Boldogságnak tarthatni az emberi nemzetre nézve, hogy a’ benne elhatalmazott bűnök közűl sokkal közönségesebb a’ gyönyörűségekre való hajlandóság, mint a’ nagyravágyás és a’ pénznek szerelme: úgyhogy száz bujálkodókat (a’ kiknek fő hajlandóságok a’ gyönyörködés) lehet addig találni, míg tíz nagyravágyót és egy fösvényt, a’ kiknek t. i. fő indúlatjok a’ betsűlet-vadászás, és a’ pénzkuporás. A’ Fukarság annyira ellenkezik a’ társasággal, és az Egésznek hármóniájával ’s boldogságával; hogy az emberek vagy felette nyomorúltak volnának, vagy utoljára (felteszem, hogy a’ nemzés által tovább is szaporodnának) ki kellene nékik a’ világból fogyni, ha még többen volnának közöttök a’ zsobrákok. Irígység, gyűlölség, áskálódás, űldözés, álnokság, tsalárdság, tolvajkodás, és végre öldöklés és vérontás – ezek tennék akkor gyilkoló-barlanggá e világot; és ekkor tűrhetőbb volna, a’ kietlenben, tsupa kígyók és skorpiók, oroszlányok és tigrisek, mintsem emberek köztt lakni. – A’ Nagyravágyás pedig minémű inségeknek szerzője, nem szűkség megmutatni. A’ ki a’ világnak történetiben egy kevéssé jártas, úgy találja, hogy a’ hatalmas birodalmaknak leomlását, a’ közönséges nyomorúltságot, és a’ milliomnyi embereknek vérek’ kiöntését, ez az indúlat okozta.
Azomban, a’ kis gonosz is tsak mindég gonosz marad, és a’ gyönyörűségeknek mód nélkül való szerelme soha sem tagadja meg a’ maga bűn természetét, és szintúgy nem kevés rossznak szokott eszköze lenni. Ha azt meg nem gondoljuk is, hogy minden mesterségek és tudományok rossz lábon állanának, hogyha a’ földet tsupán ollyan gyönyörűség’ fijai laknák, a’ kik minden szoros munkát gyűlölvén, a’ kényes életet pedig mód nélkül szeretvén, nem sokára mind azt, valami az élet’ módját könnyebbíti, sőt a’ mi annak fenntartására elmúlhatatlanúl szükséges, semmivé tennék; tsak ezt a’ kérdést teszem fel hogy van
*Van em.
é azoknál boldogtalanabb ember, a’ kik a’ kellemetes érzéseknél, ’s a’ legfelsöbb gyönyörüségnél egyebet nem áhítnak, nem keresnek? – Mert mihelytt a’ kellemetes érzések előlök elenyésznek, azonnal szomorúságba és bús kedvbe borúlnak. És hogy is ne oszlanának el azok ő előlök egyszeribe, holott rend szerént tsak a’ heves és zivatar gyönyörűségekre áhítoznak, a’ mellyek az egész lelket megrázzák, és egyszerre minden érzőinakat általjárnak; az ártatlan gyönyörűségeket pedig gyávának és ízetleneknek tartják? Kínos nyavalyák, a’ test’ és elme’ erejének megfogyatkozása, a’ betsűletnek, jó hírnek, és jószágnak elvesztése, sőt sokszor egész familiáknak megbukása – ezek az elmaradhatatlan következései az ő kitsapongásoknak. Akkor osztán Istennéktek kellemetes érzések! Nyughatatlanság, aggódás, és kétségbeesés szállott a’ ti helyetekbe, ezek lepték meg a’ bujálkodónak lelkét, a’ ki már most kétszerte szerentsétlenebb, minél kevésbé volt ezekhez az ő boldogságának ellenségihez, hozzászokva. –
Igaz ugyan, hogy az ember gyönyörűségre van rendelve, mert a’ jó Teremtő szeretetből hívott ki minket a’ semmiségből. De hát, ez a’ gyönyörködés feslettségben áll é? vagy abban, hogy testünket pintzévé, életünket szakadatlan tivornyává tégyük? nem találhatni ártatlanabb gyönyörűségekre ’s örömökre? Az értelmes barátokkal való társalkodás sokkal többféle módon múlattat, és bennünket bor és játék nélkűl is örömbe meríthet. Igaz barátokra pedig kiki szert tehet, ha azoknak bírására érdemes, és maga is tud igaz barát lenni. Ezenfelyűl, a’ természetnek és mesterségeknek tágas Országai ezer szabados múlatságokkal kínálkoznak. – Ní! (így szól Wieland) a’ Természet integet ránk. Kibeszéllhetetlen vídámsággal lehelli ki a’ megelégedést Ní, a’ tsendes ég hogy tekint-alá a’ hársfáknak társaságos gallyain keresztűl! Minden tsak örömöt kiált, ’s a’ vígságra hídogál. – Mi érettünk párolognak a’ virágok, mi értünk tsörög a’ kígyódzó patak a’ lombos fáknak homályos boltja alatt, melly a’ madarak’ énekétől zengedez. A’ mezőknek és pázsitoknak tarka virágos leplei mi érettünk
*
mi érttünk. Ebben és a megelőző mondatban a mi érettünk, valamint a mi értünk alak váltakozik: e helyen a mi értünk következne szabályosan. Az itt olvasható kevert formát mégsem tekinthetjük egyértelműen sajtóhibának, mert Csokonainál a tt használata gyakorlat volt.
