HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
FORDÍTÁSCSOMÓ II.

A’ GYERMEK KÖLTŐ.
Ne fussd, leányka,
A’ kisded Ámort;
Hijába rettegsz,
Ő megragad.

Kertedben én eggy
Rózsát szakaszték,
S képzeld, az álnok
Benne hevert.

Nem vettem észre,
S a’ rózsa’ kedves
Szagával eggyütt
Felszívtam őt.

Ki szán meg engem,
Kis gyermeket, már?
Bódúlt agyamban
Most ő az úr.

S e’ kisded ének,
Mint ő parányi,
E’ kisded ének
Őtőle jő.



GYÖTRELEM
Nyögdellő gyenge lengzet,
Repűlj Laurám felé,
S valld meg hogy sóhajtás vagy,
De meg ne valld, kié.

Csermely, ha majd meglátod,
Mondd néki, hogy köny voltál.
De melly szemből szakadtál,

Azt neki, kedves csermely,
Azt néki meg ne valld!



Ő ÉS ÉN.
Tavasz’ árnyában leltem őtet,
S lelánczolám virágfonással;
Puhán alvék, s nem érezé.
Rá néztem, s e’ tekintetemmel
Eggyé lőn éltem életével,
Érzettem, s ah! nem tudtam azt.*
azt<!>. A felkiáltójel az ah után betoldva.

Szó nélkül csácsogék feléje,
S rezegtetém virágfonásom,
S mély álma azonnal elröpűlt.
Rám néze, s e’ tekintetével
Eggyé lőn élte életemmel,
’S körűlölelt Elysium.



BLIDLIHEZ.
Bájarczod, Blidli, mindég
Szemeim előtt lebeg;
De őket köny zavarja,
Mert az nem vagy magad.
Ezt látom, hogyha a’ reggel
Süt rám, ezt hogyha a’ hold
Pillant le rám, s kesergek,
Mert az nem vagy magad.

Ama’ kútfőre, mellynél
Megvallá hogy szeret,
Ama’ bokorra, melly közt
Remegvén elhagyott,
Kénytetlek, kedves tűnet,
Változz’ el hirtelen,
Oh változz’ kedves tűnet,
És légy Blidlim maga!



A’ CSILLAGOKHOZ.
Szánlak títeket, szent fényei az égnek,
Szépek vagytok, és tisztán ragyogtok,
Fényt lövelltek a’ csüggedt hajósra,
S még sem vesztek bért nagy Isteninktől,
Mert nem ismer kebletek szerelmet.
Ti tartózhatatlanúl vonattok
A’ Hóráktól végig a’ nagy égen.
Melly hosszu útat jártatok meg immár,
A’ miolta Kedvesem’ keblében
Títeket feledlek és az éjfélt!



ELSŐ VESZTESÉG.
Ah, ki hozza vissza nékem
Eggyik óráját első tüzemnek!
Ah, ki hozza vissza életemnek
Elrepűlt szép napjait!

Oda minden békeségem!
Itt kesergem veszteségem’
S éltem’ édes álmait.

Ah, ki hozza vissza nékem
Éltem’ boldog napjait!



REGGELI PANASZ.
Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szólj*
Szó<l>lj
mint érdemlém azt én tetőled,
Hogy pogányúl így gyötörj el engem,
Hogy megszegd, a’ mit tegnap fogadtál!

Jobbom’ estve még forrón szorítád,
S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most; hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én tenálad lészek.
Bé nem téve álla mindég ajtóm,
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
S mint örvendék, az hogy*
<hogy> az hogy
nem nyiszorgott!

Oh melly rettegések’ éje múlt el!
Minden órát, fertályt, számolgattam;
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, s szünetlen
Fel felvert a’ lassu szunnyadásból.

Áldottam magamba az éj’ sötétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.

„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szivemnek,
Úgy nem várakoznám hajnallásig,
Úgy itt lenne már e’ pillantásban!”

Padomon a’ macska ment ha végig,
Sutomon ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég úgy reméltem, már te jössz itt,
Mindég úgy gondoltam, téged hallak.

