Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Valahára módot ejthettem benne, hogy régi adósságomat, melly felől 10 esztendők’ elforgása alatt, valahányszor a’ jó reménységnek legkissebb súgára derűlt ki, ígéretet tettem vala, Nemes Hazámnak lefizessem. Az Isten tudja, nem miattam múlt; tudják azok is, kik dolgaimat közelebbről esmérik. – Most sints abban módom, hogy egyszerre kiadhassam Munkáimat, hanem tsak némelly apró Darabokat közlök szíves Olvasóimmal, a’ mellyeknek nyomtattatásával bírhatok, ’s a’ mellyek példa gyanánt szolgálhatnak addigis, míg a’ Nagy Könyvemet Hazánknak egy Fő Oszlopa, Ki Nemzetéhez való buzgó indúlatjának sok jeleiről esméretes, a’ köz fényre kiemelni méltóztatik. Kilép tehát elsőben is a’ KLEIST’ Tavasza, ’s némelly apróbb Versezeti, általam Magyar Nyelvre fordíttatva; mellynek olvasásához, Édes Hazámfia! míg hozzá fognál, kérlek ezt a’ négy Jegyzésemet gondolóra venni ne terheltessél.

ELSŐBEN. A’ Fordításban leginkább ez a’ tzél állott előttem, hogy ennek a’ gyönyörű Poétának egy szavát, vagy annyival inkább egy képetskéjét is el ne hagyjam, vagy gyarlóvá ne tégyem, vagy meg ne homályosítsam: melly miatt sokszor inkább tettem hozzá, ’s a’ verset pótoltam, mintsem hogy a’ rövidítés és szorítás miatt valamelly szép szavát, vagy gondolatját elmellőzzem, vagy meggyomrozzam; a’ mit észre vehetnek azok, a’ kik a’ német munkát esmérni szerentsések, ’s ítéletet is tehetnek róla, ha nem abaposztót eresztettem é a’ Berlini bársonyba? Ez a’ magamtól előmbe szabott törvény kénszerített arra is, hogy az ő ritka és sokatjelentő ’s eleven kinyomási miatt magam is sok ritka és közkézen nem forgó szózatokkal éljek; mellyről bővebben a’ harmadik Jegyzés alatt.

MÁSODSZOR. Sokfelé való gondolkodásim után arra határoztam meg magamat, hogy versben fordítom, és éppen ezekben az aprókban. A’ Matéria lágy, szelíd és kedveltető lévén, hasonló Versnemet kívánt: ez pedig mind azon minéműségekkel bír egyéb Versek felett. Ezt némellyek így írják le, hogy ez Tizenöttagú vers, hanem a’ közepén vagy metszésén Cadentia van. – Igen helytelenűl: mert nem e’ származott a’ 15 syllabáúból, hanem a’ rest emberek tsinálták hajdan ebből ama’ kintornáló Vers-óriást. Gyönyörűen váltogatódik ebben a’ páros 8tagú sor, a’ 7tagú páratlannal; és az asszonyi ritmusok, vagy cadentiák, a’ hímekkel, a’ német és más tsínos poéták’ példája szerént: a’ mire még nálunk alig vígyáznak a’ versmívesek: Faludiban lehet leginkább észrevennünk. De erről ’s effélékről bővebben a’ Magyar Poétikámban. – Az eredeti nyelven Hatmértékűekben vagy Hexameterekben íródott a’ Tavasz: de a’ ki a’ német hexametereket esméri, nem ollyannak képzeli é ezt a’ remek munkát, mint az Eszterházán lévő kertet, ha az holmi Somogyi vagy Tiszaháti girbegurba, egyenetlen, vagdaltt, égetett, tördeltt, vagy önként dűltt Hasogatványokkal volna béfoglalva?

