Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Valahára módot ejthettem benne, hogy régi adósságomat, melly felől 10 esztendők’ elforgása alatt, valahányszor a’ jó reménységnek legkissebb súgára derűlt ki, ígéretet tettem vala, Nemes Hazámnak lefizessem. Az Isten tudja, nem miattam múlt; tudják azok is, kik dolgaimat közelebbről esmérik. – Most sints abban módom, hogy egyszerre kiadhassam Munkáimat, hanem tsak némelly apró Darabokat közlök szíves Olvasóimmal, a’ mellyeknek nyomtattatásával bírhatok, ’s a’ mellyek példa gyanánt szolgálhatnak addigis, míg a’ Nagy Könyvemet Hazánknak egy Fő Oszlopa, Ki Nemzetéhez való buzgó indúlatjának sok jeleiről esméretes, a’ köz fényre kiemelni méltóztatik. Kilép tehát elsőben is a’ KLEIST’ Tavasza, ’s némelly apróbb Versezeti, általam Magyar Nyelvre fordíttatva; mellynek olvasásához, Édes Hazámfia! míg hozzá fognál, kérlek ezt a’ négy Jegyzésemet gondolóra venni ne terheltessél.

ELSŐBEN. A’ Fordításban leginkább ez a’ tzél állott előttem, hogy ennek a’ gyönyörű Poétának egy szavát, vagy annyival inkább egy képetskéjét is el ne hagyjam, vagy gyarlóvá ne tégyem, vagy meg ne homályosítsam: melly miatt sokszor inkább tettem hozzá, ’s a’ verset pótoltam, mintsem hogy a’ rövidítés és szorítás miatt valamelly szép szavát, vagy gondolatját elmellőzzem, vagy meggyomrozzam; a’ mit észre vehetnek azok, a’ kik a’ német munkát esmérni szerentsések, ’s ítéletet is tehetnek róla, ha nem abaposztót eresztettem é a’ Berlini bársonyba? Ez a’ magamtól előmbe szabott törvény kénszerített arra is, hogy az ő ritka és sokatjelentő ’s eleven kinyomási miatt magam is sok ritka és közkézen nem forgó szózatokkal éljek; mellyről bővebben a’ harmadik Jegyzés alatt.

MÁSODSZOR. Sokfelé való gondolkodásim után arra határoztam meg magamat, hogy versben fordítom, és éppen ezekben az aprókban. A’ Matéria lágy, szelíd és kedveltető lévén, hasonló Versnemet kívánt: ez pedig mind azon minéműségekkel bír egyéb Versek felett. Ezt némellyek így írják le, hogy ez Tizenöttagú vers, hanem a’ közepén vagy metszésén Cadentia van. – Igen helytelenűl: mert nem e’ származott a’ 15 syllabáúból, hanem a’ rest emberek tsinálták hajdan ebből ama’ kintornáló Vers-óriást. Gyönyörűen váltogatódik ebben a’ páros 8tagú sor, a’ 7tagú páratlannal; és az asszonyi ritmusok, vagy cadentiák, a’ hímekkel, a’ német és más tsínos poéták’ példája szerént: a’ mire még nálunk alig vígyáznak a’ versmívesek: Faludiban lehet leginkább észrevennünk. De erről ’s effélékről bővebben a’ Magyar Poétikámban. – Az eredeti nyelven Hatmértékűekben vagy Hexameterekben íródott a’ Tavasz: de a’ ki a’ német hexametereket esméri, nem ollyannak képzeli é ezt a’ remek munkát, mint az Eszterházán lévő kertet, ha az holmi Somogyi vagy Tiszaháti girbegurba, egyenetlen, vagdaltt, égetett, tördeltt, vagy önként dűltt Hasogatványokkal volna béfoglalva?

