Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

1.

Tenger, tűz, asszony, három nagy gonosz, mond egy régi görög példabeszéd. Már az első is boldogtalanságot hozott az emberi nemre, mox datura progeniem vitiosiorem.^* A’ kígyó csábította volna el? nem! ő csábította el a’ kígyót. Keleten, honnan a’ szellem’ világa és a’ nap árad, illő határban élnek a’ rettenetesek. Sokrates kész örömmel itta meg a’ bürök-poharat,^* ő házas volt. Helena egész Görögországot veszélybe dönté. Magok az Istennék czivódtak a’ szépség’ hiu dijáért.^* A’ Mennydörgető elnémula hitvese’ nyelvfergetegétől^* ’s Herkules rokkát pergetve Omphale’ lábainál fetrengett.^* Mind Párkák az asszonyok, mind fonnak, vagy cselt, vagy ármányos szerelem-hálókat, vagy elmetszik az élet-fonalat ezer kínzásaik által. Hogy az emberi nem általok tartatik fenn, igen illő, mert ők visznek bennünket sírba. Angliában eladatnak, ’s bizonyosan mindenütt azt cselekednék, ha vevő találkoznék; de időnkben még a’ jó portéka is nehéz keletű. Szép nyelvünk nem hijában hívja őket: asszony állatnak, vagy cselédnek vagy gunyolólag fejér népnek; mert olly lények, kikről egyebet nem mondhatni, hanem hogy fejérek. Arczok fejér, lelkök fekete; elpirulások’ lángja a’ lidércz, melly ingoványba csal; érzésök’ fohásza csalfa szellő, melly nyugalmad’ hajóját sziklának hajtja; szemeik’ tűz-pillantása kanócz, melly szerencsédet felvetteti; könyeik az üveggyöngy, mellyért a’ férfiak, mint az együgyű vad népek, legdrágább javaikat levetik; kézszorítások a’ szemfényvesztő mesterség, melly véletlen gyürűt varázsol kezedre, melly súlyos láncczá változik; ölelésök, ama’ vas szűz’ ölelése, ki szivéhez szorít, hogy megölhessen. Szerelmi szavok szyren-ének. Tudom kerűlni fogod őket, mert én e’ tárgyat gyakran ’s nem illy rövideden mint most, fejtegettem előtted – és így Isten őrizzen az asszonyoktól. Amen!

Ezek voltak végszavai egy hosszas beszédnek, mellyel bátyám tőlem elbucsúzott; sebes szívből szólott; experto crede Ruperto^* szokta mondani. Ő hajdan egy angyalt vezetett az oltárhoz, a’ jegygyürű azonban olly varázsgyürűvé lett, melly a’ hölgyet ördöggé változtatá, ki neki szarvait engedte által csak. Örökkévalóság helyett törvényszék választá őket el, ’s még a’ halálnak jutott a’ penitenczia az asszonyt elragadni; nekem azonban elég philosopiám volt azt átlátni, hogy a’ következtetés: egy hibás, ergo mind, hamis; szinte elég törvénytudományom megfogni azt: hogy igazságtalan is. Bátyámnál nevekedvén fel, a’ vén gazdasszonyon kívül, senkit sem ismértem a’ lerajzoltak közűl; azonban könyvek pótlák ki, a’ mit tapasztalnom nem lehetett; ott többnyire angyaloknak festettek, ’s bátyám’ gyülölségét olly könnyű volt megfejteni; a’ hit, hogy a’ szép leány jó is, olly igen természetes, hogy titkos mosolygással hallgattam beszédét, örülvén külföldre menetelemnek, hol úgy véltem, alkalmam nem hibázhatik tapasztalatokra. Nem sokáig kelle várnom. Egy népes városba érkezvén, szorgalmasan eljártam a’ játékszínbe. Valamikor egy szerelmes lépett fel, inkább gyilkot mártván szivébe, mint az egyedűl szerettet belőle számkivetné, inkább a’ halált, mint egy utáltat ölelvén: győzelem-mosolygással gondoltam bátyámra. De nem soká egészen el kelle ragadtatnom ’s nemének legérdemesbike által nyeretnem meg az asszonyok’ ügyének. Egy müvészné lépett fel, kit még nem láttam. Megjelenék, örömkiáltás repűlt a’ parterren keresztűl, mellyet szépsége csalt ki ’s miként Homernél az öregek is víg indulatba jőnek Helen’ tekinteténél, úgy itt is, a’ legkorosb urak se tartóztathaták magokat a’ legfiatalabb enthusiasmusztól. Egy imádság jött elő. Szavának érdeklő, elfogó szelíd hangja, az a’ kegyesség, csendes megadás, ’s jámbor gyermekiség tekintetében ’s mozdúlatában, hatalmasan hatottak a’ szívre. Szerelmét festé, ’s a’ legtisztább lelkesedés’ lángja lobbant-fel ezen színvegyítéknél a’ hallgató’ melyében. Ő halált választ szerelmese’ hűségében kétkedve, ’s minden megindúlt, gyönyörben úszott. A’ kárpit legördűlt. Újra meg kelle jelennie, ’s a’ leggazdagabb javalás’ borostyánkoszorúja fonódott fiatal fejére. Félszunnyadva láttam könyragyogó szemeit, láttam meghalni szerelemből, ’s ezen halál miatt futott tőlem, ennek testvére az álom. Láttam sétányokon, szemem belé tapadt, minden lépten nyomában ’s hat órakor, ha játszott, már a’ játékszínben valék, ’s haza menet, csak kevessé dagadt kezeimről ’s kezdődő rekedségemről vettem észre, hogy javalásom gyönge nem lehetett. Hej bátyám! ha ismernéd a’ dicsőt, gondolám, ezen nagy, szép, beszélő szemeket, ezen szebb nyelvet, hol a’ gondolat ’s érzemény is szól a’ nélkűl, hogy szóvá kellene válnia, ezen nemes arczvonásokat, ezen magas ätheri nympha termetet, ’s a’ melódiás hang báját, mennyire lebilincseltetnél tenmagad is! de vigyázó leszek, kitanúlom egészen, ’s bizonyosságot szerzek magamnak: valljon, a’ bölccsel szólván, nincsen-e ón-kard az elefántcsont-hüvelyben? úgy látszott, hogy észre vett, ismét láttam, imádás-vegyűletű tisztelettel, ’s remegés-határozta zavarodással tekintettem reá, ’s egy gyenge mosolygás repűlt angyal’ vonásain keresztűl. Vele megismérkedhetnem volt egyetlen gondom. Pénzben nem láttam szükséget, ’s így barátokban sem. Megkérdettem egyet közűlök. Szóljon Xszel, tanácslá. Ezen Recensens mindent ismér, ’s bemutathatja. Öt sem ismérem, felelék. Megismértetem tehát vele, vigasztala, ha nem sajnál egy fényes ebédet. Szívesen, szívesen, mondék. Bévezettetem tehát a’ szépnek tartományába. Egy tudós, egy költő vezet a’ müvésznéhez. Milly tetszetős már csak az ezzel való isméretség is, ki lerázván a’ föld’ porát, ätheri könnyűséggel lebeg-el felette. Milly tanúságos lesz minden szava, milly tartalmas! Lebegés ugyan nem vala mestersége a’ Kritikusnak. Barátom mindent elintézett ’s ő nálam ebédelt. Egy jólhizlalt potroh szorúlt-be az ajtón, egy pofók ábrázat borhimlőivel rubintként villogott, közepette egy rőten kéklő biborcsos rézorr ’s ezen egy ezüst szemüveg. Szava zordon és durva, öltözete csínatlan. Megveti a’ földieket gondolám. Az örökké vidám szellem, melly költőben lakozik, tevé olly hízodalmassá. Ebédhez ültünk, számtalan munkájiról szólott, ’s a’ sebességről mellyel ír, én azon csudálkoztam mellyel evett. Vitatá: hogy ő avatott ajakkal iszik a’ Kasztáli forrásból, ’s egy pohár Tokajit a’ másik után kortyongatá. Nagyon szorosan tudakozódott Magyarország’ minden híres szőlőhegyeiről, ’s való, de pompás leirásomnál, szemeit epedve az ég felé emelgeté. Úgy tetszett, könybe lábadoztak azok. Egyébiránt a’ reménylett aranyszavak, két Recensensnek gáncsolgatásából állottak, kiket éretlen, ízetlen, savatlan ficzkóknak nevezett, ’s én csudáltam, hogy’ lehet literator illy goromba, mert még kevés antikritikát olvastam. Egy a’ közönségtől kinevetett színjátszónét Thalía’ való papnéjának mondott, jó teremtménynek, csak utóbb tudtam-meg, hogy Kedd- Csütörtök- ’s Vasárnap’ nála ebédel – ’s tiszta léleknek – későbben hallám, hogy annál mosat; kemény itéletet tartott Rossini, Mozart, Beethoven és Weber felett, ’s kérdésemre: valljon maga szerzett-e valamit hangászatban? egész ártatlanságában felelé: hogy hangjegyet sem ismér; ’s legvégül egy értekezést tartott a’ legjobb serről, fájdalmasan emlékezvén ismét, az én Tokajim’ honjára. – Eléadtam kérelmemet. Recognoscíroznia kell előbb, monda, de holnap délben választ hoz, mivel csupán asztal felett van ideje társalkodásra. Minthogy épen művésznéről szólottunk, kérdezett kandian: ugyan hogy van az uraknál a’ játékszín? virágzik-e gazdagon, az áldott szép országban? most épen szünhónap van, felelék elpirúlva, félvén, hogy még meg kell vallanom: hogy a’ magyar művészek csak vendégek legnagyobb várasunkban. – Igen, virágzik.

Más nap’ eljött, előfizetési jelentést hozván költeményeire, ’s azon örvendetes hírt, hogy a’ dicső udvarlásomat elfogadja, ’s holnap mingyárt ebéd után hozzá mehetünk. Megfizettem költeményei’ árát, ’s úgy véltem, olly jövendőre fizettem-elő, melly szebb a’ legmerészebb költésnél is. Milly soká lesz holnap, ’s még is milly hamar! mert nem kellett é egy üdvezletet tanúlnom? mit mondjak? száz szólásmódot választék, ’s elvetém. Végre azt határoztam mondani: melly boldogság, a’ tündért saját alakjában láthatnom! ki minden idegen alaknak nem sejtett kecseket kölcsönöz. Nem tudom hogy’ történt, félórával tovább öltöztem mint egyébkor, ’s még is hamarább elkészűltem. Alig várhatám az ebédet, mintha legrettenetesb éhség gyötörne, ’s még is midőn elérkezett a’ dél ’s vele X, egy falatot sem ehettem. Mint boszonkodtam, hogy X olly kedvtelve poharazott! én alig várhatám végét, ’s midőn végre az ohajtott óra megjelent, megijedtem, hogy már mennünk kell. Öröm ’s aggódás köztt értünk oda, megállunk az előszobában, az ajtó megnyílik, szívem hallhatólag vert, hirtelen elmondám magamban üdvezletemet, ’s ő mint a’ világosság angyala vakító fejérbe öltözve álla előttünk. Földig meghajlok, szólni akarok, dadogok, ’s tátott szájjal állok, egy szó se jut eszembe abból, a’ mire készűltem, vérem forr: alak, oh alak! ez volt minden, a’ mit mondhattam! ekkor ő veszi mesteri ügyes kezébe a’ beszéd fékét, ’s azt könnyeden ’s szabadon forgatta. Én eszméletre jövök, ’s a’ drámai literaturának egy jeles müvéről szólottam, melly alkalommal virág gyanánt, miként hímvarrónék a’ ruhába, szőttem a’ legmagasztalóbb czélzásokat be. ̶

A’ valóság olly puszta, olly kecstelen, mondá ő, a’ föld olly mocskos, hogy mint hegyeken tisztább a’ levegő, úgy kénytelenek vagyunk a’ költés tetőjire emelkedni, hogy szabadabban lelkendezhessünk. Nálam ez múlhatlan szükség. A’ prózai élet jégkarokkal ragad-meg. Hogy az ideál’ tartományába menekhessem, olly rendet választék, mellyet igen gyakran nem becsűlnek. De a’ nemes lelkek tudnak különbséget tenni. Mintegy tenger közepett állok, a’ világ, szenvedelmeivel, tajtékzó hullámokat hány csendes szigetemre, de azok megtörnek a’ partvirányban, ’s nálam szent béke uralkodik. Mi kicsinynek tetszik minden, a’ mi az embereket olly erőszakosan megrázza! most királynét, majd egyszerű falusi leánykát, most az elővilág’ képezetjét, majd a’ legújabb kor’ szüleményét, most egy bűntől fertőztettet, majd egy tiszta angyali lelket adván-elő, tanúlom a’ szenvedelmeket, ’s mind azt a’ mi nem jó, nem szép, nem fenséges, mint hitványságokat megvetni, ’s enmagammal ’s a’ világgal háboríttatlan csendben élek. Csak az érzelem lebeg gyászfátyolként nyugalmam’ tiszta egén, hogy hasonhangú szívet nem találtam, mellyhez kapcslódhatnám, mellyért élhetnék és – egy könye akart feldagadni, de szelíden elszakíttatott, ’s szemének máguszi fényt kölcsönöze – meghalhatnék!

Közel voltam, hogy egész szívből zokogjak, torkom elszorúlt, ’ könnyé tudtam volna olvadni; az üdvesség’ pillantatával akartam a’ Kritikus szeméből szép lelkének csudálását olvasni, de az, félig behunyódott, ’s épen szunnyadó félben vala. Be meleg van! monda ő, szemeit dörgölve, észbe vevén, hogy merően nézem.

Mi édes lehet, fordulék a’ csudálthoz, a’ zajgó tapsolásban találni annak bizonyságát, milly hatalmasan sikerűl ’s díszlik a’ nemes. Oh, a’ nagy csoport’ tapsa, a’ lármás javalás, felele ő, engem nem érdekel. Melly örömest engedem által a’ zajló sikoltozást akárkinek, ki abban gyönyörűséget lelni eléggé gyarló, csak azt tudjam, hogy néhány szívet érdeklettem. Hát a’ nemesb lelkek’ társalkodásában nem lel-e kellemes mulatságot? megelégszem magammal; legszorosb tiszte egy leánykának a’ látszatot is kerűlnie: életrendem kétszeres szorosságot kíván. ’S nem nyújt-e pótolékot egy biztos barátnéja? kérdém. Én különösen tisztelem ’s szeretem minden társnéimat, de mit bízhatnék akármellyikre is, mit az egész világ ne tudhatna. De honnét van, hogy én Kegyednek olly örömest elmondom mit gondolok ’s érzek, ’s gyermeki csevegéssel árulom-el, mit lelkem ohajt és szeret. Úgy látszik, Kegyed is lángol a’ magasért, az ideálért, ’s ezen vonáson alapúl kényrokonságunk.

Igen is, ismérem a’ legmagasb érzeményeket, mellyek az ember’ szivét dagasztják, felelék, ’s lelkesülve nyúltam keze után, nem tudva, honnét vevém e’ bátorságot; ő szemérmesen huzá vissza ’s gondolkodásba tetszett merűlve, de egy sebes pillantata, melly öntudatlanúl síklott-el, sajnálni látszott, hogy a’ legszorosabb szemérem’ szabása tiltja csak kezét is illettetni hagyni. Szemeit lesütötte.

Angyal, kiálték haza érkezve, szeplőtelen szép angyal! oh bátyám! gondolám, itt van szellem, képzettség, szerénység is tiszta szív mellett.

Mindég körűlem lebegett képe. Mint egy színváltozottra felfel tekintgettem.^* Reggelinél ültem midőn X jöve. Örvendek, a’ kedves gyermek jól emlékezik Kegyedről. Gonosz fi az úr. Megengedi hogy meglátogassa.

KedvesX! felugrottam ’s haszontalanúl iparkodtam ezt a’ serkazánt áltölelni.

Ne szorítson olly igen! kiálta. Azt mondja, hogy olly sok lelkesedést vett észre Kegyedben a’ magasért. Barátocskám! ez lesz ám megdicsérve recensiómban. Müvészet’ avatottja – első rendű csillag – ki itt gyönyörben nem úszik, durva pogány – félbarom – legérdemesb papné – fenn élemény – Shakspeare, Schiller szebben előadva, teremtve – felülmúlta magát – majd elintézem. – Csak időm volna. Egy alkalmi verset kell készítenem egy Gróf’ számára; igaz, jól fizet; de a’ kritikát még is örömestebb írnám.

Bátorkodjam-e? mondék félénken, ’s szekrényemhez menék.

Mit? ajándékozni, mennydörge ő, nekem ajándékozni, nekem pénzt ajándékozni? hallja az ur, több tisztelettel charakteremhez; a’ kritika megvesztegethetetlen, nincs szeme, se keze; egy Themis, egy Istenné. ’S én az ő papja megrendíthetetlen, megkeríthetetlen.

Megszégyenűltem, ’s mentegetőzve a’ pénzt vissza akarám tenni.

Ajándékozni! kiálta a’ haragos, ’s ha ezrek volnának is, lába elébe vetném; de kölcsönözhet barát barátjának, ’s ezt megengedem az úrnak. Ezzel a’ pénz után nyúla, ’s eltevé. Ezt is csak azért teszem, mert magyar arany. Ha időm lesz, majd készűl egy Szonett. Koszorú, szomorú, egykorú, háború. Meglássuk. Másszor jobban becsűlje mind magát, mind engem.

A’ dicsőt többször látogattam. Szenvedelmem ’s tiszteletem naponként nőtt. Mindég ugyan azon fenség az indúlatban, ugyan azon gazdagság az érzeményben. Tudtomra adá az időt mikor nem tanúl, ’s én pontosan megjelentem. Melly igen szerettem volna mellette állani a’ színen! mennyire sajnáltam, hogy nem vala idomom színjátszásra; mivel ezen kivűl is honi színjátszóinkat csillogó állapatjokért mindég irígylettem. Milly örömmel lettem volna első hős, kinek őt ölelnie szabad volt, sőt tyrann is, ki őt ölelésére akarta kínszerítni. Minden rollját (szerepét) könyvnélkül tudtam. Napjában tízszer is megkerűltem az utszaszögleteket, csak hogy nevét láthassam, szüntelen olvastam Xszünk’ magasztaló recensiójit, ’s ki írja-le üdvességemet, ha ütött az óra, midőn hozzá mehettem. Csendes szerény imádással tiszteltem őt. De ki vethet gátot az áradó érzeménynek? olvasott előttem. Valódi költő szellemmel vala két szeretők’ búcsúja festve. Szava reszketett az érzelem miatt. Világosság’ angyala! mondék, ’s a’ csupa gondolattól is megijedtem, ha egykor el kellene válnunk? szívem vérzeni fogna. Mindent el tudnék szenvedni, csak ezt nem! – Egy lelkes tekintetet vete reám. Hát Kegyednek fájna-e? kérdém bátortalanúl ’s félve?

