Az a’ kis lyányka, kit nekem,
Hogy verseim’ sugallaná,
Társúl a’ Múzsa rendele,
Eggy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó;
Enyhítni kész a’ szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a’ gonosz szél,
Elkapja eggy pajkos gondolat,
Nem bír magával, eggyre sért
Barátot és patvarkodót.
És, hogy ne fájjon a’ döfés,
’S enyhűljön a’ seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja-el nyilát;
’S zománcz fogsort látat vele,
És a’ legbájosbb ajkakat.
’S ezek miatt a’ vett döfést
Patvarkodója, mint barátja,
Békével és nevetve tűri,
’S a’ vett döfésnek még örűl,
’S csókolja a’ szép szelíd’ kezét.
Nem illy szelíd az ő keze,
Ha a’ félbolond ’s a’ félokoska
Dagállyal járúl őelébe.
Öl akkor, és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a’ csapás;
’S örűlve, hogy haragja néktek,
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágait nyújtogatta.