Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

s tüzelt, fordítanám le. [44] Mi vala könnyebb? Az utolsó sornak nem kelle rímet keresni, a’ két első ríme készen álla, ’s áltadám neki fordításomat.

[45] Most én kérém Gyürkyt, hagyná nálam a’ könyvet. Kiírtam minden jobb darabjait, ’s még bírom eggy rezét, mellyet plajbász nélkül, szabad és könnyü kézzel, kimásolék.

Gessnernek két Idylljét is a’ könyvben találtam. Ki az a’ Gessner? Írt e egyebet? és mit? Miként lehetne a’ könyvet megszerezni? Ezt akarám tudni, ’s Patakon senki nem volt a’ ki megmondja. Akkor ott még nem voltak Könyvárosi Catalogusok, Tudós-Újságok, ’s könyveket csak kótyavetyéken vevénk, ’s azok Hollandiából és Helvetiából hordott tudós lomok voltak egyedül.

[75] Bár lelke örökösen megmaradjon József fijának unokájin! mert az ifjabb, László, gyermekeket nem hagyott.

[76] Itt látám Gróf Sztáray Mihályt is, ki tánczra készűlvén, annak őelőtte igen kedves emlékére, hogy ő Maria Antóniát, a’ mi Theresiánk’ igen szép leányát, XVI. Lajosnak jegyesét, Párizsba kíséré, pipacsszín frakkba öltözött, világos-kék atlasz lajblival és nadrágocskával, aranyozások, tűzések nélkül, ’s könnyű csizmában, nem czipőben. Üstöke kontyba vala behajtva, haja szorosan a’ nyaka’ csigája felett megkötve, hármasan befonva, hármasan alá, fel, és ismét alá hajtva, ’s fekete pántlikával bodrosan áltkötve. Módjában és nyelvében egészen franczia, egészen magyar mind nyelvében mind érzésiben. Minden szép asszony őt áhítá mulattatójának, de ő itt arra vala kárhoztatva, hogy eggy fekete, kiszáradt, nem ifju asszonyságra vesztegesse gondjait; úgy kívánák a’ tekintetek. Estve ő, és Váradi Kanonok^* Gróf Forgács Pál, elhíresedett mesterek^* a’ violínon, hallaták magokat.

A’ mult kor’ nagyjait még külsőjökben is, ’s öltözetökben, módjokban, ’s annak szokásit ’s történetecskéjit ismerni, nem kis öröm. ’S az ollyannak haszna is van.

Sőt ezek gyönyörű versek, mondá a’ Superintendens, ’s mind a’ gondolat’, mind a’ szchéma’, mind a’ nyelv’ tekintetiben, ha talán a’ harmadik distichon igazító kezeket kívánna is. Amazok meg sem érték hogy Szilágyi, kit csudáltak, nem kötődik; de midőn meleg magasztalásokra hallák fakadozni, midőn ez nekik kimondá hogy a’ nyelvnek változnia kell hogy szépen írhassunk; hogy minden nyelv így változott midőn könyvek’ nyelvévé vált; nem tudák, a’ csudált tudományú ember jára e rosszúl, vagy ők.

A’ védett Piarista Révai Miklós vala; akkor Professor a’ Váradi Academia’ eggyik osztályában. Mentem látni őtet. Nem akará elfogadni látogatásomat siető dolgai miatt, mert Gróf Károlyi, Királyi Fő-Igazgatója a’ Váradi Kerűlet’ minden Cathol. Iskolájinak, ^* a’ Professorokra izene, hogy készűljenek eggy rövid exámenhez; oda viszi a’ Brunszvik’ beiktatására felgyült^* Rendeket. De hallván hogy ismerem Barótit, hogy rímetlen verseket én is írogatok, indúlatosan kére, látogatnám meg szabadabb órájában, buzdíta hogy fussam a’ szép pályát, ’s megajándékoza Elegiajinak kisded kötetével, mellyet tavaly Landerernél Pozsonyban negyedrétben nyomtattata. Középszer magasságú, vékony és nyálkás húsú ifju,^* lobogó szög hajakkal, kék szemmel; minden mozdulatiban tűz; bátor, ’s félni nem tudó. Examene alatt Előljárója ellen is kipattana.

Álljon itt eggy versezet, hogy a’ később idők lássák, mit csudálgatának a’ kik Révait rossz verselőnek tekinték, ’s a’ Nyelvrontástól rettegének. Erdődy Lajos Szabolcs Várm. Fő-Bírája írá ezeket Thereziának koporsójára, midőn gyászinnepe Kállóban tartatott:

Oh az az utolsó szód rettenetes! csupa E betűkből áll! – Igen is, mondám, Nyelvünknek, a’ keletinek, ez minden vétke. De nincs e monotonia a’ tiétekben, a’ Romaiban, a’ görögben is, ’s ezekben durvább vocálison mint a’ miénkben. Klopstockban eggy helytt ez áll:

Kére látogatnám meg, ’s más nap nála valék.

Cselédje bodrozá haját, míg ő valamelly latín Versezetet olvasa, mellyet igen pompásan nyomtattata nem tudom ki, az Orosz Császárné’ tiszteletére. Az asszonyuralkodó a’ Vers’ czímjén Autocratrixnak vala nevezve, ’s magában a’ versben is talála gyanús szóllásokat. Itéletemet kíváná tőlem, ’s az eggyezék az övével. Előhozatá szomszéd szobájából Fábrinak Thesaurus Eruditionis Scholasticae czímű munkáját, ’s tudni akará, ha ismerem e. Gyermeki korom olta, mondám, ’s midőn deákúl írok vagy olvasok, az úgy nem hág le asztalomról mint a’ Wielandéről nem Adelung.

Tűkre alatt eggy arczkép függe, Posch Lénárdtól domborítva viaszból, ’s szabadságot vevék, tudakozni, kié a’ profíl. – Nem fogod ismerni: Haschka. – De igen, ha csak szép tettedről is. – Elhallgatott. – Alxinger gazdag volt és gyermektelen. Megbántva feleségétől, letette Ágensi hívatalát; tanúlásban tölté éjjeleit, nappalait, ’s tudós útazásokat teve Német-országba. [164] Mint a’ Magnetiseurök a’ kéz’ megilletése által hatnak a’ betegre, ha tudnillik az által, mert én őket sem nem ismerem sem ismerni nem akarom; úgy az azok’ látása ránk, a’ kiket ragyogni látunk pályánkon. A’ Doolin von Maynz’ és Bliomberis’ írója ezt fogta érzeni, midőn az Oberon’ íróját meglátta.

[165] Alxingernek Haschka eggy nagy Ódaköltőt látszék ígérni, [166] de nem vala elég pénze, hogy egyedül a’ tanúlásnak fekhessék, ’s a’ széplelkű ember neki tízezer forintot ajándékoza, bizonyosan meg nem álmodván, hogy ez az ő beneficiátusa eggykor társává lesz az Alxinger által kegyetlenűl megkorbácsolt nálunk is híres Hofmannak. Hogy Austria Haschkában Klopstockot nem nyere, az legalább nem az Alxinger’ vétke.

Baróti magán kivül vala örömében hogy intésének sikerét láthatta, [187] ’s hendecasyllabusaimat megküldé Szepesi Kanonok Molnár Jánosnak. Ez, a’ hogy mingyárt kész vala feleletével, így adta Barótihoz válaszát:

Hexametereink már voltak;^* rosszak, de eléggé nagy számban. Én semmit sem óhajték inkább mint hogy lyrai darabokat kapjunk, ’s a’ nyugot’ ízlésében. [188] Hozzá fogtam ’s elakadtam. Sem rímeim nem valának szép rímek, sem scandált soraimban nem boldogúlhaték. Nem értém mi dolog hogy midőn hexametereket adhatunk, ’s jobban mint a’ németek, scandált rímes sorokban nem adhatunk dalokat; és hogy én, ki németben nem tévesztem el a’ szchémát, magyarban eltévesztem, ’s fülem érzi hogy a’ sor hibás, de megigazítani nem tudom. – [189] Eperjesen, ’s már négy eszt. előtt, midőn a’ német Prosodia’ törvényeit nem ismerém, nem találván a’ kit keresék, ezt hagytam vala asztalán:

A’ darabnak ha érdeme nincs is, legalább megfelel a’ szchemának: a’ mit magyarban mertem, meg nem felele, mert némelly sor jámbusokból álla, némelly^* trocheusokból. [190] Illy botlást ki ejt ma, bár a’ prosódia’^* törvényei felől soha semmit nem hallott. [191] De^* a’ még ki nem játszott muzsikai szeren a’ legtanúltabb újak is hibás hangokat szóllaltatnak meg; miként ne, midőn gyakorlatlan újak azonfelül?

Szepesből panaszok jövének be, ’s Januáriusban indúlék, eligazítani a’ meghasonlásokat. Szepesen (így neveztetik a’ hely, hol a’ Püspök és Káptalanja lakik) vendége levék Kanonok Molnárnak. Szálas, csontos férfi; nyájas, beszédes, ömledező, de a’ ki soha nem nevete. Szégyelte azt.

Molnár meg nem foghatá, miért nehezítjük el mi magyarok a’ verselést, melly külömben sem könnyü munka. Íme^* Homér összekevere minden dialekteket; nála ezer a’ folt, csak hogy a’ vers kiteljen; hosszúnak van véve a’ rövid, ’s rövidnek van véve a’ hosszu.

[192] Eggy sorban álla könyvei közt valamit nyomtatásban kieresztett, ’s gyönyörködék hogy a’ sor olly igen hosszú. [193] Ezópnak eggy Erdélyi fordításából kiszelé az Előbeszédet, mert ott az tanítaték hogy hazudni szabad.

Lekísére szekeremhez, ’s újra meg újra szívemre köté, védjem a’ panasztevőket. Mindent ígértem valamit az igazság nem tilt, enged, parancsol. Ita, ita, ugymond; justitia praeclara virtus; ancilla tamen religionis.

Báró Brigido Mihály Lőcsei Plebánus, 1788^* olta Szepesi Püspök, majd Herczeg-Püspök Laybachban, de tulajdon kívánságára ismét Szepesi Püspök, haláláig, azon nyájassággal fogada, mellyel mindenkor. Nála kelle töltenem minden üres időmet. A’ felvilágosodott pap, a’ nagy szollnoki adományú predikáló, a’ nagy neveltetésű ember eggyé ömlének személyében. Szerete mindent, ’s így mindentől szerettetett.

Lőcsének eggy másik nagy characterű férfija, Vice-Ispán Consiliárius Grádeczi Stansics-Horváth Imre; utolsó maradéka azon háznak, mellyből Márk is erede, ki Zrínyivel vesze Szigeth-várában. Nagy, még gyengéjiben is. Haragjában engesztelhetetlen ha útálnia kelle a’ kit gyűlőlt; de pirulni tudó midőn érzé hogy megtévede, midőn látá hogy a’ kire neheztel, nem rossz. Ollyankor botlását tettel hozá helyre, mert szóval tenni azt, átallotta. Fő-Notáriusa láttatá velem eggy három lapnyi egész ívre írt levelét, mellyben ennek, úgy a’ hogy születése ’s hívatala kíváná, Spectabilis titulust ada, mint ő is mindég eddig neki; de most eggyszerre más gondolat éré, ’s azt, valahol a’ hosszú levélben előfordúlt, mindenütt kivakará, ’s helyébe Perillustrist íra, ’s azért vakará ki, holott a’ levelet újra íratni vagy írni sokkal kevesebb fáradságba kerűlt volna, hogy azzal ennek inkább fájhasson. [194] Nevetséges kisdedségek eggy nagy emberben, de ki ment egészen a’ kisdedségektől, ’s a’ nagy ember bukik igazán ha bukik. – [195] Én 1793. jelen valék eggy Szepes Vármegyei Gyűlésen, hol ő előlűle, ’s midőn eggy valaki beűle a’ zöld asztal mellé, úgy kíváná hogy az onnan takarodjék, mert helye ott nincs. Nem volt helye, de mások még is kérék, ’s igen sokan, hogy hagyna neki békét. Kirugá maga alól a’ széket, ’s letérdele: Vult ergo Incl. Universitas ut illum flexis genibus adorem?

[196] Testvére Berzeviczy Sándorné, anyja Gergelynek, Kakas-Lomniczon, szint olly nagy a’ maga nemében mint Imre a’ magáéban, de Imrének gyengeségei nélkül. Lelkem tisztelettel hódol itt a’ két nagy árnyéknak.

[197] Kézsmárkot, hol tízedik esztendőmet éltem, megint meglátni, ’s annyi esztendők után meglátni; a’ Tátra’ lábainál, mellyen az éjjel esett eső reggelig kemény jéggé vála, hogy azt most üveghegynek nézhetém, és a’ melly a’ fel és leszálló nap’ tüzétől rózsaszínbe öltözve nyúla magasan ki az éjlepte hegyecskék’ és dombok sorából; ott, hol nyelv, öltözet, lakás, élelem, ’s maga a’ természet is, előttem újak valának; hol a’ szép, de vad természetet a’ maga téli vad szépségében láthatám, eggy egész holnapot tölteni útban, ’s olly helyeken is hol kenyeret sem találék;^* ’s pártjára kelvén azoknak a’ kiket erőszak vagy ravaszkodás nyomott; példát adva tántoríthatatlan igazságszeretetemnek; felejtve, midőn Bíró valék, melly felekezet’ tagja vagyok; ’s irtózva azon gaz játéktól melly fél védeni a’ hol kell a’ magáéit, nehogy igazságtalannak látszhassék; szerettetve azoktól, a’ kik, míg nem láttak volt, tőlem rettegének; ’s elhintve szavam és példám által a’ jó’ magvait – melly gyönyörü, melly irígylendő sors juta itt nekem! Februáriusban tértem vissza Kassára. Jelentésemet benyújtám Előljárómnak. Az megolvasá azt, ’s jött szobámba (mind ketten eggy háznál fogadánk szállást; Gróf Török az első emeletben, én a’ másodikban azon háznál, melly ablakaival a’ Nagy-úczára,^* éjszak felé a’ Molnár-úcza’ szögétől harmadik) megölele, megcsókola, ’s köszönte hogy reményinek megfeleltem. Így, édes barátom, mondá; mihozzánk így illik. – Beszéllem eggyik czikkelyét.

Sötét estve értem Hobgárd városkába, melly az első házon kezdve az utolsóig egészen elégett vala, ’s Szolgabíró Badányi, kit segédűl mellém rendele a’ Vice-Ispán, a’ Plebánushoz hajtata be. Az nem vala jelen, ’s helyette eggy megöregedett Káplan jőve előnkbe, eggykor Lutheránus és Prussziai Hadnagy. Midőn más nap tekintetbe vevém az iskolát, nagyobb előmenetelt találván itt mint sok más helyeken, a’ derék Tanítót, a’ Városi Tanács’ jelenlétében elhalmozám magasztalásimmal. A’ Tanító, és ezzel eggyütt a’ Tanács minden érdemet a’ Plebánusnak tulajdonítának, ’s beszéllék hogy ez a’ tiszteletes Pap csaknem minden leczkét az iskolában tölt; hogy az oktatást kiveszi a’ Tanító’ szájából, hogy a’ gyermekeket^* könyvekkel tartja, és minthogy a’ tűz minden vagyonjoktól megfosztá a’ lakosokat, ’s azoknak gyermekeik ennél fogva iskolába nem járhatának, mindennap dél előtt és dél után kenyérszeleteket osztogat a’ megjelenteknek. Melegen tett jelentésem jó órában méne a’ Swieten’ és Pászthory’ kezeikbe; nem felejtem elmondani hogy én a’ Plebánust soha nem láttam ’s véle semmi érintésben nem állok, ’s a’ Helytartó Tanács 1787. Aug. 9d. kiadá rendelését, hogy a’ Vice-Ispán Ludvig János Hobgárdi Plebánusnak a’ legfényesbb gyülekezetben függessze nyakába az arany érdempénzt. Eggy másik, 1789. Május’ 14d. költ rendelés Györky István Pataki Plebánust, Swietennél előbb szóval, tovább írva tett esedezésemre, Apátnak hirdette ki.

Hívatali foglalatosságim Miskolczra, Egerbe, Jász-Berénybe szóllítának. Illy közel lévén, éltem^* az alkalommal, ’s bérepűlék Pestre. Septemvirátus és Királyi Tábla akkor még Budán tartá űlésit. Ócsai Balogh Péter, Assessora ennek, később Septemvir, Referendárius, ’s elébb Torontáli, később Zólyomi Fő-Ispán, felbátoríta, sőt kíváná, parancsolá, hogy menjek el az Ország-Bírájához, ’s délutáni ötkor, ’s kertjébe, a’ Christína-városban; rossz neven veszi ha Tisztviselő Pestre jön, ’s nála meg nem jelen. [198] De megtaníta, hogy vele németűl szólljak, és hogy ha majd a’ beszéd közt ez szalad ki száján, wie heisst man – nála nem több mint magyarban az az izé – higyjem, hogy elmerűlve saját gondolatiba nem fogta fel a’ mit mondék, ’s mondjam újra.

Más nap tehát (Aug. els.) lemenék Múlatójába. [199] A’ kerti-ház’ ajtaja előtt űlt, prémetlen térdig érő mentében, dolmánnyal, kalap nélkül, mert a’ nap az udvar felé vetette a’ házfedél’ árnyékát, ’s pípázott. Előtte eggy strimflis parókás Úr űle. Haja felverve fodorítója által, arcza verhenyegen-szög; tekintete komor, hangja dörmögő; dolmánya ’s a’ Commandeuri kereszt’ pantlikája elpiszkolva étellel, tobákkal. Feje jobb válla felé görbűlt. Rézbe metszett képe el van találva.

