1794 A |
1794 A |
1795 B |
1796 B |
1796 C |
|---|---|---|---|---|
A nap kettöztetvén hév tüzét a’ rákonn,
Magossan tündöklik a’ hideg climákonn.
Hevül a’ Neméa sárga oroszlánnya,
Mert sugárit a’ nap rá közelröl hannya.
Vévén a’ szirius tölle melegséget
Tüzes tsillagával minden határt éget.
Mihellyt dögleletes fényü tsillagzattya
Magát a’ Tsillagos Égen ki mutattya.
Azonnal a’ tavasz szépségi hervadnak,
A nyájas ligetek ’s mezök el fonnyadnak.
A tölle meg aszalt természetnek szomja
A rétek haldoklo viragit le nyomja.
Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,
Mellyeket belőll egy száraz hectika bánt.
Illatos kebele Flórához temjénez
Hogy könyörüllyön már beteg seregénn ez.
Néki alázatos szárát meg hajlittya
Az ujjito esöt nyiltt szájjal áhittya
El is jön az esső néha nagy felhövel,
De széllel dörgessel villammal ’s meny kővel.
A’ forgó szél öszve tördeli a’ Fákat
El sodorja a szép vetés és plántákat.
A’ rohanó, zápor a’ rétet el mossa
A’ virágok’ nemzö részit le tsabdossa.
A’ tüzes menydörgés minden szívet gyötör,
A’ langozo meny kö minden felé ront tör.
Kopog a’ jeg esö tördel mindeneket,
Agyon veri a’ szép viragos füveket.
De mihellyt a’ setét felhök el repülnek,
A haragoss egek ismét ki derülnek,
A’ mosdott nap eggy fél felhöre könyököl,
A meg szürt aerben vidamon tündököl.
Büszkénn mutogattya a’ szagos rétekben
Apro képetskéit a’ kristáj tseppegbenn
Egy illy hüs essöért hánszor sohajtozott
A kit az izzadság ’s a’ por be sározott.
A ki lankadt karral vonta már kaszáját
Be édes örömmel kezdi most munkáját.
A’ meg élett barmok ’s vadak ugrándoznak,
A’ víg madarakkal a’ mezök hangoznak.
| A’ Nap kettőztetvén hév tűzét a’ rákon
Magossan tűndőklik a’ hideg klimákon
Hevűl a’ Nemea sárga oroszlánnya
Mert sugárit a’ nap rá kőzelről hánnya
Vévén a’ Sirius tőle melegséget
Tűzes tsillagával minden határt éget
Mihellyt dőgleletes fényű tsillagzattya
Magát a’ tsillagos égen ki mutattya
Azonnal a’ tavasz szépségi hervadnak
A’ nyájas ligetek ’s mezők el fonnyadnak
A’ tőlle meg aszalt természetnek szomja
A’ rétek haldoklo virágit le nyomja
Le konyul a’ beteg liliom ’s tulipánt
Mellyeket belől edgy száraz hektika bánt
Illatos kebele Florához temjénez
Hogy kőnyőrűljőn már beteg seregén ez
Néki alázatos szárát meg hajlitja
Az ujito essőt nyilt szájjal áhitja
El is jőn az esső néha nagy felhővel
De széllel, dőrgéssel; villámmal ’s meny kővel
A’ forgo szél őszve tőrdeli a’ fákat
El sodorja a’ szép kerteket ’s buzákat
A’ rohano zápor a’ rétet el mossa
A’ virágok nemző részit le tsapdossa.
A’ tűzes menydőrgés minden szivet győtőr
A’ lángozo menykő mindenfelé ront tőr
Kopog a’ jégesső tőrdel mindeneket
Ágyon veri a’ szép virágos fűveket
De mihellyt a’ setét felhők el repűlnek
A’ Haragos egek ismét ki derűlnek
A’ mosdott nap edgy fél felhőre kőnyőkől
A’ meg szűrt Aërbe vidáman tűndőkől
Bűszkén mutogatja a’ szagos rétekbe
Apro képetskéit a’ kristálly tseppekbe
Edgy illy hűs essőért hányszor sohajtozott
A’ kit az izzadság ’s a’ por be sározott
A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját
Be édes őrőmmel kezdi most munkáját
A’ meg élledt, barmok ’s vadak ugrándoznak
A’ vig madarakal a’ mezők hangoznak.
| A nap kettőztetvén hév tüzét a’ Rákon,
Magossan tündöklik a’ hideg Klímákon.
Hevűl a’ Neméa’ sárga Oroszlányja,
Mert súgárit a’ nap rá közelről hanyja.
Vévén a’ Szirius tőle melegséget,
Tüzes tsillagával minden határt éget.
Mihelyt dögleletes fényű tsillagzatja,
Magát a’ tsillagos égen ki mutatja,
Azonnal a’ tavasz’ szépségi hervadnak,
A’ nyájas ligetek ’s mezők el fonnyadnak.
