Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Sempronius, a’ heves egű olaszföld’ heves képzeletű ’s mély érzelmű fia, Ephesusban, a’ proconsul’ lakomáján, Diana’ templomszűzeinek, kik az ünnepet táncz ’s szinészi mutatványaikkal díszesíték, egyike iránt szerelemlángra gyúlt ’s ez idő óta nem vala nyugta; szüntelen az ephesusi szép ’s azon jelenés lebegett előtte, midőn Eros számtalan alakokban tett kisértései után végre egy ioniai^* egyszerű, de lelkes ifjoncz’ képében a’ leány’ szivét meghódította. Semmi sem vala képes Semproniust vigasztalni; Callias barátja sem, egy görög nevelésű könnyelmű világfi; mert ha végre az ephesusi szépet, kinek keresésében Asia, Görög ’s Olaszországban két évet tölte már, meglelné is, haldokló atyja’ parancsából, mellyet megszegni bűnnek tartott, Euphrosine dús rokonát kell vala nőűl vennie, kit azonban gyermekévei óta nem látott és gyűlölt, mert szabad választását gátolá. Azonban egy napon, Calliassal Athenében mulatozván, hírt veszen Euphrosine’ halála felől. Apja’ parancsától ekként felmentve látván magát, ismét fölébred benne régi gerjedelme. Ephesusba mennek ’s ott Diana’ papját megvesztegetik: de ez őket elárulván, a’ templom’ sötét boltozatiba vezeti, hogy ott papi kés által az istennének feláldoztassanak. – Elárulva látván magokat, kétségbeesetten bolyongának a’ téres boltozatban. Egyszerre sikoltozást hallanak ’s egy ajtóhasadékon világ tűnik szemökbe. Benézvén Sempronius, elszörnyedve pillantja-meg a’ proconsul’ lakomáján látott szüzet, kötött karokkal, a’ pap előtt áldozatra szánva. Mert ő is szerelemre gyuladt volt Sempronius iránt ’s szerelmi titka kitudatott, olly bűn, mellyért mind Diana’ templomszüzének, mind az iránta szerelemre gerjedt férfinak halállal kell lakolniok. – A’ két barát berohan. Callias az őket eláruló ’s a’ szűzet épen feláldozni akaró papot átdöfi, mellyre a’ körülállók gyilkokat rántanak. Csata támad ’s Sempronius erősen megsebesítetvén barátjával együtt tömlöczbe vettetik, honnan, magok sem tudván miképen, megszabadítatnak, és a’ proconsul őket sietve Athenébe küldi, innen pedig nem sokára Olaszországba mennek.

A’ sebében beteg Sempronius kétszeresen szenvedett: ön fájdalmai ’s a’ szűz’ sorsa miatt. Gyógyítására egy fiatal szerecsen orvos ajánlkozék, ki mint valamelly büvész, minden titkait tudá ’s megigérte, hogy az ephesusi jelenetet is elébe varázslandja. A’ készületek megtétettek. Sempronius Callias barátjával elmegy a’ rendelt helyre. Kalandjaikat egymás után szemök elébe látják bűvöltetni, míg végre a’ templomban volt borzasztó jelenet is előtünt ’s a’ szép szűz a’ kést szivének irányzó pap előtt kötözötten. Sempronius, nem mérsékelhetvén magát, felé akar szökni, de ájultan rogy barátja’ karjai közé. Föleszmélte után egészen megváltozott a’ szín. Keleti bájjal ékeskedő kert virít előtte, gyümölcsök ’s virágok’ frisítő itala leng ásiai bokrok ’s csemeték közűl. Élő alakok tűnnek-fel; nympha-sereg jő, kezeikben pengő lantok’ hangja mellett lejtve, ’s a’ mint a’ kör kiszélesűl, középett egyszerű thrón látható, semmi egyéb ékítvénnyel nem, mint a’ liget’ mohával ’s virágival hímezve. E’ thronon ült egy erdei királyné (e’ jelenést ábrázolja az ide mellékelt kép) pillantatai földre sütve, oldalánál Eros, varázsit suttogva fülébe. A’ proconsulnál látott jelenés! – Semproniusnak elragadtatása visszatarthatlan lön. A’ varázskép felé szökik… de nem volt az üres légi tűnemény: egy gyönyörű leányt szoríta karjai közé, piruló szépségében.

A’ templomszűz, a’ szerecsen orvos, ’s Euphrosine, egy személy vala. – A’ két szeretőből a’ legboldogabb pár lőn.

Ő nem volt szép, az én Emíliám: de több vala mint a’ mit ennek nevezünk. Mindnyájan, kik látták, meg fognák vallani, mennyi vonszó volt a’ kedves leány’ képében; a’ kik pedig valaha vele társalkodtak ’s eléggé miveltek valának őt érteni, elragadtatva fognak szólni azon angyali jóságról, melly lelkét bélyegezte. Okos volt ’s éles belátású; viselete, tettei, tiszteletre ragadának mindent maga körűl, ’s még is szerény vala, ’s elméje’ józanságát, képzelő ereje’ gazdagságát nem árulá senkinek, nem kérkedék velek. De ő eszére nem is vala büszke, szíve volt az egyedűl, miért becsültetni kivánt. Ah, miért kelle olly korán elköltöznie e’ földről egy szívnek, melly emberek’ boldogítására volt alkotva!

Forrón, süt a’ déli nap; fű és virág lankadni látszik hevében. Kies erdőszélben andalog vigan a’ kis pásztorleány. Az ő keblét még nem epeszti szerelem. Ének zeng ajkairól, de nem a’ szép bojtárt, a’ viruló tavaszt dicséri, ’s a’ koszorú, mellyet a’ hegyek’ ibolyáiból kötöz, nem mátkájának, hanem a’ kedvencz bárányka’ ékesítésére van szánva. Nyája elszéledve majd pihen, majd legel, mellette hív őr-ebe ül. Körűle minden virít és tenyészik. Az erdő’ lombjai összeborulva árnyékozzák őt be ’s védik a’ dél’ forrósága ellen. Távol egy hajlék látszik az erdőnyilaton, hol a’ kis nyájterelőt esténként ölelő anyai karok fogadják.

Cromwell nyommasztó országos gondok ’s nagyravágyó lelkének súlya alatt elfáradva, házi körébe siet enyhet keresni. A’ mint kedvelt leányához, Claypole asszonyhoz, belép, ezt a’ szerencsétlen Károly király’ „Eikon Basilik” czimű könyve felett,^* a’ zsarnokok’ vérszomja felől ’s arról gondolkodva leli: „Mennyi bűnben kénytelenek a’ nagyok gyakorta részesülni, mellyektől alacson helyzetűek mentek.” Itt is attól, mit kerülni kivánt, látván magát Cromwell üldözve, felforran, összetépi és hamuvá égeti a’ könyvet, haragja’ csillapulta után pedig szivéhez szorítván megrettent lyányát, kéri, hagyná őt legalább honn a’ házi élet’ boldogságát izlelni.

Klára és Lenke, középrendű jámbor szülék’ gyermekei, korokra nézve csak egy pár évben különbözők, együtt nevekedének-föl. Összehangzóbb két szivet nehéz volt volna találni; nem keletkezett érzés, nem gondolat egyik kebelben, melly a’ másik előtt titok maradhatott volna. Így serdültek ők fel, mint két bimbó azon egy törzsökön, szüléik’ örömére, egész környék’ gyönyörűségére. Lenke, az ifjabbik, fürge vala és elmés, vidor ötleteivel fogá-meg a’ sziveket, Klára mindeneket elbájolt szépségével, kik őt látták, ’s örvendett létének a’ férfiszem, melly kellemein andaloghatott. Tizenhat évű volt e’ virág, midőn egy fiatal hadi tiszt’ szerelmének meghódolt. Ismeretségök egy évig tarta. Klára’ szüléi nem egyezhetének-meg összekelésökben, mert e’ szövetkezést semmi vagyon-alap nem biztosítá. Az ifju’ öröksége csekély volt, a’ leányé kevéssel több ennél. A’ tettekre született, nagy reményű fiatal tiszt, szerelmétől buzdúlva, eltökélé, hogy Indiákra megyen, szerencsét keresendő. Az elválás’ perczenetén túl esküvel igért örök hűség’ reményei enyhíték a’ leány’ égető fájdalmát.

Az ifjú’ egy évi fáradságos bujdosását szerencse kisérte. Egy tömérdek gazdagságú nabob,^* Calcuttában, megkedvelvén őt, halálos ágyán birtokai’ felében örökösének nevezte.

A’ hű leány remegő szívvel várt a’ kedvestől tudósítást. Végre levél érkezett, de az nem örömhír’: gyász és halál’ hozója volt. A’ levél jelenté ugyan a’ kedves’ szerencséjét, de egyszersmind hűtlenségét is. Ő egy calcuttai gazdag kalmár’ leányával kelt egybe. –

Ki ismeri a’ szerelem’ reményeiben élt de megcsalt ’s megvetett leányszív’ keservét? A’ leggazdagabb költői elme sem tudott még szavakat találni ennek hű festésére. E’ keserveket érzette Klára. Mosolygás a’ hír’ vétele óta nem volt ajkain látható. Arczrózsái elhalványodtak; szépsége, a’ mindeneket elbájoló, bú’ martaléka lőn. Ágynak esett ’s hosszú sínlődéseiből többé fel nem kelt.

Szegény Lenke! ott virasztád át a’ hosszú éjeket a’ kedves beteg testvér’ ágyánál. Ott lested minden intését, ápoltad őt hívebben, mint a’ leghűbb szerető. Hasztalan! el kell őt vesztened, a’ sors nem jutalmazza-meg hosszú fáradságaidat. Hiába zokogsz, vigasztalhatatlan apa! hiába hullatsz könnyeket, vérző szívű anya! semmi nem akadályoztathatja többé e’ nagy elválást. Letűnt a’ tündöklő napfény nyúgot’ halmai megé ’s midőn reggel újra földerűl, kialuva találja egy szép élet’ világát.

________

_________

_________

_________

_________

_________

Édes jó anyám! Rég kötelességem lett volna már állapotom felől tudósítani az én legjobb szüléimet, de egy új asszonynak mennyi aggsága van, azt igen jól fogja tudni maga is, anyácskám, ’s így nekem megengedend eddigi hallgatásomért. Mindenütt jó, de legjobb otthon! ezt az anyai háztól elvitt leány érezheti legjobban; én nem tudom mikor szokhatom-meg új szállásomon. A’ bútorok kár nélkűl megjöttek; de itt alkalmas helyök hibázik. A’ kanapét és sublátot az első szobába tettük; de abban tán mióta fenn áll sem állt egyéb egéren kivűl, melly annyival nagyobb bőségben futos benne; féltem, hogy kárt tesznek az ágy-neműkben. Mihelyt jó alkalom adódik, kis veres macskámat küldje-el, édes anyám; itt igen sok hasznot tehetne. Ezenkivül a’ falak is egykicsint nedvesek, semmit sem merek közel tenni melléjök, hogy penészt ne kapjon. Van még egy üres vendég-szoba is, de egészen külön az ólak’ végiben áll, aztán tele van, mert napam asszony tartja benn aszalt gyümölcsét, ’s holmi még az öreg úrról maradt ősi bútorokat. Itt, a’ mint veszem észre, igen megbecsülnek mindent a’ mi régi; de annál kevesebb újságot láthat az ember. Én még is jobb’ szeretném, ha ezt adta volna át napam lakószobáúl; de úgy látszik, egy kicsint fösvényke a’ fával, nem akar kétfelé fűtetni, ’s mi még most vele lakunk egy szobában. Ez akkora, az igaz, hogy kettő is kitelnék belőle; de úgy tele van ládákkal, almáriomokkal, pohárszékkel rakva, hogy még is szűk; mert a’ cseresnye-fa asztal is igen nagy és sok helyet elfog a’ középen. Az alját ennek tejes köcsögökkel rakja-meg a’ napam, és így evés közben is mindig lába alá kell vigyázni az embernek, hogy valamellyiket föl ne taszítsa. Az épület elég hosszú, de többnyire ólakból ’s életes kamrákból áll, ’s ezért a’ férjem már említé is, hogy csak isten a’ tavaszt meg hagyja érnünk, tüstént egy alkalmasabb lakot fog építetni az ország-út mellé, mert a’ mostani nagyon benn is fekszik, ’s a’ juh-fészer foglalja a’ legszebb helyet. Konyhára még a’ napam nem eresztett. Nem tudom ezt kimélésből teszi-e, vagy csak a’ maga főztit szereti enni. Legkedvesebb étele a’ füstölt nyelv, mézzel és apró-szőlővel, és én ezt nem ehetem, aztán azt gondolják, hogy az ember finnyás. – A’ paradicsomalmájok csak úgy kemenczében van megszárítva, és savanyún eszik; pedig a’ mi párban főzöttünk czukorral sokkal jobb. A’ minap vendégeink voltak ’s én baraczkkását akartam csinálni; de más befőzöttjök nincs mint szilva, az is nagyon savanyú ’s egy kicsint meg is van égve. A’ baraczkjok elromlott, mint mondá a’ napam; bizonyosan nem volt elég kemény ’s a’ czukor kevés hozzá. Azután csak maga csinált ludas kását, de ezt sem ris-, hanem köles-kásával szokja csinálni, pedig hiába! ez sohasem pótolja-ki amazt. Még nekem itt sokat kell tanulnom, azt látom; de felejtenem tán még többet. Egy szerencsém, hogy férjjel igen jóval áldott-meg az ég, ezután hát reménylenem lehet, hogy minden másként fog menni. – Ezek után uram atyám’ kezeit, kedves édes jó anyáméival együtt milliomszor csókolom; kedves férjem is igen tiszteli, ’s maradok holtig engedelmes leánya Minka m. k. Székesi Györgyné.

U. i. Mi még mindeddig igen erősen fonunk, mert a’ napam minden gazdasszonyságot abban tart; de az ide való rokkákon én fonni nem tudok; kérem hát a’ magamét hazulról, adandó alkalommal, elküldetni, a’ kis macskával együtt. Tili izente, hogy nem sokára meglátogatand bennünket.

Kedves, drága ipam uram ’s napam asszony! Minekutána a’ kegyes ég forrón szeretett mátkámmal, legkedvesebb leányukkal Minkával, házassági egybeköttetésemet megengedé, szorosan lekötelezve érzem magamat ezen való hálás örömömet írásban is kijelenteni kedves drága ipam uraméknak. Nekünk, istennek legyen hála, mind e’ korig semmi bajunk sincsen, a’ kis Minka is fris mint a’ hal ’s úgy megszokott már Zsombán, mintha itt született volna. Az édes anyám is legfőbb gyönyörűségét leli jó kis menyében. Ő már szegény nyugalomra fog lépni ’s átadja Minkának az egész gazdasszonyságot, mihelyt ez felveheti a’ ház’ módját. Már is csak az ő főztéből eszik legjobb izűt; csakhogy míg ez a’ hideg tart, kímélni akarja a’ konyhai munkáktól ’s ezt én meg is köszöntem neki. – Nálunk a’ kemény tél folyvást tart; az szerencsénk, hogy szénánk elég van, el is adhatunk belőle. A’ birkákban még eddig semmi kár, hanem egy kedves agaramat elkapták a’ farkasok, ’s ezt jobban bánom egy rosz tinónál. A’ kis feleségem is épen most ír egy hoszszú levelet drága szüléinek, tőle kivántam-meg magam is az írást, melly különben, megvallom, nem igen kenyerem; de az illyesre most leginkább ráér az ember. Ha a’ szánútból ki nem kopunk, majd egyszer csak ott termünk Tormádon.^* Addig is pedig mindenféle lelki és testi áldásokat kivánván, vagyok, kedves drága ipam uramnak és napam asszonynak, Zsombán februáriusban 18. … kézcsókoló vejök N. Székesi Székesy György, zsombai közbirtokos.

Tisztelt, drága nagysád! E’ folyó hónapban költ igen becses levele önnek, nagyon érdekes újságot foglala magában a’ mi Székesynkről. Vízkereszti kalandjainak, mikről már egy barátomtól, ki épen jelen volt, hallottam, sok jó izűket kaczagtam; de hogy sorsüldözte kalandorunk még e’ farsangon meg is házasodjék, ez kevessé váratlanul lepett-meg. Most már mint ház-tüzes gazdától inkább félhetünk, hogy mélyebben fenekli-meg magát a’ jószágban, mellynek zálog-évei, szerencsénkre, épen f. évi szent György-napra^* kitelendők. Bátorkodom hát ez ügyben alázatosan emlékeztetni nagysádat, hogy a’ szükséges kiváltsági summa’ összeszerzésében munkás lenni méltóztassék, hogy aztán az időhatár’ eltelésével tüstént törvényes jogainkba léphessünk. E’ végre ezen levelembe zárva fogja ön kapni Székesy úr’ részére az átadási törvényes fölszólítást, a’ mit azonnal bizonyos expressus ember által neki megküldeni el ne mulasszon nagysád. A’ többi majd az én gondom leend, ’s idő és körülmények útba igazítandanak bennünket. Melly hivatalos és köteles tudósításom után legyen szabad egyebekről is emlékeznünk. – A’ pesti farsang élénk és vidor most is, mint mindig szokott lenni. Minket a’ kültájiak avval gúnyolnak, hogy vigalmainkat pénzen vesszük; ’s meglehet épen ez az oka, hogy teljes erőben használjuk is őket, míg mások az ingyen nyertek mellett elálmosodnak. A’ munkásság és szorgalom, melly nálunk télen sem szűnik-meg, fűszerezi mulatságainkat, ’s az egyformaság, fesztelenség, melly farsangi köreinkben már-már éledezni kezd, szokatlan új bájba öltözteti azokat. Isten előtt, társalkodási körökben ’s vég-kikötőnkben, a’ csendes sirboltok alatt, legnevetségesebbnek tartom a’ feszes rang-tartást, ’s leghelytelenebbeknek e’ kérdéseket: gróf-e, nemes-e, polgár-e? Egy-házban legyen tiszta a’ szív, valamint vigalmi teremekben legyen alkalmas a’ köz szeszély-tömeghez valamicskét még adni, vagy legalább részt-venni a’ készben; ’s én a’ külön alakú ’s öltözetű emberekben választást tenni nem fogok. Temetőkben pedig drága halotti készületek épen nem emelnek-ki senkit a’ föld’ porából. Csak még a’ nyelv lehetne valaha egyforma fővárosunkban, úgy tán nem irigyelném a’ büszke ángol’ roppant Londonát, mert egyesűlt akarat és erő minket is fölemelhetne legalább olly kis polczra, honnét szomszédink létünket észre vehetnék. De még most a’ nyelv valóban sokféle nálunk; itt diák, ott franczia, általában német, szokatlanul magyar – ’s ez fölötte nagy gát! – Álarczos bájainkban leginkább mulatom magamat. Az e’ nemű tréfás incognitók idealjai az én társalkodási kivánatimnak. Karczolhat a’ vidor elménczség, a’ nélkűl hogy sértene; szúrhat a’ komolyabb gúny, a’ nélkűl hogy fájna; megnyilhatik a’ szív, hű tolmács lehet a’ nyelv, a’ nélkűl hogy e’ közmondásra kellene emlékeznünk: „Szólj igazat, betörik a’ fejed’.” – Mult szombaton X. tanácsnoknál hasonló zárt körű farsangi vigalom tartaték, mellyben én is többekkel szerencsés valék részt venni. Álruhám egy tengeri admirált ábrázolt, egykét barátimtól, mint matrózoktól, követve. Mágnestű ’s látcső valának kezemben, ’s legényimtől körűlvéve olly helyezeti idomban tevők mozdulatainkat, mintha hullámló tengeren fregát volnánk. Egy csinos álarczos-nő, amerikai viseletben, darab óta bámulá már hányódásainkat, ’s én felé tarték. Meglepetve szinte előtte meg-állapodásunktól, kérdé szorultságában: „Hol kötsz-ki, admirál?”

,A’ jó reménység’ fokánál – felelék – hova magnesem vezérle.’^*

„Te europai vagy, én meg amerikai, ’s így sajnálom ha nem értjük egymást.”

,Attól ne félj, szép idegen! néma jelek is lehetnek tolmácsok két összehangzó szív között.’

„Értelmes szavak is gyakran csalnak, hogyne még inkább a’ jelek?”

,Elloplak, jőj hajómra,– a’ föld’ édenébe – Európába ragadlak.’

„Rabnak talán, hol annyiféle kény uralkodik az emberen?”

,Nem! én leszek rabod, szép királyném, ennyi bájnak inkább hódolok, mint a’ legzordonabb erőszaknak.’

„Ti európaiak szóval szépíteni hatalmasan tudtok, csak az kár, hogy nyelvetek ollyan mint az én bájaim, mellyeket álarcz fed.”

Ezzel eltűnt a’ körűlünk gyülekvő vendégtömeg közt, nekem pedig mélyen hatá-meg lelkemet a’ rövid, de soha nem felejtendő szóváltás az ösmeretlen tündérnővel. Kerestem, de többé nem vala látható. Éjfélkor általában leálarczoztuk magunkat, de az én amerikaim csak nem volt. Tudakozódám utána ’s mondák, hogy roszúl lévén még éjfél előtt elhagyta a’ táncztermet. Kérdeztem, ki volt? de szerfeletti kiváncsiságom hamis vigyázatra inté barátimat ’s szorgosan titkolák tőlem a’ kis amerikai’ kilétét; hogy annál érdekesebb mulatságot adjanak nekik hasztalan töprengéseim. Most vallja-meg, drága nagysád, e’ regényes báli kaland nem hagyhata-e egy kis zavargó nyugtalanságot szivemben? – De most veszem észre, hogy tulajdon körülményim’ ábrázolásiba mélyebben is merűlék, mint sem önnek unalmára ne legyek. – Bocsánatot a’ hosszú levelért. A’ fentebb írtakra még egyszer bátorkodom önt emlékeztetni, valamint Székesy úr’ válaszát is majd velem közletni kérem. Ki magas kegyeibe ajánlott, hódoló kézcsókolásom után maradtam önnek, tisztelt drága nagysád, alázatos szolgája Horghy; hites ügyvéd.

Kedves leányom! Ugyan jó, hogy valahára csakugyan írtál már; én sokat aggódtam miattad. De hála istennek! csakhogy már tudok valamit rólad. A’ bútoraidra ’s ágyakra, ha olly rossz a’ szobátok, vigyázz, sokszor szellőztess, ’s minduntalan megtekintsd nincs-e valaminek baja, mert tudod mennyibe kerűlt! Ha az ember tudta volna, tavaszig kár is volt vennünk. – Te, a’ mint írod, Zsombához nehezen szokol, férjed meg’ azt írja, hogy úgy megszoktál már, mintha ott születtél volna; én ezt nem értem, édes leányom. Meglehet te igen kényes vagy, pedig egy asszonynak, kit idegen házhoz visznek, ez épen nem való. Nyugodjál-meg, édes leányom, az isten’ akaratján, kivált ha férjeddel meg vagy elégedve. Ez legfőbb, ’s adj hálát a’ teremtőnek, hogy ollyan jutott. Mindennek a’ kezdete nehéz, de a’ legrosszabbat is megszokhatja az ember, ha békességestürése ’s erős akaratja van. Hogy neked tíz tizenkét szobád nincs, azon ne aggódjál, majd megsegít az isten legalább kettővel-hárommal, ha iparkodtok, ’s jobb még is, ha a’ mi kevés van, az a’ magadé, mint a’ ki soktól árendát fizet. A’ napadat pedig megböcsüld, ’s gazdasszonyságában, főzésében kifogásokat ne csinálj. A’ mennyi ház, annyi szokás; ’s te most új házhoz kerülvén, tanuld-meg annak szokásit, mert evvel nyerheted-meg az öreg asszony’ kedvezését. Lassanként mindenen lehet változtatni, csak egyszerre sokat ne akarj, mert az szemet szúr. A’ jövő nyáron majd baraczkot is főzhetsz, de addig érd-meg a’ szilva befőzöttel. Még is – hogy épen e’ részben is panaszod ne legyen – küldök most egy üveggel; de add-át a’ napad asszonynak, hogy én neki küldöm ezt, nem neked; jó lesz egy kis fánkba még a’ télen. A’ macskádat el nem küldhetem, mert itt is szükség van rá; hanem küldöm azt az egérfogót, melly minap a’ férjed’ újjára csattant; tégy-rá egy kis bőrkét, majd kifogja ez az egereket. A’ rokkádat is viszik, csak fonj a’ mennyit lehet, kivált ha napad is azt szereti. Nem vagy már gyermek többé, nem játékról vagy szerelmeskedésről, hanem igazán a’ jövendő boldogságról kell aggódnod; pedig azt gyakran illy kicsinségekkel éri-el az ember. Azt se tartsd, hogy a’ szövetésben nincs gazdaság; ezt csak a’ rest asszonyok állítják, kik mindent munka nélkűl akarnak; de a’ mit az ember apródonként beszerez, egyszerre ugyan sok pénz kell ám érte. Aztán nem nagy városi asszony vagy te, hogy összetedd kezeidet, látogatóba járj, vagy holmi finom munkákon rontsd szemeidet, mellyeket csak czifraságnak tanultok a’ nevelőben, ’s a’ hasznosabb foglalatosságokat még is csak az anyátoknak kell megtanítania. Mi, hála istennek, egészségesek vagyunk mindnyájan; Tili is írja, hogy semmi baja sincs. Isten áldjon-meg, édes leányom, vedd jó neven anyádnak, ki neked igazán javadat akarja, intéseit; ’s a’ napad asszonyt megböcsüld. Fiam uramat is köszöntjük ’s vagyok szerető anyád Rózafi Juliána.