HARMADSZOR. Kéntelen voltam az útféli szózatokkal meg nem elégedni, és ritkább ’s esméretlenebb ígékkel élni fordításomban. De a’ ki ezt balra hajlandó magyarázni, végye gondolóra, hogy a’ szózatoknak szaporításában áll a’ Nyelvnek bősége, a’ nyelvnek bőségében a’ Literatúra’ kezdete, a’ Literatúra pedig Követ, melly útat egyenget a’ fontosabb Tudományoknak. – Kettőt szoktam én a’ Magyar Nyelv dolgában fejtsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja hogy Ez új Szó! mintha bizony nékünk megkellene ’s meglehetne azzal az egynéhány Scytha szóval érni a’ mit katzagányos apáink lóháton hoztak ki Europába. – Tsak tudni való dolog, hogy nékünk mind a’ mesterségbéli dolgokban, mind a’ gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a’ Dentumogereknek; idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogy ne lehetne hát, sőt hogy ne vólna szükség a’ szavainknak számát szaporítani? Ők, és az ő Elejik, mertek a’ dolgoknak nevet adni, hasonló Zsenivel bírtak az ő fijaik ’s a’ mi Elejink: no már, szegény Magyar nemzet! ettől a’ jussodtól is elestél az újabb időkben? ugyan mikor és mi fosztott meg e’ tehetségtől? Hiszen még a’ XVd. Század’ végén ’s a’ XVId. Elején tudom hogy bírtál véle; mert a’ bombárdát ágyúnak, a’ sclopetumot puskának merted nevezni;^* sőt még a’ XVIIdikben is mutattad jelét Ösi szófaragó (?!?) Szabadságodnak, a’ midőn a’ Tabacáról azt mondád hogy légyen az magyarúl dohány, és lőn az magyarúl dohány mind e’ mái napiglan. Talám hát a’ XVIIId Század, a’ mellyben minden nemzetek annyira bővítették nyelveket, talám mondom ez a’ filozófusi Század tiltott meg ettől tégedet, ’s éppen tsak tégedet? ha úgy van, a’ jelenvaló XIXd. Században a’ Magyar Tudósoknak legelső Gyűlésekben – ha ugyan tartatni fog valaha – könyörögjél ennek visszanyeréséért – jure postliminii… Bizony a’ szegény Községnek ma is több Genieje van, mintsem azoknak, a’ kik szégyenlenek a’ közé számláltatni: ő a’ maga új ideáit is ki meri magyarúl tenni, ’s ha reá kész szót nem talál, bátorkodik tsinálni; míg a’ felső Kösség nem akar, a’ tudós Kösség nem mér, és amaz németizál, e’ pedig deákizál. – A’ másik, a’ mire mindég nevetnem kell, az, mikor némelly ember azt mondja hogy Ezt a’ szót nem hallottam. Tudatlanságunknak egyenes megvallása ugyan virtus; de az említett embereknek nagyobb részében kevélység: mert egy úttal azt is akarják kitenni hogy a’ mit ők nem esmérnek, az mind rossz szó. Quasivero! – Az egyenes ember, ha ollyast talál is, így gondolkozik: „Én ennek az Írónak, a’ jámbornak, némelly szavait még nem hallottam, mivel meglehet hogy holmi régibb és újabb Magyar Könyvet, a’ mit ő láthatott, nem olvastam, sem Hazánknak annyiféle Provinciáiban meg nem fordúltam; most pedig örűlök hogy hazai nyelvemnek esméretében ezzel is gazdagodom. Az Isten áldja meg, ő még is szemfül ember, iparkodik is; bártsak sokan közlenék vélünk illyen észrevételeiket.” Ama’ Finnyáskodó pedig olvassa meg a’ Heltai, Tinódi, Valkai, Bartsai, Tsanádi, Temesvári, Lisznyai, Zrinyi, Paskó, Horhi Juhász, Lippai, és egyebek velős Magyar Irásit; sőt holmi Bányász Csákányt, Sopronyi Veres Tikmonyat, X ut Tököt, és több efféle korpáú Grapsákat se hagyjon megtekintetlen’; tégye kézi könyveivé Gyöngyösyéket, Faludit, Báróczyt, Bessenyeyéket, Kazincyt, Arankát, Horvátot, Péczelit, ’s a’ t. forgolódjék a’ Felfőldi, Duna- és Tiszamellyéki ’s Erdélyi Magyarokkal; levelezzen hazabéli Tudósokkal; figyelmezzék a’ mesteremberekre; ereszkedjék le a’ paraszt, tudatlan, egyűgyű – de nála meglehet jobb-magyar – községhez, allynéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés, ő előtte.

