SÍRHALMOK, óh köd-lepte kertek!
Te szívborzasztó éjtszaka!
Te alvilág’ vak ablaka!
Ti holtak, a’ kik itt hevertek!
Ti múlandóság’ birtokának
Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fántomának
Bóbiskolt Hervey!
Gyászhely! mellytől lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a’ semmitől kaprodzik,
Csak Kupressz’ árnyékát láthatja
A’ hóldnak fényinél,
Midőn azt bággyadttann ingatja
Egy sír-fuvallta szél.
Szörnyű Környék! hová a’ Lélek
Ha ólom-szárnyakon repűl,
Réműlve jár, alél, elhűl,
’S félholttan hátrál vissza vélek.
Szörnyű Környék! kérkedj Yungoddal,
Ki hantodon ragyog;
Istenveled, ’s mord Ánglusoddal!
Én Ánglus nem vagyok.
Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az Óboát,
És holmi gyász Trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én illy kedvetlen embereknek
Nem lészek eggyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A’ kedves Estike.
––––––––––
Nékem inkább olly bokréta
Árnyékozza képemet,
Mellyet nyer a’ víg Poéta
Mulatván a’ Szép nemet.
Ezt a’ vídámabb Múzsáknak,
’S a’ mosolygó Grátziáknak
Fűzzék öszve rózsa színű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.
Nem kell Kupressz, mellyel Racint
Tisztelé Melpómene.
Egy kis rózsa, egy kis játzint
Nékem jobban illene.
Mert ez LILLÁM’ szép szemével,
Az pedig tekintetével
Eggyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
’S így mindég új dalra késztet új öröm.
Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő Lantomat;
’S majd LILLÁM’ új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a’ friss esti szellő,
’S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a’ kis Istenek,
És mennybéli Concertetskét zengenek.
Lelkünkből e’ víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bággyadtt nótánk’ vég-szózatja
A’ szép Tájt elszunnyadtatja;
’S addig andalgunk az esti hajnalon,
Még egymás’ ölébe hullunk a’ dalon.