A’ tőle meg aszalt természetnek szomja
A’ rétek’ haldokló virágit le nyomja.
Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,
Mellyeket belől eggy száraz hektika bánt.
Illatos kebele Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregénn ez.
Néki alázatos szárát meg hajlítja,
Az újjító esőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel dörgéssel villámmal ’s menny kővel.
A’ forgó szél öszve tördeli a’ fákat,
El sodorja a’ szép vetést és plántákat.
A’ rohanó, zápor a’ rétet el mossa,
A’ virágok’ nemző részit le tsapdossa.
A’ tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A’ langozo menny kő minden felé ront, tör.
Kopog a’ jég eső, tördel mindeneket,
Agyon veri a’ szép viragos réteket.
De mihelyt a’ setét felhők el repűlnek,
A’ haragos egek ismét ki derülnek.
A’ mosdott nap eggy fél felhőre könyököl,
A’ meg szürt áerben vídámon tündököl.
Büszkén mutogatja a’ szagos rétekben
Apro képetskéit a’ kristály tseppekben
A’ meg éledt barmok ’s vadak ugrándoznak,
A’ víg madarakkal a’ mezök hangoznak.
Egy illy hűs essőért hányszor sohajtozott,
A’ kit az izzadság és por be sározott.
A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját,
Begédes örömmel kezdi most munkáját.
Be’ ártatlan Élet be’ édes Nyúgalom
Mellynek megsózója a’ Munka ’s Szorgalom.
Oh be kedves Álom melly az elfáradott
Inaknak szükséges megtágúlást adott.
Be jól esik a’ szűk Étel ha eleve
A’ munkás gyomrába minden vérré leve
Ti! kiknek nem ízes sem álom sem étel.
Lássátok millyen jó ez a’ dolog tétel.
Ti puhák! a’ gyepre fekünni se mertek,
Sőt a’ lágy pihénn is sziszegve hevertek.
Páva modonn fénylő Baglyok, kik modiból
Éjtszakát tsináltok a’ Nap Óráiból.
Ti el púhúlt testtel ürögtök forogtok,
Vagy egész Nap estig ájúltann hortyogtok.
Mikor öszve főttök a’ forró Dunyhába.
Érzésetek ’sibbadtt ’s agyvelötők kába:
Finnyás henyék, kiknek a’ has Istenetek.
Herék! kik tsak azért éltek hogy egyetek.
Hány fogásba esett jó izűnn eggy falat
Hogy fájás nem jött reátok az alatt?
S a’ Munkás kenyerét sajtját elő veszi
Délbe estve mindég jó izüenn eszi.
Tiszta forrás vizzel enyhűl igaz szomja
Mikor fejeteket a’ sok bor elnyomja.
Igy mikor sok Kintsbe áll néktek a’ halál,
Ő eggy napi Számból új életre talál.
’S mikor nyavalyák köztt henyél a’ negédes
Néki a’ munka köztt éte álma édes!
Te Szegény Arató, ki Uradnak a’ nagy
Szerentsét irigyled: hallgass. Boldogabb vagy!
| A’ nap kettőztetvén hév tüzet a rákon,
Magossan tündöklik a hideg Klimákon
Hevül a Nemea sarga Oroszlannya
Mert sugarit a nap ra közelröl hannya
Vévén a Sirius tölle melegséget
Tüzes csillagával minden határt éget
Mihelyt dögleletes fennyü csillagzattya
Magát a’ csillagos égenn ki mutatja.
Azonnal a Tavasz szépségi hervadnak
A nyájas ligetek mezők el fonnyadnak.
A tölle meg aszalt természetnek szomja.
A Rétek haldoklo virágit le nyomja.
Le konyul a beteg liliom ’s tulipánt.
Mellyeket belől egy száraz hectika bant
Illatos Kebele Florához temjénez.
Hogy könyörüjjön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárát meg hajlitja.
Az ujjito essöt nyilt szájjal ahitja.
El is jön az essö neha nagy felhovel
De szellel dörgessel villammal menykövel
A’ forgo szél öszve tördeli a Fákat
El sodorja a’ szép vetést, és plántákat
A’ rohano zapor a retet el mossa.
A virágok nemzö részét le csapdossa.
A tüzes menydörgés minden szivet gyötör.
A langozo menykö minden felé ront tör.
Kopog a jég essö tördel mindeneket
Agyon veri a szep viragos kerteket
De mihelyt a’ setét felhök el repülnek
A’ haragos egek ismét ki derülnek
A mosdott nap egy szép felhőre könyököl.
A meg szürt aërben vidámon tündoköl
Büszkén mutogatja a szagos retekben
Apro Képetskéit a kristáj cseppekben.
Egy ily hűs essőért hányszor sohajtozott
A kit az izzadság és por be sarozott.