Én a’ szókat úgy nézem a’ nyelvben, mint a’ polgárokat a’ hazában. 1) Vagynak a’ mellyek régi törzsökös eredetűek, és azt szinte Ásiából hozhatják le, legalább – sok száz esztendősök; de az időnek viszontagsági miatt, mint sok jeles familiák, elvesztették nemes voltokat, feledékenységbe mentek, és neveik tsak némelly régi Könyveknek levelein, mint holmi avúltt Diplomákon láttathatnak. Ezeket méltó a’ maradéknak új életre és fényre hozni, a’ mint mondottam – jure postliminii. Kivált, a’ melly szóknak ágazatjai, és mintegy rokonjai, még ma is esmértetnek. Illyen a’ Hölgy, Nő, ’s a’ t. 2) Vagynak ollyanok, a’ mellyek az esméretes szózatoktól, a’ Nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerént (per Analogiam) származnak, vagy származhatnak. És ez a’ leggazdagabb ’s legigazságossabb kútfeje a’ Nyelvbővítésnek, a’ Szósokasításnak, a’ Grammatica Inpopulatiónak. Az illyen analogizáltt Szók ollyanok, mint a’ törzsökös nemesektől, törvényes ágyból, szaporodott fiak. P. o. Szállok, inchoat. Szállalok: mint Szóllok, Szóllalok. Hullám: hullámlik, mint villám: villámlik. Bukni: bukadék ’s a’ t. 3) Vagynak ollyanok a’ mellyek a’ két Magyar Hazának egy vagy több részében is esméretlenek, de másutt igaz Magyarok’ száján gyakoroltatnak. Ha hát valamelly valóságos Nemes egy Vármegyében (már ha a’ legkissebbikben is) publikálva van: nem szintúgy igaz magyar é az, mint akármellyik Grófi, vagy Hertzegi Familia, mellynek neve és birtoka mind a’ két Magyar Hazában széllyel elterjedett? Igy kell, ’s így is lehet ezekről a’ Provincialis Szókról is gondolkodni; minéműek, a’ Duna mellett Kaján, kondor, kajdászni, a’ Tisza mellet[t]^* Górni, kókkadni, kontár, a’ Felfőldön, Bajbonts, réja, csermely, Erdélyben Rügy, ’s a’ t. 4) Vagynak végezetre ollyanok, a’ mellyek eredet szerént ugyan nem magyarok; de vagy a’ Nyelv’ Királyától, az Usustól, petsétes levelet kaptak, vagy a’ Magyar Tudósok’ Diétáján hungarizáltattak, vagy a’ Szentegyház, a’ törvényszék, a’ tábor a’ fábrikák, a’ kereskedés, a’ kézi és egyéb mesterségek körűl hasznos szolgálatot tettek és tehetnek.¹ Ezek Indigenák és Libertinusok: és ezekben, ha polgári just kívánnak szerezni, megkívánhatja a’ Nemzet, hogy a’ tős-gyökeres Magyar szók felett, se nyilván se titkon, sem erővel sem szép szín alatt, elsőségre ne héjjazzanak, hogy külfőldi ruhájokat levetkezzék, idegen hangejtéseket megszelídítsék, és még a’ legutolsó Magyar jobbágy’ füleinek is botránkozást ne tsináljanak, ’s annak száját elviselhetetlen rabotával ne nyomorgassák. Igy áll fel osztán törvényesen a’ Magyar Nyelv’ országa; így szaporodnak miriádokra annak hasznos és díszes polgárjai: így pusztúl el ama’ nyűgös Monopolista a’ Deák, amaz elhatalmazott Német Mautos, a’ Tót furmányos, az Olasz Mercatimago, a’ Frantzia Emigrant; így fúlnak meg önnön bőltsőikben a’ pajkos Szófaragóknak törvénytelen ágyból született, tsonka, bénna Idétlenjeik: így emeli fel fejét a’ magának hagyatott szegény Magyar Nyelv; így ditsekedhetik jövendőben a’ Nagy Corvinus’ Nemzete!!

Ha hát én a’ homályba ment régi szókkal élni, a’ nyelv’ természete’ mentében újakat ágaztatni, a’ külömb vidékeken gyakoroltattakat mindenik Hazának köz piatzára felvezetni, a’ kűlfőldi, de magyarrá lett, vagy azzá lenni méltó Terminusoknak anyai Beszédem’ soraiban helyet adni bátorkodtam: senki meg ne ítéljen véle, ha azzal a’ jussommal élek, mellyet tőlem mint született Magyartól az irígynél egyéb meg nem tagadhat.² Minthogy pedig még jó és elegendő Szótárnak hijjával vagyunk: a’ Könyv’ végén az illyen ritkább szókat, a’ kegyes olvasónak kedvéért, Ábéce szerint feljegyeztem, egy két betűvel megmagyaráztam, és hogy őket honnan vettem, a’ tsutsorodható Criticasterek miatt, urát is adtam.

