1795 A |
1795 B |
1796 B |
1796 B | Dugonics’ oszlopa 1798 C |
1802-1804/1805 D |
|---|---|---|---|---|---|
Istenem igazán láttam é vagy talám
A’ játszi Álomnak mákos mézét nyalám
De hát álmodhat é olly tisztán valaki
Hogy a’ való képét illy nyilván lássa Ki
Nem, nem – mert álmunkkal oda van mindenünk,
El tünik árnyéka mihelyt fel serkenünk
De én a’ mit láték arra úgy eszmélek,
Mintha kisért volna egy Mennyei Lélek.
A’ Magyar Helikon virágos tövében
A’ Szelíd Múlatság híves mezejében
Apró Violákat ’s Nefelejtset szedtem
Eggy kis Bokrétába őket egyengettem
Víg Éneketskéket a’ mint van szokásom
Danoltatott velem tsendes andalgásom
Mellyet egy kis Zefir kerengvén lejtösön
A’ bokrokról vissza süvölte kettősön
A’ hegynek tetején hová a’ szerelem
’s Az édes Vágyódás nézetett fel velem
Láttam magam láttam de mivelhogy nagyok
A’ Látások és én kis Éneklő vagyok
Te beszéld el Clio, hogy raktak a’ kopott
Kő maradványokból egy ditső Oszlopot
Kik rakták a’ hegynek tetején és kinek
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magába
Mélly torkolattal áll a’ Hegy oldalába
Porlott kövét lepte a’ Regiség moha
Mintha még kéz se lett volna rajta soha
Rakás maradványok’ puszta düledékit
Az Idő fogai lassan tördelék itt
Sok Mausoleumnak itt tört le a’ fejek
Eltemetve vagynak sok temető helyek
Kevélykedtek hajdan sok Tornyok Templomok
Mellyeknek a’ porban alig van már nyomok
Láss itt sok Örököt ígérő Oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is el kopott
Kő halom már a’ mit rakott Semiramis
Kő halom sok ezer Colossus Pyramis
Sok Nagy Nevek ’s betses érdemek eggy sorba
Megvetve mohosan hevertek a’ porba
Sok Vitézek derék Herok itt valának
Agamemnon elött a’ kik virágzának
A’ feledékenység ült ezek tetején
Vastag gyászos darótz volt burkolva fején
Érzéketlen némán síketen és vakon
Hevert a’ láb alá tapodott hamvakon
Két kezét bádjattan tévén két szemére
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére
Egy homályos felhő melly a’ lyúkból jöve
Körülötte sűrű ködkárpítot szöve
A’ néma Hallgatás örzi e’ barlangot
És nem ereszt belé semmiféle hangot
Ollykor ha ide hat Világunk lármája
Egy fél rekedt hangot ád a’ Barlang szája
De az is olly zavart olly lassú olly siket
Hogy ketteje közűl nem hallod egyiket
Az Örökös Álom a’ Halálnak Bátyja
E’ Környékre hideg szárnyait botsátja
Az avúlt Regiség magát itt hízlalja
A’ mit a’ Századok szűlnek, ő felfalja
Torka nagy ’s még gyomra sokkal nagyobb verem
Mellybe megy valami a’ Világon terem,
Atzél fogak márvány ínyébe pengenek
Minden elmulandót rakásra örlenek.
[…]hogy ez hely a’ fényt épen nem szenvedi
Az örök Éjtöl szött vastag szőnyeg fedi
Útjais mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen Omladékos gazos szövevényes
Nem volt a’ Labirint olly tévelygős régen
Melly épűlt Krétába titkos mes[…]
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényjébe annak nem rakhatott
Mint a’ mennyi öszve kevert tekervények
Között tétováznak ebbe az ösvények
Tenari öblei Poklok üregének
Olly kietlen ködbe tán nem kerengének
A’ millyen homályba úszik e’ Tartomány
Hol hamar eltéved maga a’ Tudomány
Itt láttam Dugonits lábainak nyomát
Hogy járta fel ezt a’ Regiség’ Templomát
Itt van páltzája is feltéve, ’s lámpássa
Hogy a’ mit ő már itt látott másis lássa
Ezért érdemlette hogy Helikon hegyen
E’ régi Kövekből Neki Oszlop legyen
Mellynek búzgó szívvel első talpot vetett
A’ Háladatosság ’s Hazai szeretet
A’ Feledékenység’ setét barlangjába
Felszedett köveket rakták fel sorjába
Mellyeket tsokok közt a’ hív Emlékezett
Hálálo Könnyekkel öszvetzémentezett
A’ Kellemek magok faragták köveit
Bővenn mázolván rá a’ Szépség’ színeit
Egy Babérkoszorút e’ nagy oszlop felett
Ölelő kézzel tett az Érdem ’s Tisztelet
A’ mint nézegettem soká azon kopott
Maradványt a’ mellyből rakták az Oszlopot
Némellyik a’ Trója öszve tört falából
[…] Párus’ fejér márványjából
Némellyiket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Itaka
Sokonn vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon
Karjeli kőszálonn vólt mettzve Etele
Etele és kedves Etelkája vele
Kún maradványokis közötte látszottak
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak
Láttam még iszonyú nagyságú köveket
Tiz ember is alig birná fel ezeket
Rettentők valának mint a’ miket maga
Herkules Abila Kalpénél faraga
Toldi állította ezeket magának
De már a’ mohoktól bé vonva valának
Két ditső Szűz is volt Batori Matskási
A’ mint mutatták a’ kövek’ mohodzási
Ezekböl építék az Oszlopot ezek
A’ Dugonits hírét fel építő kezek
Sok helytt az Oszlopon Árpád Toxus Zoltánn
Triumfált az idő elmulandó vóltán
Sok Ditső Öseink Nevei új fenybe
Kezdettek ragyogni e’ Nagy Építménybe
[…]tt látszott a’ Fő tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betü
[…]llyet a’ hív Magyar kezek így metszének
A’ Haza Dugonits András’ Nagy Nevének!