Kedves Móriczkám! Mióta lakodalmamkor vőfélségedben köztünk begyeskedtél, nem is hall az ember rólad. Tán valami jóban töröd te is a’ fejedet ’s még farsang’ végén meg akarsz házasodni. „Ha ezt teszed, jól teszed; majd utóbb megérezed!” de csak a’ nóta mondja ám, nem én, valahogy’ tüledre ne magyarázd szavamat, mert hála istennek! nekem a’ Vízkereszt semmi keresztet nem akasztott a’ nyakamba, mint akkor gondolám. Azt mondják ugyan, hogy a’ házas ember’ ügyét hét tél, hét nyár választja-meg; de azért merem állítani, hogy boldogabb pár mint én és Minka, nem igen találkozik széles e’ világon. – A’ nászról még te nem is tudsz, mert még Tormádon hagyál bennünket; hát most meg-írom – olvasd! Menyhárt bátyám kísért-el bennünket Julcsa leányával, meg’ az ifjú Sárdiék, t. i. most már a’ sógorom. Korán akaránk indulni, hogy még az nap haza érhessünk, ’s ez részint jól is esett, mert a’ bucsúzás’ keservei gyertya-világnál még sem olly szivrehatók, mint napfénynél. Azonban egy kis bajt ez még is okozott; mert a’ mint nagy farkas-bundámban ipam uram’ ölelésére sietnék, vele a’ kis kávés asztalról mindent lerántottam, még a’ gyertyát is, és így sötétben maradánk. „Holnap illyenkor kevesebben leszünk!” kiált ipam uram, a’ többi meg’ bedugá orrát, mert farkasom ez uttal rókát kapott, mellynek illatja reggeli füstölőnek nem igen volt alkalmatos. Minka nehezen válhata-meg szüléitől, mint illyes esetben szokás; én hát míg ő bucsúznék, meg akarám tekinteni künn a’ kocsit, ülést, bakot ’s a’ t. A’ mint a’ félsötétben befogott kocsim’ hágcsójára lépnék, észrevesz a’ lakodalmi czigány-banda, melly már hajnal óta lesett, ’s rárántja lármásan a’ bucsúzó marsot. E’ szokatlan neszre az én lovaim megugornak; még jó hogy beugorhattam a’ kocsiba, különben tán keresztűl ment volna rajtam a’ kerék, ’s a’ kocsis nem tarthatván lovait, azok kiragadtak az udvarról ’s vittek mint forgószél. Az volt a’ szerencse, hogy az út egyenes volt – fel nem dőlénk. De most képzelj, barátom, rémülést! az ölemben egy leány feküdt, aztán én azt sem tudtam, égből esett-e oda, boszorkányságból történt-e? elég az hozzá, hogy ott feküdt, ’s a’ rázós úton sebes nyargalásra eszmélvén, elkezdett kiabálni, lovaim meg’ annál inkább ragadtak. Maig is csodálom, hogy eléggé eszemen lehettem száját befogni az ordítozónak; de mi a’ manó ejtette őt rám? ezt meg nem foghattam. – Lovaim a’ faluvéghez közel csárdába rohantak, melly épen útban van, ’s ott az állás alatt csakugyan megálltak. Én még most is befogva tartám a’ leány’ száját, hogy ne sikoltsa új ragadásra a’ lovakat; a’ mint lámpával a’ sebes benyargalásra megrezzent kocsmáros kocsim mellé fut, ’s „az istenért! mindjárt megfojtja azt a’ szegény leányt —” evvel lármát üt udvarán ’s cselédi is mellém tolakodnak. A’ leány ugyan azon szobaleány volt, kinek a’ minap bankó helyett szerelmi czédulát nyomtam markába, félig ébren, félig magán kívűl: engem meg’ szemmeresztve bámultomban majd a’ guta ütött-meg. Még ez hagyján! de Menyhárt bátyám és Minka a’ másik kocsin utánam vágtattak, ’s engem egy rosz csárda’ udvarán körűlvéve annak szurtos cseléditől, magam kocsijában, az egyszer már úgy is gyanúba vett szobalányt tartva ölemben, a’ legnagyobb tétova közt találának. Mátkám erre bezzeg nem mondá többé „oh semmi!” igenis nagy valamit gondolt, mert sírva fakadt, Menyhárt bácsira borulva. A’ leány észre jövén, kiugrott mellőlem, most már asszonya’ ápolására; de az semmiről hallani nem akart, hanem keserves jajgatásokkal vissza fordulni sürgeté a’ kocsist, ’s engem Menyhárt bácsival, a’ legnagyobb álmélkodások közt ott hagya a’ csárda-udvaron. – „Öcsém! manók’ kezébe került-e sorsod, hogy Vizkereszt óta már csak nem tudsz lábra állni; hanem egyik bak után a’ másikat lövöd? Magyarázd-meg már ujra, mi volt ez?” kérdé ő. ,Én az ülést akarám megnézni – felelék – míg Minka bucsúzott, ’s a’ mint a’ hágcsóra léptem, a’ lármás muzsika ijeszté-el lovaimat; de az a’ leány miként kerűlt mellém? ezt ha felakasztanak sem tudom megmondani!’ – „Jer hát haza, itt ha estig várjuk sem tanúljuk-ki!” ’s mi is csendeskén csak visszahajtatánk az ipamhoz. – Én most még jobban féltem, mint mikor Tormádra citáltak a’ czédula miatt. Lett is bezzeg mérges vita, de én mérgemben szóról szóra nem is emlékezem már rá; elég az hozzá, hogy az egész ház azt kiáltotta-rám, hogy én a’ szobaleányt el akartam lopni. – Ő szegény sírt, én káromkodtam; mert utóbb ennyi baleset nem is csoda ha kiveszi béketüréséből az embert. Megbántam, hogy leányt valaha csak láttam is, ’s eszembe sem jutott, hogy eggyel plane már meg is esküdtem, a’ másiknak meg’ elrablását fogják-rám! Csoda-e, ha ennyi boszuságra az ember egy hétig nem imádkozhatik ahítatosan? „Megengedj, rózsám! én az egész dologról semmit sem tudok” – evvel fordulék boszús mátkámhoz! de ő, rám sem hallgatva, anyjához fordult. Lásd, amice! csak addig jó a’ leány, míg az ember meg nem esküszik vele, azontúl mindjárt durczásabb. Sok tanakodásra végre kisült, hogy a’ szobaleány már én előttem a’ kocsiban volt, hogy ülésünket elegyengesse, ’s holmit a’ zsebekbe dugdosson. A’ mint én felléptem, azon pillantatban ragadtak-el bennünket a’ lovak, ’s ő ijedten ölembe rogyott, ’s most már ugy-e te is érted az egész dolgot. – Férfiak mi is hamar megértők, de az asszonyféle szeret mindenbe kötelődzködni. Utóbb ezek is engedtek, ’s egymást, mint szokás, meg is csókolva, a’ régiek levénk; de most már csak dél felé indúlhatánk-el. Ebédre marasztottak, de én alig vártam, hogy mehessünk, mert utóbb még feleség nélkűl kell haza mennem!

Ha az ember jókor akar érni, későn ne induljon; mert megbánja ha elsötétedik; aztán nem is oda jut, hova akart! – Ha az a’ fatalis leányrablás magát elő nem adja, mi is korábban indultunk volna; de így megkéstünk, pedig holdvilág sem volt, aztán szeles felhős idő. Mi azonban csak hajtattunk jó remény’ fejében, ’s már nem messze voltunk a’ Betekints csárdához, midőn az idő hirtelen megváltozott, ’s vastag köd ereszkedett. Az én kocsim utolsó volt, mellyben én ülék Menyhárt bácsival, a’ középsőn Minka Julcsával, az elsőn Sárdiék. Egy kevéssé mi megálltunk, hogy a’ kocsis lovait letörölhesse, ’s a’ vastag ködben amazok egészen elvesztek előlünk. Azután utolértük, csakhogy a’ homályban nem igen lehetett a’ kocsit kivenni, úgy valami sötét pontként tünedezett előttünk. Egyszer az is megáll, ’s természet szerént mi is. Én leszálltam, hogy megtekintsem őket, ’s mivel szundikálni véltem, egy kicsit megijesszem. Ez perse kevéssé vastag tréfa volt, máskor nem tenném, de most megtörtént. „Ide a’ pénzzel!” beordítám hintajokba, mintha útonálló volnék, ’s azok rémülve sikoltának a’ kocsisra, hogy hajtson. Az közéjök vág lovainak, ’s én majd hanyatt estem, a’ mint föl akarék kapaszkodni. „Mi bajok ismét?” kérdé Menyhárt bácsi. ,Semmi – mondám – egy kicsint bokrosok a’ lovak, megkapták a’ kocsit.’ „Utóbb még felforgatják őket” sopánkodék az öreg úr, és sürgeté utánok a’ kocsist, hogy magokban valami baj ne érje őket. Az előttünk nyargaló kocsi nem igen csillapodott, ’s a’ mint lehetett mi is csak nyomtuk őket, végre falut értünk, ’s én örültem, hogy a’ sebes nyargalásban illy jókor haza értünk. Az előttünk menő hintó behajt egy udvarra, mi utána, ’s megállapodtunk. Nekem más nem volt eszemben csak a’ feleségem, hogy nem lett-e a’ nagy ijedésre baja; alig vártam, hogy hozzájok mehessek. „Már mitől ijedtetek olly igen meg?” szólék nyájasan a’ hintóba hajolva; de ők ismét elsikoltva magokat, eszmélet nélkül ungrándoztak-ki a’ kocsiból. Kevés idő múlva egész udvar talpon volt, és pedig ugyan megtámadólag ám, fejszével, fokossal, puskával. Mi el nem gondolhattuk, haramiák közé jutottunk-e, ’s ők minket gondoltak zsiványoknak. „Édes atyámfiai, mi megadjuk magunkat – mondám, azt vélve, hogy eltévesztvén az útat, valami zsivány-bandára bukkantunk – csak életünknek kedvezzenek;” ’s bevezettek bennünket a’ szobába: de ez semmi haramia fészket el nem árula. Úri kény látszék mindenen, ’s egy tisztes öreg ur, fiastól ’s cselédestől voltak a’ támadók. Itt aztán utóbb demonstráltuk kölcsönösen becsületünket, letevőn a’ haramiás gondolatról; csak azt nem tudtuk-még, miként jutottunk reménytelenűl e’ viszonyos szerencséhez. Én most az asszonyokat kérdém, ’s mondák, hogy ebbe ’s ebbe a’ szobába mentek, hát meg akarám nézni, nincs-e valami bajok? Mind a’ kályhát lepé már hogy hozzájok léptem; de olly ösmeretlen alakok, hogy én egyebet nem tudtam szólni, mint „alázatos szolgája!” Együgyű üdvözletemet amazok is viszonzák álmélkodva, ’s újra hallgatás lőn. „Hát magok is vendégek itt?” kérdém végre tétovámban, kocsmában gondolva magamat. Ők nevettek ’s mondák, hogy plane itt laknak. Én megint nem tudtam, mit szóljak, de Menyhárt bácsi is bejött az öreg urral, kivel ösmerős volt, ’s most világos lön a’ történet. Csak gondold, amice! én mátkátlan vőlegény lettem; Minkáék isten tudja hol jártak, messze tőlünk, itt sem hírök sem hamvok. Az útban elkerűlék, míg mi álltunk, azt a’ kocsit, mellyben én úgy megijesztém az idegen asszonyokat, ’s azóta mindig azt tartottuk hozzánk tartozónak, ’s utána most egy ösmeretlen faluba ’s házhoz jövénk. Az út épen a’ betekintsi csárdánál válik-el, de ki láthatta azt olly sűrű ködben, mikor kivált az előtte menő kocsira bízza magát az ember! Én ki sem akartam fogatni, de nem eresztettek illy sötét éjszakán, hogy még nyakunk is törhetik, hát maradnunk kellett. Nekem átkozott rosz éjszakám volt, ’s már hajnalban kiderülve az idő, útban voltunk az említett csárda felé, hol szállva gondolók a’ miéinket, ’s effective itt is leltük, de a’ legnagyobb zavarodásban szegényeket miattunk. A’ kis Minka’ szemei veresre valának már sírva, ’s egész éjjel nem aludt mint én, ’s evvel dicsekvém is előtte, hogy vigasztalódnék. Én nem tudom mit akar a’ jó ég velünk, de átkozott rosz jelekben kezdtük a’ pályát. Azonban már minden elmult ám, ’s más nap szerencsésen haza érvén, azóta a’ legnagyobb boldogságban élünk; elannyira, hogyha meglátnál bennünket, tudom, megkivánnád sorsunkat, ’s még az idén násznagyodnak hínál. Egy kis scrupulusom van még, de ez nem nagy. A’ múlt napokban t. i. ipam uramékhoz levelet íránk mind a’ ketten, ’s ő a’ magáét nekem meg nem mutatá. Ugy-e nem illett illy titkolódzónak lenni? de a’ rosz irással mentegeté magát. Én perse elhallgattam, mint a’ féle férfi, de mondhatom, hogy ez úttal rosszúl esett a’ hallgatás. Napam asszony is küldött neki már azóta levelet, ’s ezt sem mutatta. Nekem ez nem tetszik. Azonban a’ kiváncsiskodás asszonyok’ dolga, ezen nyugodtam-meg, ’s mind e’ mellett is mi igen elégedve élünk most már. Ha előbb nem, György-napra lássuk egymást. Tudod, nekem az milly nagy napom, kivált az idén. Nem tudom, nem mozognak-e Kenyérdyék? Ettől én nagyon félek, de nem szólok senkinek. Isten áldjon-meg! ha szükségem lesz rád, okosan állj-elő.

Édes Székesy uram! Hogy jövendő kedves élete’ párját az isten nem csak kimutatta, hanem azt már szerelmes hajlékába is vinni megengedte: ezen igen nagyon örűlök, gratulálok egyszersmind a’ boldog új párnak. Kivánom, hogy az isten tartsa-meg egymás’ szeretetében sok számos esztendőkig, boldogul és megelégedve Székesy uramékat. Van szerencsém egyúttal emlékeztetni az urat familiámnak azon törvényes ősi részecskéjére, mellyen az ur most Zsombán, ’s familiája 30 éve már hogy lakik. Nem fog ösmeretlen lenni, úgy hiszem, azon szerződési zálog-levél, mellynek erejénél fogva a’ fenn nevezett jószágocskát az én boldogult atyám az ur’ atyjának 30 évekre 12 ezer ezüst forintban köté-le; valamint tudni fogja azt is, hogy a’ kitett idő-határ f. évi^* szent György’ havának 24-dikén^* egészen kitelendő. Ehhezképest barátságosan jelentem az urnak, hogy én a’ nevezett zálogjószágot most már kiváltani szándékozom, mellynek jövő sz. György’ napján leendő barátságos átadását, általam előbb a’ kitett summának pontos kifizetése mellett, minden pörpatvar nélkűl, az úrtól, mint a’ törvényeket méltánylani tudó embertől, bizodalmasan várom is. A’ ki további becses hajlandóságiba ajánlott, egész tisztelettel maradok, az úrnak kész szolgálója: Liliomfi Ottília, Kenyérdy Ferencz’ özvegye.

Kedves anyám! Épen tegnap jöttem haza Minkáéktól Zsombáról; hanem szegény testvéremet ugyan szomorú állapotban hagyám-el. Úgy vettem észre, hogy a’ napa nagy regulában tartja; pedig minden házi dolgok viszásan megy, meg is panaszlá Minka, hogy egy levelében kedves anyám igen megpirongatá; ’s azóta igen kedvetlen. A’ sógor ugyan elég jó embernek látszik; de most nem tudom ahhoz is mi ütközött, olly garabonczás képpel jár mindig, az ember majd elijed tőle. Engem a’ vendégszobájokban háltattak, melly egy kicsint távolka esik a’ többitől, hát a’ szobaleányt kérém magam mellé bátorságul, ’s ez sokat beszélt akkor az öreg asszony’ különködéseiről. Ezer hála, hogy az isten illyektől engem megmentett; szegény Minkának ugyan van elég nyelnivalója. Ő azt mondá, hogy kedves anyámnak ne írjak semmit sorsáról; de én meg nem állhatom, különösen az első napi ottlétemben történt dolgokról hallgatni. A’ sógor t. i. ebéd után egy levelet kap expressus ember által Pusztadombról. Még mind asztalnál ültünk, ő feltöri, olvassa, ’s szemlátomást elsápult,^* úgyhogy Minka kérdezné is, tán valami baja van? „Semmi, semmi!” mondá ő remegő hangon, és zsebébe készűlt dugni a’ levelet. ,Különös levél lehet, melly az embert ennyire megzavarja – mondám én – hadd lássam!’ ’s enyelegve a’ levél után nyúlok. Ő lángba borult egész arczában ’s ijedve rejté-el levelét, mellynek még is egy kis darabkája újaim közt maradt. – Most fölkeltünk, ’s én Minkával az ablakhoz megyek a’ szakadt levéldarabkát megtekinteni, ’s ezen olvassuk : „Liliomfi Ottília, Kenyérdy Ferencz’ özvegye.” A’ sógor mindjárt kiment anyjával együtt a’ hideg szobába, honnét egy jó hosszú óra mulva jöttek csak vissza. Azóta mintha mindeniknek az orra’ vére folyna, ’s csak magokban suttognak. Minkát ez eset igen megzavará, hogy mi dolga lehet férjének a’ fiatal özveggyel. Én el akarám enyelegni a’ dolgot, de nem lehetett; aztán csakugyan különös azóta mindenik. Jó volna tán, ha kedves anyám egy pár napra hozzájok rándulna; Minkát ez felette megvigasztalná, aztán a’ dologból is sülne tán ki valami. – Harmad nap múlva mentem haza, de épen jól esett, mert mire beértem este, tele voltunk vendéggel; az volt szerencsém, hogy mind férfiak voltak, kik vadászatra jöttek férjemhez. Asszonyokkal nem tudom mit tettem volna, mert hevenyében semmim sem volt, de férfiaknak egy kis gulyáshús, turós csusza, mindjárt kész vendégség. Most már ismét magunk vagyunk. Holnap épen szapultatni akarok, az idő igen meglágyult, minden fa-edény az eszterja alatt van hó-levet fogni. – Ezekután kedves uram atyám’ kezeit csókolván, vagyok kedves anyámnak, engedelmes leánya Tili.

U. i. Minkának ne mondja ám, kedves anyám, hogy én írtam valamit felőle. A’ férjem is kezeit csókolja.

Kedves néném! Jól jövendöléd, hogy én Pesten magamat egész betegségig fogom tánczolni. Azonban meg ne ijedj, a’ nyavalya nem halálos ám, csak egy fáradságból származott gyöngeség, ’s már ennek is vége van, úgy hogy tegnap ismét bálban voltam. A’ színházi nagy redoutban csak kétszer voltam, úgy látszik, hogy ide inkább bámulni, mint tánczolni megyen az ember. Az a’ sokféle nép, melly ide gyülekezik tarka vegyületben, valóban kis ideig gyönyörködtetheti a’ szemet, mellynek még is többet árt a’ szerfeletti világítás, valamint a’ tolongás is olly sokaság közt nem legkellemesebb. A’ casinói báloknak nincs párja! ott az ember egészen honn leli magát, még is fény és finom ízlés áradoz mindenen. – A’ dámák itt most többnyire virágos krepp és tüll ruhákban jelennek-meg, de rózsa-színű selymet is láthatni fekete csipkével, ’s a’ fejeken virág-koszorúk divatoznak. A’ minap X. tanácsnoknál nagy álarczos bál tartaték, mellyben mi is a’ nénivel részt vevénk; de én épen akkor nem igen jól éreztem magamat; hanem néni csak eröltetett az elmenésre. Amerikai vad leánynak valék öltözve, de nem sok kedvem volt, mert a’ nagy melegségben, álarcz alatt, iszonyú fejfájásom kezdődött; pedig igen magas szellemű ’s még is elég nyájas mulatság volt. Egy hajós kapitány is volt a’ többek közt, ki majd hogy el nem lopott magával Európába. Úgy szerettem volna vele enyelegni, de tovább ki nem állhatám, el kelle magamat még éjfél előtt lopni a’ társaságból. Annyiszor akartam már kérdezni, ki volt az a’ hajós kapitány; de előre mindig elpirultam, ’s nem merék iránta mind eddig kérdést tenni, hogy majd valamit gyanítanak belőle. Én nem is tudom mi tehet bennem egyszerre olly nagy változást, ha ő utána akarok tudakozódni. Tegnap Ü. generálnál valánk. Egy kelletlen képű, nem is épen a’ legfiatalabb férfi kért-fel cotillonra. Megvallom, nem a’ legfürgébben ugrám ültömből karjára, ’s ha nyilvános lett volna a’ bál, hősöm ez uttal aligha kosarat nem kap: de illyen helyen ezt könnyen sértésnek vehetnék a’ férfiak, hát csak elmentem. Míg másokon vala a’ sor, beszédbe eredénk, ’s nekem tánczosom tetszeni kezde. Hiában! én csak tapasztalatlan leányka vagyok még, egy tekintetre ki nem tudom nézni senki’ képéből is lelkét. Kérdém: az utolsó casinoi bálban jelen fogna-e lenni? ’s ő nem-mel felelt, mert falura hívatalos a’ Húshagyót megülni.^* Úgy szerettem volna tudni – hová? de ha sokat akar az ember tudni, utóbb észre veszik, és ebből más még többet fog tudni, mint maga az ember: hát hallgattam. Én most annyit akartam írni mindent, öltözetről, asztalról; de mindenütt volt tánczosom lebeg előttem fekete frakkban, ’s ha még többet írnék róla, bizonyosan azt gondolhatnád, hogy szerelmes vagyok bele; pedig ehhez nem egy bál kell, néha egész életen-át sem képes az ember valakit megszeretni, hát illy rövid idő alatt? Most már csókollak, édes néném, százezerszer, ’s vagyok szerető testvéred Lotti.

U. i. Épen most hozza a’ nagyságos néni leveledet, mellyben minket Húshagyóra magadhoz kérsz. Engem igen kellemesen lepett-meg ez újság. Nálunk a’ farsang’ vége úgy sem szokott már sokat érni; de falun, úgy hiszem, annál jobban fogjuk magunkát mulatni. Nekem a’ mult báli álruhám még most is meg van, nálad is amerikainé leszek; de ki ne beszéld aztán! Csókollak.

Tisztelt, drága nagysád! Milly kegyetlen ön irántam, hogy mind eddig engem szép testvére felől mély tudatlanságban hagya lenni; pedig minden perczét e’ tudatlanságnak életemből elveszettnek számlálom. Nagysád bizonyosan azt fogja magában gondolni, hogy a’ férfiúi hizelgés ragadtata most velem tollat, ’s gondolatim’ hévmérője, tetteim’ iránya is ez. Oh de csak most ne illyet felőlem, éltemnek e’ derülő szent hajnalában ne! én most alantabb, némábban érzek, mint valaha éreztem; de annál mélyebben, annál valóbban. – Ü. generálnál hoza össze a’ történet Lottival, ’s én magát kérhetem-fel a’ szelíd lelket bizonyságúl, hogy semmit tulságig vele nem tettem. Nyelvem elnémúlt magasztalására; szívem elzárult érzelmeim’ ömlesztésére; a’ legegykedvűbb, a’ legtompább férfi-alakban állék mellette, hogy egy cotillonra megnyerni szerencsém lehete; mert a’ gyanítatlan magas kellemek szokatlanul lepék-el egész lényemet, féltem a’ dicsőhöz föllengeni. – Szóváltásom merő töredék volt, ’s bánásom csak szerény illendőség. Ő engem nem is ösmer; én is másoktól tudám-meg kilétét. Egyszer kérdé: nem leendenék-e jelen az utolsó casinói bálban? ’s ön nekem meg fog engedni, hogy Húshagyóra kegyesen hívó levele zsebemben lévén már, némi fájdalommal mondám a’ hideg nem-et. Engem önhöz régibb hála és tisztelet a’ legszentebb lánczokkal csatol; de e’ keblemben kelő új szenvedély kicsikart belőlem annyi áldozatot, hogy ön meghivásának előleges örömeire, homályt – ha pillantatnyit is – vonjon a’ gondolat, hogy ő nem lesz ott. Mert hiszen ha ott leendene, az utolsó casinói bál-kérdés csupa üres kérdés lett volna, mellyet szépeink gyakran tesznek, csakhogy szavakból ki ne fogyjanak; ’s az önzés’ irígy angyala mint csábít hasonló esetekben! mint szeretjük mi magunkat fő szerepben látni ott, hol személyünknek kivánnók az első helyet! Akármint legyen azonban a’ dolog, megfordultam bár Lotti’ eszméletében, mikor a’ kérdést tevé, vagy nem, – hatott legyen bár csekélységem lelkére némi kis érdekkel, vagy semmikép’ sem: Húshagyóra személyes kézcsókommal vagyok minden esetre udvarlandó önnek tisztelt házánál. – A’ mi Székesynket illeti, nagyon örűlök, ha az érintett napon nagysádnál láthatandom; meglehet, dolgunk iránt a’ legrövidebben foghatunk majd ott vele is végezni. A’ zálog-summát jó lesz minden esetre készen tartani. Addig is magas kegyeibe ajánlott, egész hódolattal vagyok, drága nagysádnak alázatos szolgája: Horghy, ügyvéd.

Édes Székesy uram! Minap expressus emberem által küldött levelemet kellett az úrnak vennie; de még is válaszát mindeddig nem kaptam. Igaz, hogy a’ dolog nem épen sürgős még, ’s a’ kitett idő-határig ezt reménylhetem is az úrtól: azonban a’ jövő Húshagyó kedden egy utolsó farsangi mulatságra határozva-el magamat, bátor vagyok erre ezennel Székesy urat is, familiájával, tiszteletem mellett meginvitálni. Én, mint új vendég e’ vidéken, jó szomszédim’ ösmeretségét nyereségnek fogom tartani, ’s kivánnám kivált az urat, kedves új párjával együtt, tulajdon házamnál tisztelhetni. E’ kérelmem’ megvetését hát az úrtól nem is várom; csak azt kell meg hozzá adnom, hogy a’ mulatság általában álarczos leend; azaz, minden vendégim, kiket e’ napra magamhoz kértem, álruhában ’s arcczal fognak megjelenni, nagyobb vígalom’ okáért. Vegyen hát Székesy úr is valami ösmeretlen alakot magára, tetszése szerint, ’s én az írt napra a’ legszívesebben várom, feleségével együtt, a’ ki vagyok, az úrnak, alázatos szolgálója: Liliomfi Ottília, özv. Kenyérdyné.

Kedves barátom! Én úgy meg vagyok most szorulva, mint a’ róka, ha a’ tyúk-ólban rácsukják az ajtót. Kenyérdyné ismét rám írt, ’s gondold! Húshagyóra magához bálra invitál. Ez a’ bál pedig maskarás lesz, azaz becsületes képpel senkinek sem szabad bele menni, hanem lárvával. Most már én nem tudom menjek-e, ne-e? Feleségemet addig minden esetre haza expediálom, mert már nem bírok vele, hátha még oda is eljőne ’s megtudná az egész dolgot. Megvallom, ezt nagyon szégyenleném, ’s ha lehet, Kenyérdynét ráveszem, hogy legalább egy esztendőre, ha árendában is, hagyja meg nálam jószágát. A’ kis Minka ugyan elszokott ám már a’ semmiről Vízkereszt óta, most már minden valami neki, a’ mi igazán semmi volna is. Gondold csak! hogy Kenyérdyné’ levelét meg nem mutattam neki, rettenetesen orrolja; pedig hisz’ ő sem mutatá-meg nekem anyja’ levelét, hát tartozom én többel mint ő? Most már mindig hazafelé sí, ’s az ember hamar megunja a’ sokat. Én feleséget is zsákban szeretnék hozni, barátom, hogy ne látná az útat, merre viszik; tán jobban meghúzná magát. Ez az én Minkám tán fölösleg is jó, azért rosz; de engem is szörnyen megzavart ez az átkozott zálog-váltás, ’s a’ házasság azért nem jó, mert ha egyiknek baja van, a’ másik is megérzi, aztán együtt búsul az ember. No majd Húshagyón kivígadom legalább magamat, kivált ha még okosan egyezhetném az özveggyel. Én Angyal Bandinak fogok öltözni, még a’ juhászomat is elviszem, ’s duda-szóval lepem-meg a’ társaságot; tudom, hogy álmélkodni fognak majd rajta. Ha megjöttem, tudósítani foglak, mint ütött-ki a’ bál ’s mit végeztem; add aztán majd te is tanácsodat! Csak azt sajnálom, hogy a’ szánút egészen elromlott, locspocs az út, aztán gödrös; az ember fel is dőlhet. Isten áldjon-meg!