[200] Megnevezém magamat ’s hívatalomat, ’s olly hangosan a’ mint mindég szóllok, de Niczky elszalasztá a’ hangot. Kommen Sie von Pesth? – Nem mondám; Kassáról jövök. Jász-Berényben eggyesítém a’ Cathol. és Reform. Iskolát. – [201] Úgy, mondá; tehát K– vagy. – [202] Meg nem tudám fogni, miként ismérheti az én nevemet az Ország-Bírája, hogy hívatalom’ foglalatosságit hallván, tudja az azt viselő’ nevét is; de ha nála^* megjelenésem’ napját összevetem azzal, a’ Hobgárdi Plebánus eránt jött Parancséval (Aug. 1. és 9.),^* nem képzelhetek egyebet, mint hogy figyelmét ezen Pap eránt tett Jelentésem és az azt követő Swieteni^* rendelés nyerték meg.

[203] Tudni akará mennyi iskolám van egyetemben, mennyije mindenik felekezetnek, ’s miért nincs a’ magam felekezetének csak eggy is. – A’ Reformátusok^* mondám, mind, Megyémnek alsó részében laknak, ’s ott a’ helységek nagyok, ’s így iskolájok elejétől fogva mindenütt vala a’ hol templomok vala; őket nem érinté az a’ rendelés, a’ mi a’ templomot és iskolát^* még nem bírt helyeket, hogy az nekik csak azon feltétel alatt engedtetett, ha iskolájokba^* a’ tanítás’ új rendét veszik be. A’ ki előttem viselé a’ hívatalt, az iskolák’ számát leginkább Szepesben igyekezék szaporítani, mert a’ Lutheránusok ott állítának eggyszerre igen számos iskolákat; ’s én csak kilencz holnap olta vagyok a’ hívatalban. Minekutána ezen útam alatt szerencsés valék a’ Miskolczi Reformátusokat rá-bírni, hogy igen régi iskolájokat a’ Catholicusok’ iskolájokkal eggyesítsék, ’s az igyekezetet maga a’ Superintendens is segélette; reménylenem lehet hogy dolgaim ezután szerencsésebb menést vesznek, mert én magam is e’ felekezet’ tagja vagyok, ’s annál fogva a’ bízodalom hozzám nagyobb lehet. Niczky bővebb híreket kívána a’ Superintendens felől, ’s kivált azt hallá örömmel, hogy Szalay Sámuel öreg ember és még sem sötétfejű. Meghagyta, vigyem^* meg neki hálás köszöntését a’ szép példaadásért, magamnak pedig fejtegette, melly szép és melly jóltevő gondolat az, hogy a’ haza’ polgárai eggy iskolában vegyék^* az első oktatást a’ Vallást^* nem illető tárgyakban. – Most Zsidó-iskoláimról szólla velem, ’s tudni akará, ha azoknak tanítójikkal megelégedve lehetek e. Akarnám hogy sok Keresztyén^* iskoláimban volnának ollyanok mint a’ Szántaiban, Abaujban, mondám; az ismerte Mendelsohnt ’s többnek született mint csak zsidó-gyermekek’ tanítójának; túl van az apróságokon, de szereti felekezetét. – [204] A’ zsidó^* is ember, mondá Niczky. – Bár polgár, ’s munkás polgár is volna, felelém, ’s a’ szó új thémára vive bennünket.

[205] Mintegy félóráig szólla velem, ’s szerencsés órában, mert gondolkozásai az én gondolkozásaim is voltak. Akkor bal tenyerére támaszkodva felemelkedék, ’s olly mondással ereszte el, melly mutatá hogy neki tetszettem. A’ strimflis Úr Helytartói-Tanácsos Lakics vala.

[206] Gróf Niczky Kristóf gyűlőlt és szeretett ember vala a’ maga korában; nagynak hitte minden, jónak a’ kik közelebbről ismerték. Szabad gondolkozása ’s beszéde gyanússá tevé Therézia előtt, kihez ellenségei híreket vittek felőle. Rájnis, a’ Poeta, nekem azt beszéllé, hogy midőn Niczky Tudományok’ Directora volt a’ Győri Kerűletben, ő pedig Professor, a’ Császárné tőle is akara híreket venni Rájnistól, ’s ez a’ Császárné’ gondjait teljesen megnyugtatta. Nagy baj az emberre, bár nagy szerencse az ügyre, ha a’ ki kormányon űl, messzére megelőzi körét, ’s a’ függő a’ vezetőt nem érti, sőt azt vezetni akarja.^* Midőn Niczky meghala, közönséges vala az öröm az országban; de a’ közönséges ítélet épen úgy csalódhatik mint az eggyeseké.

[207] De midőn örűlve emlegetem jó órámat melly Niczkyhez vezete, pirúlva kellene emlegetnem eggy másikat, melly igen rosszúl üthetett volna ki, ha a’ bajból Védangyalom ki nem kapott volna, hogy azt most nevetve emlegethetem.

Nem lelvén Kovachichot szállásán, (áltellenben azon gyalog úczával melly a’ Fortúna mellett vonódik, ’s általellenben a’ Fortúna-fogadóval is; a’ háznak csak gyalog kapuja van; annak északi két ablakú szobájában lakott ő, H– a’ déli eggy ablakúban, az első emeleten), tiszti-dolgozójában keresém fel, a’ Kamaránál. ^* – Nincs időm, mondá a’ mint megpillanta; igen siető dolgot adtak; de mingyárt üti a’ tizenkettőt, jer addig Terstyánszkyhoz.^* – Belépvén velem ehhez, német nyelven^* kéré, szenvedné meg hogy nála maradhassak míg majd értem jő; engem Terstyánszkynak^* megneveze, ’s elmondá melly hívatalban vagyok, de nem nekem is ezt. Terstyánszky szürke kabátban volt, fekete selyem plundriban, fejér strimfliben: én sötétkék frakkban, veres gallérral és hajtékkal kezeim körül, ’s fejér lajblival, nadrágocskával és strimflivel; ’s öltözetem nem szúrhata szemet, mert akkor sokan így járánk. Sejtem én hogy az általam öltözetéről Buchhalter formának nézett ember sullyt akar adni magának, mert^* bátrabbacskán jöve nekem mint Buchhaltertől várhatám, de jónak láttam nem mutatni hogy azt sejtettem. A’ Swieten’ systemájának jó vagy nem jó volta felől kezde velem szóllani. Éreztetni akarja, gondolám magamban, hogy a’ dologhoz valamit ő is tud; ’s látván hogy ahhoz bizony igen jól tud, minthogy én testestűl lelkestűl ezen ideákban éltem; örömmel felelék vala kérdéseire, ellenvetésire, ha megkínált volna űléssel, mert a’ hév^* nap ’s a’ sok járás nagyon eltikkasztott. Már kérni akarám, engedje hogy leűlhessek, de a’ Buchhalter forma embernek nem akarék semmit köszönni, ’s minthogy derekamat alig bírtam, megvetettem hátamat a’ falhoz. Még így sem bírván tovább az állást, búcsút vevék Herr von Terstyánszkytól, nem tisztelettel, hanem csak tekintettel. Az nekem kezet nyújta, ’s bántó kegyelemmel. Kéteskedém, ha elfogadjam e. Elfogadám még is, de könnyedkén, ’s éreztetém vele, hogy az nem rendben van. Mentem, ’s a’ Kovachich’ szállása előtt leűltem.

Még sokan vannak a’ kik Kovachichot ismerék, ’s emlékeznek, mint hajlonga ez derekával, két kezével, midőn valamelly bohó történet kaczagásra fakasztotta. Jött ő is, ’s a’ mint engem a’ Fortúna előtt űlni megpillanta, elkezde kaczagni, hajlongani, ’s hányá kezét mintha minden el volna veszve. – Tudod e mit kaczagok? kérdé elérve hozzám. – Mint tudhatnám. – ’S kinél hagyálak én téged? – Terstyánszkynak mondottad. – De ki tehát az a’ Terstyánszky? – Én Buchhalter formának nézém. – Vevé észre hogy olly valaminek. No ti megjárátok egymással. Gondold el: a’ mint megnevezélek neki, ’s ő téged ebben a’ veres gallérú haczukában megpillanta, felkiáltott magában: Mi lesz a’ nevelésből, ha az iskolák’ kormányára illy úczakoptatók állítatnak, ’s neked álla ’s megexaminála, ’s olly feltétellel, a’ mint mondá, hogy ha ollyannak talál a’ millyennek ez a’ tarka ruha várhatá,^* halálig el fog csiklandani. Hiszen ez a’ Terstyánszky a’ kinél hagyálak, épen az az Udvari Consiliárius, a’ ki a’ tanúlás’ reformálásán eggyütt dolgozék Ürményivel. Kérlek az Istenért, mit jársz illy haczukában? minek öltözöl így? – De hát a’ te Illustrissimusod miért úgy? – Megvan; hagyjuk abba! Mind a’ mellett rám parancsola, hogy köszöntselek;^* örvend hogy látott. – [208] A’ jobb lelkek ollykor összekocczanás által jutnak egymáshoz. [209] Egyenesen kellett volna hozzá mennem; de már is tovább múlaték Budán mint szabad vala, ’s csak Kovachich által követtem meg megtévedésemért.

[210] Íróink ’s Olvasóink száma mind inkább szaporodék, és ha az ügynek új munkás barátja tűne fel, kicsinységgel ugyan talán, talán csak eggy alkalmi verssel, de a’ melly lelket mutata, ’s reménységet hagyott hogy az író ott meg nem áll, melly öröm vala mindenfelé! mint repűle az új név eggy szájról más szájra! Az új társ felkeresé a’ régibbeket, ’s a’ régibbek kiterjesztett karral jövének az új’ elébe; leveleinkben tézénk egymást, mint a’ Rómaiak, hogy a’ külvilág’ nyügétől megszabadúlhassunk. Jobb lélek kezde szárnyallani a’ köz ügy’ mezején, ’s most közelíte igazán a’ várva várt reggel. Az az előbbi hajnalgás ál derengés volt.

Nem a’ legszebb, de a’ legnagyobb fényben Péczeli ragyoga köztünk. A’ hős lelkü férfi nem gondola nevével, mellynek képzelhetetlen sietéssel irkált könyvei által nem ígérhete tartósságot, nem gondola erszényével, nem gondola életével; mindenét áldozatba hozá az ügynek, eléggé megjutalmazva ha ő vesz is, csak ez gyarapodjék. Korábban hala meg mint várni lehete, elölve éjjeli ’s nappali dolgozásai által, ’s ez vala vég sóhajtása:^*

[231] Bácsmegyeim megjelene. Előbeszédében elmondám, mi indíta hogy fordítsam. Annyira nem ígérék a’ munkának szerencsét, hogy igen hosszas bátorítások után beszélltetém rá magamat kieresztésére. [232] Barátim most Siegwartomat is kívánák. Félvén hogy nem lesz erőm ellenkezni velek, tűzbe lökém a’ csomót.

[233] Bácsmegyeim^* nyomtatva vala félig, ’s Bacsányi kért, fizessem ki a’ Nyomtatót, ’s a’ kirakott íveket, Kézíratommal eggyütt, égessem el. Dolgozásom nem érdemel egyebet, ’s magyar úgy nem epedez. [234] Vannak, a’ kik azt szeretik leginkább minden dolgozásim között. Én másod ízben csak azért adám ki, mert előre látám, hogy ha magam nem fogom, más valaki fogja, ’s hírem nélkül.

[235] Június’ elején forró hideggel térék vissza Szepesi útamból. Orvosom és barátom Viczay József már 19d. nem hitte hogy a’ reggelt érjem. Ifjuságom és a’ Kassai Predikátor’ könyörgése megtartott. Baróti Miséje alatt zára kívánságai közzé.

Még gyengélkedő egésséggel valék, midőn Egri Püspök Gróf Eszterházy Károly bejöve Július 20d. Kassára, ’s első kimenése az Apáczákhoz vala, hozzám a’ második. Dicsekszem kegyességével, mert méltóságai^* nélkül is érdemlé tiszteletemet. [236] Nagy characterű férfi.

[237] A’ Püspök mindennek Kemed titulust ada, mert gyermekkorában ahhoz szokott volt. Azt neki közönségesen balúl vevék, ’s így ha kit meg akara kímélni, azzal inkább németűl szólla; a’ Sie nem bántó. Egerbe menvén 1787., a’ Püspök testvérének, Cancellárius Gróf Eszterházy Ferencznek leányával, Gróf Sztáray Mihálynéval vezettetém fel nála magamat.^* Várakoznunk kelle az előszobában valamíg a’ Komornyik jelentést nem teve, hogy az ebéd várja. [238] Magyarúl idvezlém, ’s németűl felele. Én magyarúl szóllék ismét, ’s a’ Püspök ismét németűl. Magyarúl én harmadszor is, ’s úgy, hogy a’ Püspök kénytelen volt elmosolyodni. Megfogá baljával Megfogá <jobbjava> baljával jobbom’ felét, ’s úgy vive asztalához szó nélkül, ’s balja mellé űltete. [239] Valamikor Egerben valék, ez vala helyem.

Nem tudná Kemed megmondani, kérdé tőlem enyelgve, ki jöve ma Egerbe hat szarvas paripán? – Az nyilván én valék, felelém; illy sárban inkább járok ökrön, mint lovan; még így is sok helytt volt bajom. Ezek közelítő tréfáji voltak, ’s a’ Püspök nagy mértékben bírta az élet’ bölcseségét. Még nem tudta mint áll velem, mint én nem még mint én a’ Püspökkel. Személye, születése, méltóságai, érdemei, szent hazafisága, kora, tiszteletemet kívánhaták; de midőn hívatalom jöve közbe, nem felejtém, ennek mivel tartozom. A’ Püspök mindent szerete bennem, de nem hívatalomat. Midőn ez parancsolá hogy feléje közelítsek, meg vala zavarva, ’s úgy kívánta, hogy mindent írásban adják elébe, nem szóval semmit. Világosítást kívánt a’ legvilágosabb^* dologban is, és semmit nem érte meg. Végre nem tudék tenni egyebet mint megtenni a’ Jelentést, hogy elakadtam; ’s jött a’ Helytartó Tanács’ rendelése, hogy kérésemet tegyem eggyet értve Heves Vármegyével.

Consil. Fáy Bertalan Úr, ekkor Hevesnek Első Vice, majd később Tornának Fő-Ispánja, maga kísére a’ Püspökhöz. Szóval is elmondám a’ kérést, de minthogy elébb már úgy kívánta, írva is. Nagy tűzzel számlálá előmbe melly áldozatokat teve a’ tudományokért; hogy itt ezt a’ pompás Lycéumot fundamentomából építette; hogy abban gazdag Könyvtárt állíta; hogy Londonból hozata astronomiai szereket; de minekutána áldozatit nem hála követi, hanem az ellenkező, kimondá, hogy nem fogja tenni a’ mit kérek. Most ki kezde fakadni nem csak a’ kérés, hanem a’ kérő ellen is, hogy végre nem lehete nem fészkelődnöm székemen. A’ Vice-Ispán megsejté mi fogna következhetni, ’s megkapván kezemet, emlékeztete, hogy a’ kérés’ tevése neki is parancsolva^* van. A’ szóllás’ végében kérte a’ Püspököt, hogy neheztelését ne terjessze ki személyemre, ki itt parancsomat teljesítem. – „Kemed pedig Consiliárius Uram, ne ereszkedjék arra a’ mi reá nem tartozik, mondá; én vele mindég perben vagyok, de azért – – – [240] Írva fogom adni válaszomat,” – ’s vége vala functiónknak. – A’ Püspök elmúlt idők’ férfija volt.

A’ Heves Vármegyei Subalternum Judicium’ Előlűlője, T. Úr, (így neveztetének József alatt a’ Vármegyei Törvényszékek) leűlvén az ebédhez, azon kezdé a’ conversatiót, hogy ők az nap száz esztendei fogságra kárhoztatának eggy gonosztevőt. – Eliszonyodtam a’ szóra. Hány esztendős a’ szerencsétlen? kérdem,^* ’s tekintete, mikor előtte felolvastatott az ítélet, mit mutata Bírájinak? Még a’ leves nem vala a’ Püspök előtt, ’s bort parancsola. Komornyikja nem hitte hogy az még most parancsoltathassék. Bort, mondá a’ Püspök újra, ’s rám köszönte poharát.

A’ régiek és mostaniak közt azt a’ nevezetes külömbséget leljük, hogy azok durvábbak voltak, mi simák. De a’ nagy simaság, úgy mondja Montesquieu, rab lelkek’ elsősége; a’ durvább kor jobb volt. Kor és kor hasonlítanak egymáshoz, ’s az emberi dolgok karikaként fordúlnak elő, bár jobb változásokkal, ’s nincs okunk elveszteni hitünket az emberiséghez. [241] Miket nem beszéllhetnénk Eszterházy Károly felől, ha holmi tekintetek el nem némítanának! Merte a’ mit meggyőződése kívánt, bár azt én és némelly mások hibás meggyőződésnek tekinthetjük.