NEGYEDSZER. A’ Jegyzéseken töprenkedtem legtöbbet. Ha nem találok tenni, mondok; a’ szegény betűtlen Olvasó megneheztel, hogy érthetetlen verseket tukmálok rá, ’s még sem magyarázom meg, félre veti majd könyvemet, és talán minden olvasástól is elfanyalodik: Ha pedig jegyzéseket rakok fel; a’ tanúltt Olvasó azt fogja mondani, Minek az a’ sok Jegyzés? kivált illyen mindennapi és országúti dolgokról? minek fogja az a’ könyvet? minek tsúfítja a’ páginákat? ’s a’ t.? – Hogy hát ezt is elkerűljem, a’ gyengébbekkel is könyvemet megérttessem: közép útat választottam; tsináltam ugyan jegyzéseket, de igen kurtákat, és mégis, a’ mint reménylem, elég világosokat: és hogy a’ szakadatlan Noták a’ lapoknak tekintetét el ne éktelenítsék, a’ magyarázni-való deák és egyéb szókat az Ábécébe raktam.

Vedd jó neven tehát, Kegyes olvasó! ezt az első Csomóját az én Munkáimnak: ha az Isten éltet, ’s egésségemet megtartja, a’ többivel is kedveskedni szándékozom. A’ Következendő Csomónak foglalatja és neve: LILLA, vagy az Érzékeny Dalok. – Addigis a’ gántsoskodóknak megszentelődést, a’ jámboroknak nyúgodalmat, Országunknak békességet, Tenéked pedig vídám életet kívánok. Istenhozzád.

Van nékem egy barátom, a’ ki Ánglus és Poéta, ’s különös kedvellője a’ sétálásnak. Közelébb, midőn őtet alkonyodtakor hijába keresem vala a’ szállásán, megtalálám az erdőben, hol egy hantdombon pihen vala; egy patakotska megett, melly egy vadrózsa-ernyő alól rohan ki, és vízporrá ’s tajtékká változván, a’ vőlgybe omlik. A’ Vízbukadéknak morgása miatt nem hallhatta meg érkezésemet. Hátúlról a’ fejéhez sullogék, ’s megsajdítám, hogy a’ jegyzőtáblájára hallatos sohajtások között ’s néhány könnyeket is ejtve, éppen valamelly versezetnek utólsó sorait írá. –

Már fel akar vala állani ’s megláta engemet. – „Régen itt vagy már? így szóla egy kitsit megpirúlva, nem hallottam, mikor ide jöttél.” – „Már itt voltam, mikor olly nagyon kezdél sohajtozni, felelék én, ’s mikor könnytseppjeid jegyzőtábládra hullának!” – „A szép Tavasz, és e’ szép tavaszi Estve, úgymond ő, olly kedves andalgásba hoztak, engemet, hogy én meg nem állhatám, hogy némelly érzésimet le ne írjam, ’s azok indítottak a’ sohajtozásra.” – Ekkor közlé velem a’ maga munkáját, mellyet szabad légyen nékem egy gyengébb folyóbeszédi fordításban esméretessé tenni. –

„Melly édesen mormol a’ vízomlás, és mormolni meg nem szűnik! Mint remeg végig az ő habja a’ vőlgyön a’ virágok között, mellyek az ő színe felé hajladoznak! Még kevéssel ezelőtt jégbolt alól omlott ki ez; a’ főld búson kesergett vala, fejér halottruhával lévén béborítva. Az erdők és vőlgyek hópelyhekkel valának béretzézve, elhagyatva éneklő lakossaiktól. A’ bikáknak és szarvasoknak kemény testeket zúz, és jég öntötte bé, és úgy jártak benne, mint a’ pengő pántzélokban. Minden teremtvények érzették vala a’ télnek sullyát.” –

„Melly kegyelmes az Isten! mint ifjítja ’s mint örvendezteti meg ő, mind azt a’ mi él! Mert ő volt az, a’ ki mindenható karjával a’ sok ezer Világokba azt az első mozgást indította, a’ mék által azok saját abrontsaikban mind örökké futnak; ’s az Esztendő szakasszait változtatják.” –