Kedves Tilim! Csodálkozol úgy-e, kedvesem, hogy levelemet Tormádról kapod? Oh az én házi környűlállásim fölötte kellemetlenekké váltak; nekem siratnom kell a’ boldog múltat, míg te, édes Tilim, a’ mindig szebb jövőnek örűlsz. Férjem azon bizonyos özvegytől ismét levelet kapott, ’s evvel is szint’ olly titkolódzó, mint a’ másikkal volt. Már nem is lehet másként, mint hogy ők egymásba szerelmesek; de hogy mért engem vett hát el örökös kínra, azt meg nem foghatom. Csak én Vízkeresztkor ott ne voltam volna Menyhárt bácsinál, még most is boldog volnék; de a’ férfiak csak akkor hagyják magokat kiösmertetni, mikor már bonthatlan lánczokkal csatoltak magokhoz. Szerencsémre kedves anyánk e’ rosz útban is meglátogatott bennünket, ’s látása még keservesebbé tette sorsomat, elmúlt boldog napjaimra emlékeztetvén; úgy hogy sírva borulnék nyakába, kocsiról leszálltakor. A’ napam boszús szemekkel néze, férjem zavarodott lett, azért az elfogadás részünkről igen hideg volt, ’s anyánkat ez mindjárt meg is szomorította. Az öreg asszony ma világért sem eresztett volna konyhára, mindent maga tett látszatos boszúval, csakhogy megmutathassa, milly munkátlan, kényelmes életet viszek én házánál. Ebéd’ végén azt mondá, hogy viseletem csak a’ kényes nevelés’ következése, úgy élek a’ háznál mint egy kis grófné, még is ha valaki lát, azt gondolhatná, hogy a’ legkeményebb tömlöczben tartanak. E’ vád fájt anyámnak ’s nekem még jobban, mert éreztem milly igazságtalan. „Grófnét, kedves nászasszony – válaszola anyám – ne tartson házánál, ’s ha Minka kényesen van nevelve, majd még egy időre haza viszem, hogy megjavítva e’ részben is, ne legyen reá panasz.” Most férjem, ki mind eddig szótalan morzsolgatá tenyerét, neki derülve felszólal: „Jó lesz ám! vigye haza asszonyám, majd Husvétre érte megyek, otthon tán jobb kedvű lesz.” Különösen lepett-meg mindkettőnket e’ váratlan nyilatkozás, ’s anyám e’ pillantatban eltökélé hazavitelemet. Másnap indultunk, ’s napam látván, hogy anyám nem tréfál, félpirulva marasztgata, mikor már be volt fogva; de anyám mondá: „Csak te jer, édes leányom! látom én, hogy nem vagy kedves vendég a’ háznál;” ’s felülénk, napam pedig boszújában nem is köszönve visszasompolygott. Férjem, mi leginkább kínzott, nem is maraszta, egész vidámsággal kivánt szerencsés útat, jó múlatást, megkönnyülve, hogy kocsink udvarából kijáratott. Oh, édes Tilim, ha elgondolom, milly szívességgel forgódott körűlünk a’ napam, midőn engem fia’ számára meg akart kérni, hogy’ dicsérte minden léptemet, mint magasztalta fánkjaimat, mellyek pedig épen ekkor egy kicsint elkelve valának, nekem is másutt járván eszem; mi édesen tudakozgatá, mint csinálom azon omló pereczeket, mellyekhez hasonlót még nem evett; ’s férjem is milly nehezen tuda kiindulni házunktól, hogy elhagyjon kézfogónk után; ’s most látnom kell, hogy napam még konyhára sem ereszt, ez pedig szinte maga küld-el a’ házától: valóban szeretnék még egyszer leány lenni, hogy az illy hizelgő nénikéket elborsolhatnám a’ háztól, ’s az olly szerelmes úrficskák előtt jégszoborrá változhatnám, kik csak látásban, csókban, ’s ölelkezésben tartanak szerelmet, az esküvőig olvadoznak, utána pedig, mivel csak külsőkben keresik a’ házasság’ érdekét – a’ mindennapi egyformaság unalmokra válván – vagy elfásulnak irántunk, vagy zsörtösködnek. Most már két napja, hogy itthon vagyok, ’s anyám, míg férjem értem nem jő, nem is akar haza ereszteni; de én, ha lehet, ezt nem várom, ’s mihelyt új erőt nyerhet lelkem, megkérem anyámat, hogy engedje-meg a’ visszamenést. Ha már benn van az ember, úgy tartom csak evezzen a’ hogy’ lehet, míg végkép el nem űl, mert a’ világra is kell tekinteni. – Csak gondolj újságot! Kenyérdynéhez vagyunk meghíva Húshagyóra álarczos bálba. Ez az, tudod, ki a’ mult ősszel jött tájunkra alföldi jószágaiból, ’s most itt akar meghonosodni; ez az bizonyosan, kinek neve a’ minap férjem’ leveléből ujjaid közt maradt. Reménylem, te is ott leszesz, mert az egész vidék be van híva, ’s így férjem is. E’ váratlan eset engem igen sok érdekessel kecsegtet, azért, bár komoly körülményim illy zajos mulatságot nem igen ohajtanak is, elmegyek. Ti is jőjetek-el, édes Tilim! Ha mód és alkalom adódnék, szeretnék férjemmel egy Vizkeresztnél keservesebb emlékű Húshagyót éreztetni. Csókollak száz ezerszer, szerető testvéred: Minka.

Kedves Móriczkám! Azt mondják, hogy Húshagyó a’ bolondok’ napja, de igaz is, mert az embert hamar bolonddá teszik benne. Halld csak! Vízkeresztkor sok ért; de a’ miken Húshagyókor átestem, hozzá sem foghatók. Az anyám otthon maradt, feleségemet pedig a’ napam haza vitte egy kis időre, a’ mit én igen kedvesen vettem; hát Pusztadombra csak magam menék. A’ maskarám, mint írtam, csakugyan Angyal Bandi volt, az a’ híres zsivány, réz csákánnyal, illendő öltözetben. Még otthon felöltöztem, mert különben megösmernek, gondolám; csak a’ lárvámat nem tettem-föl. Egy kicsint el is késtem; de annál helyesebb lesz rajtok ütni, így okoskodám, aztán hold’ tölte volt, éjjel is úgy látott az ember, mint nappal. Már látszott Kenyérdyné’ kastélya, ’s én, hogy jó előre készen legyek, dobogó szívvel felkötöttem a’ lárvámat is. Egyszer kocsisom visszatekint a’ kocsiba ’s elordítja magát ijedve, aztán a’ bakról le akar ugrani. „Mi baj? mit akarsz?”, kiálték fokost kapva. ,Jaj! kegyelem, szegény fejemnek! – mond hunyászkodva, de még erősebben remegve féltében – hova hajtsak?’ „Nem látod azt a’ kastélyt, gyáva? – felelék – oda járj-be!” ’s kocsisom nagy aggodalmak között visszavonult ülésébe, mellyet már elhagyandó vala, de félelmesen pillogatott néha hátra. Most eszmélék, hogy tán lárvámtól ijedt-el, ’s örültem öltözetemnek, mert már meg nem ösmernek. Én voltam már az utolsó vendég, mert a’ táncz-teremben – a’ mint ott nevezték – pezsgett már a’ sok tarka nép; mondhatom, hogy nyelvben és öltözetben egész Bábel volt;^* de nekem nagyon megtetszett az e’ féle mulatság, hálálkodni sem kell benne, mert az ember úgy sem tudja mellyik másik? Csinosan felöltöztetett juhászomat is elhoztam a’ bakon, ’s most együtt, ő dudájával én fokosommal, megállánk az ajtóban. Eddig még jól ment; de itt én elrikkantván magamat, ő megeresztve puffadt dudájának hatalmas bordóját, benyitók az ajtót, ’s az egész szoba ránk bámult. Irtam úgy-e, hogy lesz majd álmélkodás, de én cseppet sem confundalódva középre ugrottam, ’s eljártam, a’ mint csekélységemtől csak kitelhetett, egész méltósággal a’ kanász-tánczot. Taps követte minden ugrásomat, ’s ez engem még inkább tüzelt; de már lélekzetem fogyott, lárvám alatt meg’ szakadt már rólam a’ veríték, féltettem hogy elázik, hát egy mellék-szobába tértem hűtőzni. Egy vén czigány asszony volt itt, és egy kis furcsa leány, ruhája falevelekből, tollakból és gyöngyökből volt össze fűzködve; nekem ez nagyon megtetszék, ’s kérdém tőle: hol laknék? „Ah! messze – válaszola – a’ himalajai hegyek közt!” Én a’ Kistűkörből sehogy sem emlékeztem,^* mellyik vármegyében volnának ezek, hát nem tudtam rá semmit felelni. Most a’ czigány asszony jött hozzám ’s mondá: „Elfáradtál, Bandi, úgy-e?” Ennek igen ösmerősnek kell velem lennie, minthogy csak így per te ’s tu^* beszél velem, gondolám, tán csak a’ feleségem, mert hisz ő is itt lehet azért hogy velem nem jött. ,Hát asszonyságodnak tetszik engemet ösmerni?’ kérdém egész böcsülettel. „Oh igen! hogy’ is hínak csak?” ,Székesy Györgynek, szolgálatjára.’ „Jó hogy tudom, neked én valami szerencsét mondok!” evvel megfogá kezemet ’s más szobába vitt. Itt lelárvázta magát^* ’s egy szép fiatal asszony kép tűnt-elő a’ vén lárva alól.

„Én a’ házi asszony vagyok.”

,Örülök hogy szerencsém lehet…’

„Rég vágytam már e’ pillantatra, mellyben megösmerkedhessünk.”

,Részemről a’ szerencse!’

„Reménylem, kapta az úr levelemet…?”

,Igen! –’ ’s most lépteket hallánk, hát intésére lárváinkat ismét feltevők. Csak gondold, amice! a’ napam jött lárvátlan ijedt képpel, de meglátván engem, visszafutott. A’ táncz-szobában hallható tolongás és lárma támadt. „Valaminek kellett itt történnie” mondá a’ házi asszony, ’s kiment, hogy megtekintse. Én magam maradék, de hogy vissza nem jött, kiballagék én is lárvás képpel a’ táncz-szobába. Már az be volt csukva ’s egy lélekig kitakarodva minden belőle. Megvallom, magam is meghökkentem, ’s zavarodtomban lekaptam lárvámat, mert mindig csak jobb, gondolám, ha a’ maga képében látják az embert, – ’s ím! az oldalszobából hozzám fut rémülve az a’ kis tarka ruhás leány, hogy az istenért szabadítsam-meg, mert mindketten elveszünk mindjárt; zsiványok ütöttek a’ házra, a’ többi szétfutott, ő bennszorult ’s mindjárt ránk törik az ajtót. Ez a’ feleségem, úgy gondoltam; különben mért futott-volna illy bizodalommal hozzám? aztán el sem véthetett, mert már ekkor lárvám nem volt; hát csak megkaptam ijedve ’s vittem hátra, hol előbb egy kis ajtót vettem észre, melly az épületből bizonyosan kivisz, ’s ezen csakugyan a’ kertbe jutánk. – „Most merre?” kérdém. ,Akárhova – monda – csak innét el, mert sokan vannak, tán az egész falut felgyújtják. A’ kertből kiérénk az udvar’ hátuljára, ’s elől nagy tolongás, zavar látszék, mellyre kis társom karomon még inkább elijedt, úgy hogy már magam is majd megszeppentem. Három kocsit lelénk itt befogva, indulásra készen, ’s az én kis félénk lárvásom elszökésre késztete, mellyre a’ kész kocsikkal, a’ legkivánatosabb alkalom kinálkozék. Beugrám hát egyikbe, mert a’ magam lovait eddig tán el is foglalák a’ zsiványok, ’s az ólak körűl is nagy nép-tolongás volt. – „Hajts!” kiálték a’ szűrébe burkolt kocsisnak. ,Én a’ vármegye’ hadnagyát hoztam,’ mond az kétkedve. „Indulj a’ vármegye’ nevében! – rárikkanték keményen – én is zsiványokat űzök, mennem kell!” ’s ez elszánt parancs siker nélkűl nem maradt, mert kalap-emelve ülésébe igazodék a’ megszeppent pór, ’s lovai közé vágva kevés perczek alatt eltünénk a’ kastélyból. Zsombának tartánk, ’s egy hintó mellett vágtata-el kocsim, mellyet nagy bámultomra a’ magaménak ösmerék, de a’ sebes nyargalásban sem tisztább felösmerésére, sem megállítására időm nem vala. Azonban a’ sebes hajtás közben kerekünk egy gödörbe bukván, a’ hátulsó tengely ketté törött ’s meg kelle állnunk. Leszállánk, de kocsisom, ’s az ijedelmeiből oldódó leány még most tekintének-meg jobban, ’s rémültökben egyszerre kiáltának. Társném segítségért kiabált, de a’ kocsis szekerét lovát odahagyva illant, a’ merre lehetett. Az előbb elhagyott hintó most ismét utolért, ’s csakugyan a’ magamé volt, ’s benn egy asszony maskara. „Megállj!” rivallék előre a’ kocsisra, de az lova közé vágott, az asszony meg’ el kezdett sikoltozni. Szerencsére még jókor megkaphatám zabláján az első lovat ’s megállítani a’ kocsit. Az asszony ki akart ugrani, de én még a’ másikat is beültettem magammal együtt ’s Petinek indulót kiálték, de ez akkor már leugrott a’ bakról ’s én a’ két ájuldozó maskarával magam maradtam. Én nem tudtam, Lucifernek nézett-e ma engem minden, hogy ennyire iparkodnak menekedni, a’ hol csak látnak. Az a’ tarka ruhás leány is előbb segítségemet kéré elszöktetésre, ’s most rémültében tőlem ájuldozik. Ruhám ’s tetemes fokosom, hogy illy zsiványos zavarban rémíthetének, eszembe sem jutott. Nem volt más mód, mint magamra vállalni a’ kocsisságot, ’s haza hajtani nyugodalomra ebből a’ zűrzavarból, mert már úgy is közel valánk. Csendesség volt nálunk, mert még aludtak, de egy kiáltásomra talpon volt, cseléd, eb, minden. Világot hoztak, ’s én maskaráimat leemelém, mert a’ kocsin csak nem hagyhattam. Ottben egyik – a’ feleségem’ hangja – nagy bámulva rám néz, ’s „hát te vagy?” kérdé lelárvázva magát,^* ’s effective Minka volt, de a’ tarka ruhásra iszonyú bizonytalan pillantatokat vete. Az is lelárvázva magát, egy ösmeretlen szép leány vált belőle, kit Pusztadombon feleségemnek gondolék. De minek is az a’ lárva, hogy az ember egymást meg ne ösmerje, ha akarná is? én fogadom, hogy soha semmi Hushagyó’ kedvéért maskarás bálban Angyal Bandi nem leszek! mennyi zavar ez most már! Épen úgy tetszett, mintha én megint leány-rablásba elegyedtem volna. Minka semmi-ével most is csak hallgata; de annál keservesebb sírásra fakadt, szegény anyám meg’ azt sem tudta ébren van-e vagy álmodik? „Megengedjen, rózsám! – mondám az ösmeretlen kisasszonyhoz egész tisztességgel – én róla nem tehetek, maga késztete hogy szökjünk-el, köszönje, hogy a’ zsivány-vitából szerencsésen kimenekvénk; azt mondhatom, hogy itt jó emberek közt van!” Most új nesz támadt az udvarunkon, ’s én bundát kerítvén nyakamba, kimenék megtekinteni. Néhány lovag volt, ’s egy vitéz kivont karddal, még most is maskara ruhában, tűzzel-lobbal nekem jő, hogy hova tettem a’ leányt? Mondtam ugy-e? hogy lány-rablásba kevernek ismét ártatlanul. ,Ott benn van.’ felelém egész hideg vérrel, ’s ő „hah rabló!” felkiáltva, berohant a’ szobába. Ennek sem sok nevelése lehet, gondolám; azt csak meggondolhatta volna, hogy más’ házánál nem illik illy lármát csinálni, aztán sem kérd, sem hall, csak berohan, a’ nélkűl, hogy tisztességgel kopogtatna. A’ többi vármegye’ hajdúi meg’ azt kérdék: hol a’ zsivány? Most már értse őket az ember, utóbb még elfognák az embert Angyal Bandi’ képében, – az az átkozott maskara! Ottben azonban bezzeg szelidebb lett az én vitézem, még engem is meg-ölelt, aztán annak a’ kisasszonynak csókolt kezet, pedig anyám is ott volt, kit még is csak jobban illetett-volna az efféle. Mondtam úgy-e, hogy nincs nevelése! Minka a’ hideg szobába ment sírni, el nem gondolhattuk hogy mi baja? – Hanem most már értsd-meg te is a’ dolgot. Nekünk sok szóba került míg tisztára jöhettünk; de ha az ember valamit ért, előadhatja kevéssel is a’ dolgot. Te hát szerencsés vagy, mert mindjárt röviden megtudhatd az egész dolog’ mivoltát. Midőn én pusztadombi utamban a’ lárvát föltettem, kocsisom arra a’ gondolatra jött, hogy urát valaki a’ kocsiból kidobta, ’s mivel épen ez idő-tájban Selem Pista híres zsiványt nyomozák a’ környékben, engem egész hiedelemmel annak a’ képében vitt a’ bálba, hol, mint elmésen gyanítá, az összegyülekezett uraságokat akarná kirabolni. Ezt ő el is beszélé a’ kocsisoknak, ’s kevés időre tele lett az egész falu, hol épen az üldöző hadnagy is legényeivel volt, a’ hírrel, hogy Selem Pista Kenyérdyné’ vendégei közt van, mert úri ruhában máshol is már sok csínyokat követett-el. Lassanként a’ konyhába, onnét a’ szobába is elterjedt a’ hír, ’s midőn a’ fél falu fegyveresen, ’s a’ hajdúk körül fogák a’ házat, zavarba jött az egész bál, a’ vendégek kifutottak, rám csukva a’ táncz-terem’ ajtaját, míg a’ mellék-szobában én Kenyérdynére várnék, ’s magam maradtam a’ történetesen benn felejtkezett tarka kisasszonnyal. Ez szegény zavarodtában azt gondolá, hogy künn vannak a’ zsiványok, hát engem kért ijedve, hogy menteném-meg. Azt már tudod, miként ugránk-ki ’s hajtattunk Zsomba felé. Nota bene! azt is gondolák, kocsisom után, hogy engem Selem Pista valahol az útban agyon ütött, mert Kenyérdyné is, kivel beszéltem, engem soha sem látott, ’s azt gondolá, hogy Székesynek csak fortélyból adám-ki magamat ’s ott nyomban agyon lőttem volna, ha segítség nem érkezik. Ezen híren hát a’ szegény feleségem rendkivüli rémülésbe jött, ’s fogatott rögtön, hogy otthon megtudhassa a’ dolog’ mivoltát. Lám még is csak áldott lélek ő! Azt is tudod, hogy’ akadtam össze vele, ’s mint tettem mellé ’s vivém vele haza az ösmeretlen kisasszonyt. A’ kocsisok, mivel már fejök tele volt, Selem Pistától ijedtek-el bennem, valamint a’ kisasszony is akkor kezdett gyanakodni ’s rémülni. – Otthon szegény Minka ismét azon busult-el, hogy én megint leányt loptam, ez a’ leány pedig volt Kenyérdyné asszonyom’ testvére, ’s az a’ szeles ur, valami Horghy nevű pesti prókátor, ki ezt a’ kisasszonyt Pesten a’ farsangon látta egy nagy nénjénél létében, ott bele szeretett, ’s most reménytelenül itt vele összejövén, ’s ellopottnak vélvén, csakugyan igazsága volt még is, hogy olly lármát ütött. Igy megértvén egymást, ők haza mentek Pusztadombra, ’s mi magunk maradánk. De Minka csak nem akart földerülni sehogy’. Én hát elővevén férji auctoritásomat, vallatni kezdém, mi baja, mert e’ bizonytalan sötét képet tovább már nem tűrhetém, ’s ezentul sehol is, de különösen házamnál maskarás bált játszani nem akarok. Látván most ő is, hogy nem tréfálok, majd hihetlen tökélettel jelenté, hogy addig nyugodt nem lesz, míg Kenyérdyné’ leveleit nem láthatja. Én sem tünődém soká, e’ percz választó lesz, gondolám, aztán előbb-utóbb ki kell a’ dolognak sülnie, jobb egyszerre átesni a’ zivataron, mint soká félni a’ mennydörgető távol vésztől, melly ugy sem kerül-el bennünket: nyúlék hát tüstént fiókomba ’s némán, de, megvallom, dobogó szívvel átnyújtám a’ levelet. Ő is sápadt lett, ’s ez engem megijesztett; de lassanként igézőbb rózsák válták-fel a’ sárga halál-színt arczán. „’S csak ennyiből áll az egész dolog?” kérdé, visszaadva az összehajtott levelet. ,Csupán ennyiből’ felelék lélekösméretesen. „Oh ez semmi!” válaszola leírhatlan nyájassággal az angyal, ’s nekem a’ rég hallott drága hang Vízkeresztet bájolá-vissza. Lásd, amice! az ártatlan jó kis lányból még is csak áldott szelíd nő váland, ’s a’ ki tagadná, hogy ez nem egy legfőbb kincse az életnek, annak büntetésül nem kívánok egyebet, mint egy örökös rideg agglegénységet. Húshagyó engem ismét e’ tapasztalásokkal gazdagíta: Primo, az asszony mindent szívesen eltűr, csak viszonyos szerelmét hagyják bántatlan; secundo, titkolódás, bizodalmatlanság, legöldöklőbb angyali a’ házaséleti boldogságnak; tertio, ha az ember tulajdon képét nem szégyenlheti a’ világ előtt, maskarát ne tegyen rá, mert a’ kétszínűség semmiben sem jó. Én ismét boldog, ’s úgy hiszem, örökké boldog vagyok szeretett kis Minkám mellett. Én őt csak avval a’ fatalis zálog-váltsággal féltém szomorítani, ’s ő erre azt monda: „oh semmi!” Egész birtok nehezen ér többet a’ váltságpénznél, mellyel most, ha kezünkbe kapjuk, azon részecskét, melly neki jutand, hasznosan elintézhetjük, ’s ebben effective igazsága is van neki. Holnap mindjárt ipam uraméknak is megírom az egész dolgot, Kenyérdynével pedig végzek, ’s evvel punctum. Viszontagságom által legalább azt nyerém, hogy két nagy napom lesz ezentul minden esztendőben, t. i. Vízkereszt és Húshagyó. Egyiken kezdődött, másikon örökre biztosítatott hanyatló házi boldogságom. De meg is fogom őket becsülni, ’s ezentul névnapomnak minden czeremóniáival őket tisztelendem-meg. Légy boldog, mint én.

Kedves, édes Anyám! Húshagyó engem a’ legboldogabb asszonnyá tett ismét. Férjemnek uram atyámhoz írt leveléből fogja olvasni, kedves anyám, az én haszontalan gyanakodásom’ okát. E’ változás, úgy hiszem, nekünk hasznunkra leend. 30,000 forint kész pénzen szépen helyre hozhatjuk gazdaságunkat, melly itt Zsombán úgy is helyre hozhatlan volt. Ez ügyben kikérjük kedves atyámnak is bölcs tanácsát. A’ húshagyói zavart a’ tőlünk visszamentek, úgy hiszem, elég bőven megfejték az ott maradtak előtt. Horghy ügyvéd ’s Kenyérdyné’ testvére Lotti, a’ mint hallom, Husvétre megesküsznek, mert a’ fiskális ur nem szeretné, ha kis vad-leányát még egyszer ellopnák. Házunknál egészen megfordult minden. Férjem a’ legbizodalmasabb, a’ legmelegebb érzelmű barát, ’s napam asszony is egészen megváltozott. Én neki Húshagyó óta kedves leánya vagyok, ’s viszont szíves anyát tisztelek benne. Mondja mint fájt neki, hogy a’ minap engem kedves anyám haza vitt, ’s nem is reménylette dolgainknak illy jóra fordultát. Őt is csak az a’ zálog história tette, úgy hiszem, olly zsörtössé, restelvén, hogy régi fészkétől meg kell válnia. Pedig én úgy tartom, ez nekünk hasznunkra lesz. Itt, azt tudom, soha építeni nem fogtunk volna, illy füstös óságban lakni pedig nem nagy szerencse. Alig várom hogy kiköltözzünk belőle. Pusztadombról vártam kedves anyámat, de a’ mint hallám, nagy főfájása ’s az esős szeles idő nem engedék jőni, ’s akkor már meg is nyugtaták állapotunk felől. – Ha jobbra fordul az idő, legyen szerencsénk. Holtig engedelmes leánya: Minka.

A’ hajnal’ szellője az öreg Pheron’ hangjai közé zúgott, de nem zivatarosan, olly szelíden, mint két hónappal szokott a’ nap’ legalacsonyabb állása után, mikor a’ tavasz’ esői megszüntek ’s a’ szamum’ halállehellete még föl nem kelt. A’ lombkoszorús pálmaliget öszvehangzó neszt kezde a’ széllel, míg a’ madarak éles torokkal tudaták ébrengésöket. Rég nem volt illy szép a’ hajnal; varázsihlet látszék mindent érinteni, tündérfényben töredezett elő keleten a’ reggelt hirdető pirosság.

Sugarak mutatkoztak a’ pyramisok’ csúcsain, első sugarai az új napnak. Alább terjedt a’ fény, a’ Memnonszobor’ feje felé, már homlokát érinté ’s a’ mosolyodni látszó arczon ömlött el. Egyszerre lecsillapodott a’ szél, a’ madarak’ zengése elhallgatott, ’s a’ levegőt lassú, halk melodia rezgeté meg. Bájzengésü volt a’ hanga, messze terjedő a’ hallgató pusztában, ’s figyelemre állítá-meg a’ kietlenek’ vándorát.

„Hallod, fiam – így szólt az öreg Pheron – a’ múlt idők’ napjai vágynak visszatérőben. Soká hallgatott ezen szobor, századokon keresztűl, mióta Aegyptus’ dicsőségét idegen hatalom burkolá homályba, de most megszólamlik, ’s mint Isis, Hermes, és Oziris’ idejében, nap’ költekor édes hangát hallat.^* Fiam! néma a’ kő, mellyből a’ lány’ ajkai vésettek, és isteni az erő, melly ott zengeménnyé változik, melly a’ nap’ sugaraival hangokat csalat a’ néma ásványból elő.”

