Eggy nap’ nem épűlt Róma, ’s századoknak
Kellett lefolyni míg a’ Tíberisz
A’ vályogváros’ alkotmányai köztt
Merész szökéssel látta a’ Pantheon’
Márványait égre kelni partjain;
Méltó lakát a’ Minden-Isteneknek.
De a’ márványváros tudta mit köszönhet
Ökrésztanyáidnak, nagy Alkotó,
’S tisztelte viskód’ döledékeit;
És, míg nálánál szebbet, fényesebbet,
’S nagyobbat a’ Nap nem lát szent egéről,
Tisztelni fogja minden változásban.
Quirínusz én nem voltam, ’s Isteneink
Nekem nem adtak olly szép birtokot.
De bár kicsiny ’s szűk, Az, ki a’ napot
Felhozza ’s újra elrejti, ’s más azon-eggy
Kerűl-elő, nem lát most ékesebbet;
’S, ezt mondják Isteneim! nem fog soha.
De parlagon áll a’ szép foglalás.
Rajta átok fekszik: told-el, ’s lásdd, mi lesz.
Első valék én, a’ ki, mint miveld
A’ parlagot, törvényt ’s példát adék.
Rádaim követte nyomdokom’, ’s utána
Kalmár és Birsi ’s Molnár; ’s eggy időben
Rájnis ’s Baróti; két nagy bajnokok.
És, a’ kit Ganyméd’ helyébe Zeüsz
Olympuszába vitt, Daykám, ’s Virág,
És Berzsenyim, Miklának éneklője.
Bihart Vitézem, szép környét Tokajnak
Nagyom tanítá zengzetem’ csudálni.
Erdélyt Arankám, Zsomborim ’s Buczym;
’S érdemlett párta zöldel fürtjeiken,
’S nem lész idő, melly azt hervadni hagyja.
Híveim’ sorában nem volt még nagyobb,
És oh mikor lesz annyi! mint te voltál,
Pancratiasta férjfi, Révaim!
Akár a’ Téjósz’ és az Umbria’
Költőjivel mertél versent szaladni,
Akár a’ nyelv’ törvényeit szabád-meg,
Akár az álom’ bódúlt kórjait,
Eggy új Prométheusz, látni kénszerítéd.
De a’ Párca sírbe vitt már téged is.
Ki lép ürűlt nyomodba? Nedves arcczal
Eggy délczeg Ifjú hágdos, sírkövedre
Feltenni kosszorúját. Láng lebeg
Szép üstökén, ’s csókdossa homlokát. –
Horvát, te vagy ? Ölellek, érdemes,
Legérdemesbb, legkedveltebb tanítvány!
Menj! fussd a’ pályát! Révaink benned él.