Nem felelt, hanem a’ földre nézett.

Fájna-e? kérdém, érzésben elolvadva, a’ leglágyabb hangon. Kínos zavarodásban vala. Ugy tetszett hajlandósága harczolt a’ szeméremmel, ’s magával küzdött, lopva tekinte reám ’s nem bírván szólni, fejével intett, arczát hirtelen elfordítván. Isteni angyala a’ mennynek! kiálték, gyönyör-részegen ragadám-meg kezét, örömlángolva szorítám ajakimhoz, egy gyenge szorítást érzék, ’s nem bírván elragadatásomat tovább mérsékelni, áltkulcsoltam karjaimmal ’s megcsókoltam rózsa ajkait. Felugrott, én is, nagyon megijedve, ’s félvén hogy megbántám ’s haragítám, bátortalanúl tekinték reá, ekkor ünnepi lassú léptekkel komolyan jöve felém, egy hosszú pillantatot vete reám, megfogá csak nem remegő kezemet, ’s így szóla halkan: „Azt merte Kegyed, mit még egy férjfi se mert, ’s a’ mit merni egynek se tanácslanék. Ez az első csók gyermekkorom óta, Kegyed az egyetlen férjfi, ki megcsókolt. Érzeni fogja ezen elsőség’ jelentését, fontosságát. Haragunnom kellene, látom, de – gyönyörű zavarodásba jött – szívem. Engem ugyan gyarlónak lát, de egy sugalom szól mentségére – ah én boldogtalan! miért nem tudom magamat tettetni, miért nem tanúltam érzelmimet titkolni!”

Maradjon mindég így; kinek illy gyémánt tisztaságú szíve van, ragyogtassa azt a’ nap’ sugárain.

„De a’ világ olly hajlandó, a’ méhekhez hasonlatlanúl, minden virágból mérget színi, a’ leány’ jó neve olly virág-gyöngédségü, hogy leghalkabb érintés is – elhervasztja.”

A’ titok emelje boldogságunkat. Senki se tudja, hogy én váltogatva a’ maga közelléte’ mennyországában, ’s távolléte’ poklában, egyszerre Kasztor és Pollux vagyok.

„Édes csevegő! jól van tehát, mi könnyű engem rábeszélnie? tartson tehát legszorosb titkot. De egy belső ellenség fenyeget, a’ férjfiak’ csapodársága, ha valaha meghidegűlni találna, ha ezen érzelem kihalna; ha érzéketlenség lépne hajlandóság’ helyébe – homlokát ránczolá – vagy épen gúny – szeme szikrázott – hah! meghasad akkor e’ szegény szív, meghasad – szeme elbágyadt, szava halkabb halkabb lett – meghasad, meghasad, meghasad.”

Halálos félelemben valék, hogy bizony mingyárt meghasad. Nem, Imádottam! kiálték szorongva, hű, örökké hű! tiéd, egészen tiéd! forró, mindég forró!

„De a’ környűlmények’ hatalma. Ha erőszak rabolná-el tőlem azt, ki szívemet ennyire érdekleni tudta, ’s őt egy más kézhez bilincselné – ah, hová legyek akkor?”

Semmi földi hatalom se diadalmaskodik szenvedelmem’ óriási erején. Örökös ez, esküszöm!

„Halljátok esküjét, égi hatalmasságok! szóla ő, felegyenesülve, felemelt karral, csaknem lába’ hegyén állva.”

’S verjétek-meg a’ hitszegőt! kiálték merészen.

Kis idő múlva észre vevém, hogy kedve nem olly felhőtlen mint az előtt. A’ leggyöngébb beszélgetés közben is bizonyos komolyság szállta-meg ’s egy látható fájdalom és szomorgás, mellyet minden erőködésemmel se tudtam felderíteni. Mind nyilvábban vettem észre ’s gondolkodtam lehetséges okán. Valljon erőtlennek találja é szeretetem’ kifejezését, vagy szerelmemet nem elég erősnek? minden szómban legforróbb láng lobogott. Tehettem-é többet, mint naponként sőt óránként ismételnem: milly valóan, tisztán, ’s őszintén szeretem? talán féltékeny? lehetetlen! hiszen egyedűl érette volt szemem és fülem. Hajlandósága fogy-e irántam? a’ legboldogítóbb bíztatásokat adá a’ legmelegebb kifejezésekben. Valami kedvetlenség érhette-é? Mi hathatna-fel ezen lélek’ magasságához! Mit bír az élet, a’ mi őt megindíthatná? ki ma egyszerű falusi lyánykát, holnap a’ királyné’ felségét festvén, túl lebeg minden földi környűlmények felett.

Elhatároztam megkérdenem. Gondolkodóvá lett. Semmi, épen semmi sem, csalódom.

Csalódni? ’s a’ szerelem’ szeme csalódnék? van é egy felhőcskéje ezen homloknak mellyet észre nem vennék?

„Nem, semmi sem, valóban semmi. – Oh bár hazudni tanúltam volna!”

Bizodalom a’ tisztelet legfelső foka.

„Igen, szomorít valami, de hagyjuk ennek megfejtését jövendőre. Nem sokára visszatér előbbi vidámságom.”

Nem lehetek boldog, míg nem tudom.

„Későbben majd megmondom, mi szerzett keserű pillantatokat.”

Későbben, ’s a’ mit eddig szenvedek, ’s mint gyötör a’ bizonytalanság, azzal semmit se gondol?

„Ne erőltessen. Egy kivánat – csekélység magában, de reám nézve fontos.”

Csekélység, reá nézve fontos gondolám? a’ szerelmes lélek, bizonyosan hajamat vagy melyképemet kivánja.

Ah szóljon, kértem. Csekélységek a’ mik boldogíthatnak, ’s a’ szerelemben nincs csekélység. Mindennek van becse, fontossága; ’s kielégíthetni egy mulékony percz’ ötletét is jutalmazó. Engedjen egészen szivébe tekintenem; olly szép, olly gyöngéd szivébe.

„Mi édes, monda ő halkan magában, egy rokon kebelt lelhetni! mellybe kiönthetjük, a’ mi bennünket megindít. Nem csupán nagy tettek ’s fontos történetek teszik az életet. Egy folyam ez, cseppekből áll, ’s minden csep saját képét viseli. Ha örömsugár esik reá, mi édes a’ kéjt barátunkkal közölnünk, ’s kétszeresen ragyog akkor a’ verőfény; ’s ha felhő’ árnya borúl reá: elszéleszti, elűzi azt a’ barát kéz. Tudja-meg tehát, mi búsít engemet, hogy egy gondolat se legyen fejemben, egy érzelem se szívemben, mellyben ne osztozzék. Egy érzemény gyötör engem ’s nem hagy előbbi vidámságomban jelenni meg, közém ’s nyugalmam közé lép, ’s a’ maga’ jelenlétében is meglep. Ki kell nyilakoznom, – egy alak!”

Hah! kiálték elhalványulva, egy alak!

„Egy alak üldöz szüntelen, ’s furiaként minden lépten sarkomban lézeng, veszéllyel fenyeget, ah én szegény lyányka! – szabadságomat fenyegeti!”

Tudass velem mindent. Mindenre kész vagyok.

„Ah Vilmos! te vagy első szerelmem, tőled semmit semmit se titkolhatok-el. Pirúlat borítja orczámat – nyelvem ellenkezik.”

Fedezz-fel mindent, mondék eltökélve.

„Ah kínos vallástétel! nemes szívedre számolok, nem szólhatok, ezen papirosból megértesz mindent.”

Nem – szád gyónjék – szólj –

„Vilmos én – síra – az alak, a’ könnyelműség – Vilmos! – én gyarló valék!

Hah hitvány képmutató, kiálték visszatántorodva, alávaló bűnös, pokol-fajzat! te kérkedel a’ rény’ mázával? –

„Ah ne érts félre – gyarló valék – ruhákat csináltatni, mellyek’ árát meg nem fizethetem?

Ruhákat! mondék feléledve, ’s a’ papirosra tekínték. „Bársony felső-ruhákat csináltam” olvasá megörűlt szemem, ’s ismét szabadon lélekzettem. Ruhák? kiálték gyönyörrészegűlten, ah most már minden jól van, most már megint minden, minden, minden jól van! Engemet így kínzani. Mingyárt ki nem nyilatkoznod. Rosz leány! csak egy pillantatig is szomorganod, holott Vilmosod segélhet. Le szerettem volna térdelni, ’s úgy követni meg a’ gyalázat végett, hogy félre értettem. Gyülöltem magamat, hogy olly becstelen gondolat szállhatott-meg.

Milliomok, mondék, nem adhatnának nagyobb szerencsét, mint az alkalom nyújt, hogy egy ohajtásodat teljesíthetem.

Látta örömemet, észrevevé kedvemet.

Maga, fizetni akar? hah nemes szívű magyar, monda, dicső fija Pannóniának! Azért vert szívem, első látásakor, olly erőszakosan, mert sejté, hogy illy nemes férjfi van hozzá közel. Oh Vilmos! nekem nem lehet titkom maga előtt! őszinteségem nem ismér határt. Véteknek tartanám, a’ legmulékonyabb ötletet is magának ki nem nyilatkoztatni. Mosolygani fog, hagyján! de ismérjen-meg, minden gyöngeségimmel. Az életnek is vannak kivánatai. Mindég arról gondolkodom, hogy’ tetszhetném jobban Vilmosomnak, ’s hogy jelenhetném-meg kellemesbben előtte, ’s tükörben vizsgálgatván magamat, gondolom: nyersz-e tőle valljon, egy jutalmazó nyájas pillantatot? legközelebb a’ második szerelemesnén láttam gyönyörű függőket,^* fejér ruhában, mint a’ ma hullott hó, az ártatlanság’ szinében volt; nem szeretnék igazán, ha régen észre nem vettem volna, mennyire tetszik Vilmosomnak a’ fejér szín, hímezete szép, ízletes – ekkor éreztem egy ohajtást serkendezni, mellyet azonban egyetlenegy szavadnak feláldozni kész vagyok.”

Ritka leányka! gondolám, midőn feszített figyelemmel néze reám, gyermeki indúlat, drága együgyűsége a’ szívnek ’s léleknek. Egy függő örömet okozhat neki. Ártatlan kivánság. De meglepés nevelje becsét. Nem soká névnapja lesz, annak előestvéjén lepem vele meg.

Lehet-é valami, fordulék hozzá, a’ mi neked fentebb kecset kölcsönözhetne! ’s nem minden szépségedtől nyeri-e becsét?

„Hagyd a’ felesleg complimenteket. Gyűlölöm őket, ellenemre vagynak, szóla kedvetlenűl szép szerénysége. Úgy-e Vilmos?”

Ah kedvesem! miért nem lehet épen most.

„Nem lehet? kérdé.”

Nem, felelék zavarodottan, a’ hazugság ’s iparkodás miatt titkos örömemet elrejteni, ha a’ meglepésre gondoltam.

„Vilmos nekem bizonyosan kell tudnom, ha lehetetlen-é? ’s nincs-e módod, vagy csak nem akarsz?”

Módom nincs, felelék kevéssé megütközve.

„Igazán, csak módod?”

Úgy vagyon, kedvesem!

„Oh jer hát szívemre! mond a’ mennyei, ’s olly erőszakkal szorított magához, hogy indulatának hevét félre nem ismérhetém. Csak szerelmed maradjon-meg számomra, minek lehetne ezen kivűl még becse előttem, csak azt tudjam, hogy akarsz, akkor boldog vagyok. Úgy-e Vilmos akarsz, de nem áll tehetségedben?”

Elragadtatásom nem lelt szót. Fájdalom! hogy nem; – mondám nagy nehezen. Ezen charakternek tiszta csudálása minden tettetést elfelejtete velem. Bátyám! vajha itt volnál, gondoltam; azon pillantatban is, midőn egy kedves ohajtásának valósíttatása megtagadtatik tőle, midőn hallja, hogy nincs módom teljesítésében, boldognak érzi magát szerelmem által. Tetszetős kül fényesség egy lyánykától feláldozva! nem kivántatik-e hasonló léleknagyság ezen örömest lemondáshoz, mint ha férjfi egy koronát vet-meg. Szép perczenet melly ezen pillantatot hagyá vetnem lelkébe, ’s még szebb, mellyben a’ meglepés következik. De fog-e neki örűlni? nem fog-e felejtkezni az egész dologrul, vagy haragunni, hogy magamat tettetni tudám? oh bátyám! mi férjfiak még is sokkal roszabbak vagyunk. Én szintúgy szeretem őt mint ő engemet, ’s még is képes vagyok ámító álorczát tenni fel. Soha, soha sem éri-el természetünk az asszonyi természet’ nemességét, tisztaságát!

Milly fájdalmasan esett, midőn másnap a’ szerelem’ szárnyain repűltem hozzá, szobalyányától értenem: hogy asszonya éles főfájásban szenved ’s pihenni akar. Szent Isten! hát illy angyal is alájok vettetik a’ földi szenvedéseknek! látnom kelle Amáliámat. Beléptem, ott fekütt a’ szenvedő a’ pamlagon; hangjából, mellyel hozzám szólott, tekintetéből, vonásaiból, világosan kitetszett: hogy kemény fájdalmakat érez, mert egészen megváltozottnak ’s rosz kedvűnek látszott. Édes angyalom! szólék hozzá közelítve, roszúl vagy?

„Bágyadt a’ főfájástól. Alig szólhatok. Nem jobb lenne é menned? majd unatkozni fogsz, ’s bár milly kedves volt is másszor jelenléted, de most alig vehetem hasznát.”

Csak ne szólj, kértem, ’s hagyd szemeimet mulatnom angyali vonásidon. Meg akartam csókolni. „Jaj, de fáj! monda ’s elfordúlt. Nagyon gyönge vagyok.”

Ekkor jelentették-be a’ második szerelmesnét. Én ellene mondtam, kérvén ne fogadná-el látogatását; hijába! bár milly beteg volt is a’ dicső, még is feláldozta üdülhetési nyugalmát művészi buzgóságának, minthogy épen tudósítást várt: ki fogja az új szomorújáték’ fő szerepét adni? Akármint sajnáltam is, hogy baját a’ beszélés sulyosítani fogja, még is örűltem, hog tanúja lehetek, miként vet-meg a’ művészeti tiszta szeretet minden földit. Az idegen belépe, ’s a’ legnyájasb barátsággal fogadtatott. Mennyire szereti művésztársát! gondolám.

„Beteg? kérdé a’ belépő meleg részvéttel.”

„„Csak fejem fáj, de enyhűl ’s csak nem megszűnt jelenléte által kedvesem.””

„Vigyázzon magára ’s meg ne betegedjék, mert különben szánnom kell szegény árva publicumunkat.”

„„Alig éreznék híjomat. Hol illy csillagok ragyognak, egy hibázó sugár szembe se tünik.””

„Nap, maga, édesem! melly melegít, éleszt, gyujt és világít.”

„„Egy gyönge bujdosó-csillag, kinek csak a barátné’ gazdagsága kölcsönöz világot.””

Megölelék egymást. Szerénység, legszebb dísze a’ müvésznek, ritka kincs, hét te is ékesíted e’ borostyán-koszorúzta főt? szólék érzésbe ’s bámulásba olvadoztan.

„Mint gyönyörködtem a’ recensióban, mellyben maga asszonyi Prometheusznek neveztetik, ki a’ költőkrűl hidegen oda állított természeteknek megadja a’ való életet és saját tüzet,” folytatá szavát az idegen.

„„Csupa kegyesség ’s kedvezés, a’ kezdő’ bátorítására.””

„Milly helyes vala, ábrázata’ kecseiről, kifejezéssel teljes szemeiről, ’s gyönge ifjúi alakjáról szólani.”

„„Ösztönűl fog csupán szolgálni, hogy a’ természetet mesterség által nemesítsem.””

„A’ közönség igazolja a’ műbíró’ itéletét elhatárzott javalásával.”

„„Melly csak az által tesz kevéllyé, hogy benne némellykor magával együtt osztoztam, ’s csak ez által lesz becsessé.””

„Sajnálom, hogy az Igazgatóság megfosztá az alkalomtól, mellynél fogva a’ közönségnek egy új gyönyör éleményt ’s a’ Kritikusnak teljes dicséretre újabb okot fogott volna nyujthatni, ’s vállaimra raká a’ terhet, mellyet mint talán némellyek vélik, nem látszom megbírhatni, reám tolták az új dráma’ czímrollját.”

„„Mit, kiálta a’ felséges ’s felugrék, a’ rollt magára?”” szeme és egész alakja megelevenűlvén.

„Fájdalom! ezt jelenteni jöttem, tudván, mit fog rajta örűlni.”

„„Én magam is, monda keserűen Amália, csak kételkedve mertem volna felvállalni; maga kedvesem! mint látszik nincs bátorság’ hijával.””

„Ah, ott sem, hol idegen dölyf ellen kell fegyverkeznem,” felele hirtelen a’ gömbölyű tüzes barnácska.

„’S még is ravasz, ’s álútaknak köszöni győzedelmét. Alattomos ösvényeken jár. De mit mondom jár, járás? mászással győzedelmeskedék rajtam, ’s ez hasonló a’ veszteséghez.””

Én féltem, ’s csilapítani akarám: kedv - - -

„Tudom, szóla közbe az idegen, a’ világért se kivánna győztes lenni, ’s még is úgy elváltoztatá győzedelmemi bánatja, hogy a’ vastag X is ijesztőnek találná ez ábrázatot.”

„„Mit, kiált Amália, pirúlva, hevesen, ijesztőnek? igaz, a’ karika legszebb figura, ’s meg kell engednem, hogy én ollyan gömbölyű nem vagyok””

„’S nekem fájdalom! nincs háromszögletű képem.”

„„És nekem vastag orrom, nagy lábam, veres kezem –””

„De, a’ helyett, szerencsére kétféle szemei vagynak, mellyek közűl gyakran, mint ritkaság, csak az egyik sír, ’s mint született hősnét egy kis bajúsz ékesíti.”