[242] Megparancsolá hogy Lycéumába, Bibliothecajába, vezessenek el, ’s akará hallani észre-vételeimet, kivált az architectúrára nézve, miben a’ Püspök, Rómában tanúlván, leczkéket veve, és a’ festésre. [243] A’ Bibliothéca mennyezetére Krakker festé a’ Trienti Zsinat’ űléseit, hová mennykő csap^* alá, nem tudom kire és miért. Bibliothecába talán nem a’ Trienti Zsinat’ űlése illett, de azt eggy Püspökiben elnézhetni, ’s dicséretére Krakkernek elmondhatjuk hogy szerencsésen elkerűlé a’ monotoniát; [244] az a’ sokféle szabású ’s színű öltözet, az a’ sokféle pap, szakállal és szakál nélkül, scapuláréval és nem scapuláréval, nyírt fővel és barétummal, mindent jóvá tesz. Krakker tudott mikor akart, ’s mikor fizették és időt engedtek. Vásznon is úgy dolgozott mint mészre, ’s sokszor jól dolgoza, sokszor mázolt, ’s irtóztatóan. Igy kívált a’ Jászai Praemonstratensiseknél, hol leplei ki nem találtatják a’ fedett tagokat. [245] Maulpertsch, meghíva a’ Püspöktől, hogy a’ Lycéum’ Kápolnája’ plafondját fesse, estve érkezék meg, ’s gyertyák világánál akará látni a’ Krakker’ dolgozását, ’s felkiálta: „Én ennyit nem tudok!”

[246] Láttam a’ Pápai templomot is, Veszprém Várm. mellyet¹ a’ Püspök, a’ helynek ura, építe. Belépvén ott, az oltártáblákon rá ismerék a’ Krakker’ ecsetjére; azok eggyűl eggyik az ő munkáji. Egyedül a’ nagy oltár’ táblája a’ Prof. Maurer Húberté. Az a’ protomartyr Istvánt adja, ’s olly szépen, mint Maurertől várhatni, ki a’ templomi stílusban utól-érhetetlen vala. De a’ képpel nagy istentelenséget követének el a’ Püspök’ tisztjei. Hibásan jegyzék-fel Maurernek, mennyi légyen a’ kép’ magassága ’s szélessége; ’s magasabbnak és szélesebbnek lelvén midőn az Bécsből leküldetett, mint a’ ráma vala, jobbnak láták a’ képből valamit elszeletni, mint urokat új ráma’ csináltatásával terhelni.

[247] A’ nagy oltárt Pápán Prokópnak szobrai ékesítik, ’s zöld márványból szeldelt tabernáculum. Veszprémben a’ föld alatt két illy oszlop’ találtaték, a’ Római colonia’ omladékiban. A’ mi egyéb márványt a’ Templomban és Kápolnában látni, mind a’ Püspök’ jószágiban terme.

A’ Kápolna’ oltárát a’ Madonna della Seggiola ékesíti ügyes másolatban. [248] Annak számtalan másait látni már most mindenfelé az országban, rossz, középszer ’s igen jó rézmetszésekben, ’s olajban, én 1789ig soha nem láttam. De midőn itt pillantám meg, felkiáltám a’ Raphael nevét. [249] A’ Püspök azt ajándékként vette Cardinális Garampitól, kit VI. Pius látogatásúl külde az általa nagyon szeretett Püspökhöz, a’ maga képében. Mint csókolá meg a’ Püspök feje’ lágyát a’ Pápa, és senkiét másét mint a’ Püspökét, azok után a’ miket önmagától vettem a’ Püspöktől, Orpheusomban mondottam el.

[250] A’ később idők nyugtalanúl fognak kapkodni minden hír után Ráday felől. Ki volt maga, ki atyja, kik eleji, többször elmondottam, ’s még el fogom; de utóinknak az nem lesz elég. A’ nem közönséges embert házi körében is látni óhajtják, ’s teljesítem kedvöket.

Eggy alattam szolgáló Professorral és eggy ügyes Festővel, kit lehívtam Kassára, Bécsbe tevék eggy útat. August. 7d. 1788. Péczelre érék. [251] Behajtatván a’ kastély’ déli kapuján, a’ palota alatt, a’ keleti szárny felé tértem, ’s Rádayt földszínt találtam, dolgozójában. Innen nyilt az ajtó Bibliothecájába, melly a’ keleti és déli szögben állott, négy veres márvány oszlop tartván boltozatját. [252] Ehhez még két szomszéd szobát kelle elfoglalni a’ kapu felé. Poetáji eggy negyedik szobában állottak dolgozója mellett, az udvarra; a’ magyar könyvek’ hitvese’ szobájában. [253] A’ mi e’ hat szobában el nem fért, Pesten tartaték, és Ludányban.

[254] Térdig érő fekete mentében űle itt; özvegysége olta, a’ régibb szokás szerint, nem visele színes ruhát; fején pamutból szőtt fejér háló-süveg, ’s annak felette fekete kordoványból eggy másik, mint a’ derelye, árnyékló nélkül. Koponyája, mellyet asztalelőtti és asztalutáni imádságai alatt mindenkor felmezteleníte, olly hajatlan volt mint tenyere. Gyermeki víg lelkével jött elfogadásomra. Tudta levelemből hogy jönni fogok. Festő és Professor magunkban hagyának.

Cselédje jött, ’s kérdést tőn, ha bennünket a’ Herkulesbe szállítson e. – Puf, puf! kiálta szörnyü megindulással, és sokáig dudogva. Végre kiadá parancsát. A’ cseléd elveresedett arcczal méne el. – Ráday fel és alá jára szobájában, mintha egyedül volna. De most, mintegy eggyszerre ébredvén fel álmából, szelíden ’s mosolygva közelíte felém. – Bohó emberek! ugymond; Herkulesnek nevezék a’ nyugoti szárny’ felső szobájit, mert falaikra^* Herkulesnek tizenkét munkájit festetém, ’s le nem tudom szoktatni a’ hibás elnevezésről. – ’S ez minden baj? kérdém magamban.

Örvende hogy Zrínyi, kit még nem olvastam és a’ kit tőle ajándékban vettem kevés hetek előtt, nekem is kedvesebb mint Gyöngyösi, ’s rendes hogy a’ török Lantos’ episódiuma engem eggy dal’ költésére gyúlasztott (Fogy az élet, ’s nem sokára – – –) mint őtet hogy azt újra dolgozza. A’ könyv asztalán állott, ’s benne az én dalom, és az ő periphrasisa. Felolvasá elébb az én dalomat, azután a’ Zrínyi’ strophájit, végre a’ mit ő dolgozott, ’s ezt az öreg kor’ reszkető hangján, de az ifju kor’ pathoszával. Melly szép episódiuma ez Zrínyinek! ugymond. És még is Zrínyi melly kevésnek az, a’ minek lennie kellene. Gyöngyösi bennünket elvakíta ömlő soraival ’s fecsegésig menő bővségével; nekünk mingyárt szép a’ vers, ha ömlik, ’s azon kapunk, a’ mi sima és könnyü, nem a’ mi szép. Azonban én Gyöngyösinek nem tagadom érdemeit, sőt hogy neki igen szép helyei is vannak, vallom; menjünk, megmutatom hol állítok emléket mind kettejeknek. Kivive, keletre kastélyától, eggy homokdomb’ oldalába. Ott akara^* ángoly ízlésű kertet ültettetni. Elmondá magyar nyelven írt distichonait, mellyeket a’ két emlék lábára metszetni szándékozott. – Ráday nem ére rá, hogy új meg új szándékit teljesítse.

Megkérém Klímesch Tamást, fogjon úgy űlést az asztalnál, hogy az öreg’ arczvonásit megkaphassa, ’s minthogy félék hogy rá nem fogom bírhatni hogy neki űljön, a’ munkát készítgesse titokban. Nem lehete megelégednem dolgozásával, ’s neki-bátorodám megkérni az öreget, hogy Festőmnek űljön. Nem akara. Igen, ha még élne a’ szegény feleségem. Úgy őtet is festetném, magamat is. Sokára megadá magát. De íme új akadály! Parókában e, vagy háló-süvegében. Én az utóbbikat óhajtám. Leűle.

Klímesch kész vala a’ contourral, veres krétában, midőn az öreg felugrék. – Csak jobb lesz még is parókában. Lekapta háló-süvegét ’s feltette a’ parókát. A’ Festő újra dolgozni kezde. – De csak jobb lesz paróka nélkül. – Kérdést tevék, nem tetszenék e neki hogy valamit olvassak? Eggy Almanachot ada kezembe, ’s a’ Magister Kindleben’ életét olvastatá. Nevetésünk elakasztá a’ Festőt. Sok baj után kész vala a’ kép, ’s olly jól, hogy hívebbet nem kívánhatni. Rézre metszetém Orpheusom’ elébe Quirinus Mark által. Később Mansfeld is metszette, de csak a’ Marké jó. Rádaynak gyermeki ártatlansága ’s az a’ szelíd víg mosoly egészen el vannak benne találva.

Vasárnap communio’ napja vala Péczelen is, ’s az öreg szombaton estve várá Pestről Pál és Gedeon unokájit. Elüté az éjjeli tizeneggyet, ’s ezek még sem voltak. Nem várhatá tovább, ’s tálaltata. Ebédjei, vacsoráji nyárban a’ nagy palota’ ajtaja előtt az udvar felé. Midőn fellépegeténk a’ grádicson, az öreg visszafordúla régi cselédjéhez.^* De mondja el csak Kend, nem éré e szerencsétlenség gyermekimet? Bár későn indúltak, már itt lehetnének. – Nem biz’ a’ Méltós. Urfiakat, Nagys. Uram, felele az; ne tartson Nagyságod semmitől. Ma tragédiát adtak, mert szombat van. Pál Urfi él hal a’ theátrumért; ott fogtak múlatni, de itt lesznek virradtig. – Ekkor^* kellett volna látni a’ tiszteletes öreg’ haragját! ekkor hallani pufjait! Tarték tőle hogy Eliézerét felpofozza. – Kend nem jó ember; illyet tenni fel gyermekimről! Mintha ők nem tudnák hogy őket nyugtalan várja öreg nagyatyjok. – Midőn felérénk a’ vacsorálóba, nyoma sem volt haragjának. De sokszor sohajtgata unokáji után. – Fel kelle fordulniok a’ sötétben, ’s mit csinálnak ha magokat összetörék?

Cselédem reggel hozá a’ hírt hogy a’ két Gróf Úrfi éjjel megérkezének. Palit még ágyban lelém. – Láttad volna csak, melly jól játszott ez ’s ez leány! kiálta felém, midőn beléptem. Eggyütt menénk az öreghez, ’s Pali, megcsókolván kezét, nagy tűzzel beszéllé melly jól adák a’ darabot. Az öreg felejté tudakozni mi tartóztatá őket, ’s elkapva unokája’ heve által, kérdéseket teve mint valának elosztva a’ darab’ szerepei. ’S a’ theátrumi discussiók addig tartának, míg a’ Pap béharangoztata.

Budán a’ Vízi-városban szállék meg, hogy közel kapjam tiszttársamat, Consil. Pethő Jakabot, és Makó Pál Apátot, eggyik tagját a’ Helytartói Tanács alatt dolgozó Tudományi Biztosságnak. Egész nap írám itt^* hívatalbeli levelimet, öltözetlen, midőn Ráday belépe hozzám, ’s ebédre híva meg menyéhez. Elébe terjesztém hogy kevés napokra terjedvén szabadságom ezen útamra, kegyességökkel nem élhetek, ’s holnap virradtakor indulnom kell. – Tehát most mingyárt, ’s a’ mint lele.

A’ Grófné nem tudom melly Bécsi leányt vett vala protectiojába, ’s feleletemre, hogy Bécsben csak harmad napot tölthetek, azt jegyzé meg, hogy olly kevés idő alatt nem választhatok ott Kisasszonyt. – [255] Ha arra jő a’ dolog, mondám, én itthon valasztok leányt. – [256] A’ beszéd hosszacskán folyt, ’s az öreg a’ szép asszony’ háta megé voná magát, hogy ez meg ne sejtse mi történik, ’s inte hogy menjünk. A’ grádicson megálla. Én nem tudom mi leli menyemet, mondá szelíd nehezteléssel, hogy mindent házasítgat. Pedig őket senki nem házasítá; magok választák egymást magoknak. – Az öreg és szép menye nem éltek kedvetlenségekben; [257] de midőn az öreg tudakozá, minek az a’ sok czifra? ez viszont ezt: minek az a’ sok könyv? ’S illyenkor az öreg neki ment legdrágább porczellánjainak, ’s földhöz verte kínjában. – Menjünk az öcsémhez, Teleki Józsefhez, mondá nekem.

A’ hídon figyelmessé tevém az öreget, hogy kocsisa hátra pillogat a’ bakon-álló inas felé, ’s ostorával azon akkor pusztán álló helynek csapkod, hol most a’ Börse épűle fel; ott baj lehet. – Ráday feleszmélkedék elsüllyedéséből mellyben vídám lelke mindég andalgott. Nincs semmi, mondá nekem; szokása a’ bohó embernek az az integetés. Mikor béjövök Péczelről, ’s nyúlat lát futni a’ mezőn, mingyárt kiáltja: ahol a’ nyúl! ahol a’ nyúl! ha pedig farkas, még inkább. – Így tolongának ártatlan lelkében a’ gondolatok.

Az Ugocsai Fő-Ispán kisírt szemmel, mély bánatban jöve anyja’ testvérének elébe, ’s megcsókolá jobbját. István fija’ halálát siratá, kit Belgrád alatt eggy veszedelmes inhideg ifju éveiben ölt el. Nem merénk vígasztalni, ’s a’ néma látogatás nem tarta tovább eggy két percznél.

Bécsbe menvén ezen eszt. megint (1789. Novemb.) ’s beérvén Pestre, a’ Fejér-Farkas fogadóban szállék meg a’ Hatvani úczán, (illy fogadó most nincs; a’ Szépúcza’ nyugot éjszaki szegletében most épűl a’ Magyar Theatrumnak megvett helyen a’ Gróf Cziráky Antal Ország-Bírája háza; az mellett áll északra a’ ház áltellenben a’ fogadóval, hol Ráday, utána Dr. Szombathy József, tovább a’ híres Prókátor Szabó-Sáróy, végre a’ tavaly (1828.) megholt Kulcsár Újságíró lakott). Cselédemre bízván hogy válasszon szobát, magam áltmenék Rádayhoz. Nyitva lelvén a’ grádics’ rostélyajtaját, felléptem a’ folyosóra. Ráday elméne mellettem; szemeink összeakadának, rám ismert, de az őtet el nem akasztotta; ment, ’s perle^* cselédjével, hogy belé hangzott a’ ház. Legjobbnak láttam bemenni az üres szobába, ’s az ablakban leűltem. Az öreg jött perelve mindég, ’s hozta kezében író tollát; leűlt, folytatá az írást, felkölt, kiment, ismét elkezdé veszekedésit a’ cseléddel, ki addig vala ingerelve, hogy a’ dudogást visszadá. Úgy tetszék, rá-ijeszte a’ cseléd, mert most csendesebben viselé magát, írt, ’s előkiáltá a’ tiszteletlent. – De illy okos, illy öreg ember,^* miként lőhet illy bakot, hogy kezébe adják a’ levelet, ’s még sem kérdi eljőnek e a’ válaszért, ’s ha nem jőnek, hova vigyék. Lássa Kend, az ember beteg, ’s segédemre van szüksége. Tudom, Budán tartózkodik, de nem tudom, hol; küldeném a’ segédet, de nem tudom, hova; a’ Kend’ lelkén a’ vétek hogy a’ beteg enyhűlés nélkül marad. – Az elkínzott cseléd nem láta jobbat mint ezt felelni: Ne higyjen Nagysád a’ fertelmes németjének, ha beteg volna igazán, nem hozta volna ide Budáról ide a’ levelet. Rá-szoktak Nagysádra, hazudnak hogy betegek, hogy bajok van, mert tudják hogy nem mennek el üresen. – ’S ekkor vala bezzeg a’ nagyja! Most látom a’ mit eddig nem láttam, mondá haraggal; Kend nem csak eszetlen ember, hanem kemény szívű is eggyszersmind. Mint hazudhatná valaki magát betegnek, ha nem az? Nem tudok másként segíteni magamon, hanemha postára teszem a’ levelet. – Nagys. Uram, mondá a’ cseléd, az nem lesz jól; ha beteg a’ német, és ha szegény, nem megyen postára. Írja meg Nagysád a’ levelet, reggel elviszem a’ Budai Bíróhoz; az felkeresteti. – Hallja Kend, ez jó tanács, mondá az öreg, egészen elcsendesedve; már most szeretem Kendet. ’S a’ házban olly nagy leve a’ csend, mint kevés pillantatok előtt még a’ vihar volt.

Ráday bépecsétlé a’ levelet, ’s megláta ablakában. Nem emlékezék ott valék e a’ csata előtt vagy nem; de minthogy én nem köszönék neki, ő sem nekem. – Orpheusom felől tudakozódék, és hogy miket adok benne. Én oda Evirallámat^* küldöm, mondá; felvevé asztaláról, ’s hozta felém. Űljünk eggyüvé, ’s olvassuk. – Olvasá, ’s olly elgyengűlések közt, hogy több ízben kénytelen vala letenni kezéből. – Evirallában szegény feleségemet siratám, míg fordítottam, ugymond.