Sok Hazafi szemét könyekkel áztatta
Sok hév indúlatok buzogtak alatta
Azok közt bennemis az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott
Tiszteltem érzékeny szivvel érdem[…]
’s Háláló tsókokkal fogadván tégedet
A’ Magyarok kegyes Istenét tiszteltem
Hogy illy Magyar szívű Hazafira leltem
Áldjon is meg az Ég édes Hazámfia
Zengjen Duna Tisza ’s minden Magyar fia.
Ezt kívántam néked, és szólj jót erántam
Azért hogy nem derék Versekkel kívántam
És mint Temisztokles Oszlopodnál sírtam
És alá ez egy pár sorotskákat írtam
Szemléljétek Késő Unokánk Fiai!
A’ Nagy Dugonitsnak
a’ hiv Csokonai. mk.
Pest. 15. Maj. 1795.
| Istenem igazánn láttam é szememmel
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel? –
De hát álmodhat é, olly tisztán valaki
Hogy a’ Való képét, illy nyilván lássa ki?
Nem – nem – Mert álmunkal oda van mindenűnk
El-tűnik árnyéka mihelyt fel-serkenűnk:
De én, a mit láttam arra ugy eszmélek
Mintha kisért volna eggy mennyei Lélek
A Magyar Hélikon virágos Tövébenn,
A szelid mulattság hives mezejébenn
Apro violákat, ’s Ne felejtset szedtem,
Eggy kis Bokrétába tarkánn egyengettem;
Vig éneketskéket, a mint van szokásom,
Danoltatott velem tsendes Andalgásom
Mellyet eggy kis Zefir, kerengvén lejtősönn,
A Bokrokról viszsza süvölte kettösönn.
A Hegynek Tetejénn, hová a’ Szerelem,
’s az édes vágyodás nezetett fel velem,
Láttam, magam láttam. – – De mivelhogy nagyok
A Látások, és én kis éneklö vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
Kömaradványokból eggy ditső oszlopot.
Kik rakták a Hegynek Tetejénn, és kinek,
Hol már eggy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek?
Eggy nagy setét Barlang egyedül magábann
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalábann.
Porlott Követ lepte a Régiség Moha,
Mintha még Kéz se lett vólna rajta soha.
Rakás Maradványok’ puszta Dűledékét
Az idő Fogai lassan tördelék itt.
Sok Mauzóleumnak itt tört le a’ feje,
El temetve van sok Temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok Tornyok, Templomok,
Mellyeknek a’ porba alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt igérö Oszlopot,
Mellynek már a darab köve is el kopott.
Köhalom már a mit rakott Szemiramis.
Köhalom sok ezer Koloszszus Piramis.
Sok nagy nevek, ’s betses Erdemek eggy sorba’.
Meg vetve hevertek mohosann a’ porba.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon elött a’ kik virágzának
A Feledékenység űlt ezek Tetejénn,
Vastag gyászos Darotz volt burkolva fejénn;
Érzéketlen? némánn, siketenn és vakonn
Hevert a láb alá tapodott Hamvakonn;
Két kezét bádgyattann tévén két szemére,
Botsátotta gözös fejét a’ Térdére;
Eggy homályos Felhö, melly a’ Méllyről jöve,
Körülötte sürü Köd kárpitot szöve. –
A’ Néma halgatás őrzi e’ Barlangot
Es nem ereszt belé semmi féle hangot:
Ollykor ha ide jut Világunk lármája,
Eggy fél rekedtt hangot ád a’ Barlang szája
De az is olly zavartt, olly lassú, és siket
Hogy már kettö közűl nem hallhatd eggyiket.
Az örökös álom a Halalnak Bátyja
E Környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avult régiség magát itt hizlalja,
A mit a’ Szazadok szűltek ö fel falja:
Torka nagy,’s még nagyobb gyomrában a Verem,
Mellybe megy, valami a Vilagonn terem;
Atzél fogak márvány Inyébe pengenek,
Minden el mulandot rakásra örlenek
Minthogy ez Hely a’ Fényt éppen nem szenvedi
Az örök Éjtől szött vastag szonyeg fedi.
Útja is mély Vőlgyben vagyon, ’s tekervényes
Igen omladékos. Indas szövevényes,
Nem volt a Labirint, olly tévelygös régenn,
Mely epűlt Krétában titkos Mesterségenn,
Dédal annyi ezer vakos fordulatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott;
Mint a mennyi őszve kevert tekervények
Között tétóváznak ebben az ösvények:
Ténari öblei Poklok üregének
Olly kietlen ködbe’ tán nem kerengének;
A millyen Homályba úszik e’ Tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ Tudomány.
