– A’ tavasznak bőven tékozlott adományi, mellyek körűlöttünk folynak és gőzölögnek, tzudarok a’ Szerelem’ betegjére nézve; ő néki a’ hajnal félholtan lángol, a’ Nap homályosnak tetszik ő néki; nem botsát ez ő reá gyönyörködést a’ maga súgárain; ő rá nézve az egész Teremtés megholt. – Örvendő barátinak zsibongása között elhagyattatottnak érzi magát, és magánosnak, nem hallja azoknak perge katzajjokat; hanem hallja a’ kőszálakon és tengeren által az ő Bálványjának suttogását, a’ melly őtet megvarázsolja. Az ő lelke ama’ kebelnek liliomjai köztt portyász, ’s ama’ szátskának mézzén ragaszkodik. A’ hitszegés felől való gyanúság, lidértz módra megtsalja az ő érzését, s’ Őrangyalának képe messze rándúl előle: akkor rohan ki először az ő fájdalma, akkor hasonlít ő a’ szélveszek és a’ hideg miatt színéből kikőltt hervadozó virágszálhoz; akkor őgyeleg egy halott a’ főld’ színén.
Ti, harmatlepte tarka Rétek! ti félénk nyárfákkal megrakott Ösvények! ti Zefirek! és ti, kik hajdan lombos ernyőtök alatt a’ virágzó lóherén sokszor hűsítettétek őtet, borzas Fenyők! ti Patakok, mellyek megett gyakran szunnyadott el rekedtt morgástokra, ezután már Istenhozzátok! többé már tsak kínját fogjátok éleszteni. – Tsak a’ sivatag, homokos puszták, az Otzeán’ szélveszes partjai, a’ távol fekvő Czintermeknek árnyéka, az öszvedöntött várak, mellyeket már a’ redvesség’ foga át- ’s meg-át rágott; és búson fenyegetődző szilfák’ homálya borít, – tsak ezek az ő Paraditsomi, ahol nyomorúltt-volta kön[n]ytseppekben foly le sáppadtt ortzáján, ahol egész napestig tébolyog, ’s gyakran a’ süvöltő szelekkel együtt nyögdétsel ki a’ kriptákból és kőbarlangokból, és sivákol a’ magános Tsúvikokkal.
Ha, egy darabig a’ szökdöső Lidértztől tsalogattatván, a’ seppedékeket sokáig gázolván, végre estve felé haza vántzorog; akkor bút és könnyeket önt felesleg is levelére, ’s mindenik sorában meg-meghal. Tsigázó-lajtorja gyanánt van nyoszolyája, világos virradtig aggságot hereg fel megnehezedett szívéről, a’ gyötrelem egy oldalról másra hentsergeti, ’s dobog minden pulsusütésre. Ha sokára elnyomja az álom; akkor útálatos képek intselkednek reá nyugvóhelye körűl. Most setét boltozatok alatt tévelyeg, mellyek rakvák lelkekkel és tsontvázakkal; majd tüzes hidrák ijesztgetik. El akar szaladni; de alatta a’ főld hátra vonúl, és őtet magával együtt visszarántja. Most úgy tetszik néki, hogy a’ főld ótzeánná lett, a’ hullámok tovább ragadják őtet; látja a’ Méllységnek feltátott torkolatját, rettegve kapaszkodik a’ vízbértzekre, és meghal azoknak omladékin. Majd egy Üregből, mellynek mélly voltára szédeleg, nógatva kijált hozzá Szerelmének édes tárgya: sebes lebegve száll le oda; de mikor hosszas ereszkedése után azzal ketsegteti magát, hogy hozzá juthat, a’ barlangnak feneke amaz Isteni képpel együtt végképpen alásűllyed. Ijedtében felrezzen, és ébrenn folytatja álmodozását, rázattatván a’ szűfájástól és sullyos bútól, s a’ gyújtvány Hideg miatt vonaglódván. –