Elrettentem. Az isten’ fijáért, mondék, gondol –

„„Hah, alacsony teremtmény! kiált a’ megbántott beteg, ’s felugrott, bajúsz! Vilmos te hallod, ’s nem zúzod össze?””

De gondold-meg kedvesem – ’s maga is mint művészn - - -

„„Hah, gyáva Vilmos! – Minthogy a’ vén Regisseur időtöltésére elég jónak vagy is inkább elég rosznak találja, és sálokat ajándékoz neki, elfeledi fülfolyását ’s foghíjait? elfeledi az alávaló személy – –

„Igen is, én személy vagyok; de magának hering soványsága miatt személye sincs már; magas, vékony, veres mint egy rakéta?”

„„Hah, gömbölyű, fekete bombamozsár””

Amália! kiálték félőrűlten, a’ te fejed, az én fejem – – –

„Micsoda fejről van szó, ezen vékony fejetlen lécszszegnél? talán csak nem ezen uréról, az úgy tetszik elég vastag.”

Mérsékelje magát kiálték.

„Oh per se! mérsékeljem, ezen megtestesűlt fidibuszért? ezen deszkai karcsuságu szálkás hoporcsos kísértetért?”

„„Most takarodjék! mennydörgé Amália; ’s te Vilmos, te nadrágos asszony!””

Megbántani Amáliát én általjában nem enged – –

„Most már elmegyek, játszom ’s tapsot nyerek, ha a’ csont Amália irígy fondorlatában ’s mirígy dühében még jobban összeaszik is, ha vázzá sorvad is – a’ száraz keszeg, kivel egy füstön függ a’ pisztráng.”

Ő elrohant ’s Amália a’ pamlagra.

Elájulok kiálta, felugrott ’s szaladgált a’ szobában. Vilmos, ah Vilmosom! te gyáva vagy, egy félénk nyúl. Meg kellett volna ölnöd, de semmi. Szedd össze barátidat, kérlek Vilmos, ’s fütyöltesd-ki, ne fizess a’ szabónak, osztogass szabadbiléteket,^* csak fütyöltess. Elájulok. Férjfiruhában fog megjelenni! tollakkal, lobogókkal, recze-nadrágban (tricotban)!! Hogy néznék még én ki! ’s mikor léphetek megint így fel! – Nem, nem szabad játszania, ki szépségemet dicsőségemet elrablá.

Féltem hogy ő elájul, ’s én hagymázba esem. De Amália, könyörgék, hol szelídséged, szerénységed?

„Szaporán barátidhoz, ha kedves előtted életem, siess.”

El kelle mennem. Elkábultam. Fejem zúgott mint a’ malompereszlen. A’ csendes sziget, a’ társnék’ becsűlése, a’ javaló zaj’ megvetése és ezen elbőszülés – ő volt-e megvarázsolva vagy én? nem tudtam mit gondoljak, fejemet csóváltam. Gyarlónak találám. De nem soká belsőmben egy sugalom szólt mellette. Nem volt-e ingerelve? megbántva? nem mondta-e maga, hogy minden durva szó megsérti? nem épen a’ tiszta lélek irtózik-e minden mocsoktul? ’s nem volt-e félbeteg. A’ testi fájdalom nem zavarja-é meg egész visszás-hangig a’ lélek’ húrjátékát, nem vala-e kettős fulánka megtámadója’ minden szavának, – ’s minthogy jelenlétemben történt, van-e rettentőbb mint a’ kedves előtt meggyaláztatni? egyedűl ’s egészséges korában csendes méltósággal felelt volna. Vétkül tulajdonítsam-é neki a’ hevességet, mellyet jelenlétem okozott? a’ legközelebbi este alkalmat nyújt a’ meglepésre ’s bizonyosságot a’ felől, hogy bánja a’ történtet.

Az opál függőkkel ’s jól becsinált liliomszinű köntössel, ezen felűlirással czímezve: Amáliának neve’ ünnepén, hónom alatt, titkos örömmel szívemben, menék hozzá késő estve. Szobalyánya az előszobában előmbe lépett. Asszonyával nem szólhatni, illy későn, tanulásra használja az est’ csendét, jőnék holnap. Ej gondolám, talán nekem csak szabad magányát háborítanom. Hát, víg pohárpengés, ’s egy sokszavú hangos pereat zajdul toborzan^* Amália’ szobájából fülembe. Mi ez? álmélkodám, letettem csomómat^* ’s belépek.

Nem épen nagy volt a’ magányosság; egy nagy, rakott, ’s felgyertyázott asztalnál üle a’ fél színjátszó társaság, a’ vastag X ’s több fiatalokkal. Beléptem nem zavarta meg a’ társaságot, elkésett vendégnek tartottak, csak Amália ütközött-meg kevessé, de fülembe súga: mind jó barátok, rollra-vágyó ellenségem’ megbuktatására. Amália! szólék fájdalmasan, szelíd szemre hányással, te még boszúról gondolkodol, nem bánod-meg – ’s képes lehetnél?

Ez már csak ugyan pédátlan együgyűség! mondá haragosan, de bizonyos emberek talán, inkább hasznát vehetnék a’ szabadbilétnek, mintsem azt osztogassanak. ’S elfordúlt.

’S még egyszer pereat a’ rollra-vágyó, harsogott össze vissza. Megkellene nyársolni, tanácslá a’ lágy anya. Fúljon azon cselbe, mellyet neki szövök, az incselkedő. Hisz’ tulajdonkép’ az egész vita csak egy nadrágról van, vélekedék őszintén a’ naiv. Mondhatom hitelesen, szólott a’ Komikus, ki egyébiránt is mindent hitelbe vett, csak figyelmet kérek – ’s én tojást a’ puncshoz – mondá az első hős. Mit tojás? mit puncs? dadogott aluszékonyan akadozó nehéz nyelvvel a’ vastag X., champagnit szürcsölt ’s kenyérgolyókat hajigált Amáliára. Igaz, a’ mi igaz, én őszinte legény vagyok, Málika ismér engemet; mindnyájan meghalunk, mindnyájan, – a’ szerelmesnének recze-nadrágja van! he he Málika! ha most itt volna az Angol, ki olly sokat ivott, keveset szólt és soha sem nevetett, vagy az Orosz, ki a’ bort megitta ’s az üveget megette, ki téged mindég Malicskájának hítt, hehe kis korhely! ha az embereket nem tekinteném, magam is közé ütnék; de én Kritikus vagyok! ’s mint illyen legfelebb ütleket kaphatok, de nem oszthatok. Úgy-é emberek, legyetek őszinték, tudom hamisak vagytok, mint a’ macskák, de reggel táncz estve láncz; hiszen barátok, testvérek vagyunk – sírt – úgy-e nagy Kritikus vagyok én, nagy, nagy ember, talán a’ legnagyobb ’s ellenségem szamár.

Éljen X! kiálta minden. Barátim! zokoga, mind becsületes emberek, asszonyok vagytok, mind testvéreim vagytok, húgaim, szüléim. Hadd rágalmazzon a’ világ, hogy korhelyek vagytok. De az a’ halvány úr ott, kiálta haraggal reám mutatva, miért nem kiált az éljent ha én élek, miért nem kiált éljent ha nagy vagyok? az, az, az Antikritikus, az, az Anti – Anti christus.^*

Ez a’ mulatságos úr, csufolódék Amália, egy ifjú kalmár’ kezét, ki vele enyelgett pajkosan, elütvén, akkor fog éljent kiáltani, ha egy lény születik ätherből szőve, melly csupa regharmattal^* ’s virágillattal él, azzal fogja naponként közölni azon érdeklő ujságot, hogy szereti, óránként fog előtte sohajtozni: ’s kivánhatni e többet?

Én azt kivánom: hogy nekem kiáltson éljent, máskép’ agyon ütöm és aztán egy csípős sírverset írok reá, vagy pedig egy tizedet a’ kedvelt, elmés, Bécsi, tüsszögtető magyar anekdotákból. –

Tiszta szívből, kiálték, éljen! Amália a’ maga színjátszói ügyessége is éljen! mert valóban nem csekély!

A’ maga savior-vivre-je^* is éljen! gúnyola viszont. Én elsiettem. Más nap egy levelkét kapék a’ levont álorczájutól, az ott maradt névnapi ajándék’ következésében. Esdeklett: menjek-el, ha csak egy perczenetre is, mindent felvilágosítand, nem élhet nélkülem, veszedelmesen beteg, csak még egyszer kiván szemembe nézni, melly az ő mennyországa – a’ kétségbeesés öngyilkosságra vezetheti ’s a’ t. ’s a’ t.

Bátyám, bátyám! gondolám, ha még is igazad volna? illyenek-e mind, vagy csak tapasztalatlannak és vaknak hibája, hogy minden embert természet szerint jónak tartván, nem vette észre mingyárt az első szónál a’ ravasz tettetést, holott azt olly igen lehetett vala gyanítania? nem kellett volna-e készen lennem a’ legkitanúltabb kaczérságra? vagy olly fínom volt-é a’ csalás? nem volt-e minden szava üres szócsengés? nem hibázott-e mindenikén az egyszerűségi ’s keresetlenségi bélyeg, ezen csalhatatlanak jegye a’ valónak? nem volt-e kézzel fogható: hogy ellenemben is mindég színjátszó maradt? nem világítja-e fel állapotja viseletét. A’ szabad ’s elkerűlhetetlen társalkodás a’ nem legpallérozottabb férjfiakkal, a’ kénytelenség érzelmeket színleni tanúlni, a’ nagy csábító alkalom’ hatalmas ingere, melly szüntelen legédesb varázshangokkal csalogat, a’ szükség, hogy sokszor igen szűk mód mellett is külsőképen csillogva ’s ragogva jelenjék-meg, mint ugyan annyi rettenetes kígyók, tátott szájjal állják útját az erkölcsiség’ tiszta fejér galambjának, míg elkábulva mirígy lehelletöktől elvégre leszédűl. Nehéz a’ győzelem, de annál tiszteletre méltóbbak a’ nemesek, kik ezt kivíják. Csak hol ártatlanságot, egyenességet és szívességet találok, ott fogom jövendőben reményleni szerencsémet.

Ha egy bohó lépést teszünk, utána rendszerint igen bölcsen szoktunk okoskodni. Én is a’ legtudósabb ’s mélyebb vizsgálódásokat tartottam, ’s a’ világ’ prózáját olly epésen gyülölő Malicska’ alacsonyságát már elfeledém, midőn egy leánykában kelle pótolékot találnom, ki csupa élet, csupa egyszerűség, csupa természet vala.

A’ telet **ben töltém. Egy bálban ismértem-meg a’ szép Rózát, egy gyönyörű kellemes rózsácskát ki még alig virított 16 tavaszt. Képecskéje eleven, fris, teljes, hajának fínom szálú aranya ezüst-nyakára hullva, szája rubín, melly nevetvén gyémánt fejér fogakat ’s orczáján két gödröcskét láttatott, drágábbat Amerika’ minden gyémántgödreinél; szemei ragyogó zafírok. Kedvesség vala minden mozdúlatán, szemében életöröm ’s láng. Kellemmel tánczola ’s a’ legkitetszőbb kedvteléssel. Felkértem ’s röpűltem vele a’ palotán keresztűl. ’S a’ mint ott álla mellettem, szemének tüze nagy pilláji’ körében a’ sebes mozgás által emelve, melye fenndobogva ’s röviden lihegve, kellemes arcza elgyúlva, alig fordíthatám-el pillantatimat igéző alakjáról. Maga jól tánczol monda ’s hál’ istennek sebesen. Csak lassan ne tánczolni, inkább meghalni. Nem akarám meg nem érdemelni dicséretét ’s a’ közelebbi kört ismét gyors, sebes örvényben lejtettük-el. Karom szorítva tartá, szemem szemén csüggött, ’s övé nyájas elégedéssel tekinte az enyémbe. Észrevevém, hogy ha félre nézék, rajtam legelteté pillongásait.

Álmomban is muzsikát hallottam, ’s kivilágított tánczpalotát láttam, ’s mint Anadyomenét a’ tenger’ habjain, merengni a’ csuda-szépségű Rózikát a’ táncz’ hullámain. Megtudtam lakását, ellovagoltam előtte ’s a’ mint feje az ablakon kibukkant, sarkantyút adék fakómnak ’s ollyat szökettem vele, hogy azt hittem, fejembe fog kerűlni. Szemlátomást felébredt bennem a’ lovaglás vágya ’s ha a’ szemnyelvnek hiheték, nyargalva mentem-fel kegyelmében is. Lakásával általellenben egy kávéház volt, ’s nem sokára tapasztalám: hogy fiatal embernek semmi sem lehet hasznosabb, mint ujságolvasás által tanúlni a’ világ’ folyását. Csak hogy velem az történt: hogy a’ sajtó’ szabadságáról olvasván, édes rabságról gondolkodtam; a’ Parlamenti tanácskozásoknál felfedezém, hogy ő uralkodik fejem’ felső- ’s szívem alsóházában; a’ Hatalmasságok’ kivánt ultimatumoknál, az ő kinyilatkoztatását ohajtám megnyerni; a’ politikai pártfeleknél általláttam, hogy noha eddig Liberalis voltam, most már egészen Servilis vagyok. Bal oldalam egészen őérte voksolt. Ő is észrevevén, hogy tudósításokat várok, híradóm leve, ’s így mi két hatalmasságok, mint akármi legügyesb diplomatikusok, eleven levelezést folytattunk, titkos szemjegyekben.

Külső helyzetem lön megbízó levelem, ’s szüleinél bemutattatván szívesen fogadtatám. Maga szint olly jól lovagol mint tánczol, monda ő. Gyönyörű a’ férjfi lovon. Úgy megijedtem minap, midőn fakója ágaskodott, hogy csak nem sikoltottam. Minden Magyar olly jó lovas?

Reménylem nem soká az Ángolokkal is mérkőzhetünk.

Ha megint erre lovagol, ugyan tánczoltassa egy kicsinnyé azt a’ szegény állatot, mert azt halálomba’ szeretem látni, de ne ijesztgessen.

Hát sajnálni fogna? kérdém.

Illyen fiatal emberért örökös kár volna! mit mondanának rokonai, vagy talán más valaki is, valami szép magyar lyány, szóla mosolygva.

Itt nem reménylhetek szánakozást.

Szívemből sajnálnám! monda komolyan, ’s mosolygva ’s kötődve veté után: mert pompásan tánczol.

Mind inkább elbájolt. Először csaknem önttudatlanúl ’s lopva szorítám-meg kezét, tűrte de nem viszonzá, legközelebb már tudatám azt, emlékezvén mint neveté Amália a’ néma vitézt; – elpirúlt, én ismétlettem, ’s viszonszorítást érzék. Ennél maradt, csak hogy pianissimótul forteig emelkedett, míg Rózánál egy rózsácska előbbre vitt. Ez keblére volt tűzve. Én kértem, megtagadta. Ismételtem a’ kérést, habozott. Harmadszor kértem ’s megnyerém. Megcsókoltam tüzesen rózsanyújtó líliomát, szemeink találkozának, ’s mint gyántafolyamú felhőkből, egy villám repűlt által és vissza, és gyújtott mert orczáji egészen lángba borúltak, magamhoz vonám, csüggedt fővel álla ’s csaknem remegve, én áltkarolám ’s kérdém:

Rózika, mennyei Rózika! méltat é kegyére? hallgatott, elfordított orczával.

Ismét kérdezém. Kezemet gömbölyeg állára tevém ’s felemelém fejecskéjét.

Micsoda kandiság ez? monda gyönyörű zavarodással.

Rózika, igen? – hallgatott. Igen? ismétlém. Nem! monda, ’s fejecskéjével szégyenelve igent intett. –

Ha az útszán lovaglék, már messzéről várakozva ragyogtak előmbe szemcsillagai. Ha egy perczenettel későbben jövék, már sötét képet mutatott; ha loge-ja előtt mozdúlatlan nem állék, illy kedves durczaságú vala, ’s ha figyelmemet látá, olly nyájas, vídám ’s enyelgő, hogy én minden szerénység’ ellenére is ezer kis vonásból, mellyet igen is érezni de röviden leírni lehetetlen, észrevehetém, hogy valóban melegen szeret.

Mindég körűle ’s nála valék. Valóban szép alakja, ’s virító fiatalsága megbilincseltek, viselete, szívesség ’s játszi ledérség által mindég új kecseket nyere, ’s pillantata, mennél inkább sejté hajlandóságomat, több több tüzet. A’ kézszorítást egy csókom követte karjára, ezt egy a’ nyakára, örömest igen megneheztelt volna; de derűlt, nyájas, gömbölyű képecskéje, ha haragunni akart, olly csínos olly furcsa volt, hogy meg nem állhatám egy csókkal nem zárni-be leczkéző rózsaajkát. Mivel ő természetesen sokkal szigorúbb igazságú vala, hogy sem a’ kölcsönt, csak egy pillantatig is viszontagolatlan magának tartaná, gyúladt orczával hirtelen viszonzá adományomat; de mivel ez nem vala olly tüzes mint enyém, adósomnak nyilatkoztatám, ’s láncz gyanánt karjaimat raktam reá. A’ szabadság’ szeretete velünk születik, ’s így egy másodikkal váltakozott ki; én éreztetni akarván vele nagylelkűségemet, hitelbe egy harmadikat adék. Igy enyelgettünk folyvást ’s én mind inkább meggyőződtem érzelmeinek elevenségök ’s hevességök felől. Bátyám! gondolám, ennél van valóság, természet, érzés, egyszerűség ’s elragadó gyermekdedség, melly mint egy kristályon által hagy a’ tiszta lélek’ fenekére pillantani. Így bátorságban vagyok.

„Rózika, mondék, ha valaha megszűnhetnél engem szeretni!”

„„Oh, ki szűnnék-meg?”” mond a’ szívesség’ pillantatával.

„Tudnál e állhatatlan lenni?”

„„Nem, nem, én igen, igen szeretlek, olly örömest vagyok veled, alig várhatom jöttödet, ’s ha itt vagy, olly sebesen elröpűl időm, ’s ha elmégysz, mindég előttem látlak.””

„Ha valaha egy más –”

„„Soha, soha. Senki se tetszik nekem ennyire.””

„Hihetek-e szavadnak?”

„„Bizonnyal ’s igazán, hiszen láthatod mint szeretlek.””

„Rózikám, mi egymásért teremtettünk. Lélekharmonia van köztünk. A’ szívrokonság’ vonzalma húz bennünket egymáshoz. Sejtettük egymást ismérkedésünk előtt, ’s azért szeretők mihelyt meglátók.”