Nemendes, Pheron’ gyermeke, huszonkét évű volt, virágzó testű, virágzó lelkű, de agyának fényét a’ mysticismus’ estszürkülete némi homályba helyezé. De ezen homály ártalom nélkül volt világos látására, keble’ tüzét regényesbbé, ábrándozóbbá tevő, ’s képzeleteinek költői hevülést adó. Elméje’ ingereltségét nem kevéssé mozdítá még az is elő, hogy a’ keleti birodalom’ sötét lelkű szolgái korlátozni akarók nála ’s körében a’ nem tömlöcz’ számára termett lelkeket; hanem az ég’ becsatangolására szántakat, hogy igazságokat szívjanak az Orion’^* fénykörében, és ott, hol a’ tejes úton fölűl csak a’ gondolat héjázhat, hová a’ fegyverezett szem többé föl nem ér.

Ozimandia pedig, Nemendes’ egyetlen húga, a’ rózsa-arczú, a’ hóhalmos keblű, álmadozni látszik. A’ szobor’ hangjai leginkább illették őt, legérzékenyebben ő figyelt rájok, az ő keblében éltek azok már. Ah, a’ legérzékenyebb húr volt megérintve szivében, arról ömlött-le Memnon’ éneke, az emelte őt ki eddigi világából.

Míg Ozimandia áloméletbe merűlt el, ’s míg Nemendes bámulva gondolkodott, az öreg Pheron arczra borúla a’ nap, a’ szent Isis előtt. Nagy örömmel örvendezett az elaggott férfi, mint általában a’ hanyatló kor’ embere szokott, ha ifjusága’ idejéből némi körülményt megpillanta. Imádságot rebegtek ajkai, ’s hálát, hogy meghallhatá azt, a’ mit Isis’ papjai annyi ivadékon keresztűl nem hallhatának, ’s a’ mi után annyi ezerek imádkozva vágyakodtak. Ő lön a’ szerencsés, ő lön Isis’ választottja, ő vala érdemes az istenségtől jelet látni. Mélyen merült e’ gondolatba ihletéstől hevűlt agya, ’s beszélni látszék azzal, a’ kivel senki nem beszélhet, – az anyagok’ mozgatójával, az anyagtalan erővel.

Még egyszer megcsendültek a’ varázshangok, midőn az öreg imádságát elvégzé. Nemendes pedig gondolkodva állt, a’ jelenettel egészen megbarátkozni nem tudó. Valót kerese az ő lelke, mint a’ nagyobbra teremtettekéi minden időn és minden koron keresztűl kerestek, még azon legsötétebb századokban is, midőn az ész’ csilláma ritkaság vala. Beútazta alsó ’s felső Aegyptust, megjárá Nubiát,^* ösmeretes volt Abyssinia’^* havasai között, Isist, Ozirist mindenhol kereső. Memphis’ irat-tárait általfürkészé, a’ szent mondákat öszvetanúlá, ’s tudós lön, igen tudós a’ papi osztályban. Az övéi fél Hermest vártak belőle, ki a’ középkor’ tudományát elfojtsa a’ Nilus’ honában ’s Mahomet’ geniusát megtörje.

Ki heves kebellel keres valamit, könnyen megtalálja. Nemendes is látá Isist, látá a’ Nilus’ áradásaiban, a’ puszták’ szelében, Nubia’ oázain ’s a’ menydörgés által fölséges havasokon. De nagy különbség volt az ő ’s a’ régiek’ látása közt. Azok érzékeikkel győződtek-meg róla, néki elmeérzékhez kellett folyamodnia, melly egyetlen a’ maga nemében, messzebbre ható a’ test’ öt érzékinél, hit név alatt részint ösmeretes. Ezen különbség nagy szeg volt fejében, buzgósága csillapodni kezdett, heve félszeg irányt vön. De most az istenség’ jelét látá, a’ szobrot megszólaltatóét, kit eddig csak a’ szelek’ zugásaiban és a’ menydörgés’ szavában hallott szólani. Nyomban levetkezé minden kétségét, agyában fölkeltek a’ gyermekkori képek, keblét a’ hajdan’ érzeményei dagaszták, és térdére hullva Isist magasztalá, hő fohászokat röpítve és a’ nap’ sugaraiban mutatkozva felé. Az öreg Pheron pedig örömkönnyeket hullatva áldását mondá Nemendesre, melly őt Isis’ papjává szentelé.

Közel vala pedig Stephanos, a’ puszták’ fia, rideg életét vad mézzel és vad gyümölcsökkel tengető, sokat imádkozó, különben keveset tevő, ki a’ szerelemnek örökre bucsút mondott. De egy virágot láta még is a’ pusztában meg, ollyan szépet, mint a’ virágok’ legifjabb királynéja, midőn kebelét először hagyja fesleni, de olly rejtetten, hogy bele az őt imádó hajnal egy csöppnél több harmatot nem szoríthat. Ezen virág Ozimandia volt, Pheron’ leánya, kit Memnon’ hangjai most mély áloméletbe ringattak. Titkon kiséré ő mindig a’ leányt ’s imádságát feledve lángra gyúlt, boszúra gerjedt, olvadott és átkozódott, a’ mint ennek vagy amannak hulláma csapott föl. Most pedig látá az elhatározó pillanatot, ’s mint ölyv a’ pacsirta-fészekbe, úgy rohant az imádkozó csoporthoz.

„Heraclius császár’ és a’ konstantinápolyi patriarcha’ nevében mondom – így szólt a’ puszták’ rideg fia – foglyok és rabok vagytok, mint kik az igaz isten mellett a’ pogány Isist imádjátok. Te őszfej, így tudod becsülni a’ basileüsz’ parancsait; és te szakáltalan, engedetlenséggel kezded e pályádat? Te pedig, leány, általam lész kiragadtatva a’ sátán’ körmeiből, és visszaadva az életnek.”

A’ fölijedt leányhoz mene, kezét megragadandó; de boszúsan pillanta ez reá, ’s szemének tüzével hátralöké a’ vakmerősködőt. Azonban az első hátrálás nem megveretés, kivált Stephanosnál, ki az indulatokat kiirtá kebeléből, kiirtá, hogy a’ benne fölkelendő annál nagyobb helyet foglaljon el, annál kizáróbban uralkodjék. Rég pillantgata ő szerelmesen a’ leányra, de haszontalanul; rég mesterkedék közéletére jutni, de sükeretlenül; vallást tön még is neki, de a’ leány utálattal fordult el tőle, két szóban tudatva vele szemtelenségét.

Igen, Ozimandia’ szivében nincs hely föld’ gyermekének számára. Az ő heves képzelete mennyei anyagokból alkota magának egy lényt, egy ideált, fölségesebbet mint hogy a’ nap alatt valaha más termett volna. Függetlenebb lelkű az, mint akárki Aegyptus’ egymástól elkorlátozott ősi lakosainak osztályaiban; emberszeretőbb és türödelmesebb, mint a’ keleti birodalom’ háborgatáshoz és vélemény-üldözéshez szokott embereinek és nemembereinek akármellyike; csillapodtabb ’s fékezettebb tüzű, mint Omár’ bajnokai, kik Arabiából folyamként törnek elő ’s hatalmokkal elárasztják a’ világot. És ekkor a’ világ csak ezekből álla számára; csak aegyptusit, görögöt vagy arabot választhata.

A’ sorsnak, a’ vaktában rendelkezőnek, Stephanossal kelle őt egybe hoznia, hogy az ember az ő útgöröngyei’ igazításával bajlódjék, a’ játékszinről eltünendő, mikor az egyenes pályán biztosabban kezdene menni. Stephanosban századát hiven ábrázolva lehete látni. Buzgó a’ magasztaltságig, sőt vakbuzgó az őrjöngésig, sötét mint az éj, hiedelmén csüggő, mint örvényből mentő ágon, mereven ’s érdes mint az aczél. És hasztalan csüggött az ágon, megeröltetve görcsösen kapaszkodó inait: az örvény elragadta, a’ szív’ örvénye, ’s lesodrá a’ mélységbe, hol halálnál egyéb nem várakozik reá.

De azért ne gyűlöljétek őt, hogy hitét megszegé. Ember nememberit ígért. Ő most kezd el mint ember cselekedni, most égeti kebelét azon láng, melly hamuvá is olly édesen éget. Örüljetek neki, ha az őt emberré teendi!

A’ vadul égő Stephanos nem tudja magát mérsékelni. Hátrálását szégyenelve, előre megy, és megfogja a’ leány’ ellenálló kezét. Forró volt pedig a’ kéz és szorító, mint kebelében a’ szív heves és szoruló. „Velem! – így szólt e’ rideg fiú – Memphis’ falai között jutalmatokat veenditek!”

,Ne hozz agg fejemre bút és bánatot, pusztának kegyes embere!’ – így kezdi könyörgőleg az öreg Pheron, ’s üdűlt szempilláin a’ néma ékesenszólás’ csöppje ragyogott, a’ csak Stephanoshoz nem szóló. – ,Nem árték én neked soha, nem vétettem semmit istened ellen, kit te könyörgéseiddel naponként imádsz. Hagyj nyugalmamnak, míg a’ beközelgető halál örökre elnyugtat.‘

„A’ ki istenemet megbántja, engem bánt meg, és a’ megbántó büntetést érdemel – felele Stephanos. – A’ lelkiösméret’ dolgában nem vagyunk magunk’ emberei. Az parancsol, és nekünk akaratunk’ ellenére is engedelmeskednünk kell. Te itt Isist imádád, fiadat Isis’ papjává szenteléd föl, ’s így ellene cselekvél a’ császár’ ’s az én egyházom’ parancsolatainak. Ha föl nem adlak, szörnyet vétkezem; vétkezem a’ császár, a’ patriarcha, lelkiösméretem ’s az isten ellen; a’ földi vétket pedig égi büntetés követi, ott az örök boszúálló’ kezeiből, a’ pokol’ olthatlan lángjai között. Öreg! csak nem kivánhatod, hogy a’ te helyedet én foglaljam el?”

A’ szörnyű képektől elborzadva, alig tuda szóhoz jutni az öreg. „Lehetetlen, hogy olly boszúálló legyen istened, – szólt még is utóbb – vagy ha boszúálló, a’ gonoszságot büntetendi meg, melly bút hoz mások’ fejére, könyűket csikar az ártatlanok’ szeméből, ’s az örömeket hervasztó szélként elsöpri. Férfiú! nekem is van lelkiösméretem, én úgy cselekvém, mint az parancsolá, ’s úgy teendek, mint az parancsolandja. Hah! ezen kebel’ szózata egyre azt erősíti, hogy az én Isisem jobb, szelidebb, barátságosabb a’ te istenednél, a’ percz-élet’ botlását az idők’ örökségén által büntetőnél, ki indulatosságában boszúállásra gerjed a’ tehetetlenség’ ember nevezetű porszeme iránt.”

Stephanos csak félig hallá e’ feleletet, mivel Ozimandia épen nem mutatott kedvet a’ mellette maradásra, hanem kezét kiszabadítani törekvék. Bajlódása közben tehát szólani hagyá az öreget, mikor pedig az elhallgata, a’ szólás’ sorát rája következettnek vélő, töredékesen ezt mondá: „Nálunk egyéb mentség nincs, mint a’ megjobbúlás, a’ megtérés. Azért tagadd meg bika-, gólya-, macska-, krokodilus- ’s múmia-imádó hitedet, ’s térj át az élő igaz istenhez; különben Heraclius császár’ és a’ patriarcha’ nevében parancsolom: kövess Memphisbe.”

,Ne vedd el, férfiú, az öreg gyermektől, a’ mi a’ fiatal gyermeké volt: Isisét, mumiáit, krokodilusát. Nem hallottad még az arabok’ fegyvereinek zugását? – én e’ pusztákon némelly robajt hallék már tőlök, – ki tudja, nem Allah diadalmaskodik e istened fölött, mint ez diadalmaskodék Isis-Ozirison? És akkor őszült fürteiddel te is hasonlóért könyöröghetsz egy mollához, ki olly kegyes legyen hozzád, millyennek én most téged kivánlak. Férfiú, azt tedd velem, a’ mit akkor magaddal tetetni kivánsz: hagyj meghalni apáim’ hitében!’

Hosszú ’s unalmas volt Stephanosnak e’ beszéd, mert olly felette sok baja a’ szerelemmel soha sem volt egyébkor, mint most. A’ dolog’ velejére akara tehát átmenni. „Az én istenem mindig első isten marad, mert a’ többiek képzelet’ szüleményei, be nem bizonyítottak, nem valóságok, költeményi lények, máshol nem létezők, mint az ábrándozó bolondok’ fejeiben. Azért, öreg, én nem félek Allahtól, ő csak Arabiában fog parancsoló maradni, de annál nagyobb szolgálatot fogok az enyémnek tenni, ha néhány lelket visszaadok neki. Ne makacskodjál tehát, hanem állj reá a’ mit legnagyobb engedékenységem mellett mondok. Te megmaradhatsz Isisednél, hanem gyermekeid istenhez térjenek. Én őket oktatás végett magamhoz veszem.”

,Én nem kivánok tőle oktatást!’ szólt Ozimandia, ’s kirántá kezét amazéból.

„Ugyan mire fognál tanítani – kérdé Nemendes – ki olvasni is alig tudsz?”

,Égi igazságokra – felele Stephanos – mellyek élő szóval adattak, nem irásból, az isteni oktató által elő. Megtanítlak az élet’ útjára, mellyen hatszáz harmincz kilencz év alatt sok millió boldogult, sok millió jutott a’ paradicsomba.’

„Nekem igen nagy kedvem van az út-keresésre – felelt gúnyolólag Nemendes, – azért nem oktattatom magamat annak föllelhetésére, annyival inkább, mivel még jó sokára, ’s minél későbben akarok azon útra indulni. Hanem hugom bátortalanabb, az útkereséshez nem szokott, járt ösvényt szerető; ez előbb tarthatna veled. Azt vélem, puszták’ fia, beérhetnéd Ozimandiával.”

,Isten neki!’ felelt Stephanos.

„De minket azután hagysz áldozni Isis, Oziris, Hermes ’s több isteneink’ oltárán, háborgatás nélkűl?” kérdé Nemendes.

,Sőt még védni foglak,’ mondá Stephanos.

„De hátha görögök érnek bennünket az áldozaton? ha itélet alá akarnak vetni? ha rabságra akarnak hurczolni, hogy többé ne lássuk a’ napot, ne a’ hold’ szelid sugarait?”

,Kimentelek én mindig; azt mondom: az istennek áldoztok, ki mindeneknek egyenlő atyja, csak áldozástok’ módját alkalmaztatjátok a’ szokott módhoz.’

„Húgomat pedig jó szemügyön tartod, úgy e? ’s gondoskodol lelki üdvösségéről?”

,Vigyázok rá, mint szemfényemre, sőt jobban még; oktatásom határt nem ösmerend.’

„Húgom, Ozimandia, – így kezdé Stephanostól elfordulva Nemendes, – rajtad van, hogy határozásunkon megnyúgodjál, hogy a’ puszták’ ezen kegyes lakójával elmenj. Nem lesz utolsó dolgod vele. A’ szép görög szavak mézként áradandnak le ajakairól, ’s ő éjjel nappal kész reád vigyázni. Látod, ő kész megtagadni lelkiösméretét boldogságodért; kész istenét megcsalni, hogy te üdvözülj; kész hazafiai előtt, valamikor szükséges, hazudni, hogy bátyád és atyád sértetlen maradjon. És ez, látod, mind a’ te üdvösségedért történik, hogy a’ paradicsom egy ollyan angyalt kapjon, mint te vagy. Reménylem, nem lesz semmi ellenmondásod.”

Stephanos egyre boszúsabb, egyre hevesebb lön e’ szavakra, haragja már már kitörendő vala, de Ozimandia’ feleletét el akarta várni. Nem is sokára maradt el ez az igy hangzó: „Semmi más kifogásom, semmi ellenmondásom nincs, mint hogy Stephanos felől semmit nem akarok tudni.”

Ezen szavak legnagyobb fölingerlettségbe, ’s úgy szólva, dühbe hozták Stephanost, ki indulást, rabságot, kárhozatot ordíta, Ozimandiához szaladt, azt elvezetendő Memphisbe, de Nemendes által a’ leánytól tovább útasítaték. Erre a’ vita még nagyobb lön, szavakról tettre ment által, ’s a’ két fiatal hamar öszveölelkezék. Erősek voltak Nemendes’ karjai, de ifjúsága gyöngén mérkőzheték a’ férfiúi korral, ’s nem sokára a’ földre lön vetve. Derék-kötőjét akará gyorsan lerántani Stephanos, vele hihetőleg a’ vitatárs’ kezeit öszvekötözendő, midőn az imádságát végzett öreg, ’s a’ bámulásból ’s első rettenésből magához tért leány segítségére keltek Nemendesnek. De a’ segítség szükségtelen lön ez egyszer; Isis meghallgatá Pheron’ imádságát ’s büntető nyilat külde a’ bünhödő ellen. Sebesen csapa Stephanos’ jobb karjába a’ nyil, ’s eret vága rajta, a’ szívgyuladást hihetőleg megszűntetendőt.

„Isis’ karja ez, a’ minket védő ’s a’ bűnt büntető! – így szólt Pheron. – A’ ki nap’ költekor Memnon’ szobrának ajakain hirdeté dicsőségét, az most nyilával véd minket, és védni fog mind örökké. Bízzatok benne, gyermekeim; nem hágy ő el, sőt előbb utóbb visszavezetendi Aegyptus’ régi dicsőségét. Az ő oltárain fog füstölögni az áldozat, ’s szabadon füstölögni, mint Moeris és Sesostris’^* idejében, midőn vasaink’ éle előtt megrendült Asia, ’s fegyvereink’ fényétől remegtek Európa’ lakói. Ő magára vállalta a’ boszúállást, mi ne avatkozzunk többé dolgába. Menj, Stephanos, békével ’s a’ sebesítő Isis gyógyítsa meg sebedet.’

,De hova menjek? – így kezdi a’ vérevesztett, sápadt Stephanos – belehalok sebembe; segítsetek a’ nyilat kivenni.’

És szánakodtak rajta az Isis-tisztelők; ki segíték venni a’ nyilat, kimosák sebét, bekötözték, és laktársul hívák meg, míg sebe meggyógyúl.

„Akár ezer sebet üssön rajtam Isis! – mondá magában Stephanos – csak Ozimandiát adja ápolóúl.” És a’ puszták’ lakója megfelejtkezni látszék, hogy nem emberek, ’s kivált nem leány’ társaságába való, hogy már az elmehetésre eléggé meggyógyúlt sebe. De Ozimandia nem igen láttatá többé vele magát; a’ mint amaz gyógyult, ö annyival ritkább lön körűle, míg végre egészen elmaradt. Mert az ő szívét egészen más éldelet foglalatoskodtatá. Az istennel társalkodék, ki a’ szobor’ ajakin reggeli édes hangokat ömledeztete.

Homály borítá még a’ világot, álomban szenderegtek a’ városok’ és puszták’ lakói, mikor Ozimandia kilopódzott, lesendő a’ pillanatot, mellyben a’ nap’ első sugara előlövell. ’S a’ mit hallani óhajtott, mindig meghallá. A’ mint a’ nap’ sugára megérinté a’ szobor’ ajakait, édes hangok ömledeztek arról elő, hasonlók a’ fuvola’ hangjaihoz, mellyeket ügyes ajak ’s gyakorlott kezek teremtenek elő. A’ szobor’ hangája pedig naponként hosszabb lőn, a’ min a’ leány nem kevéssé örűlt, sőt hangjait amazokkal egyesíteni meré. Majd szabályától is el kezde a’ szobor távozni, hogy csak egyszer szólalmjék meg, és váltogatva kezde dalt ömledeztetni a’ leánnyal. Mennyei örömtől dagadt ennek szíve illyenkor, ’s elrabolva lön előbb mint föld’ gyermeke, gyönyörködheték benne, a’ százszoros mennyország’ szerzőjében.

Azonban Stephanos’ sebe egészen meggyógyult, meggyógyult a’ karján, de szivében annyival nagyobbra nőtt. Nyugtalankodva korán kelt egyik napon föl ’s botorkálni ment ki a’ ligetből. Épen’ nap’ költe volt. Bámulva hallá a’ szobort megszólamlani a’ legszebb szózattal ’s utána a’ leányt énekelni, érzékenyen ’s a’ követ is olvasztólag. Figyelve közelíte a’ lányhoz ’s jól kivette e’ dalt:

„Idvezelve legyen tőlem ez nap, melly a’ kelet’ határán föltekint, és mosolygva ád fényt a’ világnak, és gyönyört oszt szemnek és szíveknek.

Idvezelve legyen énekemtől az erő, melly a’ napot fölhozza, fölruházva éltető sugárral, föltetézve bájnak tengerével.

De százszor légy idvezelve tőlem, hangteremtő ott a’ szobor’ ajkán, életosztó minden ereimbe, ’s égi kéjek’ harmatoztatója.

Oh ha neked szinte volna szíved, – volna szíved érező enyémként: úgy ezerszer idvezelne ajkam, idvezelne, tárgyát érzetimnek.”

Lankadtan ült le a’ lány, fejét ölébe lehajtva ’s a’ szobor’ feleletét várva. A’ felelet nem maradt sokára ki, ’s nem kévéssé lepé meg a’ leányt, fuvola-hang helyett emberi hangokból állván.

„Az emberek’ neméből ki ösmer tiszta szerelmet? Melly leánynak szíve marad tárgyához hív?

Ezredek multak el hajdan, míg epedtem, istennek gyermeke, hű szerelem után:

De hiú ’s változó vala minden leány; szerelem-esküt kaptam, ingatlan szívet nem.

Hosszú álmot alvám némán szótalanul, ’s Ozirisnek tisztelete utánam elhanyatlék.

Most a’ napnak sugárai felköltöttek viszont. Leány! ne ígérj szerelmet; e’ játék veszélyes.”

Stephanos szemmeresztve hallgatta ’s viszszaképzelé magát azon időkbe, mikor Aegyptus’ földe szent föld vala ’s csodákkal bővölködő. Mélyen hajlott a’ porba ’s fölegyenesedni nem merve hallgatott, – és hallá, szivének poklát. A’ leány’ felelete ez volt.

„Istennek gyermeke, tied szívem, fogadd; Isis tévé bele az ömlő érzetet, melly benne megmarad, míg csak lángolni tud; míg éltem el nem aludt.”

,Legyen! – tehát enyém vagy; vedd szerelmem’ jegyét; keblemre jutsz bizonnyal, ha hív ’s meleg maradsz.’

Ezt felelé utoljára a’ szobor, ’s a’ lány körűl sem nézheté magát, mikor egy galamb vállára röpült, orrában^* rózsabimbót és gyürűt tartó. Az ajándékot elfogadá a’ leány, megcsókoló a’ galambot, ’s újáról levont egy gyürűt, annak orrára ölté, ’s az elröpűle vele Memnon’ szobrára.

Némán lopódzék tovább Stephanos, az apához menő, hogy, ha lehet, ott adjon dolgának jó indulást. Köszönettel a’ szíves ápolásért kezdé el beszédét ’s mellékesen tudatá, hogy indulni, válni szándékozik. Az öreg Pheron kevés köszönetet fogada el, ’s jobbját nyujtá az elmenőnek. De Stephanos menni nem tudott. „Öreg, – úgymond – én ember vagyok, kebelemben emberi láng dúl, engem megemésztő, ha nem segítesz rajtam. Pheron, én lányodat szeretem, a’ szerelem’ legforróbb lángjával szeretem, add nekem őt. Becses lehet előtted a’ kincs, mellyet kivánok, de olcsó áron én sem kérem; mindenemet érte adom, érte meggyőződésemet, érette hitemet. Apa! én veled borúlok le Isist imádni, ha őt lányod’ karjain imádhatom.”

,Stephanos! – így szólt az apa – én tiszteltem volna lángodat, ha mellette nemesség is lakott volna kebledben. Azon láng, mellyel férfiú a’ nőhöz viseltetik, legszentebb föllobbanás a’ természetben, szent tűzzé változik az erős lelkűeknél. De te azt lealacsonyítád, állatilag akarád kielégíteni, a’ köteleket el akarád szaggatni az apa és lánya közt, miatta bennünket tömlöczbe akarál hurczoltatni: én ezeket annyira meg nem bocsáthatom, hogy nemtörténteknek gondoljam. De ha úgy volna is, lányomat csak aegyptusi férfi kaphatja meg, törvényeink’ szent ereje szerint, ivadéka a’ szent osztálynak. Idegen nemzetűnek, idegen osztályúnak nem szabad benőszni^* a’ miénkbe, valamint nem szabad belé furakodnia. És ha még ez is szabad volna, lányomat még sem kaphatnád meg, mert el van már igérve.”

,Tudod, öreg apa, hogy a’ szerelem az élet’ villanyozó ereje? – kezdé Stephanos. – Lányod azt olly mértékben föl nem kapja a’ világon, mint én nálam, olly boldog tehát sehol nem lehet, mint velem. Látod, öreg, én bucsút mondék az egész világnak, keblemből kiszakasztám az indulatokat, agyamban elfojtám a’ szenvedélyek’ magvait, ’s így üres maradt keblem, agyam; üres, mint sugártól az éjfél: de egy indulat’ csiráit nem tudtam kiszakasztani, – ah! mert azok eggyé vannak olvadva az ember’ lételével, valójával. A’ szerelem egyedül maradt meg bennem, ez bír, ez emelend égbe, vagy verend le poklokra. Apa! ne dúld föl mutatkozó mennyországomat! Ezzel köteles vagy az erénynek, az igazságnak!’

Hatalmasok voltak Stephanos’ szavai, ’s az öreg Pheront nem kevéssé rendíték meg, ki némán álla, alig tudva, mit feleljen a’ hallottakra. Stephanos a’ habozásból győzödelemreményt magyaráza magának, ’s a’ vitát folytatni akarva így beszélt: „Add áldásodat reám, oh atya, ’s iktass be osztályod’ szent tudományába, iktass be a’ titkokba, mellyek által aegyptus az idők’ egész folyamán által híres vala. Hadd tartsam én kezedet imádságom alatt, mellyet Isishez bocsátok; hadd legyek segéded az áldozatoknál, mellyeket Oziris’ tiszteletére égetendünk, hadd vegyítsem énekemet a’ tiédhez, midőn Hermes’ ünnepe földerűl ’s a’ földuzzadt csatornák áldást ömlesztenek a’ gabonaföldekre. Ne késsél, atya, boldoggá tenni egy embert, ki az örömök’ vagy kínok’ özönét kezeidből várja.”

,Isis’ tudománya soha nem kedvellé a’ proselitázást, és soha nem terjeszteték édesgetés, rábeszélés által: mindig aegyptus’ kincse volt ez, sőt itt is – tán vétkezés’ átka miatt – nem az egész népé. Azonban, ha akaratod elszánt, nem ellenzem, ’s oktatásom alá fogadlak. De hogy leányomat neked adnám, a’ történetek’ kedvező fordulása nélkűl^* nem igérhetem.’