[258] Megjelentem az Ország-Bírájánál, Gróf Zichy Károlynál. Eggy Oberster, eggy Pap, és én váránk, míg szobájából kijő, ’s megyen, praesideálni a’ Helytartó-Tanács űlésében.^* Eggyik cseléde kyriéjét (hamuszín moldon köpenyegét) tartá készen két kezében, áltellenben ezzel az ajtó küszöbén a’ másik kalapkáját és koszperdjét. Nyílék az ajtó, kijött az Ország-Bírája, ’s az eggyik cseléd kezébe adá kalapját és koszperdjét, a’ másik rá veté a’ köpenyeget; ’s Wer sind Sie? – Oberster bey – – –. Was machen Sie hier? – Ich reise zur^* Armee nach Belgrad. – Wünsche glückliche Reise. – Illy könnyedén vala elvégezve a’ Pap is. – Kommen Sie um fünfe zu mir, mondá nekem.

[259] Megjelentem. Szobája tele volt vendégekkel, és ferslágokkal, mellyekben Opál darabokat küldének Budára és onnan Bécsbe Kassa tájékáról. Tudni akará, nem keresek e valamit Bécsben. Semmit nem, mondám; most kapok Altiszteket, ’s azok eránt akarok szóllani Swietennel és Pászthoryval.

Fő-Ispán Balogh Péter^* eggy reggel az 1790. Dietán korán reggel méne Zichyhez. Vay József vala vele, és csak maga. A’ két nagy ember ellenkezésben vala egymással; Vay a’ legnagyobb csendben, Zichy lángoló tűzben. Csak elnézem mellyíke fog itt győzni, mondá Balogh magában, ’s eltökélé, hogy eggy szót sem szóll. Zichy végre megcsókolá Vayt, ’s ezt kiáltá: Még soha sem tudtam őtet meggyőzni! – Ezt nékem beszéllé Balogh.

Zichy nem akará a’ magyar nyelvet, Vay igen, ’s Zichy tudni akará, ha Vay fel tud e úgy tenni valamit magyarúl mint németűl vagy deákúl. Én, felele Vay, azon két három nyelvek közt, mellyeken értek, legjobban tudok magyarúl, ’s Zichy értette a’ sullyt.

[260] II. Józsefet^* nem láttam 1782. olta. Nem vala Bécsben, mikor én ott: most itt vala, de Belgrád mellől betegen jött fel, ’s nem hittem hogy megláthatom.

Eggy estve zúgás esék a’ theátrumban hogy le a’ kalapokkal, ’s minden szem az első lózsi felé repűle jobbjára a’ parterrben űlőknek. A’ Császár ott foga helyt. Első mozdúlta az vala hogy a’ lózsi előtt égő két gyertyát eloltotta; második hogy kalapját úgy tartá arcza’ elébe, hogy a’ proscénium’ mécsei^* szemének ne alkalmatlankodhassanak. Egész arczát így ritkán^* láthatám, igen a’ csontos homlokot parókája alatt. [261] Orczájin fityegett a’ kiszikkadt bőr. Orra görbűlt, ’s ajaka nem kifordúlt, de nagy. Szeme olly igen világos, mint a’ mit csókaszemnek hív a’ föld’ népe, ’s a’ Bécsiek a’ színt Kayseraugfarbének nevezték el. Válla előre görbedett. Állása középszer. [262] Felső-kabátja most hamuszín. Hadi-Marsal Lacy, a’ Császárnak nagy kedveltje, mellette állott, a’ karfához érve, és így szorosan a’ Császár mellett, de soha le nem űlve, sötétkék felső kabátban, ’s melyén az aranygyapj brillant boglárja szikráztatá tüzeit. József az egész játék alatt nem szólla; részvétellel hallgatá a’ játékot, csak eggyszer is nem adván jelét javaltának vagy meg nem elégedésének. – [263] Kicsinységek, de a’ nagy ember felől Olvasóim ezt örömest fogják hallani.

[264] Már feljebb említettem hogy öltözetére keveset szerete költeni, mint I. Péter és II. Friedrich. A’ Pesti táborozásban 1782. olly stiblit láték lábain, mellynek új korában felső szára elébb le, majd ismét fel vala hajtva, de a’ sokszori fejelés után a’ szár felső végén semmi hajtás nem vala többé, ’s a’ helyett most csak a’ régi hajtás’ nyomai látszottak. Asztala napjában hat forintba ’s negyven xrba kerűlt, ’s csak utolsó éveiben hála^* mátráczon, addig mindég szalmán; úgy beszélli Hormayr, az Austriai Plutarchban. [265] Ellenben, uralkodásra jutván, nehány millio rossz pénzt égettete el, a’ papiros pénz eggy árban vala az ezüsttel, felébreszté a’ szorgalmat, pénz az országban sok volt.

[266] Ádám Rézmetszőnél akkor valék 1788., midőn ez Fügernek miniatűrje után dolgozá a’ József’ képét, nyolczadrétű táblában. Megajándékoza eggy nyomtatványával, ’s intett, ki ne adjam Gyüjteményemből, mert ennél hívebb képe Józsefnek nincs. A’ mit John metsze a’ marsalpálczával fólio-nagyságban, Fügernek eggy más festése után, igen szép munka, de Józsefet a’ festő ott teljesbb képűvé csinálta. Jól adá Zauner is a’ lovagszobron. A’ Hickel’ Józsefei szépítve vagynak mind színben, mind még rajzolatban is.

[267] Búcsút vevék Pászthorytól, de nem fogadta el. Minekelőtte Bécset elhagyom, lássam Gróf Széchenyit. Mondjam, ő küld hozzá.

Széchényi az Urak-úczáján lakott, ’s egyedül lelém. Megzavart látása. Ennyi méltóságot emberben nem találtam. Rá illék igazán: bonum virum facile crederes, magnum libenter. Religiósus tisztelettel állék a’ valóban nagy férfi előtt; már sok nagy tetteit hallottam.

[268] Az idő nem enged kinn járást, ugymond; járjunk fel és alá, ’s végig vitt ajtajinak hosszú során. Az utolsó szoba eggyik szögében eggy asztalka állott; karimája közzé föld vala töltve, ’s a’ földbe olasz virágok voltak beszúrva, megöntve mindenike saját olajával. Látás ’s szaglás Novemberben Májust élte. Eggyik falán Cleopatra pastellben a’ Szobrász Bayr’ nőjétől, ki Bornt is festette, ’s szerencsével festette.

A’ Gróf Anacharzisznak útazásit hozta elő. Anacharzisz semmit nem hagya, mondám szerény ellenkezéssel. – Nem Anacharzisz, a’ scytha; de igen Barthelemy az ő nevében, melly most egész Európát csudálkozásra ragadozza. El ne menj Bécsből a’ könyv nélkül. – A’ könyvet Széchenyi nélkül is olvastam volna, de én szeretek a’ jóknak tartozni, és soha nem olvastam úgy, soha nem ragadott el eggyik vagy másik helye, hogy fel ne kiáltsak: Itt Széchenyi’ mellye is felmelegűlve vert.

[269] Parancsolá hogy mondanám el előtte valamelly versemet. Mentém magam’, hogy könyv nélkül semmit nem tudok; ha kezemnél volna kisded csomóm, örömmel vetném annak ítélete alá, ki mesteriségének német nyelven olly szép bizonyságit adá. El nem idézteté magát, ’s így eggy rövid epigrammámat mondottam fel melly rövidsége által bíztathata, hogy el nem fogok akadni. [270] Tudni akará, meddig múlatok Bécsben, ’s hallván hogy holnapután indulnom kell, parancsolá hogy akkor nap ebédeljek nála, mert holnapra el van ígérkezve, és hogy majd buzdítsam cselédit (így nevezé Erdélyisen gyermekeit) hogy szeressék honjokat és honjok’ nyelvét. A’ Grófné, testvére a’ Keszthelyi Festetics Györgynek, gyermekágyban fekvék, ’s ebédjénél csak kedves cselédkéji jelenének meg, ’s Mad. Bayr, ’s eggy Piarista, és a’ hangművész Hofmann; mert a’ Gróf mester vala a’ muzsikában is. – [271] Németűl írt verseinek jelenségéűl álljon itt eggy Elegiája, melly, a’ mennyire tudnom lehet, nyomtatás által nem leve közönségessé:

[273] Sonnenfels Udv. Tanácsos és Professor el vala foglalva, midőn nála megjelentem, de más napra rendele magához, ’s azért estvére, hogy velem tovább múlathasson. [274] Két óráig valék vele négyszem közt. Beszédünk tárgya Magyar-ország és a’ Magyar nemzet, ’s a’ Thereziai uralkodás. Meleg tisztelettel szólla a’ férfi nagyságot elhomályosító asszony felől, ’s örvende hogy érzésimet eggyezni látá a’ magáéival, hogy viszont tőlem hallhatá a’ mik szelíd uralkodása alatt nálunk történtek. [275] Utolsó esztendejiben fijának akará általadni az országlást, de Ministere,^* Herczeg Kaunitz, ellenzé. Melly asszony, mint uralkodó, és mint magányos! ’s ő, a’ ki olly sötét időkben neveltetett, ki olly sokáig küzde a’ jobb idők’ szellemével, és némelly vélekedéseket a’ sírig fenntarta, melly^* hajlékony vala a’ jobb gondolatot elfogadni, midőn azokat áltlátta! [276] A’ haza gyászt veve fel midőn elholt, ’s érzésből, nem parancsolatra.

[277] Búcsúzám Pászthorytól, ’s ez úgy kíváná, adjam tollába eggy epigrammámat, mellyet e’ napokban mondottam el eggy helyen. [278] Én sohol nem mondám el dolgozásimat mint Széchényinél, ’s így nem lehete nem értenem parancsát. [279] Pászthory még írta soraimat, ’s már az utolsó szón, midőn hozzá eggy szép német lépe be, csaknem fekete posztó kabátban ’s posztó lájbliban, fekete atlasz nadrágocskában, czipővel, hajtáskával, koszperddel, ’s Pászthory ellöké tollát, ’s forró tisztelettel ’s barátsággal szökött elébe. Az Eszterházy Ferencz volt, fija a’ Cancelláriusnak, ’s kevés napokkal ezelőtt még Referendárius. [280] Lelkes és bátor férfi, kit a’ Magyar Nyelv mellett olly nagy gyönyörrel hallék perorálni a’ Dietán. Pászthory kére hagynám magokban, ’s ámbár más nap korán reggel akarám elhagyni Bécset, parancsolá hogy ismét megjelenjek nála, mert velem szóllania kell.

[281] Pozsonyban felmenék a’ várba, meglátni a’ Semináriumot; mert József azt, Bécsbe vitetvén innen 178 az itt tartott koronát, a’ várat Papnevelő-házzá változtatta. Annak akkor,^* most Helytartói Tanácsos Mélt. Horváth János Püspök és most Pozsonyi Kanonok Döme Károly Urak, tagjai valának, kormányzója pedig Szabó András, később Kassai első Püspök, Ürményinek kedveltje. [282] A’ derék ifjakban lángola a’ hazai nyelv’ szerelme, mellynek virágzása nélkül semmi nép nem emelkedhetik culturára, ’s azt előbbre vinni kinek inkább tiszte mint Papnak? [283] Gessner, Bácsmegyei, a’ Kassai Muzéum és Orpheus nevemet már ismertté tevék, ’s talán itt az is tudva volt, hogy a’ Hobgárdi Plebánusnak a’ Calvín’ tanítványa szerzé az érdemlett arany emlékpénzt; ’s kimondhatlan az az öröm, mellyel a’ derék ifjak látásomra ömlöttek. Körül valék fogva a’ fekete talárisba öltözött ifjaktól, ’s Döme a’ körből ki nem ereszte, míg nekik valamelly versemet el nem mondom. Örömet csinálok az örömről lemondottaknak, mondám magamban, ’s Secundusnak eggyik Csókját declamálám el nekik, magyarra fordítva. Eggyszersmind jelentém, hogy e’ napokban eggy Prágai Zsidó fogja meglátogatni, ki inkább ismeri Spinózát és Lessinget mint a’ Thalmudot. Döme eggy versezetet külde le hozzám a’ Rózsa nevű fogadóba, melly melegen festé nekem szeretetét.

[284] Midőn itt, közel a’ Dunához, nem emlékezem többé hova, kimentem, eggy valakit láték jönni felém, nagy szépségű paripán, ’s minden cseléd nélkül. Hulla előtte a’ sok kalap, ’s kiki mélyen hajtogatá magát az én isméretlenem^* előtt; de most, közelébb jutván hozzá, két kengyelfutóját sejtém meg, kik uroknak a’ sokaságban útat csinálának. Kávészín bugyogó bővségű kaputjába vala nagyon begombolgatva. Az Cardinális Batthyáni vala, fija Lajosnak, ’s Strattmann Eleonorának unokája. A’ Novemberi nedvek nem engedék hogy kertjeiben járja ki magát, ’s annak pótlására méne ki.

’S e’ látványom engem eggy másikra emlékeztet. – Pestnek úczájin 1782. így láték közelíteni felém minden cseléd nélkül három idegent, hónjaik alatt tartott kalapokkal. A’ ki középben jött, végig-gombolt kék nyári kaputban jöve felém, pipacsszín strimfliben; illyen színű vala papi kisded sipkája is parókáján, ’s bal mellyén a’ Szent-István Rendének csillaga – Cardinális Bécsi Érsek és Váczi Püspök Migázzi Kristóf. Jobbja mellett Gyóntatója lépdelt, balja mellett Orvosa.

De ha nékem Bécsi útaim örömet adának, keserűséget is adának: hűlni látám magam eránt Előljárómat, kinek szeretete nekem kedvesbb vala az asszonyok’ szereteténél. Az elhűlés ollykor kedvetlenűl is érezteté magát. Szóllani akarék, de kerűlé a’ magyarázatokat. Némán tisztelém tehát neheztelését, ’s kettőztetém gondjaimat hogy vigyázatlanságom ne bántsa meg; akart vétek hozzám őeránta nem fért. Keserűségimet az a’ bizonyos remény enyhíté, hogy atyai szeretete pótolékkal fog visszatérni. Az meg is leve, bár későn.

Szerető szív készebb magában keresni hibát mint szeretete’ tárgyában, ’s nekem a’ Gróf Török Lajos’ terhelésével^* nézhetni vétlennek magamat sem akkor nem volt öröm, sem most nem az, minekutána hozzá újabb, szorosabb, szent kötelékek fontanak. De tudva van hogy ő, a’ tisztalelkű, nem tudta hinni hogy valaki jó^* ne legyen ha jónak mutatta magát, ’s meg vala csalva, és hányszor! Ezenfelül neki elég volt a’ jó: nékem a’ jó nem kelle ha lelket, tüzet nem láttam a’ jóság mellett, ’s mindég azt jövendőlgetém, hogy a’ ki lélek és tűz nélkül van, végre is rosszá válik a’ jóból. Némellyeknek az vala igyekezetek^* hogy lábra kaphassanak, hogy a’ Gróf’ bizodalmát megnyerjék, készek osztán ledönteni, eltaposni jóltevőjöket, mint a’ ki atyja’ tetemein nyargala el szekerével; ’s a’ mit megjövendőltem, megleve. Ezek láták hogy őket nem szenvedhetem, ’s rettegtek, de gyűlőltek is.

Midőn most, 1789. Novemb. Bécsbe készűlék megint, ’s négy eszt. alatt harmadszor, ezeknek a’ lelketlen de nagyra vágyó semmiknek eggyike elkezdé suttogni a’ városban, hogy engem oda gonosz szándék vonsz, és midőn azt mások is suttogák őutána, hűségből hírt vive a’ Grófnak, hogy a’ városban ezt suttogják. Nem tartám magamhoz méltónak hogy szót tegyek róla, ’s minthogy tisztaságom csak úgy világosodik ki ha megyek, mentem. Az idő megmutatta én csaltam e meg magamat őbennek, vagy ők bennem magokat.

[285] Minthogy ezt gyermekeim is fogják olvasni, légyen szabad feljebbre kitérnem. Az illy példák’ látása ’s hallása jót szűl.

[286] Behozatván 1785. a’ József által parancsolt új rend, ’s a’ Vármegyei tisztségek tartós tisztségekké tétetvén, Vice-Ispánom elhitte vala magát, ’s gyenge férj felsőbbségét fájosan kezdé éreztetni tiszttársaival. Ezek ismerék önbecsöket, és minthogy a’ bántások nem fogytak, hanem szaporodtak, elhatározák magokat, hogy Basájok’ gőgjét tűrni nem fogják. Forrtak, fenekedtek. A’ bosszankodók’ eggyike tüzesbb vala mint hogy elfojthassa neheztelését, ’s az általa gyűlőlt és szívesen szeretett Vice-Ispán’ vacsorájánál gondolatlan szó pattana ki szájából. Ez elrettene, ’s reggel már ment kérelme a’ Kir. Commissáriushoz Eperjesre (Szent-Iványi mint Sárosi Fő-Ispán, oda vette vala lakását, de tovább áltjöve hívatala’ kijegyzett helyére), hogy jőne által, ’s a’ lángba csapáshoz közelítő tüzet fojtsa el első szikrájában.

A’ Kir. Commissárius még az nap igen későn megjelent, ’s Kelcz más nap méne hozzá, ’s egyedül. A’ neheztelők ezt megtudák, ’s új bántásnak vevék. Összefutván tehát a’ kik Kassán valánk, mentünk, hogy Vice-Ispánunkat ott érjük, ’s megjelenésünk éreztesse hogy magunkra gondunk van.

