Mióta fennáll földünk’ létele,
Még nem virágzott kellemesb virág,
Mint melly virágzott a’ mi éveinkben.
Középen a’ Nevész
1*) Tájék’ neve Szerviában.
) nagy sík mezőn,
Hol Lyúbovicsnak fénylik udvara,
Ottan virágzott Hajkun szép leány,
Jó húga e’ hires hős Lyúbovicsnak.
Valóba’ szép ő, szebb nem is lehet:
Vékony magasra nyúlt fel termete,
Orczája tiszta, ’s rózsaként piros
Ugy, mintha dél előtt nyilt volna fel
A’ fris tavaszkor’ napsugárinál.
Két drága gyémánt szép nagy két szeme,
’S tenger-piócza két szemöldöke,
Pillája villás fecske’ szárnyai,
Szög fürtje, mint a’ selyem czérnaszálok,
Czukor-szelencze metszett ajkai,
Két gyöngysort képez kis fejér foga,
Két tajték karja egy pár hattyu-szárny,
Fejér emlője két hószín galamb;
Szépséginek nagy híre terjedett
Túl Szervián, sőt túl is Bosznián.
Temérdek volt a’ ki kéré kezét,
De mindenek közt kettő járt nyakára:
Egyik megőszült arczu Musztafa
Krajnában
*Szlovéniai terület, jórészt a Kelet-Alpok.
Újvár’ kellő szélirűl;
A’ másik Udbin’nagy vitéze Zúkó
Egy estve kérni jöttek a’ leányt:
A’ Vén, aranyban két ezret hozott,
’S melléje tepsit gyorsan vert aranybul.
Tepsin kifonva volt kigyó alak,
Fején darága gyémánt tündökölt,
Mellynél ehetni éjszakán is úgy,
Mint délben a’ nap’ hosszu fényinél.
Zúkó tizenkét új aranyat adott,
Mert néki nem volt több, nem semmije.
Csak kardja volt, meg egy vastag fokossa,
Krajnában ezzel múlat kedvire,
Mint a’ röpűlő zsólyom szárnyival.
Hugának ekkor testvér bátyja szólt:
Oh Hajkun, édes húgom, jó leány!
Téged mihelyt szült, másnak szánt anyád.
Sok a’ te kérőd mostan udvarunkban;
De mindenek közt legjobb ketteje,
Kik egybe jöttek mostan udvarunkban.
Első az őszült arczu Musztafa
Krajnában Újvár’ kellő szélirűl:
Számlálni tenger kincsét nem lehet,
Méz- ’s czukrot ád ő enned szőnyegén,
Selyem- ’s bársonyba nála öltözöl;
Zúkó nem így van, Udbinnak vitéze:
Zúkónak, ím nézd, nincsen semmije,
Csak kardja van, meg egy vastag fokossa.
Válassz magadnak húgom, jó leány!
’S mondd mellyikéhez vágynál menni férjhez?
Bátyjának erre húga válaszol:
Terajtad áll jó Bátya e’ dolog,
Ahoz megyek majd, a’ kihez te adsz.
De férjül inkább kedvelnék ifjú vitézt,
Százszorta inkább, bár nincs semmije,
Mint aggott őszt, habár dus gazdag is.
A’ kincs nem áll ezüstben és aranyban,
Hanem csak abban, a’ ki mit szeret!
A’ bátyja meg nem hallgatá hugát,
És férjhez adta kedve ellen őt
Újvári roskadt testü Musztafához.
Várához a’ mint ére Musztafa,
Násznépeket szed a’ leány elébe,
’S Zúkót is elhivá, Udbin’ vitézét,
Násznép előtt a’ zászlót hordani.
A’ czifra násznép sorra összegyűlt,
’S a’ szép lyányért vigadva mentenek.
Midőn elértek a’ leány’ lakához,
Ottan maradtak két egész napig.
Harmad nap útnak indulának ők,
’S a’ szép leányzót elvivék magokkal.
A’ lyány’ lakábul hogy kiértenek,
A’ sík mezőnek vették útjokat;
A’ szép menyasszony kezd beszéleni,
Suttogva lassan a’ vőfél’ fülébe:
„Vőfélem, én szép fényes csillagom!
Ki a’ nekem szánt mái vőlegény?”
Vőfél menyének
2*) A’ Szerbuszoknál a’ vőfél menyének hivja a’ menyasszonyt.
) lassacskán felel:
„Édes menyem, szép Hajkun, jó leány!
Nézz hátra, ’s jobbrul balra vesd szemed,
’S lásd, mint ül ottan, gőgös úr gyanánt,
Távul vereslő nem magas kocsin,
Melyét fejér szakála elfödi,
Ő a’ megaggot régi Musztafa,
’S ez a’ neked szánt mái vőlegény.”
A’ szép leányzó hátra néztiben
Meglátja őtet, és nagyot sohajt,
’S ismétlen kérdi a’ vőfélt magát:
„Millyen vitéz az ottan pej lován,
Ki jobb kezében a’ zászlót viszi,
Sötét bajúsza felnyúlt képire?”
Vőfél a’ lyánynak kezdé mondani:
„Zúkó az, Udbinnak bátor vitéze!
Ő téged kért bátyádtul, és nem adtak.
Ekkor leugrik ’s földre hull a’ lyány.
Násznép előjön őt emelni fel;
Eljő többekkel a’ vén Musztafa,
’S fel őt emelni senki sem birá.
Midőn előjött Zúkó, a’ vitéz,
Leszúrja földbe a’ zászló’ nyelét,
És a’ leánynak nyujtja jobb kezét:
Ekkor magátul felkel a’ leány,
’S Zúkóhoz ül friss pej lovára fel,
Zúkó lovával fordúl másfelé,
’S röptön röpűle túl a’ tág mezőn,
Mint csillag a’ kék mennybolton keresztűl.
Ezt látván szemmel a’ vén Musztafa,
Kiált befojtott hanggal messzire:
Oh czifra násznép! hát csak nézitek,
Miként ragadja hajdu lyányomat?
Mit nézitek, ’s mért nem fogjátok el?
Násznép magát nagy hangon elkiáltja:
Hadd hordja karvaly a’ szép fürj-madarkát,
Hadd hordja! – hozzá illik ő egészen;
’S te menj fejérlő roppant udvarodba, –
Olly szép leányzó nem neked való.
Vitkovics.
