Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Mint a’ csecsemő, édes anyja’ karjain, még boldog vidám öntudatlanságban: fekütt a’ pihenő világ, az álom’ kebelén. Ünnepi csend uralkodott; ’s mint vészek után, a’ tenger csilapúltan hömpölyg: úgy hullámlék-el az idő zajtalanúl, a’ nappalnak ezer zörgő zsibaja után. Aladár’ várában is boldogító feledség szálla mindenekre, ’s nem hagyá őket a’ világra, ’s annak inségeire gondolniok. Egyenlő ütésekkel, könnyüden és szabadon emelkedett a’ legutólsó szolgának is melye. Csak az úr vala ébren, Gróf Aladár, ’s komolyan, nagy, hangzó léptekkel járdalt szobájában. Félig le volt vetkezve, ’s merengő arczvonásai, pillantata mintegy a’ jövőbe vagy multba sülyedve, ’s majd elakadt, majd sebesen folytatott, ’s ismét vissza-tartóztatott léptei hagyák sejteni, hogy valami fontos dologgal foglalatos lelke, ’s űzi az édes álmot szemhéjairól. Egy világ, az ágy előtt, veté fényét a’ magas alakra, ’s láttatá az ötven évü férjfi’ arczulatát. Munkás erő, ész, kevélység ’s hevesség tükrözött benne; még most is szokatlan tűzzel ragyogó szeme éles elmét árulgata, ’s lángokat látszott visszasugárzani, mellyek a’ kebelben erőszakkal loboghattak. Arczképzete mutatá, hogy ott valaha ritka férjfias szépség tartá királyszékét. Mind homályosabban ége a’ világ, sebten sebesbekké váltak léptei, mindég nagyobb komolyság vonult képére; ’s egyszerre mintegy döbbenve álla-meg hirtelen. Talán épen éltének valamely nyomos^* története villant elméjébe fel, midőn pillantata vele járdaló árnyékába ütközött, melly óriási nagyságban a’ falra vetve, válhatlan társként ragaszkodott minden léptéhez, minden mozdulatához. Egymásba vetett karokkal megállapodván, szemlélé azt sokáig. Te vagy e talán az emlékezet, melly sötét alakban kísér a’ jelenlétbe által, korábbi évekről? ’s te akarod-e tiszta fényét elborítani? Miért kell épen ma emlékeznem a’ napokra, mellyek elmultak? illy képek illenek-e a’ boldoghoz, kit holnapom az ifjuság’ ’s szépség’ angyalával, egy főház’ legnemesb virágával örökre egyesít? kemény, erős léptekkel, szemeimet egyenesen ’s változatlanúl tárgyamra szegezve, jártam-be a’ meredek pályát – ’s int a’ koszorú. Grófi koronával díszesítém egyszerű czímeremet – ragyogó szemmel vizsgálta uján, a’ vastag arany pecsétgyürűt – merész szavamat válósítottam, ’s holnap ötvened évemben egy szeráfot ölelek hölgyeműl, hogy ezen egybeköttetés által, végetlen csillogó kilátást nyerjek újabb méltóságokra, újabb nagyságra. Hála! hogy elég erővel bírtam, midőn e’ vér még hőbben buzgott, agyam’ kemény törvényének engedelmeskedni. Csak álmadozó lehet boldog szűk körökben, ’s élhet olly éltet, melly fél álomhoz hasonlít – én arra nem születtem. Fény, hatalom, nagyság, az én isteneim, ’s nagylelkűleg jutalmazzák a’ szolgálatjoknak áldozott egykét könycseppet. – Szabadon emelem tekintetemet a’ mosolygó jövőre, ’s kevélyen sülyesztem a’ multra, ’s ne zavarja érzelgés annak érzetét, hogy enn erőmnek köszönöm, a’ nagyság’ és szerelem’ boldogságát. Lángolva, imádásig szeretlek Izaura! ’s a’ legközelebbi csillagtündöklettel, egy üdv-ár özönlik egész jövendőmre.

A’ világ^* magasan lobogott fel, ’s ingatva szórta az árnyékot ide ’s tova.

