Brekeke!
Brekeke, brekeke!
Kloáx, Tuú!
Brekeke, brekeke,
Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú!
Brekeke, brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Brekeke! Tuú, tuú!
Brekeke, brekeke!
Kél a’ Hold’ szép kereke,
Ébred a’ tók’ gyermeke,
Zeng lakások’ feneke.
Brekeke, brekeke!
Kloáx! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Zeüsz bennünket szerete,
A’ midőn szent végzete,
A’ vizekbe szöktete.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Eggykoron az ő ege
Volt lakunk, – ’s ez nem rege –
Ah, de a’ Phoebus’ melege
Veszélyt vona ránk.
A’ békanép
Rakásra hullt-el.
Nem volt segéd!
Nem volt segéllő!
A’ nép’ fejedelmei
Az Istenek’ atyját
Arczaikra borúlva
Kiáltozák.
Nem hallja-meg ő!
Mert Nemesisz
Veszélyt parancsolt.
Nem tűrte szerencsénk’!
Nem tűrte hatalmunk’!
Nem nagy ragyogásunk’!
De végre haragja
’S az isteni bosszú
Határt találtak.
’S Batrachósznak serege
Éledni kezdett.
Visszatért az ég’ kegye,
Júnó érettünk rettege,
’S elboríta fellege.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
A’ régi’ helyébe
Szép lak juta nékünk,
Mint az vala, szép.
Kristályvizeink köztt
A’ Nap’ nyila minket
Nem érhet-el itt.
Nekünk Poseidon,
A’ tengeri Zeüsz,
Védünk, Atyánk,
Hatalmas urunk,
Nagy Istenünk,
’S a’ Trítonok
’S Néreídek
Hív rokonink.
’S ha Síriusz
Forrasztja lakunkat,
’S a’ földet aszalja,
Hínáros kárpitot
Vonnak felinkbe.
Zeüsz bennünket szerete,
A’ midőn szent végzete
A’ vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
A’ víz lakóji
Mind szótlanok.
Lantjával Apoll
Nem illeté-meg
Csak eggyiket is.
’S az a’ kevély madár,
Kit hintajába fog
Anádyomene,
Néma mint a’ czet
’S a’ cachalot,
És a’ viza ’s a’ tok.
Csak mi vagyunk – Mi! –
A’ vízi Caménák’
Egyedűl kedvelt fijai.
Brekeke, brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Kloáx! Tuú!
Ha megzendűl
Estvéli dalunk,
’S örömünk eltölti az eget,
Előjön Cynthia
Ezerszer ezer
Követőjivel,
’S irígyli szerencsénk’,
Irígyli boldogságunk’,
Irígyli hogy ő nem vízlakos.
Csudálja az ég
A’ néki nem jutott
Bájzengzetet;
Csudálja Tellusz,
És hogy mi vagyunk
Őnéki legfőbb dísze, fénye,
Háladattal vallja-meg.
Fülel a’ vidék,
’S a’ sziklák a’ tetőkön
’S vizeinknek boldog szélein
Eggyütt zengenek velünk.
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Tuú! Kloáx, kloáx,! Tuú, tuú!
Eggy bús madár,
Színetlen és kicsiny,
Kit a’ berkek magok
Legaljasbb árnyaikban
Pirúlva rejtenek-el,
– Neve fülmile –
Meri bájos zengzeteinket
Megszaggatni jajjaival.
De nem marad-el
Az Istenek’
Bosszúja sokáig,
’S a’ vakmerő
Némúlva lakol
De minket az ég
Saját örömére
’S a’ föld örömére
Zengeni hágy,
Míg a’ télnek nyájas álma
Hű karjába nem fogad,
’S a’ megifjodott Tavasznak
Szép Hóráji gyenge kézzel
Életre nem költenek.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Zeüsz bennünket szerete,
A’ midőn szent végzete
A’ vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!