A ki lankadt karral vonta már kaszáját.
Be edes örömmel kezdi most munkáját
A meg vidult barmok ’s vadak ugrandoznak.
A vig madarakkal a mezök hangoznak.
Be ártatlan élet be edes nyugalom!
Melynek meg sozoja a munka szorgalom.
Oh be kedves alom mely az el fáradott.
Inaknak szükséges meg tágúlást adott.
Be jól esik a szük étel ha eleve.
A munkas gyomraba mínden verre leve.
Ti! kiknek nem izes sem alom sem étel.
Lássátok mijjen jó ez a dolog tétel!
Ti puhák! a gyepre fekünni se mertek
Söt a lágy pihen is sziszegve hevertek.
Pava modon fénylö bagjok kik modiból
Ejtzakát csináltok a nap oraibol
Ti el puhult testel ürög tok forogtok.
Vagy egész nap estig ájulva hortyogtok.
Mikor öszve föttök a forro dunyhába.
Erzesetek ’sibbadt, agyvelötök kába.
Finnyás henyék! kiknek a’ has Istenetek.
Herék! kik csak azért eltek hogy egyetek.
Hány fogásba esett jó izünn egy falat.
Hogy fajdalom nem jött reátok az alatt.
A munkás kenyerét sajtját elö vészi
Délbe estve mindeg jó izüen eszi.
Tiszta forras vizzel enyhül igaz szomja.
Mikor fejeteket a sok bor el nyomja.
Igy mikor sok kintsbe áll nektek a halál
Ö egy napi szemből uj eletre talál.
’S mikor nyavajak közt henyél a negédes.
Neki a munka közt éte álma edes.
Te szegény arato ki Uradnak a nagy
Szerentsét irígyled: halgass; boldogabb vagy!
| A’ nap kettőztetvén hév tüzét a’ rákon,
Magossan tündöklik a’ hideg klímákon.
Hevűl a’ Neméa’ sárga oroszlányja,
Mert súgárit a’ nap rá közelről hányja.
Vévén a’ Szírius tőle melegséget,
Tüzes tsillagával minden határt éget:
’S mihelyt dögleletes fényű tsillagzatja
Magát a’ rá fordúlt égen ki mutatja
Azonnal a’ tavasz’ szépségi hervadnak,
A’ kies ligetek, mezők el fonnyadnak.
A’ tőle meg-aszalt természetnek szomja
A’ rétek’ haldokló virágit le nyomja.
Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,
Mellyeket belől eggy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárok’ meg hajlítják,
Az újító esőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az eső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal ’s mennykővel.
A’ forgó szél öszve tördeli a’ fákat,
El sodorja a’ szép vetést és plántákat.
A’ rohanó zápor a’ rétet el mossa,
A’ virágok’ nemző részit le tsapdossa.
A’ tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A’ lángozó mennykő minden felé ront, tör.
Kopog a’ jég-eső, tördel mindeneket,
Mind potsékká tészi a’ szántó főldeket.
De mihelyt a’ setét felhők el repűlnek,
A’ haragos egek ismét ki derűlnek.
A’ mosdott nap eggy fél felhőre könyököl,
A’ meg szűrt áerben vídámon tündököl.
Szépen villogtatja a’ szagos rétekben,
Apró képetskéjit a’ kristály tseppekben.
A’ meg éledt barmok ’s vadak úgrándoznak,
A’ víg madarakkal az erdők hangoznak. –
Eggy illy hűs esőért mennyit sohajtozott,
A’ kit az izzadság és por bé sározott.
A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját,
Beg édes örömmel kezdi most munkáját.
Beg ártatlan élet, be’ kedves nyúgalom,
Mellynek meg sózója a’ munka ’s szorgalom.
Be’ jól esik a’ szűk étel, ha eleve
A’ munkás gyomrába minden vérré leve.
Óh, be’ kedves álom, melly az el fáradott
Inaknak szükséges meg tágúlást adott! –
Ti, kiknek nem édes sem álom, sem étel,
Lássátok, millyen jó ez a’ dolog-tétel.
Ti puhák, a’ gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a’ lágy párnán is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát tsináltok a’ nap’ órájiból;
Ti el puhúlt testtel ürögtök forogtok,
Vagy egész nap estig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszve főtök a’ forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a’ has istenetek,
Herék, kik tsak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jó ízűn eggy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok az alatt?
’S a’ munkás kenyerét, sajtját elő veszi:
Délbe, estve, mindég jó ízűen eszi;
Tiszta forrás vízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a’ sok bor el nyomja.
Így mikor sok kintsbe áll néktek a’ halál:
Ő eggy napi számból új életre talál.
’S mikor nyavalyák közt henyél a’ negédes:
Néki a’ munka közt éte, álma édes. – –
Te szegény arató, ki uradnak a’ nagy
Szerentsét irígyled, hallgass: boldogabb vagy!
|