Sztrigy’ s’ Maros’ Istenei, kiket a’ gyep’ szőnyege szóllít
Tánczra, és tí, kiket az agg szilas’ éje födöz,
És te, kies völgy itt, sziklás vadonidnak ölében,
Mellyre a’ Dévai vár’ orma busongva nevet.
Vendégtek megyen; ő titeket most lát-meg utolszor.
Oh, de ti hagyjátok zengeni néha nevét!
És mikor Ő ide lép, ’s a’ víz’ szélére hanyatlik,
És mikor a’ szeretett Lotti kiáltja Zsenit,*
1* Deminitívuma [Deminítívumá-ból javítva – Sz. Á.] az Eugéniának. [Kazinczy jegyzete]
Zúgjátok neki: távozik az, ’s messzére! de lelke
Hozzád, élte’ kegyes Angyala, vissza sohajt. –