„„Igen, úgy kell lenni. Már a’ legelső pillantatban tetszettél nekem. Termeted, tánczod, oh Vilmos, be mennyei!””

„Fogsz-e örökké szeretni?”

„„Ah még sokkal tovább is, ha lehetne!”” monda tüzesen.

Ha ez is tettetés volna? legszorosabb szemmel tartám, a’ szerelem különben is élesen lát, de semmit semmit sem, a’ mi magát a’ gyanút nyugtatlaníthatta volna.

’S ím a’ rózsatermő tavasznak kelle az én Rózikámat elrabolnia. A’ fürdésidő^* beteges anyjára nézve elérkezék. Három nappal indulása előtt könyekben fürdött a’ fürdő miatt. A’ búcsuzáskor vigasztalhatatlan volt.

Vilmos vala minden, a’ mit szólhatott.

Hat hétre váltunk-el. Még is nehezemre esett.

Ő zokoga.

„Híven marad-é e’ szív?”

„„Hű, monda sírva, de most olly sokáig nem látjuk egymást. Vilmos, hat hétig, minden hétben hét nap! ’s milly rettenetes hosszú egy illy nyári nap! hogy állhatom ezt ki?””

„Vagynak mulatságok –”

„„Én nem akarok mulatságot, nekem nem kell mulatság. Én mindég sírni fogok.””

„Új ismeretségek! –”

„„Én mindég csak Vilmosrul fogok gondolkodni ’s az ő szép szép szemeiről.””

„Az alkalom” – –

„„Nem, nem, nincs több Vilmos már!””

Ah, miért nem mehettem vele! nyugtalanúl vártam távolléte’ végét. Mi lomhán másztak az órák, mellyek máskor édes tréfa ’s enyelgés közt olly sebesen röppentek el. Be hamar elment kedvem az ujság-olvasástól! mióta aranyfürtei általellenemben nem tündöklöttek. Be sokat pihent az előbb zaklatott fakó! ha hívem maradt-e, ez volt a’ kérdés, mellyet magamnak örökké teddegeltem, ’s reá ugyan mindég igennel feleltem, de még is azon feltétellel, hogy ez úttal okosabb leszek.

A’ hat hétből két hónap lett, melly nekem négy esztendőnek tetszett.

Megérkezett, távolléte érezteté csak velem igazán kecseinek fényét. Melegen fogadott. Én csupa láng valék.

„Megtartottad-e híven a’ hűségfogadást?” kérdém.

„„Természetesen, ollyan sok vendég volt.””

„Gondolkoztál rólam?”

„„Oh igen gyakran.””

Vilmos vigyázz! mondám magamban, igen vigyázz! legelsőben tapasztalám: hogy midőn egy estve játékszínbe nem meheték, nem neheztelt, a’ miért egyébkor a’ leghevesebb szemrehányásokat tevé; – és aztán egyszer, midőn a’ szokott órán előttök ellovagoltam, nem jelent-meg az ablaknál; észre vevém továbbá: hogy kétszer a’ Herczeg’ Segédtisztje az utszán lenyargalt, midőn én fellovagoltam; végezetre a’ lépcsőkön találkozott velem szemközt, midőn Rózikához mennék.

„Látogatója volt? kérdém felindúlva.”

„„Látogatóm? igen a’ Segéd volt itt.””

„Uj ismerőse?” kérdém tovább hevesen.

„„Igen, előbb nem ismértem.””

„Hisz’ ez igen szép,” mondék boszúsan.

„„Istenem! hát nem szabad fürdőben Segédekkel ismérkedni?””

„De ő látogatja magát?”

„„Mint fürdőismerős.””

„Kedves magának?”

„„Miért ne, épen bizony.””

Nyugtalan levék. Többször Rózikánál találtam őtet. Egy pillantata se síklott-el előttem, ’s szemei rendszerint a’ csillogó tiszt’ Adóniszi alakján nyugodtak. Egy vonása se kerűlte-el figyelmemet, ’s láttam a’ szép Marsra mosolygani. Dühbe jöttem.

„Rózika, mondék, maga hűtelen.”

„„Mi nem jut eszébe!””

„A’ Segéd miért lovagol –„

„„Istenem! hisz’ azt tartom mindnyájan lovagolnak.””

„De mindennap erre?”

„„Törődöm is én vele.””

„Maga reá néz.”

„„Én magára néztem, ’s mit tehetek róla, hogy maga mindég mellette áll.””

„Mosolygott –”

„„A’ maga arczrándulatain.””

Ah Rózika! mondék, könnyelműség a’ veszélyes örvény, melly fenekére sodor; hűség a’ legnemesb gyémánt az asszonyiság’ koronájában, a’ lyánykák töredékeny csolnakon gondolatlanúl eveznek az élet’ tengerén; és sok a’ veszéllyel ’s lebuktatással fenyegető kőszirt. Egy rettenetes szikla a’ hiúság, másik az alkalom, harmadik a’ gondolatlanság, negyedik –

Az őrparádé!! sikolta örömmel, ’s a’ törökmuzsika’ első hangjára egy ugrással az ablaknál terme.

Valóban negyedik az őrparádé! ismétlém mélyen sohajtva.

Magamba merűlve állék.

Ugyan már hogy’ lehet olly haragos! monda legkedvesebben. Ah, az a’ sötét ábrázat! ’s úgy utánaza, hogy egy Cátónak is kaczagnia kellett volna.

„’S nincs-e okom?”

„„De Istenem! hát senkire se szabad néznem?””

„Hát csak ugyan még is hivem?”

„„Gavallérparolámra,”” enyelge.

„Nem ismerős vele közelebbről?”

„„Csak néhányszor szóltam vele, mint az illendőség kivánja.””

„Nem érdekli magát?”

„„Ha mingyárt mindenik érdekelne, kit a’ fürdőben láttam!””

„Semmit se titkol-el előttem?”

„„Nem, nem, nem: hogy már egyszer vége legyen a’ vallatásnak. Megmondom a’ Segédnek, fogadja magát az ezredbe Auditornak, ha még tovább kérdez.””

„Tudok hát mindent?”

„„Mindent, mindent, többet mint bölcs Salamon.””

Vilmos! gondolám, e’ szavaknak hiszesz-e többet, vagy észrevételidnek? hát ha itt is meglepés fenyeget; ha tapasztalatlanságom ismét bohó rollt játszat velem? okos leszek Rózikánál mint a’ kígyó, minthogy Amáliánál együgyű voltam, mint a’ galamb.

Ismét nála találtam rettegésem’ tárgyát. Nem sokára ment. Kevés vártatva egy levelkét veszek észre a’ padlaton, azon helyen, hol ő ült. Hah, kiálték mi ez? ’s felvevém a’ levelkét. Rózika elhalványúlt. Hűtelen, zajogtam, szerelemlevél tőle, melly most hihetőleg, történetből veszett-el, de a’ mellyet által akart adni.

„„Nem, én, de Vilmos! adja ide; majd megbüntetem a’ merészségért, adja ide már.””

„Ez már sok! félre minden kíméléssel, tudnom kell mit ír magának.”

„„Vilmos, ez nem szép. Ide a’ levelet.””

„A’ világért sem. El kell olvasnom.”

Kezdem olvasni: „Örökké szeretett Juliuszom!” mit kiálték csudálkozva, hisz az ő neve Juliusz, ’s ez asszonykéz – „Esküid megengesztelének.”

„„Nekem a’ levelet! kiálta Rózika, ’s hirtelen elkapá tőlem, most már nekem kell olvasnom.””

Haraglobogva olvasá – „megengesztelének. Minden szentekre fogadod, hogy a’ Rózikával való bohó tréfát, melly ellenemre van, egészen abban hagyod, ’s ismét csupán nekem ’s szerelmemnek fogsz élni. Ha iránta való gúnyod, szint olly őszinte, mint elmés ’s keserű, úgy a’ bűnbánót ma estvére a’ szokott helyen, teljes bocsánat ’s magas jutalom várja. Már megint egészen tied.”

„„Hah, csalfa! kiálta Rózika, félig magán kivűl, lélekisméret nélkül való utálatos ember. Engem így megcsalni. Ezerszer is esküdött örök szerelmet, és aztán gúnyolni; minden szentekre fogadja, hogy én vagyok imádottja, angyala, hogy én vagyok a’ legszebb, és mással levelez. De jól esik, miért hittem neki. Vilmos én véghetetlenűl meg vagyok bántva, megsértve, hátra lökve, gyalázva. Kérjen tőle számot, vesse szemére viseletét, Vilmos ha szeret engem, híja-ki párviadalra. Engem így megcsalni!””

„Hiszen nem ismeri közelebbről!” gúnyolám.

„„Ah már mindennek vége. Az ő szépsége, ’s maga nem volt ott; az éjjeli muzsikák, a’ többi dámák czivódtak rajta, de ő egyikre se nézett.””

„’S maga szereti őtet?”

„„Megvallom, tetszett, de most gyűlölöm mint a’ poklot. Ugyan ölje-meg, ’s minél előbb.””

„Ártatlan vért ontanék! nyiltságot nyiltságért. Mondhatom: hogy ő ezen egész levélről egy szót se tud, hogy ezt én irtam elváltoztatott kézzel, ’s itt ejtém-el, hogy magát kedves Rózikám! megkísértsem. A’ meglepetés, az első harag minden fontolást kizárt ’s most már tudom, hogy maga csapodár.”

„„Hát ártatlan ő, monda, oh maga hamis, fertelmes ember!””

„Úgy van, ő ártatlan és én –”

„„Maga, maga? úgy hiszem, maga nem csak mint Magyar, rokonja a’ Töröknek, hanem valóságos Török is. Azt akarja: hogy örökké csak magát szeressék, maga azt vélte: tudja minő okosan tett! ’s most azért is őt még inkább fogom szeretni. Ő egyébiránt is ezerszer szebb magánál, ’s az éneke, Istenem, az a’ tenor!””

„A’ boldog!” mondék.

Öröme lehet bennem bátyámnak, gondolám. Először csaknem alacsony haszonlesés’ zsákmánya levék, ’s most csak alig menekhetém-meg a’ könnyelműségtől. Amália meg akart csalni. Rózika eleinte őszintén bánt velem; de nem egy végre vezet-e mindenik? igazán érzett, valóan szeretett, de ő úgy tetszik, csak heves nem pedig mély behatásra képes. Könnyelműség ’s hiúság balgatagságokra ragadják ’s megölik a’ férj’ nyugalmát. A’ szenvedelem’ szalmatüze szintolly hamar fellobban mint elaluszik, ’s álmodott boldogságunk, lángjaiban enyészik-el. Mind, mind illyenek! gondolkozások’ módja nincs megtisztulva philosophia által, nincs megerősödve; azért követnek vakon minden ösztönt, minden hajlandóságot. A’ szív gyarló ’s hajlékony. A’ szív? keressünk hát szellemet, észt; hol ezen istenné uralkodik, ott a’ kebelnek minden hangosb ütése, minden hulláma, minden érzelme az ő törvényeinek engedelmeskedik, ’s illyen uradalom alatt virágzania kell a’ jobbágy’ boldogságának.

Midőn végre a’ távozás ’s idő’ balzama a’ sebet mellyet rajtam Rózika’ szépsége ’s könnyelműsége ejtett gyógyítani kezdék, olly asszonyok’ társaságát kerestem, kik lelkeseknek hireszteltettek. Szerencsém leve egy fiatal özveggyel megismérkednem, ki föképen erős léleknek tartatott, ’s különös örömemre Magyar volt, ’s elég kegyes jószágai’ jövedelmeivel azon becsületet éreztetni, hogy azokat a’ pompás Y-ben költse-el. Kinyilatkoztatám neki azon örvendezésemet hogy mint Magyarnak közelebb igazam van isméretségéhez. „Honszerelem a’ szamár’ szerelme aklához, mond Helvetius” volt a’ tudós asszonyság’ felelete, ki ángolúl olvasott, újgörögűl tanúlt, sajnálván: hogy a’ Samskrittet nem érti, minden növevénynek latán nevét tudá ’s magyar üdvezletemre németűl felelt. Épen nem véltem volna illy teljesnek, illyen égő fekete szeműnek ’s illy emésztő pillantatúnak. Szólék vele ’s örvendő csudálkozással vevém észre, hogy magyar létemre is megkülönböztet. Beszélgetésemnek köszönjem-é e’ reménytelen szerencsét? örömest társalkodott velem, ’s egyszer a’ magnetizmuszról^* szólva kacsintott bajúszomra. Lavater’ physiognomikájához különösen kelle vonzódnia, mert mindég képemre nézett, ’s arról beszélvén, hogy a’ vérforgást olly későn fedezték-fel, tele orczám’ pirosságát említé. A’ görög remek képszobrokrul szóla’s kért: hogy mivel épen vítatása’ bizonyságához tartozik, tegyem magamat egy pillantatra ama’ híres Borghesei bajnok’^* helyzetébe; én szabadkoztam, mentegetőztem, ő pedig bízton állítá: hogy házi játékszíneken különféle mutatványokban számos vendégek előtt, gyakran ’s igen sok helyzeti változatokat ’s ábrázolatokat adott-elő görög köntösben. Meghíván magához, vágytam szempontjait megismérni ’s tanúlni. Minden formájú könyvek, földképek, száraztott növevényi gyűjtemények, kitömött állatok ’s egy kis physikai készűlet, tornyodztak a’ közelítő elébe. Épen egy békának galvánoztatásával foglalatoskodék,^* de félbe hagyá ’s megelégedék velem. Beszélgetésünk majd elevenebb lön, ’s mivel Rózika’ könnyelműsége még mind egyre fájt, épen e’ pontról kivántam a’ fegyveres Minerva’ értelmét kitanúlni. Mondám, hogy a lyányok olly engedékenyek minden érzeménynek, ’s olly változékony szivüek –

„Érzemény! szív! megfogat nélkül való szavak.^* Érzemény, a’ szokott értelemben véve, lázadó az Észkirálynénak felség- igazai ellen, legalább is status statusban. Hallott-e már egy concertet, hol minden hangszerszám a’ nagy egész alá nem volt volna rendelve. Épen így a’ szívnek nem szabad más hangot adnia vagy más lengést tennie, mint melly az én egész nagy rendszeremhez illik, ’s mit fejem mint kar-igazgató elébe szab; ellenben mind azt, a’ mi világ-tekintetemmel megegyez. Millyen ez? az más kérdés. Az erkölcsi világban csak egy szörnyeteg van, de melly nagyon közönséges, a’ következetlenség. Az emberek – engedjen még imezen kifejezéssel élnem – míg természetbölcseink, a’ növevényekkel rokon hasonlatoságunkat bővebben kifejtenék, az emberek, vagy tán helyesbben növevényállatok vagy állatnövevények, olyanok, mint a’ felhúzott gépelyművek,^* eljárván a’ szokottnak kerékvágásában; vagy mint legközelebbi vérrokonaik a’ majmoknak (mellyeket entre nous igen régi, de a’ mit tagadni lehetetlen, valóban egy kissé elfajúlt népnek tartok) mindent utánazván, a’ mi a’ század’ szokása által ál fénykört nyere, a’ nélkül, hogy magok gondolkodnának egységet hozni tetteik’ különféleségébe, hogy a’ vizsgálás’ bonczoló-kését minden gondolat, minden érzemény, minden indulat’ fenekéig metszenék. Mi könnyű így meglátnunk: mik vagyunk valósággal! higye-el, temérdek küzdésbe kerűlt az értelemnek bizonyos erősségét kivíhatnom, minden előitéletet kivetkezhetnem, de most már semmi se téveszt-meg. A’ vak embercsoport felett lebegek, ’s egy más szabadabb képzeletköröm vagyon. Szempontim tetteimet szabadosaknak vagy tilosaknak jelentik, ’s én a’ szerint gyakorlom vagy mulasztom, teljesítem vagy mellőzöm tisztemet, sejtésim, ösztöneim, ingereim vagy ihleteim’ sugallatit, akár ellenkezzék érzetem (a’ balgatag kifejezés még néha kisiklik nyelvemen) azokkal akár nem.”

Ide jőjön egy Segéd! gondolám.

Későbben egyszer a’ vele beszélgetés közben érdeklém, ’s nem minden megindulás nélkül: mi gyönyörűen pirúlt-el Rózika, midőn kis fejér kezét megszorítám, mi keservesen sírt a’ hat héti elváláskor, ’s milly gyönyörűvé bájolta őt ez. „Emberek, emberek! szóla pathosszal, ha fogtok egyszer kifejleni az ál tünemények’ ködéből, melly a’ való’ komoly képét csalszínekben tükrözgeti; de a’ vizsgálódás első napsugaránál saját semmiségébe lebben. Azt mondja Uraságod, hogy Rózika elpirúlt – ’s félig elragadtatik; hogy sírt – ’s szomorúságba süllyed. Egy vas ’s több részből álló piros nedv, a’ természet törvényei szerint egy különböző rostokból, reczézetekből ’s bőröcskékből álló szövetbe hatott, ’s egy másik színetlen, sós, keserű nedv, a’ nehézség’ rendszerét követvén, ott szorúlt-ki, hol nyílást talált; ’s magát csak nem üdvezíti annak észrevétele: hogy a’ víz ott foly-ki, a’ hol tud. Az ember egy gépelymű.”

’S mi volna így a’ halhatatlanság?

„A’ magáé ollyan, mint palczájaé, vagy keztyűjeé, vagy sarkantyújaé. Az atómok (lét-elemek) megmaradnak.”

Ennek csupa gondolta is elzúzhatott volna.

„Néhány év előtt, mikor Idealista valék, fogtam volna kérni, bizonyítsa-be előbb: ha valóságos-e léte? ’s ha én bizonnyal tudom-e hogy kivűlöttem létezik, ’s nem csupán agyamban él, mint velőm’ habja, vagy egyik gondolatom.”

Mint örűlt volna Amália, gondolám, ha az üldöző szabó is csak agyvelőhab lett volna! vagy mint örűlnének némelly hídaink ’s útaink!