Szent-Iványi nyájasan fogada ’s teljes nyugalomban, ’s csak hamar a’ Vice-Ispánhoz fordúlván, kéré ezt, hagyná őt velünk. – Az Uraknak bajok van a’ Consiliáriussal, mondá. Azért jöttem hogy eligazítsam azt, és hogy elégtétet adjak, ha szükség lesz rá. Szóljanak^* bizodalommal; tapasztolni fogják egyenességemet. – Ezek némán maradának; némán a’ tüzes is. Amaz megújítá kérését, ’s nyájassággal, de hijába. – Én megszóllalék. „Érzem én, hogy a’ hol öregek és felsőbbek hallgatnak, nem engem legifjabbat, legalsóbbat illet a’ szóllás; de azt is tudom hogy sem Consil. Kelcz Urnak, sem a’ kikkel megjelentem, nem teszek kedvetlen szolgálatot, ha szóllok. Tisztelettel mégyek tehát elébe az Excellentziád’ meghívásának, és egyedül azért, hogy társaimat a’ panasztét’ kedvetlenségétől megmentsem.”^* Ekkor előadám a’ panaszokat, nem hallgatván el a’ kicsinységeket is, mert a’ kicsinység azért fáj nagyon, mert kicsinység, ’s keresett, akart, hideg bántásnak bizonyítja magát – hogy Kelcz a’ hívatalos levelekben Kegyelmed titulust osztogat.

Szent-Iványi minden szó nélkül álla eggy ideig, ’s rám mereszté tekintetét. Bizonyossá teve bennünket, hogy az előadott panaszoknak mindenike meg fog szűnni, igen a’ hívatalainkat megalacsonyító titulatúra is; de inte eggyszersmind, hogy a’ multakat mi is teljesen feledjük. Nekem megköszöné bizodalmamat, ’s olly melegen, hogy az eggyszersmind kímélő pirítása vala azoknak, a’ kik szóllani nem mertek.

Nem merni a’ mit merni kell, gyalázat, ’s társaim ezt nagyon érzék. Azonban nem vevék nekem balúl hogy őket megpirítottam, ’s szóval ugyan meg nem köszönték, de megköszönték tettel. Látták hogy vártam hogy ők szólljanak; látták hogy küszködés után szóllottam, ’s nem megsértésével azon tekintetnek, mellyel erántok tartoztam; nem a’ szerénység’ megsértésével, melly az ifju kornak annál főbb dísze, mert az öregnek is az. Még most is gyönyörködöm tettemen, de pirúlnék ha csak ragyogni akartam volna a’ szóllással. Illyet tenni csak ollykor szabad, mikor elmaradna ha mi nem tennénk. – ’S e’ kitérésem után most vissza dolgaimhoz.

[287] Eggy semmi, de a’ ki nagyon szeretett volna lenni Úr, azzal köszöné meg a’ Gróf Török’ kegyeit, hogy megvásárolva harmincz ezüst pénzen, meg akará buktatni jóltevőjét. A’ Kassai tánczoló nagy palota^* szűk vala minden rendeket elfogadni a’ farsang’ utolsó napjaiban, ’s az Uraságok magoknak^* más házat bérlelének ki. Sokan innen áltmenének amoda, sokan onnan ide. Ezek’ számában vala az árúló is, ’s én azt csak akkor pillantám meg, midőn már csuszogatá menüetjét. Azonnal futottam Gróf B– Jánoshoz, ’s hívtam az árúló’ elébe, ’s tudván mi fogna következni, mentem előszóllítani barátimat, barátnéimat. Vége vala a’ menüetnek. A’ Gróf tudni akará, kinek hívják. Megnevezé magát. De csak még is nem az, a’ ki Gróf Török ellen hálátlánúl bána? Az ember elnémúla. – ’S miként mersz te boldogtalan, ez undok lélekkel, e’ bélyegzett homlokkal, becsűletes emberek közzé lépni? Ki innen, mert lerugatlak! – Taps és víg lárma tölté el a’ palotát. – A’ kártyázók előrohanának az oldalszobákból, ’s ezek közt Szent-Iványi. Hallván mi történt, és hogy az az én munkám, ’s hihetőleg még emlékezvén arról a’ mit a’ Kelcz’ baja felől feljebb beszéllettem, két csésze oleo-levest parancsola. Leűlt, ’s széket^* adatott nekem. Megiván levesünket, megszorítá jobbomat szó nélkül, ’s ment. – Melly öröm volt nekem ennek jutalmáúl venni a’ Gróf Török’ csókját! – És még eggy kedves emlékű történetet.

Kezembe évenként eggy pár száz forint vala letéve, segédűl a’ tanítókká-készűlőknek. E’ pénzből Aszalay Jánosnak, kit a’ Sáros-Pataki közös-iskolába küldöttem, öt forintot adtam úti-kölcségre. Az év’ végével felküldém számolásomat a’ Helytartó Tanácshoz, a’ Nyugtatókkal. – Eggy nap két hívatalos levelem érkezék. Elfoglalva, inték a’ hozónak tégye le másik asztalomon; de az jelenté, hogy eggyiknek rekesztékét parancsa van visszavinni. Elborzadtam a’ levél’ olvasására, ’s a’ rekesztéket a’ hozó’ kezébe adám minden hang nélkül; ismertem a’ jó embert. – Az Aszalay’ Nyugtatóját az öt forintról Budán az én írásomnak ismerék, ’s azért Budán, mert már Kassán, ’s Gróf Török parancsot veve, kivenni feleletemet, a’ rekesztéket pedig visszaküldeni. – Fájt nekem hogy gyanu terhel, ’s öt forintért! Azonnal mentem szentűl szeretett Előljárómhoz, felvilágosítani, ha csendesen lelem, de hallgatni, ha hidegnek találom. A’ Gróf kiment, egyedül a’ Grófnét lelém; az áldott asszony nem mere szemembe nézni. Szabadon viselém magamat, víg, de nem ingerlő kedvvel, meleg tisztelettel, gyermeki hűséggel, mint mindég; de nem szóllottam.

Kassa tele vala a’ hírrel, ’s némellyek lesék minden lépésimet, mozdúlatimat, tekintetimet, szavaimat. Örvendezve jövendőlgeték hogy oda leszek, ’s nyugalmam nekik színlett nyugalom vala. A’ jók még melegebben tapadának hozzám; szántak, mutatták hogy vesztemben is barátim, de a’ dolgot legtávolyabbról sem illették. – A’ tartós méltatlanságok elkeserítik elménket; kevély valék szenvedésimben, ’s feltétem mellett, hogy senkinek nem szóllok, tántorodás nélkül állottam meg.

Végre megérkezék az Aszalay’ bizonyítványa, hogy említett útjára tőlem e’ pénzből valóban felveve öt forintot, hogy a’ Nyugtatón álló napon vette fel, ’s magát a’ Nyugtatót az öt forint felvétekor írta meg, és nem később. A’ lap’ alján Zemplény Vgyének Szolgabírája bizonyságot teve, hogy annak sorait Prof. Aszalay János az ő szemei előtt öntötte papírosra. Jelentésemben elmondám^* a’ mivel sem addig nem dicsekedtem, sem később nem fogtam volna, a’ szolgált ügyet erszényemből is mint segéltem.

Most viszont én lesém mit olvashatok az előre^* örvendők’ arczaikon. De az ollyanok nem tudnak pirúlni.

[288] Gróf Török eggy nap reggeli tízkor feljőve hozzám, hogy ebédjéhez hívjon meg, ’s azért épen ma is, mint igen gyakran egyébkor, hogy láthassak két Lembergi Professort, kik Bíráknak rendeltettek a’ Budán tartandó concursusban; eggyike Franciscánus, a’ másik Capucínus; postán mennek, ’s hamarább eszik miattok mint szokott. – Olly házhoz valék meghíva, honnan el nem maradhaték, de megígértem, hogy tizeneggykor szobájában leszek.

Kegyes Előljáróm alig méne el tőlem, midőn eggy nem jó ember belépe hozzám, tekervényeivel^* hálójába akara keríteni. [289] Szerencséjére az emberiségnek a’ rosszak eszetlenek is eggyszersmind. [290] Tűzbe jövék, ’s kikergettem magamtól. [291] Egyenesen szaladtam a’ Grófhoz a’ ház közbülső emeletébe, ’s elbeszéllém, melly gyalázatos emberek ólálkodnak utána és utánam. A’ beszéd még nem ére véget, midőn kopogának, ’s a’ két vendég belépe; eggyike kisded, húsos, barna, kopaszodó; másika magas, orras, ’s olly színű arczában, mint Capucínusi színű kabátja; ez hallgató, amaz beszédes. Nem érzém magam’ az első felé vonatni, a’ másikától, Fesslertől, vissza is tolódtam. – Professor Urak, halljanak, kérem, eggy rendes történetet.

Véget érvén a’ beszédben, M… megszóllala: Engedd hogy eggy expediens tanácsot adhassak. – A’ tanács valóban expediens volt, de rút. Elborzadtam tőle. Professor Úr, mondám, kíméléssel, én úgy nem szoktam. Az idegen meghökkene, de a’ Gróf annyira el vala ragadtatva az által a’ mit M–nak feleltem, hogy nekem jöve, ’s forróan szoríta karjai közzé, meg nem gondolván hogy a’ nékem adott forró csók, vendégének szörnyü döfés. Én érzettem azt; vettem kalapomat, ’s magokban hagytam.

[292] Elsétálván eggykor a’ Franciscánusok’ temploma előtt, vádlám magam, hogy annyi esztendőt töltvén már Kassán, soha ott nem voltam, ’s kedvem jöve bemenni, hogy Architecturáját ’s képeit lássam. Eggy Barát magyar nyelven tartá predikatzióját, ’s kevés hallgatóknak. Gyönyörrel, ’s igen nagy gyönyörrel hallám a’ tanítást, ’s a’ mint az isteni tiszteletnek vége volt, felkeresém a’ Barátot. – Lovasy Benedek, Bihar Vármegyei fi, fija a’ Diószegi Predikátornénak, ’s eggykor Debreczeni Togátus. Az embert még inkább megszeretém Cellájában mint cathedráján.

Következő vasárnap azon órában mellyben tudtam hogy a’ Barát ismét predikálni fog, kértem Gróf Törököt, jönne velem a’ Franciscánusokhoz. Meg nem foghatá mit akarok, de jött. A’ Barátról semmit sem szóllottam, hogy láthassam, melly behatást tészen predikálása reá.

Lovasi még nem volt cathedrán. A’ Gróf nagyon megilletve, ’s nem győzte magasztalni a’ tanítást. – Ekkor vallám meg, miért^* kértem ide. – Látni akará a’ Barátot. A’ Gróf és én olly hírbe hozánk Lovasyt, hogy hallgatóji alig lelének helyt a’ templomban, ’s az én felekezetembeliek csaknem annyin hallgaták mindég, mint a’ Gróf’ felekezetén lévők.

A’ Barát gyanúba jött, ’s Rozsnyai Püspök Báró Andrásy Antal elkérte őtet az Egritől, hogy szem alatt tartsa.^*

Rozsnyóra küldettetém ki hívatalomnál fogva, ’s a’ Klastrom előtt állék meg. Lovasy tudtomra adá hogy a’ Püspök Hosszúréten van. Lekiálték, hogy a’ forspont ki ne fogjon, ’s Lovasy velem akara jönni. Micsoda? te a’ Püspökhöz? – Én; engem nagyon szeret a’ Püspök. – Nem mertem hinni szavának; tudtam miért hozatott el Kassáról.

Nem engedém hogy forspontom az udvarra behajtson; két hatlovas hintó és eggy négylovas az ajtó előtt álla, ’s eggy udvari cseléd tudtomra adta, hogy a’ Püspök Rozsnyóra indúl. De eggy másik cseléd jött a’ Püspök nevével, ’s jelentette hogy Ő Nagys. addig szekérre nem űl, míg a’ vendég bé nem megyen hozzá.

A’ Püspök canapéjára parancsola, ’s elkezde velem szóllani küldettetésem felől. [293] Nem szerette az én Swietenemet, igen ennek atyját; az más ember volt. Jelen valék, mint Novítius Jesuita, midőn Bécsben mint Rector Magnificus, eggy Beszédet tarta: De morte non consummata, ugymond; ’s már lestem, mit fog mondani Lázár felől. Monda, ’s azt mondá a’ mit kelle.

[294] Azonban nyílék az ajtó, ’s a’ szálas növésű Barát belépe, ’s prosternálá magát a’ nem jól nőtt és igy igen alacsony Püspök előtt. Ez felálla, ’s keresztet vete a’ homlokával földet érő Papra, ’s inte neki, hogy űljön le. Ez állva maradt. – „Parancsolom,^* űlj le.” – Lovasy leűlt, de soha nem szólla.

A’ Püspök tudni akará, mi tehát az, a’ mit én az ifjabb Swietenben becsűlök. – Az igaz, görögűl úgy tud, a’ mint kevés az egész Europában; az is igaz, hogy őtet eggykori Szerzetes-társam Dénis meleg szeretettel szereti; de mingyárt mutatok én neked eggy más valakit, a’ ki inkább vala Zsení^* mint Swieten. Ekkor felkele, ’s a’ canapéval áltellenben álló asztalkáról, mellyen eggy ezüst nagy crucifixus álla felveve eggy könyvet; az Uj Testamentomot, ’s végig olvasá fenn szóval a’ Máté V. Részét. – Én^* emlékeztetém hogy estve lesz, ’s búcsúzám. Eggyütt menénk be a’ városba.

Andrásy nem vala gazdag Andrásy, nem vala gazdag Püspök, és még is sok jót teve a’ szegény sorsú tanúlókkal. Gondolkozása a’ mai, lelke a’ régi Rómaiaké. Hívebb tisztelője, mint én, senki nem lehet, bár gondolkozása nem enyém.

[302] Közös-Iskoláknak neveztettek mellyekben külömböző vallású Tanítók taníták a’ kezeik alá bízott ifjúságot. Az Olvasást ’s Grammaticát kár és veszedelem nélkül taníthatá a’ Professor a’ gyermeknek, ha ő és ez eggy Vallás’^* tagjai nem voltak is; Catholicus gyermek a’ Vallást a’ maga felekezetebeli Tanítótól tanulta, mint a’ Protestáns a’ magáétól.

[303] De Swietennek ez a’ plánja igen sok ellenkezőt talált, ’s Leopold^* ostromoltatott, hogy szűntesse meg. [304] Engede a’ kérésnek. Ennek következésében a’ Helytartó Tanács eggy Apríl. elsőjén költ Rendelése által felső parancsra elhirdette, hogy Báró Prónay Gábor Gömöri Fő Ispán és Consil. Vay István, Tudományok Fő-Directorai amaz a’ Pozsonyi, ez a’ Pécsi Megyében, és én, szolgálatunkból el vagyunk eresztve, de fizetésünket^* még esztendeig vonni fogjuk, ’s minthogy hívatalainktól csak az említett oknál fogva mozdítatunk el, bizonyossá tétetünk, hogy első kiüresedéssel illőleg fogunk ismét szolgálatba fogadtatni.

A’ rendelés’ mását Gróf Török nekem már Apríl. 11dikén áltküldötte Kázmérból Regmeczre. Kedvetlen ember hozá, ’s hamar akarék tőle szabadúlni. Az látni óhajtá mint roskadok össze, ’s csaknem összeroskada látván hogy én nem. Hét^* testvér’ testvére valék, ’s ezerötszáz forint jövedelemtől esém el, ’s olly hívatalból mellyet örömmel viseltem volna késő vénségemig; de én nem bérért szolgáltam.

Anyám olly fájdalmasan vette a’ hírt, mint én színetlen nyugalomban. Rég olta gyakorlám magamat azon mesterségben, hogy tűrhessem a’ mit kell, ’s hogy örüljek a’ hol lehet. András nagybátyám úgy kíváná hogy mingyárt menjek Bécsbe, hogy szólljak a’ Fejedelemmel. Swieten és Pászthory annyi jeleit adák kegyeiknek, hogy az ígéret’ teljesedését bíztosan várhatom. Én nem óhajték többé^* szolgálni, de arról anyám ’s nagybátyám hallani sem akarának. Kénytelen valék engedni, ’s már Májusban Bécsben valék.

[305] Leopold Pízában múlatott, ’s úgy hivé minden, hogy sok ideig fogják ott tartóztatni dolgai. [306] Iskolai barátom Consiliárius Párniczky Mihály és eggy ifju Kapitány, most Generális, Gosztonyi Úr az úczán akadának össze velem. P. megértvén mi végett jövék, kére, hagynám ott a’ Vadembert; sokat is költök e’ fogadóban, meg is lophatnak. Szállásán két szoba áll üresen; bérlelném ki azt. Ha alattam szakadna ki a’ padlás, hozzá fognék leesni; ha őalatta, mind ketten Gosztonyihoz. Örvendve fogadtam el tanácsát.

Házi-asszonyunk a’ Párizsi születésű özvegy Consiliárius W–né vala; hatvanhárom esztendős, fogatlan, csont^* és bőr; haja félig ősz félig rőt, ajkai színetlenek, arcza mint a’ halotté. De melly szeretetre-méltó a’ lelke! melly minden tekintetben igen derék, melly mívelt, melly kedves társalkodású asszony! A’ ki szóllani hallá, felejté hogy szeme tőle irtózik. Ha hazája jutott eszébe, ha ez lett tárgya a’ beszéllésnek, csupa tűz; kevélykedve mondá, még szükség nélkül is, hogy ő Bécsben is franczia; és minthogy a’ szent lángot mi magyarok is érezzük, francziának nézé a’ magyart. Kért, hogy valamikor szobájába lépek, vegyek a’ plundra mellé is mentét, ne frakkot.

