Vígjáték egy felvonásban.
Személyek:
Gróf Erényi Lázár.
Vilmos, Lázár’ öccsének fia.
Emmi, ennek huga, fiatal özvegy.
Ida, Vilmos’ hitvese.
Báró Kelendy.
Fogadós.
Ágnes, Ida’ szobaleánya.
Antal, Gróf Erényi’ inasa.
A’ dolog történik egy városban.
(Előszoba a’ vendégfogadóban, jobbra, balra ajtók.)
Emmi és Agnes.
Ágnes.
Minden rendben vagyon – itt a’ szomszéd szobában rakodtunk le. Hálá Isten! csak hogy eljött Nagysád, már majd kétségbe estünk.
Emmi.
Részvét ’s kiváncsiság nem hagyá otthon bevárnom a’ dolog kimenetelét. Mint vagytok?
Ágnes.
Sehogy; ha még soká így tartana, mint e’ négy nap, mióta itt vagyunk, tehát megőszülnénk. Se munka se mulatság.
Emmi.
Hol a’ Grófné?
Ágnes.
A’ közel várkertbe ment friss levegőre – most nekem is a’ városba kellene mennem néhány kalapért, nem parancsol Nagysád valamit?
Emmi.
Hagyd-meg cselédimnek: hogy magokat ne mutogassák ’s itt létemrűl senkinek se szóljanak – érted? én itt bevárom a’ Grófnét. (Ágnes el) Mint látom, még semmi se történt – bátyám minden érzést gúnyol, ha nincs aranyba foglalva, ’s így a’ szerelem bajjal megy.
Kelendy.
(jő) Ah! tehát itt lelem a’ kedves isméretlent?
Emmi.
Uram!
Kelendy.
Jó angyalom vezérlett erre, ’s ide jöttekor megmutatá azt, kit fellelni eddig hasztalan buzogtam.
Emmi.
El tetszett tévedni, én idegen vagyok.
Kelendy.
Másnak elhiszem, de mi a’ szívbe nőtt, azt annak leghívebb szolgája, a’ szem, olly könnyen nem téveszti el – örűlök –
Emmi.
Már mondám, félre-ismér uraságod.
Kelendy.
Hasztalan tettetés! midőn sebeimben az úton fekvém, lágy részvéttel e’ szem csüggött rajtam, e’ gyönge kar hajladozott ápolásomra, hálám elmaradt ugyan, de nem az emlékezet. (Emmi el akar vonulni) Nem! nem! így nem menekszik Kegyed! sőt hallja meg egyenesen, azon szerencsétlen szerencsés esetből egy seb most is éget.
Emmi.
’S ha én volnék is, kit a’ történet akkor arra vezetett, midőn uraságodat lovai felforgatták, szíves visszaemlékezése, jó akaratomra inkább mint tehetségemre, lerótta tartozását.
Kelendy.
De ha én ezzel sem elégedném, ’s ezentul is kedves isméretségét ohajtanám? mit ekkor?
Emmi.
Ezen kérdést kénytelen vagyok most válasz nélkül hagyni.
Kelendy.
Én Báró Kelendy vagyok, nem épen különködő, de nem is feszes rabja a’ szokásnak; nem fellengző égi szellet, hanem a’ földnek víg gyermeke.
Emmi.
Helyesen.
Kelendy.
Nem vagyok szegény.
Emmi.
Annál jobb.
Kelendy.
És független.
Emmi.
Ez mind igen szép, de mire czélzó?
Kelendy.
Őszinteségemet viszonoztatni kérem.
Emmi.
A’ két utólsó pontban sorsunk egyenlő; de magamat nevezni bizonyos környűlmény tilt.
Kelendy.
Megvívok vele.
Emmi.
Most e’ készséget meg kell köszönnöm.
Kelendy.
És soká tart azon bal környűlmény?
Emmi.
Nem reménylem.
Kelendy.
Utóbb hát? –
Emmi.
Látjuk egymást.
Kelendy.
Itt, vagy hol lehetek olly szerencsés?
Emmi.
Erre ismét nem felelhetek; de a’ szó nálam tettel jár.
Kelendy.
Így hát engedek ’s vak hiedelmem legyen első záloga tiszteletemnek; azonban, minthogy nem vagyok ábrándozó, ki puszta sohajtással élődik, hódolatom is szinte tettben vágy kiömleni, azért nappal árnyék, estve őr maradok. (el).
Emmi.
(egyedűl) Veszedelmes hála! uj díjt keres, midőn jutalmaz. Vigan! én szivbeli frigyet jöttem védeni ’s magamat kell még oltalmaznom. Lépteket hallok (elvonul a’ jobb mellék ajtón).
Ida.
(jő, ’s utána Gróf Erényi) Kérem Gróf urat, tessék kímélni.
Erényi.
Csintalan galamb, nem vagyok én kegyetlen sas; minek a’ tartózkodás? itt magunk vagyunk. Félre ezen fátyollal, ne fedje homály e’ szép csillagpárt. (felemeli Ida’ fátyolát) Igy! hadd lássam ismét – vagy tiltja valaki?
Ida.
Nem – igen – nem –
Erényi.
Gyönyörű zavarodás! mint szeretem én az ártatlanság’ édes pirulását. Szólj kis angyal! nemde idegen vagy?
Ida.
Igen – nem – igen –
Erényi.
Tán szegény ’s nincs pártfogód? nyilj-meg bátran, tán csak nem rettent-el korom a’ nyájas beszédtül?
Ida.
Nem, épen nem, sőt inkább.
Erényi.
Mi czélod? én hatalmas ember vagyok, szívesen segítlek, pedig csupa jószívből.
Ida.
Czélom legszebb a’ földön, ’s ha egy sziv azt megismeri, nem lesz hijánya szerencsémnek.
Erényi.
Szivet említél? tán szeretsz? aha! megfogtalak – tán szüleid tiltják?
Ida.
Én árva vagyok.
Erényi.
Úgy! annál szükségesebb a’ jó barát. Lásd édes leányom! a’ világ csalfa, oh ’s kivált a’ férfiak gonoszak – lásd én szárnyam alá veszlek csupa jó szivből – szólj, itt vagy szállva? egyedűl vagy itt?
Ida.
Nem – még valaki – egy rokonom –
Erényi.
Udvarolhatok? azt ne véld, hogy rosz szándék vezérelne, oh én imádom az erkölcsöt, azért is vonzatom úgy hozzád, mert e’ szelíd vonások zálogi a’ még romlatlan szivnek – higy nekem kis angyal.
Ida.
Nem kétlem – ki ne bizná sorsát illy tisztes urra.
Erényi.
Tehát lehet szerencsém többszöri láthatásodhoz is, mellyik szobád? ha nem kellemetlen társaságom, tehát most is nálad maradok.
Ida.
Most nem – nem lehet.
Erényi.
El vagy foglalva?
Ida.
