Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Goethe.

Az utolsó sorban Epigrammatistánk Terentznek azon helyére játszik, a’ hol eggy Ifjú, meglátván a’ Hetaera’ szobájában a’ Jupiter’ és Danae’ képét, így okoskodik: Ha ezt Isten teheté, et quis Deus? qui templa coeli summa sonitu concutit: ego hommuncio non facerem? Eunuch. III. Sc. V. 40–43.

Szörny, monstrum, Ungeheuer, Wütherich. Szabó Dávidnak szörnyeteg, – és ez is jó; a’ köznépnek csuda!!! – A’ szót talán Verseghynek köszönhetjük. Szépen festi az undok dolgot.

Közellakó barátjai az Írónak felakadtak a’ második Distichonon, ’s pálczát törtek felette: mert (úgy mondják) ott az Epigrammai Múzsa nem karczol, – pedig neki csak az szabad – hanem vad csapással sújt. ’S kit, oh kit sújt! – a’ Publicumot! melly néki tiszteletét kívánhatja, ’s azt szorosan meg is kívánja. – A kis Fejes elpirúlt – salva res est! nem teszi többé; remélni lehet javúlását. De csak ez eggyszer! csak még ez eggyetlen-eggyszer!! – Osztán ő azt mondja, hogy ő nem bántja azt a’ tiszteletes Publicumot, melly fenntebb van mint hogy elérhessék nyilai; ő egyedűl azt a’ tiszteletre még nem méltó, maga Publicumát érti és sérti, melly a’ ch betű’ hangját kimondani, a’ Themisztocleszt elsyllabizálni nem tudja; melly az ő Quae maribus solum forma sovány, ’s félő hogy egyszersmind savatlan, elementáris Epigrammájira szorúl. Ő, és az a’ kinek ő ezeket sugallá, a’ magok verseiket darócznak ’s olajnak nevezték. A’ kik daróczon ’s olajon kapnak, azok, a’ kik eggyikére ’s másikára szorúlnak, nem vehetik rossz neven, hogy darócz- és olajvevőknek mondattatnak; a’ ki pedig a’ Krajnyai Vásárban nem Vevő, hanem csak Néző, túl van minden bántáson. Még eggyszer protestál az Epigrammatopojósz’ Sugallója: ő nem érti a’ PublicumOt, hanem a’ maga PublicumÁt, a’ – daróczra ’s olajra-szorúlókat; ’s bízik a’ tiszteletes és tisztelt Publicum’ egyenességéhez, igazságosságához, kegyességességéhez, hogy karczolgatásait sújtogatásoknak venni nem méltóztatik, – vagy inkább méltóztatik nem venni, ha mások annak venni méltóztatnának is.

Két vocálisnak eggyüvé-olvasztása: lyány, rá, ostya, gesztenye, keresztyén, innya (innia). – A’ Diphtong a’ görög és deák Metrica szerént sem mindég vétetik hosszúnak. Mennyivel inkább vehetjük azt rövidnek, midőn a’ görög és deák szókat most nem Metricai törvények szerént ejtjük-ki.

Paralogismusz, tévedt, de nem akarva-hibás okoskodás. A’ mi akarva-hibás, Sophismának mondatik a’ Logicusoknál.

A’ C h á r i s z t és P s y c h é t Kárisch és Pszikhének olvasni irtóztató dolog, ’s az így-írás által a’ vastag kimondást sanctionálni akarni, még irtóztatóbb. Így mondotta e azt a’ kényes nyelvű Görög? Nem; de mi azt most magyarrá teszük! ’S az e magyar a’ mi durva? Abban keresünk e díszt és okot a’ kevélykedésre, hogy mi azt, a’ mit a’ görög ’s deák, ’s még a’ német is, kimondani tud, kimondani nem tudjuk? Nem épen ollyan e ez mint midőn a’ német a’ Gyöngyöst és Győrt úgy mondja-ki a mint tudod? vagy a’ magyar az ich nicht-et ik nikt-nek? – Nem annyira ajakink vastagok, mint inkább makacsságunk szertelen; ’s nem jól tanúltunk syllabizálni. A’ ki ezt jól tud, ki fogja mondani a’ Themi-szto-cleszt, és a’ görög pentameternek ezen hátúlsó hemistichiumát: fémi Themisztoclea.