[307] Azt hiszed e te is, mondá eggyszer, a’ mit a’ Bécsiek, hogy mi francziák hamisak vagyunk, mert nyájaskodásinkban nem lelünk határt, ’s szavaink többet mondanak mint jelenteni akarunk? De a’ mi szavainkat a’ vevő^* az adó’ értelmében veszi, mint midőn magát a’ német is alázatos szolgának mondja, holott a’ szó csak annyit^* jelent, hogy az összeakadás nem kedvetlen. Mellyíke jobb, a’ mi szertelen édeskedésünk e, vagy ez a’ medvemormogás? – Szereté hallani hogy a’ magyar falusi ifju^* nem csak kincsének mondja a’ kit szeret, hanem édes csillagának is azonfelül.

[308] Ezen francziaságával engem, ha magunkban valánk, kedves fijának szóllítgata, ha idegen lépe hozzá Grófnak. Jóságod engem szörnyen elakaszt, mondám neki; vendégeid annak nézhetnek, a’ ki egyébnek adom ki magamat mint^* a’ mi vagyok, ’s borzadok e’ képzelettől. – Hagyj honi szokásom mellett, ez vala minden felelete; nálunk minden Gróf; a’ hogy itt minden Herr von; eggyik úgy bohóság mint a’ másik. Vendégim tudják szokásimat.

[309] Eggy reggel Párniczkynál ívám kávémat, midőn eggy ismeretlen lépe be hozzá; kisded termetű, csontos, hízni ’s kopaszodni ’s őszűlni kezdő, gömbölyeg képpel, piros orczával, kék szemmel, élesen hangzó szóval: Consiliárius H– József Úr, mondá nekem P–, ’s engem megneveze az idegennek. – Ismerem az Urat, mondá ez; nekem jött, ’s megcsókolt: én nevét sem hallám. Atyja Predikátor vala Aszódon; magyarúl, németűl, tótúl folyvást beszéllt, és hibátlanúl. Lejővén Academiájiról, Titoknok leve Gróf Forgács Miklósnál; ’s midőn behozatának a’ Királyi-Commissárusok, Gróf Széchényi Secretáriusává nevezé hívatalának a’ Pécsi Kerűletben.^* Később Szeremi Vice-Ispán leve, de a’ József’ halálával történt változások megfoszták hívatalától. Most Bécsben élt, szolgálat nélkül.

Öltözete inkább gyanítatá a’ Tudóst mint a’ Vice-Ispánt, ’s különösségei közzé tartozott hogy nem átalla foldozott ruhában járni, cynicus^* kevélységből inkább mint szükségből. Szerencsétlenségemre már első eggyüttlétünk alatt nagyon belé szereték, mert tőle volt mit tanúlni. A’ nélkül hogy arra kértem, más nap hozzám küldé Nyelvmesterét, kitől ő hat hét alatt tanúlta meg az ángoly nyelvet.

[310] A’ melly napokon nyitva vala a’ Belvedere, mindég ott élék. Olly közel a’ Salesiánák’ Klastromjokhoz, meglátogatám a’ Gróf Török Lajos’ két leányait;^* anyjok ide adta, mert két testvére, Gróf Rogendorff leányok, itt viselék a’ fátyolt. Feljővén ide, csak magyarúl beszéllettek; rosszúl németűl, most csak francziáúl. Én a’ két gyermeket, Sophienak ötödik esztendeje olta, testvérimnek nézém, ’s Kassán egész estvéket tölték velek, felültetvén eggyiket eggyik térdemre, másikát a’ másikra. Emlékeztetém Sophiet, mint mondogatá Kassán, hogy ő enyém lesz, a’ mivel nem gondolék; igen azzal, a’ nehezteléssel, hogy midőn eggy angyali szépségű leány a’ Grófné’ látogatására jöve, ’s én epedve simúlék székéhez, Sophie e’ szókkal szakaszta el tőle: „Hozzám innen! nem tudja hogy enyém?”

Friedrich nevű^* Költővel, a’ Situátiók’ Írójával, eggy ebédnél ismerkedém meg. Ez látván melly örömimet lelem képekben, előbb némelly házakhoz^* vive el, hol képek állának, most kére, látogassak meg eggy Kopenhági születésű fiatal Festőt; nála kevés darabokat fogok lelni, és mind saját dolgozásit, de mind munkája mind maga érdemli hogy lássam. Az Stunder János Jakab vala.

Benyitván ajtaját, láttam hogy a’ Friedrich’ szava igaz szó volt: kisded, barna, mívelt lelkű ember, ’s édes mint a’ méz. Eggy academiai figúra, eleven model után, és eggy szép barna leány’ portréja, hatalmasan megragadának. Csillogott a’ festék vásznán, ’s a’ musculatúra a’ deli ifjan nem szenvede kifogást; gyakorlott kéz’ míve volt, nem kezdőé, a’ ki mindent nagyít és túloz. Kértem, folytassa dolgozását jelenlétemben; úgy nem veszti el^* óráját, én pedig tanúlok. – Olly szándékkal hagyám el honomat, mondá, hogy meglakván Drezdát és Bécset, Rómába menjek, de erszényem kiürűle. Magyar-országra szeretnék menni, de úgy, hogy midőn oda lemegyek, hazád munkámat már ismerje. Nem lehetnék^* e olly szerencsés hogy képedet festhessem, de olly nagyságban, olly állásban, olly öltözetben, mint nekem látszand jónak. Ára eránt ne légy gondban, ’s nyugtasson meg ígéretem, hogy inkább dolgozom hálából mint nyereségért. – Jóságod megelőzé kérésemet, mondám neki. – Tehát holnap elvárlak, de ruhád’ kofferével. És hogy megszakadás nélkül űzhessem a’ munkát, kérlek eggyszersmind, ebédelj nálam.

Midőn más nap belépék nála, fel vala vonva a’ vászon, nagy mint eggy ajtó. Felhányá kofferemet, ’s elijede a’ paszományos sötétkék mentétől. Maradjunk bőr nadrágod mellett, melly rajtad van, ’s vegyük mellé e’ zöld mentét, fejér gilletvel; a’ sárgás nadrág szelidebben áll mentédhez mint a’ sikoltó veres állana, ’s igazabban adja a’ muskulatúrát. Kijelelé fejemnek a’ helyt, ’s kirajzolá az egész figúrát, űlve eggy oszlop’ fejezetén, mellyen szép vetésben löke el eggy violaszín posztót, hogy a’ modern öltözet draperiát is kapjon; bal karomat eggy postamenten nyugtatá, jobbomat ölemben, ’s eggyik térdemet áltvetette a’ másikon. Később a’ postamentre kettős nevének patrónusát állítá fel, büsztben. Estig egészen bé vala kenve a’ vászon.

[311] Friedrich eggyütt ebédle velünk. A’ gyümölcsnél Stunder elkezde énekelni, ’s honja’ nyelvén. [312] Imhol eggyik strophája magyar orthographiával. A’ dán^* nyelv’ hangzását ritkán hallhatjuk, ’s így ez^* a’ Nyelv’ barátinak nem lesz kedvetlen:

[313] Klopstockot hozánk elő, ’s Friedrich előkíváná a’ Messziást. Ismered e a’ könyvet? kérdé tőlem. – Sőt fordítom: – Hogyan? ’s lehetne azt magyarra? Te vagy az első magyar kit látok, hogy szereti Klopstockot. – ’S hányat látál Bécsben; mert én úgy hiszem, hogy őtet a’ ti Blumaueretek, és Ratschky^* is, ki örömest kullog hátúl a’ maga Uzával, nem igen becsűlik. – Friedrich most olvasá nevezetesbb helyeit, ’s pathósszal. [314] Én Ódájit kérém elő, ’s a’ nap nagy örömek közt folya le.

[315] A’ kép nagy szerencsével készűle, [316] de mint minden feje Stundernek, a’ rajz hibás; csak a’ színekkel adá meg a’ hasonlóságot. Fejei ollyanok, mintha eggy eltört gipsz^* büsztöt hibásan forrasztanának össze. – [317] Midőn én, két esztendővel később, farkas-bundában léptem be Szarvason Tessedikhez, ’s ez engem nevemen szóllíta, ’s csudálkozám, hogy a’ ki soha nem látott, ’s nem tudhatja hogy e’ földön járok, mint szóllíthat nevemen; Magadat, ugymond, nem láttalak, de képedet sokat láttam Stundernél. [318] Oda a’ kép, ’s most egyedül hív mását bírom a’ fejnek. ’S itt eggy intést: Olajban dolgozott festést nem szabad soha levenni rámájáról, ’s összegörgetni, mert a’ vászon repedéseket kap, ’s azon többé senki nem segít. – A’ ki e’ képet látja, nem fog többé álmélkodhatni, miként történhete, hogy ifjabb esztendeimben két asszonyság engem Gróf Dessewffynek nézhetett, kihez most csak termetem’ nem szálasságában^* hasonlítok.

[319] Consiliárus H– megszóllíta, vonjak rövid mentét valahol nemzetünknek becsűletet csinálhatok. Ezek itt úgy hiszik, hogy a’ kinek oldalán széles kardot látnak, emberhússal él. Eggy nap így menék Artariához.

A’ bolt üres vala, a’ hogy azt sem előbb, sem soha azután nem láttam. Artaria ablaka mellett űle, ’s nem vala több embere jelen eggynél. Tájdarabokat kívántam. – Nürnbergieket? kérdé a’ cseléd. – Nem; Claude Lorraint, Vernét, Wouwermannt, és a’ mi egyéb nyelvemre jött. – Előmbe teríté portfeuilljét, ’s később még eggy másikát. Kiszedtem a’ mi szememet gyönyörködteté. A’ rakás nagy volt; most tehát a’ kiszedettekből szedém ki a’ jobbakat; megcsináltatám a’ contót, ’s menni akarék.

Artaria elállá útamat. Engedelmeddel; hol utazál te? – Nem értettem. – Belépvén boltomba, ugymond, ruhád figyelmet támaszta bennem, ’s ne vedd rosszúl, bizonyos kedvetlen emlékezést. Emberem neked impertinentiával felele, ’s követlek képében. Te erre négy öt nevet említél, mellyek felől [nem értém], mint ismérheti a’ ki [e’] ruhát hordja; úgy hittem, vakon kapád fel valahol.^* Míg tehát e’ két nyalábot végig forgatád, le nem vonám rólad szemeimet, ’s tetszék nekem,^* hogy nem elébb nézéd, kitől van a’ darab, hanem millyen a’ darab. Messzéről is ismerem portékáimat, ’s hízelkedés nélkül mondhatom, szemed első nézéssel a’ legjobbakat választotta. Nem hihetem hogy ezt tudhassa a’ ki hazád’ határin ki nem lépe. A’ mesterséget ott még nem ismerik.

Hazámban még nincsenek Képáros boltok, nincs alakló Academiánk, ’s Nagyjainknak egyéb kell mint festés és rézmetszet, mondám. Az én honom pénzetlen ország, a’ Szép Mesterségek’ szeretete pedig pénzt kíván. De eljő nekünk is az óra, melly később tűnt fel Bécsnek is mint Drezdának, Párizsnak, Londonnak. – Felszabadíta hogy járjak boltjába, ha semmit nem veszek is; Udvari-Tanácsos Görög Úr pedig még inkább megnyeré nekem hajlandóságát, ’s ennek köszönhetém, hogy boltjában nehány temérdek árú Festői Útazásokat^* végig forgathaték.

Még az nap összetalálkozám Báróczival, Báró Vay Miklóssal, Danczkaival, ’s elbeszéllém neki ’s Referendárius Semseynek, kihez eggyütt menénk, mint járék Artariával. Menj vissza, kérlek, mondá Báróczi; ’s emlékeztessd, hogy midőn Schmutzer elkészűle Theodosiusával, Bécsben öt kele el, míg Párizsból megszóllítatott hogy küldjön ismét háromszázat, mert az elsőbb háromszázat mind elkapdosták. – [320] A’ Múzsák járvány Istenségek, ’s Bécs és Pest nem pirulhatunk, hogy hozzánk később [jöttek].^* Pirúljunk ha örömmel nem fogadjuk.

[321] Nem magamnak csinálok vele complimentet, hanem nemzetemnek, midőn később el fogom mondani mint jártam Wutkyval a’ Belveder’ szobájiban és a’ Kitzling’ szobránál. [322] Itt csak eggy intést azoknak, a’ kik rézmetszeteket gyüjthetnek. A’ ki szereti a’ szépet, de szemét ’s lelkét nem gyakorlotta, választassa a’ darabokat olly barátjával a’ ki ahhoz ért. Nem szemnek tetsző, de igen jó darabokat az ifjú Festők’ táskájikban találni, és az Antiquáriusoknál, ’s igen olcsón. Óvják magokat azt venni a’ mi módi portéka; azt kell venni a’ minek tartós becse van. –

[323] Engem itt eggy makacs nyavalya ére; a’ sárgaság; képem ollyan leve mint a’ narancs. ’S a’ betegség elvevé lelkem’ erejét is; alkalmatlan levék minden örömre, minden munkára. Elszédűlék Nyelvmesterem’ leczkéji alatt, ’s még rajzolatimat ’s architectúrai stúdiumimat sem folytathattam.

Orvosom eltilta a’ kimeneteltől míg a’ nap hanyatlik; mert az izzadás megfogyasztja a’ mi kevés erőm még megvan. Akkor járjak ki a’ glaszira, ’s mihelyt lankadást érzek, pihenjek meg a’ gesztenyék alatt.

Eggy estve eggy szálas, vékony-termetű, szederjes arczu idegen megszóllíta, ha nem az vagyok e a’ ki magyar ruhában Júniusnak vége felé itt ’s ott ebédlék. – Sajnálom hogy űlést nem foghatok melletted, ugymond; de mennem kell; Lectora vagyok Herczeg Kaunitznak, a’ Ministernek, ’s mingyárt üt órám, hogy számot adjak e’ héti olvasásimról. Ha erőd engedi, kísérj a’ Császári lakig.

Mentem volna, ha Nussdorfig kellett volna is. Melly szerencse, ’s már fiatal éveinkben, illy lelkekkel lenni összefüggésben! – [324] Eggy útam alatt eggy Horvát-országi fiatal-emberrel akadék össze Windpassingban, közel Német-Ujhelyhez. Az akkor látá Bécset legelébb, ’s bár utolszor; mert mit lát az ollyan Bécsben. Bánta hogy látta. Nem tudott egyebet látni ott, mint nagy házakat. Balkay, a’ Festő, kivel eggyütt jövék, soha sem felejtheté a’ szót, míg szekeremről Kövesden, Borsodban, letevém. – „Bécsben csak nagy házakat!” –

[325] Fogyni kezde sárgaságom, ’s ebédelni a’ Grifhez járék. Eggy Erdélyi születésű Orvos elijeszte, hogy a’ rosszgőzű városban hijába reménylem gyógyúlásomat; végyem lakásomat a’ tetőkre, vagy útazzak, de naponként ne többet mint eggy mértföldnyire. – Nem mehetnék e Pestre vizen. – Sőt igen. – [326] Hajóra rakatám szekeremet, ’s mentem.

H– később jöve asztalhoz. Eggy franczia körülhordá beretvájit ’s mindent megkínálá portékájival, ’s Grófnak titulála^* kitkit. A’ sor most őtet éré, ’s ő is megkapá a’ titulust, taxafizetés nélkül. – Bien^* obligé pour le titre, mondá a’ francziának. Most hozzám fordúla: Téged csikland e’ hang? – ’S ettől? kérdém; hiszen mindent így nevez; szájában ez csak phrázis. – H– vítatá a’ dolgot. [327] Nem látom miért volnék rosszabb, ha annak születtem volna, ha hogy az legyek eszembe nem jut is; de valljuk meg, a’ Grófságnak nagy haszna van; hamarább kap forspontot és a’ mit keres. – [328] Harminczöt^* eszt. olta úgy hiszem, hogy azért akada belém, hogy hallja feleletemet. – [329] Végre még gyanúba hozsz, hogy neked fáj hogy az nem vagy. [330] Aristipp fel nem akadt volna a’ franczia’ megszóllításán. – A’ Cátók igen, felele, ’s folytatta az evést, minden szó nélkül.

[331] Hajóra űlék tehát, ’s legényem, eggy hatlábnyi, igen jól nőtt, czifra bajszú ember, Petronell mellett hirtelen rosszúl leve. Az a’ csürhe nép melly evezőkkel dolgozott, nevetkőzni kezde rajta, ’s folytatá a’ kaczagást, mikor az én Mihályom könnyebben érzé is magát. Ez minden szó nélkül összeredőlé tíz ujait, mintha eggy ököl több nem volna mint kettő, ’s úgy csapa eggy Prussz szökevényhez, hogy az bugdosgatva dőle el. Lárma leve, ’s nagy, mint a’ hajós németeké, ’s elégtét^* kívántaték tőlem.

Vácczal áltellenben ki kelle kötnünk a’ szél^* miatt. A’ nap forró vala, ’s én megferdém a’ Dunában. Azalatt a’ fogadóban ismét elkezdődék a’ vita, ’s Mihály legényesen kiteve magáért. Hajós-mesterünk nem akará tovább vinni a’ garázdát. Kisűle, hogy ingerelve volt. Én tehát a’ magam legényemet, a’ Hajós-mester a’ magáéit, eltiltánk minden háborgástól, ’s pénzem visszaszerzé a’ nyugodalmat. [332] Jobban vagyok^* hogy sorba vertem őket, mondá Mihály; csak azt sajnálom, hogy az Úr nem láthatta. – [333] A’ szél enyhűlt, ’s folytatánk útunkat. Mi a’ nap’ olvasztó melege elől szobába vonúlánk. Mihály ismét fenekedék; össze kelle hordanom. Meg nem emésztheté hogy azokért. Bánatjában nyakára kanyarítá fejér köpenyegét, űlést veve a’ hajó’ orrában, távoly azoktól a’ kiket gyűlőlt.