„De most már, szóla tovább, lemondtam az üres álmodozásokról. Mostani rendszerem az élet’ fokára vezet. Mi tesz legtöbb embert boldogtalanná? az értelmetlen iparkodás olly magasságra csigázkodni, mellyet soha el nem érhetni. Fuvalkodjatok fel mint tetszik, elpattanhattok; de nagyok nem lehettek. Én csak az akarok lenni, a’ mi lehetek; azért nem is törekszem rényekre, sem attól nem iszonyodom, mit a’ pórnép hibának nevez, mivel, mint állítom, mind a’ rénynél mind a’ hibánál a’ szükség’ vas-törvénye szerint mivelkedem, érdem nélkül, vétek nélkül. Minthogy testünk másféle rugalmú mint egyéb állatoké, többek akarunk lenni, holott csak mások vagyunk. Azon béka, mellyet minap galvánoztam, nemde szint olly igazzal különbnek vélhetné magát nálam, mint én magamat őnála? ész tenné hát a’ különbséget? velünk született ész- vagy tárgyképek nincsenek, ezek csak érzékek’ szüleményei, mellyekkel az szintúgy bír mint én; mellyekből alkotja képzeletkörét mint én; mellyet legtökéletesbnek tart, mint én: mivel mást nem ismérhet, szintúgy mint én sem. Van-e béka melly azt gondolná: az emberek a’ földnek első teremtménye, melly a’ mi jelességünket megitélhetné? épen úgy nem, mint én az övét. Mi könnyű az élet, ha megismervén a’ valót, megszününk csalóka, jóllehet csillogó álképeket hajházni. Itt egy, magát egy nemes, de ezer kínokkal összekötött tétemény’ végrehajtásával gyötri, ’s feledi, hogy ha véghezviendi is úgy volt alkotva, hogy azt véghezvihesse; hogy övé csak a’ határozás, a’ végrehajtó hatalom pedig külső vagy belső önkénytelen ösztönöktűl függ. Itáliának hő ege teszi elevenebbé az Olasz’ képzelődését, ne lenne-é befolyása az elköltött ebédnek is? ’s ha ezt tudom, tartóztathat-e képzelt tekintetek’ korlátja, azt tennem, a’ mit ohajtok? így, például, magam, Magyarországban, mint együgyű fiatal leányka, örök setétségben ’s következetlenségben tipegvén, elég kába valék, ha akkor valakihez vonzódtam, magamat agyon kínozni, csak hogy szenvedelmemet valamiképen észre ne vegye, mellynek pedig, bizonyos módosítási által tagaimnak, millyek a’ szerelem-pillantat, kézszorítás, halk remegés, elpirúlás, elhalványulás, hullámzás ’s a’ t. természete szerint, akaratom ellen is el kellett volna magát árulnia; álmatlan éjszakákat, nyugtalan napokat szereztem volna magamnak, minthogy vizsgálatlan érzelmet követék vala. Most már hideg ésszel vizsgálom a’ szenvedelem’ természetét, a’ szemlélődés’ mérlegével mérem azon homályos belső sugalmat, melly visszatartóztatott volna, ’s a’ nap’ világánál semminek találom, ’s csupán belsőm’ szorongását ’s ösztönét választom vezérűl.”

Egy tűzpillantat kísérte e’ szavakat.

Én megdöbbentem.

„Úgy fékeznek az előitéletek, mint zabola a’ nemes paripát. Ha az erős eltépi, vége a’ bitangló’ hatalmának ’s arany szabadság int.”

Közelb vonúla hozzám.

„Fogadja-el rendszeremet, mint avatott fog ott mosolygni, hol a’ nagy csoport küzdel.”

Megszorítá kezemet.

„Kísértse-meg rendszeremet, szeretném tanítványomnak. Miért volnék gyermekes azt nem mondani, a’ mit akaratom ellen is gondolnom kell. Kövesse azon szempontot, melly nekem mint követőjének megengedi, azt kimondanom, mit különben elég esztelenűl elhallgattam volna, hogy tudnillik nekem úgy tetszik, mintha a’ mi érzelem-tulajdonunk összehangzanék.”

Kéznyomása erősebb lön.

„Az erő melly magneshez vonja a’ vasat, cselekszi: hogy emberek közt is helye van a’ kényrokonságnak, ’s a’ bölcselkedőné megvallhatja tanítványának, hogy közöttök is illyet fedez-fel. Már külső tüneménye is úgy hat műszereimre, hogy hasonneműséget következtethetek.”

Én iparkodtam műszeremet, mellyet kéznek hínak, ’s mellyet ő, mint magnes a’ vasat, megragadott, az övéiből kiszabadíthatni; de részéről a’ hasonneműség meg nem engedé; ’s elragadtatván a’ térítés’ tüzétől olly tiszta philosophiával szólott, hogy az elpirulás’ veres nedve arczom’ szövetébe szökék, ’s elvégre olly módosításokhoz fogott, hogy általlátván agyvelőhabnak nem tartatásomat, a’ természeti törvények szerint hirtelen felugrám, ’s a’ könyvízként ott keresék menekedést hol nyílást lelék; az az nyílsebesen az ajtón kiszaladtam.

Istenem! mit nem kell még megérnem! kiálték haza érkezve. Rózika egyszerű leánytermészet vala, ’s a’ félvárasba is belé szeretett volna; ez itt az ész’ uradalmát akarja behozni ’s minden érzelmet megtapod. Olly csudásan van-e alkotva az asszonyfő, hogy benne a’ tudomány’ világa csak setét gőzt támaszt? hogy az izlelt csepp is részegít. A’ féltudás ’s egykét felfogott szólásmódok, roszúl választott roszúl emésztett olvasat illy torzképpé (carricaturává) teszi-e őket, hogy felgyújtsák a’ házat, mellyet meg akarnak világítani!

Ekkor érkezék bátyám’ levele, mellyben haza híva. Irá: hogy súlyosan beteg, ’s noha rokonunk Nelli, kit anyja’ halála után magához veve, gondosan ’s legnagyobb buzgósággal ’s iparkodással ápolgatja, ohajtana még is engem látni. Siettem haza. Be bajos gondolám, hogy bátyám’ házában is reméllt enyhem helyett olly teremtményt találok, melly csak veszélyt tud árasztani, egy leánykát tudnillik. Magyar földre lépék, ’s Helvetius’ ellenére, nem bírtam megindulásommal. Örökké szeretett kedves hazám! áldott ország, üdvez légy! ezerszer üdvez légy örökké drága föld! olly boldog sehol se lehetek mint kebledben, te másod édes anyám! örűljön minden a’ honnak, az országnak mellyben született, a’ Magyar kétszeresen; mert az övé gazdag és áldott, ’s minden Magyar hasonló jó birtokos kegyes szülék’ szerelmes fijokhoz. Szellemi- ’s testiképen ép ifjúkorra serdűl Magyarország, tele erővel, dicső virágzatában, bár még sok fejtetlen kincs, sok bimbózatlan gyümölcs szendereg dús földében, vizeiben, hegyeiben, népében ’s úgy szólván, minden természeti elemeiben, mellyeknek előbb utóbb virulniok és sokszoros kamattal diszledezniök kell a’ Nemzet’ méltóságára, gazdagodására ’s boldogulására.

Bátyám a’ leggyöngédebb szeretettel fogadott. Nyavalyája súlyos volt. Nelli csupán vele látszott foglalatoskodni. Gyermekkorában láttam, ’s úgy találám hogy az idővel nő az ember. Ő nagy lett, ’s valóban semmi kellemetlen se volt rajta, sőt ha minden asszony iránt el nem hűltem, igen szépnek is tetszett volna. Vonásai rendesek voltak, tele lélekkel, tele kifejezéssel, ’s különösen szeme csupa szellem, csupa jóság. Bátyám nehezebbült, az elhatárzó crisis elérkezék, sorsának el kelle válnia. Egy pillantatra lenyugodtam. Nelli virasztgatá. Drága életeért való aggódásom nem hagya pihennem, halkkal lépék a’ szobába, mellyben egy lámpa bágyadtan világolt. Alvék. Nelli egy feszűlet előtt térdeire omolva, szép szeme ájtatosan az égre emelve, ’s az érzelem’ gyöngyeiben ragyogva, buzgóan imádkozék gyógyulásaért. Nem vön észre. Meg kell vallanom, e’ tekintet nagyon elérzékenyített. Csaknem angyalhoz hasonlíta körűlfolyva az üdvesség’ sugáraitól. Nem menekhetém a’ gondolattól, hogy illyen imádságnak foganatosnak kell lennie. Bátyám felébredt. A’ halál’ szárnyai közelebb suhogtanak felé. Kinek most vallása nem volna, kiálta Nelli könyre olvadtan ’s lelkének legbesejéből, kétségbe kellene esnie! e’ szavak azóta mindég fülemben zengenek. Ha Nellire tekinték, úgy tetszett, szép hitében egy ragyogó angyalt látok, ki védve tartja gyémántpaizsát felibe. Sikeresnek látszott imádsága, a’ nyavalya szerencsésen megfordúlt. Szemlátomást következék a’ jobbulás. Örömünk leirhatatlan volt. Nelli mintegy elváltozott. Szeméből öröm sugárzék; erre olly csintalan leve ’s olly furcsa, olly vidám, hogy enyelgéseinél sokszor a’ beteg se tartóztathatá mosolygását. E’ mellett a’ leggyöngédebb figyelem iránta, melly a’ legcsekélyebb kicsinységekre is kiterjedett. Egy pillantatig se távozott mellőle, megtagadott magától folyvást minden kedvtöltést, minden mulatságot, ’s bátyám’ megelégedő mosolygásában, minden áldozatért gazdag pótolékot látszott lelni. Bátyám! mondék, Nelli sokat vesződik. „Az megvan az asszonyokban, hogy a’ beteget ápolják, ’s az egészségest halálra keserítsék,” felele. Fájdalom! szólék; természetes érzésnek látszik bennök a’ szánakozási fogékonyság, de be hamar oda van minden! „Be hamar! bizonyítá bátyám, ’s még is még Nelli egynek látszik a’ legjobbak közűl.”

Nelli’ jelenlétében se titkolhatám, milly vélekedésre tanítottak magok felől az asszonyok. Kifakadásim nem voltak keserűség nélkűl. Ő enyelge felettök. „A’ jobbágyok monda, rendszerint elégedetlenek urokkal; a’ férjfiak azért rágalmazzák az asszonyokat, mert kétségbe esnek magas tökéletességöket elérhetésöken; de maga csupa gerjedelemből ’s indulatból.” Az asszonyok, felelék, hamis bálványok. Ki tömjént gyújt nekik, azt szeretik, ’s kit szeretnek – elfeledik. „Nem csak virágok, hanem lepkék is mingyárt mellé” mond a’ bátyám. A’ ki goromba volna, töviseknek nevezhetné őket az élet’ rózsáján, szólék. „Valóságos hónap-rózsák, fejezé-be bátyám, ámbár lehetnek egyes kifogások.”

Úgy tapasztalám: hogy a’ szokás a’ lyányokkal együttélést is türhetővé teszi. Nelli mind több több figyelmet látszott irántam mutatni, ’s ha fájdalmas tapasztalatim nem lennének, egész lánggal lobogtam volna. De így! sok mulatságot találtam beszélgetésiben. Válogatva ’s belátással jeles műveket olvasott, természettől tiszta józanságú feje vala, gyermekded őszinteségű érzése, mellynek szabad folyamatot engede, ’s bizonyos vele született vidámsága, melly igen jól illett egyéb tulajdonaihoz. Hm! gondolám, hiszen így jól megy; csak közelebbről nem kell velök szövetkezni, úgy kellemes foglalatosságot adnak üres óráinknak. Bátyám, szólék, be kár, hogy Nelli leány! társasága nagyon mulattató. „Csak hogy felele, mint valamelly veszedelmes orvosságból, mint némelly méregből, nem kell sokat bevenni, ha egy csepp használna is. Azért édes öcsém! ne sürögj sokat körűle.” Ollyanok ők, mondék, mint a’ tűz, melly messzéről világít ’s melegít, de közelről éget. „Optime! kiálta bátyám; utazás teszi a’ férjfit. Látom, hogy eszed kiképzetett. Megég az ember. Igen jól van mondva. Megég a’ tüztől, ’s elbukik a’ tengerbe. Ámbár Nelli jó gyermeknek látszik.”

Mithridates naponként több mérget veve-be míg végre nem is tudá magát megmérgezni. Én is csaknem így jártam. Mindég tovább beszélgettem vele, ’s mindég örömestebb. Igen gazdag szelleme vala ’s még is szent érzetei. Valljon lehetséges volna-e barátság férjfi és leány között? kérdém bátyámat. „Non nego, mondá, valóban könnyen lehetséges volna. ’S az összeköttetés melly barátságból és tiszteletből származik, lehetne talán a’ legnemesebb ’s legboldogítóbb – ha valaha asszonyok boldogíthatnának.”

De Nelli már nem tetszett ollyan vígnak. Gyakran gondolatokba merűlt. Elpirúlt ha reá tekinték. Jókedvűsége oda volt. Ha kikeltem az asszonyok ellen, érzékenyen látszott megbántódva, a’ nélkül, hogy mint az előtt, elmésségével harczolna. Komolyan szólt felőle. Ha előbb egymással kötekedtünk, ’s bútlanúl, vigan csevegtünk: most néha szótlan ültünk egymás ellenébe; de én részemről még is jól mulattam. Majd kerülni kezde. Mi baja lehet gondoltam, ’s tapasztalám: hogy a’ szokás másod természetté válik, mert valóban nem tudám mivel pótoljam-ki az órákat, mellyek másszor mellette olly sebesen röppentek el. Ha szólt, leginkább azon hatásra látszott figyelni, mellyet reám a’ külföldi lyányok tettek, nyilványos tanúságul: hogy érdeklette, valljon becses-e még valamellyik előttem? úgy tetszett, nem hitt kikelésimnek ’s ezer mellékutakon de mindég szorongva, iparkodott kitanúlni: ha érzek-e még valamit egyik vagy másik iránt? Ez figyelmessé teve, gondos szemmel tartottam, ’s ha minden meg nem csal, nem látszott hidegnek irántam. Merjek-e még egyszer a’ mély tengerre indúlni?

Más volna egy újabb merés, mint újabb hajótörés? de már erős pártja volt szívem’ belső titkos tanácsában. Azon biztos várással közelíték hozzá, hogy egy uj nemű csalódást fogok megérni, de nem tudom egészen, ha csupán tapasztalás’ vágya vonzott-e. Szemérem ’s ártatlanság küzdeni látszott a’ legvalóbb szerelemmel, melly szóban ugyan nem, de minden tettében minden mozdúlatában mutatkozott, bár mennyire iparkodott is elrejteni. Tekintete árulta-el belsejének szerelmét; úgy tetszett, hogy még így soha senki se pillantott reám, mennyország fekütt ezen szemekben, de én, expertus Rupertus, gondolám: pillantatok, gyilkok; ’s a’ szem egy folyam, csupán felűletén tükrözvén eget. Megfogám kezét, minden idegem remegett, övé is reszketett az enyémben, én pedig gondolám: ah be sok kötött kezek kivánkoznának szabadúlni. Vilmos, igazold azon rendszabást, hogy az ember naponként okosodik ’s kárán tanul. És így mind addig keresgéltem, míg kígyóként szállt keblembe a’ gondolat: hogy nála is csak haszonlesés, őt is gazdagságom’ csalogatja. Most kitaláltam. Bizonyos volt. Ő szegény ugyan nem vala, de gazdag sem, ’s én bátyám’ kincsének örököse. Be jó gondolám, hogy szerelmes nem vagyok. Csak haszon bírja őket mindenre. Vissza kezdék vonúlni. Szomorúsága nevekedék. Elrontott plánjain búsul, gondolám. Látja, nem sül-el számolása. Végre alkalmat lelt egy időre Pestre utazni ’s használá, bár nagyon nehezére látszott is esni. Új játékkört keres, gyanítám. A’ búcsú minden gyanúm mellett, nem csak nekem, hanem jó bátyámnak is fájdalmas volt. Szerencse, hogy elváltunk, gondolám, mert különben szépsége ’s lelkes társasága’ kecsei még is győzhettenek volna. A’ kellemes városban, már az első mulató erdőbe kocsizáskor is elfeled egy két finom uracskáért. Hisz’ ismérem a’ lyánykákat. Úgy-e bátyám! a’ leány szív ollyan, mint a’ zártszék, ma egy ül belé, holnap más. „Mint az érczpénz, monda, minden lapján más kép” ’s a’ legtávolabbak leginkább szállanak becsökben „az épen csúfság. Nem tudom mi jutott eszébe, hogy nem maradhatott.” Bárcsak már megint itt volna. „Igaz, hogy jó volna! de, szóla kis szünet után, te lenge nád, csak nem szomorkodol érte midőn ide ohajtod.” Oh én igen ki tudom találni az asszonyok’ tetteiknek rugójit. De bátyám vélé, hogy jó volna - - - „Hogy Pesten valaki el ne csábítsa; nekünk itt semmit sem árthat’s ott még bút hozhatna fejünkre.” Most érzettem még igazán veszteségét. Soha se hittem volna, hogy illy végetlenűl nehezen lehessek-el nélküle. Az idő nekem pokolhosszú volt; de végre, minthogy csak ugyan valahára a’ perek is véget érnek, még is eltelék; ’s Nelli, kihez bátyám egyik levelet a’ másik után küldözé, ismét nálunk vala. Most teljesűl emberisméretem, örvendék előre. Bizonyosan elfelede. Úgy tetszett, csalódtam. Úgy látszott, a’ mulatságos lakás mellett is ugyan az maradt ő. Sőt szevedelme még nőtt. Oh de én okos voltam. Engem’ többé nem lehetett ámítani. Csak hogy tetteinek kútfejét ismértem. Leküzdöttem magamban visszajöttén érzett örömemet; de a’ legrettentőbb féltékenység kínzott, a’ mint fiatal, szép, gazdag birtokszomszédunk nyilván udvarla körűle. Nem volt nyugtom, nem pihenésem. „Vedd-el,” mondá szívem, „hagyd-el” a’ tapasztalatok. Haboztam. Ha most kinyilatkozom, úgy enyém lesz; de igen jól ismérem tettének ösztönit; ha veszteglek, hölgyem helyett birtokszomszédném leszen! – győztem. Csupa néző valék. Közlöttem bátyámmal észrevételeimet. A’ szomszéd mindég Nelli körűl van, mondám én. „Nem tágúl mellőle,” monda ő. A’ legszerelmesb szemeket hányja reá, én. „Boszonkodhatom illy nevetségekért, ő.” De Nelli alkalmasint hidegnek látszik, én – „hisz’ az derék, ő, – hogy te rokonodat szemmel tartod. Nekem is tisztemben áll az. Közölj velem minden szót, minden pillantatot; mindent a’ mit észre vészesz. Ne titkolj-el előttem semmit is.”