„A’ néki-pirúltt Nap jobb kedvvel nézi most, hogy a’ zőld, és virágokkal rakott Főld miképpen úszik az ő súgárinak tengerében. – A’ Tzethal, úszó sziget’ módjára nyugszik a’ melegűlő vizekben, vagy lerohan a’ tenger’ méllységére, ’s örvényt indít játéka kőzbe: és a’ Nautil ismét hajó, evedző, vitorla, és kormányos önnön magának. – A’ teméntelen madársereg, melly a’ mi pázsitjainkat elhagyta volt, most örömmel siet hozzánk a’ tengeren keresztűl, és szintúgy truppba lovagol a’ levegőnek láthatatlan habjain.”

„Minden erdő zeng örvendő polgárinak hangitsálásoktól. Az Eléfánt, és minden temérdek Állatdomb, a’ sokféle aprómarha, és minden féregfaj, a’ mi a’ főldben, a’ mi az erdőknek fájin, a’ mi a’ levegőben és a’ vizekben él, mind-mind érzi hatalmát a’ mindent felélesztő Kikeletnek.”

„Óh adjatok hálát az Úrnak, ’s magasztaljátok az ő Nevét, mindnyájan, kik az ő kegyelmét érzitek. Közönséges Kontzert emelkedjék fel tőletek az ő Királyiszékéhez! Adjátok nékem szavaitokat, óh Mendörgések; mellyek ismét a’ levegőben laktok már, hogy az Úrnak ditséretét a’ főldnek hírdethessem!...”

„És óh! melly ingerelve ragyog amott a’ naplementi Ég az ő bíbor- és aranyszín világával! Amott egy mezei vidékhez hasonló, rakva rétekkel, rakva erdőkkel, rakva hegyekkel, tavakkal; amott pedig egy tengerhez, mellyen lánghullámok tűndökölnek. Gyönyörű illatok lepik el a’ tájékot, ’s mélly Tsend uralkodik mindenfelé, mellyet tsak e’ kis Patak’ mormolása zavar meg, ’s hébe-korba a’ Fülemülének melánkóliás dalja vág ketté, ’s egy mezei sápító sípotska.” –

„Légy tsendes, én szívem! légy tsendes mint a’ levegő, ’s légy az mind örökké! Soha se lázzadjanak fel te benned zivatar indúlatok, azon a’ gyűlölségen és haragon kivűl, mellyet az igazságtalanság és a’ bűnök érdemelnek.”

„Uram! ki az én életemnek reggelét és déltáját eltőltenem megengedted, adjad, hogy annak estvéje, melly már sebes lépésekkel közelget, ah! adjad, hogy az szebb légyen éltem’ nappalánál! Adjad, hogy midőn az eljön; mint e’ haldokló Nap, úgy lángoljak én azon való örömömben, hogy nékem a’ te lakóhelyedet, hogy nékem a’ te felséges voltodat majdan szemlélnem kell.”

„És ti barátim, ti kik nékem boldogságom, betsűletem, gazdagságom és mindenem valátok, kik az én hibáimat ’s gyengeségeimet a’ szívemért elnéztétek; ejtsetek akkor egynéhány könnyeket én mellettem, mikor az én már lankadó félben lévő pillantásim a’ Menny körűl elragadtatva tántorognak.”

– A’ tavasznak bőven tékozlott adományi, mellyek körűlöttünk folynak és gőzölögnek, tzudarok a’ Szerelem’ betegjére nézve; ő néki a’ hajnal félholtan lángol, a’ Nap homályosnak tetszik ő néki; nem botsát ez ő reá gyönyörködést a’ maga súgárain; ő rá nézve az egész Teremtés megholt. – Örvendő barátinak zsibongása között elhagyattatottnak érzi magát, és magánosnak, nem hallja azoknak perge katzajjokat; hanem hallja a’ kőszálakon és tengeren által az ő Bálványjának suttogását, a’ melly őtet megvarázsolja. Az ő lelke ama’ kebelnek liliomjai köztt portyász, ’s ama’ szátskának mézzén ragaszkodik. A’ hitszegés felől való gyanúság, lidértz módra megtsalja az ő érzését, s’ Őrangyalának képe messze rándúl előle: akkor rohan ki először az ő fájdalma, akkor hasonlít ő a’ szélveszek és a’ hideg miatt színéből kikőltt hervadozó virágszálhoz; akkor őgyeleg egy halott a’ főld’ színén.