Ah Gróf úr! a’ szerencse, a’ félelem, a’ remény! bocsánatot, de magam se tudom mit tegyek – (Fogadós jő).
Erényi.
De látlak még, tán csak nem veted meg jóvoltomat – mikor jöhetek?
Ida.
Reménylem, nem sokára lesz szerencsém. (el a’ jobb mellékajtón).
Fogadós.
(magában) Lesz zavar, ez most öccsével összeütközik.
Erényi.
Épen jókor jött fogadós uram, ez a’ tőlünk távozott leány nekem ajánlva van ’s különös gondom alatt áll, azért szeretném megovni minden incselkedéstül, melly a’ szerelem’ leplében mindenütt lappang.
Fogadós.
Ki nem isméri Nagyságod’ kemény erkölcsét? illy ártatlanságot védeni valóságos lépcső az égbe.
Erényi.
Hallja az ur, az én bizodalmam jutalmat hoz, mondja meg: nem jár hozzá valaki?
Fogadós.
Eddig senkit se láttam, nem is hiszem, mert ajtaja többnyire zártan áll.
Erényi.
Annál jobb, ’s az ur is jól cselekedné, ha míg a’ leány itt lesz, nem adna szállást ollyas csélcsap vendégeknek, érti az úr? kárát magamra vállalom.
Fogadós.
Egy öreg kereskedőn kivül nincs is több vendégem, ez pedig nem alkalmatlankodik, valamint én sem. (el).
Erényi.
(egyedűl) Rég nem tetszett asszony alak így mint ez, igazi berki viola! maga sem isméri kellemét, illy édes illatot a’ müvészet nem adhat; azon édes hüledezés, a’ változó öröm és félelem bélyegi a’ tiszta természetnek, ’s gőg nélkül mondva, az irántam gerjedt hajlandóságnak is. Úgy – úgy! ékes ajándék segéllje a’ szép szót, ’s úgy meghódul. Hm! hm! pénzbe fog kerűlni, de ez az átkozott fejérség hajamon illy állapotban tiltja a’ fösvénységet. Majd otthon helyre hozom.
Vilmos.
(jő, Erényit megpillantván ijedten megáll) Ah édes bátyám!
Erényi.
Hát te mit keresel itt?
Vilmos.
Én – igen – én egy barátomat rendeltem ide.
Erényi.
’S nem találsz különb helyet ennél? én inkább szeretném, ha te Morgay kisasszony körűl forgolódnál, ’s neki tetszeni vágynál; barátságra mindég van idő.
Vilmos.
Hogy ohajtanék annak tetszeni, ki nekem nem tetszik? szóval nem szerethetem.
Erényi.
Okosnál a’ szerelem csak mellékes dolog; mi nem élünk Arkádiában, hol egy juh és egy szív elég volt a’ boldogságra; most a’ szerelem csak teli zsebbel édes, a’ nélkül koldus-ének, hamis pénz czifra veréssel, tündérforrás, eleinten jóizü, aztán mérges, muló öröm, hosszú jaj.
Vilmos.
Nem mindég édes bátyám! ebben is van kifogás.
Erényi.
Gondolkozz előbb bevételről, aztán kifogásról. Atyád külföldön nagy szeleket csapván, itthon csak adósságot hagyott ’s neked a’ kénytelenséget magadon jó házasság által segítni. Én szerzettem ugyan neked, mert nevemet hordod, de engedelmességet kivánok. Nemde, hugod is sirt eleintén az öreg férj mellett, de most jó esik rá maradt birtoka –
Vilmos.
Már megvallám hogy szeretek.
Erényi.
Hasztalan érzelgés! szeresd Morgay kisasszonyt, ha szava nem tetszik, pengesd aranyát; ha képe rut, annál szebb jószága. Az igaz, ő nem csínos, de gazdag: te helyes vagy, de szegény; neki férj kell, neked pénz; azért menj és vedd el.
Vilmos.
Én szegény, de jó nemzetségbeli leányt szeretek. Morgay pedig régi csalások ’s uzsorák által lett uj úr, ’s híre olly rút, mint leánya.
Erényi.
A’ hir röpűl, a’ jószág marad. A’ régi szegény nemzetség hires kép kopott színekkel, – ’s legfeljebb antiquarius becsűli. A’ kérdés: mi van, és nem mi volt? az élet’ birája. Azonban tégy a’ mit akarsz, de reám számot ne tarts. Hahaha! egy gunyhó és az egyetlenegy! mulatság síró szemmel.
Vilmos.
Csak látná kedvesemet, még maga is belé szeretne.
Erényi.
Én! és szeretni? ezer villám! hogy mersz illy gyöngének tartani? szót se többet, én e’ pontban vajmi kemény vagyok.
Vilmos.
Szabad tudnom: mi okbul van itt szerencsém?
Erényi.
Egy ide szállt kereskedővel van dolgom. Lásd, tanúlj tőlem: kitől pénzt vársz az után mozogj, de kerüld a’ kérőt – Sáska ez, egy után ezer.
Vilmos.
(félre) Minő bal eset – ha Idát meglátja –
Erényi.
(félre) El kell innen vezetnem, ha meglátja a leányt, elsírja kezemrűl. (Vilmoshoz) Jer édes öcsém! én magam kísérlek el Morgay’ házáig, aztán ha ott udvaroltál, alkudj a’ képre, a’ mint mondottam; aztán öcsém hozzád nem illik a’ fogadó, aztán csak nézd meg azt a’ Morgay kisasszonyt! mégsem olly rút ám az! – most jer –
Vilmos.
De ez az úr –
Erényi.
Édes kedves öcsém! te vagy első gondom, csak szót fogadj – jer (elvonja magával Vilmost).
Emmi.
(utána Ida) Csak jer Ida, már elmentek.
Ida.
Most is rettegek – csak jelenléted ad új életet.
Emmi.
Dicsérnem kell azon ötlésemet, hogy minekelőtte bátyámhoz mentem ide néztem, mint áll dolgotok; most nálad maradok. Tehát a’ kertben találkozál az öreg Gróffal?
Ida.
Elég vigyázatlanul egyedűl menék a’ kertbe, ’s ott álltam a’ tónál a’ szelíd hattyúkat szemlélvén, midőn egy öreg ur igen nyájasan megszólíta; én nem ’s igent felelve el akarék illani, de ő nem maradt el, ’s ezer szépséggel ostromlott; de képzeld habozásomat; midőn nevét megvallván kísérőmnek ajánlakozék. Mennél nagyobb zavarba jöttem, ő annál bátrabban gerjedezett, ’s csak több ember’ jöttével hagyott fel, ’s én ide siettem, de ő nyomban követvén a’ grádicson ismét elfogott.
Emmi.
Ida! ez felséges diadal!
Ida.
Nekem uj gondot ad, mert az öreg Gróf más ember, mint nekem ábrázoltátok.
Emmi.
