U gyan
’S mi hasznod e’ munkába’,
Hogy kintseid’ nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a’ ládába?
A’ te szívednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör tsalárd ragyogványja;
’S titkon öl a’ szegénység.
Te a’ felsőbbek udvarát
Éhen, és szomjan lesed,
A’ Nagyok’ záros pitvarát
Szívszakadva keresed,
Melyben azoknak lábait
Örvendezve tsókolod;
’S ezzel hijánosságait
Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porban,
’S másoknak rabja lenni;
Tsak hogy szabad légyen sorban
A’ több rabokkal menni:
– – – – – – – –
Ruháidra varratod,
– – – – – – – –
Azokon fitogatod.
Rakatsz a’ felhők között,
A’ mellybe bíbort ’s tafotát
Az öt világ kötözött.
A’ szegénytől grátziádat
Sok gráditsra emeled,
Tőle készűltt palotádat
Még magad is tiszteled. –
De légyen ez a’ szerentse
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom’ ettől az Ég mentse:
Betsesbb az én sajátom.
Eggy helyhez nem kötelezem
Én, gyönyörködésemet;
’S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.
Minden, a’ mi tsak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a’ gondot enyhíti,
Ha rabszíjjára vetett.
Az éneklő madarkákkal
A’ szép Napot tisztelem,
’S a’ tsendes Etéziákkal
Élesztgetem kebelem’.
Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
’S kevélykedve a’ Salamon’
Ditsősségén járkálok.
Az hegyek’ hűs forrásai
Lelkem’ feléleszthetik;
Ezt a’ gazdagok’ borai,
Óh ezt, ritkán tehetik.
Édes-Anya a’ természet,
A’ bújaság mostoha;
Ez legtöbbször elenyészett,
Az nem változik soha.
A’ gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
’S pengetvén lantom’ húrjait,
Édesíti énekem’!