Itt láttam Dugonits Lábainak nyomát,
Hogy járta fel ezt a regiség Templomát,
Itt van Páltzája is fel téve ’s Lámpássa,
Hogy a mit ö már itt latott; más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyenn.
E régi Kövekből néki Oszlop légyen.
Mellynek buzgó Szivvel elsö Talpot vetett
A’ Háládatosság ’s Hazai szeretet.
A Feledékenység’ setét Barlangjába’
Szedett követ ezek rakták fel sorjába.
Mellyet sok Tsókok közt a hiv emlékezet
Háláló könnyekkel öszve tzémentezett.
’S Akkor a’ Gratziák tsinosra faragták,
Es reá a Szepség’ mazzát böven rakták.
Eggy Babér koszorút e’ nagy oszlop felett
Őlelö kézzel tett az érdem ’s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
A darab köveket rendre nézegettem
Némellyik a Trója őszve tört falából
Volt faragva Párosz fejér Márvánnyából
Nemellyeket köves sziklájából raka
Bölts Uliszszesének a’ sovány Itaka
Sokonn vésve láttszott a’ Kolkisi házonn
Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli Köszálonn vólt metszve Etele
Etele, és kedves Etelkája vele.
Kún Maradvanyok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú Nagyságú köveket,
Tiz ember is alig birná fel ezeket,
Rettentök valának, mint a miket maga
Herkules Abila’, ’s Kálpénél faraga:
Tóldi állitotta ezeket magának,
De már a mohoktól bé vonva valának.
Két ditsö szüz is volt Bátori Matskási,
A’ mint mutatták a’ kövek Mohodzási.
Ezekből épiték az Oszlopot ezek
A Dugonits hirét fel épitő kezek.
Sok helyenn a’ kövönn Arpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az idö el mulandó vóltánn.
Sok ditsö Őseink’ Nevei Ujj Fénybenn
Kezdettek ragyogni e nagy epitménybenn.
Ezek között látszott a Fö Tiszteletü
Dugonitsnak metszve néhány arany betű.
Mellyet a’ hiv Magyar Kezek igy metszének –
A’ Haza Dugonits Andras’ Nagy Nevének!
Szemét sok hazafi Könnyekkel aztatta,
Sok hév indulatok buzogtak alatta.
Azok köztt bennem is az öszve olvadott
Sziv sok háládatos Könnyekre fakadott.
Tiszteltem Nagy Tudós! ennyi Erdemedet,
’s Hazafi Tsokokkal értetvén Tegedet.
A Magyarok kegyes Istenét imádtam
Hogy illy Magyar Szivü Hazám fiát láttam.
Aldjon is meg az Ég edes Hazánk Fia!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar Fia
Ezt kivántam Néked; ’s meg ne szólj ezekkel
A te érdemidhez illetlen Versekkel
En mint Temisztokles, oszlopodnál sirtam,
Es alá ez eggy pár sorotskákat írtam:
Szemléljetek. Keső: Unokank’. Fiai!
A’. Nagy Dugonitsnak. A hiv. Csokonai!
| Istenem! igazán láttam é szememmel
Vagy tsak álom jattzot képzelődéssemmel? –
De hát álmodhat i oly tisztánn valaki
Hogy a’ Való Képet ily nyilvánn lassa ki?
Nem – nem – Mert Álmunkal oda van míndenűnk,
El tűnik árnyéka mihelyt fel serkenűnk,
De én amit láttam, arra ugy eszmélek,
Mintha kisért volna egy Mennyei Lélek.
A’ Magyar Hélikon, Víragos Tővébenn,
A’ szeléd mulattság hives mezejébenn
Apro Violákat, ’s Nefelejtset szedtem
Egy kis Bokrétábann tarkán egyengettem
Vig éneketskéket, a’ mint van szokásom
Danoltatott vélem tsendes andolgásom
Melyet egy kis Zefir kerengvén lejtősőnn,
A’ Bokrokrol vissza sűvőltőtt kettősőnn
A’ Hegynek tetejénn hová a’ Szerelem
Száz édes Vagyodás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam, – – De mível hogy nagyok
A’ Látások, és Én kis Éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy’ raktak a’ koppott,
Kőmaradványokbol egy dítső Oszlopot,?
Kik rakták a’ Hegynek Tetején, és Kínek,
Hol már egy Nagy Oszlop állott Győngyősínek?
Egy Nagy setét Barlang egyedűl magábann
Mély torkolattal áll a’ Hegy’ oldalában.
Porlott kővét lepte a’ Régiség’ Moha,
Mint ha még kéz se’ lett volna rajta soha.
Rakás Maradványok’ puszta Dűlledékit
Az Idő’ Fogai lassan tőrdelék itt;
Sok Mauzoleumnak itt tőrt le a’ feje,
El temetve van sok temetésnek heje.
Kevelykedtek hajdann sok Tornyok, Templomok,
Melyeknek a’ Porba’ alig van már Nyomok.
Láss itt sok Örököt igérő Oszlopot,
Melynek már a’ darab kőve is el kopot;
Kő Halom már, amit rakott Szemiramis,
Kő halom sok ezer Kolosszus, Piramis.