Szavaiból itéltünk – de ő is olly férfi, ki mást arra tanít a’ mit maga nem cselekszik; annál jobb! az öreg képmutatónak adózni kell, ’s magának szőni a’ hálót, melly kitüntesse csalárd játékát.
Ida.
Veszedelmes játék.
Emmi.
Te neki tetszel, tudom eljő ’s mindent elkövet meghódításodért. Bizd reám, én mindent elintézek, ha jő, én fogadom őt; te addig vonulj az ágy’ kárpitja mellé.
Ida.
Reád ismer.
Emmi.
Nem sejti itt létemet, aztán jól beburkolom magamat; különben mi olly vak mint az öreg szerelmes?
Ida.
És Vilmos?
Emmi.
Neki ne szóljunk, a’ férfiak illy dologban többnyire ügyetlenek, ő is vagy jó, vagy rosz kedvével elárulna; azonfelűl tudod, még nálam mi elbizottan vitatá: hogy a’ férfi bölcs eszmélettel mindent keresztűl vihet, most mutassuk meg: hogy játszva és redős homlok nélkűl is czélhoz érünk, ’s majd ott vígan lepjük meg.
Ida.
Eddig minden kérése foganatlan volt – ő reméll ugyan –
Emmi.
Mi pedig tegyünk – halld! valaki jő, tán az öreg Gróf, vonuljunk el. (el az első jobb ajtón. Fogadós és Kelendy jőnek).
Fogadós.
Parancsol Nagyságod?
Kelendy.
Mutassa meg, mellyik az idegen leány vagy asszonyság’ szobája.
Fogadós.
Ez az Nagyságos uram.
Kelendy.
Nem nyithatna az ur nekem is egy szobát (a’ második jobb ajtóra mutat) teszem ezt.
Fogadós.
Ezt míg künn valék az első szoba’ birtokosa felnyittatá; hanem ha emez tetszik általellenben; itt kulcsa.
Kelendy.
Jól van – de hallgatást kérek.
Fogadós.
Kérem Nagyságodat, nem vagyok ujoncz a’ világban, nálam sok nagy ur megfordul, tudom mint szokták ’s mi fő foglalatosságok.
Kelendy.
(az első bal ajtót felzárja) Nem leszek rosz vendég. (bemegy).
Fogadós.
(egyedűl) Lelkemre mondom: egy pár szép szem felsegíthetné az embert! mióta, ez a’ csalogány itt énekel, mindenfelül száll a’ vendég, mindenfelűl igéret; de most okosan – jobb lesz, ha mindeniknek szolgálok, a’ nélkül hogy egyiket a’ másiknak elárulnám, így mindég csepeg, ’s ki végre teljes marokkal önt, az legyen nyertes. (el).
Kelendy.
(kijő a’ szobábul) Ha én nem vagyok szerelmes, hát elment az eszem – fejem tele van ’s még is üres. – E’ szépnek engedni szeretnék, de szinte olly örömmel ostromlanám is. (az első jobb ajtóhoz megy) Ha koczognék, vallyon mondaná e: szabad – ah e’ kis szóban mennyi fekszik. Hallgatódzom, benézek a’ kulcslyukon; nem illik ugyan, de ki a’ szerelemben mindég illendőségen aggódik, ollyan mint a’ ködben járó: lézeg mozog, tipeg tapog, ’s elvégre ott leli magát honnan elindult. (a’ kulcslyukhoz hajol).
Vilmos.
(jő) Hahaha! bátyám egyik grádicson felvezetett, én meg a’ másikon lejöttem. (jobb ajtó felé megy) Hah! ki bátorkodik –
Kelendy.
Pszt!
Vilmos.
Uram!
Kelendy.
Pszt! pszt!
Vilmos.
(megrázza Kelendyt) Uram!
Kelendy.
Ki háborgat! (felszökik) Te vagy Vilmos? Isten hozott! hallom már kerestél – mikor jöttél? itt maradsz? mint vagy? nemde szép foglalatosságban lelsz?
Vilmos.
Szabad tudnom, ki után leskelődöl itt?
Kelendy.
Édes barátom! azt nem mondom meg, mert magam se tudom – hanem hidd el szerelmes vagyok.
Vilmos.
Szerelmes! és itt?
Kelendy.
Úgy van, úgy! már esztendeje ismérkedém meg egy személlyel, melly valami szép tünemény gyanánt alakját szivemben hágyá, mást semmit – ma ugyan azt véletlen itt lelém, és itt szóltam is vele.
Vilmos.
Szóltál vele –
Kelendy.
Igen; de most ne kérdezősködj, hanem távozz, mert ha ki találna jőni, csak útamban léssz. (ismét a’ kulcslyukhoz megy).
Vilmos.
(magában) Ördög pokol! ez feleségem után jár.
Kelendy.
Lassan! lassan! itthon van – most láttam.
Vilmos.
Hadd nézzem én is (az ajtóhoz akar menni).
Kelendy.
Távozz kérlek, van olly pillantat, hol a’ legjobb barát is felesleg; majd utóbb titkomba avatlak, ha lesz mibe.
Vilmos.
(magában) Engedek, hogy később annál inkább megértsem a’ valót. Oh asszony! asszony! (el).
Kelendy.
(egyedűl) Kulcslyukon nézni az eget csak ollyan boldogság, mint egy csep a’ szomjazónak – gerjeszt de nem olt. Szinte égek megérteni titkát – bár engem érdekelne! szivbeli dijért örömest engedném neki az ész’ diadalmát.
Ágnes.
(jő iskátulyákkal) Idegen úr –
Kelendy.
Mit árulsz szép lyányka?
Ágnes.
Nincs eladni valóm.
Kelendy.
Kivévén magad – tán keresel valakit? ’s a’ czímrűl itélve asszonyt keresel?
Ágnes.
(vállat vonít).
Kelendy.
(magában) Tán az isméretlennek cselédje. (Ágneshez) itt van szállva uraságod – nemde ez ajtaja?
Ágnes.
(vállat vonít).
Kelendy.
Mindég olly kevés beszédű vagy?
Ágnes.
Nem mindég.
Kelendy.
Nemde az uraságod? szólj kis leány, mi neve? honnan jő? kihez?
Ágnes.
(vállat vonít).
Kelendy.
Már az igaz, neked jó módod van valakit keresni. Tudod mit? add által nekem poggyászodat.
Ágnes.
A’ világért sem –
Kelendy.
Nem lesz baj – lásd uraságod ide költözködött által (a’ bal ajtóra mutat) ’s nekem meghagyá: hogy ide útasítsalak –
Ágnes.
Lehetetlen!
Kelendy.
Jer nézd meg! (a’ bal ajtóhoz vezeti Ágnest) Most neked itt kell mulatnod
*Itt kell maradnod (múlatni az időt).
–
Ágnes.
Nem – én nekem dolgom van –
Kelendy.
Kínszerítlek.
Ágnes.
Segítségért kiáltok.
