Kertemre szelíden az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve virágainál.
’S míg szél nyög epedve virágainál,
Harmatja szememnek azokra leszáll.
Nem látod-e lyányka hüs árnyaimat?
Jer ’s tépd kebeledbe virágaimat.
’S harmatja szememnek ha rólok lehull,
Lassan leperegve szivedre vonúl.
Búsan csörög a’ hab, a’ fülmile zeng,
Fenn a’ szerelemnek szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva sugárid alól?
Ah, lelkem’ öleld-ki borúlatiból!
Titkom kebelemben olly csendes, olly hív!
Mért habzik alatta, mit vérzik e’ szív?
Árnyékába’ körűle hüs nyúgalom űl,
Lángérzete még is messzére hevűl!
Lángod’ tele mellyem alatt viselem;
Légy idvez örökre, arany szerelem!
Boldog, ki merenghet hullámid felett,
’S révpartod’ ölébe visz hű kebelet!
Kölcsey.