S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok közt a’ másik oldalomra.
Eggyszer múlni kezd az éj’ sötéte,
S itt is, ott is, mozgást hallok immár.

Csitt, ez Ő! ez Ő! mondám, s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról;
S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezde.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg álla, ’s némán, mind két sarkán.

S mindég jobban, mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már szomszédom’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ cziklérek.
Egymást űzve gyűl meg’ gyűl piaczra
Holmijével a’ vásári pórnép,
S lárma s zajgás fogta el a’ nagy úczát.

Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut
Grádicson és folysón, a’ ki itt szállott.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek!
S még is én az édes szép reménytől,
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték meg
Mintha testem válna meg lelkétől.

És midőn már feljött a’ gyűlölt nap,
S bélövellé hozzám tűzsugárit,
Ott hagyám az ágyat, s kertbe jöttem,
Égő keblem’ lángjait a’ reggelnek
Híves leblei által enyhítetni.
Ah, de lyányka, itt is csak hijába
Várálak, neved’ sohajtozgatva.
Nem talállak sem komlóernyődben,
Sem, hol lenni szoktál, a’ hársallén!



LOLLYM’ AJKAI.
Mint a’ harmatozó reggel’ nedvébe förösztett
Rózsa, mikor büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én szeretett Lollym’ mézajka, midőn még
Éjjeli csókomnak nedvivel ázva ragyog.
Álla pedig s szép arcza fejér. Így játszanak eggyütt
Innepi pártáján a’ pipacs és liliom.
Így zsendűl a’ nyár’ elején a’ kerti cseresznye,
Ágainak már most ritka virági között.
Angyalom, ah mért kell tőled haza csúszni, midőn te
Rám a’ legforróbb csókokat hintegeted!
Oh tartsd meg, kérlek, szácskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjszaka vissza hozand!
Jaj, de ha majd addig másnak szedi csókjait ajkad,
Mint arczom’ színe, légyen az is halavány.



CHLOE.
Elment Chloe! Oda van nyúgodalmam!
Nagy hézag zár el tőle engemet!
Jer, hűs Zephyr, jer, enyhítsd aggodalmam’,
S szárasszd fel könnyemet!

Elment! Elment! O csermely mondjad néki,
Hogy érte vész virágink’ bíbora;
Hogy hervadnak a’ szép táj’ ékességi,
S haldoklik pásztora.

Melly tájra száll tekintetéből új dísz?
Hol tölti el az erdőt szép dala?
Hol lépeget kis lába? melly boldog víz
Lesz szebbé általa?

Eggy lopva-tett, eggy gyenge kézszorítást,
Eggy csókot, ah! mint még tegnap adott,
Engedj nekem még eggyszer, ’s ölj meg bízvást,
Vad Sors, ha akarod.

Így éneklé Philémon a’ hegyeknek
Fájdalmasan, hogy elhagyá Chloe,
Érzék azok nemlétét*
<távoztát> nemlétét Az áthúzás utáni szó a sor szélén meg van ismételve.
kedveseknek
S megjajdultak: „Chloe!”



HOLNAP.
Ha holnap élek e, nem e,
Én nem tudom.
De holnapra ha virradok,
Hogy csókot vészek és adok,
Oh azt tudom!



CAESÁR ÉS RÓMA.
Fiam, te is? – ezt kérdte Július.
Anyám de Róma! – mondá Brútusz,
S mélyebben döfe-meg, Szabadság’ szent vasa.



A’ BOLDOGÍTOTT.
Én szeretek, szeretetve vagyok, s gyönyöréjeket élek –
Úgy de hol? úgy de kinél? – Páphia, tudd te magad.