Elkeseredett elmével felpillanta a’ hajó’ fedelére, ’s meglátá ott állani eggy Erdélyi Uraság’ Tiszttartóját, kivel az úton összeismerkedék. – Jó utat, Erdélyi pajtás, ugymond; hordja Isten Kendet szerencsésen, mind hazáig. Ekkor megoldván köpenyegét, eggy ugrással a’ Dunába szökött.

Eggy hajós-legény ketté vágá fejszével a’ csolnak kötelét, szigonyt^* kapa, ’s Mihály ki vala ragadva a’ vízből. Eggy Pap és eggy katonai Seborvos társaink mentek, ’s eggyike is, másika is dolgát végzé a’ haldoklóval. A’ Seborvos hanyatt fekteté a’ hajó’ fenekébe, megdörzsölteté, betakartatá köpenyegével, pokróczával, ’s bíztatott hogy fel fog éledni, mert erei vernek.

A’ szél újobban elakasztá menésünket; meg kelle hálnunk. – Pestre érénk más nap reggel, ’s a’ legény még is élet nélkül volt. Fiakerért mentem, hogy elvitethessem szállásomra, de Mihályt már nem lelém a’ hajóban. Felébrede halálos alvásából, ’s szállásomra jött, megnyitott karral.

II. Leopold megérkezék Pízából, ’s kevés napok mulva ment Prágába, megkoronáztatni magát. Az esedezések’ bészedését a’ Korona-örökösre bízta.

Elébb Swietentől akarék búcsút venni. – Színem,^* hangom mutatják, mondám, mennyire gyengíte el betegeskedésem. Nem bízom erőmhöz; engedje hogy előadásomat papirosomból olvashassam fel. – Szerencsésnek érzém magamat hogy ő alatta szolgálhaték; gondolkozásom, érzésim eggyeztenek rendelésivel. Hívatalba lépni többé nincs kedvem; egyedűl anyám’ akaratját^* teljesítém midőn most ide feljövék. Ez lévén az óra mellyben hozzá közelíthetek, kérem, fogadja el hálámat kegyei’ minden bizonyságiért; és minthogy én őtet nem előljárómnak szerettem nézni, hanem atyámnak, ha talán szolgálatom’ ideje alatt tettem valamit a’ mi jutalmat érdemelhetne, engedje nekem azt hogy kezeit gyermeki hűséggel megcsókolhassam. Tudom én mit köszönhet neki és atyjának az én hazám is.

Lelkem láng vala, ’s ki várta ezt? Swieten olly hidegen nyujtá felém jobbját, hogy kérésemet megbántam, ’s nagyon megbántam; mert szolgai lélekkel csókolni kezet borzasztó dolog. De kezemben érezvén jobbját, feledém hidegségét, ’s ajkaim tüzesen nyomúltak kezéhez.

Most Ő jöve nekem, ’s kiterjedt karokkal, ölébe szoríta, ’s megcsókolá előbb eggyik, majd másik orczámat. Szerénységem új tűzbe hozá, ’s a’ két elsőbb csókot nyomban toldá meg harmadikával, negyedikével. – Elkíváná papirosomat. – A’ mit most monda, nem hallhatja minden fül.

Melly pillantása életemnek az, mellyben magamat főbb tetőn érezhetém!

De midőn a’ visszaemlékezés e’ boldog órámra kevéllyé teszen, mint szomorodom el midőn látom hogy visszakapott papirosaim közt nem lelhetem fel Naplómnak e’ szakra tartozó darabjait.^* Ha tudnám, melly napja volt az életemnek, midőn engem nem a’ Minister, hanem Swieten, megcsókola, meghagynám unokáimnak, hogy az nekik légyen házi innepek.

[334] Épületem’ talpköve^* Széphalmon, Abaujban ugyan, de csak eggy órányira a’ Zemplény’ Gyűléses helye Ujhely, ’s két órányira Patak felett, áltellenbe Toronyával, melly utolsó a’ Tokaji bort termő hegyek közt (a’ tót ember meg nem tudja tanúlni a’ nevet, ’s Kis-Bányácskának hívja) 1791. Májusban téteték le, midőn már Bécsben valék, ’s September 10d. érvén haza, már felvonva leltem minden falát. [335] Selymecznek, Radvánnak, Kassának vevém útamat, ’s Mikóházáról ide kerűlék, ’s úgy tértem vissza Regmeczre, anyámhoz. Nyugtalan valék meglátni, mennyire ment a’ munka; ’s az vala minden óhajtásom, hogy minél elébb ide költözhessem^* ’s magamnak élhessek, nem ragyogva; – az a’ vágy engem soha sem bánta; hanem boldog függetlenségben.

[336] Melly örömek és melly csapások várnak e’ falak közt reád! – e’ gondolat rohana rám, midőn éjszaka, de világos éjszaka, a’ hold’ teljes fényében, először léptem bé pitvarom’ küszöbén. Tudtam, lesznek mind ezek mind azok; de ki álmodhatta volna meg azt teljes nagyságában! A’ jövendőt^* homályba fedi szemeink előtt a’ bennünket szerető Istenség; a’ jó elvesztené becsét, ha öröminket előre látnánk, ’s ki ne kívánná hogy^* nyelje el az örök éj, ha a’ rosszat mellyet el nem kerűlhetünk, viselni előre is kellene!

[337] Vádlának, ’s még a’ jók is, hogy feledém kötelességemet a’ hazához, midőn azon nyelv’ tanúlását sürgetém, melly elölni készűle a’ miénket. [338] ’S vádolják e atyát, ki gyermekeivel^* német nyelvet tanúltat, mert látja, hogy arra szükség van? Nem értem vádlóimat, de nem hiszem hogy annak nézhessenek, ki^* hideg volt valaha a’ nemzet’ nyelvéhez. Ha kedves hívatalom’ teljesítése ellenkezett volna meggyőződésemmel; midőn Fő-Notáriusnak már ki valék nevezve Abaujban, ’s mikor Vay József ugyan-azzal kínála meg Szabolcsban, ’s midőn értettem^* a’ mit monda, hogy innen inkább fogok emelkedhetni, úgy én nem^* léptem volna az iskolákhoz. Becsűletes ember fizetésért nem bánik lelki ismérete ellen; én szentűl teljesítém ellenkező tiszteimet, ’s így^* nyugalomban hallom a’ vádat.

„Ki minél jobban tud görögűl, annál semmire valóbb” – ezt mondák valaha Rómában, ’s ennek magunk közt is látjuk példájit; de az ellenkezőnek is látjuk, ’s gondolnám, a’ gonoszok’ számába nem fogjuk számlálni Cicerót és Atticust, és a’ kik e’ kettőhöz távolyabbról és közelebbről hasonlítanak. Tudni jónak^* mindent hasznos, ’s a’ ki^* rossz akar lenni, rossz lesz, ha csak magyarúl tud is. Vannak rá példáink.

[339] Bár magyarúl hallhatnánk olly predikatziókat, a’ millyeket Cleynmann mond! bár Pater Stanislaus is a’ Lovasy’ nyelvén gyönyörködtetné hallgatójit! De én nem örömest múlatnám el, ha Pesti lakos volnék, az ő tanításaikat azért hogy nem az én nyelvemen predikálanak. – Szolgáljon nekünk a’ szomszéd! ez vala a’ honját szerető Pálffy János Nádor’ toistja, ’s nem tudom mondhatunk e idvezségesebbet.

[340] Bácsmegyeim után Hamletet adám ki, a’ hogy azt a’ német theátrumon játszák, Pozsonyban 179 .^* ’s Stellát, ’s a’ Wieland’ Diogeneszét, Pesten 179 .,^* a’ Heliconi Virágokat, Almanach gyanánt Pozsonyban 1791., ’s fordítgattam mind azon nyelvekből, mellyeket inkább vagy kevesebbé értettem. Mind ez nem tetszék Olvasóinknak: [341] Bácsmegyei volt csemegéjek, mint tíz esztendővel ezelőtt Kártigám. Eggynél több Olvasója, ’s nem egyedűl szerelemben olvadozó ifjacskáink ’s leánykáink, Phraseologiákat dolgozának belőle. A’ hon’ első rendű Tisztviselőji két három estve Gróf Ráday^* második Gedeonnál, ki akkor Assessor^* vala a’ Királyi Tábla mellett ’s később Koronaőr leve, gyülekezének fel, felolvastaták^* a’ könyvet, ’s innen lesék, Nyelvünk kevés idő alatt hova fog emelkedhetni; Herczeg Batthyáni Lajos levelében köszöné hogy azt dolgozám, ’s maga Himfy is kedvellette. [342] Magam sem dolgozásomról^* nem tarték valami nagyot; hiszen az már tűzre vala kárhoztatva, ’s elébb mint Bacsányi^* ítélte reá; sem a’ német^* munkáról, melly után azt csináltam. [343] Nyelvünk még nincs elkészűlve, mondám, ’s így a’ mestermű sem érdemelhet óhajtott javalást: mint érdemelhetne tehát a’ középszer munka’ fordítása? Csak az igazán jót kell fordítani, ’s az fényt vet a’ hibás fordításra is. Ezért választám az említetteket, és a’ miket görögből, latínból, olaszból, francziából hoztam által.

[344] A’ Bácsmegyei’ szerencséjét az csinálhatá, hogy a’ történetet nem hagytam meg anyaföldén, hanem honunkba plántáltam által, ’s az Olvasó így melegebben és közelebbről érezheté magát megilletve. Továbbá az, hogy némelly kedves és érzékeny ’s poetai képű szóllásokat hoztam be a’ nyelvbe, mellyel előttem senki nem éle még nálunk; harmadszor, hogy a’ szép társaságokban ismert idegen^* szókat nem igyekeztem magyar névvel^* jegyzeni meg, a’ mit mások, ’s többére^* igen szerencsétlenül, cselekedtek. Hogy az utolsót tettem, ’s szép társaságoknak adott munkában tettem, igen jól tettem; de olly helyeken is tettem, a’ hol elmaradhatának vala, ’s azt nem jól tettem.

[345] A’ második Kiadás’ végében eggy levelem áll, melly heroínámat zavart fejű szeretője’ vádjaiból kifejtse, ’s voltak a’ kik úgy hivék, hogy ez a’ nem fordított, hanem saját tollamból folyt levél az egész Románnál többet ér. [346] Barátim tehát újra nekem esének hogy fordításimat hagynám abba, ’s adjak eredeti darabokat. Megismerem hogy azt tőlem kívánni annyi esztendei, soha meg nem szakadt törekedésim után méltán lehete; de hogy el nem fogadám tanácsokat, az legalább szerénységemet bizonyíthatná. [347] Akkor midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót ’s minél lehet jobban, hogy követésre méltó példát adjon mind a’ teremtésben mind a’ szóllásban, ’s a’ kettő által az ízlést nemesítse; de a’ ki mindég fordít, és csak fordít, a’ szerint jár, mint a’ ki mindég mankón jár; elveszti saját erejét.

[348] A’ Stylisticának, mondám, külömböző, sőt ellenkező nemei vannak, ’s minden nemnek, minden Írónak, más meg más nyelve. [349] Az ír jól, a’ ki úgy ír, a’ hogy a’ hely kívánja – apte qui dicit. A’ sokszínűségre kell tehát törekedni, nem a’ mit mások óhajtának, az Eggyszínűségre; ’s a’ fordítás erre a’ legszerencsésebb szer. De nem a’ mi Nyelvünket kell idegenné tenni igyekeznünk, hanem az idegent tenni miénkké; de vigyáznunk, hogy beszédünk, a’ nagy hűség’ keresése mellett, feszessé ne váljon, ’s a’ fenntebb nemű szépség, midőn nagyon kerűljük az idegent, közönségessé ne süllyedjen. Erre azt látám legtanácsosabbnak, hogy ne eggy Írót fordítsak, hanem minél többeket, ’s ne eggy nemből, hanem többekből, ’s az ellenkezőkből: francziát és németet, újat és régit, Wielandot és Klopstockot, Cicerót és Sallustiust. Ugy hittem, az a’ sokfélék’ másolgatása fogná majd csinálni, sokkal inkább mint a’ sokfélének csak olvasgatása, hogy a’ sokból nekem terem eggy új, eggy önmagamé, eggy énnékem saját, ’s nem csak a’ szóllásban, hanem a’ teremtésekben is, és ha magamnak nem, bizonyosan később pályatársaimnak.

[350] Meghala Leopold Császár is, Martz. elsőjén, ’s fija, Ferencz, Június 6dikára rendelé koronáztatását, ’s igen nagy örömére a’ nemzetnek, Budán, nem Pozsonyban. – Eximam regem Matthiam ex ore Hungarorum, monda II. József^* eggyik utazása alatt valamelly Predikátornak, ki nem győzé magasztalni előtte a’ mi Józsefi lelkű Hunyadinkat. Illy bíztatásokkal vígasztalá honunk’ némelly nagyjait az a’ Fejedelem is, kinél soha még nép Királyát inkább nem szerette.

Jelen valék midőn elsőben lépe fel székére, kiadni királyi kívánságait. A’ tágas palota a’ Budai királyi lakban tömve vala Rendjeinkkel. A’ lábtopogások végre jelt adának hogy jön a’ Király. Hozák előtte a’ keresztet, az Apostoliság’ czímerét, ’s a’ rövidlátású Herczeg Grasalkovics’ II. Antal helyett Herczeg Batthyáni Lajos a’ kivont régi kardot. Most jött, gyászban atyja és atyját kevés hetek múlva ( ) követett anyja után gyászban,^* felöltött térdig-érő mentéjében, dolmánnyal és csizmában, nem bakkancsban, leűle thronusán, ’s ott tette fel kalpagját. Cancellárius Pálffy Károly magyar nyelven szólla a’ Rendekhez. A’ Királyné’ számára polczozat készűlt a’ palota’ estéjszaki szögében. Midőn vége vala a’ dolognak, ’s a’ Királyné lelépe polczozatáról, Generális Gróf Fekete János olasz nyelven szóllítá meg: „Felséged látá ezt; mit ítél most hűségünkről?” Látom, felele a’ Királyné, és haki egyebet merészlene mondani^* mint a’ mit itt láttam, ujaimmal dörzsölném össze. – Épen Fekete mellett menék ki a’ palotából, ’s ő mondá el ezt nekem. – Boldog Király, ki magát szeretve látja Népétől! boldog Nép, melly magát szeretve látja Királyától! Czélja ennek és annak az Egész’ boldogsága, ’s ezt is az antagonismus’ törvényei tartják fenn, mint mindent a’ természetben. De az antagonismusnak baráti ellenkezésnek kell lenni, nem ellenséginek, nem hogy eggyik csésze felbillentse a’ másikat, hanem hogy egymást egyenlőségben tartsák.

A’ koronázás a’ Franciscánusok’ templomában méne véghez, melly a’ Budai vár’ estéjszaki végében áll. A’ Király felöltött, aranyfonalu, térdig-érő mentében jöve, csizmával; testvére Sándor Nádorunk ezüstfonalúban, de a’ mellynek szálai közt világos-kék szín játszott. A’ koronát eggyütt tevék fejére a’ Nádor és Cardinális Prímás Batthyáni József.

Innen gyalog menének a’ másik templomba,^* melly a’ vár’ dombja közepében áll, és a’ mellynek tornya a’ Mátyás Király’ czímerét viseli. A’ korona fején vala a’ Királynak, vállán a’ pallást, lábán a’ czéklaszín strimfli megkötve térdei felett, és az ocska sárga papucs. A’ koronát óhajtottam közelről látni, ’s megállék a’ torony’ ajtaja mellett, hogy midőn a’ Király ott belép, megpillanthassam. A’ sokaság a’ Püspökök közzé nyomott, ’s elvivének a’ királyi szék’ szomszédjáig, Ferdinánd Toskani Nagy-Herczeg és mostani Nádorunk megé, ki akkor serdűlő ifjúcska volt, ez aranyfonalú, amaz pipacsszín posztó térdig-érő mentében. Minekutána itt a’ Király Szentelt-Vitézeket ütött, felűle arabsz fejér lovára, ’s kísérve pallástos és infulás Püspökitől és az Ország’ Zászlósaitól, leméne elmondani eskét a’ Capucínus-piaczon.

Most az ebéd következék. Két asszonyság karomon vezetteté fel magát, és korán, hogy a’ hely, áltellenben az asztallal, nekik jusson. A’ Cardinális elmondá az asztaláldást, Cancellárius Pálffy pedig levevé a’ Király’ fejéről a’ koronát, ’s eggy ezüst medenczére tette le, melly a’ Koronaőrje Gróf Nádasdy Mihály megett eggy kisded asztalon a’ thrónus mellett állott. Annak szomszédjából minden oda törekedék hogy a’ Királyt, Királynét, Nádort, és két Érseket szemben láthassa, én pedig a’ korona mellé vágytam, ’s így azok nekem, én nekik, kölcsönesen könnyíténk meg az áltmenetelt. A’ Korona mellett maradtam egész ebéd alatt, ’s a’ szerint forgatám a’ medenczét, a’ hogyan azt előlről, hátulról, ’s eggyik ’s másik oldaláról látni akarám. [351] Lippert, Schmiedhammer és a’ II. Leopold’ koronázásakor Schauff,^* rajzolták azt, ’s ezen utolsó nálam vala itt. Kijegyzém botlásait; [352] de minekutána azt Pécsi Kanonok Koller Úr most nagy gonddal rajzoltatá, ’s munkáját a’ Koronáról kiadta, arról szóllanom nem szükség. Egyedül azt jegyzem meg, hogy a’ kereszt, a’ Korona’ közepén azért áll görbén, mert lyuka, mellybe be van srófolva, kibővűlt, ’s a’ sróf nem jól szoríthatja; és hogy az említett keresztről a’ diademába lemenő négy abroncs közt, a’ fejet béfedő sipka aranyszálakból szőtt takácsmunka, ’s nem öntött arany.