Kelendy.
Meg ne mocczanj mert szörnyet halsz. (elkapja az egyik iskátulyát) Úgy, úgy! halál vagy jutalom; te addig itt mulatsz, ’s hogy el ne und magadat, itt (pénzt ád neki) adok pengő társaságot. (Ágnest betolja az ajtón és bezárván őt, a’ jobbik ajtóhoz megy és koczog) Asszonyi kincstár! te ki minden útazásban a’ férfit kinzod, ha kedves fele őt körülsánczolja veled, tégy most az egyszer jót és légy szószólóm! itt benn mozognak már; ha angyal nyit ajtót, közel az üdvesség. (bemegy).
Fogadós.
(jő Vilmossal) Nem tehetek róla Nagyságos uram! a’ ház enyém, de vendégim az urak benne – a’ találkozás véletlen eshetett meg, ’s az természetes: hogy a’ szép tetszik.
Vilmos.
Majd a’ Báró nem nyughatik, mindent összezavar, pedig nagy okom van titkolni a’ dolgot.
Ágnes.
(belől kiált) Istenem! Istenem! eresszen ki!
Vilmos.
Mit hallok, ez Ágnes’ szava!
Ágnes.
Hallja az ur! én nem akarok maradni, dolgom van.
Vilmos.
Hahaha! tehát ez az isméretlen Szép! már csak nála hagyom, ez hű cseléd, tudom el nem árul.
Fogadós.
Mingyárt gondolám hogy tréfa vagy tévedés.
Vilmos.
Teszek róla hogy többet ne történjen! most Fogadós uram! ujítva hallgatásra kérem, nem leszek hálátlan.
Fogadós.
A’ csevegés legkissebb vétkem; nálunk két érzék: látás és hallás, mindég más parancsolatjátul függ. (el).
Vilmos.
(egyedűl) Kelendy megjárta szerelmével – de helytelen gyanúm miatt én is pirulok magamban. – Most Idához (a’ jobbik ajtóhoz megy és tapsol) Nem hallja! vagy nem volna itthon? pedig mint esdeklém: ovná magát kiváncsi szemektől. (ismét tapsol) Ida! Ida! (a’ felzárt ajtón bemegy, Kelendy pedig a második ajtón kijő).
Kelendy.
Itt vagyok! valóban nincs szebb e’ földön, mint egy kedves lényt látni, mint készti haragra nyelvét, midőn szeme édes reményt sugárzik, ez a’ sarjadó érzés’ villanása, melly tiltva enged, fenyítve megbocsát és tagadva jutalmaz. Most foglyomat eresztem ki. (felzárja a’ bal ajtót) Jer kis leány! szabad vagy.
Ágnes.
Hol vannak a’ kalapok? majd nekem kell értök adóznom.
Kelendy.
Semmit se búsulj! jó kézben vannak azok, ide által.
Ágnes.
Úgy ám! de én nem oda tartozom.
Kelendy.
Ne tagadd, már mindent tudok; csak azt mondd meg – –
Ágnes.
De mikor semmit se tudok. (elszalad a’ közép ajtón).
Kelendy.
Megállj! egy szóra – (Ágnes után siet).
Vilmos.
(utána Ida) Én el vagyok tökélve, tovább nem türöm e’ kelletlen titkolódást; inkább bátyám’ értékét áldozom fel, mint így éljek; nemde kedves! elvonultságban is boldogok lehetünk?
Ida.
Minthogy fény után nem vágytam, nem rettent el jövendőm, a’ szerény kivánat hamar megelégszik. Fő reményem teljesedett; te enyém vagy, egyéb minden a’ vak történeté.
Vilmos.
Belsőmet fested ’s mivel illyen; eggyé kellett lennük; te vagy a’ virág, én a’ levél, melly védelmez.
Ida.
Te az illat, melly a’ virágot érdemesíti.
Vilmos.
Te a’ nap, melly a’ virágot fejti keblemből. Most mennem kell, csak arra kérlek: ki ne menj, sőt inkább zárd el magadat, mert bátyám itt megfordul.
Ida.
Ne késsél. ( be megy a’ szobába).
Vilmos.
(egyedűl) Kedves teremtmény! tiszta mint a’ havasi hó, hová földi salak nem jut fel.
Kelendy.
(jő) Hahaha!
Vilmos.
Te vagy barátom! minő zajos kedvvel jársz, mit nevetsz olly jó izün?
Kelendy.
Képzeld csak: egy leányt nyomoztam, ’s szerelmem’ szédelgésében kalap nélkül mentem az utszára ’s akkor vevém csak észre, midőn egy ismerőst akartam köszönteni, ’s kalapomért kapkodtomban hajamat húztam meg.
Vilmos.
Mit nem tesz az isméretlen Szép! haha! ugyan csak fellengző érzés; ’s hol maradt kalapod?
Kelendy.
(bal ajtóra mutat) Ebben a’ szobában, ez az én vizsgahelyem, úgy ülök ott a’ kulcslyuknál, mint a’ csillagvizsgáló csőjénél, midőn Venuszt lesi.
*Vénusz egyszerre utal a bolygóra és a római szerelemistennőre.
Vilmos.
Te mint látom a’ Venuszokban nem igen válogatsz.
Kelendy.
Oh barátom! én azóta nagy előmenetelt tettem, a’ kedvessel szóltam, ’s köztünk legyen mondva: gyöngéd kézszorítást is nyerék.
Vilmos.
Oh te irígyletre méltó ember, hahaha!
Kelendy.
Kaczagj, nem bánom, én tudom mint állok; nevét is hallám.
Vilmos.
Szabad hallanom?
Kelendy.
Idának hívják.
Vilmos.
Idának! ’s maga vallá meg?
Kelendy.
Az furcsa hogy nem akará megmondani, ’s még is hallottam; nála lévén épen fejér, picziny, gömbölyü kezét ajkaimhoz nyomtam; midőn valami rokona, a’ mint vallá, sanyaru hangon bekiálta: Ida! Ida!
Vilmos.
(meghökkenve) Úgy! ’s mit mivelt az az úgy nevezett Ida?
Kelendy.
Nyugtalan leve ’s elszökvén tőlem halkan bezárta ajtaját.
Vilmos.
(felcsattan) Bezárta ajtaját?
Kelendy.
Nos, miért lobbansz fel?
Vilmos.
A’ gyáva rokont csodálom, hogy nem próbálta előbb, nyitva áll é az ajtó?
Kelendy.
Hogy Ida valami cselt sző, az bizonyos, tán azon rokonát érdekli; nem bánom, jele: esze van, magam is segítek neki, mert nincs nagyobb mulatság mint ollyan hóbortos embert rászedni, ki mindenütt útban áll, nemde?
Vilmos.
Oh nagy mulatság! (magában) Alig tartóztathatom magamat.
Kelendy.