„De hát még is reménylhetek? legalább jövendőre?” kérdé Stephanos.

,Leányomnak is van bele szólója.’ felelt Pheron.

És Ozimandiának lön beleszólója, ki Stephanosról mit sem tudva szökdelt elő, szemeiben öröm ragyogva ’s ajkain az ihlettség’ mosolygása ülve. „Övé vagyok, atyám, – szóla – övé, ki a’ Memnon’ szobrában a’ nap’ első sugarait fuvolájával köszönti. Nézd, e’ gyürűt és e’ rózsát küldé egy galamb által, cserébe pedig gyürűmet és – szívemet adtam.”

,Árnyék az, leány! – így vága szavába Stephanos – árnyék és hang, melly szerelmedet ki nem elégítheti. Embernek embert rendele Isis, a’ halhatatlanok csatolódjanak halhatatlanokkal. Leány! válassz engemet. Oh az enyémnél szerelemmel teltebb szívet nem találsz a’ világon, nem jobbat, ki téged angyalként fog hamvadtáig imádni.’

„Mind ez, a’ mit igérsz, Stephanos? – felelt Ozimandia, – ’s nincs még hozzá adni valód? Igen ösmerlek; tudom, hogy vulkánnál inkább dúl benned az indulat, és szánlak, nagyobban mint érdemled, ’s azon tanácsot adom: keress szerelmednek egy ollyan tárgyat, melly viszonszerelemmel adózzék. Én arra esküszöm, ki vakmerésedet nyillal bünteté, hogy adott hitemet meg nem szegem, és fölszólítom őt, az esküs fölszólítás’ legsulyosbikával: találja szívemet hívebben el, mihelyt csak ingadozom, mint karodat találá.”

,Mit szólsz ehhez, Pheron?’ kérdé Stephanos.

„Én az égi nyilazó ’s leányom’ szíve ellen nem erőszakoskodom.” lön a’ felelet.

Mint borús felleg vonult el e’ szavakra Stephanos, semmit nem szólva, de homlokán nagy föltételeket^* láttatva. Pheron’ családja pedig napi dolgaihoz látott, lánya’ képzeleteit foglalatosságok által akarván az öreg csillapítani.

Hosszú volt az asztal a’ nagy teremben és erős, de még is kicsin a’ sok vendég’ számára ’s gyönge a’ számtalan étel-italnak. A’ vendégek dicsérék a’ bőjtközepi halas napot, hozzá láttak a’ munkához, az asztalok’ terhei kevésre szálltak ’s a’ borok mozgékony tartókba tétettek által. Midőn a’ kedv magasra derült ’s a’ bor pirossá festé a’ különben sem fehér arczokat, követek jöttek Alexandria felől, ollyan arcczal, melly irtóztató ellentételben volt a’ szobabeli vidámsággal. „A’ város meghódolt Amrunak ’s az Arabok maholnap Memphis alatt teremnek!” Ezen szóra elhalt a’ terembeli vidámság, a’ poharak után nyúlt kezek megmerevedtek, a’ szájhoz emelt kelyhek ürítetlen maradtak. A’ rettenésből csak egy új követ veré föl az ebédlő gyülekezetet, czélja, előadása’ különösségével. Nem az itteniekéhez illett ennek beesett arcza, sovány karcsú termete, homoktól fölégetett lába ’s munkában megdarabosodott keze: azok már távolról hirdeték a’ szigorú életet.

„Foglyokat hoztam a’ bölcs és igazságos gyülekezet’ elébe, hogy tetteiket hallgassa meg ’s mély belátása szerint a’ föladó’ ’s a’ vétkesek’ lelki javára intézze el dolgaikat.”

Ezen szavaknál kiki bölcs ránczokba szedé homlokát ’s az alexandriai szomorú követekről teljességgel elfelejtkezék. Az pedig, ki az asztalnál legelől ült, és a’ legjobb borból legtöbbet ivott, fölkelve ezen feleletre méltatá a’ követet: „Igen előrelátó ’s okos követ! Add elő egész ékesszólással a’ dolgot; bennünk a’ te ’s foglyaid’ lelki javát szíven hordó birókat fogsz találni. – De, hogy, a’ mint rajtad megösmerhető, hosszú útad után kipihenj ’s szomjadat elverd, nesze ürítsd le ezen poharat, mert ürített poharaknál nem nehezebb valamelly peres tárgyat előadni, mint elitélni.”

A’ követ csöppig kiüríté a’ poharat, azután pedig a’ foglyok előhozattak ’s ezen vádat kelle hallaniok, dicséretéül a’ hetedik századnak, p, o. a’ tizenhetedik fölött, midőn a’ vádnak természetéhez tartozék, hogy titokban kellett történnie. Illy előmenetelek történtek világunkban a’ tökéletesedés felé! – A’ foglyok, úgy látszék, félelem nélkűl hallgaták a’ követ’ előadását.

„Ezen emberek itt pogányok, Isis’ imádói, a’ pusztában reggelenként áldozók bálványistenöknek, ’s így a’ törvényeknek nem követői, a’ császári rendelmények’ alattomos kijátszói, a’ társaság’ veszélyes tagjai, a’ kárhozatnak gyermekei. Én gyakran látám áldozatukat, jelen valék, mikor ezen öreg ama’ fiatalt Isis’ papjává fölszentelé; megintém szigorúan, és oktatásomat ajánlám nekik, hogy az erény’ ’s üdv’ útjára vezessem őket. De ajánlásaim megvettettek, inté sem sükeretlen lön, míg hatalommal kellett élnem ’s fegyveresek által ide hozatnom a’ bölcs gyülekezet’ elébe, melly itéletet hozzon reájok. Én útközben gondolkozám a’ módról, mellyen legbiztosabban lehetne rajtok segíteni, mert jeles embereket az életnek visszaadni , nagy és örök érdem; ezen emberek pedig jelesek. Az öreg példánya a’ kegyességnek, ezen fiatal élő könyvtár, mintha a’ Ptolemaeusok’ minden iratait áttanulta volna; a’ leány a’ szépség’ koronája. — Tehát legczélirányosabbnak vélem velök igazán szigorúan bánni, őket egymástól elválasztva sötét tömlöczökbe zárni, bőjtöltetni; azonkivűl tanítót küldeni bozzájok, ki őket minél előbb az igazság’ tudományára oktassa, abban megerősítse ’s hozzánk hasonlóvá tegye. Nekem épen nem lévén kegyes foglalatosságnál egyéb dolgom, ajánlom magamat e’ végre, ’s fogadom, hogy jó sükerrel fogok vetni, az aratást bölcs gyülekezetekre hagyandó.”

Az elől-evett pozsgás ember nem találá neki egészen hízelkedőnek a’ követ’, vagy is inkább Stephanos’ előadását; leginkább pedig azon akadt föl, hogy a’ mondott módon az oktatás nem ő reá bízatnék, ki olly örömmel közli mással kevéskéjét, a’ milly kedvetlenül fogad el mástól valamelly tudományt. Mert kellemetlenebb dolog nincs, mint fejét megeröltetni, hogy valami más jőjön az emberbe testi ételnél, italnál. Azért illy feleletre méltatá a’ maga számára nem rosszúl gazdálkodó Stephanost: „A’ követ és vádló úr nagy megfontolásra méltó dolgot hoza elő, méltót annyiban, hogy a’ javítás’ módjáról bőven tanácskozzunk, mert sok fő világosban lát. Azért tehát véleményem oda megy ki, hogy az oktatást többek között osszuk föl; példáúl: az öregét magára vállalhatná Nikodemos barátom, ki maga is túl van az ötvenen, ’s a’ kegyességben nem idegen; az ifjút Pandelimos öcsém taníthatná követ úrral eggyütt, hogy az öcsém’ olvasottságát Stephanos ur gyámolítsa; a’ leány’ megtérítésével magam is kész vagyok vesződni, azaz, foglalatosságokkal terhelt időmből nem restellek egy kis részt elszakasztani, hogy az úr’ mezejében munkálkodhassam.”

Ezen beszédre Nikodemos és Pandelimos mélyen meghajták magokat, Stephanos halovánnyá hűlt, Agapios – így hívták a’ tanácsolót – pedig nyereségi gőggel veté melle alatt keresztbe kezeit. A’ gyülekezet’ szava Agapioséval megegyezni látszék, mellyet az általános hallgatás, sőt fejbicczentés is igazolt. De Stephanos a’ haloványulás után veresedni kezdett, boszankodása’ ’s visszatérő bátorsága’ jeléűl, és a’ gyülekezethez így intézé szavait:

„Urak! az egész dolognak én vagyok mozdítója, tehát végig munkás akarok benne lenni. És mint akartok eligazítani, árnyékúl adva másokhoz, kik az én buzgóságommal semmiképen nem bírhatnak. Ez igazságtalanság, mellynek ellene szólok, ’s legfölebb azt vállalom föl, hogy Nikodemos és Pandelimos urak, nem különben Agapios ur, mint szónok, munkámban segédűl legyenek.”

Ezen beszédre az egész gyülekezet haragra látszék lobbanni; Agapios boszújában kínosan símogatá szakállát, míg Axenos mellette fölszólalt, mint ebédre gyakran meghivója mellett: „Melly szemtelenség – ugymond – a’ pusztából pörlekedni jőni a’ városba, ’s a’ bölcsebbek’ itéletének ellenmondani. Ugyan, kérdem mind azokat, kiknek fejében csak egy kis ész is csillámlik, miként tudna leányt oktatni egy ollyan ember, ki életében tíz emberrel is alig társalkodott, ki alig tudja, az okos állatok’ mellyik nemébe tartozik az asszonyember? Stephanos a’ gyülekezetre hivatkozék, a’ törvények is ennek kezébe teszik az elitélési hatalmat, azért én szerényen azt állítom : Agapios’ véleményén nyugodjunk meg.”

,Agapios’ véleményén nyugodjunk meg!’ kiálta az egész gyülés.

„Sőt az oktatásból zárjuk Stephanost egészen ki, mint izgágáskodót, kinek helye kün van a’ pusztában, a’ szöcskék és vad méhek közt” folytatá Axenos.

,Zárjuk ki Stephanost!’ kiálták mindnyájan, és a’ zaj soká tartott, és Stephanosnak mennie kellett, szivében boszúval teli. De mentében Ozimandiához fordulva: „Ég föld ellenem esküvék! – így szólt – de én két szememre esküszöm, hogy elébb kiszakadnak azok gödrükből, mint téged más körében tudjalak.”

Csak a’ szent béke’ napjait kedvelik e az istenek? irtózva fordulnak e el a’ háborútól? Kegyök csak a’ nyúgodalmas népre mosolyog e le, melly vasat nem emel föl, hogy másoktól birtokot raboljon, jogot szedjen el ’s életfulasztó vért árasszon? Miért hallgata-el a’ Memnon-szobor, miért nem hallatja édes dalömlését a’ nap’ első sugaraiban? – Mert háború dulong a’ téren ’s vérmocskos csapatok huzódnak a’ pusztákon keresztűl. Csatadalok válták föl a’ béke’ énekeit, hadi kürtök szaggatják meg az éji csendet, ’s öldöklő rohanások töltik be a’ napot zajaikkal.

A’ szent város forrásban van. Templomai fegyveresekkel töltek be, ’s az áldozatölő kések emberölésre fenettek. A’ nép boszút kiált papjai’ becsukásáért, ’s az idegen hatalom ellen fölkelve háborog. Már foly a’ vér, terjed a’ küzdés, ’s átlobbanó tűzként közös a’ viadal. De a’ győzelem az idegenek’ részére hajlik, Memphis’ népei hátrálnak, tömlöczeikben hagyva Pheront, két gyermekével, kik mint átalkodottak lőnek elcsukva, hogy ott a’ sötéten az igazság’ fényét megkedveljék.

De kün a’ falakon kivűl sincs béke. Arab csapatok szállonganak Memphis alá, nem legkedvesebb vendégekként terjesztve magok előtt félelmet és irtózást. Az Isis-tisztelőknek kedves jelenés volt ez, kik egész erejükkel rohantak meg egy kaput, azt a’ görögöktől elfoglalák ’s kün az arabokkal egyesűltek.

Új idomot^* nyert a’ viadal. A’ kirohant görögök visszaverettek falaik közé, de a’ kapuknak urai maradtak. Gyakran megújult a’ küzdés, nagyobb nagyobb erővel az arab részről, az elfoglalt Alexandria’ tájáról új és új csapatok érkezvén; de a’ város megvíhatatlan volt. Már Amru is megérkezék seregei’ magvával, ’s a’ görögök egyre tartják Memphist.

A’ gépelyek előhozattak és ezer baj között hat napig törék a’ falakat; a’ hetedik napon általános rohanás rendelteték. Ezen nap is föltűnt, ezerek’ halálának napja, sok társaival örök tanúja az emberi gyöngeségnek! – Korán kezdődék a’ megrohanás, bátran és vitézűl, mint araboktól várhatni, de neki megfelelő volt a’ védelem is, millyent a’ hetedik század’ görögéitől nem igen reménylhetél. Már déli pontján égete a’ nap ’s minden törésnek görögök vannak birtokában,^* az arabok mindenütt hátravervék.

Alexandria’ megvevőjét nagyon boszontá e’ makacsság. Körüljárá seregeit, bíztata, hevíte, jutalmakkal ingerlett, sőt példával ment elő. És gyorsan haladott a’ csatában, mert neki ellent nem tuda senki állani; arabjai alig tudák követni ’s kevesed magával ért a’ falakhoz, hol rajtok a’ legnagyobb törés volt. Ennek védelmétől függött a’ város’ megtartása, azt látá Amru, de látták a’ görögök is, és mindenik fél utolsó erejét szánta föl. Vér csorgott már Amru’ aczélán, de feje fölött is kard törött el, életét oltandó, ha el nem törik. Megnézte a’ különcz védőt, ki aegyptusi csapatokkal jött segedelmére, ’s kettős erővel, kettős tűzzel vágták magokat föl felé.

Még is későn jöttek; a’ győzedelem’ borostyánja nem őket illeti. Más vitéz előtt hátrálnak vagy hullanak a’ görögök, ki a’ város’ nem eléggé őrzött ’s legvíhatatlanabbnak tartott részén ütött be ’s az Amruval küzdőket két tűz közé szorítá. Valid volt ez, Amrunak fia, a’ pusztákban örömest kalandozó, a’ nagy tettek’ szomjuhozója. Kezet nyújta most a’ vele találkozó apának ’s örömének gőgében tovább ment harczolni.

Nem vala tovább tartható a’ város, de azért a’ görögök nem hányák el fegyvereiket, hanem védék az utczákat, védék a’ házakat, ’s mikor harmad napra Memphis arab tulajdonná lön, omladékhoz volt hasonlóbb mint emberi lakhoz. Nagy volt a’ holtak’ száma mind a’ két részről, a’ görögök közűl kevés maradt életben, hanem többnyire férfiúhoz illőleg hulltak el, mintha egyig Spartának^* gyermekei voltak volna. A’ megvítt város kiraboltaték, az omladékában maradandó, hogy apródonként nyomai is elvesszenek ’s a’ később századok’ gyermekei ne is tudják hol állott.

„Amru kérlelhetetlen mint ellenség, de nemes mint jutalmazó!” – így szólt Omár’ vezére az életét megmentő bajnokhoz, midőn a’ viadal lecsillapodott ’s a’ romokon arab diadalénekek harsogtak. – Lábaim előtt van Memphis’ minden kincse, kérj belőle, ’s kérj mindenemből a’ mit akarsz. Kis lelkű ne légy, különben Amrut megsérted.”

,Tudod e, vitéz Amru – így szólt a’ bajnok – miért csatolódtak olly hamar és olly egy lélekkel hozzád az ős aegyptusiak? A’ görögök bezárák azoknak papjait ’s a’ kereszthez akarák átesketni. A’ tömlöczökben némelly Isis’ papja fog epedni, ezeket add nekem szabadságokba vissza-teendés végett, és a’ tömlöczben fog Phaeron’ leánya epedni, a’ szép Ozimandia, ezt add nekem birtokul.‘

„És tovább?” kérdé Amru.

,Tovább, most legalább, semmit!’ felelé a’ bajnok.

Amru igent monda a’ kérésre, ’s kivizsgáltatá a’ tömlöczöket. Megtalálák Pheront, mélyen a’ föld alatt, egyedűl, a’ napra juthatás’ reménye nélkűl. A’ többi foglyok ki voltak már szabadítva; de Nemendes és Ozimandia nem voltak lelhetők. Az öreg könnyezve kéré gyermekeit, kéré a’ harczosoktól, az istenektől, ’s kérésére harczosok és istenek némán maradtak. Végre egy jajgató csoport érkezik, fájdalmában feledve, hogy dühöngnie kellene. Egy sértett személyt hoznak, baloldalából vér foly, arcza sápadt, ajkai kékülnek.

„Atyám, áldásodat reám! – így kiálta föl a’ beteg utolsó erejével, az öreg Pheront meglátva – én meghalok, Agapios’ tőre alatt halok meg, húgom’ védelmében.” A’ megsebesített Nemendes volt, mellette Ozimandia; hátul pedig Agapios hurczoltaték ’s vele a’ még véres tőr.

Fájdalmában eljajdult az öreg ’s reményevesztetten dűlt fija mellé. Azonban orvosokkal érkezék meg Valid, ’s azok között Amru’ orvosával, ki sok sebesnek életet ada vissza. Megvizsgálta ez a’ sebet, ’s arczán az öröm’ világa helyett fájdalom’ árnya terűlt el. Nemendes nem volt megmenthető; kevés perczek mulva megszűnt élni.

Pheront erőszakkal kellett a’ hideg tetemtől elválasztani. „Veled akarok meghalni, egyetlen fiam, életem’ legszebb reménye! – így kiálta föl – ki lesz azon kegyetlen, a’ ki ezen egyetlen boldogságot megtagadja tőlem?” De Valid a’ holtat csöndesen elvinni parancsolá, ’s a’ könnyező Ozimandiát Pheron’ elébe állította. „Reményed még nincs oda, jó öreg, – így szólt Valid – van még leányod, ki örömeket virágoztat életedbe, ki napjaidat édesekké tegye. Hagyj föl a’ búval; a’ természet előbb utóbb úgy is megkivánta volna áldozatát. Látod az én ifjúságom is halálkoczkára van szüntelen kitéve, de annyit esküszöm Isisedre, Alláhra, vagy ha jobban akarod, a’ természet’ szent erejére, hogy míg karjaimban erő marad, neked és leányodnak egy hajszála meg nem görbítetik!”

Új élet látszék e’ szavakra szállani az öreg Pheronba, a’ könyűit letörlőbe, ki vidámuló arczokkal így beszélt: „Bajnok! belőled az én fiam’ lelke szól; ah, ő mindig azt mondá, hogy a’ természet’ szent ereje munkálkodik a’ nagy mindenségben, ’s így a’ nyelveket vezérlő agyakban is. Hah! miért nem ösmerhetett ő téged, hogy lélektestvérét ösmerhette volna, a’ világ’ gyávaságán annyiszor panaszkodó.”

,Későn ösmertük meg egymást, – így felele Valid – de egy pillantatig örülénk egymásnak. Ezen gyürűt bízá őrzésemre ’s vele húga’ sorsát. Képzeleteiben regényes és ábrándozó ő, ekképen szóla, de gyógyítsd meg ’s töltsd ki nála helyemet. És én ki akarom a’ jó bátya’ helyét tölteni, sőt többet akarok, atya! én Ozimandiát enyémnek óhajtom.’

Ozimandia remegett, Pheron pedig édesen mosolyga, szemeiből a’ bú’ könyűit a’ fakadó öröméi űzvén. Elfeledé az öreg, hogy Valid arab, hogy nem az ő papi osztályába tartozó, ’s megvallá, hogy ő Valid’ kivánatán megnyugszik.

„Sajnálom, fiú, hogy későn járál! – így vága közbe Amru – de Ozimandia nem lehet a’ tiéd, mert őt e’ bajnoknak igértem éltem’ megmentése’ dijáúl.” A’ bajnok elővezetteték, Ozimandia elsikoltá magát ’s arczát szemeivel takará el – Stephanos volt.

Memphisnek romfalai között az épületek’ helyét sátorok foglalták el, nem sokáig állandók ott, mert a’ hadak’ gyors forgása hamar tovább kiáltozza a’ vitézeket. Sietve kelle tehát végezni, sietve határozni meg: kié legyen Ozimandia.

„Embert elajándékozni nem volt jogod, atyám, – így beszéle Valid Amruhoz – ’s azért ígéreted annyiban áll csak, hogy Stephanos kérhetőt kérjen tőled.”

,Amru szavának embere szokott maradni – felelt az apa – Valid pedig nem lesz olly gyönge, hogy asszonyi kecsek által lebilincseltetve, apjának bajt szerezzen.’

„Atyám, én nem vagyok gyönge, – felelt Valid – sőt erős föltételem Ozimandiát bírni, vagy senkit.”

,Fiam! – szólt erre Amru – a’ ki Memphis’ megvételét fia gyanánt tekintheti, ellehet nő nélkül: neki maradéka gyanánt szolgálandanak tettei. Azért ne makacskodjál; Stephanos nagy jutalmat érdemel apádtól, ’s a’ fiú apja’ életéért egy leány-szerelmet föláldozhat.’

„Igen, apám! a’ fiú sokat föláldozhat apja’ életéért, sőt mindent, még életét is. Legyen, én lemondok Ozimandia iránti szerelmemről; hadd fagyoskodjék dicsőségem’ pályáján e’ szív, hadd keseregjen fejemben a’ lélek, midőn országok’ hódításáért megborostyánozsz:^* életed’ béréért örömest szenvedendem. De egyet még is ohajtok, – ohajtom, hogy Ozimandia boldog, igazán boldog legyen. Csak azt ígérd meg, atyám, hogy Ozimandiát csak akkor adod Stephanosnak, ha őt szereti ’s vele boldog lehet.”

,Különös ábrándozó fejű vagy, Valid, felelt az apa, mintha a’ szerelemben szokásból is nem lehetne boldoggá lenni. A’ dolog’ megitélését reám öregebbre kellett volna bíznod. De hogy csupa megtagadó szavakat ne hallj tőlem, ’s hogy viszont – ezt sértő mosollyal mondá – a’ pusztákban hetekig ne csavarogj, megígérem, ha okos mód jut a’ dolog’ megfordítására eszembe, Ozimandiát nem kényszerítem.’

„Atyám! – így kapott hamar szóhoz Valid – úgy látszik, mintha már magad is éreznéd, hogy Ozimandiánál kényszerítésre kerűlne a’ dolog. De melly szó ez, gondold csak meg! kényszeríteni valakit, hogy élete föláldoztassék, ezen rövid élet, mellynek folytatása a’ Húrik’ kebelében ollyan regényes és ábrándozatos. Hah! atyám, maholnap eljöhet utolsó pillantatom, életemet használnom kellene, a’ mi csak Ozimandia’ keblén történhetik.”

,Még meghódítasz, ha nálad maradok – így szólt Amru – de végezd Stephanossal dolgodat, az itt jövővel, azon egy intésem mellett, hogy minél szelídebben bánjál vele.’

Amru elment, Valid pedig Stephanost nyájasan fogadá, leülteté a’ szőnyegre ’s így kezde vele beszélgetni: „Azt hallom, ’s neved is úgy bizonyítja, bajnok, hogy görög vagy. Mondd meg nekem barátságosan, miért levél áruló nemzeted ellen? Látod, Stephanos, én sokat köszönhetek elpártolásodnak, különben az atyám talán meghalt volna; – ha vétked kimenthető, becsülni, sőt talán szeretni is foglak: de ha undok áruló vagy nemzeted ellen, mint atyám’ megmentőjét is kárhoztatandalak.”

,Hatalmas karú Valid, a’ te szavaid hathatósabbak a’ nap’ fényénél, megrendítőbbek a’ villám’ lobogásánál. Hah! érzem, hogy áruló vagyok, nemzetem’ és hitem’ árulója, ’s mind ezt egy leányért, a’ mint tudod. – Reménylém őt Memphis’ falai között megkaphatni, de rútul megcsalattam, és megcsalóim’ fejeire boszút esküvém. Így jöttem az arabok közé. Csalóim boszúlva vagynak, vérökkel áztatva Memphis’ földe; boszúlva van Agapios is, kinek szivét tőrrel fúrtam keresztűl, mint ő keresztűl döfé annak bátyját, kit én szeretek, a’ hozzám nem barátságosat, de tőlem tiszteltet. Most már ösmered Stephanost, tudod mennyiébe került Ozimandia, ’s reménylem, akadályt nem vetendesz ösvényére; kérlek, ne akard azt tőle elvenni, a’ miért mindenét koczkára tette, földi ’s égi javait.’

„Én jobb vagyok irántad – felelt az arab hős – mint magam is gondoltam. Nosza tehát egyezzünk meg barátságosan Ozimandia felett, annyival is inkább, mivel én nem tudom, mennyire állok kegyében. Szeret e téged Ozimandia?”

,Nem! és ez a’ legsajnosabb, legirtóztatóbb! De annál inkább szeretem én őt, ’s szerelmem’ tengerével úgy elárasztandom, hogy a’ világra nem tudva tovább gondolni, boldog leend; kénytelenítetik boldog lenni.’

„Látod, Stephanos, én is annyira szeretem Ozimandiát, a’ szépet, a’ jót, a’ keggyel telit, hogy életemet kész vagyok érette áldozni. Az volna tehát rendén, hogy kettőnk közűl ő válassza a’ kedvesbiket. De barátságból irántad máskép hagyok rendelkezni, az egyezésre bővebb mezőt hagyok: mondd meg, melly föltételek alatt engeded nekem át őt, pénzért e? kincsekért e? rangért e? vagy akármiért a’ mi hatalmamban van?”

,Maradjon a’ világ, minden kincsével együtt, csak enyém Ozimandia legyen.’

„Vagy tegyük ki őt a’ jobb lovaglás, kardozás, nyilazás’ dijául! Én ötszáz lépésről a’ jobb-kéz’ hüvelykúját keresztűl tudom nyillal lőni – itt Stephanos elhaloványodott – ’s nem egy oroszlán’ szivét ástam kardommal keresztűl.”

,Én nem értek a’ fegyverforgatáshoz, ’s most már annál kevesebbé, mivel boszúm’ tárgyai jutalmokat vevék.’

Míg ezek igy beszélgettek, megérkezett Pheron Ozimandiával, Amrut kérendő: bocsássa őket vissza a’ pusztába, a’ pálmaligetbe, Memnon’ szobrához.

