Sztrigy ’s a’ Maros’ Istenei, kiket a’ gyep’ szőnyege szóllít
Tánczra, és tí, kiket az agg szilas’ éje födez;
És te kies völgy itt, sziklás vadonodnak ölében,
Mellyre a’ Dévai vár’ orma kesergve mosolyg,
Vendégtek megyen; ő titeket most lát-meg utolszor:
Oh, de ti hagyjátok zengeni néha nevét!
És mikor Ő ide lép, ’s a’ víz’ szélére hanyatlik,
És mikor a’ szeretett Lotti kiáltja Zsenit,
Zúgjátok neki: Távozik az, ’s messzére! de lelke
Hozzád, élte’ kegyes Angyala, vissza sohajt.