Ti, harmatlepte tarka Rétek! ti félénk nyárfákkal megrakott Ösvények! ti Zefirek! és ti, kik hajdan lombos ernyőtök alatt a’ virágzó lóherén sokszor hűsítettétek őtet, borzas Fenyők! ti Patakok, mellyek megett gyakran szunnyadott el rekedtt morgástokra, ezután már Istenhozzátok! többé már tsak kínját fogjátok éleszteni. – Tsak a’ sivatag, homokos puszták, az Otzeán’ szélveszes partjai, a’ távol fekvő Czintermeknek árnyéka, az öszvedöntött várak, mellyeket már a’ redvesség’ foga át- ’s meg-át rágott; és búson fenyegetődző szilfák’ homálya borít, – tsak ezek az ő Paraditsomi, ahol nyomorúltt-volta kön[n]ytseppekben foly le sáppadtt ortzáján, ahol egész napestig tébolyog, ’s gyakran a’ süvöltő szelekkel együtt nyögdétsel ki a’ kriptákból és kőbarlangokból, és sivákol a’ magános Tsúvikokkal.

Ha, egy darabig a’ szökdöső Lidértztől tsalogattatván, a’ seppedékeket sokáig gázolván, végre estve felé haza vántzorog; akkor bút és könnyeket önt felesleg is levelére, ’s mindenik sorában meg-meghal. Tsigázó-lajtorja gyanánt van nyoszolyája, világos virradtig aggságot hereg fel megnehezedett szívéről, a’ gyötrelem egy oldalról másra hentsergeti, ’s dobog minden pulsusütésre. Ha sokára elnyomja az álom; akkor útálatos képek intselkednek reá nyugvóhelye körűl. Most setét boltozatok alatt tévelyeg, mellyek rakvák lelkekkel és tsontvázakkal; majd tüzes hidrák ijesztgetik. El akar szaladni; de alatta a’ főld hátra vonúl, és őtet magával együtt visszarántja. Most úgy tetszik néki, hogy a’ főld ótzeánná lett, a’ hullámok tovább ragadják őtet; látja a’ Méllységnek feltátott torkolatját, rettegve kapaszkodik a’ vízbértzekre, és meghal azoknak omladékin. Majd egy Üregből, mellynek mélly voltára szédeleg, nógatva kijált hozzá Szerelmének édes tárgya: sebes lebegve száll le oda; de mikor hosszas ereszkedése után azzal ketsegteti magát, hogy hozzá juthat, a’ barlangnak feneke amaz Isteni képpel együtt végképpen alásűllyed. Ijedtében felrezzen, és ébrenn folytatja álmodozását, rázattatván a’ szűfájástól és sullyos bútól, s a’ gyújtvány Hideg miatt vonaglódván. –

Boldogságnak tarthatni az emberi nemzetre nézve, hogy a’ benne elhatalmazott bűnök közűl sokkal közönségesebb a’ gyönyörűségekre való hajlandóság, mint a’ nagyravágyás és a’ pénznek szerelme: úgyhogy száz bujálkodókat (a’ kiknek fő hajlandóságok a’ gyönyörködés) lehet addig találni, míg tíz nagyravágyót és egy fösvényt, a’ kiknek t. i. fő indúlatjok a’ betsűlet-vadászás, és a’ pénzkuporás. A’ Fukarság annyira ellenkezik a’ társasággal, és az Egésznek hármóniájával ’s boldogságával; hogy az emberek vagy felette nyomorúltak volnának, vagy utoljára (felteszem, hogy a’ nemzés által tovább is szaporodnának) ki kellene nékik a’ világból fogyni, ha még többen volnának közöttök a’ zsobrákok. Irígység, gyűlölség, áskálódás, űldözés, álnokság, tsalárdság, tolvajkodás, és végre öldöklés és vérontás – ezek tennék akkor gyilkoló-barlanggá e világot; és ekkor tűrhetőbb volna, a’ kietlenben, tsupa kígyók és skorpiók, oroszlányok és tigrisek, mintsem emberek köztt lakni. – A’ Nagyravágyás pedig minémű inségeknek szerzője, nem szűkség megmutatni. A’ ki a’ világnak történetiben egy kevéssé jártas, úgy találja, hogy a’ hatalmas birodalmaknak leomlását, a’ közönséges nyomorúltságot, és a’ milliomnyi embereknek vérek’ kiöntését, ez az indúlat okozta.