Gróf Aladár’ egybekelése az angyali Izaurával, a’ közelebbi estvén, a’ legcsillogóbban ünnepeltetett. Fényözön áradozott az egyház’ termein, ezer lángsugárzatban játszott a’ menyasszony’ fő- ’s nyakékességein, ’s ragyogva verődött vissza a’ gyémánt ’s más drágakövekről, az urak’ ’s hölgyek’ gazdag öltözeteiken. Az oltárnál állott Gróf Aladár, arany ’s drágakövek boríták a’ magas ’s még most is erős termetet. Mellette mintegy égből szállva Izaura. A’ legfrisebb ifjuság’ legbájasb szépség’ ellenállhatatlan kecse ömlött-el ezen arczvonásokon, ezen alakon; gyöngyéd pirúlat borúlt-el, halk lehellettel, orczája ’s nyaka liliomán, ’s keble sebesebben dobogott. Halkan remegni látszott. Szemei, bájas szeméremben ’s zavarodásban, földre sülyedtek, ’s csak néha, mintegy bátorságért esdeklőleg, emelkedtek Aladárra fel. Ő, egy örömkevély pillantatot vete a’ gyülekezetre, és aztán elragadtatva Izaurára sütötte, kit fennebb pirúlat borított. Gondolkodva merűltek-el a’ jelenlévők ezen pár’ szemléletében, ’s vagy rövid, megszaggatott viszon-beszédekben szóltak e’ szokatlan öszvekelésről, vagy megelégedtek szótalan elmélkedni felőle, mivel ezen látvány épen képes vala mindenkiben egész gondolat- vagy érzelemsort elővarázsolni. Igazságot szolgáltattak Aladár’ ritka idomainak ’s foghatóságinak, mellyek őt illy magas fokra emelték; festegették: mi boldoggá teheti ezen kevély nagyravágyót, a’ legnemesb vér’ sarjadékát övének nevezhetnie; csodálták a’ környűlmények’ hatalmát, melly fűzni szokta illy körű személyek között azon kötelet, mellyet csak a’ szerelem’ kezének kellene kapcsolnia; nem lelék azonban természettel ellenkezőnek, hogy Izaura nem idegenkedett ezen egybeköttetéstől. Gyönge ifjusága miatt isméretlenűl a’ világgal, szüléjinek elégedésöket legfőbb jóként, legnemesb boldogságként tisztelve ’s általlátva mi buzgón ohajtják ezek a’ nagy befolyású Aladárral való szövetséget, észre vevé a’ lángot is, mellyel őt kérője szereté, ’s leghalkabb vágyát is előlegezve teljesíteni iparkodott. Igy, szüléji boldog jövendőt igértek neki, ’s így teljesíté ő ellenmondás nélkül azon kivánságot, melly az őneki olly kedves személyeknél, olly kedves vala. Az ünnepi szertartás’ vége szakasztá félbe az illy elmélkedés- ’s beszédeket, ’s Aladár’ csillogó vára fogadá a’ menyasszonyt, ’s a’ számos vendégeket. Az estvély’ ünnepe alkalmúl szolgált a’ várurnak fényszeretetét ’s bővölködését mutogathatni, kinek szemeiben azon öröm-vallástétel ragyogott, hogy az oldalán lévő angyal’ birtoka őt boldogsággal tölti-be. Lassanként elhangzott a’ muzsika’ zaja, a’ vendégek indúltak, ’s gyönyörreszketve lépett-be Aladár, szeméremlángoló hölgye’ karján, a’ hálószoba’ küszöbén. Elrészegülten e’ kecsek’ teljétől, mellyen zavarodás, szemérem, titokteljes sejtés ömlött-el, szépítő tűzhullámokban, dőzsölt rajta pillantata, remegve a’ közelgő perczenet’ fennérzetében, fogá-meg a’ vonakodó’ kezét, magához voná, ’s elragadtatva üdvességétől akará dobogó melyére szorítani. Blánka! kiálta Izaura szobaasszonyának, ’s halálsápadság lepé-el a’ lángoló Aladár’ arczát. Izaura, felettébb magával foglalatoskodva, nem vevé-észre a’ hirtelen változást, ’s Aladár elől is üres semmiségbe enyészék, a’ jelen’ tűznapjánál ’s mennyei érzelmei között, egy alak, melly a’ Mult messze ködéből egy pillantatra feltünék.