Bátyám’ tanácsa hasznomra válhatik gondolám, ’s tudtára adám a’ mit Argus-szemeim láttak. Szomszédunk, bár máskor semmi kifogásom se volt ellene, most szenvedhetetlen volt előttem. Bátyám, mondék, ez az ember megváltozott. „Sok nevetséges van rajta,” folytatá ő; nekem épen nem tetszik – „’s én alig türhetem ostoba társaságát, de a’ szomszédi kötelesség!”

Majd jobban közeledett. Engem a’ féltés tüzes fulánkkal szúrdalt. Hadd menjen hozzá, kiálték elszánva. Nelli bizonyosan úgy számol, hogy van annyija mint nekem. „Öcsém, mond erre a’ bátyám, gondold-el mi történt! a’ szomszéd megkérte tőlem Nellit!” Mit? kiálték, megőrűlt? „Ugy-e? mond a’ bátyám, biz’ engem is meglepett.” ’S Nelli? kérdém szorongva, bizonyosan hozzá megy? „Nem öcsém, halljad csak. Ez derék lyányka, a’ többi közt tudni-illik. Nekem a’ kérés váratlanúl jött, nem tudom, mit mondottam neki; de ő könyörgött: hogy ne haragudjam reá olly igen, nem tudja mivel bánthatott-meg, gondolnám-meg: hogy húgomnak nem illetlen sorsot ajánl ’s a’ többi. Megigértem Nellivel szólani, ’s szóltam is. Sírt ’s mondotta: hogy menekedni akarok-e tőle, vagy nem akarom-e tovább házamnál szenvedni? ő engem ápolgatni fog ha valaha megint megbetegszem, szememből les-ki minden kivánságot, kétszeresen figyel minden parancsolatomra, semmit el nem fog mulasztani, rövideden mondhatom: ezen ragaszkodása, gondoskodása és készsége magát feláldozni, engem igen megillettek, mivel olly ritkák asszonyoknál. Lelkemre mondtam neki, szeretném ha mindég körűlem volna, de boldogsága azt kivánja – semmit sem akart róla hallani, ezen módon nem lelheti-meg boldogságát, úgy tetszik, hogy boldog nem is lehet, nincs hajlandósága a’ kérőhöz; elébe adtam annak ifjuságát, gazdagságát, hijában! mind ez őt nem boldogíthatja: látja, le kell mondania arról a’ mit ohajtana, egy szóval általányosan kiadott rajta ’s a’ kosarat nekem kell általadnom. Semmikép’ sem akart hozzá menni.”

Ez már sok volt. Nem lehete kétségem. Tehát nem haszonvágy. A’ távolban is megtartotta számomra szivét. Oh én megvakúlt, rosz-szivű bolond! hogy’ érdemlem szerelmét. Hozzá röpűltem. Nelli mondék olly kérőt vetett meg, ki sok leánykát boldogíthana. „Engem nem.” monda elpirúlva. Nem tartóztathatám magamat, megvallám szerelmemet ’s kivánságomat, ez életet karjai közt élni-le. Legüdvesb pillantata volt ez éltemnek. A’ legtisztább érzelem’ lángja lobbant-ki lelkes szeméből; midőn bizonyossá tevém, hogy nélküle boldog nem lehetek, hogy enyémnek kell lennie. Megvallotta ’s az elborító szép szemérem szeráffá dicsőíté – hogy már régen szeret ’s hidegségemet észrevevén, hajlandósága’ levívására használta távozási alkalmát, de a’ távolban is képem mindég körűle lebegett, ’s csak érettem mondott-le kérőjéről, bár legkissebb reménye se csillámlott valaha bírhatásomra. Ha csak minden meg nem csalt, honomban leltem tehát meg, mit a’ külföldön hijában kerestem, mint sokszor megtörténhetik. Érzetének tisztasága ’s állhatatossága bebizonyodott; szellemének a’ félreképzéstől távol járó ’s nem a’ szív’ kárával szerzett képzettsége magasítá kecseinek teljét. Csak bátyámat kelle még megnyernem. Elhatároztam elevenen festeni elébe: mi jó leend reá nézve, ha Nelli a’ velem való házasságnál fogva mindég nála marad. Előhoztam neki a’ dolgot. Bátyám! mondék, milly derék az, hogy Nelli a’ szomszédon kiadott ’s mindég itt akar maradni. – „Biz’ az szép tőle.” – Általányosan édes bátyám! úgy tetszik, Nelli különös gonddal ’s figyelemmel viseltetik bátyám iránt. – „Igaz édes öcsém! tudod mint gondolkodtam mindég az asszonyokról.” – Hát én! de mennyi szeretetet mutatott bátyám iránt Nelli. „Hallod-e öcsém! hálátlanság volna ezt meg nem ismérnem.” Édes bátyám! le kellene őt magához kötnie.

„Hm, igen érzeném híját –”

Derék volna ha mindég körűlte lenne.

„Öcsém! biz’ okosan szólsz, mint mondám az az utazás –”

Nelli’ jósága

„Nagy.”

Indulatja –

„Tökéletes szíve van.”

Szépsége

„Tiszta érzés mellett,”

Legmagasb szerencsét érdemelne –

„De hisz’ előtte is sokszor kikeltél az asszonyok ellen.”

Ezt bátyám is cselekvé; de most mind azok után, a’ miket láttam, természetesnek találnám ha önmaga bátyám belé szeretne is.

„Csak csufolódol te asszonygyűlölő –”

Nem bátyám! Nelli becsűlni fogja, tisztelni, szeretni, minden pillantatát megédesíteni, a’ szerencse honos lesz itten, bátyám meg fog ifjodni. –

„De hát hogy’ érted?”

A’ vele kötelező házasságnak üdvezítenie kell.

„Isten neki! hát csak elveszem, ha hozzám jő” monda bátyám elszántan.

Bátyám! rebegtem bámultomban elmeredve – maga! én, én, én szeretem őt örökké változatlanúl. Csupán ő adhat kecset és becset éltemnek. Az ő erkölcse győzedelmeskedett. ’S ő, az angyali jóságú teremtmény, engem választ! Már nekem adta szavát.

Tenger, tűz, asszony három nagy gonosz, dörmögé bátyám, ki azonban hamar megengesztelődött. Én elvettem Nellimet, ’s jó bátyámnak, ki őt szívesen szereti, de gúnyolódásit még se hagyhatja, üdvességem’ érzetében még most is kiáltom: bátyám én egy angyalt leltem! négy közül egyet! ’s illyen szerencsét is, enyeleg bátyám vissza, csak minden tízezredik is alig érhet.

Ha szabad egy jó tanáccsal szolgálnom, egy Olvasóm se veszti-el hitét ’s hiedelmét a’ szép hölgyek’ jóságáról, ’s mindenik Olvasóném iparkodik azt teljes mértékben igazolni.

A’ hős magyarok’ arany éveiben kellemes tölgy és hárs erdőség árnyékosítá Budának éjszakra fekvő hegyeit, mellyeknek Kovácsi^* és Budakeszi helységekre gyöngén lehajló irtványos oldalain virágos mezők zöldeltek. A’ Királyok’ vadászatjokra volt az erdőség rendelve; a’ szelíd konyúlatu irtoványokon pedig a’ Királynék’ juhai legeltek.

Egykor Hunyady Mátyásunk a’ sertés-szugban vadászván (így nevezék Sz. Ivánhegye’ délszaki völgyét, az ott számosan tartózkodó vad sertések miatt) általtört a’ sürün ’s a’ Királyné’ juhászának lakhelyére bukkant. E’ tájnál kiesebbet ritkán látott a’ Király. Az említett hegyet a’ hársbércczel egybekapcsoló menedékes tetőn állott egy alacsony tiszta hajlék, honnan nézte méltóságosan tornyosodni szerette Budáját; szemei áthatottak a’ felséges Duna’ tükrén a’ Rákosmezei síkra mellyen túl a’ gyönyörködő előtt számtalan falu fejérlett. Szép országának képét piczinyben szemlélte maga előtt terjedezni ’s lovag melyében felbuzdulva érzé az indulatot, melly őt mindenkor hív nemzete’ országa’ javára ’s hirére szentűl ingerlé; buzgó ájtatos lélekkel tekinte az ég felé, honnan nagy- ’s szépre törekedő intézetei’ végbe hajthatása végett segedelmért könyörge.

Andor juhász’ fürge fiatal felesége épen ekkor jő haza férjétől, kinek ételt vitt a’ nyáj után, ’s megpillantá; ő nem ismérte még a’ Királyt ’s így a’ vadász’ személyében azt lenni nem is gyaníthatá.

„Jó napot szép menyecske!” így szólítá meg a’ vadász a’ bámuló asszonyt, ki előtt isméretlenségéről bizonyossá lévén, azzal szokása szerint tréfát ütni nyomon eltökélette: „Honnan illy korán? messzünnen mint látom, mert hőségtől fénylik sima homlokod,” ’s enyelegve piros arczáját megsimogatá.

„Uramnak vittem ételt a’ nyáj után, a’ Királyné’ selyem juhait őrzi lent a’ völgyben; siettem vissza, mert a’ konyha után kell látnom” felel a’ megbátorodott asszony.

„A’ Királyné’ emberei vagytok ti hát? én pedig a’ Királyé magáé vagyok.”

„Ugyan úgye? én isméretlen vagyok még az udvarban, nem rég hozott csak Visegrádról uram, az Erdősz’ leánya vagyok – de hát te ki vagy? ’s miért kanyarodtál erre?”

„Én Királyi vadász vagyok, Miklós nevem; hát neked mi neved gyönyörűm?” kérdé nyájasan a’ vadász, átkarolván az asszonykának karcsu derekát, ki elpirulva, magát gyöngéden az ölelő’ karjai közűl kibontá. „Terka nevem, de távolkább is kérdezhetnél ám – vagy minden vadász olly csintalan?”

„Úgy! tehát már több csintalan vadászt ismertél?”

„Fent Visegrádon a’ várnagyné mellett szolgáltam, most is ott volnék, mert igen jó dolgom volt az áldott asszonynál, de egy fiatal vadász nagyon utánam járt; én ugyan nem bántam, de asszonyom – okosabb nálamnál – megértvén a’ vadász csinyait: orrod tőle urfi! mond. Lásd Terka! a’ vadász téged soha el nem vesz, ő nagy ur’ gyermeke ’s csak tréfábul szolgál. Hát utánam is csak tréfából jár, mint egykor Klári kisasszony után a’ Lengyel herczeg? kérdém bosszankodva. Nincs különben! mond a’ várnagyné, ’s erre én haza siettem atyámhoz. Andor bácsi épen nálunk volt, megtetszettem neki, ő szelíd jó ember, ’s felesége lettem.”

„Jól tetted Terka! a’ Budai környéknek is szüksége volt illy kellemes virágra.”

„Hagyjuk a’ tréfát, inkább ülj ide a’ ház’ elébe, ha kedved tartja, jó tarhóm van, ha tetszik, szívesen szolgálok!” ’s kiszökvén a’ Király’ kezei közűl elfutott, ’s egy köcsöggel és két kanállal térvén vissza leült, térdei közé vette a’ fazekat ’s úgy ettek. „Ugyan mondd meg nekem Miklós vadász: micsodás asszony az a’ Királyné? én Királynét még soha se láttam.”

„Áldott jó asszony, nyájas, leereszkedő a’ szegényekhez, szép olasz fajta; kicsinnyé féltékeny ugyan, de nem is csuda: mert úgy hallom, Mátyás Király szeret a’ tilalmasba kalandozni.”

„Isten bocsássa bünét! biz azt magam is hallottam, hogy Őkegyelme kikapó.”

Tovább is tartott volna az enyelgés, de közelrül vadászkürt harsogván, Mátyás felugrott. „Mennem kell szép Terkám! közel a’ Király, ha itt lepne, derekasan megfeddene henyélésemért – te is vigyázz! mert ha meglát, erővel ragad el.”

„No hisz el is buvok előle! mikor jösz ismét felénk Miklós?”

„Tán holnap; ne egy fogoly, készítsd-meg borsporos lében, ’s adj csókot az első isméretség’ fejében.” Meg akará csókolni, de az asszony magát bájoló keggyel elvonta. „Majd holnap borsporos lével!” mondá.

A’ Király elsietett, Terka soká utána nézett, egy nagyot sohajtott, fejét csóválta ’s a’ konyhába ment.

Dicsekedve beszélte estvére hazatért férjének a’ menyecske: hogy hozzá egy királyi vadász beszólt, ’s nem hallgatta el más nap ozsonnára igért jövendését, ’s még a’ kövér foglyot is megmutatta. A’ juhász csak hümgetett, szerette is nem is a’ vadász’ látogatását, ’s ámbár az ozsonnát nem ellenzé, még is arra kérte feleségét, hogy szépen az udvaron, vagy a’ pitvarban maradnának, minthogy alkonyodás felé a’ háló-kamra sötétes ’s alkalmatlan lenne ozsonnázásra.

Más nap szava szerént megjelent Miklós vadász, ’s őt a’ juhászné örömmel fogadta.

„Mért nem terítettél asztalt ben a’ kamrában – kérdé enyelgve a’ vadász – majd itt a’ szunyogok megcsípnek.”

„Gazdám tiltá meg.”

„Mért?”

„Mivel ottben sötét van, ’s utóbb szádra se találhatnál.”

„Annál hamarébb kedves ajkaidra – de lásd! majd el is felejtém a’ tegnap igért csókot, szavamat kell tartanom.”

Az ozsonna vígan ment végbe, alkonyodni kezde, ’s már messzünnen hallatszottak a’ vezér-kosok’ kolomplásai. Miklós vadász, bár mint marasztotta is az asszony, nehogy Andor reá ismérjen, búcsut vett, mindazáltal gyakrabbi látogatását megigérte.

Mind inkább tetszett Mátyásnak az eleven asszony, még jobban ártatlan enyelgései ’s így többször odahagyta fényes palotájat ’s közvadászi egyszerü ruházatban a’ szép juhásznéhoz sietett. Terka is kedvelte őt, ’s andalogva hallgatá: midőn ő sok országokról, tengerről, háborukról olly ékesen beszélgetett, ’s az időt alig várta, mellyre a’ nyájas vadász jövetelét igérte; nem ritkán elébe is ment, és karonfogva vezette az udvarba; de a’ kamrába, bár mint esdeklett is a’ vadász, ’s bár milly nehéz volt is neki ellentállani, soha bé nem bocsájtotta. Azonban a’ vadász’ gyakorti látogatása a’ juhásznak mind nagyobb nagyobb szeget ütött fejébe, annálinkább, mivel soha se találkozhatott vele. A’ menyecske se volt többé olly vidám, enyelgő, olly serény és gondos háziasszony; az étel minduntalan kozmás volt, ’s midőn azt levitte is urának a’ völgybe, alig várta: hogy az lenyelje utólsó falatját, azonnal haza sietett – ’s mindég felejtett valamit. A’ füstös kásán, elpangott tarhonyán vagy dödöllén pattogott ugyan a’ gazda, és furkós botjával fenyegetődzött Buda felé; de ha a’ csínos asszony nyájasan vállára simult ’s bátran szemébe tekintve, a’ vadásznak a’ kamrában még nem voltát bizonyítá, megnyugodott; csak hogy az ételben annyiszor hiba ne legyen, gondoskodásra inté.

„Majd nem sokáig fogom már a’ vadakat háborgatni” szólt egykor^* a’ vadász.

„De csak háborgasd – mond gondosan a’ menyecske – kiűzi majd el a’ farkasokat; mellyek már ugy is mutatkoznak.”

„A’ Király háborúba készül, őt követnem kell.”

„Menjen maga Őkegyelme a’ Király, ha kedve tartja, te maradj nálunk; tudod mit: vesd le a’ vadászköntöst, légy bojtárunk, lásd ha jól viseled magadat, idővel bacsóvá is lehetsz.”

„Nints mentség, nekem okvetetlen mennem kell.”

„Oh istenem! az a’ Király! majd mondtam valamit!” többé nem szólhatott, sírva fakadt, de hogy senki ne lássa könyeit, a’ kamrába futott, a’ vadász utána, ’s a’ síró menyecske férje’ tilalmát elfelejtvén a’ vigasztaló vadászt is bebocsájtá – a’ veszély közel volt, de egyszerre sebes kolomplás harsogott fülébe –

A’ pajkos bojtárok t.i. egy rókafiút fogtak, ’s nyakára kolompot kötvén, magokkal hurczolták a’ legelőre, hol vele különféle tréfát űztek, a’ róka rést talált közöttök ’s nagy kolomplással fel a’ hegynek az erdőbe iramlott. Vezér-ürünek vélték azt a’ kamrában ülők. Terka felrettent ’s egyszerre veszély közt lelvén magát felugrott az esdő vadász mellől, az udvarra sietett, hol reszketve várta férje’ érkeztét. Pirongó arczát a’ felébredt szégyen még szebbre festé; nem mert a’ vadász szemébe tekinteni.

Menj! menj az istenért Miklós! már a’ nyáj közel, nem bánom ha soha se jösz is el többé, haragszom kegyetlenűl reád, ugyan reám ijesztél! mond a’ remegő asszony. Nem maradhatott tovább a’ Király, elment az asszony’ unszolására, minekutána megigérte volna, hogy négy nap mulva ismét itt fog lenni.

Töredelmes szivvel vallá-meg Terka férjének: hogy a’ parancsolatot áthágta.

Tán a’ tíz parancsolatot is? kérdé a’ felbosszankodott juhász.

Azt ugyan nem, de nem voltunk messze tőle már.

Vakondok-túrta vadászát nem akarom többé tudni a’ háznál.

Legis tanácsosabb –

Bevádolom a’ Királynénak.

De ha megvereti a’ Miklóst – tán még is –

Nem bánom ha agyon is.

Tán még is kár lenne érte! – további tanácskozás, per és megbékülés után az határoztatott el: hogy mind ketten holnap az udvarba mennek kérni a’ Királynét, hogy Miklós vadásznak tiltassék meg a’ juhász-tanya felé a’ vadászat.

Másnap viradóra csínosan felöltözve bekocsiztak Budára. A’ juhász magát a’ Királynénál jelentvén bebocsájtatott.

Mi hír Andor a’ nyájnál? kérdé az igen kegyes Beatrix – rég nem valék már künt.

A’ szép nyájnak nincs ugyan baja felséges Asszonyom, azt csak könnyü megőrzeni, de annál nehezebb feleségemet.

