Itt a’ Tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a’ hó és a’ jég;
A’ vizek’ kristály tükörében
Magát meglátja már az Ég.
A’ megszelídűltt levegőben
Lanyházó essők hullanak,
Mellyek a’ tserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt tsillámlanak.
Minden pásztort örömre hoznak
A’ virágok’ illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A’ halmokon bárányjai.
A’ fű a’ rög alól kitsúszik,
Zőld koronát tol a’ fején;
Zefir mint a’ habon úgy úszik
A’ lágy vetések’ tetején.
Virágokból szövött ruháját
A’ tarka rét már hímezi,
Az ezüst tsergetegek’ táját
A’ gyenge nád béprémezi.
Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a’ szellők’ mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.
Ama’ Sijónál Lyánkájával
Szunnyad a’ pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;
Lágy álom űlt szemek’ héjjára,
Lelkek egymás’ lelkébe jár;
A’ tsalogány’ nyájas daljára
Szunnyadt el ez a’ boldog pár.
____
Ah, ha ebben a’ köz örömben,
Melly már elterjedt szerteszétt,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm’ legkissebb neszét!
Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég’ elhagyott már engemet,
Nints olly tavasz, melly elszéllessze
Holtig tartó keservemet.
Én tsak a’ boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Tsak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha az halál síromba zár.
Mert LILLA egy tavasz’ nyíltában
Én tőlem messze vettetett,
A’ kiért tudtam hajdanában
Betsűlni ezt az életet. –
Midőn akkorba mélly sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széllyelfutott patakjait
Óh Fátom? hogy éltem’ végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy tseppjéig
A’ véremnek kiömleni,
Hogy a’ hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a’ szerelemben
És holtra sírjam magamat? –
Hitetlen Sors! ki jobbadára
Tsak a’ bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:
A’ szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.
Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek
Hogy LILLÁMAT bírhassam én.
____
Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, LILLA! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.
A’ te bájoló kedvességed,
Melly a’ teremtés’ remeke,
’S nemes lelked méltóztat téged
A’ királyok’ szerelmire;
És sok száz úr, ki pántlikával
És tsillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed’ lángjával
Párnak választna tégedet.
De ezek, a’ kiken a’ Módi,
A’ rang, és bíbor fénylenek,
Alatsonyszívűek, ’s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.
Nékem nints semmim, melly a’ szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, ’s e’ szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.
Van egy szívem, melly szerelmével
Még soha sem legyeskedett,
Egy szív, melly a’ világ’ kíntsével
Fel sem tserélne tégedet.
––––
Ám ígérd azt, óh Fátom! nékem,
Hogy én majd ő nála nélkűl
Cæsar leszek, ’s királyiszékem
Mind a’ két Világ’
1Egyik világ az Ó, vagyis Europa, Ásia és Áfrika; másik az Új, t. i. Amerika melly a’ XVdik, és Polynesia melly a’ XVIII Században fedeződött fel. E’ két utolsóból Cæsar semmit sem bírt, sőt hírét sem hallotta.
nyakán űl:
Az alávaló büszke lélek
Örülhet hogy illy sorsa jött;
Én ö véle vígabban élek
A’ szalmás kalyibák között.
A’ szerelem fényes várakká
Tsinálja a’ duttyánokat,
A’ tiszta forrást borpatakká,
Édenné a’ kopárokat. –
Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város’ pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,
*
esmerkedni. Sh., em.
Óh szép LILLA, szerentsém volt!
A’ Szépek’ ingerlö formája,
Melly másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá tsinálja
Az erántad gyúltt meleget:
Mihelytt elmémben megvisgállak,
Az ö tüzök bennem meghül.
Én tsak téged választanálak
A’ föld’ minden szépe közül.
––––
Óh Arany kor! mellynek folytában
Az aranynak vak fényiröl
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a’ föld’ színiröl?
Most már bizonnyal nyugtatnának
LILLÁM’ ölelö karjai. –
Óh bártsak visszahívhatnának
A’ rimánkodók’ szavai!
Ah! jöjj vissza! ’s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. –
De nem hallgatsz szavamra éppen,
Óh Fátom! már, már képzelem,
Hogy a’ szerentse laptaképpen
Játszik mindenha én velem.
Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh Halál! ’s vedd ki vámodat,
Mindenkor tsak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?
Itt a’ melyem; jer, fegyvereddel
Nyisd meg elrontsoltt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd-el;
A’ kín nem rémít engemet.
Amott, hol téged a’ döglesztő
Levegőn által szívni be,
A’ sírásóknál ’s az ijesztő
Temetők’ setét gödribe’,
Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver’ élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jó szerrel,
Ha végórám’ halasztgatod. –
’S te LILLA! nyögj akkor így szolván:
„Ah! én keserítettem-meg!
„Ő érettem szívböl lángolván,
„Szerelme’ kínja ölte-meg!”