Örömest mulattam volna tovább is nála, de igen esdeklett ’s azon igérettel, ha czélját elérendi, többször is fogom láthatni, a’ benyilóba unszolt, honnan mikor a’ hivatlan vendég az első ajtón bement, én csendesen a’ másikon kicsúsztam.
Vilmos.
Tagadhatatlan, te igen bölcsen intézed dolgodat.
Kelendy.
Ezt a’ karkötőt. (karkötőt vesz elő).
Vilmos.
Hah!
Kelendy.
Mi bajod? mért torzongatod képed, mint a’ kinek háza ég, vagy szálka esett szemébe?
Vilmos.
A’ szép munka lepett meg.
Kelendy.
Bíz ez semmi különös.
Vilmos.
’S a’ karkötőt is ő adta?
Kelendy.
Úgy vettem asztalárul, hogy addig is, míg teljesen enyém lesz, valamit birhassak tőle. Barátom ez az Ida bájoló teremtmény, én olly szerencsés vagyok!
Vilmos.
Úgy – úgy!
Kelendy.
Kiállhatatlan hideg ember! én majd elolvadok, te pedig jégszobor gyanánt részvétlen állasz.
Vilmos.
Oh nem, sőt a’ részvét szinte elfojtja szavamat.
Kelendy.
De többi között Vilmos! mit csinálsz te itt?
Vilmos.
Bátyám rendelt ide, egy ide szállt urral van dolgunk.
Kelendy.
Nem szeretnék veled összeütközni, én némelly pontban vajmi csiklandós vagyok.
Vilmos.
Magam is ollyas valamit érzek.
Kelendy.
Most fő gondom azt a’ rokont megismérni ’s ha ő Kegyelme bátor lenne szerelmemet ellenzeni, lesz neki mit türni, szenvedni, izzadni, fohászkodni, míg csupa aggódásból össze nem zsugorodik mint a’ kallótlan köpönyeg. (el a’ bal szobába).
Vilmos.
(egyedűl) Ördög, pokol! ’s nekem ezt hallanom kell; milly ártatlannak tetteté magát ’s az első hódulónak kezét szorítja, bezárkozik vele.
Fogadós.
(jő) Nagyságos úr! az öreg Gróf oda lent beszél egy urral, tán ide jő – a’ hátulsó kapun még elillanhat Nagyságod.
Vilmos.
(magában) Minden csepp vérem háborog, de halasztanom kell a’ rettentő vallatást.
Kelendy.
(kalappal) Egy ugrással eltávozom, nem jösz Vilmos?
Vilmos.
Megyek, de más úton. (Fogadóshoz) vezessen az ur. (elmennek).
Emmi.
(kendővel bepongyolázva kidugja fejét) Ida! tiszta a’ levegő! szétmentek. (kijő Idával) Mint tetszem? nemde jól el vagyok burkolva, így rám nem ismér; de ugyan boszonkodnám ha ismét más valaki jőne.
Ida.
Előbb nem igen vettem észre, sőt úgy rémlett, mintha az idegen vendég nem lett volna kelletlen.
Emmi.
Mivel magad szeretsz, minden embert lángolni vélsz.
Ida.
Mért szakasztád le mingyárt beléptekor a’ kendőt fejedrűl, nemde néhány évvel öregebbnek látszattál?
Emmi.
Mit gondolsz – ijedség – és más –
Ida.
Már édes Emmim! hasztalan szabódol, a’ kárpiton által mindent láttam.
Emmi.
Ha Báró Kelendy tetszetősb másnál, azt a’ környűlmény teszi, mellyben ismérkedénk; épen férjemet gyászolám ’s özvegyi sorsom elintézése végett ide utaztam, midőn őt, feldűlt kocsijától sértve az úton lelém; én leszállván, a’ mit képes valék, hirtelen megtettem, karját bekötözém, de minekutána a’ közel faluból segédje érkezett, a’ nélkül hogy tudta volna ki legyek, tovább indultam. Ez olly tiszta emberi részvétből származott tett vala, mellyet senkitől se tagadhattam volna meg.
Ida.
’S most a’ tárgytól még szebb színt nyere.
Emmi.
A’ hála szép érzés, ’s nemes szívre mutat, ’s ezt tapasztalni mindenkor kellemes; azonban mit tagadnám? ő nekem tetszik, mert eleven, vidám, ’s a’ világot nem nézi siralomháznak.
Ágnes.
(jő) Ah Nagyságos asszony! velem mi történt – a’ kalapok.
Ida.
Légy nyugott, kezemnél vannak.
Ágnes.
(Emmihez) Hát Nagysád! mit csinált magával? kit akar ijesztgetni?
Emmi.
Ne csodálkozz sokáig, hanem menj a’ folyosó-ablakra, ’s ha valami öreg urat vagy Vilmos Grófot jőni látod, add tudtunkra. (Ágnes el).
Ida.
Én rettegem jövetelét.
Emmi.
Hizelkedj gőgjének és meghódul.
Ida.
Nem fog e még inkább neheztelni csalattatásán?
Emmi.
Hallgatni fog, és boldog lesz, ha mi is hallgatunk. Csak vigan Ida! azért adott az ég sima képet és játszi elmésséget, hogy lenne fegyverünk a’ durva erő ellen.
Ágnes.
(beszalad) Az öreg ur most jő be a’ kapun.
Emmi.
Jól van Ágnes, csak menj vissza ’s adj jelt, ha Gróf Vilmos jőne – vagy akárki. (Ágnes el) Most Ida! menj szobádba, itt fogadom őt, nénéd leszek, ’s hogy bátrabban beszélhessen veled, siketnek színlem magamat, majd hivlak.
Ida.
Ah! mint fog ez végződni! (el a’ jobb ajtón).
Emmi.
(egyedűl) Ki hitte volna az öregtől, hogy még szerelmesdit játszana – itt van már.
Erényi.
(jő, ’s egyenest Ida ajtajához lopódzik).
Emmi.
(tettetett hangon) Kit tetszik keresni? itt én vagyok szállva Rózsa hugommal.
Erényi.
Ez hát a’ néne! (Emmihez) Szerencsém vala szép hugával megismérkedni.
Emmi.
Tessék? mi idegenek vagyunk.
Erényi.
Ohajtanám tudni, itthon é a’ szép kisasszony? merek választ kérni?
Emmi.
Köszönöm szépen, de én már tul estem a’ szépségen.
Erényi.
Én Gróf Erényi vagyok ’s udvarolni kivánok.
Emmi.
Valóban ma gyönyörü idő van.
Erényi.
Ennek kificzamlott esze, vagy nagyot hall. (hangosabban) Lehetne é most szerencsém szép hugával szólani?
Emmi.
He!
Erényi.
Ezer villám! itt az ember nem csak szivével, hanem tüdejével is játszik. (még hangosabban) Én Gróf Erényi vagyok.
Emmi.