Még a’ Rendeknek adott ebéd mellett űlénk, ’s én Gömöri Vice-Ispán Szatthmáry Király Miklós Consiliárius mellett, midőn jőve az Udvar, a’ Király most Huszár ezredének sötétkék rókatorkos mentéjében, ’s felvévén vagy Szatthmáry elől vagy előlem a’ poharat, a’ Rendek’ egésségét itta. Szatthmáry azonnal kapott a’ poharan, hogy elvigye, de azonnal által is engedte az akkor még igen ifju Gróf Cziráky Antal mostani Ország-Bírájának, annak jutalmáúl, hogy Dugonicsnak vezérlése alatt a’ Pesti Magyar Kis Társaságnak feje volt, és azon remény alatt, hogy ezt háza’ kincsei közt fogja fenntartani, ’s soha nem felejti, belőle ki ivott, és melly egésséget.

[353] Eggyike azon házaknak, hol a’ Dieta alatt legtöbb örömmel élék, a’ Generális Gróf Fekete Jánosé vala. Nagyon elmés, nagyon eleven és lelkes ember, és széles olvasású. Erkölcsiben, gondolkozásiban, módjaiban félig franczia, félig török. Atyja, az Ország-Bírája, gondos nevelést ada neki, de illy lélekkel bírni, nem könnyü; nem oda mennek a’ hova vinni akarják, hanem a’ hova menni önmagoknak tetszik.

Fekete két Kötetben Mes Rhapsodies czím alatt adá ki franczia nyelven írt Verseit, ’s eggy példányt két átalag Tokajival külde Voltairnak. Az öreg Patriarcha megköszöné a’ két ajándékot, ’s a’ mint maga mondá nekem Fekete, franczia dévajsággal azt veté mellé, hogy bora jobb mint verse. Mások másként, a’ mint gyanítom, mivel nem hiszik hogy olly társaságokban élt ember mint Voltaire vala, ajándékot gorombasággal lehessen megköszönni. – Én, autográphok’ gyüjtője ’s másolója, égék látni a’ Voltaire’ levelét, de a’ Generális azt Fóton tartotta, két órányira Pesttől Vácz felé. Ki akara vinni magával, de midőn ideje neki volt, én nem meheték, ’s mikor én mehettem volna, őt tartóztaták dolgai.

[354] Gróf Teleki József Ugocsai Fő Ispán hozzám^* izene, hogy szóllania kell velem, ’s haladék nélkül. Cselédje szállásomon lele, ’s mentem. Azt akará hogy kérjem a’ Titoknoki hívatalt a’ Budai Kamaránál; applicátióm nekem meg van ígérve, viselt hívatalom’ a’ rendben ennél nem kevesebb, ’s annak fizetése jóval több volt; így reménylenem lehet, hogy kérésem nem lesz sikeretlen. – Megköszöném gondoskodását, de kimondám, hogy én szolgálni nem akarok.

[355] A’ Gróf, felekezetemnek legfőbb férfija, dicsérte ugyan philosophiámat (így nevezte azt), de előmbe terjeszté, hogy ezen áldozattal Vallásomnak, mellyet nagy okoknál fogva igen szeretek, tartozom; ha tetszik, három esztendő mulva térjek nyugalomba, de most, ’s mingyárt holnap, esedezésemet nyujtsam be. Hosszasan ellenkezém, de kénytelen valék megadni végre is magamat, ’s más nap, Június’ 17d. megjelenék az Előszobában.

[356] Valamikor nagy helyeken vagy Gyűlésekben előre készűlve szóllottam, mindég rosszúl szóllottam, ’s többére jól, mikor el nem készűlve. Papirosra tevém ugyan esedezésemet, de meg nem engedtem magamnak, hogy arról gondolkozzam, mint^* fogom tenni a’ szóllást.

Kevesen valának az Előszobában; én levék köztök a’ hetedik és utolsó. A’ szolgálatot Báró^* Orczy József tevé, kit a’ Király ekkor neveze ki Veszprémi Fő-Ispánnak, de a’ ki ezen Dieta alatt cserélé el azt Gróf Zichy Ferencz Zemplényivel. Eggyik ablakban Szabolcsi Fő-Ispán Generális^* Báró Splényi Gábor álla. ’S midőn csak itt kezdém elgondolni magamban a’ mit a’ Fejedelemnek mondanom kell, nyílék az ajtó, ’s Gróf Széchenyi Ferencz kijöve a’ Királytól, udvari gyászában, ’s a’ Szent Januárius’ Nápolyi veres pantlikájával és csillagával, ’s megálla Splényi mellett; hallám minden szavait. Én rövidlátású vagyok, ugymonda Splényinek, ’s nem látom a’ kik itt vannak; kérlek, nevezzd meg őket. – Nevemet hallván, jött, ’s beszéllé hogy most érkezik Nápolyból, Rómából, Florentzből, Milanóból, ’s hogy Milanóban Ferdinánd Fő-Herczeggel, Thereziánknak fijával, magyarúl szóllott. Megértvén tőle a’ Fő-Herczeg, hogy Gessnernek Idylljei magyarra vannak fordítva, parancsolá a’ Grófnak, hogy a’ könyvet küldené meg; azért vettessem félre a’ czímlapot és Rádaynak szólló levelet, ’s nyomtattassak oda eggy Ajánlót a’ Fő-Herczeghez. Még eggyűtt beszéllénk, midőn Orczy nevemet kiáltá ki az ajtó mellől, mert a’ hat már dolgát végzé.

Egészen készűletlen lévén, nem zavarhatám össze ideáimat, kivált hogy a’ mit kértem, nem is óhajtám elérni. [357] Magam is elcsudálkozám rajta, melly szerencsésen folyt ajakimról mind az, a’ mit mondottam. Eggy szavamra merészen néze keresztűl lelkembe a’ két szem,^* látni akarván, ha az a’ lemondás, mellyet ajkam^* talán csak czifrán pengete, érzett érzés e, ’s érzettnek találván,^* [358] Um Ihnen zu zeigen, wie sehr ich diese Freundschaftsgefühle und diese Resignation zu schätzen weiss, nennen Sie mir ein andres Amt, und Sie haben es – mondá a’ szíve’ nemessége miatt is mind azok által tisztelt és szeretett Úr, a’ kik vele valaha szóllottak. [359] Két epithetumot szerénységből hagyok ki szavaiból. – Most ollyat nevezni nem tudok, mondám; de engedje Felséged, hogy ha esedezni találnék, ezen fels. ígéretére emlékeztethessem. – [360] „Jöjj tíz eszt. mulva bár, ’s elmondom saját szavaidat.” – [361] Tudva van csudálást érdemlő emlékező tehetsége közönségesen.

[362] Teleki meghagyá hogy mihelyt^* az Előszobából kijövök, vigyem meg neki a’ hírt; de az nap olly tárgyat vártam az Ország-házában, mellynek lefolytát nyugtalan valék hallani. [363] Felvetvén tehát magamat eggy fiakerbe, repűlve^* mentem az Ország-házához. Az ajtó’ fordítója már kezében vala valakinek belőlről, de kivűlről nekem is, ’s birkozgatánk egymással. Most megnyílék az, ’s H– lépe ki, a’ ki nekem Bécsben az Ángolymestert küldé, ’s a’ ki Cátóra emlékeztete, midőn én őt Aristippra. – Titoknok vagy a’ Kamaránál, mondám neki, ha még nem tudod. – No, no, felele a’ bölcsfejűek’ grimaszával; hol szedsz illy meséket? – Semmire-való! kiáltám neki, megszorítván kezét; ’s neked lehetnek titkaid olly barátod előtt mint én?^* ’s szóról szóra elmondám a’ mi történt. – Mindég hittem hogy barátom vagy, mondá nekem, de ennyit még tőled sem vártam; megszorítá jobbomat, ’s a’ barátság köztünk még hevesbb leve – vesztemre!

[364] Gróf Teleki elragadtatással hallá melly szerencsével tettem az esedezést. Még szebbre nem tudok példát! kiáltozá. [365] Három ízben szóllék Urunkkal,^* ’s két ízben találám szeretetre igen méltónak. Először a’ dolog nem ada rá alkalmat.

[366] Anyám 1794. Decemb. 14d. Regmeczen rosszúl érzé magát egész nap. Sietteté vacsoránkat hogy a’ háznál csendesedjék el minden, ’s lenyughasson. De alig szunnyada el, midőn két szobaleánya, kiket szokatlan zaj és topogás vere fel – – –

[398] De^* itt eggy paraszt kétezer forintot válta fel tallérban eggy Kalmárnál papiros-pénzre, hogy azon nyerjen.

[475] Báróczinak bemutatám Marmontelből öutána fordított Regéimet: Alcibiádot, a’ két Szerencsétlent és Laurettet, és a’ melly más hármat egyenesen Marmontelből: a’ négy Palaczkot, a’ Szamnis^* Menyegzőket, és a’ Kétséget. Amazokat azért fordítám, hogy belé tanúljak az ő módjába, és hogy azon mértékben adhassam még jobban mint ő, mellyben^* Nyelvünk az ő ideje olta, ki ezeket 1775. adta ki, emelkedett. [476] Láttam hogy lépésem, minekelőtte még fordításomat megtekintette, neki nehezen esett, bár fájdalmát igyekezék titkolni. Nehány nap múlva, a’ mint nála olly véggel jelentem meg^* hogy Kézírásomat visszavegyem, mert már elkészülék Bécsből, visszadta ezt e’ szókkal: Én most a’ két Szerencsétlent így fordítanám, ’s elhallgatott.

„Gróf Illettháziné nem igen régen húzta volt meg magát Pozsonban a’ Boldog-Asszony’ Szűzeinek Klastromjokban. Az a’ szelid vídám tsendesség, mellyet ebben a’ magánosság’ hajlékában látott uralkodni, még keserűbbé, még emésztőbbé tette szíve’ gyötrelmeit. Mitsoda szerencsések, ugymond, ezek az ártatlan galambok,^* kik repüléseket az ég felé vették! Életek homály nélkül való nap; a’ világnak sem gyötrelmeit, sem gyönyörüségeit nem ismervén.

Ezen Istennek-szentelt leányok között, kiknek szerencséjét irígylette, egyedül csak az eggy Lucília láttzott busongani és szenvedni. Lucília életének még tavaszában azon szépséggel bírt mely az érzékeny szívnek szokott rend szerint czímere lenni; de a’ fájdalom és könyhullatások elhervasztották elevenségét; hasonló egy rózsához mellyet a’ nap’ hévsége ellankasztott ugyan, mindazonáltal fonnyattságában is lehet nyiltakori friseségéről ítélni. Úgy tettzik^* mintha a’ szenvedő szivek között valamelly néma beszédnek neme volna. A’ Grófné meg esmeré^* ennek a’ kedves illetődöttnek szemein azt, a’ mit ott még senki sem sejdített. A’ szerencsétleneknek oly tulajdona szánni szeretni egymást. Hajlandóságot kezdett Lucíliához érzeni. A’ baráttság, mellyet a’ világiak érzenek, hevesség szokott a’ klastromokban lenni. Szövettségek tsak igen hamar igen szoross lett: de annak édességét mind a’ két részről elrejtett keserűség mérgesítette. Egész órákat töltöttek edgyütt, fel fel sohajtozva, nem mérészelvén kínnyoknak okát tudakolni.^* Végre a’ Grófné félbe szakasztya a’ halgatást.

Viszont gyónásunk, azt mondgya, fájdalminknak nagy részétől megmenthetne bennünket; mind ketten elfojtyuk sóhajtásainkat: illik e Barátnak titkolózni Baráttya előtt? Ezekre a’ szókra a’ szeméremnek pirossága futtya el Luciliának ábrázattyát, és lesütött szemeinek héjja alá rejti el változását. Ah! de miért, így kezdi a’ Grófné’ újra szavait,^* ugyan miért gyümölcse a’ szeméremnek ez a’ szép pirúlás? annak a’ kedves színnek egyedül tsak a’ Boldogság’ érzését kellene díszítteni. Szóly, Lucilia, ontsd ki szivedet barátnéd’ kebelébe,^* annak a’ barátnédnak, kinek sorsa kéttség kivül nehezebb a’ tiédnél, de a’ ki könnyebbségét lelné tulajdon fájdalmaiban, ha a’ tieidet enyhíthetné. – Mit kívánsz, Asszonyom? osztozom szenvedésidből, de magamnak^* nincs miben megbízhatnálak. Egyedül változó egésségem okozza lankadtságomat, és hálá legyen az Egeknek már nem vagyok messze végemtől. Ezen utolsó szavait oly mosolyodással mondotta, mely a’ Grófnénak egészen meghatotta szívét. Hát ugyan, azt kérdi tőlle, tsak abban áll e minden vigasztalásod? Nyughatatlan napjaidnak végét érni, nem akarod megvallani, mi teszi utálttá éltedet. Mennyi ideje már hogy itt vagy? – Öt esztendeje, Asszonyom. – Erőszak hozott e ide? – Nem, Asszonyom; az okosság, egyedül az ég, egészen magához akarván vonszani szívemet. – E’ szív hát a’ világhoz volt e ragadva? – Ah igen is, szerencsétlenségére! – Fojtasd beszédedet. – Mindent megmondottam. – Te szerettetél, Lucília, ’s még is ide temethetéd magadat? Egy hiteszegettet hagyál oda? – A’ leghívebb, legnemesebb erkölcsü és legkelemetesbb halandót. Ne tudakolódjál tovább; látod folyni vétkes könyveimet; szívednek minden sebei felnyiltanak erre az emlékezetre. – Nem, kedves Luciliám, késő immár titkolódnunk. Szivednek legbelsőbb részéig akarák látni hogy vigasztalást tsepegtethessek belé; hidd el nekem, Lucilia, a’ fájdalamnak mérge egyedül tsak a’ panaszokban párállik ki, elfojtva pedig annyival emésztőbbé válik. – Kívánod, Asszonyom? Annyi mint az, sirassad hát a’ szerencsétlen Luciliát, sirasd^* életét; nem sokára halálát fogod siratni.” – –

Eddig Báróczi. [478] Megtartottam némelly helyt orthographiáját, megtartottam Erdélyi dialektjét is.

Báróczi nincs többé, de a’ kit szereténk, a’ kit szeretünk, az halála után is él becsűletes embernek. A’ mit tehát életében nem adtam ki, kémélésből, tiszteletből, hűségből, el kellene [hallgatnom] most is.^* De ő ott van, a’ hol a’ lélek nem érez gyengeséget, és ha megtisztúlva emberisége’ vétkeitől jöhetne vissza közzénk, dolgozása’ kiadását nem venné bántásnak. [479] Én úgy hiszem hogy alig lehet valami oktatóbb, ’s Nyelvünk’ kifejlését semmi sem segélheti több szerencsével, mint ha azon eggyet minél többen dolgoznak, ’s az ügy’ barátjai azoknak külömbözésén lesegetik, mit kell tennünk, mit kerülnünk. Kezeken forog a’ Báróczi dolgozása, kezeken az enyém elébb 1808. azután 1815., ’s hátra van a’ harmadik Kiadás; nem az itt a’ kérdés, ki dolgozék jobban, Báróczi e vagy én, hanem hogy az öt rendbeli fordítás közt, ide számlálván a’ mit Báróczi nekem írásban nyujtott által mellyike jobb, és miért ’s miben jobb. Illő azonban nem feledni, hogy én az 1815dikben megjelent dolgozást a’ Báróczi’ két rendbeli dolgozásai után adtam, ’s én annyi gondok, olly sok esztendei törlés és igazítás után, Báróczi a’ maga elsőbbjét 1775 előtt ’s dolgozására kevés gondot fordítva; hogy én Báróczi’ nyomán jártam,^* ő pedig maga tört útat. Ha a’ koronát talán én nyerném is el, örömest nyujtanám Báróczinak, mert az ő példája nélkül el nem nyertem volna.

[480] Én a’ Báróczi’ később fordítását, az 1803.^* dolgozottat, szorosan tartózkodva az ő szavaihoz, ’s belé nem pillantva sem a’ francziába, sem az én fordításomba, így adnám.

„Gróf Illettházyné nem régen^* húzá vala meg magát a’ Boldog-Asszony’ Szűzei’ Pozsonyi Klastromjokban. Az a’ szelíd, vídám csend, mellyet a’ magánynak^* e’ rejtekében uralkodni látott, keserűbbé tette, emésztőbbé, szíve’ gyötrelmeit. Mi szerencsések, ugymond, ez ártatlan galambok, kik repűléseket az ég felé vevék! Életek borútalan nap; a’ világnak nem ismerik sem örömit, sem fájdalmait.

Ezen Istennek-szentelt leányok’ számában, kiknek boldogságokat irigylette, egyedül Lucília látszott titkon szenvedni.”^*