Hamar eltelt egy esztendő. Aladár, éltének minden perczenetét a’ leghatalmasb földi istenségek: a’ nagyravágyás’ és szerelem’ szolgálatokra szentelé. Naponként nevekedett hatalma, tekintete, ’s naponként több erőt nyertek Izaura’ égi kellemei. Aladár’ nézte szüntelen rajta csüggött, kikémlé arczának minden mozdúlatát, mind azért hogy lelkének legtitkosb vágyát is, előbb hogysem szóra fakadna, teljesedéssel koronázza, mind pedig, hogy iránta való hajlandóságának mértékét ismérje meg, ’s fogyhatatlan vigyázással tanúlja ki, valljon ő–e, kizárólag, tárgya figyelmének? Aladár’ éveiben, rendszerint, a’ féltékenység’ kígyóji kísérik a’ szerelmet. Éles, mintegy elaltató szemei, nem leltek legkisebb alkalmat is kétkedésre; ’s habár érzeményeit Izaura nem olly hévvel viszonozta is, mint övéiben forrott, még is tisztelettel viselteték iránta, szellemi felsőbbsége miatt, ’s hálából szünetlen figyelmeiért. Hogy éltének legszebb ohajtása, neve’ örökösét láthatni, még nem teljesült, elkeseríté ugyan örömpoharát; de a’ remény, még is mind egyre hattyúpelyhein rengeté. Szomjú nagyravágyása már csak nem betelt, önmaga tapsolt állhatatosságának, kevély öntudattal érzé magát a’ szerencsének majd legfelső fokán, midőn egy új jelenetnek kelle őt a’ nyugtalanság’ minden kínaival betöltenie. Egy udvari ünnepnél, mellyet hölgyének kecsei díszesítének, egy épen az udvarnál jelenlévő olasz hadi tiszt mutattatott-be, kinek ritka délszaki szépsége minden szemet lebilincselt; ’s kinek vitézségét előljáróji lelkesűlten emlegették. A’ magas, izmos, sugár termet kevélyen ’s nemesen hordozott egy fejet, mellyben a’ szépség’ varázsa az erő’ nemességével testvérült. Hollófürtök koszorúzák a’ fenn boltozott homlok’ elefánttetemét, a’ szemek’ lángoló feketéjében elszántság, tűz ’s ábrándozás tündöklött. Mintegy lekötözve veszett Izaura’ szeme az ifju vitéz’ félisteni alakján, ’s Aladár se válhatott-el a lelánczoló látványtól. Izaura elváltozott szinében: ’s Aladár, kinek sólyom-szemei észrevevék, felgerjede. Heves felforrtában szüntelen az idegenre szegzett nézte elárulá a’ vihart belsejében. Izaura egy érzelemtől érzé magát elkapatni, mellynek hatalmát e’ korig nem sejté; egy érzemény lángolt minden idegében, szint olly erőszakkal mint ujsággal. – Az ifju vitéz elszédülve látszott az elragadtatás miatt, ’s alig bírt magával Izaura’ látásánál. Újolag megvalósúlt: hogy a’ szerelemnek csak egy pillantat kell legdicsőbb győzelme’ ünneplésére, ’s hogy ennek hatásai többnyire épen olly sebesek, mint hatalmasok. Csak kevés szót váltott Izaura az idegennel; de bájerővel csenge imennek szózati hangja Izaurához, ’s övének zengzete viszont bájhanggal tölté-el az ifju’ keblét. Az ünnep’ vége választá el őket, de felhőtlen fényben lebegett az idegen’ képe Izaura körűl, ’s élénken, mint az életben, látá álmadó szeme annak angyalkecseit. Még néhány izben szólának együtt, ’s mindég forróbban égett az ifju’ képe Izaura’ fiatal szivébe, minden gondolata csak őt gondolá; ’s annak minden pillantatából, minden szavából a’ szenvedelemnek olly erőszaka szólott, mellynek kisebb szépségtől ’s kevésbbé nemes tartástól segéltetve is indítania kellett volna, illy kellemek’ magas fénye mellett pedig alkalmasnak látszék a’ legerősb hatást tehetni egy nő’ ifjuságára, ki most jöve először illyes érintetbe, ’s kinek férje régen elveszté már azon kecsek’ olvadékát, mellyek itten tékozlásig ragyogtak. A’ szenvedelem’ tüze fellobbanván az ő elragadó ’s elragadott pillantatánál, mindég messzebb terjedett Izaura’ keblében, ’s a’ testvérlángon az idegen’ szivében leggazdagabb élelmét lelé. Aladár’ boldogságának, úgy látszék, ezen lángokban kellett elenyésznie.

