KIS Fetske, te mi hozzánk
Szokott időre térsz-meg,
’S, midőn nyarunk elő-áll,
Fészket tsinálsz; ’s megintlen
A’ Nílus árja mellé
Repűlsz, ha tél közelget.
Nem ezt tselekszi Ámor!
Ő szüntelen reám száll,
’S szívembe rakja fészkét.
Már benne pellyhes eggyik
Kisdedje; másikát még
Tojása rejtve tartja;
Eggy már ki-bújt felényig;
Mindég sipegnek éhes
Kitsínyim; a’ nagyobbja
Kissebbeket nevelget;
’S a’ fel-növűlttek ismét
Újjabbakat tenyésznek.
Mit tégyek? – Ennyi Ámort
Nem győzök én nevelni!