét,*
A sor mellett német nyelvű utasítás a szedőnek.
A’ magaménak mondhatom.


KAZINCZY.



ugrás a szövegforráshoz
A’ CZENCZIM SZÁJA.
Secundusból.
Mint a’ harmatozó Reggel’ nedvébe förösztött
Rózsa, midőn büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kedves Czenczim’ szátskája, midőn még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva ragyog.
Álla pedig ’s ortzája fejér; nem tartja külömben
A’ ki-fakadtt pipatsot a’ Lili’ gyenge keze.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye,
Áginak hószínű ritka virági között.
Angyalom! ah, mért kell tőled haza tsúszni, midőn te
Rám a’ leg-forróbb tsókokat hintegeted?
Ó tartsd-meg, kérlek, szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjszaka vissza-vezet.
Jaj, de ha majd addig másnak szedi tsókjait aj’kad,
Ortzámnak halvány színire fesse magát!


SZÉPHALMY.



ugrás a szövegforráshoz
KÖZÖS LÉLEK.
Secundusból.
Éjjeli hartzom után, Kedves! tikkadva feküdtem
Karjaid’ ált-ölelő szent szövevényi között.
El-fogya tápláló lélekzete számnak egészen,
És el-aszott mellyem*
melly<j>em
már tsak alig pihegett.
Már látám Plútót, ’s a’ Styx’ vize’ kénköves habjâit,
És az öreg Révészt tsúnya ladikja’ farán.
Intett; indúltam: de te, hírtelen érttem eredvén,
Éltet adó tsókod’ hűltt ajakomra nyomád.
Tsókodat! a’ mellyel a’ Styxtől vissza-vezettél,
Sőt őt zsákmány nélkűl*
<a’ Révészt üresen> őt zsákmány nélkűl Az áth. szó fölé írva.
hagytad evezni tovább.
Oh nem igaz, hazudok! Nem ment-el Cháron üressen:*
üressen<,>:
Lelkemet a’ poklok’ mély fenekére viszi.
Testemben eggy része lakik lelkednek azólta,
’S már már omladozó tagjaim’ egybe-köti.
Ez sem akarja tovább Szeretőd’ éleszteni, ’s titkos
Úton előbbi lakóhelly’ire*
A sor mellett e szóhoz német nyelvű szedői utasítás.
vissza-siet.
És ha nem ápolgatja, Kegyes, fúvalmod, el-illant;
’S tagjaim’ el-bomlott mű-szerek öszve-rogyik*
mű-szerek <egybe ro> öszve-rogyik
.
Nossza tehát, ajakid hervadtt ajakimra szorítsad,
’S lelked’ szűntelenűl túnya tüdőmbe lehelld!
Míglen telhetetlen dühömet későre meg-únván,
Életet eggy Lélek két Szeretőnek adand.


SZÉPHALMY.*
SZÉPHALMY <és DAYKA>.