Izaurának egész léte, lelke és élete csak egy gondolatnak látszék az idegenre, ki viszont csupán őérette lehelt. Megdöbbent eleinte, a’ mint belsejének háborúját észre vevé, de a’ varázslat ellenállhatatlan volt, ’s hatalma naponként nevekedett. Nem titkolhatá-el maga előtt, hogy csak az idegen vala tartalma gondolatinak, de méltónak mutatá magát a’ vérhez mellyből származék. Ö Aladárt választá, midőn még csendesen vert a’ kebel, mellyben most a’ szenvedelem’ legdühösb fergetege zajlott; ’s el volt tökélve, hogy az ő ’s önnön neve’ becsűletét soha be nem szennyezi. Öseinek dicső sora kivánni látszott ez áldozatot. A’ történet’ kedvezéséből még néhányszor szólhatott az idegennel a’ nélkűl, hogy Aladár észrevette volna; könyörgött az, ’s esdeklett csak egyetlen egy találkozásért a’ várkertben, hol Izaurának nem volt bajos megjelennie. Fogadta, esküdött, hogy jámbor fog lenni mint a’ bárány, ’s csak ezen bizonyságát kivánja kegyelmének. Izaura megigéré azon rendűlhetlen tökélettel, hogy nyíltan megvallja lángját, de egyszersmind kötelességét is; ’s ezen találkozás’ alkalmával őtet reábírja, e’ helyet elhagyni, hol egy szívet ugyan megrepeszthet, de a’ becsület’ ’s kötelesség’ szózata iránt soha meg nem süketíthet. – Elhagyá ágyát ’s térdére hullott. Hajának aranya folyta körűl a’ lecsüggedt szeráf arczot, leomlott a’ hó vállon, ’s vastagon és gyürűzve hullámlék a’ padlaton. Szeme, mellynek tekintete legbuzgóbb imádság vala, felemelve az ég felé nézett, mellyben honosnak lenni tetszett, gyöngéd kezei összekülcsolódtak. A’ teremtő is tetszéssel tekinte az esdeklő bájas alakra, mellyet egy földi szem se fogott volna bámuló csodálás nélkül szemlélhetni. Erőért esedezett a’ nehéz küzdésben, mellyet kiállnia kell. A’ lámpa szelíd fénnyel játszodozék körűle ’s hasonlatossá tevé egy színváltozotthoz.^* – Ekkor lassan megnyílék az ajtó, ’s csak nem rémesen lépett-be az óriási Aladár. Tüzes, meredt szeme mutatá, hogy már régen nem érzi az álom’ jótéteményét, ’s egész fellázadt lénye belsejének harczát árulá-el. Reszketve ’s rettenve maradt térdein a’ meglepetett, ’s előtte magasan ’s zordonan állott Aladár. Izaura! monda bizonytalan hangon, ’s reszketve fogá-meg remegő kezét, bocsánatot kér-e bűnbánatod? nyomos dolgokról kell veled szólnom. Ez, elsápadt. Izaura! kiálta felemelt hanggal, ’s láng szikrázott szemeiben, arczod’ elhaló színe vádolód. Hallgass reám. Egy gyilkot húza-ki. Én téged, szól a’ rettenetes, örülésig, imádásig szeretlek, de egy istenséget ismér Aladár, ha vele össze-ütközöl; elzúz téged sugára. A’ becsület Aladár’ tüzes istene, ’s ha ennek parancsát megszegted, kebledbe merítem e’ vasat. Vad tekintettel villantá azt el Izaura felett. Aladár! sikolt a’ halvány líliom ártatlansága’ érzetében, ennek győzedelmes pillantatával csak nem megvetőleg tekintvén reá. Hiszed-e – folytatá a’ Gróf szavát – hogy jött álom tüzes szememre? ébren-létem sötét álmodozás vala, ’s szunnyadozásom forró beteg’ hagymáza, kit rettenetes iszonyú képek ijesztgetnek. Hiszed-e, hogy volt egy perczem, mellyben marczongó kétségek’ pokol-kínait nem szenvedtem? hiszed-e, hogy