Sok Nagy Nevek, s bétses Erdemek egy sorba’,
Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.
Sok Vitézek, Derék Hérok itt valának,
Agamemnon előtt akik viragzának.
A’ Feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darotz volt burkolva fejénn,
Érzéketlen’, némánn, siketenn és vakonn
Hevert a’ láb’ alá tapodott Hanvakonn;
Két kezét badgyadtan tévén két szemére,
Botsátotta győzős fejét a’ Térdjére;
Egy homájos felhő, mely a’ melyről jőve
Kőrűlőtte sűrűnn kőd kárpított szőve. –
A’ Nema Halgatás őrzi a’ Barlangot,
Es nem ereszt belé semmi féle Hangot;
Ollykor ha ide jut Világunk’ lármája,
Egy fél rekett hangot ád a’ Barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassu, és siket,
Hogy már kettő kőzűl nem halhatd eggyiket,
Az őrőkős álom, a’ Halálnak Báttyja,
E kőrnyékre hideg szárnyait botsátya
Az avult Régiség magát itt hizlalya,
A’ mit a’ Századok, szűltek, ő fel fajja:
Torka Nagy,’s még Nagyobb Gyomrában a’ Verem,
Melybe megy, valami a’ Világon terem;
Atzél fogak márvány Inyebe pengenek,
Minden el mulandot rakasra őrlenek;
Mint hogy ez Hely a’ Fényt épen nem szenvedi;
Az őrők Éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi,
Utja is mély Vőlgybe, vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos dudvás ’s szővevényes
Nem volt a’ Labirínt oly tévelygős Régenn
Mely épűlt Kretába titkos Mesterségenn
Dedal annyi okos, vakos fordulatott,
Ezer ősvényébe, annak nem rakhatott;
Mint a’ mennyi őszve, – kevert Tekervények
Kőzőtt tétovaznak, ebben az Ősvények:
Tenári Őblei Poklők Űregének
Oly kietlen kődbe tám nem kerengenek,
A’ Milyen Homályba uszik e’ Tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ Tudomány.
Itt láttam Dugonits Lábainak Nyomát,
Hogy járta fel ezt a’ Régiség Templomat.
Itt van Paltzája is fel téve, ’s Lampása
Hogy amit már ő itt látott, más is lássa;
Ezért érdemlette, hogy Helikon Hegyen
E’ Régi kővekből néki Oszlop legyen,
Melynek buzgó Szívvel első Talpott Vetett
A’ Háládatosság ’s Hazai szeretett
A’ Feledékenség setét Barlangjába,
Szedett kővet ezek rakták fel sorjába
Melyet sok tsokok kőzt a’ hiv Emlékezet
Hálaló kőnyvekkel őszvetzémentezett;
S Akkor a’ Gratziak tsinosra faragták
És reá a’ Szépség mázzát bővenn rakták
Egy Babér koszorut a’ Nagy Oszlop felett
Őlelő kezzel tett az Érdem ’s Tisztelet
Mihelyt az Oszlophoz kőzelebb eshettem,
A Darabb kőveket, rendre nézegettem.
Némelyek a’ Troja őszve tőrt falábol
Volt faragva Parosz fejér Márványjábol.
Nemelyeket bőves Sziklájabol rakva
Bőlts Olisszesének a’ sovány Itaka.
Sokonn vésve lattzott a’ Kolkisi Hazón,
Argonautaival, Vitézkedő Jázon.
Kárjeli Kőszálonn volt metzve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kun Maradványok is kőzőtte latszottak
Melyeket Lászlonak a’ Kunok hordottak
Láttam még iszonyu nagytságu kőveket
Tiz ember is alig birná fel ezeket,
Rettentők valának, mint a’ miket Maga
Herkules Abila’ ’s Kálpénél faraga:
Toldi állitotta ezeket magának
De már a’ Mohoktol bé fogva valának,
Két ditső Szűz is volt, Batori, Matskási,
Amint mutatták a’ kővek Mohodzási.
Ezekből építék az Oszlopot ezek
A’ Dugonits hirét fel epitő kezek
Sok helyen a’ Kővőn, Arpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az Idő elmulandó voltán
Sok ditső Őseink Nevei uly fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.
Ezek kőzőtt latszott a’ Fő Tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Melyet a’ hiv Magyar kezek így Metszének
A’ Haza Dugonits András Nagy Nevének!
Szemét sok Hazafi kőnyvekkel aztatta
Sok hiv Indulatok buzogtak alatta.
Azok kőzt bennem is az őszve olvadott
Sziv sok háladatos kőnyvekre fakadott
Tisztelem, Nagy Tudos! ennyi érdemedet,
Hazafi Tsokokkal értetvén Tégedet.
A’ Magyarok kegyes Istenét Imádtam
Hogy ily Magyar szivű Hazámfiat láttam.
Áldjon is meg az Eg Edes Hazamfia!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar Fia.
Ezt kivantam Neked meg ne szoly ezekkel,
A’ Te érdemidhez iletlen Versekkel
En mint Temisztokles Oszlopodnál sirtam
Es alá ez egy par sorotskákat irtam:
Szemlelyetek Késő Unokánk’. Fiai!