tündöklenek, mi érttünk festi a’ Nap a’ támadati eget aranynyal és bíborszínnel. Minden, ahová szemünket, ahová gondolatinkat fordítjuk, minden bétölti lelkünket örömmel és elragadtatással. Hát a’ mesterségek mennyi gyönyörködtetést szolgáltatnak! Melly széles mezejét nyitják ki előttünk a’ kies foglalatosságoknak! Mink nem tsak a’ goromba érzésekre, hanem a’ gondolkodásra és munkára is vagyunk alkotva; és egyedűl a’ szorgalmatosság és az értelmes tselekedetek adják meg nékünk a’ valódi és állandó Elme-tsendességet. A’ munkát és a’ virtust gyakorló ember mondhatja el igazságosan, ’s ő viheti végbe azt, a’ mit Frantzországnak a’ Régense, amaz esméretes Orleáni Hertzeg mondott vala: Az égnek legkissebb adományán is örvendeni kívánok, ’s kívánom azt a’ pályát, mellyet meg kell futnom, virágokkal béhinteni.
Meg nem állhatom, hogy a’ következendő levelet, mellyet a’ minapában vettem, ezen alkalmatossággal ne közöljem.
Kedves Úr!
Magamnak is szintúgy szívemen feküvén az emberi nemzetnek java, mint az Úrnak, hanem olly módom nem adódhatván tzéljaimnak mindenekkel való közlésére; bátorkodom az Urat, azoknak végrehajtására, megkeresni. Én ugyan szívesen igyekeztem holmi üveg-szemeknek, fejér és piros kentséreknek, egyes és kettős Melyeknek készítésével az emberi nemnek szolgálatjára lenni: de az a’ sok Kontár, az a’ sok majmolója az én mesterségemnek, azt okozta, hogy az én Portékáimnak árra szembetűnőképpen alászállott. Mostanában egy találmány ötlött az eszembe, a’ mellyből mind a’ világnak, mind a’ magam erszényjének sok szép hasznot ígérhetek. Ugyan is, láttam itt a’ mi városunkban, hogy sok ember, mind férjfi mind asszony, orratlanúl őgyeleg, azért is néminémű orrokat kezdtem könnyű fából készíteni, a’ mellyeket doróttal a’ boldog emlékezetű hús-orrhoz hozzá tsinálok, és hasonló színre meg is festek; úgy hogy sok ember tsegéjjével is állítaná, hogy ismét a’ régi orr nőtt ki. Hogy ez a’ Találmány betses és hasznos, azt az Úr maga is általlátja, ’s reménylem, nem tagadja meg azt a’ szívességét, hogy hathatós ajánlása által ezt az én Orrfábrikámat kelendőségbe fogja hozni. Hiszen most már kiki úgy hordozhatja megint az orrát, a’ mint magának tetszik: a’ mit eddig sok ember nem tselekedhetett: és ezután senkinek sem lesz az ábrázatja ollyan pökedelem, mint eddig volt sokaké. Egy némelly ember, a’ kit egy némelly bujaság az orrától megfosztott vala, kitsúfoltatott e’ miatt egy bizonyos bujálkodótól – egy Részegestől! Én most már ennek a’ kitsúfolttnak, illendő árron, visszaszerzettem a’ betsűletét, és az ő kitsúfolója – ama’ kézzel lábbal termett nagy boros-hordó – a’ világért sem adná, ha ő ollyan szép ábrázatú lehetne. Kérem hát az Urat, adja tudtára ezt a’ Világnak, és jutalmaztassa meg az által az én talentomomat: mellyet az Úr tartozik is megtenni, ha az Úr valósággal az, a’ minek magát kiadja. Mondja meg az Úr nékiek azt is, hogy nem tsak az orrokvesztett emberek vásárolhatnak nálam; hanem azok is, a’ kik tartanak tőle, hogy orrok nélkűl találnak maradni, igen jól teszik, ha ezt a’ magok’ számára jó eleve bészerzéndik. Így az a’ nyereségek lesz benne, hogy a’ mostani orrokhoz képest veszem le a’ Modelt, és hogy a’ néhai Sas-orr helyett tömpe orrat nem teszek fel. Maradok az Úrnak
kész köteles szolgája
Nikolas Postiche,
Galantéria – fábrikás.
P. s. Tudja az Úr, hogy egy gonosz nyavalya adott alkalmatosságot a’ Parókák’ feltalálására; ’s azonban mégis ollyan nagyon Módiba jöttek, hogy én hallottam, mikor sok nagyvárosban valakinek dítséretére így szollottak: Ez jeles személy, ő Parókát is visel, és néki minden jól áll. Ha az Úr a’ dolognak emberűl utánna lát, reménylem, hogy noha az én Találmányomra még gonosszabb nyavalya szolgáltatott okot, mégis idővel mi nálunk is meghalljuk, hogy; Ez jeles Személy, ő Vendégorrat is visel, és néki minden jól áll.