mindég őrálló szemeimet elkerűlte az, hogy te ővele beszéltél? csak ezt jelenteni jövék, minthogy tűzes ostorok vernek-fel fektemből. A’ legelső pillantat, mellyben Aladár’ becsűletét megsérted, legutólsó életedben. Ne remélld, engem ámíthatni. Légy méltó őseid’ sorához. Fejér szálak keverednek hajam’ fürtei közé; de szégyen ne lepje őket. Tekintetemnek, nevem’ nagyságának sokkal többet áldoztam, hogy sem téged kímélnélek, ha fényére homályt vetsz. Ezen óra’ ijedelme, mintegy a’ sírból tüntet fel alakokat a’ régen elmult évekről, ’s mutatja minő akadályokat győztem-meg, mellyek magokat istenem ellen szegezték. Csaknem görcstől vonaglottan tartá hölgye’ kezét a’ magáéban. Izaura! szóla fojlottan,^* van okod a’ harczot kerűlnöd, ’s megtanúlhatnád tőlem, mint kell diadalt nyerni a’ szív’ játékán. Egy fájdalmas emlék látszott erőt venni rajta; de legyőzte azt. Ha elhomályosítod becsűletem’ ragyoglatát – szóla komolyan ’s jelentőleg – úgy véred homályosítja-meg ezen aczél’ tiszta fényét. Ingatva tartá azt kezében, ’s lassan ’s borzasztóan távozott.

Valóban, már igen korán nagy áldozatot tett Aladár bálványának. Arcza még akkor, az ifjuság’ pírjától ége, ’s gazdag sötét fürtöktől árnyékoztatott: de szeme, melly most már csak maradványit mutatá azon lángoknak, mellyek előbb szikráztak benne, már akkor nagyságra ’s dicsőségre volt, mint egy álló csillagzatra, irányozva, midőn neve még csak őseinek fénysorokról ismértetett, ’s ő a’ körben, mellyet most jelenléte ékesít, a’ legvégső helyet foglalá, midőn még a’ legrettentőbb végzet nyomta, mellyet gondolhatott, a’ – nevezetlenség. Egész élte egy álomból állott a’ jövendő napok’ fényéről; ’s egy törekedésből, ezt valósítani. Ki akará magát emelni a’ nevetlen emberek’ csoportjából, ’s helyet lelni a’ nagyok’ ragyogó sorában; mert érzé, mi gazdag idomokkal vala felruházva. Fel akart emelkedni, mint azok, kiket őseinek kevélyen nevezett, hogy kevélyen nevezné unokája. Díszlék, olly kitünő lelkitehetségek mellett, lankadatlan iparkodással, magát észrevétetni. Vágyainak élénksége kettőzteté erejit ’s nem sokára buzgó szorgalmának megismértetése reményt nyújta neki, a’ lépcsőt mellyre állíttatott, az ohajtott felmagasztaltatás’ zálogáúl vennie. Lépcsőről lépcsőre röpűlt. Az első élelem, melly égő szomjának nyújtatott, ingerlé azt, a’ helyett hogy csilapítaná, ’s munkás ereje nőttön nőtt. Egy jeles követség Rómába az udvar’ dolgaiban, léve a’ példátlan erőködés’ magas jutalma. Megnyílt a’ pálya nevét megdicsőíthetnie, ’s utójinak, a’ tőle új fényt nyerendőknek, hálás emlékezetökben, még késő évek múlva is élhetnie. Igy terjeszti-ki – gondolá – a’ hatalmas létét századokra, mellyek utána következők, ’s így válik-ki ezrek közűl, kik vele élnek. Törekedésének kedvező, szerencsés sikere, őt a’ legcsapongóbb reményekre szabadítá; ’s így tökélé-el, tűzlelkének ifjúi bizodalmában, nem hajtani addig sírba fejét, míglen azt, grófi korona nem ékesítendi. Azért is, csak egyszerű pecsétgyürűt viselt vasból, mellyen ősi nemes czímer helyett, csak felhők látszattak, mellyeket egy kelő napsugár oszta-meg.

