Már a’ fergetegek’ dühe
Megszűnt, és az üveglő
Zúzon nem pirosollanak
Át a’ fenyvesek’ ágai.
A’ jégtől szabadúltt patak’
Allyán látni tsigát, gyepet,
’S apró lenge virágokat.
A’ bükkök’ magas erdejét
A’ sűrű lobogó levél
Éjjellel fedi bé megint.
Itt ingerl sok ezer futó
Hang közt a’ tsalogánynak
Zengő dalja az ágakon.
Itt a’ rétre az esti szél
A’ zőld rózsabokorból
Áldott illatokat lehell.
Ottann a’ ragyogó patak’
Habján a’ kivirágozott
Bokrok’ képzete tűndököl,
És fut mint maga a’ part,
Mint a’ nádasok, az halász’
Elsuhanó ladikától.
Pajtás! hagyd el a’ hartzokat,
A’ fegyverropogást kerűld,
Itt a’ kedvre való idő!
Érezd a’ ligetek között
Azt a’ gyenge gyönyörködést,
Mellytől messze van a’ vitéz,
’S a’ lágy udvari emberek.
Mit használ, mikor az hadi
Tisztesség’ szesze részegit?
– – – – – –
– – – – – –
Mit használ, ha aranyba vontt
Fényes fegyverek őrizik
Sirhalmod’? ha ijesztő
Pántzélbann emelik fel
Márványból hadi képedet?
Ákhill, és maga Hannibál
Szintúgy kéntelen az halál’
Éjjét végig aludni,
A’ melly engem is egykor
A’ Végzés’ akaratjaként
Vak kárpitja alá takar.
És így én is egyenlő
Lészek holtom után vele;
A’ főldön pedig édesebb
Boldogságba’ foly életem.
Ő tsak vérbe kevertt mezőt
Látott, és tsak az ég fedé
Altában, ’s paizsok’, nyilak’,
És dárdák’ ropogásai
Zörgöttek füle mellett.
Ő mellőle futottanak,
Játék, Tréfa, Gyönyörködés,
És Cypris’ deli gyermeke.
Én a’ tarka virággal
Hímzett rétbe’ tekintgetem
A’ rám integető egert,
Az hozzám nevető berek’
Ékességeit, a’ fejér
Nyárfák’ lengeteg ágait,
’S a’ vőlgyben zuhogó folyást.
Alszom rózsalevél alatt,
’S hallom daljaidat, Chloe,
A’ mellyekre letsendesűl
A’ zengő Filoméla,
És leskődve figyelmezik. –
Környűlem tsak öröm lebeg.
Kis Fillis, ha te engemet
Meglátsz, a’ ligetekbe’ búvsz,
Én vígyázva kereslek,
Mégis rád nem akadhatok:
Míg majd a’ leveles bokor’
Zőld ernyőibe’ tsíntalan
Kuttzantásod elárúl.