Jár számkivetetten az árva fiú,
’S dalt zengedez és dala olly szomorú,
Olly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy’ ormairól.
Zeng tetteket, a’ haza szebb idejét,
A’ régi csatákat, az ősi vezért,
’S zeng rózsaszerelmet, a’ lányka’ haját,
A’ szép szemet, arczot, az ifju’ baját.
’S míg a dal epedve foly ajkairul,
Bús éjbe az arcz, szeme könybe borul.
Jó gyermekem! a’ haza’ szebb idejét,
Elmúlt az örökre! ne zengjed.
Ah ifju nem érez, a’ lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenül,
Hol vad sas az éjjeli bérczeken ül,
’S a’ bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért.
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen.
’S míg honnja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke tört szive’ lángjaival.
„– – Född vad fa! örökre az ifju’ nevét,
Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét,
’S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!”
Szól ’s nyugszik azóta vad árnyak alatt
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
’S vészekkel üvölte jön a’ nap elé,
Villámokat ontva megy ágya felé.
De feljön az ormokon a’ teli hold,
Csillagseregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! mi álmod az élet után? –
Szép álmokat énekel a’ csalogány,
’S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
’S ott szendereg a’ vihar – álmainál.
Vörösmarty.