Azomban, a’ kis gonosz is tsak mindég gonosz marad, és a’ gyönyörűségeknek mód nélkül való szerelme soha sem tagadja meg a’ maga bűn természetét, és szintúgy nem kevés rossznak szokott eszköze lenni. Ha azt meg nem gondoljuk is, hogy minden mesterségek és tudományok rossz lábon állanának, hogyha a’ földet tsupán ollyan gyönyörűség’ fijai laknák, a’ kik minden szoros munkát gyűlölvén, a’ kényes életet pedig mód nélkül szeretvén, nem sokára mind azt, valami az élet’ módját könnyebbíti, sőt a’ mi annak fenntartására elmúlhatatlanúl szükséges, semmivé tennék; tsak ezt a’ kérdést teszem fel hogy van^* é azoknál boldogtalanabb ember, a’ kik a’ kellemetes érzéseknél, ’s a’ legfelsöbb gyönyörüségnél egyebet nem áhítnak, nem keresnek? – Mert mihelytt a’ kellemetes érzések előlök elenyésznek, azonnal szomorúságba és bús kedvbe borúlnak. És hogy is ne oszlanának el azok ő előlök egyszeribe, holott rend szerént tsak a’ heves és zivatar gyönyörűségekre áhítoznak, a’ mellyek az egész lelket megrázzák, és egyszerre minden érzőinakat általjárnak; az ártatlan gyönyörűségeket pedig gyávának és ízetleneknek tartják? Kínos nyavalyák, a’ test’ és elme’ erejének megfogyatkozása, a’ betsűletnek, jó hírnek, és jószágnak elvesztése, sőt sokszor egész familiáknak megbukása – ezek az elmaradhatatlan következései az ő kitsapongásoknak. Akkor osztán Istennéktek kellemetes érzések! Nyughatatlanság, aggódás, és kétségbeesés szállott a’ ti helyetekbe, ezek lepték meg a’ bujálkodónak lelkét, a’ ki már most kétszerte szerentsétlenebb, minél kevésbé volt ezekhez az ő boldogságának ellenségihez, hozzászokva. –

Igaz ugyan, hogy az ember gyönyörűségre van rendelve, mert a’ jó Teremtő szeretetből hívott ki minket a’ semmiségből. De hát, ez a’ gyönyörködés feslettségben áll é? vagy abban, hogy testünket pintzévé, életünket szakadatlan tivornyává tégyük? nem találhatni ártatlanabb gyönyörűségekre ’s örömökre? Az értelmes barátokkal való társalkodás sokkal többféle módon múlattat, és bennünket bor és játék nélkűl is örömbe meríthet. Igaz barátokra pedig kiki szert tehet, ha azoknak bírására érdemes, és maga is tud igaz barát lenni. Ezenfelyűl, a’ természetnek és mesterségeknek tágas Országai ezer szabados múlatságokkal kínálkoznak. – Ní! (így szól Wieland) a’ Természet integet ránk. Kibeszéllhetetlen vídámsággal lehelli ki a’ megelégedést Ní, a’ tsendes ég hogy tekint-alá a’ hársfáknak társaságos gallyain keresztűl! Minden tsak örömöt kiált, ’s a’ vígságra hídogál. – Mi érettünk párolognak a’ virágok, mi értünk tsörög a’ kígyódzó patak a’ lombos fáknak homályos boltja alatt, melly a’ madarak’ énekétől zengedez. A’ mezőknek és pázsitoknak tarka virágos leplei mi érettünk^* tündöklenek, mi érttünk festi a’ Nap a’ támadati eget aranynyal és bíborszínnel. Minden, ahová szemünket, ahová gondolatinkat fordítjuk, minden bétölti lelkünket örömmel és elragadtatással. Hát a’ mesterségek mennyi gyönyörködtetést szolgáltatnak! Melly széles mezejét nyitják ki előttünk a’ kies foglalatosságoknak! Mink nem tsak a’ goromba érzésekre, hanem a’ gondolkodásra és munkára is vagyunk alkotva; és egyedűl a’ szorgalmatosság és az értelmes tselekedetek adják meg nékünk a’ valódi és állandó Elme-tsendességet. A’ munkát és a’ virtust gyakorló ember mondhatja el igazságosan, ’s ő viheti végbe azt, a’ mit Frantzországnak a’ Régense, amaz esméretes Orleáni Hertzeg mondott vala: Az égnek legkissebb adományán is örvendeni kívánok, ’s kívánom azt a’ pályát, mellyet meg kell futnom, virágokkal béhinteni.