,Tehát nem érdekelnek, édes Ozimandia, fáradozásaim, törekvésem, lángzó szerelmem? – így szólt a’ lányhoz Stephanos. – Még most is megvetsz, mikor Amru birtokomba adott? A’ pokol’ kínjaira akarsz kitenni, ki neked mennyországot szántam? Édes Ozimandia, hajolj meg egy férjfiú’ kérésén, ’s boldogítsad őt szíveddel.’

„Amrunak nem volt joga engem elajándékozni, – így felelt a’ lány – ’s ellenem nagyot bünhödél, Stephanos, hogy mástól csikarád ki azt, a’ mi egyedűl magam’ birtokában van, szívemet. – Te nagy bűnös vagy, Stephanos; engem szerettél, holott szeretned nem szabad; de ezt megbocsátom, mert szeretés a’ természet’ és istenek’ fő parancsa; – minket rabokká tettél; atyámat mély tömlöczben hagyád nyomorogni; bátyám vétked miatt vérzett el, azt nem is említve, hogy hűtelen hazafi lettél. Stephanos! leány-szerelmet, tisztát és ártatlant, nem illy áron kell vásárolni. A’ nemes szívet birni óhajtó maga is nemes legyen, nem pedig indulatok’ martaléka. Én a’ tiéd soha nem leszek; a’ nyilazó Isisre esküszöm; de barátod maradok, azt tanácsló: menj a’ tieidhez, ’s hozzád illő tettek által töröld le erkölcsöd’ szenyjét.”

És Stephanos elment; hazafiainak sorába állott ’s Theba’ falainál csodáit adta a’ vitézségnek. De rövid pálya méreték ki neki; elesék a’ harcz’ közepén, ’s eszmélete elébb kialudt, mint szerelme Ozimandiához. Memphis’ romjaihoz hamar eljutott a’ hír, ’s ki előbb idegen volt tőle, Ozimandia, most sajnáló könyűket áldoza emlékére.

A’ hajnal’ szellője zúgva ment keresztűl a’ pálmaligeten, Pheron’ ősz fürtjeivel játszadozott, ’s az öreg arczra legördült könnyét szárítá. Bús volt az öreg hajdani örömeinek gazdag helyén, ’s ajakai majdnem panaszra fakadtak a’ sorsintéző ellen. Ozimandia pedig szellőként szökdécselve jött, rózsakoszorús fővel ’s kezében bokorvirággal.^* Apjának karjai közé futa, lecsókolá arczárol a’ könnyet ’s bús mosollyal ezeket mondá: „Ne légy szomorú, édes atyám; nincs e Ozimandiád, kinek örülj ’s kinek te örömére légy?”

,Nincs e min búsulnom, engedetlen leány? – így szóla Pheron – fiamnak sírja honom’ szent városának romjai alatt van, ’s egyedűl állok itt a’ pusztában, kihalandó, mint a’ sarjadéktalan pálma. Egy ifjút kivántam volna fiamnak, téged szeretőt ’s tőled szeretettet, de makacs ábrándozásod ettől is megfoszta. Várakozzál már most Isisedre, gyönyörködjél hangjaiban, öleljed légalakját, de hideg fogsz mellette maradni, atyád pedig vígasztalhatatlan.”

„Atyám! ne szakaszd meg szívemet; – így felelt mély fohásza közben a’ leány – én vagyok a’ fő vesztő, én vesztém el mindenemet. Hah, mennyire szeretett Valid engem, mint esedezett, mint imádkozék szerelmemért! – És én is szerettem őt, jobban mint Isist és az egész túlvilág’ lakóit, de esküm kötve tartott, nem valék magamé. Ezen gyürű köt le Memnon’ árnyához, a’ szívrabló hangúhoz. Memphisbe hurczoltatásunkkor bátyám’ őrzésére bíztam a’ gyürűt, ő, a’ haldokló, Validnak adá, azon kivánságát jelentve ki, hogy helyét, ’s még többet, Valid pótolja ki. És azt egyedűl csak ő pótolható ki. De máskép kellett lennie. Most is látom, mint adá át a’ gyürűt, szemeiben könyű csillogott, kezemet megcsókolá, mivel ajakaim elvonúltak előle, ’s: „Béke veled, Ozimandia – így szólt – tőled válva idvességemtől válok meg.” Én is! ezt sohajtám neki; de váljunk, így kell lennie, Isis azt akarja. És ő felköté kardját, lovára szökött ’s mint egy hadisten vágtatott el előttem. Oh, eddig a’ hadak’ zivatarai riadozzák körűl, nyilak sipítanak körűle, dárdák csattognak mellette, ’s életoltó aczélok villognak szemeibe. Vagy tán már nem is villognak, talán már behunyta szemeit, a’ kegyetlen Ozimandiára haraguvó. És én még vig tudtam lenni, fejemet rózsákkal koszorúzám? Le virágok, hervadjatok el, ’s mikor elhervadtatok, tövisteket szúrom hajaim közé, az onnét soha ki nem jövendőket, életem’ példázóit!”

’S a’ leány rózsátlanítani akará fejét, de szerencsétlen fogást tön, egyik uját vérig szúrva. Azonban pedig egy csapat lovasság mutatkozék, gyorsan lovagló ’s a’ két megijedtnél hamar ott termő. Amru volt kisérőivel.

„Te itt rózsásan, fiam’ elbódítója, mint valami menyasszony? – kérdé Amru – Igen nehéz felelés’ terhe alatt vagy. Tőled kivánom vissza fiamat.”

,Hát ő meghalt? Elesett a’ harczokban? – kiáltá kétségbe-eső hangokkal Ozimandia. – Kegyetlen Isis! ezt érdemlém tőled, hogy szentnek vélt utadon jártam, hogy neked, hogy szerelmednek szentelém magamat. – De nem, te nem hagysz el! Valid nem halt meg. Úgy e boldogságot akarsz reám mosolyogni? Melly nyájas sugarakat lövelsz elő fölpillantó napoddal! A’ szobor’ homloka derűl, ajakai mosolyognak, hangja olly édes, mint mikor eljegyzett. Hah! ni a’ galamb vállamra száll, rózsát lop tőlem, előttem repked, valljon kövessem e?’

„Kövesd! – felele Amru – mi is követni fogjuk.” És a’ fuvolázó szobor felé indultak. A’ szobor’ oldalán ajtó nyílt meg előttök; a’ galamb lassan röpködve kalaúzok lön fel a’ lépcsőkön a’ szobor’ homloka felé. A’ szobor’ homlokánál pedig egy szobába jutottak, mellynek a’ szemek szolgáltak ablakai gyanánt. A’ szobában, fejér fátyollal letakarva, egy kisebb szobor állott, ember nagyságú, szájánál tartva ezüst fuvoláját. A’ fuvolából pedig édesen ömledeztek a’ hangok, remegni kezdők, mikor Ozimandia a’ szobor’ szeme közé pillanta. Majd lecsendesűltek a’ hangok ’s a’ szobor megszólamlék: „Hív és meleg maradtál e irántam, Ozimandia, igéreted szerint?”

,Hív és meleg maradtam!’ felelt Ozimandia.

„Szíved’ érzéseit, az én birtokomat, nem osztád meg senkivel, – senkivel! – Ozimandia?”

Ozimandia hallgatott.

„Szeretsz e engem azon tűzzel, mellyel hajdan szeretél, mikor eljegyzélek?” kérdé tovább a’ szobor.

Ozimandia mélyen hallgatott.

„Akarsz e hív és meleg lenni irántam egész életeden által?” folytatá a’ szobor.

,Akarok, halálig!’ felelt Ozimandia mély sohajjal.

„És ha keblem érzéketlen márvány, és ha ajakaim hidegek mint jég?”

,Akkor is!’ felelt Ozimandia.

„Jöszte tehát a’ fátyol alá ’s csókold meg szobrodat.”

Ozimandia engedelmeskedék. És a’ szobor’ ajakai forrók voltak, kebele dobogott, karjai édesen tudtak ölelni. A’ szobor pedig gyönyörködék a’ szemét fölnyitni nem merő Ozimandiában, megcsókolá a’ behunyt szemeket, és megcsókolá másodszor, és megcsókolá harmadszor is. Fölnyíltak ekkor ezek, ’s bennök a’ menny’ két csillaga nyílt föl, mélyen lopódzó a’ szobor’ szemeibe.

,Hah! Valid!’ kiálta Ozimandia, ’s szobra’ karjai közé rogyott. –

A’ kedves csalónak, Isise’ nevében, Pheron is megbocsátott, ’s Amruéval egyesíté áldását a’ két szerelmesre. De Memnon’ szobrának ajtaját megtalálhatatlanúl berakatta Pheron – ’s azóta kel és nyugszik a’ nap, a’ nélkül, hogy a’ puszták’ vándora fuvola-hangot hallana a’ szoborból.

I.

________

II.

III.

Őszi esthajnal volt; a’ kadarcsi csárda’ kéményének árnyéka óriási rémként nyúlt-be a’ pusztába. A’ tornáczi karzatfa’ oszlopához támaszkodva állott a’ kocsmáros, végig nézegetve az országúton, melly mint egy fejér szalag tekerge által a’ hervadó zöld téren. Arczán a’ minden magyar fogadós’ hidegsége ült, ’s épen nem látszék búsulni, hogy két három ivó parasztot kivéve, háza vendégektől üres, ’s inkább időtöltésből, mint vendég-várás miatt nézte az országútat; de bár meddig vizsgálódott, legfelebb is egy széltől felkapatott katangkóró háborítá itt-ott a’ mély nyugodalmat. Végre előbbi hidegségével fordúla egy kijövő vendéghez e’ szavakkal:

„Na ’szen, János gazda, még ezt a’ debreczeni vásárt is megáldja az isten, a’ nélkűl hogy elfáradna bele. Alig ment egy két kereskedő erre.”

,Hja! mióta olly nagy vám van a’ hortobágyi hídon, ’s még nyaktörő is, inkább Nádudvarnak és Szoboszlónak hajtanak bécsi és pesti uraimék – felelé ez. – De nézze kend, ki jő ott? Ha jól látok, egy lovas, sebesen vágtatva. Ugy van biz az.’

A’ fogadós oda függeszté szemeit, ’s kevés ideig merőn nézve mondá: „Hallja kend, az a’ hortobágyi vámos, de nagy kísérete van, mert utána egész porfelleg emelkedik.”

,Tegnap indultak-ki Debreczenből a’ dsidások, vármegye-hadnagyokkal, ellene; alkalmasint azok vették üzőbe; már csak megvárom, mi foganatja lesz?’

„Szokás szerint semmi. Nézze csak kend, mennyivel utána vannak, ha valamennyi rá lőne is, egy golyóbis sem érné porát.”

,Könnyű annak sebesen lovagolni, ki olly sok lovakból választ paripát!’ jegyzé-meg János gazda.

Ez alatt a’ lovaglók már közel értek a’ csárdához. „Nézze-meg kend jól őt, ez Zöld Marczi” mondá a’ fogadós vendégének.

,Csapláros, egy itcze bort!” kiáltá a’ haramia alig hallható távolságból; ez elvesztve minden hidegségét, szót fogadott, ’s mire Zöld Marczi a’ csárdához ért, már tele palaczkkal állt előtte. A’ haramia hátra tekinte, és látá üldözőit még nagy távolságban ügetni. „Szegények! mit erőlködtök, elfújja a’ szél Szárcsám’ nyomát, mielőtt bele tapodnátok. Commissarius és főhadnagy uraimékat az úr isten éltesse, minden vitéz katonáikkal együtt!” Ezzel kiitta a’ palaczk’ felét, visszaadá, ’s egy tele marok pénzt vete a’ földre. „Itt az ára; a’ többivel itassa-meg kend ezen utánam nyomorgó szegény vitézeket, úgy is kiszárította torkokat a’ pusztai por. Áldja isten kenteket!” ’S a’ megsarkantyúzott ló könnyen és sebesen vágtata tovább, a’ lovag’ harsány nevetése között.

„Ez ám legény a’ talpán – mond János gazda – harmincz katona nyomában, ’s még egészségökre iszik.”

Most megérkezett a’ katonaság is, Zöld Marczi még egyet tekinte rájok, ’s eltérve az országútról, bevágtata a’ pusztába. Mérgesen pillantának üldözői utána, ’s az elsők rásüték pisztolyaikat. „Commissarius uram! álljunk-meg, mert embereim’ lovai kidűlnek. Az ördög vigye ezen tolvajt, lovát legalább is erdélyben lopta, kétezer forintot mindjárt letennék érte” mondá P… főhadnagy a’ tolvajbiztosnak.

,Én hiszen főhadnagy úrnak nem parancsolhatok, de azt tartom, nem kellene tágítani rajta, mert e’ szerint soha sem fogjuk-meg.’

„Nem bánom, nyúzza akármeddig a’ földesurakat és kalmárokat, én katona vagyok ’s nem félek tőle. Egy kard, egy pár pisztoly! gyáva ki illy eszközökkel haramiától megijed.”

,Sok beszélt már így, de azért még sem állotta-ki a’ sarat.’

„Az gyáva volt. – Én itt megpihentetem katonáimat, ’s holnap visszatérek Debreczenbe.” Erre leszállván, lovaikat az állásba vitték, magok pedig nyugodni a’ csárdába mentek.

Más nap több katonatiszt estelizett egy debreczeni kávéházban, – így neveztetett legalább az a’ füstverem, mellyben ültek. – Középen egy több évek óta Pestről kiküszöbölt billard, a’ falnál néhány veres asztal, bőrszék ’s egy fa-lócza is állottak, szegletében fa-rostély rekesz volt, ketrecz alakú, honnan a’ német kávés szolgálta vendégeit. Vígan folyt az ifjú tisztek’ estelije. Egyikök fölemelkedék tele pohárral kezében. „Szerencsés utat Károly barátunknak, ki holnap indul, ’s boldog találkozást a’ haramiákkal.” Kaczagva ittak mindnyájan.

,Köszönöm, bajtársim! mondá P… főhadnagy, kit ezen szerencseivás illetett. – Már meglehetősen ösmerem a’ zsiványokat, tegnap futott előttem fejök, Zöld Marczi; szerencséjére kimélésből legroszabb lovamon mentem-ki, ’s így tova elhagyott gyors erdélyi paripáján; de csak találkoznám szemközt vele, jőne kocsim’ oldalához, fejében akadna-fel golyóbisom; főkép most, midőn talán házasodni sietek, ne háborítsa útamat; mert az akasztófától ugyan megmentem, de csak jókorabb halállal.”

,Tens főhadnagy ur! én is azt mondám tegnap édes anyámnak Újvároson; de mióta ma reggel elkérte pénzemet ’s csak annyit hagyott, a’ miből alig élhetek Debreczenben, más nótát fújok’ – mondá egy a’ hadnagy’ beszéde alatt belépett idegen, karcsú, közép magasságú fiatal ember; fényes fekete haja, szeme és bajúsza, barna piros orczái, tüzes és bátor tekintete, a’ minden mozdulatán kitetsző férfi erő ’s egész alakjának szépsége, kitünők valának. Zöld frak finom posztóból, fekete sűrűn zsinórozott nadrág, veres aranyozott mellény és sapka, ’s nagy sarkantyús kordovány csizma voltának öltözeti. Baljában öblös tajték pipáját tartá, ’s jobbjával dohányzacskója’ czifra sallangaival verdeste lábszárát.

„Hát hányad magával jött a’ haramia?” kérdé egy tiszt.

,Csak egyedűl jött biz az, – felelé az idegen – ’s én fegyveresen valék; de elmúlt kedvem a’ puskázásra, a’ mint úgy mennydörgés’ módjára fülembe zúgott.’

„Isten adná nekem ezen szerencsét, hogy lőném agyon a’ gazembert,” mondá félig boszúsan P… hadnagy.

,Na na, mint hallom, holnap útazik, könnyen lehet ezen szerencséje’ vélte az idegen.

„Barátim! még egy poharat – szóla P… fölállva. – Éljen Tarnay Máli, ’s adjon isten sok szerencsét, hogy őt mint hitvesemet hozhassam Debreczenbe!”

,Éljen!’ – kiálták társai – „’S a’ szerelem’ istennéje pártoljon leánykérő útadon!” tevé hozzá egyik.

,Ah! Tarnay Máli, felséges leány valóban. Ösmerem őt; hát sok szerencsét hadnagy uramnak a’ szép feleséghez.’ Ezzel meghajtá magát az idegen ’s ment. ,Csak vigyázzon, nehogy Zöld Marczi legyen vőféle; jó éjszakát!’ – A’ tisztek is rövid idő mulva haza tértek, elinduló barátjoknak még egyszer kifejezve szives szerencse-kivánásokat.

Az újvárosi idegen a’ kávéházból egyenesen az Arany-bika vendégfogadóba ment ’s itt Tasnády ur’ szobája után tudakozódék. Fölvezettetvén hozzá, ágyára dűlve találta őt, hosszú szárú pipájából lassan ’s majd megint sebesen eresztgetve a’ füstöt. Bú és fájdalom látszottak ülni a’ barna szép ifjú’ arczán, ’s nyugtalanúl forogtak szét elborúlt szemei.

„Jó estét kivánok barátom uramnak! – köszönté Tasnádyt a’ belépő idegen. – Engem nehezen ösmer, azért bocsássa-meg alkalmatlanságomat.”

,Semmi alkalmatlanság, de mi jóért tevé az úr ezen fáradságot?’ kérdé Tasnády.

„Akár hiszi, akár nem, csupán önnön boldogsága miatt” vala az idegen’ válasza.

,Valóban? ámbár csodálkozom, de még is örvendek, hogy ösmeretlenek is részt vesznek abban. Hanem, igazán szólva, hogy’ segíthet az úr rajtam?’

„Ha valaki, úgy bizonyosan én, mert ösmerem Tasnády úr’ egész baját, tudom, szerelmes a’ szép Tarnay Máli kisasszonyba, de atyja őt egy főhadnagynak akarja nőül adni; innen származik minden búja.”

,Barátom, igazat beszél – mondá az elcsodálkozott Tasnády – és azért nem is tagadom azt, a’ mit eddig magam előtt is rejteni akartam.’

„Kár is volna; ne búsuljon, segítek én baján; ma megösmertem azon szerelmes hadnagy urat, ’s magam’ dolgában is számot kell vetni vele, majd kiűzöm fejéből a’ házasságot.”

,Uram! mit tehetne a’ dologban?’ kérdé nevekedő álmélkodással Tasnády.

„Most nem mondhatok többet, csak azt tanácslom, holnap után reggel legyen Tarnay úr’ jószágán; de kérem, ha ön boldogságát szereti, el ne mulassa ezt, a’ többit ott várja-be, én szavamat adom, estére jegyese lesz Máli kisasszonynak.”

,De csak szabad kérdeznem, ki fogja olly melegen pártomat, ’s ki dolgozik boldogságomon?’

„Én csak a’ munka után szoktam magamat megösmertetni, hogy a’ tett szolgálat legyen ajánlásom . Azért jobb is ha titokban marad szövetségünk, kérem, hallgassa-el mindenki előtt beszédünket. Holnap után pedig jelenjék-meg reggel Tarnay úrnál, ’s becsületemre igérem, szavamnak be kell teljesedni.”

,Legforróbb hálámról legyen bizonyos, ha azt teendi.’

„Erre szükségem nincs – szakasztá hirtelen az idegen félbe Tasnády’ kitörő köszöneteit. – Csak egy csekélységet igérjen-meg. Midőn gyönyörű feleségét haza viendi, a’ sámsoni csárda előtt hajtson-el; nem nagy a’ kerűlet, mellyet, reményem, kedvemért sokallani nem fog, legyen az bár milly időben, engem ott talál.”

,Becsületem’ adom zálogúl, kivánata meglesz, ha csak rendelkezésünk’ helyét a’ föld el nem nyeli.’

„Így hát jól van. Még egyszer ajánlom, holnap után reggel Tarnay úrnál legyen.”

,A’ nap jószága’ határán fog reám virradni.’ viszonzá Tasnády.

„Hát az isten áldja-meg! Jó éjszakát” mondá Tasnády’ kezét megrázva az ösmeretlen, ’s hirtelen kilépe az ajtón. Tasnády kisérni akará, de az vissza inté ’s hamar eltűnt a’ sötét lépcsőkön, szerelmes védenczét legnagyobb zavarodásban hagyván, ki nem tudá, higyen e az idegen’ ígéretének, mint szerelme javallá, vagy csúfolódásnak vegye, mint kételkedő elméje tanácslá; de mindazonáltal a’ dolog’ kimenetelét megtudni eltökélé magát, a’ határozott időre Tarnayéknál megjelenni.

Másnap a’ derülő hajnal már úton lelé P… hadnagyot, reménylett mátkája’ lakja felé. Tarnay gazdag földes úr vala, ’s ifjú korában maga is katona lévén, nagy barátja ezen rendnek, azért határozá magát el olly könnyen P… főhadnagynak leányát nőül adni, kit alig ösmert még, de ki magaalkalmazása, és bár csak igen könnyű mivelése, leginkább pedig beszéde’ fennhéjázása miatt igen kedves lőn a’ könnyen hivő öreg előtt. Tarnayné, az egyszerű asszony, minden erejéből ellenzé a’ házasságot, nehogy leánya kénytelen legyen férjét a’ távolba követni.

Már kitűntek az útazó hadnagy’ szeméből Debreczen’ fedelei, csak egykét torony emelkedék a’ láthatáron; majd fütyölt, majd danolt, nem annyira elűzni unalmát, mint bizonyos félénk gondolatokat fejéből kiverni. Eddig senkivel sem találkozott, ’s már neki bátorodék, midőn egyszerre egy az erdő felől sebesen vágtató lovas tűnt szemébe, egyenesen kocsija felé tartó. A’ hadnagy benne Zöld Marczira ösmert, pisztolyait keresé, de kezei remegtek, ’s mielőtt a’ tokból kihúzhatná, már a’ haramia’ hatalmas szava megállítá kocsiját. Csákánya a’ nyeregben függött, pisztolyai el valának takarva, ’s csak karikás ostora csattogott kezében; de fegyvereit kipótolák tekintetének villámai ’s egész valóján elömlő haragja, melly minden mozdulatát ijesztő fenyegetéssé tette, ’s arcza’ legcsekélyebb vonásán is írva látszék lenni: Uralkodom Pesttől Hortobágyig!

„Szeretném tudni hogy állunk az időben, adja ide az úr óráját” szólítá-meg parancsoló hangon P…t; ez szótalanúl húzta-ki zsebéből ’s oda nyujtá. „Hajts tovább!” dörgé Zöld Marczi, ’s a’ paraszt, lovai közé csapva, megindult; a’ haramia távolról és lassan követé őket. Mintegy félóráig haladhattak, midőn lódobogás és ostorcsattogás ijeszté-föl az olcsó menekedésen örvendező hadnagyot. Ismét dörge a’ rettenetes „megállj!” ’s a’ lovak is, mintha érzenék a’ szó’ parancsoló erejét, legyökereztek.

„Csak most láttam, az órakulcsot nem adta ide hadnagy úr, maga tudhatja, hogy nélküle az óra is haszontalan, hát csak ide vele.”

P… vizsgálá zsebeit, de a’ kívánt kulcsot nem lelvén, kérőleg szóla a’ haramiához: „Uram! azt vagy elvesztettem, vagy otthon felejtettem, nagyon sajnálom, hogy nem szolgálhatok vele.”

,Hát e’ szerint mást kell venni; most épen nincs pénzem, azt csak nem felejtett otthon az úr, azért ne terheltessék kezembe nyújtani.’ A’ hadnagy vonakodás nélkűl kiadta, míg katonája, mérges tekinteteket vetve Zöld Marczira, titkon integete urának.

„Ficzkó! – kiálta az útonálló – ha motszanni mersz, oda vagy!” ’s ez rémülten rázkódék össze. A’ haramia ment ’s a’ kocsi is. Már látható lett Tarnay’ jószágának tornya ’s egy csárdához értek. Nagy sohajtásokkal könnyíté megszorult keblét P…, emberi lakok felé közelítvén, midőn a’ rettegett „megállj!” és ostordurranás harmadszor gátlák útát. Még parancsolóbb vala a’ haramia’ bánása. „Itt az úr’ órája és pénze, nincs szükségem reá.” – ezzel visszaveté mind a’ kettőt – „De most szálljon-ki a’ kocsiból ’s jőjön a’ csárdába.” A’ hadnagy vonakodott. „Parancsolom, szálljon -le!” Leugrik lováról ’s baljába veszi pisztolyait, a’ csákányt jobbjába. „Kend – szóla a’ paraszthoz – lovamért házával, fejével áll jót.” P… már földön volt ’s a’ haramia után bement a’ csárdába. Ez itt tintatartót, tollat, papirost vett elő tarisznyájából. „Írjon egy levelet, a’ mint én mondom.” A’ hadnagy leült és készült. Zöld Marczi kezdé: „Tekintetes úr! – Én szerettem leányát, – és el akartam venni; – de jelentem, hogy némelly fontos akadályok miatt, – részemről ezen házasság teljes lehetetlen; – ’s arra gondolni is felejtkezés volt tőlem. – Egyébiránt maradok, kész szolgája – Írja alá nevét!”

,Nevemet?’ mondá ijedő bámulással P…

„A’ nevét! lánczos lobogós!” A’ hadnagy írt. „Most hajtsa össze ’s pecsételje-le ön gyürűjével, itt a’ spanyolviasz. – Írja a’ czímet: Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Tarnay Gáspár táblabiró úrnak.”

,Kérem az urat, mit gondol?’ sopánkodott P…

„Azt, hogy írjon, vagy agyon lövöm.” Ezen fontos ok használt. ,Már készen van’ mondá a’ hadnagy; Zöld Marczi elvevé a’ levelet, ’s irnokát a’ kocsira kísérte. „Lássa az úr – úgymond itt – többé ne dicsekedjék tele asztalnál, ’s ne gyalázza Zöld Marczit; üres pisztolyokkal ijesztettem-meg.” ’S a’ gyújtó lyukakon által orra alá fújt a’ hadnagynak. „De azért parancsolom, tüstént térjen vissza Debreczenbe, ’s onnét ezen a’ héten kijőni ne merjen, mert társaim minden résen lesik.” A’ hadnagy engedelmeskedett, ’s Zöld Marczi néhány száz lépésnyire követé őt.

A’ pártfogója által kijelelt reggel’ első sugarai már úton lelék Tasnádyt, remény és félelem között habozva. Minden baj nélkűl elért még jóval dél előtt Tarnayékhoz. Az úr gazdaságát megtekinteni volt, ’s így az asszony és leánya fogadták. Az anya kezdé panaszlani, melly sok szenvedést szült neki ura’ makacssága, ki leányát egy alig ösmert idegennek, maholnap már talán messze távozónak, akarja adni; ő részéről egy vőt óhajt, ki hozzájok közel laknék, hogy eggyetlen gyermeke’ többszöri látását nélküleznie nem kellene. Tasnády, egyedűl lévén kedvese’ anyjával, megvallotta forró szerelmét leánya iránt, meg legédesebb szándékát őt nőül kérni, de az öreg Tarnay’ erős akaratját ismervén, kétségbe esett már reményei felől. Tarnayné sem vígasztalhatá, ’s így hősünk, bár bizonyos volt Máli’ viszonszerelméről, lemondani kénytelen vala boldogságáról; csupán az egy ösmeretlen’ igérete táplálá kevés reménnyel. Máli is bejött, szemei könyezni látszottak , de még is erőt vőn magán, és elnyomva a’ nehéz bút, melly szép homlokát felhőként fedé, fekete nagy szemeit ismét eleven fényökben akarta tüntetni. Tasnády kéré, vezettetné őt atyjához, nehogy az öreg megboszonkodjék a’ látogatáson. Kimenének az udvarba, ’s a’ kapun épen Tarnay jött-be.