Kitérünk, mert nagy szükség van reá, hogy mondattassék. – A’ német theatrumon és a’ jobb nevelő-házakban a’ Fürst, erster, können, möchte szókat nem Firscht, erschter, kennen és mechte-nek mondják, hanem Fürszt, erszter, können és möchte. Érzi a’ német, hogy nem úgy kell a’ szókat ejteni mint az úczán hangzanak, hanem hogy mindenben azt kell keresni a’ mi szép. A’ ki elmélkedni akar és tud, látni fogja, hogy semmi nem lehet undokabb mint a’ Socratesz’ és Brútusz’ neveiket Szokrateschnek és Brútuschnak pronunciálni. A’ jelen való Epigrammák’ Írója hibásnak tartja azt a’ módot, melly az idegen neveket, ha egészen magyarokká nem váltak (mint vers, voks, papiros, ’stbb.) magyar orthographia szerént írja: (Voltér, Russzó, Siller, Filozofia, Zseni, Sekszpír, Boaló, Rosfokó). De hogy sch-nek ne olvassa az Olvasó, hűségtelen lett a’ maga törvényéhez, ’s a’ szók’ végein azt mindég sz-szel jegyzette-meg.

Helyes kimondása a’ szóknak.
Vájt fülek, purgata auris. Horat.

Puristáink megbocsátanak a’ szóért. Vele élt Schiller is, kitől az Epigramma véve van. Gedichte I. Th. Frey von Tadel zu seyn ist der niedrigste Grad und der höchste, Denn nur die Ohnmacht führt oder die Grösse dazu.

Csín, Cultur; mert csínos, quod cultum est.

Kecs, Reiz; venustas, lepor, elegantia.

Neósz, új; Palaeósz, régi; lógosz, beszéd, beszéllő.

Mikrologied olvassd francziásan: Mikrolozsíd. – Mikrósz, apró; pikrósz, kesernyés; mákrósz, hosszú; makár, boldog.

A’ szép Mesterségek’ czélja nem haszon, hanem gyönyörködtetés. Amaz ennek még a’ didacticus munkákban is subordinálva van, ’s az Aesthetica kárhoztatja az olly mívet, mellyben a’ tanítás inkább érezteti magát, mint a’ gyönyörködtetés; noha a’ kettő megállhat eggyütt, sőt a’ kettőnek eggyütt is kell járniok.

Repkény, hedera. A’ borostyán nevezet örökre a’ laurusé. A’ babér iszonyú nevével csak az fog élni, a’ ki tompa érzeni, hogy a’ patikai ’s konyhai szókkal szép munkákban élni nem szabad.

Horat. Sat. I. 10. – Roscius tisztelt Színjátszó vala Rómában; innen trópusszal Arbuscula Roscia nevet kapott. – A’ ki az első distichon’ Synchysiszén felakad, tanúlja-meg mi a’ Synchysisz, ’s construálja Horátznak két első sorát az Odák’ III. Könyv, utolsó darabjában.

Az Aesthetica’ profánusainak csak az Természet, a’ mit testi szemeikkel látnak. Ők azt a’ Festőt dicsérik, a’ ki úgy festi a’ képet a’ hogy’ azt a’ tükör adja-vissza. Fűger és Grassy, L[a]mpi^*

Lumpi Sajtóhiba, em.