A Nagy Dugonitsnak a’ Hiv Csokonai!
| Istenem! igazán láttam e szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel!
De hát álmodhat é olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem – nem. – Mert álmunkkal oda van mindenünk,
El tűnik árnyéka, mihelyt fel serkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért vólna eggy mennyei lélek. –
A’ Magyar Hélikon’ virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat, ’s Nefelejtset szedtem,
Eggy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem tsendes andalgásom,
Mellyet eggy kis Zefir, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza süvölte kettősön.
A’ hegynek tetején, hová a’ szerelem,
’S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam – De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klío! hogy raktak a’ kopott
Kőmaradványokból eggy ditső oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején, és kinek,
Hol már eggy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek?
Eggy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában.
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem lett vólna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mauzóleumnak itt tört le a’ feje,
El temetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porba’ alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is el kopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis,
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek, ’s betses érdemek eggy sorba’
Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz vólt búrkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen, és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezét bádgyadtan tévén két szemére,
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Eggy homályos felhő, melly a’ méllyről jöve,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szöve. –
A’ néma hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Eggy fél rekedt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavart, olly lassú, és siket,
Hogy már kettő közűl nem hallhatd eggyiket.
Az örökös álom, a’ halálnak bátyja
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő fel falja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a verem,
Mellybe megy, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyébe pengenek,
Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a’ fényt épen nem szenvedi;
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem vólt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétába titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott;
Mint a’ mennyi öszve-kevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködbe tán nem kerengének;
A’ millyen homályba úszik e’ tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ tudomány.
Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát,
Hogy’ járta fel ezt a’ régiség’ Templomát.
It[t] van páltzája is fel téve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikonhegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen.
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjába
Szedett követ ezek rakták fel sorjába.
Mellyet sok tsókok közt a’ hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszve tzémentezett.
’S akkor a’ grátziák tsínosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Eggy Babér-koszorút e’ nagy Oszlop felett
Ölelő Kézzel tett az érdem ’s tisztelet.
Mihelyt az Oszlophoz közelebb eshettem,
A’ darab köveket rendre nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetört falából
Vólt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Itaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon vólt metszve Etele,
Etele, és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Rettentők valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’, ’s Kálpénél faraga:
Tóldi állította ezeket magának,
De már a’ mohoktól bé vonva valának.
Két ditső szűz is vólt, Bátori, Matskási,
A’ mint mutatták a’ kövek’ Mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét fel-építő kezek.
Sok helyen a’ kövön Árpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az idő’ el-múlandó vóltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.
Ezek között látszott a’ Fő-tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének:
A’ Haza. Dugonits. András’. nagy. nevének!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszve-olvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! ennyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet
A’ Magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy Magyar szívű hazámfiát láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar’ fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én mint Temisztokles oszlopodnál sírtam,
És alá ez eggy pár sorotskákat írtam:
(*) Szemléljétek. Késő. Unokánk’. Fiai.!
A’. Nagy. Dugonitsnak. A’ Hív. Csokonai!
| Istenem! Igazán láttam-é szememmel?
Vagy csak Álom jádzott képzelődésemmel?
De! hát álmodhat-é oly tisztán valaki:
Hogy a’ Való’ képét ily nyilván lássa-ki?
Nem-nem! Mert álmunkkal oda van mindenünk.
El-tűnik árnyéka, mihelyt fel-serkenünk.
De én, a’-mit láttam, arról úgy eszmélek.
Mint-ha késért vólna egy Mennyei Lélek.
* * *
******
A’ Magyar HELIKON’ virágos tövében
(A’ szelíd Múzsáknak híves mezejében)
Apró Violákat ’s Ne-felejcset szedtem.
Egy kis Bokrétába tarkán egyengettem,
Víg énekecskéket (a’-mint van szokásom)
Danóltatott velem csendes andalgásom.
Melyet egy kis Zefir, kerengvén lejtősen,
A’ Bokorról viszsza-süvölte kettősen.
* * *
******
A’ hegynek tetején (hová a’ Szerelem;
’S az édes vágyódás nézetett-fel velem)
Láttam! Magam láttam! De mivel-hogy nagyok
A’ Látások, és én kis Éneklő vagyok:
Te beszéld-el, KLIÓ! hogy raktak a’ kopott
Kő-maradványokból egy dicső OSZLOPOT.
’S kik rakták a’ hegynek tetején? és KINEK?
Hol már egy oszlopa állott GYÖNGYÖSINEK.
* * *
******
Egy nagy sötét BARLANG (egyedűl magában)
Méj torkolattal áll a’ hegy’ oldalában.
Porlott kövét lepte a’ RÉGISÉG’ moha:
Mint-ha még kéz se lett vólna rajta soha.
Rakás Maradványok’ puszta dülledékit
Az üdő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok MAUZOLÉUMNAK itt tört-le a’ Feje
El-temetve van itt sok TEMETŐK’ Heje.
Kevéjködtek hajdan sok TORNYOK-TEMPLOMOK,
Mellyeknek a’ porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt-ígérő OSZLOPOT,
Melynek már a’ darab köve-is el-kopott.
Kő-halom már, a’-mit rakott SÉMIRAMIS!
Kő-halom sok ezer KOLOSSUS-PIRAMIS!
