Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szólj
*Szó<l>lj
mint érdemlém azt én tetőled,
Hogy pogányúl így gyötörj el engem,
Hogy megszegd, a’ mit tegnap fogadtál!
Jobbom’ estve még forrón szorítád,
S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most; hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én tenálad lészek.
Bé nem téve álla mindég ajtóm,
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
S mint örvendék, az hogy
*<hogy> az hogy
nem nyiszorgott!
Oh melly rettegések’ éje múlt el!
Minden órát, fertályt, számolgattam;
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, s szünetlen
Fel felvert a’ lassu szunnyadásból.
Áldottam magamba az éj’ sötétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.
„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szivemnek,
Úgy nem várakoznám hajnallásig,
Úgy itt lenne már e’ pillantásban!”
Padomon a’ macska ment ha végig,
Sutomon ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég úgy reméltem, már te jössz itt,
Mindég úgy gondoltam, téged hallak.
S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok közt a’ másik oldalomra.
Eggyszer múlni kezd az éj’ sötéte,
S itt is, ott is, mozgást hallok immár.
Csitt, ez Ő! ez Ő! mondám, s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról;
S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezde.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg álla, ’s némán, mind két sarkán.
S mindég jobban, mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már szomszédom’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ cziklérek.
Egymást űzve gyűl meg’ gyűl piaczra
Holmijével a’ vásári pórnép,
S lárma s zajgás fogta el a’ nagy úczát.
Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut
Grádicson és folysón, a’ ki itt szállott.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek!
S még is én az édes szép reménytől,
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték meg
Mintha testem válna meg lelkétől.
És midőn már feljött a’ gyűlölt nap,
S bélövellé hozzám tűzsugárit,
Ott hagyám az ágyat, s kertbe jöttem,
Égő keblem’ lángjait a’ reggelnek
Híves leblei által enyhítetni.
Ah, de lyányka, itt is csak hijába
Várálak, neved’ sohajtozgatva.
Nem talállak sem komlóernyődben,
Sem, hol lenni szoktál, a’ hársallén!