Ekkor egy szenvedelem lobbant benne fel melly minden másban lerontotta volna a’ jövendőre képzett magas kilátásokat; a’ szerelem mindenhatósága lepé-meg kétszeres erőszakkal, az érzemények’ ennyi élénkségök mellett. Látta Blánkát, kinek neve Izaurától kiáltva menyekzőjök’ estvéjén, vérét ereiben megfagylalá – egy római festő leányát. Közelebbről ismérkedék vele, ’s a’ pokol’ minden tüzét, Éden’ legtisztább üdvességével együtt, egész teljességökben érezé. Olaszország’ boldog ege, nem láta ennél szebb alakot; ’ ez szereté őt, olly szerelemmel, millyent csak ezen forró éghajlat tenyészthet. A’ legnemesb, tüzesb ’s kevélyebb Római lélek lakott e’ testben, melly szépségre, méltóságra és fennségre azon istennék közé látszott tartozni, kiknek képszobraikat Rómában csodálja a’ világ. Néma gyönyörben csüggött rajta ’s minden mozdúlatán Aladár’ üdvezült tekintete ’s mellette istenné érzé magát dicsőűlni. Aladár volt viszont az ő éltének élete, mindene egyetlene. A’ legmélyebb titok’ leple fedé a’ boldogokat. Egy langy nyári éj’ varázsa lenge körűlök; a’ hold szelíd fénnyel tündérkedett a’ lugas’ rózsájin, mellyben Aladár Blánkát ölelve tartá; fájdalmat ’s szerelmet zenge a’ csalogány; egy ellenállhatatlan tűz lobogott emésztve ereiben, a’ föld’ legszebb teremtményét tartá remegve karjain, csókjaik tüzesbek lettek, ’s elevenebbek, ölelkezésök szorosabb és melegebb, édes részegség kapá-el őket, megzavará lángoló érzékeiket, ’s – – – – Blánka jött először eszméletre az édes csabulásból. Fagyos halványság lepé el arczát. Márvány szoborként álla mozdúlatlanúl. Egy könye akart kitörni, de ő azt, csak nem több mint emberi erővel szakítá-el szemében. Egy nagy és komoly pillantatot vete Aladárra, megfogá kezét, ’s monda, olly hangon, mellyet hijában akart erőltetni, hogy ne reszkessen: Aladár, feleséged fekszik most karjaidon! És Aladár – ezen pillantatban is feláldozá szerelmét nagysága’ bálványának. Ha szive vérzett is, de tökélete nem ingadozott. Elég keménységgel birt e’ perczben Blánkának mondhatni: Aladár’ hölgyének honja’ legnemesb véréből kell származnia, hogy egy fényes nemzetségnek anyja lehessen. Hazudni nem tanúltam. Engemet meglepett a’ szempillantat’ óriási hatalma, mint tégedet, ’s elkapá magával az eszméletlent. Kincseimet megosztom veled, kezemet nem. Vedd e’ vasgyürűt ezen óra’ emlékéűl, vagy, ha valaha segélyre lenne szükséged. A’ grófi koronának kell egykor arany gyürűmen fényleni. Én csak árnyéka vagyok a’ jövendő Aladárnak, melly most sötéten ’s homályosan tapad a’ földhöz, de én magasra fogom azt emelni, és életet adok neki ’s gazdag fényt. Aladárnak nem szabad lánczot vetnie szerencséje’ gőrgő kerekére, tisztán kell fenntartania nemességét, melly három századon keresztűl szálla reá, ’s házassága’ fénye által emelnie. Eldődeim’ szellemeik lebegnek-körűl ez órában, ’s a’ jövendő’ és mult’ szellete fuvall rám. Ekkor a’ köny egy forró cseppben csordúlt ki Blánka’ szeméből. Leirhatlan fennséggel mondá: én Római nő vagyok, ’s egy Müvész’ leánya. Aladár, légy boldog! – Másnap’ elútazott, ’s a’ kőszivű nem látá többé, nem halla róla. Aladárt tiszte honába szólítá, hol végtére eléré vágyainak tárgyát. De hosszú éveken keresztűl lebegett körűle Blánka’ képe, ’s hajának őszülni kelle, minek előtte az elenyészék. Ez, és szüntelen nevekedő tekintete, melly mindég fényesb szövetséget hagya reméllnie, azon legbuzgóbb ohajtása’ ellenére is, hogy örökösét lássa, nőtelenűl hagyák, míg az idő Blánka’ emlékét eltörlötte, őt pedig olly fokra emelé hogy bátorkodhatott szemét Izaurára vetnie, kinek szépsége ’s egész léte elbájolá, születése pedig házára olthatatlan fényt vona.