és^* Kreutzinger nekik kevésbbé talál, mint sok vászonmázoló. Eis to kreisson! (in pulcrius!) ezt kiáltozta a’ görög Művész a’ tanítványnak, ’s így leve, ’s csak így leve a’ Vaticanói Apoll, az Antinousz, a’ Mediciszek’ Vénusza; így, és csak így leve ’s lehete, hogy a’ Gorgon’ feje is isteni keccsel mosolyog, és hogy Silént és a’ Faunok’ statuájit gyönyörködve láthatod. „Valóban a’ kép nincs is inkább szépítve, mint a’ hogyan a’ Mesterségnek szépíteni kell! mond Conti Emília Galottiban. A’ Mesterségnek a’ szerént kell festeni, a’ hogy’ a’ plasmai Természet – ha van! a’ képet gondolá; azon hanyatlék nélkűl, mellyet az ellenkező a[n]yag^* elmellőzhetetlenné teszen; azon roncsolat nélkűl, mellyel ellene az idő kikél.”

Zugdi hírét sem hallotta az Algebrának, ’s az a plus b-t úgy fogja-eggyűvé, mint Orbíliusza tanította syllabizálni. Így a’ ki az új Philosophiát tanúlni restellette…

Czélzás Mozartnak Bájsípjára, ’s eggy végre, végre, harmincz év után! avúlni kezdő Hegyaljai Gassenhauerre, mellyet az Aesthetica’ historiájára nézve itten feljegyzünk: Hol lakik Kend, Húgom-Asszony? – Keresztúrba. – Ki lyánya Kend, Húgom-Asszony, Keresztúrba? – A’ Bíróé vagyok én, ’S piros csizmát hordok én; Keresztúrba! Talán nem ismér Kend? Hiszen velem h… Kend, Keresztúrba. – Nem rosszabb Duetto, mint soka azoknak, mellyeket Fortepiánóink mellett ’s az Operákban hallunk.

A’ Classicusokkal nem isméretes Olvasó vesse-öszve Catullnak 53dik Epigrammáját:

Ez az Arisztophaneszi pajkosság a’ grávis Uraktól nem kér bocsánatot, mert tudja, hogy azt nem talál. Aristophanesznél a’ béka brekekekex-et és koáx-ot mond. Ha vétek volt e nem így mondani itt?

Zeüsz, Jupiter; Poseidon, Neptún; a’ Sírius, Caniculai csillag; Anadyomene, a’ vizekből kikelő Vénusz; Hórák, a’ mennyei kapuk’ őrzőji ’s a’ Nap’ szekerének előfutóji. Homer. Iliad. V.

Lássd Schillert: Im Hexameter steigt des Springsquells flüssige Säule, Im Pentameter drauf fällt sie melodisch herab.

Ez a’ hív tiszteletet érdemlő Hazafi kevés kedvelést talált munkáji által az Olvasóknál. Hogy írása követőket találjon, azt az Epigrammatista nem óhajtja: de óhajtja hogy minél több Olvasója legyen ollyan, a’ ki azt, a’ mit munkájában becsűlni lehet és kell, értse.

Jegenye, nem populus italica; hanem pinus abies; fenyő, pinus picea; topoly, az a’ nyár, mellynek levelei eggyik oldalokon fejérek, a’ másikon setét zöldek, Silberpappel. Liriodendron Tulipifera Tulipánfa, Platanus, Bignonia Catalpa, Acer Negundo ’s az Acatia már nálunk is isméretes túlvilági fák.

Pancratiastáknak azok neveztettek a’ görög Athletáknál, a’ kik mind az öt játékot játszották: az öklözést, futást, ugrást, tányérhajtást és birkozást; vagy a’ kik inaiknak minden erejekkel játszottak.

Téjószi Költő, Anákreon, az Umbriai Propertz. Révainak kisded dalaiban: Antiqq. Literat. Hung. pag. 56. véghetetlen csín és édesség vagyon.

Láng lebeg szép üstökén. Virg. Aen. III. v. 682. Ez a’ láng a’ Genie’ képe a’ Poetánál ’s Festőnél.

Cyane, búzavirág; Íon görög neve a tavaszi mezei-violának.