„Isten hozta öcsém uramat! – üdvözlé az öreg vendégét. – Már tegnap óta várom P… hadnagyot is, reménylem, barátságban fog vele maradni.”

,Csak átmenőben tettem tiszteletemet, máskép nem lettem volna illy ünnepélyes napon alkalmatlan’ mondá Tasnády.

„Semmit erről – viszonzá az öreg. – Hát a’ posta mi jót hoz?” Ezen pillantatban a’ posta-legény sípját harsogtatva lovagla-be, ’s újságot és egy levelet ada Tarnaynak. „Ez P… hadnagy’ irása és pecsétje, – szóla Tarnay, a’ levelet vizsgálva. – Halljuk, mi jót ír.” Sápadt és pirúlt az öreg, szemei forogtak; végre egy huzamos csend után, a’ többieket is bámulásra gerjesztvén, földhöz csapá a’ levelet. „Vigyen hát az ördög!” kiálta-fel nagy boszúsan.

,Mi lelte uram bátyámat?’ kérdé Tasnády.

„Jaj! az isten áldja-meg édes öcsém uramat, bocsásson-meg; miért nem is teljesítém első kérését! mondja-meg: akarja e még nőül leányomat?”

,Szerelmem sokkal állhatatosabb, hogysem őt most is nyílt karokkal ne fogadnám, mint üdvességemet’ felelé Tasnády.

„Hát legyetek egymásé.” És leánya’ kezét Tasnády’ kezébe adván, megáldá őket; ezt tevé szíves örömmel az anya is.

„Csak nézzétek ezen kárhozatos levelet. Oh átkozott ember! – nem látható akadályok – meg-felejtkezés magáról. – Na de megmutatom, hogy Tarnay még nálánál különb vejet is kaphat, azért még holnap adjon össze benneteket a’ pap.”

Úgy lett, ’s kevés nap mulva haza vivé boldog hölgyét a’ boldog Tasnády.

Az úton elbeszélé feleségének Tasnády történetét az idegennel, ’s hogy neki megigérte a’ sámsoni csárdánál vele összejőni. Az ifjú hölgy még kiváncsibb vala megtudni az egész esetet, melly talán mostani boldogságát alkothatta. Kitértek az útból, és nem sokára a’ sámsoni csárda előtt álla kocsijok. Tasnády körűl tekinte, ’s láta egy lovagot paraszt, de hófejérségű csínos öltözetben, az erdőből kivágtatni.

„Örvendek, hogy megállott szavának az ur, én is megtartám igéretemet, ’s most semmi sincs, a’ mi nevem’ eltitkolását parancsolná: én – de meg ne ijedjenek – a’ híres Zöld Marczi vagyok. A’ tens úr’ istállójából egykor egy igen jó lovat fogtam-ki, melly sebességével az üldözőktől többször megmentett, azért hálával tartoztam; történetből megtudtam szerencsétlen szerelmét, ’s ebben kivántam segíteni.” Szólt a’ lovas, a’ házas pár előtt megállván; Tasnády benne csodálkozva ösmert azon idegenre, ki neki a’ debreczeni fogadóban pártfogását igérte. Elmondá Zöld Marczi történetét P… hadnaggyal, ’s hozzá tevé, hogy ez ijedtében rá sem ösmert a’ kávéházi idegenre, ’s hogy a’ hadnagy Debreczenbe visszatérvén, tüstént irt Tarnaynak, de Zöld Marczi ’s társai a’ levelet vivő katonát elfogták, és csak ma bocsájták-el levelestől.

„’S mivel hálálhatom-meg ezt?” kérdé Tasnády.

,Nekem elég, hogy a’ ficzkándozó hadnagyon boszút álltam ’s a’ jó lovat megköszönhettem.’ A’ kocsiba nyúlt, megfogá gyengéden az ifjú hölgy’ kezét, meghajolt nyergéig, ’s csókot nyomván rá, elfordúlt és sebesen vágtatott-el az erdőnek, ’s csak visszatekintve kiáltá: „Szerencsés útat! emlékezzenek-meg Zöld Marczira!”

Kies Tihany’ félszigetén, azon helyen, hová később első András királyunk monostort ’s hamvainak szent nyughelyet rakata, sok századdal ez előtt pompás csarnok állott, a’ Balatonra büszkén lenéző tornyokkal, mellyeknek ragyogó tetőik, napsugárokkal játsztokban, szemet vakítottak. Azon halmokat, mellyeken később mosolygó szőlők keledeztek, ritkás cserje borította még ekkor, ’s közte aranyszőrű kecskenyáj, ősi örök egy jótevő varázs’ ajándékából, tépdelte a’ gallyat. Hol e’ szép nyáj legelt, aranyló hajnal derűlt, vagy aranyló alkony borúlt ott a’ halmokra.

Öreg Rohán úr lakta a’ büszke várat, nem büszke maga, bár gazdag és hatalmas; nem büszke másban, mint két virúló lyányaiban. Kevély volt helyette ezeknek nagyobbika, a’ szép Horka, kevély mindenben, mit szerencse és születés nyujtának neki, ’s mit hiúság olly szívesen fent becsülget. Szép vala Horka, ezt vallá felőle minden férfi-száj; de hideg szívvel vallá azt! Mert bátor minden egyes tag remek vala is arczán és termetében; de öszvesen hibázott szépségének az a’ tündér báj, melly szép tiszta lélek’ nyomatja szokott lenni. Intve ült egy pár vonás szép szája körűl, melly óvakodva hagyá közeledni a’ férfi-szívet. Hát még ha szólásra nyílt e’ száj, milly rikácsoló hebegés sérté a’ fület! A’ pártos száj pedig ritkán áll vala zártan; mert Horka úgy vélé hiún, hogy társaságokban, tetsző bölcseségű szavai diadalmaskodnak a’ sértő hangokon; cseléd és család közt pedig büszke parancsoló vala, kitől a’ háznál minden cseléd rettegett, és kinek a’ családban maga az öreg Rohán sem volt bátor ellenszegűlni.

Nem illyen vala Helka, a’ kisebb leány, szemfénye az öreg Rohánnak. Nyájas lélek’ bája terűlt el ennek minden tagjain, mellyek szépek valának mindent elbájolásig. Mosolygása elég fogott volna lenni sötét borúra napot deríteni. Éj ült szemeiben csillaga’ ragyogásával, felibe az ég legszebb ívét kölcsönözé pompás boltozatjának, szácskáján nyitogatá hajnalát, ’s majd ezt arczain borítá el; lehellete tengeren túli virány-partok’ fűszereit hordó szellő, termete sudár fiatal fenyű-szál, ’s hajszálai ennek fürtjei éji homályban, mellyeket játszó szellők gyakorta liliom-halmokon ringattak. Lelke megfelelt testi bájainak; tiszta volt az és ártatlan, indulata lágy és hajló, ’s elégedett azon kis körben, mellyet nénje’ uralkodása számára fennhagyott. Minden vagyona, atyjának és azoknak, kik ismerék, szeretetök vala, ’s a’ nyájból egy arany szőrű kis gödölyécske, melly körűle legelt, míg virágait szedé, lábainál nyúgodt, míg azokat koszorúba foná.

Távolról és közelről jöttek lyánynézőben fő urak és szerencse-vadászok; mert szép mátka és gazdag hozomány valának az ingerek. Az aranyszőrű nyáj szerte nagy hírben állott, és Rohán’ kincses ládáit alig bírák meg a’ boltozatok. De csak a’ szerencse-vadászok lőnek Horka’ hívei, tudván, hogy Rohán, ősi szokásként, nagyobb előtt a’ kisebbet nem adja; a’ többi kérő büszke rikácsoló Horkától mind a’ szelíd bájú Helkához pártolt. Helka pedig öreg atyjának gyengélkedő szemeit locsolgatá, vagy a’ gödölyécske’ ütköző kis szarvaira aggatá virág-füzéreit, ’s nem is tudá, vannak-e nézők a’ háznál.

„Elöl a’ szégyen, atyám! szól Rohánhoz Horka, lángra gyúlt arcczal; látom, boldogtalan nyelvem, de főkép’ Helka lyányod, gyalázóim ’s előbb-utóbb gyilkosim. Ha szerencse-vadásznak rendele sorsom, ám legalább érdemeljen meg. Hirdettesd ki, atyám, hogy azé leendek, nyáj’ és vagyonod’ felével, ki boldogtalan nyelvemet tetsző szólásra oldni birandja.” Öreg Rohán kihirdetteté.

Még sürűbben jöve a’ szerencse-vadász, de nem oldhatá fel Horka’ beszédét egy is, nem nyerheté őt gazdag nőül egy is. – Egy estve a’ vár’ kapusa alföldről az ifjú Thúzt, Zemúrnak, a’ testvér-űző herczegnek, fiát jelenté be Rohánnak. Zárd el, atyám, reménykedék súgva Horka, Helkát, szerencsém’ irígyét; ne lássa őt a’ herczegfi; ne űzze a’ színes leány bűvös csábításait rajta. Öreg gyenge Rohán elcsuká kedves Helka leányát.

Thúz herczegfi elbúsula, értvén a’ nőszés’ feltételét; mert kincs vala lelkének minden óhajtása. Búsan járdala holdas estvén Balaton’ partján, szemét a’ habok’ ezüstjébe meresztve. Egyszerre, álltához közel, körben kezdenek zajlani a’ tó’ habjai, ’s örvény’ közepéből feltünik, kezében arany buzgányos nádvesszőt tartva, Sió, Balaton’ tündére. Alabást^* tagjain szellemi igézet terűlt el, arczai’ szépségét szelíd szenvedés’ vonásai még bájolóbbá tevék; de borzalom futá meg a’ herczegfit, a’ mint a’ tündér’ szép hónyakán, hajfürtök helyett, pattogó kígyókat szemlél karikákban pergeni. ,Ne rémülj, herczegfi! – szól ezüst húrokkal játszó szellet’ hangjával a’ tündér – segélyűl jövék aggódásodnak. Leendesz-e hálával irántam, ha vőlegényi nyoszolyádba segítem a’ gazdag úr-hajadont?’ „Mit kivánsz szép tündére Pannon’ tengerének?” kérdi Thúz. ,Csak egy pár maroknyit az arany kecskenyáj’ szőriből, hajfürtöknek kigyóim’ helyébe, herczegfi, mihelyt menyekződdel félnyájnak ura leendesz.’ „Százszor haljak – kiált Thúz, örvendezve a’ könnyű alkunak – ha első egész nyírésem^* tiéd nem leend.” ,Óvd magad, herczegfi! – mond új-fenyegetve Sió – ki sokat ígér, keveset tart. Ám essék meg próbám rajtad. Rohán’ vára’ tövében, erdő-szélben, a’ virágos sírdomb’ közelében áll egy remete-lak, remete’ újján nyugszik egy gyürű; ennek szép sárga köve birja Horka’ gyógyszerét. A’ remete’ szíve jótékony, gyürűjét, bár kedves, átkölcsönözi neked. Ezzel kerűld meg hétszer a’ virágos sírdombot, tartsa Horka hét nap és hét éjjel sárga kövét nyelve alatt, ’s csengeni fog szólása, mint ezüst csengetyű, minden hallónak gyönyörűségére.’ – Körben zajlottak újra a’ habok ’s örvénybe bukott a’ tündér vissza.

Ment herczegfi; vár’ tövében, erdő-szélben, virágos sírdomb’ közelében meglelé a’ remete-lakot, látá tisztes remete’ újján a’ sárga kövű gyürűt. „Szent férfiú! jót ha tenni vágysz, engedd gyógyszerűl jegyesem’ számára sárga kövű gyürűdet hét napra nekem által” így szól a’ remetéhez. Háborodva fordítá el arczát herczegfitől a’ remete. „Jót tenni jó ember’ tiszte – mond ez fojtott hangon – de a’ gyürű kedves emlék nálam, vesztével a’ bánat moh-ágyamra szegezne. Meghozod-e gyűrűmet heted napra, herczegfi?” ,Százszor haljak – kiált Thúz – ha kincsedet eltartom!’ Átnyújtá elfordult arcczal gyürűjét a’ remete, és herczegfi, megkerülvén azzal hétszer a’ virágos sírdombot, repűle fel a’ várba.

Hét nap hét éjjel tartá Horka nyelve alatt a’ gyürű’ kövét, ’s heted nap múlva megcsendűle szép szólása, mint ezüst csengetyű, minden hallók’ gyönyörűségére. Öreg Rohán örömtelve tartá ki a’ pompás menyekzőt; átadá az új párnak, széles vagyonának és az aranyszőrű nyájnak felét, ’s gyermek lőn apai örömében. De Thúz csak hamar felfuvalkodék nagy gazdagságában, ’s mint kincsvágy nem elégszik soha, áhítva sandíta öreg Rohán’ vagyona’ másik felére is. Osztozék áhítozásában hitvese Horka, kinek eddigi rosszaihoz még az is járult, hogy illetlenül kevélykednék szép csengő szólásában, ’s mint pazar vala szavaival eddig, úgy fösvénykednék most azokkal felfuvalkodásában; nem felelvén rimányaira a’ nyomorúltnak, alázatos kérelmeire a’ szegénynek, nyögéseire a’ betegnek, nyájasságaira Helkának, és öregsége’ panaszaira gyengélkedő Rohánnak.

Holdas estvén vár’ kertében sétála Thúz új hitvesével. Egy séta-soron lebegve tűn a’ pár’ elébe Sió’ nymphája. „Asszonyom, Balaton’ tündére, idvezel általam, herczegfi, és emlékeztet, hogy igéret adományt vár.” ,Mondd asszonyodnak – felel kevélyen Thúz – a’ tanács világszerte ingyen jár. Tettért hála, tanácsért köszönet. Vígy egy pár marok köszönetet tőlem ő tündérségének.’ Kaczagott herczegfi, segíté nője. „Szólj csengő szavaddal egy kérő szót, szép herczegné” mond Horkának a’ nympha. Horka elfordult ’s nem felelt; és a’ nympha búsan tűnt el a’ pár elől.

Jött Kelén, szép szőke fürtű fija a’ remetének. „Gyürűjeért külde atyám, a’ remete, herczegfi! – mondá – szíve’ kincse ezen emlék.” ,Világot ún, ’s ennek hiú kincseit megveti a’ szent remete – szól Thúz; – mondd, gyürűje kincs leend nálam is, és szíves emlék tőle.’ Mosolyogva vágtak szemet Thúz és Horka. „Szólj csengő szavaddal mellettem, szép herczegné!” esdekle Kelén. De Horka elfordult ’s nem felelt, és Kelén búsan tért atyjához vissza.

Harmad napra ismét a’ várba jöve Kelén. „Atyámat bú és epekedés sorvasztja gyürűje után – így rimánkodék – moh-ágyán fekszik betegen, adass, herczegfi, drága gyürűjéért, arany szőrű kecskéidtől egy csésze tejet enyhítésére a’ betegnek.” ,Fizetve van a’ gyürű azzal, hogy békés lakot bír tőlünk atyád – mond Thúz; – arany szőrű kecskének teje méreg pór gyomornak.’ „Szólj csengő szavaddal a’ szegény beteg mellett, szép herczeg-asszony!” eseng kulcsolt kézzel Horkának Kelén; de Horka elfordult ’s nem felelt. Az ifjú könnyező szemmel fordúlt ki a’ teremből.

Pitvarában ennek szembe akada szép Helkával. „Mi oka, jó ifjú, könnyező bánatodnak?” kérdi nyájas részvétellel a’ lyányka. ,Beteg atyámnak, a’ remetének, gyógyszerűl egy csészével kérék az arany szőrű kecskenyáj’ tejéből, letartott becses gyürűjeért, ’s nem nyerheték!’ így panaszlá baját szép fürtű Kelén. „Ne aggódjál, kedves ifjú – így vigasztalá őt a’ lyányka – Helka’ reggelie és ozsonnája tele csésze a’ kívánt téjből, hajnalban és estalkonyban atyádnál termek azzal.’ Hála’ örömkönnye tolá le az ifjú’ szeméből a’ bánat’ könnyét; köszönést akara rebegni, de a’ szó elhalt ajkai között, csak szeme szólott, és Helka pirulva süté le a’ magáét.

Naponként megjelent Helka, hajnalon és estalkonyon csésze tejével a’ remete-lakban. Kelén a’ virágos sírdombnál leste jöttét ’s naponként biztosultabb tréfa közt kisérte mentét. Mikorra felgyógyúlt az ápolt atya, örökre szívet cserélt és hűséget esküdt az ifjú pár egymásnak. De Helka most már gyérebben látogathatá a’ remetelakot; mert öreg atyjának, Rohánnak, szemei világokat veszték, az ő gyámoltalansága szünetlen ápolást kivánt, mit Helka nem engedhete másnak által.

Bánatos lön sorsa öreg világtalan Rohánnak. Thúz és Horka magokhoz ragadák birtokaiban a’ parancsolást. Megúnt bútorrá lőn a’ várban Rohán; kényelmei közűl csak azok maradának fenn, mellyeket Helkája menthete meg Horka’ tilalmaitól; parancsai, kérelmei a’ tehetetlen öregnek sikeretlen hangzának el a’ termek’ falai között, ha Helka nem hallá azokat; mert Horka, ha hallá is ollykor panaszait atyjának, nem felele csengő szavával azokra semmit. Rohánnak néma vala Horka, a’ szép szavú, de annál vigasztalóbb Helka, a’ jó szivű, kinek kedves szózatja bút, kétséget lenyájaskodék szivéről.

Borús sötét éjtszaka, rejtek-háló szobában, így szóla Thúz hitveséhez: „Mi szükség kétfelé szaggatnunk a’ szép birtokot? ármányosan húnyjon el Helka, az útált osztó!” Leszökék e’ szavakra kissé Horka’ arczáról a’ vér, de csak hamar visszaszökék az ismét. ,Javallom szavadat, kedves férjem – úgymond; – de terv és bűnsúly legyenek másé, miénk a’ haszon. Vár alatt, falu-végen áll egy ronda czigány-viskó, sár a’ fala, gaz a’ tetője, ’s ajtaja kürtő és ablak egyszersmind. Vén, aszott czigány-banya hét poronttyal lakja azt; bűvöléshez ért, és mint gonosznak bő forrása, sötét agyából, szivéből buzogja a’ kormos terveket. Keresd fel ajándékkal e’ banyát, ’s hozd meg a’ tervet tőle.’

Ajándékot véve magához, keresni indult Thúz, alkony után, falu’ végén a’ czigány-viskót, ’s hangya-zsombék^* ’s vakondok-túrás között csak alig lelé fel azt. Maró füstben, undor bűzben találá a’ banyát. Vigyorgva fogadá ez el a’ herczegfi’ ajándékát, és kívánságát bizalmas hunyorgással hallá meg. „Légy nyúgott, herczegfi – szól a’ banya, húshagyott kezeivel vállát veregetve Thúznak; – a’ halál téved, korán és későn jár, majd útba igazítjuk.” Ekkor füstös bográcsot akaszta tüze’ felibe, pár marok nehéz szagú fűvet, sok levelű lóherét, bitó alól szedett csontokat, koporsó-szeget és kígyó-hájat vete a’ bográcsba; korhadt koporsó-deszkát raka tüzére, és kereszt-út’ porából hinte reá; egy szegletben lopott templom-seprőt fordíta felfelé, hármas kört vona maga körűl, ’s fogainak barna romjai között e’ varázs-szókat mormolá:

Sürű nehéz füst gombolygott fel a’ bográcsból, ’s ennek közepéből rémes állatok’ alakjai keltek. A’ banya kezébe ragadá a’ seprőt, háromszor megkeríté azt feje felett, ’s így szóla Thúznak halk és mély hangon: „Balaton’ közepében lakik az aljban egy ezüst pikkelyes halacska, arany farkkal, rubint szárnyakkal és gyémánt szemekkel. Százszor szerencsés, ki azt rántva elköltheti; mert ifjúsága hervadhatatlan leend. De csak szűz hajadon, holdas estve vetheti ki érte horgát. Adja a’ herczegné látott álom gyanánt Helkának elő: hogy atyjának e’ halacska’ ételétől fog megjöhetni szeme’ világa. A’ hű leány Balatonra kél majd, ’s minthogy az ezüst halacska kedves kincse Siónak, Balaton’ tündérének, nem tér többé vissza a’ vakmerő halászné.” – Szavait végezve elaludt egyszerre a’ tűz, ’s vastag sötétség és tűrhetetlen bűz kilépni készték Thúzt a’ viskóból. „Sok szerencsét a’ gazdag örökséghez, szép herczegfi!” vigyorgá a’ vén czigány banya. ,Részed lesz benne, vén aszú gomba!’ felelt Thúz, ’s eltűnt a’ vár felé.

„Álmot láttam, jó atyám, – szól másnap hizelgve, Rohántól rég nem hallott csengő hangjával Horka, ’s megcsókolá öreg Rohánnak kezét – oh adnák egek teljesülését! Nyájas tündér jelent meg ágyam felett: Mit vesztegeltek puha párnán, jámbor világtalan atyának hűtlen lyányai? így fedde szavával engem rémültet; közel hozzátok viczkánd szegény atyátok’ gyógyszere a’ habokban, ’s ti gonddal nevelt, lágysággal szeretett leányai vesztegeltek? – Mit parancsolsz, hatalmas tündér? rebegém; higy késznek minden merényre, melly jó atyám’ inségét enyhíthetné. – Te csak segélye lehetsz a’ merénynek, szóla a’ tündér, aggódásoddal azon, hogy találj hűt és kegyest, ki azt végre hajthassa. Balaton’ közepében lakik az aljban egy ezüst pikkelyes halacska, arany farkkal, rubint szárnyakkal és gyémánt szemekkel. Százszor szerencsés az a’ világtalan, ki azt rántva elköltheti; mert szeme’ fénye ragyogóbb leend a’ déli napnál. De csak szűz hajadon, holdas estén vetheti ki érte horgát. – Oh, atyám! miért kelle férfival ágyat osztanom?” Öreg Rohán’ ölébe borúla a’ kígyó nyelvű.

Jó lelkek’ öröme csillant meg ezt halló Helka’ szemében. „Én vetem meg a’ horgot, jó atyám, én! hála sorsomnak, szűz hajadon” kiálta, ’s ölelve nyakára simúla atyjának. ,Mentsenek attól egek! – felriada Rohán – a’ vakság bánatja ugyan szivemnek és napjaimnak, de odaveszted gyilkosa fogna lenni mindkettőnek. Most nem vagyok még elhagyott árva, míg ápolásodat bírom; de kitett gyermeknél árvább fognék lenni, ha kedves tagjaidat keresve, üres levegőt fognának kezeim.’

„Nem vitatkozom aggodalmas atyámmal – sugá Horkának Helka – de tudom hű leányi kötelességemet; menj, rendeld meg holdas estvére a’ csolnakot.” Elment Horka megrendelni a’ csolnakot, Helka pedig kegyesen, hazug szép szavakkal megnyugtatá apját ’s repűle búcsút és tanácsot venni a’ kedves remete-laktól.

„Nem eresztelek magadat, gyenge hölgyet, illy veszélyes merényre – mondá Kelén, átkarolva Helkáját – ketten ’s hű szerelmünk megyünk az ezüst halacskáért.” ,Fogd e’ horgot, szép hajadon! – szóla a’ remete – nem csalá még meg ez reményemet soha.’

Holdszürkületkor megeredt a’ szél ’s csapkodta Balaton’ habjait. „Csolnakod kész!” súgá Helkának Horka. Halványabb lőn a’ leány hold világnál, kilopódzék búcsú-pillantatával öreg atyjától, és ingó csolnakba üle Kelénnel és hű szerelmével. Üvöltő szél hullámhegyre hajtá fel a’ sajkát, ’s tátogó mélybe sülyeszté azt. Az ifjat karolva, mellén rejté el a’ lyányka borzadozó szemeit; Kelén biztató szavak közt, munkásan veté evezőjét. Hasztalan! becsapó habok tölték meg a’ hű pár’ csolnakát, ’s haló tekintetét veté a’ lyányka a’ fáradástól karejtett ifjúra. „Isten hozzád!” szólt fojtott hangon a’ hölgy. ,Veled halok!’ szól kétség’ hangjával lapát-ejtve Kelén, ’s a’ szeretők, néma ölelésbe forrasztva lelkeiket, várják a’ halált.

’S ím a’ csolnak előtt egyszerre körbe zajlanak a’ habok, és örvény’ közepéből feltünik Sió, Balaton’ tündére. Nyájas vala arcza ’s kigyói csendesen nyugvának vállain: „Ocsúdjál, hű szerelem’ párja! – szól a’ tündér, kinyújtva arany nádját, ’s megszűne azonnal a’ szélnek üvöltése, haboknak csapkodása, ’s a’ hold teljes fényben tűnt fel a’ tó felett – ocsúdjál, szép hölgy, hű leány! Ismerem a’ kontár bűvösnét, ki ezüst halacskámért külde. Ám vidd el, jó atyának hű leánya; de jótétemért hálát várok egykor. Szép ezüst halacskámért adj menyekződ után csak egy pár maroknyit az arany kecskenyáj’ szőriből, fürtöknek kigyóim’ helyébe.” ,Szivünk’ tiszta lángolására esküszünk!’ szóla a’ pár, ’s azonnal mosolygó nymphák uszának elő, fejérségtől csillogó vállaikon vonák a’ szerelem’ csolnakát. Balaton’ közepére érve: „Itt vesd meg horgodat, szűz hajadon – mondá Sió – reá adom szép ezüst halacskámat.” Cselekvé Helka, ’s percz múlva felrántá a’ viczkándozó halacskát. „Tiszta halacskámnak ezüstje, – szóla fogottját leoldó Helkához a’ tündér – tiszta jámbor atyád’ szíve is; de meglássa más, ki halacskámból eendnék, hogy folt ne mocskolja lelkét! Áldás reátok, hű szerelmes pár!” Eltűnt Sió, ’s a’ liliom-vállú nymphák ismét kivonák partra a’ csolnakot.