Úgy! ezerszer bocsánatot kérek Nagyságos uram! ah! be rég ohajtám azt a’ példás férfiut látni, kit a’ hir erkölcséről annyira magasztal – már Rózsa húgom is dicsekedett isméretségével; de hol van az az együgyü leány? nem tudom hogy bujhat el illy derék ur elől. (jobbik szobába kiált) Rózsa! jöszte kis hugom!
Erényi.
Ettől látom nincs mit tartanom, többet próbált mint hall.
Emmi.
(Idát elővezeti) Ne félj Rózsa, ezen szeretetre méltó urat hiszem isméred már – nézd csupa kegyesség.
Erényi.
Szép Rózsa! szebb a’ virágnál mellyre neved emlékeztet.
Emmi.
Nemde csínos nagyságos uram! csak hogy még félénk őzecske; mingyárt mondottam: hogy még a’ városban is lármát üt. Nézz fel kis hugom! ez az ur igen nagy ur ám, és jót akar veled. (titkon Idához) Bátran!
Erényi.
Miért félsz szép Rózsa?
Ida.
Attól tartok, nehogy Nagyságod valami rosszat tartana felőlem.
Erényi.
Sőt azért siettem hozzád, mivel jót tartok felőled, ’s boldog lennék: ha jelenésem neked olly kedves, milly kellemes vagy te előttem.
Ida.
Kit illy érdemes ur’ társasága nem kedveltet, arra nem is méltó.
Emmi.
(ki félre állván csak lopva kacsingat reájok) Jól kezdi – már hunyorgat az öreg.
Erényi.
Eddig csekély érdemem; de tőled függ, mennyire nevekedjék az.
Ida.
Mi függhet tőlem? én egyszerü, tapasztalatlan teremtmény vagyok.
Erényi.
Asszonyi tapasztalás! pah! ez olly tulajdon, mellyet csodálunk ugyan, de nem keresünk; tapasztalás egyedűl a’ férfit ékesíti.
Emmi.
Más javát gyalázza, hogy a’ magáét megvegyék.
Ida.
Minden értékem hű szív, és tiszta érzés.
Erényi.
Mi szebb ennél, azért szeretnélek édes láncczal hozzám csatolni; képzeld: egy ifju áll előtted, ki forró indulattal szivét kinálja.
Emmi.
Már ide nagy képzelődés kellene.
Erényi.
Lásd én szeretlek: te árva vagy, én gazdag ’s tele készséggel neked szolgálni. Hidd el kis angyal! a’ legszebb ifjuságot is kipótolja érzetem.
Ida.
A ifjuság töredékeny edény, festett virág, a’ lélektől nyerhet csak életet.
Erényi.
(öntetszéssel) Finom észrevétel, eszednek becsületére válik – ’s ha illy józanul gondolkodol, tehát reméllhetek?
Ida.
Én szeretem Nagyságodat, mint saját leánya.
Erényi.
Mint leányom! (magában) Hm! nem a’ legkedvezőbb vallás; de hagyján, nevezzen bár minek, csak szeressen. (Idához) Igen is szép Rózsa! atyád leszek, ’s azért is mingyárt e’ csekélységgel kedveskedem; nézd ezt a’ függőt – milly szép! mint fog illeni –
Emmi.
(közéjök menve) Ah micsoda ragyogó jószág ez – valóban drágakő! csak mingyárt kitetszik az előkelő uraság. (titkon Idához) Vedd el.
Ida.
De mivel fogom ezt meghálálhatni.
Erényi.
Egy szerelmi tekintet! egy csók illy rózsa-ajaktól legédesb jutalom lenne; mért sütöd le szemeidet, hisz leányommá levél.
Emmi.
Mi bajod Rózsa? nem de az öröm kapott el? bocsásson meg neki Nagyságos uram! ez a’ szilaj falusi leány nem tud még illy urakkal bánni. (titkon Idához) Ha épen, akarja vess neki egy csókot, hisz atyafiságban marad.
Erényi.
Csupa ártatlanság, azért csinján kell vele bánnom. (Idához) No, no édes leányom! nem olly sürgetős, ha jobban megismérkedünk. (Ágnes a’ közép ajtón zörög).
Ida.
Lépteket hallok –
Emmi.
Mi rettent el hugom! tán háborgat valaki. (a’ közép ajtóhoz szalad).
Ágnes.
Gróf Vilmos.
Emmi.
(visszatér) Ah Nagyságos uram! bátyám jő ’s ez ollyan haragos ember, ki nem szenvedheti, ha Rózsa valakinek tetszik – méltóztassék szobánkba vonulni –
Erényi.
Hát még egy rokon! tán egész nemzetség!
Emmi.
Hamar be, mindent meghall. (Erényi ’s Ida el a’ jobb ajtón) Ágnes! mondd hogy a’ Grófné nincs itthon – mondd hogy a’ templomba ment, engem ne említs, ’s ha távozott, koczogj az ajtón – (el a’ jobb ajtón).
Ágnes.
Ezek bujkálósdit játszanak, én tréfából hazudjak, ’s ha a’ Gróf rajta ér, tréfa nélkül elűz.
Vilmos.
(jő komoran) Milly bizodalommal valék – (Ágnest meglátván) Hát te mit állasz itt?
Ágnes.
Nem mehetek be a’ szobába – a’ Grófnét várom.
Vilmos.
Nincs itthon? nincs! hová ment?
Ágnes.
Úgy vélem a’ templomba, bizonyosan Nagyságodért imádkozni –
Vilmos.
Látom, nincs sikere kérésemnek. Ágnes! mért nyittatá fel hitvesem a’ szomszéd szobát is –
Ágnes.
Tán azért, mivel egy idegen úr akará felvenni, ’s a’ Nagyságos asszony átallá szomszédságát.
Vilmos.
Úgy – nem jött vendég. Ágnes! nem szólt semmit az az úr a’ ki elzárt?
Ágnes.
Kérdezősködött, de én nem feleltem.
Kelendy.
(sietve jő) Úgy! hát ez a’ titok a’ mi itt tart?
Vilmos.
Te vagy itt? ez a’ hely látom különösen vonz magához –
Kelendy.
Szintúgy tégedet – el vagy foglalva? tán roszkor jöttem.
Vilmos.
Mit gondolsz, csak történetből találkozám vele.
Kelendy.
Gömbölyű kép ’s kedvező történet! mi kell több – képedből olvasom, neked ez a’ leányka tetszik.
Vilmos.
Sajnálom hogy jó kedvedben nem osztozhatom.
Kelendy.
Lásd barátom, én más tettét nem szoktam birálni, de még is ohajtanám, ha szived’ dolgának más helyet keresnél, az én czélzásom igaz és alapos, a’ tiéd tartózkodóbb lehetne, ha meglepne valaki – mit gondolna –
Vilmos.
Hadd nekem a’ gondot. (magában) Még ő ingerkedik, ’s nekem átkozott állapotomban még vidám képet is kell mutatnom.
Kelendy.