ERÓSZ, A’ TANÍTVÁNY.
Szunnyadozám, s a’ szent Cytheréa megálla fejemnél
’S a’ kis Erószt rozsáló ujjakkal*
ujjakkal Az ujj új-ból jav., a sor végén megismételve a javítás utáni alak.
fogva vezette,
(A’ ki – oh a’ jámbort! – csak földre tekingete), ’s így szólt:*
<szóllt:> szólt:
Vedd fiamat, kedves pásztor, s dalaidra tanítgasd.*
tanítgas<s>d A javítás utáni szóvégződés a sor végén megismételve.
Ezt mondá, s eltűnt. – Én ostoba!*
– Én ostoba! A gondolatjel és a felkiáltójel utólagos betoldás.
dallani kezdém
Énekimet, hogy Pán mint lelte fel a’ furulyát, mint
Pallász a’ sípot, lantját Mercúriusz, a’ szép-
Zengésű cyterát Admétnak pásztora Apollon.*
Apollon. <–>
Nem tetszék leczkém, s ő kezdte dalolni szerelmit,
Égiekét és földiekét, s lator anyja’ csodájit.
A’ mikre én akarám Érószt oktatni, kihulltak
Elmémből, de viszont leczkéji beléje tapadtak.



ANÁKREON.
Fegyvert akartam én is
S csatákat énekelni,
De lantom énekemre
Szerelmet zenge vissza.
Új húrt s igát, kiáltám,
S új húrt s igát tevék rá,
Teknőt is újat; és így
Akartam Herculesznek
Hős tettit énekelni.
De lantom énekemre
Szerelmet zenge most is.
Búcsú tehát örökre,
Nagy bajnokok, tinektek!
Mert lantom énekemre
Mindég szerelmeket zeng.



AZ ÉJJELI VENDÉG.
Az éjjel, a’ midőn már
Elszunnyadék vala,
Bezárt ajtómon Ámor
Sokáig zörgete.

Ki vagy? mi kell? kiálték,
Illy későn mit keressz?
Fogadj be, gazda, mondá,
Eggy kisded gyermeket.

E’ nagy setétbe’ régen
Tévelygek fel s alá,
S ha meg nem szánsz, az őszi
Esőben megfagyok.

Igy Ámor; én azonnal
Meggyújtám mécsemet,
’S a’ jajgatót feléledt
Tüzemhez űltetém.

S fagyos kezét kezemben
Melengetém, ’s haja’
Elázott fürtje közzül
Facsartam a’ vizet.

Magamhoz tértem, ugymond;
De nezzük, húromat
Nem tágította e meg
A’ zápor ívemen.

S legottan eggy gonosz nyil
Verte-által keblemet.*
<mellyemet.> keblemet.
Jól hord, kiált; de szíved,
Gazdácska, fájni fog.



A’ FECSKÉHEZ.
Kis fecske, te mihozzánk
Szokott idődre megtérsz;
S midőn előjön a’ nyár,
Fészket csinálsz, de ismét
A’ Nílusz’ árja mellé
Szállsz el, ha kerget a’ tél.

Nem ezt, nem ezt cselekszi
Az alkalmatlan Ámor!
Ő szűntelen belém kél,
S szivembe’ rakja fészkét.*
A fészkét fészkeit-ből javítva.
Már pelyhes abban eggyik
Magzatja; másikát még
Tojása rejtve tartja;
Eggy már kibúva félig.
Mindég sipegnek éhes
Kicsínyei; a’ nagyobbak
Étetgetik az aprókat;
A’ felneveltek ismét
Újabbakat tenyésznek.
Mit tégyek? ennyi népet
Nem győzök én nevelni!



A’ SZÉP FA.
Leányka, dőlj le, kérlek,
E’ szép fa’ hűvösében.
Lásd,*
Lás<s>d
lombja minden ágán
Gyengén-rezegve mint zúg;
S túl rajta, víg futással,
Hallod, hogy’ ömlik a’ víz?
Dőlj itt karomba, szép lyány!



PÉLDÁK.
A’ föld iszik, s viszontag
A’ földet a’ fa issza,
A’ tenger a’ folyókat,
A’ tenger’ habjait a’ nap,
A’ nap’ sugárjait a’ hold.
Hát tí barátim, engem
Miért nem hagytok innom?



A’ GONDŰZŐ.
Ha bort iszom, legottan
Alusznak aggodalmim.
Mit nékem a’ baj, a’ gond?
Mit nékem a’ kesergés?
Feldőlök eggyszer úgy is.
Mért csaljam hát meg éltem?