Nagy NEVEK és böcsös ÉRDEMEK a’ porban
Meg-vetve hevernek mohoson egy sorban.
Sok VITÉZEK-HÉRÓK el-dűlve valának,
AGAMEMNON előtt a’-kik virágzának.
* * *
******
A’ FELEDÉKENSÉG űlt ezek’ tetején.
Vastag gyászos darócz vólt burkolva fején.
Érzéketlen – némán – süketen – és – vakon
Hevert a’ láb alá tapodott hamvakon.
Két kezét bágygyadtan tévén két szemére;
Bocsátotta gőzös fejét a’ térdére.
Egy homájos fölhő, mely a’ méjről jöve,
Körűlette sűrű köd-kárpitot szöve.
* * *
******
A’ néma hallgatás örzi e’ barlangot.
És nem ereszt belé semmi-féle hangot.
Olykor (ha ide jut világunk’ lármája)
Egy fél-rekedtt hangot ád az üreg’ szája.
De az-is olly zavartt, oly lassú, és siket:
Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom (a’ Halálnak báttya)
E’ környékre hideg szárnyjait bocsáttya.
* * *
******
Az avúlt RÉGISÉG magát itt hízlallya.
A’-mit a’ Századok szűltek; ő el-fallya.
Torka nagy; még nagyobb gyomrában a’ verem.
Melybe megy, valami e’ világon terem.
Aczél fogak márván-ínjében pengenek;
Minden el-múlandót rakásra őrlenek.
Mivel e’ hely a’ fényt éppen nem szenvedi;
Az örök-éjtől-szőtt vastag szőnyeg fedi,
Útja-is méj völgyben vagyon, ’s-tekervényes.
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
* * *
******
Nem vólt a’ LABIRINT oly tévelygős régen,
Mely épűlt KRÉTÁBAN titkos mesterségen.
DÉDAL annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvénnyébe ennek nem rakhatott:
Mint a’-mennyi öszve-kevertt tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények.
TÉNÁRI öblei POKLOK’ üregének
Oly kietlen ködben tán nem tekergének;
A’ millyen homájban úszik e’ tartomány,
Hol hamar el-téved maga a’ TUDOMÁNY.
* * *
******
Itt láttam DugoniCs’ Lábainak nyomát.
Hogy járta-föl ezt a’ RÉGISÉG’ Templomát.
Itt van PÁLCÁJA is le-téve, ’s LÁMPÁSSA:
A’ mit Ő itt látott, hogy azt más-is lássa.
Ezért érdemlette: hogy HELIKON-hegyen
E’ régi KÖVEKBŐL néki OSZLOP legyen.
Melynek, buzgó szívvel, első talpot vetett
A’ HÁLADATOSSÁG, ’s hazai SZERETET.
A’ FELEDÉKENYSÉG’ setét BARLANGJÁBAN
Szedett KÖVET Ezek rakták-fel sorjában.
Melyet, sok csókok köztt, a’ hív EMLÉKEZET
Háláló könyvekkel öszsze-cémentezett,
Akkor a’ GRACIAK csinosra faragták,
És reá a’ SZÉPSÉG’ MÁZZÁT bőven rakták.
Egy BABÉR-KOSZORÚT a’ nagy OSZLOP fölött
Ölelő kézzel tett az ÉRDEM ’s TISZTELET.
* * *
******
Mihelyt az OSZLOPHOZ közelebb eshettem;
A’ darab KÖVEKET rendre nézegettem.
Némelyik TRÓJÁNAK1
Értetődik ezenn DUGONICS-úrnak azon Könyve: melynek ily címje vagyon: TRÓJA’ VESZEDELME. Nyomtatódott Pozsonyban LANDERER-Mihály’ bötűivel, és költségével. 1774-dik Esztendőben. Ezen Könyve, DUGONICS-úrnak számos Könyvei között, leg-első vala. őszsze-törtt falából
Vólt faragva Páros’ fehér Márvánnyából.
Némejeket köves Sziklájából raka
Bölcs ULISSESÉNEK2
Ennek a’ Könyvnek ily címje van: ULISSESNEK, ama’ híres, és nevezetes Görög Királynak csudálatos Történetei, ’s-a’-t. Nyomtatódott Pesten ROYER-Ferenc bötűivel 1780-dik Eszten. a’ sovány Ithaka.Sokonn vésve látzott, a’ Kolkisi Házon,
ARGONAUTÁIVAL3
Ez a’ Könyv, eredeti ki-adássára nézve, Deák nyelven vagyon szerezve ilyen cím alatt: ARGONAUTICORUM, sive: De’ VELLERE Aureo Libri XXIV. Nyomtatódott Pozsonyban. LANDERER-Mihály’ bötűivel 1778-dik Eszten. Ez a’ Görög-szabású Könyv Magyarra fordíttatott, ugyan-magától a’ SZERZŐ-úrtúl, némelly Nagyságos Személyeknek hathatós kéréssökre. E’ Könyvnek címje ez: A’ GYAPJAS VITÉZEK. Nyomtatódott Pesten, FÜSKUTI-Landerer-Mihály’ bötöivel, és kölcségével 1794-dik Esztendő.
vitézködő Jázon.
Kar-jeli Kő-szálon vólt metzve Etele.