HARMADSZOR. Kéntelen voltam az útféli szózatokkal meg nem elégedni, és ritkább ’s esméretlenebb ígékkel élni fordításomban. De a’ ki ezt balra hajlandó magyarázni, végye gondolóra, hogy a’ szózatoknak szaporításában áll a’ Nyelvnek bősége, a’ nyelvnek bőségében a’ Literatúra’ kezdete, a’ Literatúra pedig Követ, melly útat egyenget a’ fontosabb Tudományoknak. – Kettőt szoktam én a’ Magyar Nyelv dolgában fejtsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja hogy Ez új Szó! mintha bizony nékünk megkellene ’s meglehetne azzal az egynéhány Scytha szóval érni a’ mit katzagányos apáink lóháton hoztak ki Europába. – Tsak tudni való dolog, hogy nékünk mind a’ mesterségbéli dolgokban, mind a’ gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a’ Dentumogereknek; idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogy ne lehetne hát, sőt hogy ne vólna szükség a’ szavainknak számát szaporítani? Ők, és az ő Elejik, mertek a’ dolgoknak nevet adni, hasonló Zsenivel bírtak az ő fijaik ’s a’ mi Elejink: no már, szegény Magyar nemzet! ettől a’ jussodtól is elestél az újabb időkben? ugyan mikor és mi fosztott meg e’ tehetségtől? Hiszen még a’ XVd. Század’ végén ’s a’ XVId. Elején tudom hogy bírtál véle; mert a’ bombárdát ágyúnak, a’ sclopetumot puskának merted nevezni;^* sőt még a’ XVIIdikben is mutattad jelét Ösi szófaragó (?!?) Szabadságodnak, a’ midőn a’ Tabacáról azt mondád hogy légyen az magyarúl dohány, és lőn az magyarúl dohány mind e’ mái napiglan. Talám hát a’ XVIIId Század, a’ mellyben minden nemzetek annyira bővítették nyelveket, talám mondom ez a’ filozófusi Század tiltott meg ettől tégedet, ’s éppen tsak tégedet? ha úgy van, a’ jelenvaló XIXd. Században a’ Magyar Tudósoknak legelső Gyűlésekben – ha ugyan tartatni fog valaha – könyörögjél ennek visszanyeréséért – jure postliminii… Bizony a’ szegény Községnek ma is több Genieje van, mintsem azoknak, a’ kik szégyenlenek a’ közé számláltatni: ő a’ maga új ideáit is ki meri magyarúl tenni, ’s ha reá kész szót nem talál, bátorkodik tsinálni; míg a’ felső Kösség nem akar, a’ tudós Kösség nem mér, és amaz németizál, e’ pedig deákizál. – A’ másik, a’ mire mindég nevetnem kell, az, mikor némelly ember azt mondja hogy Ezt a’ szót nem hallottam. Tudatlanságunknak egyenes megvallása ugyan virtus; de az említett embereknek nagyobb részében kevélység: mert egy úttal azt is akarják kitenni hogy a’ mit ők nem esmérnek, az mind rossz szó. Quasivero! – Az egyenes ember, ha ollyast talál is, így gondolkozik: „Én ennek az Írónak, a’ jámbornak, némelly szavait még nem hallottam, mivel meglehet hogy holmi régibb és újabb Magyar Könyvet, a’ mit ő láthatott, nem olvastam, sem Hazánknak annyiféle Provinciáiban meg nem fordúltam; most pedig örűlök hogy hazai nyelvemnek esméretében ezzel is gazdagodom. Az Isten áldja meg, ő még is szemfül ember, iparkodik is; bártsak sokan közlenék vélünk illyen észrevételeiket.” Ama’ Finnyáskodó pedig olvassa meg a’ Heltai, Tinódi, Valkai, Bartsai, Tsanádi, Temesvári, Lisznyai, Zrinyi, Paskó, Horhi Juhász, Lippai, és egyebek velős Magyar Irásit; sőt holmi Bányász Csákányt, Sopronyi Veres Tikmonyat, X ut Tököt, és több efféle korpáú Grapsákat se hagyjon megtekintetlen’; tégye kézi könyveivé Gyöngyösyéket, Faludit, Báróczyt, Bessenyeyéket, Kazincyt, Arankát, Horvátot, Péczelit, ’s a’ t. forgolódjék a’ Felfőldi, Duna- és Tiszamellyéki ’s Erdélyi Magyarokkal; levelezzen hazabéli Tudósokkal; figyelmezzék a’ mesteremberekre; ereszkedjék le a’ paraszt, tudatlan, egyűgyű – de nála meglehet jobb-magyar – községhez, allynéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés, ő előtte.