Egy langy, nyári éj’ varázsa ömlött-el, a’ hold szelíd fénnyel tündérkedett a’ lugas’ rózsájin, mellyben az idegen Izaurára várakozott. Fájdalmat ’s szerelmet zenge a’ csalogány. Sebesen dobogott az ifju’ kebele, ’s minden levél-zörrenetre fennebb hullámzott; nyugtalanúl, ’s feszített figyelemmel nézett szeme a’ távolba, ha az imádott nem jön-e még? Ez magával harczolt, szerelmével, tisztével. Örömest megvallotta volna ama’ borzasztó éjszakán a’ fenyegetőző Aladárnak: mit ’s mi szándékból igért az idegennek; de nem volt a’ rettegőnek bátorsága a’ rettentőnek ellenében, ’s azt, ki előtte olly kedves vala, nem merészlé kitenni Aladár’ dühének. Lélekismérete ártatlannak vallá, szükségesnek tartá jövendője’ boldogságára, azt távozásra bírnia, kinek közelléte olly veszedelmes hatalommal bírt felette; ’s bár tőle mindent, a’ mi tisztének legszorosb parancsával nem egyeznék, megtagadni elég erős vala, még sem vala képes azon ártatlan boldogságtól megfosztania, hogy a’ búcsucsókot kezére nyomhassa. Tökélete rendűletlenűl állt keblében; ’s nem sokára látá a’ várakozónak szeme, kibe most egy örömvillám nyílamlott, Izaura’ fejér ruháját, boldogság-igérő csillagként közelebb villanni a’ fák’ sorai között. Elolvadt az ifju, szerelmének legforróbb ömledezéseiben festegeté szivének képét, olly hévvel, millyel csak a’ szív teheti. Izaura’ szeme látá az alak’ diadalmas szépségét, füle dőzsölt az ifju’ beszédének bájas zengzetében, érzékeit meghaták szavainak mély érzelmei, lángjai: de a’ nemesb lelkek, phőnixként, ragyogva, szépülve ’s megújult erővel kelnek-ki a’ kísértet’ tüzéből. Könyörgött az ifjúnak a’ legérzékenyebben, a’ legszelídebben: ne húzza-le a’ szerencsétlenség’ villámát az ő ártatlan fejére, ne keltse-fel a’ lélekisméret’ dörgését szeplőtelen tiszta keblében. Emelkedjék felűl szenvedelmén, ’s találjon nemesb boldogságot annak öntudatában, hogy az övét újra megalapította, váljék-el tőle, ’s vigye magával ezen szép lemondás’ emlékét védangyalúl az élet’ vészeiben. Ö nyugalmát, élete’ boldogságát kivánja tőle. Könyek telték-el Izaura’ szemét, mindég érzékenyebb lőn esdeklő szavának hangja, mindég érzékenyebb angyalarczának kifejezése; ekkor mint egy szent vitéz a’ sárkányon, erőt veve az ifjuban a’ nemes érzet minden alacsony szenvedelmen, ’s felemelkedék a’ lemondás’ magasságára. Még ez orának kelle őket elválasztnia. Örömmel tölté-be Izaurát a’ perczenet, melly legkedvesbjét rablá-el, olly nagy a’ rény’ diadalma; a’ sugár, melly mint ártatlanságának gloriája ragyogott, élte’ boldogságát égette hamuvá, ’s tiszta szíve még is örvendezett. Az imádás’ alázatában omlott-le a’ búcsuzó Izaura’ lábaihoz, ’s megtisztúlt érzelmei’ öntudatával esedezett, hogy avatná fel őtet minden nemesre minden nagyra, csókjának szentségével. Ez fogja erősíteni minden küzdésben, bátorságot ad minden áldozatra, önmaga előtt is szentesűltnek fog látszani, ezen emlékezet kísérje az életen által, ’s mint szebb világok’ álma lebegje körűl, és legyen jutalma a’ jövendő’ ’s elmúlt’ végetlen kínaiért. Izaura fájdalomban olvadt-el. El kell válnunk. Együttlétünk’ utólsó percze elközeledett, búcsuzásunknak örökre kell lenni. Isten-hozzád örökre! örökre isten hozzád! monda mélyen megindúlva, áltkarolá a’ forrónszerettet ’s halk érintéssel nyomá a’ halandó mellett, a’ béke’ angyala, áldásaival: álla még könnyüden meghajolva a’ búcsuzó mellett Izaura; ekkor találá, mint egy süvöltő villám, Aladár’ aczéla a’ legnemesb szívet, ’s iszonyúan teljesíté Izaurának sejtéstől ihlett végszavait. Ő örökre elvált. Nem kerűlte-el Aladár’ őrszemeit Izaurának kertbe mente, a’ gyanú’ ’s égő boszuvágy’ szellemeitől ingerelve követé ő szükséges távolságban, kémlelve, lépteit; ’s az idegen karja közt látván, mint a’ tigris zsákmányára, ádázan ’s vérlehegve rohant vad gyilkolással reá. Összerogyva fekvék az angyal lábainál, ’s patakzó vérének bíborárja tüzes nyelvként látszott az eget ezen tett’ boszúlására kínszeríteni. A’ kielégített boszúvágy’ iszonyú öröme csillogott Aladár’ szemében ’s rettentő gúnnyal mond az idegennek: most öleldsze-meg! Ez leomlott a’ holttestre, ’s a’ megmerevűlt kezet tartá a’ magáéban. Nincs lélekzete, nincs élte már! panaszlá a’ kétségbeesés’ tompa hangjain, kialutt a’ bájas szemek’ világa! Ajakihoz szorítá a’ hideg kezet, ’s csókjaival borítá-el. Ereszd-el kezét, mond Aladár. Gyilkos! mennydörge az idegen, távozzál az ő szent körétől, ha kedves életed. Vakmerő gyermek! kiálta mérgedve Aladár, ezért meglakolsz; ’s lehajolván, hatalmasan fogá-meg ennek kezét, hogy felrántsa őt a’ kedves halottól, ’s mintha pokol lobbant volna szemébe, réműlve tántorodék vissza. Pokolnak szellemei! honnét való e’ gyürű? dühönge, reszkető újjal mutatván az idegen’ gyürűjére, ki könybe telt szemeit nem fordíthatá-el a’ halott’ siralmas alakjáról, ’s minden egyébiránt részvétlenűl állott. Hol vetted e’ gyürűt? ismétlé Aladár, kinek rettenetes belső háborodása csak nem őrülésig emelkedett, hol vetted e’ gyürűt? Oh édes anyám! szóla fájdalmas emlékezettel az idegen. ’S neve? kiálta remegő várakozással Aladár, – és Blánka! mennydörgött válaszúl fülébe.

Fija volt az idegen. Blánka’ nemes kevélységét mélyen sebheté Aladár; szíve elzúzatván ennek kőkeménysége által, csak gyermekében talála vigasztalást, ki illyetén atyától nemzetvén kétszeresen érdemle legszívesebb szánakozást; de elhallgatá szerelme’ magzata előtt a’ természetet tapodó atya’ nevét, kitől semmi gyengéd érzelmet se várhatott gyarlósága’ tanúja iránt, ’s tudakozódásira azt felelé: hogy már nincs életben; mert nem halt-e-meg Aladár neki és fijának? ’s egészen idegen név alatt hadi szolgálatra szánta az erőben felvirúló gyermeket, ’s midőn a’ vitéz ifju, hosszas távolléte után haza térvén, szerelmes anyja’ szivére akarna borúlni, azt egy nappal előbb meghidegűlten és elállva lelé, ’s kezén a’ gyürűt mellyet mindég hordozott, ’s hév könyekkel öntözött. ’S magához vevé kedves emlékűl.

Semmit se! Aladár’ fájdalmáról a’ midőn véráldozatának ártatlansága felől meggyőződött. Elszáguldott, ’s nem engedé-meg fijának, ki azt nemes szívből kéré, a’ fegyverszolgálatot elhagynia. Magányos éjjeleken gyakran ingadozott még Aladár, árnyékként a szobán keresztűl, ’s a’ vele suhogó árnyalakra szegezett zordon mély pillantata némán látszék vallást tenni azon tudományról, hogy magát minden eltapodott érzelem megboszúlja. A’ szánandó ifjú vitéz, csak egyszer szeretett, hogy mindent hirtelen ’s örökre elveszítsen; ’s ezentúl a’ hírt^* választá szerelmeséűl.