Terka asszony! mi panasz –

Egy Miklós nevü vadász jár mindég a’ tilosba vadászni – az udvarból való, és gazdám nem akarja.

Miklós vadász az udvarból? – kérdé a’ Királyné. – Terka kellemes őszinteséggel mindent elbeszélt, és a’ vadászt leírta: arczája szép kerekded, görbűlt sasorra, nagy kék szemei, barnás göndör haja bodradékban nyugszik széles vállain, erős, egészséges férfi, termete se nagy, se kicsiny.

Már ismérem! – mond a’ Királyné elrejtve gyanúját – majd egy tréfát teszünk vele, én magam ki megyek hozzátok ’s dévajkodásiért érzékenyen megfeddem.

Úgy lett. – Beatrix a’ rendelt nap’ alkonyatán megjelent, meghagyván a’ juhászpárnak: hogy ne lennének messze tőle, ’s első jelére, magokkal lámpát hozva toppannának a’ kamrába, nehogy a’ vadász sötétben elillanthasson. A’ juhász örült, de Terka melyében erősen dobogott a’ sziv.

Lódobogás hallatszott. Mindenki rendelt helyére vonul. Beatrix juhászné ruhában a’ pitvarajtóban állott ’s a’ lóról leszállt ’s körűl-tekintgető Mátyásnak bejövetelre intett. Tüz-indulattal rohant a’ vadász a’ sötétes kamrába, hol őt a’ vélt juhásznénak karjai fogák fel. A’ Királyné előtt ömledezett a’ Király, midőn a’ jelre győzelem-gőggel betoppant a’ juhász, egyik kezével a’ reszkető Terkát vonva maga után, másikban pedig égő lámpáját tartván. – Nem kevessé döbbent meg a’ Király, midőn egy isméretes ábrázatot pillant meg ’s meglepetése még nagyobb lön, midőn saját hitvesét a’ Királynét szemléli – de a’ hamar eszméletü Király az egész esetből tréfát üzni akarván, a’ Királynéval enyelgett, és örömest is elhitette volna, hogy reá ismért; de nem akarván kedvét szegni, magát így meglepetni engedé.

Az istenért! Miklós mit beszélsz – rebeg Terka – ez a’ Királyné! és a’ Királyt köntösénél fogva ránczigálta.

Asszony térdelj le! – mond a’ még inkább megijedett juhász – ez maga a’ Király! és térdre omlott.

Oda vagyok! Mikl – a’ Király! sohajt a’ menyecske és férje mellé rogyott.

Keljetek fel jó emberek – mond a’ Király igen kegyesen – felejthetetlen maradjon közöttünk ezen pillantat.

A’ Királyné, minekutána gazdagon megajándékozta a’ juhásznét, enyelgve hagyta el Mátyással a’ kellemes helyet; mit szólt útközben, ’s tett é neki szemrehányásokat? – nem tudjuk. Azonban a’ vizsga^* udvari nép, még is megtudta ez esetet, ’s az elszárnyadt hirre, mindenki ügyekezett ismérni a’ szép juhásznét, kinek öléből a’ Király tarhót evett, ’s kinek kedviért vadász-köntösbe öltözni szerete.

Még isméretes most is a’ kellemes hegykonyulat a’ szép juhászné név alatt. A’ Budai és Pesti mulatni szerető nép gyakran jelenik ott meg tavaszi és nyári hónapokban. Áll még a’ szép hely, a’ győnyörű kilátás! de a’ szép gömbölyű magyar juhászné helyett most egy nem szép német csaplárosné szolgál a’ vendégnek.

Mint a’ csecsemő, édes anyja’ karjain, még boldog vidám öntudatlanságban: fekütt a’ pihenő világ, az álom’ kebelén. Ünnepi csend uralkodott; ’s mint vészek után, a’ tenger csilapúltan hömpölyg: úgy hullámlék-el az idő zajtalanúl, a’ nappalnak ezer zörgő zsibaja után. Aladár’ várában is boldogító feledség szálla mindenekre, ’s nem hagyá őket a’ világra, ’s annak inségeire gondolniok. Egyenlő ütésekkel, könnyüden és szabadon emelkedett a’ legutólsó szolgának is melye. Csak az úr vala ébren, Gróf Aladár, ’s komolyan, nagy, hangzó léptekkel járdalt szobájában. Félig le volt vetkezve, ’s merengő arczvonásai, pillantata mintegy a’ jövőbe vagy multba sülyedve, ’s majd elakadt, majd sebesen folytatott, ’s ismét vissza-tartóztatott léptei hagyák sejteni, hogy valami fontos dologgal foglalatos lelke, ’s űzi az édes álmot szemhéjairól. Egy világ, az ágy előtt, veté fényét a’ magas alakra, ’s láttatá az ötven évü férjfi’ arczulatát. Munkás erő, ész, kevélység ’s hevesség tükrözött benne; még most is szokatlan tűzzel ragyogó szeme éles elmét árulgata, ’s lángokat látszott visszasugárzani, mellyek a’ kebelben erőszakkal loboghattak. Arczképzete mutatá, hogy ott valaha ritka férjfias szépség tartá királyszékét. Mind homályosabban ége a’ világ, sebten sebesbekké váltak léptei, mindég nagyobb komolyság vonult képére; ’s egyszerre mintegy döbbenve álla-meg hirtelen. Talán épen éltének valamely nyomos^* története villant elméjébe fel, midőn pillantata vele járdaló árnyékába ütközött, melly óriási nagyságban a’ falra vetve, válhatlan társként ragaszkodott minden léptéhez, minden mozdulatához. Egymásba vetett karokkal megállapodván, szemlélé azt sokáig. Te vagy e talán az emlékezet, melly sötét alakban kísér a’ jelenlétbe által, korábbi évekről? ’s te akarod-e tiszta fényét elborítani? Miért kell épen ma emlékeznem a’ napokra, mellyek elmultak? illy képek illenek-e a’ boldoghoz, kit holnapom az ifjuság’ ’s szépség’ angyalával, egy főház’ legnemesb virágával örökre egyesít? kemény, erős léptekkel, szemeimet egyenesen ’s változatlanúl tárgyamra szegezve, jártam-be a’ meredek pályát – ’s int a’ koszorú. Grófi koronával díszesítém egyszerű czímeremet – ragyogó szemmel vizsgálta uján, a’ vastag arany pecsétgyürűt – merész szavamat válósítottam, ’s holnap ötvened évemben egy szeráfot ölelek hölgyeműl, hogy ezen egybeköttetés által, végetlen csillogó kilátást nyerjek újabb méltóságokra, újabb nagyságra. Hála! hogy elég erővel bírtam, midőn e’ vér még hőbben buzgott, agyam’ kemény törvényének engedelmeskedni. Csak álmadozó lehet boldog szűk körökben, ’s élhet olly éltet, melly fél álomhoz hasonlít – én arra nem születtem. Fény, hatalom, nagyság, az én isteneim, ’s nagylelkűleg jutalmazzák a’ szolgálatjoknak áldozott egykét könycseppet. – Szabadon emelem tekintetemet a’ mosolygó jövőre, ’s kevélyen sülyesztem a’ multra, ’s ne zavarja érzelgés annak érzetét, hogy enn erőmnek köszönöm, a’ nagyság’ és szerelem’ boldogságát. Lángolva, imádásig szeretlek Izaura! ’s a’ legközelebbi csillagtündöklettel, egy üdv-ár özönlik egész jövendőmre.

A’ világ^* magasan lobogott fel, ’s ingatva szórta az árnyékot ide ’s tova.

Gróf Aladár’ egybekelése az angyali Izaurával, a’ közelebbi estvén, a’ legcsillogóbban ünnepeltetett. Fényözön áradozott az egyház’ termein, ezer lángsugárzatban játszott a’ menyasszony’ fő- ’s nyakékességein, ’s ragyogva verődött vissza a’ gyémánt ’s más drágakövekről, az urak’ ’s hölgyek’ gazdag öltözeteiken. Az oltárnál állott Gróf Aladár, arany ’s drágakövek boríták a’ magas ’s még most is erős termetet. Mellette mintegy égből szállva Izaura. A’ legfrisebb ifjuság’ legbájasb szépség’ ellenállhatatlan kecse ömlött-el ezen arczvonásokon, ezen alakon; gyöngyéd pirúlat borúlt-el, halk lehellettel, orczája ’s nyaka liliomán, ’s keble sebesebben dobogott. Halkan remegni látszott. Szemei, bájas szeméremben ’s zavarodásban, földre sülyedtek, ’s csak néha, mintegy bátorságért esdeklőleg, emelkedtek Aladárra fel. Ő, egy örömkevély pillantatot vete a’ gyülekezetre, és aztán elragadtatva Izaurára sütötte, kit fennebb pirúlat borított. Gondolkodva merűltek-el a’ jelenlévők ezen pár’ szemléletében, ’s vagy rövid, megszaggatott viszon-beszédekben szóltak e’ szokatlan öszvekelésről, vagy megelégedtek szótalan elmélkedni felőle, mivel ezen látvány épen képes vala mindenkiben egész gondolat- vagy érzelemsort elővarázsolni. Igazságot szolgáltattak Aladár’ ritka idomainak ’s foghatóságinak, mellyek őt illy magas fokra emelték; festegették: mi boldoggá teheti ezen kevély nagyravágyót, a’ legnemesb vér’ sarjadékát övének nevezhetnie; csodálták a’ környűlmények’ hatalmát, melly fűzni szokta illy körű személyek között azon kötelet, mellyet csak a’ szerelem’ kezének kellene kapcsolnia; nem lelék azonban természettel ellenkezőnek, hogy Izaura nem idegenkedett ezen egybeköttetéstől. Gyönge ifjusága miatt isméretlenűl a’ világgal, szüléjinek elégedésöket legfőbb jóként, legnemesb boldogságként tisztelve ’s általlátva mi buzgón ohajtják ezek a’ nagy befolyású Aladárral való szövetséget, észre vevé a’ lángot is, mellyel őt kérője szereté, ’s leghalkabb vágyát is előlegezve teljesíteni iparkodott. Igy, szüléji boldog jövendőt igértek neki, ’s így teljesíté ő ellenmondás nélkül azon kivánságot, melly az őneki olly kedves személyeknél, olly kedves vala. Az ünnepi szertartás’ vége szakasztá félbe az illy elmélkedés- ’s beszédeket, ’s Aladár’ csillogó vára fogadá a’ menyasszonyt, ’s a’ számos vendégeket. Az estvély’ ünnepe alkalmúl szolgált a’ várurnak fényszeretetét ’s bővölködését mutogathatni, kinek szemeiben azon öröm-vallástétel ragyogott, hogy az oldalán lévő angyal’ birtoka őt boldogsággal tölti-be. Lassanként elhangzott a’ muzsika’ zaja, a’ vendégek indúltak, ’s gyönyörreszketve lépett-be Aladár, szeméremlángoló hölgye’ karján, a’ hálószoba’ küszöbén. Elrészegülten e’ kecsek’ teljétől, mellyen zavarodás, szemérem, titokteljes sejtés ömlött-el, szépítő tűzhullámokban, dőzsölt rajta pillantata, remegve a’ közelgő perczenet’ fennérzetében, fogá-meg a’ vonakodó’ kezét, magához voná, ’s elragadtatva üdvességétől akará dobogó melyére szorítani. Blánka! kiálta Izaura szobaasszonyának, ’s halálsápadság lepé-el a’ lángoló Aladár’ arczát. Izaura, felettébb magával foglalatoskodva, nem vevé-észre a’ hirtelen változást, ’s Aladár elől is üres semmiségbe enyészék, a’ jelen’ tűznapjánál ’s mennyei érzelmei között, egy alak, melly a’ Mult messze ködéből egy pillantatra feltünék.

Hamar eltelt egy esztendő. Aladár, éltének minden perczenetét a’ leghatalmasb földi istenségek: a’ nagyravágyás’ és szerelem’ szolgálatokra szentelé. Naponként nevekedett hatalma, tekintete, ’s naponként több erőt nyertek Izaura’ égi kellemei. Aladár’ nézte szüntelen rajta csüggött, kikémlé arczának minden mozdúlatát, mind azért hogy lelkének legtitkosb vágyát is, előbb hogysem szóra fakadna, teljesedéssel koronázza, mind pedig, hogy iránta való hajlandóságának mértékét ismérje meg, ’s fogyhatatlan vigyázással tanúlja ki, valljon ő–e, kizárólag, tárgya figyelmének? Aladár’ éveiben, rendszerint, a’ féltékenység’ kígyóji kísérik a’ szerelmet. Éles, mintegy elaltató szemei, nem leltek legkisebb alkalmat is kétkedésre; ’s habár érzeményeit Izaura nem olly hévvel viszonozta is, mint övéiben forrott, még is tisztelettel viselteték iránta, szellemi felsőbbsége miatt, ’s hálából szünetlen figyelmeiért. Hogy éltének legszebb ohajtása, neve’ örökösét láthatni, még nem teljesült, elkeseríté ugyan örömpoharát; de a’ remény, még is mind egyre hattyúpelyhein rengeté. Szomjú nagyravágyása már csak nem betelt, önmaga tapsolt állhatatosságának, kevély öntudattal érzé magát a’ szerencsének majd legfelső fokán, midőn egy új jelenetnek kelle őt a’ nyugtalanság’ minden kínaival betöltenie. Egy udvari ünnepnél, mellyet hölgyének kecsei díszesítének, egy épen az udvarnál jelenlévő olasz hadi tiszt mutattatott-be, kinek ritka délszaki szépsége minden szemet lebilincselt; ’s kinek vitézségét előljáróji lelkesűlten emlegették. A’ magas, izmos, sugár termet kevélyen ’s nemesen hordozott egy fejet, mellyben a’ szépség’ varázsa az erő’ nemességével testvérült. Hollófürtök koszorúzák a’ fenn boltozott homlok’ elefánttetemét, a’ szemek’ lángoló feketéjében elszántság, tűz ’s ábrándozás tündöklött. Mintegy lekötözve veszett Izaura’ szeme az ifju vitéz’ félisteni alakján, ’s Aladár se válhatott-el a lelánczoló látványtól. Izaura elváltozott szinében: ’s Aladár, kinek sólyom-szemei észrevevék, felgerjede. Heves felforrtában szüntelen az idegenre szegzett nézte elárulá a’ vihart belsejében. Izaura egy érzelemtől érzé magát elkapatni, mellynek hatalmát e’ korig nem sejté; egy érzemény lángolt minden idegében, szint olly erőszakkal mint ujsággal. – Az ifju vitéz elszédülve látszott az elragadtatás miatt, ’s alig bírt magával Izaura’ látásánál. Újolag megvalósúlt: hogy a’ szerelemnek csak egy pillantat kell legdicsőbb győzelme’ ünneplésére, ’s hogy ennek hatásai többnyire épen olly sebesek, mint hatalmasok. Csak kevés szót váltott Izaura az idegennel; de bájerővel csenge imennek szózati hangja Izaurához, ’s övének zengzete viszont bájhanggal tölté-el az ifju’ keblét. Az ünnep’ vége választá el őket, de felhőtlen fényben lebegett az idegen’ képe Izaura körűl, ’s élénken, mint az életben, látá álmadó szeme annak angyalkecseit. Még néhány izben szólának együtt, ’s mindég forróbban égett az ifju’ képe Izaura’ fiatal szivébe, minden gondolata csak őt gondolá; ’s annak minden pillantatából, minden szavából a’ szenvedelemnek olly erőszaka szólott, mellynek kisebb szépségtől ’s kevésbbé nemes tartástól segéltetve is indítania kellett volna, illy kellemek’ magas fénye mellett pedig alkalmasnak látszék a’ legerősb hatást tehetni egy nő’ ifjuságára, ki most jöve először illyes érintetbe, ’s kinek férje régen elveszté már azon kecsek’ olvadékát, mellyek itten tékozlásig ragyogtak. A’ szenvedelem’ tüze fellobbanván az ő elragadó ’s elragadott pillantatánál, mindég messzebb terjedett Izaura’ keblében, ’s a’ testvérlángon az idegen’ szivében leggazdagabb élelmét lelé. Aladár’ boldogságának, úgy látszék, ezen lángokban kellett elenyésznie.