Meg nem állhatom, hogy a’ következendő levelet, mellyet a’ minapában vettem, ezen alkalmatossággal ne közöljem.

Magamnak is szintúgy szívemen feküvén az emberi nemzetnek java, mint az Úrnak, hanem olly módom nem adódhatván tzéljaimnak mindenekkel való közlésére; bátorkodom az Urat, azoknak végrehajtására, megkeresni. Én ugyan szívesen igyekeztem holmi üveg-szemeknek, fejér és piros kentséreknek, egyes és kettős Melyeknek készítésével az emberi nemnek szolgálatjára lenni: de az a’ sok Kontár, az a’ sok majmolója az én mesterségemnek, azt okozta, hogy az én Portékáimnak árra szembetűnőképpen alászállott. Mostanában egy találmány ötlött az eszembe, a’ mellyből mind a’ világnak, mind a’ magam erszényjének sok szép hasznot ígérhetek. Ugyan is, láttam itt a’ mi városunkban, hogy sok ember, mind férjfi mind asszony, orratlanúl őgyeleg, azért is néminémű orrokat kezdtem könnyű fából készíteni, a’ mellyeket doróttal a’ boldog emlékezetű hús-orrhoz hozzá tsinálok, és hasonló színre meg is festek; úgy hogy sok ember tsegéjjével is állítaná, hogy ismét a’ régi orr nőtt ki. Hogy ez a’ Találmány betses és hasznos, azt az Úr maga is általlátja, ’s reménylem, nem tagadja meg azt a’ szívességét, hogy hathatós ajánlása által ezt az én Orrfábrikámat kelendőségbe fogja hozni. Hiszen most már kiki úgy hordozhatja megint az orrát, a’ mint magának tetszik: a’ mit eddig sok ember nem tselekedhetett: és ezután senkinek sem lesz az ábrázatja ollyan pökedelem, mint eddig volt sokaké. Egy némelly ember, a’ kit egy némelly bujaság az orrától megfosztott vala, kitsúfoltatott e’ miatt egy bizonyos bujálkodótól – egy Részegestől! Én most már ennek a’ kitsúfolttnak, illendő árron, visszaszerzettem a’ betsűletét, és az ő kitsúfolója – ama’ kézzel lábbal termett nagy boros-hordó – a’ világért sem adná, ha ő ollyan szép ábrázatú lehetne. Kérem hát az Urat, adja tudtára ezt a’ Világnak, és jutalmaztassa meg az által az én talentomomat: mellyet az Úr tartozik is megtenni, ha az Úr valósággal az, a’ minek magát kiadja. Mondja meg az Úr nékiek azt is, hogy nem tsak az orrokvesztett emberek vásárolhatnak nálam; hanem azok is, a’ kik tartanak tőle, hogy orrok nélkűl találnak maradni, igen jól teszik, ha ezt a’ magok’ számára jó eleve bészerzéndik. Így az a’ nyereségek lesz benne, hogy a’ mostani orrokhoz képest veszem le a’ Modelt, és hogy a’ néhai Sas-orr helyett tömpe orrat nem teszek fel. Maradok az Úrnak

P. s. Tudja az Úr, hogy egy gonosz nyavalya adott alkalmatosságot a’ Parókák’ feltalálására; ’s azonban mégis ollyan nagyon Módiba jöttek, hogy én hallottam, mikor sok nagyvárosban valakinek dítséretére így szollottak: Ez jeles személy, ő Parókát is visel, és néki minden jól áll. Ha az Úr a’ dolognak emberűl utánna lát, reménylem, hogy noha az én Találmányomra még gonosszabb nyavalya szolgáltatott okot, mégis idővel mi nálunk is meghalljuk, hogy; Ez jeles Személy, ő Vendégorrat is visel, és néki minden jól áll.