Bort, bort! Barátim, a’ bort
Jó Isten adja nékünk;
S ha bort iszunk, azonnal
Alusznak aggodalmink.



A’ LEVÉLHORDÓ.
Szép Galamb, ki vagy te? Mondd el
Honnan jössz, s hová repülsz?
Hol gyüjtötted e’ kenőcsöt,
Melly játékos szárnyaidról
Langy esőként permetez?

a’ galamb.

Én Anákreont szolgálom,
Jámbor, tudni hogyha vágysz.
S tőlem eggy édes levelkét,
Titkos, édes eggy levelkét,
Vár kedves Bathyllusza.

Eggykor Páphuszban lakoztam,
S Cyprisz volt az asszonyom.
De Cyprisz, ámbátor néki
Kedves voltam, új uramnak
Engedett eggy szép dalért.

Őt szolgálom én azolta,
Leveleit én hordom el.
Reggel Bathylljához mégyek,
Estve vissza térek hozzá;
Így foly-el minden napom.

Ígéri,*
<Fogadja,> Ígéri, Az áth. szó fölé írva.
hogy majd szabaddá
Tészen szolgálatimért;
Engem de ha elbocsát is,
Hozzá vissza vissza térek,
S önként nála maradok.

Akkor éltem-féltve járnék
Erdőn, völgyen, ’s bérczeken;
Végig futnám a’ mezőket,
Vadrepcsény és lednek volna
Ízletesbb eledelem.

Most gazdám’ nyájas kezéből
Csípkedem a’ kenyeret;
S megszomjúzva serlegéből,
Édes-illatú ajkáról,
Szörbölöm habzó borát.

S részegűlve lantja mellett
Kezdem rá víg tánczomat,
S a’ lant ismét, hogyha a’ tánczban
Eltikkadva*
<El-ti> Eltikkadva
nyugodalmat
Óhajtok, hív nyoszolyám.

Jámbor, ím ismersz eléggé,
S láthatd melly boldog vagyok.
Hagyd folytatnom útam’; úgy is
Kérdezésid a’ szajkónál
Csácsogóbbá tettenek.



ÁMOR’ NYILA.
A’ szép Cythére’ férje
Lemnószi műhelyében
Ámornak eggy nyilat vert.
Lépmézbe mártogatta
Hegyét Cyprisz. De Ámor
A’ mézbe mérget önte.

Jön Áresz a’ csatából,
S dárdája’ nagy nyelével
Kérkedve, a’ kis Ámor’
Könnyű nyilát kaczagja.*
kaczagja A j t-ből jav.
Ki tudja? monda most ez;
De hát ha nagy karodnak
Kisded nyilam nehézke?

Áresz lenyúl a’ nyílért,
S titkon mosolyga Cyprisz.
Lihegve monda most a’
Hadak’ verője: Ámor,
Csalárd, gonosz kis Isten,
Fogd a’ nyilat. De Ámor
Mosolygva monda neki:
Sőt tartsd meg azt, ha*
meg<, hogy>ha Az azt, az áth. szó alá van írva.
könnyü.



BOR ÉS SZERELEM.
Hogyha életet szerezne
Sok pénz az embereknek,
Pénzt gyüjtenék, akármint
Tenném szerét, hogy a’ vad
Halál, midőn reám tör,
A’ pénzt vegye, és oszoljon.
De minthogy az nem áll el
Pénzért a’ nyakszegéstől,
Mit gyüjtsem én rakásra?

Hadd gyüjtse más rakásra!
En köztetek, barátim,
Halálig iddogálok;
S hűlt vérem’ hév leánykák’
Ölelgetéseikben
Ingerlem éledésre.



AZ ÖREG.
Így szólnak*
szól<l>nak
a’ leánykák:
Anákreon, te vénűlsz.
Végy tűkröt, és tekintsed,
Nincs már a’ fürtös üstök,
És homlokod kopaszka.

Van e hajam, biz azt én
Nem nézem; nézem inkább,
Hogy a’ halál közelget;
És a’ mit élek, azt mind
Örömben illik élnem.