HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Ánglus andalgás
A’ KLEIST’ Prósáiból

Van nékem egy barátom, a’ ki Ánglus és Poéta, ’s különös kedvellője a’ sétálásnak. Közelébb, midőn őtet alkonyodtakor hijába keresem vala a’ szállásán, megtalálám az erdőben, hol egy hantdombon pihen vala; egy patakotska megett, melly egy vadrózsa-ernyő alól rohan ki, és vízporrá ’s tajtékká változván, a’ vőlgybe omlik. A’ Vízbukadéknak morgása miatt nem hallhatta meg érkezésemet. Hátúlról a’ fejéhez sullogék, ’s megsajdítám, hogy a’ jegyzőtáblájára hallatos sohajtások között ’s néhány könnyeket is ejtve, éppen valamelly versezetnek utólsó sorait írá. –
Már fel akar vala állani ’s megláta engemet. – „Régen itt vagy már? így szóla egy kitsit megpirúlva, nem hallottam, mikor ide jöttél.” – „Már itt voltam, mikor olly nagyon kezdél sohajtozni, felelék én, ’s mikor könnytseppjeid jegyzőtábládra hullának!” – „A szép Tavasz, és e’ szép tavaszi Estve, úgymond ő, olly kedves andalgásba hoztak, engemet, hogy én meg nem állhatám, hogy némelly érzésimet le ne írjam, ’s azok indítottak a’ sohajtozásra.” – Ekkor közlé velem a’ maga munkáját, mellyet szabad légyen nékem egy gyengébb folyóbeszédi fordításban esméretessé tenni. –
„Melly édesen mormol a’ vízomlás, és mormolni meg nem szűnik! Mint remeg végig az ő habja a’ vőlgyön a’ virágok között, mellyek az ő színe felé hajladoznak! Még kevéssel ezelőtt jégbolt alól omlott ki ez; a’ főld búson kesergett vala, fejér halottruhával lévén béborítva. Az erdők és vőlgyek hópelyhekkel valának béretzézve, elhagyatva éneklő lakossaiktól. A’ bikáknak és szarvasoknak kemény testeket zúz, és jég öntötte bé, és úgy jártak benne, mint a’ pengő pántzélokban. Minden teremtvények érzették vala a’ télnek sullyát.” –
„Melly kegyelmes az Isten! mint ifjítja ’s mint örvendezteti meg ő, mind azt a’ mi él! Mert ő volt az, a’ ki mindenható karjával a’ sok ezer Világokba azt az első mozgást indította, a’ mék által azok saját abrontsaikban mind örökké futnak; ’s az Esztendő szakasszait változtatják.” –
„A’ néki-pirúltt Nap jobb kedvvel nézi most, hogy a’ zőld, és virágokkal rakott Főld miképpen úszik az ő súgárinak tengerében. – A’ Tzethal, úszó sziget’ módjára nyugszik a’ melegűlő vizekben, vagy lerohan a’ tenger’ méllységére, ’s örvényt indít játéka kőzbe: és a’ Nautil ismét hajó, evedző, vitorla, és kormányos önnön magának. – A’ teméntelen madársereg, melly a’ mi pázsitjainkat elhagyta volt, most örömmel siet hozzánk a’ tengeren keresztűl, és szintúgy truppba lovagol a’ levegőnek láthatatlan habjain.”
„Minden erdő zeng örvendő polgárinak hangitsálásoktól. Az Eléfánt, és minden temérdek Állatdomb, a’ sokféle aprómarha, és minden féregfaj, a’ mi a’ főldben, a’ mi az erdőknek fájin, a’ mi a’ levegőben és a’ vizekben él, mind-mind érzi hatalmát a’ mindent felélesztő Kikeletnek.”
„Óh adjatok hálát az Úrnak, ’s magasztaljátok az ő Nevét, mindnyájan, kik az ő kegyelmét érzitek. Közönséges Kontzert emelkedjék fel tőletek az ő Királyiszékéhez! Adjátok nékem szavaitokat, óh Mendörgések; mellyek ismét a’ levegőben laktok már, hogy az Úrnak ditséretét a’ főldnek hírdethessem!...”
„És óh! melly ingerelve ragyog amott a’ naplementi Ég az ő bíbor- és aranyszín világával! Amott egy mezei vidékhez hasonló, rakva rétekkel, rakva erdőkkel, rakva hegyekkel, tavakkal; amott pedig egy tengerhez, mellyen lánghullámok tűndökölnek. Gyönyörű illatok lepik el a’ tájékot, ’s mélly Tsend uralkodik mindenfelé, mellyet tsak e’ kis Patak’ mormolása zavar meg, ’s hébe-korba a’ Fülemülének melánkóliás dalja vág ketté, ’s egy mezei sápító sípotska.” –
„Légy tsendes, én szívem! légy tsendes mint a’ levegő, ’s légy az mind örökké! Soha se lázzadjanak fel te benned zivatar indúlatok, azon a’ gyűlölségen és haragon kivűl, mellyet az igazságtalanság és a’ bűnök érdemelnek.”
„Uram! ki az én életemnek reggelét és déltáját eltőltenem megengedted, adjad, hogy annak estvéje, melly már sebes lépésekkel közelget, ah! adjad, hogy az szebb légyen éltem’ nappalánál! Adjad, hogy midőn az eljön; mint e’ haldokló Nap, úgy lángoljak én azon való örömömben, hogy nékem a’ te lakóhelyedet, hogy nékem a’ te felséges voltodat majdan szemlélnem kell.”
„És ti barátim, ti kik nékem boldogságom, betsűletem, gazdagságom és mindenem valátok, kik az én hibáimat ’s gyengeségeimet a’ szívemért elnéztétek; ejtsetek akkor egynéhány könnyeket én mellettem, mikor az én már lankadó félben lévő pillantásim a’ Menny körűl elragadtatva tántorognak.”