Öszintén kérlek, válassz más tábort, ezt én jeleltem ki magamnak –
Vilmos.
Épen ez az én kérésem is.
Kelendy.
Hisz ezt a’ szerencsét másutt is felleled.
Vilmos.
Ördög pokol! az enyelgésnek is van határa.
Kelendy.
Ne háborogj! én nem leszek gát – (magában) el kell tukmálnom.
Vilmos.
(magában) Minő bosszuság! ha ez itt marad, ismét nem szólhatok feleségemmel. (titkon Ágneshez) Mondd-meg a’ Grófnénak hogy holnap minden esetre innen elköltözünk.
Ágnes.
Értem.
Kelendy.
Aha! szerelmi rendelés. (Vilmoshoz) Nem volna kedved, velem egyet fordulnod?
Vilmos.
Egy festőnél van dolgom, nem kísérnél oda?
Kelendy.
Szívesen csak jer! (el Vilmossal).
Ágnes.
Ez ám az őszinte barátság! szinte tüskén álltam, olly nyájasan villogtak egymás’ szemébe. (a’ jobb ajtón koczog) Most megint leshelyemre.
Erényi.
(Idát vezetve, utánok Emmi) Úgy édes leányom, nénéd okosan beszélt, többszöri látogatásom itt csak szemet szúrna; adok én jobb szállást – ott senki se háborgat – te mingyárt velem jöhetnél – kocsim közel áll.
Emmi.
Minő szerencse – ne félj Rózsa! bátyámat én magamra vállalom.
Erényi.
(haragosan Emmihez) Nem szükség azonban ezt minden embernek tudni, titokban legszebb a’ jótét.
Emmi.
Hát én magam maradjak itt?
Erényi.
Majd estvefelé elküldök. – Jer Rózsa! (elvezeti Idát).
Emmi.
(egyedűl) Hahaha! hálóban a’ farkas! íme illyenek a’ teremtés’ urai! minket alig virít el tavaszunk, már olvasóra
*Imádkozásra (szentolvasó, rózsafüzér).
útasítnak, ’s magok – itt a’ példa: millyenek. (leveti a’ kendőt fejérűl) Már most engem is mindenki ismérhet. (el).
Erényi szobája közép és mellék ajtóval.
Erényi.
(bevezetvén Idát az ajtón kiszól) Antal! küldj el minden embert! nem vagyok itthon. (Idához) Itt volnánk édesem! senki sem látott, ’s így maradsz itt mint titkos, de legszebb kincse házamnak.
Ida.
Legkedvesebb tisztem lesz Nagyságodat ápolhatnom; majd én Nagyságod’ házi gondjait magamra vállalom, úgy is hallám: asszony nélkül, bár mi nagy érték mellett is, sántít a’ gazdaság.
Erényi.
(magában) Alig lépett hozzám, már uralkodni akar. (Idához) Te csak szívemet ápold, gazdaságra van nekem emberem.
Antal.
(jő) Gróf Vilmos.
Erényi.
Mondottam, nem vagyok itthon; vagy megállj. (Idához) Egy öcsém van, ollyan érzelgő lélek, ezt a’ világba küldöm.
Ida.
Miattam.
Erényi.
Sőt maga hasznára, most akarom tudtára adni – vonulj ide édesem! fegyvertáromba, míg vele végeztem; de vigyázz ne zajogj – tüstént hívlak. (Idát a’ jobb mellék ajtón bévezeti) Most bejöhet Gróf Vilmos, Te Antal!
Antal.
Parancsol Nagyságod?
Erényi.
Antal te néma vagy.
Antal.
Igen is Nagyságos uram. (el).
Erényi.
(egyedűl) Házam ezentul zárva marad, ’s míg Vilmos, kit jó móddal távol nem tarthatok, e’ városban van, nincs nyugtom; különben is a’ fiú olly szörnyű engedelmes, hogy nem tud megharagítani.
Vilmos.
(jő) Édes bátyám! a’ müvésszel nem tudtam megalkudni, többet kér.
Erényi.
Semmi! semmi! hanem halld édes öcsém, épen most gondolkodtam felőled. Lásd édes öcsém! te már olly korba léptél, mellyben születésedre nézve is illene saját házat tartanod.
Vilmos.
Eddig maga ellenzé édes bátyám! sőt mint gyámatyám saját birtokom’ kormányát is makacsul megtagadá.
Erényi.
Jószágidon adósság fekszik, féltem, ne tán még ujakkal szaporítsad; de látom szerény ifju vagy, azért felszabadítalak; utazz mentül előbb jószágidra, szedd rendbe lakásodat, én tettel tanáccsal segítlek, irj meg mindent, pénzt is adok, míg Morgay kisasszonnyal össze nem házasodol.
Vilmos.
E’ váratlan kegyesség feloldja titkomat; édes bátyám! már mondám: hogy Emmi hugomnál egy leányt ismértem meg, kit véghetetlenül szeretek.
Erényi.
Én is mondám: hogy az gyöngeség.
Vimos.
Az ő birása üdvezítene.
Erényi.
Édes öcsém! ez együgyü bolond üdvesség lenne; a’ szegény nő ollyan mint a’ szép ház, mellyben koplalni kell.
Vilmos.
Édes bátyám! ne tagadja meg áldását, én – én már házas vagyok.
Erényi.
Mit? ezer villám! ’s te hírem nélkül merted azt cselekedni?
Vilmos.
Egy kedvező szót, ’s karjába vezetem.
Erényi.
Nem, nem! te is takarodj szemem elől! hozzám ne hozd, tőlem ne kérj, tőlem ne várj, én ezentul nem ismérlek, kitagadlak mindenemből – takarodj!
Vilmos.
Hallja édes bátyám!
Erényi.
Nem hallok, nem látok, szót sem! fuss szemem elől.
Vilmos.
Oh én kétszer boldogtalan! (el).
Erényi.
Minő könnyelmű lépés! de jól tette! többé felém se jő – úgy is pénzleső vérségnél jobb a’ szerelem. (a’ jobb mellék ajtóhoz) Jer kedvesem!
Ida.
Milly sötét tekintet!
Erényi.
Szörnyen haragszom, mennydörgött erősen; képzeld csak: az a’ fiu, az öcsém titkon megházasodott.
Ida.
Tán saját szivét követte.
Erényi.
Eszét követte volna, ha magának hibázott, kért volna tőlem kölcsön; a’ szív csalfa barát, jégre vezeti az embert, aztán ott hagyja.
Ida.
Így hát szánakozásra méltó az én sorsom is.
Erényi.
Miért? te engem boldogítasz ’s azért én is napjaidat szépíteni törekszem. Jer szép angyal! felejtesd el velem azt a’ fiút, ’s mondd, hogy örömest vagy nálam.
Ida.
Mint második atyámnál, ki olly kegyes.
Erényi.
Kegyesség hideg szó, nem találsz melegebb hangot ennél.
Ida.