Izaurának egész léte, lelke és élete csak egy gondolatnak látszék az idegenre, ki viszont csupán őérette lehelt. Megdöbbent eleinte, a’ mint belsejének háborúját észre vevé, de a’ varázslat ellenállhatatlan volt, ’s hatalma naponként nevekedett. Nem titkolhatá-el maga előtt, hogy csak az idegen vala tartalma gondolatinak, de méltónak mutatá magát a’ vérhez mellyből származék. Ö Aladárt választá, midőn még csendesen vert a’ kebel, mellyben most a’ szenvedelem’ legdühösb fergetege zajlott; ’s el volt tökélve, hogy az ő ’s önnön neve’ becsűletét soha be nem szennyezi. Öseinek dicső sora kivánni látszott ez áldozatot. A’ történet’ kedvezéséből még néhányszor szólhatott az idegennel a’ nélkűl, hogy Aladár észrevette volna; könyörgött az, ’s esdeklett csak egyetlen egy találkozásért a’ várkertben, hol Izaurának nem volt bajos megjelennie. Fogadta, esküdött, hogy jámbor fog lenni mint a’ bárány, ’s csak ezen bizonyságát kivánja kegyelmének. Izaura megigéré azon rendűlhetlen tökélettel, hogy nyíltan megvallja lángját, de egyszersmind kötelességét is; ’s ezen találkozás’ alkalmával őtet reábírja, e’ helyet elhagyni, hol egy szívet ugyan megrepeszthet, de a’ becsület’ ’s kötelesség’ szózata iránt soha meg nem süketíthet. – Elhagyá ágyát ’s térdére hullott. Hajának aranya folyta körűl a’ lecsüggedt szeráf arczot, leomlott a’ hó vállon, ’s vastagon és gyürűzve hullámlék a’ padlaton. Szeme, mellynek tekintete legbuzgóbb imádság vala, felemelve az ég felé nézett, mellyben honosnak lenni tetszett, gyöngéd kezei összekülcsolódtak. A’ teremtő is tetszéssel tekinte az esdeklő bájas alakra, mellyet egy földi szem se fogott volna bámuló csodálás nélkül szemlélhetni. Erőért esedezett a’ nehéz küzdésben, mellyet kiállnia kell. A’ lámpa szelíd fénnyel játszodozék körűle ’s hasonlatossá tevé egy színváltozotthoz.^* – Ekkor lassan megnyílék az ajtó, ’s csak nem rémesen lépett-be az óriási Aladár. Tüzes, meredt szeme mutatá, hogy már régen nem érzi az álom’ jótéteményét, ’s egész fellázadt lénye belsejének harczát árulá-el. Reszketve ’s rettenve maradt térdein a’ meglepetett, ’s előtte magasan ’s zordonan állott Aladár. Izaura! monda bizonytalan hangon, ’s reszketve fogá-meg remegő kezét, bocsánatot kér-e bűnbánatod? nyomos dolgokról kell veled szólnom. Ez, elsápadt. Izaura! kiálta felemelt hanggal, ’s láng szikrázott szemeiben, arczod’ elhaló színe vádolód. Hallgass reám. Egy gyilkot húza-ki. Én téged, szól a’ rettenetes, örülésig, imádásig szeretlek, de egy istenséget ismér Aladár, ha vele össze-ütközöl; elzúz téged sugára. A’ becsület Aladár’ tüzes istene, ’s ha ennek parancsát megszegted, kebledbe merítem e’ vasat. Vad tekintettel villantá azt el Izaura felett. Aladár! sikolt a’ halvány líliom ártatlansága’ érzetében, ennek győzedelmes pillantatával csak nem megvetőleg tekintvén reá. Hiszed-e – folytatá a’ Gróf szavát – hogy jött álom tüzes szememre? ébren-létem sötét álmodozás vala, ’s szunnyadozásom forró beteg’ hagymáza, kit rettenetes iszonyú képek ijesztgetnek. Hiszed-e, hogy volt egy perczem, mellyben marczongó kétségek’ pokol-kínait nem szenvedtem? hiszed-e, hogy mindég őrálló szemeimet elkerűlte az, hogy te ővele beszéltél? csak ezt jelenteni jövék, minthogy tűzes ostorok vernek-fel fektemből. A’ legelső pillantat, mellyben Aladár’ becsűletét megsérted, legutólsó életedben. Ne remélld, engem ámíthatni. Légy méltó őseid’ sorához. Fejér szálak keverednek hajam’ fürtei közé; de szégyen ne lepje őket. Tekintetemnek, nevem’ nagyságának sokkal többet áldoztam, hogy sem téged kímélnélek, ha fényére homályt vetsz. Ezen óra’ ijedelme, mintegy a’ sírból tüntet fel alakokat a’ régen elmult évekről, ’s mutatja minő akadályokat győztem-meg, mellyek magokat istenem ellen szegezték. Csaknem görcstől vonaglottan tartá hölgye’ kezét a’ magáéban. Izaura! szóla fojlottan,^* van okod a’ harczot kerűlnöd, ’s megtanúlhatnád tőlem, mint kell diadalt nyerni a’ szív’ játékán. Egy fájdalmas emlék látszott erőt venni rajta; de legyőzte azt. Ha elhomályosítod becsűletem’ ragyoglatát – szóla komolyan ’s jelentőleg – úgy véred homályosítja-meg ezen aczél’ tiszta fényét. Ingatva tartá azt kezében, ’s lassan ’s borzasztóan távozott.

Valóban, már igen korán nagy áldozatot tett Aladár bálványának. Arcza még akkor, az ifjuság’ pírjától ége, ’s gazdag sötét fürtöktől árnyékoztatott: de szeme, melly most már csak maradványit mutatá azon lángoknak, mellyek előbb szikráztak benne, már akkor nagyságra ’s dicsőségre volt, mint egy álló csillagzatra, irányozva, midőn neve még csak őseinek fénysorokról ismértetett, ’s ő a’ körben, mellyet most jelenléte ékesít, a’ legvégső helyet foglalá, midőn még a’ legrettentőbb végzet nyomta, mellyet gondolhatott, a’ – nevezetlenség. Egész élte egy álomból állott a’ jövendő napok’ fényéről; ’s egy törekedésből, ezt valósítani. Ki akará magát emelni a’ nevetlen emberek’ csoportjából, ’s helyet lelni a’ nagyok’ ragyogó sorában; mert érzé, mi gazdag idomokkal vala felruházva. Fel akart emelkedni, mint azok, kiket őseinek kevélyen nevezett, hogy kevélyen nevezné unokája. Díszlék, olly kitünő lelkitehetségek mellett, lankadatlan iparkodással, magát észrevétetni. Vágyainak élénksége kettőzteté erejit ’s nem sokára buzgó szorgalmának megismértetése reményt nyújta neki, a’ lépcsőt mellyre állíttatott, az ohajtott felmagasztaltatás’ zálogáúl vennie. Lépcsőről lépcsőre röpűlt. Az első élelem, melly égő szomjának nyújtatott, ingerlé azt, a’ helyett hogy csilapítaná, ’s munkás ereje nőttön nőtt. Egy jeles követség Rómába az udvar’ dolgaiban, léve a’ példátlan erőködés’ magas jutalma. Megnyílt a’ pálya nevét megdicsőíthetnie, ’s utójinak, a’ tőle új fényt nyerendőknek, hálás emlékezetökben, még késő évek múlva is élhetnie. Igy terjeszti-ki – gondolá – a’ hatalmas létét századokra, mellyek utána következők, ’s így válik-ki ezrek közűl, kik vele élnek. Törekedésének kedvező, szerencsés sikere, őt a’ legcsapongóbb reményekre szabadítá; ’s így tökélé-el, tűzlelkének ifjúi bizodalmában, nem hajtani addig sírba fejét, míglen azt, grófi korona nem ékesítendi. Azért is, csak egyszerű pecsétgyürűt viselt vasból, mellyen ősi nemes czímer helyett, csak felhők látszattak, mellyeket egy kelő napsugár oszta-meg.

Ekkor egy szenvedelem lobbant benne fel melly minden másban lerontotta volna a’ jövendőre képzett magas kilátásokat; a’ szerelem mindenhatósága lepé-meg kétszeres erőszakkal, az érzemények’ ennyi élénkségök mellett. Látta Blánkát, kinek neve Izaurától kiáltva menyekzőjök’ estvéjén, vérét ereiben megfagylalá – egy római festő leányát. Közelebbről ismérkedék vele, ’s a’ pokol’ minden tüzét, Éden’ legtisztább üdvességével együtt, egész teljességökben érezé. Olaszország’ boldog ege, nem láta ennél szebb alakot; ’ ez szereté őt, olly szerelemmel, millyent csak ezen forró éghajlat tenyészthet. A’ legnemesb, tüzesb ’s kevélyebb Római lélek lakott e’ testben, melly szépségre, méltóságra és fennségre azon istennék közé látszott tartozni, kiknek képszobraikat Rómában csodálja a’ világ. Néma gyönyörben csüggött rajta ’s minden mozdúlatán Aladár’ üdvezült tekintete ’s mellette istenné érzé magát dicsőűlni. Aladár volt viszont az ő éltének élete, mindene egyetlene. A’ legmélyebb titok’ leple fedé a’ boldogokat. Egy langy nyári éj’ varázsa lenge körűlök; a’ hold szelíd fénnyel tündérkedett a’ lugas’ rózsájin, mellyben Aladár Blánkát ölelve tartá; fájdalmat ’s szerelmet zenge a’ csalogány; egy ellenállhatatlan tűz lobogott emésztve ereiben, a’ föld’ legszebb teremtményét tartá remegve karjain, csókjaik tüzesbek lettek, ’s elevenebbek, ölelkezésök szorosabb és melegebb, édes részegség kapá-el őket, megzavará lángoló érzékeiket, ’s – – – – Blánka jött először eszméletre az édes csabulásból. Fagyos halványság lepé el arczát. Márvány szoborként álla mozdúlatlanúl. Egy könye akart kitörni, de ő azt, csak nem több mint emberi erővel szakítá-el szemében. Egy nagy és komoly pillantatot vete Aladárra, megfogá kezét, ’s monda, olly hangon, mellyet hijában akart erőltetni, hogy ne reszkessen: Aladár, feleséged fekszik most karjaidon! És Aladár – ezen pillantatban is feláldozá szerelmét nagysága’ bálványának. Ha szive vérzett is, de tökélete nem ingadozott. Elég keménységgel birt e’ perczben Blánkának mondhatni: Aladár’ hölgyének honja’ legnemesb véréből kell származnia, hogy egy fényes nemzetségnek anyja lehessen. Hazudni nem tanúltam. Engemet meglepett a’ szempillantat’ óriási hatalma, mint tégedet, ’s elkapá magával az eszméletlent. Kincseimet megosztom veled, kezemet nem. Vedd e’ vasgyürűt ezen óra’ emlékéűl, vagy, ha valaha segélyre lenne szükséged. A’ grófi koronának kell egykor arany gyürűmen fényleni. Én csak árnyéka vagyok a’ jövendő Aladárnak, melly most sötéten ’s homályosan tapad a’ földhöz, de én magasra fogom azt emelni, és életet adok neki ’s gazdag fényt. Aladárnak nem szabad lánczot vetnie szerencséje’ gőrgő kerekére, tisztán kell fenntartania nemességét, melly három századon keresztűl szálla reá, ’s házassága’ fénye által emelnie. Eldődeim’ szellemeik lebegnek-körűl ez órában, ’s a’ jövendő’ és mult’ szellete fuvall rám. Ekkor a’ köny egy forró cseppben csordúlt ki Blánka’ szeméből. Leirhatlan fennséggel mondá: én Római nő vagyok, ’s egy Müvész’ leánya. Aladár, légy boldog! – Másnap’ elútazott, ’s a’ kőszivű nem látá többé, nem halla róla. Aladárt tiszte honába szólítá, hol végtére eléré vágyainak tárgyát. De hosszú éveken keresztűl lebegett körűle Blánka’ képe, ’s hajának őszülni kelle, minek előtte az elenyészék. Ez, és szüntelen nevekedő tekintete, melly mindég fényesb szövetséget hagya reméllnie, azon legbuzgóbb ohajtása’ ellenére is, hogy örökösét lássa, nőtelenűl hagyák, míg az idő Blánka’ emlékét eltörlötte, őt pedig olly fokra emelé hogy bátorkodhatott szemét Izaurára vetnie, kinek szépsége ’s egész léte elbájolá, születése pedig házára olthatatlan fényt vona.

Egy langy, nyári éj’ varázsa ömlött-el, a’ hold szelíd fénnyel tündérkedett a’ lugas’ rózsájin, mellyben az idegen Izaurára várakozott. Fájdalmat ’s szerelmet zenge a’ csalogány. Sebesen dobogott az ifju’ kebele, ’s minden levél-zörrenetre fennebb hullámzott; nyugtalanúl, ’s feszített figyelemmel nézett szeme a’ távolba, ha az imádott nem jön-e még? Ez magával harczolt, szerelmével, tisztével. Örömest megvallotta volna ama’ borzasztó éjszakán a’ fenyegetőző Aladárnak: mit ’s mi szándékból igért az idegennek; de nem volt a’ rettegőnek bátorsága a’ rettentőnek ellenében, ’s azt, ki előtte olly kedves vala, nem merészlé kitenni Aladár’ dühének. Lélekismérete ártatlannak vallá, szükségesnek tartá jövendője’ boldogságára, azt távozásra bírnia, kinek közelléte olly veszedelmes hatalommal bírt felette; ’s bár tőle mindent, a’ mi tisztének legszorosb parancsával nem egyeznék, megtagadni elég erős vala, még sem vala képes azon ártatlan boldogságtól megfosztania, hogy a’ búcsucsókot kezére nyomhassa. Tökélete rendűletlenűl állt keblében; ’s nem sokára látá a’ várakozónak szeme, kibe most egy örömvillám nyílamlott, Izaura’ fejér ruháját, boldogság-igérő csillagként közelebb villanni a’ fák’ sorai között. Elolvadt az ifju, szerelmének legforróbb ömledezéseiben festegeté szivének képét, olly hévvel, millyel csak a’ szív teheti. Izaura’ szeme látá az alak’ diadalmas szépségét, füle dőzsölt az ifju’ beszédének bájas zengzetében, érzékeit meghaták szavainak mély érzelmei, lángjai: de a’ nemesb lelkek, phőnixként, ragyogva, szépülve ’s megújult erővel kelnek-ki a’ kísértet’ tüzéből. Könyörgött az ifjúnak a’ legérzékenyebben, a’ legszelídebben: ne húzza-le a’ szerencsétlenség’ villámát az ő ártatlan fejére, ne keltse-fel a’ lélekisméret’ dörgését szeplőtelen tiszta keblében. Emelkedjék felűl szenvedelmén, ’s találjon nemesb boldogságot annak öntudatában, hogy az övét újra megalapította, váljék-el tőle, ’s vigye magával ezen szép lemondás’ emlékét védangyalúl az élet’ vészeiben. Ö nyugalmát, élete’ boldogságát kivánja tőle. Könyek telték-el Izaura’ szemét, mindég érzékenyebb lőn esdeklő szavának hangja, mindég érzékenyebb angyalarczának kifejezése; ekkor mint egy szent vitéz a’ sárkányon, erőt veve az ifjuban a’ nemes érzet minden alacsony szenvedelmen, ’s felemelkedék a’ lemondás’ magasságára. Még ez orának kelle őket elválasztnia. Örömmel tölté-be Izaurát a’ perczenet, melly legkedvesbjét rablá-el, olly nagy a’ rény’ diadalma; a’ sugár, melly mint ártatlanságának gloriája ragyogott, élte’ boldogságát égette hamuvá, ’s tiszta szíve még is örvendezett. Az imádás’ alázatában omlott-le a’ búcsuzó Izaura’ lábaihoz, ’s megtisztúlt érzelmei’ öntudatával esedezett, hogy avatná fel őtet minden nemesre minden nagyra, csókjának szentségével. Ez fogja erősíteni minden küzdésben, bátorságot ad minden áldozatra, önmaga előtt is szentesűltnek fog látszani, ezen emlékezet kísérje az életen által, ’s mint szebb világok’ álma lebegje körűl, és legyen jutalma a’ jövendő’ ’s elmúlt’ végetlen kínaiért. Izaura fájdalomban olvadt-el. El kell válnunk. Együttlétünk’ utólsó percze elközeledett, búcsuzásunknak örökre kell lenni. Isten-hozzád örökre! örökre isten hozzád! monda mélyen megindúlva, áltkarolá a’ forrónszerettet ’s halk érintéssel nyomá a’ halandó mellett, a’ béke’ angyala, áldásaival: álla még könnyüden meghajolva a’ búcsuzó mellett Izaura; ekkor találá, mint egy süvöltő villám, Aladár’ aczéla a’ legnemesb szívet, ’s iszonyúan teljesíté Izaurának sejtéstől ihlett végszavait. Ő örökre elvált. Nem kerűlte-el Aladár’ őrszemeit Izaurának kertbe mente, a’ gyanú’ ’s égő boszuvágy’ szellemeitől ingerelve követé ő szükséges távolságban, kémlelve, lépteit; ’s az idegen karja közt látván, mint a’ tigris zsákmányára, ádázan ’s vérlehegve rohant vad gyilkolással reá. Összerogyva fekvék az angyal lábainál, ’s patakzó vérének bíborárja tüzes nyelvként látszott az eget ezen tett’ boszúlására kínszeríteni. A’ kielégített boszúvágy’ iszonyú öröme csillogott Aladár’ szemében ’s rettentő gúnnyal mond az idegennek: most öleldsze-meg! Ez leomlott a’ holttestre, ’s a’ megmerevűlt kezet tartá a’ magáéban. Nincs lélekzete, nincs élte már! panaszlá a’ kétségbeesés’ tompa hangjain, kialutt a’ bájas szemek’ világa! Ajakihoz szorítá a’ hideg kezet, ’s csókjaival borítá-el. Ereszd-el kezét, mond Aladár. Gyilkos! mennydörge az idegen, távozzál az ő szent körétől, ha kedves életed. Vakmerő gyermek! kiálta mérgedve Aladár, ezért meglakolsz; ’s lehajolván, hatalmasan fogá-meg ennek kezét, hogy felrántsa őt a’ kedves halottól, ’s mintha pokol lobbant volna szemébe, réműlve tántorodék vissza. Pokolnak szellemei! honnét való e’ gyürű? dühönge, reszkető újjal mutatván az idegen’ gyürűjére, ki könybe telt szemeit nem fordíthatá-el a’ halott’ siralmas alakjáról, ’s minden egyébiránt részvétlenűl állott. Hol vetted e’ gyürűt? ismétlé Aladár, kinek rettenetes belső háborodása csak nem őrülésig emelkedett, hol vetted e’ gyürűt? Oh édes anyám! szóla fájdalmas emlékezettel az idegen. ’S neve? kiálta remegő várakozással Aladár, – és Blánka! mennydörgött válaszúl fülébe.

Fija volt az idegen. Blánka’ nemes kevélységét mélyen sebheté Aladár; szíve elzúzatván ennek kőkeménysége által, csak gyermekében talála vigasztalást, ki illyetén atyától nemzetvén kétszeresen érdemle legszívesebb szánakozást; de elhallgatá szerelme’ magzata előtt a’ természetet tapodó atya’ nevét, kitől semmi gyengéd érzelmet se várhatott gyarlósága’ tanúja iránt, ’s tudakozódásira azt felelé: hogy már nincs életben; mert nem halt-e-meg Aladár neki és fijának? ’s egészen idegen név alatt hadi szolgálatra szánta az erőben felvirúló gyermeket, ’s midőn a’ vitéz ifju, hosszas távolléte után haza térvén, szerelmes anyja’ szivére akarna borúlni, azt egy nappal előbb meghidegűlten és elállva lelé, ’s kezén a’ gyürűt mellyet mindég hordozott, ’s hév könyekkel öntözött. ’S magához vevé kedves emlékűl.

Semmit se! Aladár’ fájdalmáról a’ midőn véráldozatának ártatlansága felől meggyőződött. Elszáguldott, ’s nem engedé-meg fijának, ki azt nemes szívből kéré, a’ fegyverszolgálatot elhagynia. Magányos éjjeleken gyakran ingadozott még Aladár, árnyékként a szobán keresztűl, ’s a’ vele suhogó árnyalakra szegezett zordon mély pillantata némán látszék vallást tenni azon tudományról, hogy magát minden eltapodott érzelem megboszúlja. A’ szánandó ifjú vitéz, csak egyszer szeretett, hogy mindent hirtelen ’s örökre elveszítsen; ’s ezentúl a’ hírt^* választá szerelmeséűl.