Etele, és kedves ETELKÁJA4
Ez a’ DUGONICS-úrnak leg-híresebb, és az egész Ország előtt leg-kedvesebb Munkája. Kinyomtatódott elsőben Pozsonyban, Pesten, Kassán FÜSKÚTI-Landerer-Mihály’ bötűivel, és kölcségével 1788-dik Eszt. A’ Könyvnek címje akkoron ez vala: ETELKA. Egy igen ritka Magyar Kis-aszszony. ÁRPÁD és ZOLTÁN Fejedelmink idejekben. ’s-a’-t. – Mivel pedig az egész Nyomtatvány egy esztendő alatt el-fogyhatott; ismétt újra nyomtatódott Pozsomban és Pesten FÜSKÚTI-Landerer-Mihály’ bötüivel, és kölcségével. 1791-dik Eszt. E’ Könyvnek mostani kurta címje ez: ETELKA. – Mivel pedig e’ másadik Nyomtatván-is fogytán van; esztendő ilyenkorra elő-kerűl a’ harmadik is. vele.KÚN5
Két Darabokban jött-ki e’ cím alatt írtt Könyv: JELES TÖRTÉNETEK. Melyeket a’ Magyar Játék-színre alkalmaztatott DUGONICS-András. Nyomtatódtak Pesten FÜSKÚTI Ifiabb Landerer-Mihály’ bötűivel és költéségével[költségével Sh. em.] 1794-dik Eszten. Enneka’ Könyvnek Másadik Darabjában föl-találtatik KÚN-LÁSZLÓ, kiről itten emlékezet vagyon. maradványok-is közötte látzattak,
Melyeket LÁSZLÓNAK a’ Kúnnék hordottak.
* * *
******
Láttam még iszonyú nagyságú KÖVEKET.
Tíz ember-is alig bírná-el ezeket.
Rettentők valának, mint a’ miket maga
Herkules (Abila’, ’s Kalpénél) faraga.
TOLDI6
Nem külőmben TÓLDI-Miklósnak élete ugyan-azon JELES TÖRTÉNETEKBEN találtatik-fel. Tudni-illik az első Darabban. állította ezeket magának;
De már a’ Mohoktói bé-vonva valának.
Két dücső Szűz-is vólt: BÁTORI MACSKÁSI7
Ugyan-azon JELES TÖRTÉNETEKBEN vagyon BÁTORI-Máriának Szomorú Története-is, a’ másadik Darabban – Különös Könyvben találtatik-fel MÁCSKÁSI-Juliánának viszontagsága ilyen cím alatt: AZ ARANY-PERECZEK. Ez a’ Nevezetes Könyv nyomtatódott Pesten LANDERER-Mihály’ bötűivel és költségével 1790-dik Esztendőben – Mivel pedig a’ Nyomtatványok egészszen el-fogytak; ebben az 1798-dikban újra ki-nyomtatódik Pozsonyban.
A’ mint mutatták a’ KÖVEK’ mohodzássi.
* * *
******
Volt még egy fekete lapos síma MÁRVÁNY.
Vésve vala rajta egy KROKODIL-sárkány,
Tiszta SZÜZESSÉGÉT mutatta-meg bőven
A’ Szép KARIKLÉA hajdan ezen köven.
Kondor SZERECSENNÉK8
Ez által DUGONICS-úrnak e’ jelen-lévő munkája értődik, melynek címje: A’ SZERECSENEK. Ennek másadik Könyvében hozódik-elő az a’ nevezetes Márvány, melyről itten szó vagyon. emlékezetére,
MÉROÉBŐL hozták HELIKON’ hegyére.
Ezekből építék az OSZLOPOT ezek
A’ DUGONICS’ hírét föl-építő Kezek.
* * *
******
Egy Rendes TÖBB-SZÖGET tettek tetejére.
Céloztak ez által azon ÉRDEMÉRE,
Hogy TUDÁKOSSÁGÁT9
DUGONICS-úr’ Remek-munkájának lehet mondani a’ TUDÁKOSSÁGRÓL írott két Könyveit, melyek ki-nyomtatódtak Pesten LANDERER Mihály’ bötűivel és költségével 1784-dik Eszten. Mivel pedig ezek a’ Nyomtatványok-is egészlen el-fogytak; e’ fojó 1798-dik Esztendőben újra nyomtatódnak Pesten FÜSKÚTI-Landerer-Mihály’ bötűivel és költségével, három Könyvekre osztva. I. A’ BÖTŰ-VETÉS (Algebra). II. A’ FÖLDMÉRÉS (Geometria). III. A’ HÁROM-SZÖGELLÉS (Trigonometria). És A’ CSÚCSOS-SZELÉSEK (Sectiones Conicae). A’ fekvő bőtűkkel írott Verseket, és ezeket a’ Jegyzéseket szerzette M*** S**. magyarúl ki-adta.
Melyel a’ számtalan TÖBBIT meg-haladta;
Hogy mindent tanított hejesen meg-mérni;
A’-mit Egen-Főldön a’ szemmel el-érni.
Ez egy-is vihette HALHATATLANSÁGRA;
Hív Honnyait pedig HÁLADATOSSÁGRA.