Kinek mindenkor nemes szivéhez folyamodom, hogy az erkölcs’ utján maradhassak.
Erényi.
(magában) Együgyű falusi nevelés! (Idához) hallod Rózsa! az erkölcs megszenvedi ám a’ szerelmet is.
Ida.
Boldogúlt anyám mondá: míg jó léssz, isten és ember pártfogód.
Erényi.
A’ közmondás régi, a’ világ új, hagyjuk azt; inkább éljük az élet’ örömét! ah az erkölcsnek is megjő ideje.
Ida.
Hisz Nagyságod maga –
Erényi.
Igen, igen – teszem, én erkölcsnek tartom: ha te engem szeretsz; ha valaki utánad járna, minden alkalmat elkerűlsz – jó szívemet megisméred.
Antal.
Emmi Grófné!
Erényi.
Ezer villám! hát ez is nyakamra jő.
Ida.
Én elrejtezem. (el a’ jobb mellék ajtón).
Erényi.
Mondd neki: magam akarok lenni – rosszul érzem magamat –
Antal.
Itt van már.
Emmi.
Kedves bátyám! mi rég nem tisztelhettem! tehát beteg?
Erényi.
Kedves hugom! minek köszönjem e’ váratlan meglepést? ah! te sínlődve lelsz, sokat szenvedek – meddig szándékozol boldogítani?
Emmi.
Holnap ismét indultam volna, de minthogy beteges édes bátyám, kötelességemnek tartom az itt maradást –
Erényi.
(zavartan) Oh valóban –
Emmi.
Szívesen leszek itt, akár néhány hónapig is.
Erényi.
Oh ne fáraszd magadat – csak futó nyavalya, már is javulok látásodra – aztán otthon dolgod is akadhat.
Emmi.
Első gondom Nagyságod.
Erényi.
Ez igen szép, de szebb lett volna ha Vilmosnak nálad történt házasságát hátráltattad volna –
Emmi.
Vilmos hölgyénél jobbat nem nyerhetett; a’ mi pedig szépségét illeti: Nagyságod’ jó izlését ismervén, bizonyosan tudom hogy tetszeni fog.
Erényi.
Mit beszélsz? nekem már a’ világ’ szépsége se tetszik – illy gyöngeségen tul haladtam – érted?
Antal.
(kivül) Nem szabad uram!
Kelendy.
(szinte kivül) Akár szabad, akár nem, én be megyek.
Emmi.
Vendégek jőnek, én engedelméből elvonúlok. (el balfelől).
Kelendy.
(berohan) Felelek én magamért! bocsánatot Gróf!
Erényi.
(félre) Az ördög ma mindent összehoz. (Kelendyhez) Ah kedves Báró úr! mivel szolgálhatok?
Kelendy.
Én Vilmost keresem, itt van? egy szót akarok vele szólani, melly a’ halál’ napjára emlékeztesse. Ö egy személyt orozva rablott el, mellyet én jegyzék el magamnak.
Erényi.
Vilmos! a’ csodálat elkábít, hisz előbb vallá meg –
Kelendy.
Akármit vallott is, de így van. Ördög halál! én eddig őt meghitt barátomnak véltem, de most e’ véleményt karddal törlöm le.
Vilmos.
(berohan) Hah! itt vagy asszonycsábító? már szállásodon is kerestelek, hol Ida?
Kelendy.
Azt én kérdem tőled; a’ fogadós megvallá: hogy te vezetted el; de tudd meg: ha bírni akarod, előbb aczélod mérkőzzék velem.
Vilmos.
Én a’ fogadóbul Emmi hugomat vezettem ide, ki most érkezvén már Idát nem lelé.
Kelendy.
Mi közöm Emmi hugodhoz, én őt nem ismérem ’s ismérni sem akarom. Idát add elő, ha élted kedves.
Vilmos.
Ida az én feleségem, a’ karkötő is az övé, mellyet elragadtál – te lappangtál körűle, hol van? szólj!
Kelendy.
Ez mind puszta örv, ő mondá hogy szabad, ’s neki hiszek; te megcsaltál, azért fegyver válassza ügyünket.
Vilmos.
Fegyver! fegyver! mingyárt hozok. (a’ jobb ajtó felé megy).
Erényi.
(utját álla) Lassan, fiú lassan! én ezt nem szenvedem; – lássátok barátim! minek akartok vért ontani? az illyetén dolgot viadal nehezíti, a’ sebet nagyítja, a’ sorsot terheli – (hol egyiket hol a’ másikat vonogatja az ajtótul) édes kedves fiaim! ne verekedjetek! én agyon busulnám magamat, ha egyikteket baj érné – (félre) bár csak nyakokat törnék.
Kelendy.
Eh minek a’ sok szó! hadd hozzon fegyvert, vért kiván illy cselekedet.
Vilmos.
Vért! vért! (berohan az ajtón, Ida kilép) Ida! Ida!
Erényi.
Ezer villám! mi ez? Ida!
Emmi.
(előjő) Minő zaj? mi történt?
Kelendy.
(Emmihez) Ida! Kegyed itt? tehát –
Emmi.
Emmi nevem Báró úr! Vilmos bátyám vezetett ide.
Kelendy.
Ah minő tévedés! Vilmos! egyetlen barátom!
Erényi.
(magában) Most valóságosan kezd fejem fájni.
Emmi.
(Erényit félre vezetve) Édes bátyám! Rózsa hugom a’ függőt visszaküldi, és Ida nevet vesz magára, a’ nénikét pedig tessék bennem szemlélni.
Erényi.
(nagy haragban) Minő átkozott állapot! hogy mertetek bátyátokkal így játszani? ezer mennykő! ezért adóztok.
*Ezért még megfizettek.
Emmi.
Nem szólunk –
Kelendy.
Hát ez a’ karkötő?
Ida.
Enyém.
Kelendy.
Engedelmet kérek! (Emmihez) azt véltem Kegyedé; azonban ha érdemet szerezhetek, szebb és örök kötelék füzzön Kegyedhez.
Vilmos.
Én vakként állok a’ feltünő napnál – Ida! Emmi! meg nem foghatom.
Ida.
Mind ezt nagy lelkű bátyádnak köszönjük; ő titkon ide hozott, téged kegyelmesen meglepni akarván, Emmi mindent tudott.
Vilmos.
Édes bátyám! vegye forró hálámat.
Erényi.
(félre) Ez okos asszony, legalább tekintetemet
*Tekintélyemet, személyemet.
kíméli. (Vilmoshoz) Lásd fiú! nem vagyok én kemény szívtelen ember; oh én is tudok érzeni, lám mit cselekedtem (magában) a’ bosszuság majd szétpattant; de mit tegyek? késő harag kész nevetség. (kiterjeszti karját erőltetett örömmel) Gyermekek! jertek hát szívemhez. (Mindnyájan reá borulnak, ’s a’
kárpit lefordúl).
Kisfaludy Károly.
