HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ Dugonits’ Oszlopa. 17
Istenem! igazán láttam é szememmel
Vagy tsak álom jattzot képzelődéssemmel? –
De hát álmodhat i oly tisztánn valaki
Hogy a’ Való Képet ily nyilvánn lassa ki?
Nem – nem – Mert Álmunkal oda van míndenűnk,
El tűnik árnyéka mihelyt fel serkenűnk,
De én amit láttam, arra ugy eszmélek,
Mintha kisért volna egy Mennyei Lélek.

A’ Magyar Hélikon, Víragos Tővébenn,
A’ szeléd mulattság hives mezejébenn
Apro Violákat, ’s Nefelejtset szedtem
Egy kis Bokrétábann tarkán egyengettem
Vig éneketskéket, a’ mint van szokásom
Danoltatott vélem tsendes andolgásom
Melyet egy kis Zefir kerengvén lejtősőnn,
A’ Bokrokrol vissza sűvőltőtt kettősőnn
A’ Hegynek tetejénn hová a’ Szerelem
Száz édes Vagyodás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam, – – De mível hogy nagyok
A’ Látások, és Én kis Éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy’ raktak a’ koppott,
Kőmaradványokbol egy dítső Oszlopot,?
Kik rakták a’ Hegynek Tetején, és Kínek,
Hol már egy Nagy Oszlop állott Győngyősínek?

Egy Nagy setét Barlang egyedűl magábann
Mély torkolattal áll a’ Hegy’ oldalában.
Porlott kővét lepte a’ Régiség’ Moha,
Mint ha még kéz se’ lett volna rajta soha.
Rakás Maradványok’ puszta Dűlledékit
Az Idő’ Fogai lassan tőrdelék itt;
Sok Mauzoleumnak itt tőrt le a’ feje,
El temetve van sok temetésnek*
tetemésnek em.
heje.
Kevelykedtek hajdann sok Tornyok, Templomok,
Melyeknek a’ Porba’ alig van már Nyomok.
Láss itt sok Örököt igérő Oszlopot,
Melynek már a’ darab kőve is el kopot;
Kő Halom már, amit rakott Szemiramis,
Kő halom sok ezer Kolosszus, Piramis.
Sok Nagy Nevek, s bétses Erdemek*
Érdemek
egy sorba’,
Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.
Sok Vitézek, Derék Hérok itt valának,
Agamemnon előtt akik viragzának.
A’ Feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darotz volt burkolva fejénn,
Érzéketlen’, némánn, siketenn és vakonn
Hevert a’ láb’ alá tapodott Hanvakonn;
Két kezét badgyadtan tévén két szemére,
Botsátotta győzős fejét a’ Térdjére;
Egy homájos felhő, mely a’ melyről jőve
Kőrűlőtte sűrűnn kőd kárpított szőve. –
A’ Nema Halgatás őrzi a’ Barlangot,
Es nem ereszt belé semmi féle Hangot;
Ollykor ha ide jut Világunk’ lármája,
Egy fél rekett hangot ád a’ Barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassu, és siket,
Hogy már kettő kőzűl nem halhatd*
halhath em.
eggyiket,
Az őrőkős álom, a’ Halálnak Báttyja,*
Battyjá
E kőrnyékre hideg szárnyait botsátya
Az avult Régiség magát itt hizlalya,
A’ mit a’ Századok, szűltek, ő fel fajja:
Torka Nagy,’s még Nagyobb Gyomrában a’ Verem,
Melybe megy, valami a’ Világon terem;
Atzél fogak márvány Inyebe pengenek,
Minden el mulandot rakasra őrlenek;
Mint hogy ez Hely a’ Fényt épen nem szenvedi;
Az őrők Éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi,
Utja is mély Vőlgybe, vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos dudvás ’s szővevényes
Nem volt a’ Labirínt oly tévelygős Régenn
Mely épűlt Kretába titkos Mesterségenn
Dedal annyi okos, vakos fordulatott,
Ezer ősvényébe, annak nem rakhatott;
Mint a’ mennyi őszve, – kevert Tekervények
Kőzőtt tétovaznak, ebben az Ősvények:
Tenári Őblei Poklők*
Poklok
Űregének
Oly kietlen kődbe tám nem kerengenek,
A’ Milyen Homályba uszik e’ Tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ Tudomány.

Itt láttam Dugonits Lábainak Nyomát,
Hogy járta fel ezt a’ Régiség Templomat.
Itt van Paltzája is fel téve, ’s Lampása
Hogy amit már ő itt látott, más is lássa;
Ezért érdemlette, hogy Helikon Hegyen
E’ Régi kővekből néki Oszlop legyen,
Melynek buzgó Szívvel első Talpott Vetett
A’ Háládatosság ’s Hazai szeretett
A’ Feledékenség setét Barlangjába,
Szedett kővet ezek rakták fel sorjába
Melyet sok tsokok kőzt a’ hiv Emlékezet
Hálaló kőnyvekkel őszvetzémentezett;
S Akkor a’ Gratziak tsinosra faragták
És reá a’ Szépség mázzát bővenn rakták
Egy Babér koszorut a’ Nagy Oszlop felett
Őlelő kezzel tett az Érdem ’s Tisztelet*
Tisztelétett em.

Mihelyt az Oszlophoz kőzelebb eshettem,
A Darabb kőveket, rendre nézegettem.
Némelyek a’ Troja őszve tőrt falábol
Volt faragva Parosz fejér Márványjábol.
Nemelyeket*
Némelyeket
bőves Sziklájabol*
Sziklájából
rakva
Bőlts Olisszesének a’ sovány Itaka.
Sokonn vésve lattzott a’ Kolkisi Hazón,
Argonautaival, Vitézkedő Jázon.
Kárjeli Kőszálonn volt metzve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kun Maradványok is kőzőtte latszottak
Melyeket Lászlonak a’ Kunok hordottak
Láttam még iszonyu nagytságu kőveket
Tiz ember is alig birná fel ezeket,
Rettentők valának, mint a’ miket Maga
Herkules Abila’ ’s Kálpénél faraga:
Toldi állitotta ezeket magának
De már a’ Mohoktol bé fogva valának,
Két ditső Szűz is volt, Batori, Matskási,
Amint mutatták a’ kővek Mohodzási.

Ezekből építék az Oszlopot ezek
A’ Dugonits hirét fel epitő kezek
Sok helyen a’ Kővőn, Arpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az Idő elmulandó voltán
Sok ditső Őseink Nevei uly fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.

Ezek kőzőtt latszott a’ Fő Tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Melyet a’ hiv Magyar kezek így Metszének
A’ Haza Dugonits András Nagy Nevének!
Szemét sok Hazafi kőnyvekkel aztatta
Sok hiv Indulatok buzogtak alatta.

Azok kőzt bennem is az őszve olvadott
Sziv sok háladatos kőnyvekre fakadott
Tisztelem, Nagy Tudos! ennyi érdemedet,
Hazafi Tsokokkal értetvén Tégedet.
A’ Magyarok kegyes Istenét Imádtam
Hogy ily Magyar szivű Hazámfiat láttam.
Áldjon is meg az Eg*
Ég
Edes*
Édes
Hazamfia!*
Hazámfia
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar Fia.

Ezt kivantam*
kivántam
Neked meg ne szoly ezekkel,
A’ Te érdemidhez iletlen Versekkel
En mint Temisztokles Oszlopodnál sirtam
Es alá ez egy par*
pár
sorotskákat irtam:

Szemlelyetek Késő Unokánk’. Fiai!
A Nagy Dugonitsnak a’ Hiv Csokonai!