* * *
******
Sok hejen a’ Kövőn ÁRPÁD, TOKSON, ZOLTÁN
Triumfált az üdő’ el-múlandó vólttán.
Sok dűcső ŐSEINK nevei a’ Fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy Építményben.
Ezek között látszott a’ NAGY TISZTELETŰ
DUGONICSNAK metzve nehán Arany Betű.
Mellyet a’ hív MAGYAR KEZEK igy metzének:
A’ Haza.
DugoniCs. András. nagy. nevének.
Szemét sok Haza-fi könyvekkel áztatta.
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok köztt bennem-is az öszsze-olvadott
Szív sok háládatos könyvekre fakadott.
* * *
******
Tisztelem NAGY TUDÓS! ennyi érdemedet.
’S Haza-fi csókokkal értetvén Tégedet;
A’ MAGYAROK’ kegyes ISTENÉT imádtam:
Hogy ily Magyar-szívü HAZÁM-FIÁT láttam.
Áldgyon-is-meg az ÉG, édes HAZÁM-FIA!
Zengjen DUNA-TISZA ’s-minden Magyar’ fia!
Ezt kévántam NÉKED. Meg-ne-szólly ezekért
A’ TE érdemidhez illetlen versekért.
Én mint TEMISTOKLES OSZLOPODNÁL sírtam,
És alá ez’ egy-pár sorocskákat írtam:
* * *
******
Szemléllyétek. Késő. Unokák’. Fiai.
A’. Nagy. Dugonicsnak. A’. Hív. Csokonai.
| (Kőltődött 1795ben. Kinyomtattatott a’ Diétai Mr. Múzsában a’ 117d. és köv. lapp. Megbővítve pedig M. S. Úr által, a’ Szerelemhegyi Úrtól lerajzolt ’s Karats Úrtól kimetszett Rézképpel eggyütt kiadatott a’ Dugonits’ Úr’ Szeretsenjeinek II Darabja előtt. Pesten 1792. II. Dar. 8.)
Mi? hát valójában láttam e’ szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel? –
De, hát álmodhatik olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem, nem: mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A’ magyar Hélikon virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat ’s nefelejtset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Mellyet egy Zefirke, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza-süvölte kettősön.
’S ím a’ hegy tetején, hová a’ szeretet
’S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klio! hogy’ raktak a’ kopott
Kőmaradványokból egy ditső Oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején? és kinek?
Hol már egy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában;
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem járt volna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mausoléumnak itt tört l e a’ feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porban alig van már nyomok.
Látsz itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is elkopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis;
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek ’s betses érdemek egy sorban
Megvetve hevertek mohosan a’ porban.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ Feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz volt burkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezet bádgyadttan tévén két szemére
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Egy homályos felhő, melly a’ méllységről jött,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. –
A’ néma Hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Egy fél rekedtt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavartt, olly lassú és siket,
Hogy már kettő közzűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös Álom, a’ halálnak báttya,
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúltt Régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a’ verem,
Mellybe száll, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmúlandót rakásra örlenek. –
Minthogy ez hely a’ fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott:
Mint a’ mennyi öszvekevertt tekervények
Között tétováznak itten az ösvények.
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködben tán nem kerengének:
A’ millyen homályban úszik e’ tartomány,
Hol könnyen eltéved maga a’ Tudomány.
Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát
Hogy’ járta fel ezt a’ Régiség’ templomát.
Itt van páltzája is feltéve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Helikon hegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen,
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s Hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjában
Szedett követ ezek rakták fel sorjában,
Mellyet sok tsókok köztt a’ Hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvetzémentezett;
’S akkor a’ Grátziák tsinosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e’ nagy oszlop felett
Trombitálva tartott az Érdem ’s Tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelébb eshettem,
A’ darab köveket sorra nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetörtt falából
Volt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Roppanttak valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’ ’s Kalpénál faraga;
Tóldi állította ezeket magának,
De már hasadásin bokrok származának.
Két jeles Szűz is volt, Bátori, Matskási.
A’ mint mutatták a’ kövek’ mohodzási.
(Volt még egy fekete, lapos, sima márvány,
Vésve vala rajta egy Krokodil-sárkány,
Tiszta szűzességét mutatta meg bővön,
A’ szép Kariklea hajdan ezen kövön.
Kondor Szeretsennék’ emlékezetére
Meroéból hozták Helikon’ hegyére.)
Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét felépítő kezek.
(Egy rendes Többszeget tettek tetejére;
Tzéloztak ez által azon érdemére,
Hogy Tudákosságát magyarúl kiadta,
Mellyel a’ számtalan többit meghaladta,
Hogy mindent tanított helyesen megmérni,
A’ mit égen, főldön, a’ szemmel elérni:
Ez egy is vihette halhatatlanságra
Hív honnyait pedig háládatosságra. –)
Sok helyen a’ kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő’ elmulandó voltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben. –
Ezek között látszott a’ nagy nevezetű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének
A’ Haza Dugonits András’ nagy nevének.
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok köztt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! annyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet,
A’ magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy magyar szívű polgártársam’ láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfija!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar-fija!
Ezt kívántam néked. Meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Temisztokles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorotskákat írtam:
Szemléljétek Késő Unokánk’ Fijai!
A’ Nagy Dugonitsnak A’ Hív Csokonai.
|