Én a’ szókat úgy nézem a’ nyelvben, mint a’ polgárokat a’ hazában. 1) Vagynak a’ mellyek régi törzsökös eredetűek, és azt szinte Ásiából hozhatják le, legalább – sok száz esztendősök; de az időnek viszontagsági miatt, mint sok jeles familiák, elvesztették nemes voltokat, feledékenységbe mentek, és neveik tsak némelly régi Könyveknek levelein, mint holmi avúltt Diplomákon láttathatnak. Ezeket méltó a’ maradéknak új életre és fényre hozni, a’ mint mondottam – jure postliminii. Kivált, a’ melly szóknak ágazatjai, és mintegy rokonjai, még ma is esmértetnek. Illyen a’ Hölgy, Nő, ’s a’ t. 2) Vagynak ollyanok, a’ mellyek az esméretes szózatoktól, a’ Nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerént (per Analogiam) származnak, vagy származhatnak. És ez a’ leggazdagabb ’s legigazságossabb kútfeje a’ Nyelvbővítésnek, a’ Szósokasításnak, a’ Grammatica Inpopulatiónak. Az illyen analogizáltt Szók ollyanok, mint a’ törzsökös nemesektől, törvényes ágyból, szaporodott fiak. P. o. Szállok, inchoat. Szállalok: mint Szóllok, Szóllalok. Hullám: hullámlik, mint villám: villámlik. Bukni: bukadék ’s a’ t. 3) Vagynak ollyanok a’ mellyek a’ két Magyar Hazának egy vagy több részében is esméretlenek, de másutt igaz Magyarok’ száján gyakoroltatnak. Ha hát valamelly valóságos Nemes egy Vármegyében (már ha a’ legkissebbikben is) publikálva van: nem szintúgy igaz magyar é az, mint akármellyik Grófi, vagy Hertzegi Familia, mellynek neve és birtoka mind a’ két Magyar Hazában széllyel elterjedett? Igy kell, ’s így is lehet ezekről a’ Provincialis Szókról is gondolkodni; minéműek, a’ Duna mellett Kaján, kondor, kajdászni, a’ Tisza mellet[t]^* Górni, kókkadni, kontár, a’ Felfőldön, Bajbonts, réja, csermely, Erdélyben Rügy, ’s a’ t. 4) Vagynak végezetre ollyanok, a’ mellyek eredet szerént ugyan nem magyarok; de vagy a’ Nyelv’ Királyától, az Usustól, petsétes levelet kaptak, vagy a’ Magyar Tudósok’ Diétáján hungarizáltattak, vagy a’ Szentegyház, a’ törvényszék, a’ tábor a’ fábrikák, a’ kereskedés, a’ kézi és egyéb mesterségek körűl hasznos szolgálatot tettek és tehetnek.¹ Ezek Indigenák és Libertinusok: és ezekben, ha polgári just kívánnak szerezni, megkívánhatja a’ Nemzet, hogy a’ tős-gyökeres Magyar szók felett, se nyilván se titkon, sem erővel sem szép szín alatt, elsőségre ne héjjazzanak, hogy külfőldi ruhájokat levetkezzék, idegen hangejtéseket megszelídítsék, és még a’ legutolsó Magyar jobbágy’ füleinek is botránkozást ne tsináljanak, ’s annak száját elviselhetetlen rabotával ne nyomorgassák. Igy áll fel osztán törvényesen a’ Magyar Nyelv’ országa; így szaporodnak miriádokra annak hasznos és díszes polgárjai: így pusztúl el ama’ nyűgös Monopolista a’ Deák, amaz elhatalmazott Német Mautos, a’ Tót furmányos, az Olasz Mercatimago, a’ Frantzia Emigrant; így fúlnak meg önnön bőltsőikben a’ pajkos Szófaragóknak törvénytelen ágyból született, tsonka, bénna Idétlenjeik: így emeli fel fejét a’ magának hagyatott szegény Magyar Nyelv; így ditsekedhetik jövendőben a’ Nagy Corvinus’ Nemzete!!

Ha hát én a’ homályba ment régi szókkal élni, a’ nyelv’ természete’ mentében újakat ágaztatni, a’ külömb vidékeken gyakoroltattakat mindenik Hazának köz piatzára felvezetni, a’ kűlfőldi, de magyarrá lett, vagy azzá lenni méltó Terminusoknak anyai Beszédem’ soraiban helyet adni bátorkodtam: senki meg ne ítéljen véle, ha azzal a’ jussommal élek, mellyet tőlem mint született Magyartól az irígynél egyéb meg nem tagadhat.² Minthogy pedig még jó és elegendő Szótárnak hijjával vagyunk: a’ Könyv’ végén az illyen ritkább szókat, a’ kegyes olvasónak kedvéért, Ábéce szerint feljegyeztem, egy két betűvel megmagyaráztam, és hogy őket honnan vettem, a’ tsutsorodható Criticasterek miatt, urát is adtam.

NEGYEDSZER. A’ Jegyzéseken töprenkedtem legtöbbet. Ha nem találok tenni, mondok; a’ szegény betűtlen Olvasó megneheztel, hogy érthetetlen verseket tukmálok rá, ’s még sem magyarázom meg, félre veti majd könyvemet, és talán minden olvasástól is elfanyalodik: Ha pedig jegyzéseket rakok fel; a’ tanúltt Olvasó azt fogja mondani, Minek az a’ sok Jegyzés? kivált illyen mindennapi és országúti dolgokról? minek fogja az a’ könyvet? minek tsúfítja a’ páginákat? ’s a’ t.? – Hogy hát ezt is elkerűljem, a’ gyengébbekkel is könyvemet megérttessem: közép útat választottam; tsináltam ugyan jegyzéseket, de igen kurtákat, és mégis, a’ mint reménylem, elég világosokat: és hogy a’ szakadatlan Noták a’ lapoknak tekintetét el ne éktelenítsék, a’ magyarázni-való deák és egyéb szókat az Ábécébe raktam.

Vedd jó neven tehát, Kegyes olvasó! ezt az első Csomóját az én Munkáimnak: ha az Isten éltet, ’s egésségemet megtartja, a’ többivel is kedveskedni szándékozom. A’ Következendő Csomónak foglalatja és neve: LILLA, vagy az Érzékeny Dalok. – Addigis a’ gántsoskodóknak megszentelődést, a’ jámboroknak nyúgodalmat, Országunknak békességet, Tenéked pedig vídám életet kívánok. Istenhozzád.