Ébren és nyugtalan, mint maró lelkiösméret szokott, járt ’s kelt Horka és Thúz a’ vár’ egyik teremében, majd szemet meresztve ablakon ki a’ Balatonra, majd minden neszre öszveborzadozva. A’ mint Helka halacskájával belépett, elhalt a’ sikoltás ajakai között Horkának, első pillanatban kételkedőnek: magát látja-e halálra adott öccsét, vagy annak rémes lelkét? „Hozott isten, öcsém! – kiálta, magát öszveszedve, Helkának – kiért aggódásom majd elölt. Jámbor atyánk, miután elhitetém, hogy főfájás miatt lenyugvál, álomba merűlt; ne költsük most fel a’ gyengélkedőt. Add nekem a’ halacskát által, magam készítem azt meg holnapra jó atyánknak. Nyúgodd ki magadat, kedves öcsém, te is, hű merényed veszély-teljes vala és fárasztó.” Engedni szokott jó Helka, átadá e’ szép szavakra halacskáját, ’s elnyugvék ágyában csendesen, mint ártatlanság, békes öntudat, és híven végzett kötelesség szoktak nyugodni. Nem sejté, mint aggódik utána álmatlan éjben Rohán, kinek szorongó tudakolásira néma vala Horka.

„Így is jó, – gondolá magában sötét rejtek háló-szobájában Horka – a’ mi halad, nem múlik el. Azért lásson-e világot atyám, hogy kedves Helkája’ bájaiban gyönyörködjék? és maga kivánjon parancsot osztani a’ gazdaságban?” Magának készíté el másnap a’ halacskát, ’s elkölté azt; öreg apjának pedig más hasonlót ránta meg. De alig nyelé el Horka az utolsó falatot, ím meredezni kezdének tagjai, és teste’ tündöklő bőrét elborítni a’ halacska’ ezüst pikkelyei. Iszonyodva kezdi lehántani azokat, de vér serseg mindenütt utánok, ’s a’ fájdalom szűnni készti a’ hántástól. Rémül, ki látja e’ változást; mert Horkának arczait is elülik a’ halpikkelyek, fejére pedig hajfürtjei’ helyébe aranyló halfarkak borulnak egymás felibe.

„Négyfelé vágassuk az undok csaló banyát!” kiáltának Thúz és Horka; ’s azonnal mély tömlöczbe vetteték a’ vén czigánynét. ,Mit értek velem? – rikácsolá szemtelenűl a’ banya – húsommal bizony csak egy éhes hollót sem vendégeltek meg. Tehetek-e én róla, hogy hű szerelmen a’ bűv sem fog. Hű szerelemnek kegyasszonya Sió, a’ Balaton’ tündére; ’s ki tudta, hogy Kelén, a’ remete-fiú, és Helka szív-jegyesek?’ „Ez hibázott még, hogy pór legyen családom’ osztályosa!” – kiált Horka, ’s pikkelyei szinte csörögtek haragja’ hevűlt mozdulatira; – adj tanácsot, agg bűn-szelencze!” ,Csak szabad adhat szabad tanácsot,’ vigyorgá a’ banya, ’s felereszteték.

„Megtudakolám ma éjjel rém-alakimat – súgá a’ czigányné – el kell szakasztnotok a’ szerelmi párt; mert, mint mondám, hű szerelmen nem fog semmi bűv. Bakony erdő’ közepében, szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, áll magában egy sudár cserfa, cserfának kellő tetejében egy elhagyott holló-fészek, holló-fészekben egy csészényi harmat nedv. Hozasd el azt szemvizűl Kelénnel; mert csak ép szűz ifjú férhet e’ nedvhez. Ne aggódjál, hogy visszatérend valaha! Dühös vad-kan almozik közel szikla-üregben, ’s agyarára kerűl a’ vakmerőn közeledő. Kívánd nyelvét is a’ vadkannak, jeléűl, hogy az igazi harmat-nedvet hozá el. Ki ezen vadkan’ nyelvéből eendik, bámulatos erőt nyerend tagjaiba. Fészeki harmat-nedvvel, ha meghozhatná azt az ifjú, ne Rohán úr mossa szemeit, hanem a’ herczegné mosódjék, hogy pikkelyei lehulljanak. Hű szerelem’ szakadtával könnyű lesz Helkával bánnunk.”

,Meglásd, banya, hogy valót szólj – fenyegetődzék Thúz; – négyeltetés vagy herczegi ajándék fizeti tanácsodat.’

Előhivaték Kelén, a’ remete-fiú. „Jámbor apánk’ vaksága búval epeszti napjainkat – szólnak Thúz és Horka az ifjúhoz. – Bakony erdő’ közepében, szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, áll magában egy sudár cserfa, cserfának kellő tetejében egy elhagyott holló-fészek, holló-fészekben egy csészényi harmat-nedv. Ez adhatja meg világát jó apánk’ szemeinek; de csak ép szűz ifjú férhet e’ nedvhez. Birnál-e ifjú bátor ajánlkozó lenni elhozására e’ drága nedvnek? Helka’ keze és szép vagyona fogna lenni jutalmad.”

Hű szerelem’ öröme, kéje csillant meg ezt halló Kelén’ füleibe. ,Meghozom a’ drága nedvet – kiálta – én, hála sorsomnak, ép szűz ifjú!’

„Ne siess ajánlkozásoddal, jó ifjú! – mond Thúz – vadkan őrzi a’ cserfát, ’s agyara veszélyt hozhat a’ közeledőre. Csak vadkan’ elejtésével juthatsz fészek’ harmatjához. Annak nyelvét kívánjuk, jeléűl hív eljártodnak.”

,Meghozom a’ vadkan’ nyelvét is, vagy agyara ontsa vérem,’ viszonzá Kelén; ’s ment sietni felkészüléseivel, nem hallva megette gúnykaczaját a’ herczegi párnak.

Aggódást kimélve, nem szól Kelén apjának és Helkájának, vándor-botot fog kezébe, iszákot vet arra, ’s hű szerelmével, bátor szivével megyen, mendegél Bakony felé. Beleér; alkonyúl és derűl előtte az erdő, közel van immár ennek közepéhez. „Erőt pihenek tagjaimnak – így szól magában, mielőtt a’ vadkannal csatámat tenném.” Letelepedik agg cserfa’ árnyékában, ’s csak hamar rövid, de újító álom ereszkedik szemére. A’ mint felébrede, csodálat fogá el az ifjat; villogó kelevéz fekvék mellette. „Mellyike a’ jó lelkeknek pártolja ügyemet?” így kiált fel, kezébe ragadván a’ villogó kelevézt, ’s keresi szemeivel a’ jótevőt. Ím a’ hegyről, szálas gyér erdőből ereszkedik felé egy tisztes öreg, ezüst lenyúló szakállal, zöldellő cserágat tartva kezében. „Szerencse hozott birtokomba, jámbor herczegfi!” akként idvezli ez őt. ,Csalódol, atyám – mond szerényen Kelén – szegény remete-fiú vagyok.’ „Már bölcsődben ismertelek – felel a’ bakonyi öreg; – még egyszer mondom: idvez légy nálam, jámbor herczegfi! De puszta kézzel kelle-e jönnöd dühös vadkannal csatára, mellynek agyarától számosan veszének immár? Idved, jó ifjú, hogy én, ki hatalmas varázsa vagyok Bakony’ erdejének, pártfogollak. Te fiamnak, ki remetelakotok’ szomszédjában nyugszik, sírját virággal ültetéd be, ’s azokat kegyes gonddal ápolod; végy most jóakaratért jóakaratot. Fogd kelevézem, ’s mielőtt csatára kelnél, forgasd meg azt háromszor fejed felett, ’s mártsd szügyébe az agyarasnak. Azután üss a’ kelevézzel háromszor a’ fészektartó cserfára, lehajol az mint nádszál elődbe, a’ nélkűl, hogy a’ hollófészekből egy csepp kicseppenne. Ám szedd meg a’ harmatnedvet. De rettegjen a’ kontár bűvösné, ki erdőségembe küldött veszélyre, ’s meglássa az is, ki mosdandik harmat-nedvemmel, ki eendik vadkanom’ nyelvéből, hogy tiszta és bűntelen legyen szíve!”

Úgy tőn Kelén, mint öreg varázs mondá. Bakony’ közepére érve, megtalálá szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, a’ sudár cserfát, látá kellő tetejében az elhagyott hollófészket; de mielőtt alá férne, dühösen rohana felé, agyarát villogtatva, a’ tetemes vadkan. Kitére Kelén első rohantának, megforgatá a’ kelevézt feje felett háromszor, ’s ifjúi teljes erővel döfé azt a’ vadnak szügyébe. Hörögve adá ez ki páráját. Kiszakítá nyelvét Kelén és iszákjába veté. Azután megüté kelevézzel háromszor a’ cserfát, ’s lehajlott ez mint nádszál előtte. Zárt csészébe szedé meg Kelén a’ harmatot, és győztes szerelem’ boldog reményével tére meg a’ várba.

Éjre borult a’ nap, hogy haza ére. Ébren és nyugtalan, mint rossz lelkiösméret szokott, járt és kelt Thúz és Horka a’ vár’ egyik teremében, figyelve minden neszre, rezzenve minden zörejre. Elakadt ijedt álmélatban lélekzetök, a’ mint Kelén a’ csészével és vadkan’ nyelvével hozzájok belépett. „Isten hozott, jámbor ifjú – kiálta magát öszveszedve Horka, – kiért nem csekély aggódásban valánk. Jártod, mint látjuk, hiteles; majd látó atyánk hálásan fogja kezedbe tenni hű lyánya’ kezét.” Kelén, miután átadá hozásait, híve, remélve, boldogan tére ki a’ teremből, ’s elnyúgvék atyja’ lakában csendesen, mint ártatlanság, békés öntudat, és híven végzett kötelesség szoktak nyugodni.

„Így is jó – gondolá magában Horka, – a’ mi halad, nem múlik el; de atyám ne lásson világot.” A’ harmat-nedvvel maga mosódék, a’ vadkan nyelvet pedig férjének készíté meg. Le-hullának ugyan a’ pikkelyek mosott tagjairól Horkának, de azok helyett fekete holló tollak borultak testére; Thúznak pedig, utolsó falatjával, tagjai meredezni kezdének, ’s testét szinte a’ hajszálakig durva serték boríták el. Iszonyodva kezdi mindkettő tépni nyert test-borítékját; de mindenütt vér serseg a’ tépés után, ’s a’ fájdalom szűnni készté őket a’ tépéstől.

„Irgalom nélkűl vágatom négyfelé az undok banyát!” ordít dühében Thúz, rohan poroszlóival a’ czigány-viskó felé, berúgja annak korhadt ajtaját, de nem találja a’ czigány banyát; a’ viskó’ ágasán^* egy fekete macska ült hét cziczáival, szemeit Thúzra villogtatva; ’s ennek rémes miákolására borzadással csapá be Thúz az ajtót, ’s riada haza.

„Hálás szívvel öntözöm ma fiad’ sírja’ virágait, jótévő varázs!” kiált felébredtekor Kelén; kiszökik piruló hajnallal ágyából, ’s öntözni siet a’ sír’ virágait. „Nagyon szorgalmas vagy ma, fiam!” megszólal háta megett egy nyájas szózat.

Megfordúl Kelén, ’s a’ bakonyi tisztes öreget látja szelíd arcczal állani maga felett. „Hagyd ma az öntözést, fiam – mond a’ varázs; – szedd meg inkább virágaidról a’ mai harmat cseppeket csészébe. Add azt magának Helkának által, ’s ő ki ne adja a’ drága harmatot kezéből, hanem locsolgassa azzal atyjának szemeit; mert a’ te hozásod’ nedvéhez rossz akarat fért, édes fiam!” Úgy tőn Kelén, mint az öreg parancsolá; megszedé a’ sír’ virága’ harmatját, átadá azt magának Helkának, kinek ha leányi ápolása alatt öreg Rohán harmadnapra megpillantá a’ napnak rég nem látott világát, és igéző bájait egyetlenének – kedves Helkájának.

Hű leányi örvendezéssel fut be Helka nénjéhez és sógorához a’ kedves hírrel apja’ jobbúlása felől. Ártatlan lelk e nem bír rejtezni a’ titokkal, ’s a’ nős pár dühös boszúra forran. „Ki kell-e újra ejtenünk a’ hatalom-pálczát kezünkből – így dühöng – hogy az Rohán’ kezében Helka’ javára hajtson mindent, miért annyit fáradozánk? Remete laktól és lakositól árad reánk minden veszély; legyenek számüzöttek ezek, földig rontva amaz! – És lelegelve a’ sírhalom’ átkos virágai, feldúlva maga a’ sírhalom!” mond Thúz, ’s kirohan parancsot adni a’ pásztornak: hogy hajtsa az arany szőrű kecskenyájat lelegelni a’ sirdomb’ virágait; maga, poroszlóival a’ remete-lakhoz siet.

„Rontsátok földig a’ bűn-lakot!” ordít a’ poroszlóknak, ’s ezek rontásnak erednek. ,Megállj, Thúz! rossz apának rosszabb fia! – kiált a’ remete, laka’ ajtajába lépve – apád kiűze szép herczegségemből, te végmenedékem’ viskójából űzsz-e ki? Ismersz-e engemet?’ „Nagy bátyám! – kiált Thúz, eltakarván kezével halálszínű arczait – mellyik ellenes varázs hozott útamba ide?” Robaj, mint átzuhanó szélvész, riasztá fel őt a’ kétség’ ezen állásából. Az arany szőrű kecskenyáj tevé ezt, melly a’ sírdomb’ lelegelte után bőszűlten rohana égető szomjában a’ Balatonnak. Magán kivűl riad Thúz, hogy megtérítse, utána; de ím Bakony felől egyszerre iszonyú forgó vész kél, ’s nyájat és herczegfit Balaton’ habjaiba sodor. Nem látta egyikét is többé senki! A’ habok azóta is csak körmét hányják ki a’ partra, a’ hajdan híres nyájnak.

A’ várból leriadt Horka sírdombról szemlélé a’ veszélyt, ’s halva rogyék láttára tetejébe. „Elnémúltál-e, szép csengő szólású nő? – mond felette állva a’ Bakony’ hatalmas varázsa – szikla alá temetlek, hogy martalék légy szavaiddal holtod után, mint fösvény valál azokkal rimányaira a’ nyomorultnak, alázatos szózatira a’ szegénynek, nyögésire a’ betegnek, nyájasságira testvérednek, és öregsége’ panaszira gyengélkedő atyádnak. Légy rabfelelője minden kérdezőnek, tréfás játéka azoknak, kik látogatva a’ vidéket, szavaddal enyelegni vágynak. – Szikla alá temeté Horka’ holttestét a’ varázs, ’s e’ szikla-sírból felelget ma is a’ tihanyi visszhang! –

Öreg Rohánnak derűlt és kies lőn élete’ alkonya. A’ virág-harmat, mellyet Kelén gyűjte, megadá teljes világát szemének; a’ hű szerelem pedig, szinte az ifjúságig simítgatá öregsége’ ránczait. Betölt atyai örömmel tevé Helkájának kezét Kelén herczegfi’ kezébe, ’s a’ pár boldog lőn és igen gazdag, bár arany szőrű kecskenyáj nem tépdeli is többé Tihany’ halmain a’ gallyat; mert Zemúr, a’ testvérűző herczeg, magtalan hala el, ’s Kelén öröklé a’ herczegséget. Öszvekelés’ holdas estéjén, csolnakra ülének Kelén és Helka, magok közé vevék az arany szőrű gödölyécskét, vég ivadékát a’ hajdani nyájnak, ’s igért háláúl átnyújták azt Siónak, Balaton’ tündérének. Örömre derült arcczal fogadá Sió a’ hála’ ajándékát, ’s míg nymphái arany szőrét nyíregeték a’ gödölyének, ekként szóla a’ boldog párnak: „Idv nektek, hü szerelmesek, kik nekem is idvet hozátok! Tudjátok meg, hogy én hiú és büszke valék szépségembe, melly messze vidékekről csala imádókat elő. Én játszodoztam érzelmeikkel ’s titkon kigúnyolám azokat; viszont szerelmet fogadtam, ’s felváltó imádómnál megszegtem ledéren fogadásomat. Büszke szépségemet főképen arany hajfürtjeim tevék, ’s ki azokból emlékűl tőlem egy fürtöcskét nyere, nem szakadhata el többé szerelmemtől. Ezen hajfürtjeim’ illesztgetésével, változatos kötözésével töltém nympháimmal legtöbb időmet, ’s gonosz játékot űzék fürtöcskéim’ ajándékozásival. Többen levének imádóim közűl boldogtalan szerelem’ áldozati, míg én hideg maradék szivemben, hideg, mint téli fagyban habjaim. Igy ámítám Bakony’ hatalmas varázsának, a’ tisztes Kamórnak is egyetlen fiát, fürtöcskét adék emlékűl hajamból neki, hű szerelmi fogadást tevék ledér hiúságomban az ifjúnak, ’s csak hamar megszegem ezt is. Bakonyi hársvirág-vizet kértem volt tőle hajfürtjeim’ locsolgatására, hogy kedves illattal neveljem bájaikat; ’s azt hoza épen szekrénykében számomra, a’ mint esti homályban szint azon édes szavakat hallá vesztegetve tőlem más ifjúra, mellyekkel szívét elrablám vala. Elbúsulva öntözé el hárs-vizét, és mély bánatnak eredve jára kele a’ hegyek’ vadonaiban. Atyja, varázs hatalmával, legszebb hajadonok’ bájképeit tünteté álmai elébe – mind hasztalan! hajfürtöcském, mellytől nem szakadhata ’s szakadni sem ohajta, partjaimra csalá untalan. Egy reggel, közel azon helyhez, hol sírja fekszik, szikla-csúcsról lerohanva, élet nélkűl találta atyja, hű szívén tartva hajfürtömet.”

„Kamór’ atyai fájdalma leírhatatlan vala. Erdei pásztor-alakban jöve, holdas estvén, egy szekrénnyel hozzám, épen midőn új imádóim közt enyelgék. Eggyel szaporodik ezek’ száma, gondolám hiú örömmel magamban; eggyel vetélkedőink’ száma, gondolák az ifjak kedvetlenűl, a’ mint Kamór a’ csoporthoz érkezék. ,Alár, szép asszonyom, beteg – így szóla Kamór hozzám; – ím általam küldi számodra az ígért hársvizet – ’s átnyújtá a’ hozott szekrényt; – de ígéretedre emlékeztet ő is, asszonyom; szívedet, kezedet kéri.’ „Szívemet? – mondám hiú mosollyal – ki bírjon a’ makaccsal? Kezemet? minek azt megkötni korán, enyelgő rózsa-korban?” Nympháim csalfán mosolygának, imádóim javalló gúnyt kaczagának szavaimra. Sietek felnyitni a’ szekrényt; de ím a’ mint fedele könyű erővel felpattan, villám csattan felettem, hullámhegyeket torló szél üvölt tóm felett, undok sziszegés hat a’ szekrényből fülembe, ’s borzasztón vegyül a’ szél’ üvöltése közé. Elhal a’ mosoly nympháimnak, el a’ gúny-kaczaj imádóimnak ajkain, rémület száll ezek’ helyébe minden arczra; mert ím a’ szekrényből egyszerre undok kígyók pattognak vállaimra fel, egy percz alatt lelegelik szép arany hajszálaimat, ’s helyökbe viczkándó karikákban magokat aggatják fel. ,Viseld Bakony’ kigyóit, ledér asszony! – szól Kamór, varázsi alakjára változva, borzasztón, mint hegyközi menydörgés, – viseld atyai átkomúl mind addig, míg hű szerelem, mellyet gúnyolál, önkényt nem adandja hajfürtjeidet vissza, mellyekkel gonosz tréfát űzél. De megbánás’ kigyója marja addig egyszersmind hűtlen szívedet is; mellyet látása tápláljon, általad elölt fiam’ sírhalmának partodon.’

„Nem terhellek, jámbor pár, kiállt kínaim’ felhordásával tégedet. Gyakori csalódásaim még inkább nevelék azokat, ’s kétséggel rémítének immár, a’ mint titeket külde békűlt sorsom felóldozásomra. Mert ámbár habjaim nyelék vala el az arany szőrű nyájat, nem használa az nekem semmit, nem hű szerelem nyújtván azt önkényes ajándékúl. Idv nektek, hű szerelmesek, kik nékem is idvet hozátok!”

Az alatt, míg szóla Sió, egymás után pattogtak le a’ habokba vállairól az undok kigyók, ’s feltartva fejeiket úsztak ki a’ Bakony felé. Sió’ nymphái, végezve a’ nyírést, díszesen felillesztgették a’ nyert arany szőrt fejére, ’s ím, a’ tündér igéző kellemben, hálaköny-rezgő szép szemekkel állott a’ boldog szerelmi pár előtt. Nyájas erdei síp’ bájhangja szólalt meg távolról a’ hegyekből, ’s az azon táj felé fordított szemek, az ezüst szakállú tisztes Kamórt látják közeledni a’ tó felé. „Béke és bocsánat neked, Sió, szép tündére Balatonnak! – igy szól, parthoz érve, a’ varázs; – feloldott a’ hű szerelem főd’ és szűd’ kigyóitól. Fiam’ sírját Bakonyba tevém immár által. Jer, lépj ki habjaid közűl, ünnepeljük partodon békülésünket!”

A’ hű szerelmi pár közt foga Sió a’ csolnakban ülést; örvendő nymphák repülének azzal part felé, Bakony’ irányában. Partra kelve, leborultan fogadá a’ pár a’ varázs’ és tündér’ áldásait. „Adjuk késő időknek által békülésünk’ malasztját – szól Kamór ’s földre hajítja zöldellő cser ágát; – e’ helybe gyűljenek hegyeim’ érczeinek legjótékonyabb erői!” ,És vizemnek legjótékonyabb forrása!’ szól arany buzgányos nádját Kamór’ cser-ága mellé hajítva Sió – és ím, a’ két hatalmas szellem’ áldó szavára felbuzog gazdagon Füred’ jótékony érczes forrása, ’s áldja őket e’ malasztért ma is a’ hálás emberiség!

Fogadd baráti forró üdvözletemet! Vagy én forgok a’ világgal, kedves Náczim, vagy az velem; de hogy nyugtát valamellyikünk megunta, annyi bizonyos, mert én, kit mézes buzán is alig lehete vala Pestről elcsalni, csak gondold! én tél’ közepén egy egész napi utazásra szántam magam’, a’ mi több, kis városba menendő! Előtted ugyan, ki magad is a’ falusi csendet szereted, hiszem, hogy ez valami csoda újság, millyennek én írom, nem lehet; de ott hagyott barátim előtt megfoghatatlan e’ változás. Okait találgaták, ’s jobbadán oda járultak a’ vélemények, mintha engem valami parlagi nympha bájolt volna ki magához körükből, ’s gondolom, e’ lépésemmel némelly estveli kávé-társaságoknak hagytam is egy fejtörő talányt, mellyet megfejteni, Sasdy generálnén kivűl, nehezen fognak, ’s ő felőle is igen fölteszem, hogy kulcsot adni hozzá másoknak nem örömest fog.

Farsangi jó kívánságidat köszönöm, de csak, mert a’ tiszta forrást kebledben, honnét buzganak, ösmerem. Különben jelenthetem, hogy a’ teljesedés’ közel pontjától, nem tudom búmra-e vagy örömemre, egy kis közbe jött eset engem ismét tova hajtott. Jól tapogatsz, kedves Náczim, ’s most szinte pirulnom kell, hogy mit őszinte tollamból már rég’ kelle vala értened, csak találgatnod lehet, – én Laurához – no! – közelebb álltam tán, mint máshoz. Álltam! jól megértsd, ’s itt a’ múlt időt illő figyelemre méltasd, mert ez fölvilágosít; valamint én is nem bizalmatlanságból, inkább könnyelmű gondatlanságból elkövetett hibámat avval leszek helyre hozandó, hogy, ha türedelmed van, szívem kronikájának multját, jelenét és jövőjét veled tudassam.

Fogod, elhiszem, az enyémet is ösmerni, egynek azon keblek közűl, mellyek gyúlékony, inkább lobbanékony természetöknél fogva olly mohon ölelnek mindent, mi szép, mi magas, mi a’ finom belső húrt közelebbről érinti. ’S így történt, hogy Laura’ hősének fölavattatnom kevés munkába került. Ő muzsikál és rajzol, melly két tulajdon engem magamból hamar kiemel. Ehhez még csak egy kis költészeti szellem kell, hogy kész legyen a’ szív-román,^* ’s összecsapjon a’ fenn lobogó két láng, nyájas ég alatt, a’ tiszta aetherben, igazolván, hogy a’ házasság égben köttetik. Laura pedig lelkesedve hallgatá, ha nehány dalaimat, ’s más jobb költőinkéit előtte felolvasám. Anyjának ’s nénémnek kedves vala a’ frigy, mellyet tudtunk nélkűl magok szövének; ’s rövid időn mint mátkák kiáltatánk-ki a’ városban. Oh de az ember, barátom, ’s kivált az asszony, furcsa műve a’ teremtőnek. Ez, ha tovább nem építhet, újra ront, csakhogy nyugta ne legyen, csakhogy változhassék. Egy társaságban, hol néném, egy kis roszúlléte miatt, meg nem jelenhetett, a’ generálnét, mint rövid időn örömanyát, üdvözlik. Ő mindennapi fogásokkal téreng-ki előlök, azok nem tágítanak, míg a’ szerencsétlen végre elég gyönge lesz így nyilatkozni: „Mai időben igen olcsó a’ leány, illő szerencsére nem várhat, meg kell elégülnie a’ középszerűvel is, ki férjűl ajánlkozik.” Erre egy dáma rögtön főfájást kap, mi a’ társaságból haza kényteté, e’ helyett még is néném’ látogatására jő, hogy ő lenne az első, ki a’ generálné’ szavait hív-, inkább tán hűtelen költői nagyságban előadhassa. A’ következést gyaníthatod. Más nap tüstént egy kis levelke megy nénémtől a’ generálnéhoz, ezeket foglalva magában: „Kedves angyalom! Kisasszonyát én még eddig elég drágának tartottam öcsémhez; hallván azonban olcsóságát, azt kell gondolnom, hogy gyöngyei és kövei is, mellyekben eddig fénylett, hamisak. Miután hát maga is, angyalom, öcsémet olcsó kisasszonyához is csak középszerűnek, kivel méltóbb’ szükében elégülnie kell, tartja: én részemről érdemesebb vő-keresést ajánlok; öcsémnek pedig, rajta leszek, hogy drágább menyasszonyt szerezhessek. Ezzel százezerszer csókolva maradok ’s a’ t.” – Tovább nem kell magyaráznom; még csak ezt említem, hogy ez idő óta néném a’ társaságokból, mellyekben a’ generálnéval összejőne, kimaradt; nekem Laura’ látogatása tiltva lön, ’s miután nélkülözése semmi nehezemre nincs, úgy gondolom, az egész frigy könnyen fölbontható volt. Néném azonban ezzel még kielégítve nincs, szerinte Laura’ leányságában, ha lehet még e’ farsangon, meg kell házasodnom, mégpedig gazdagon, hogy boszúja teljes lehessen. ’S ím e’ czélból kelle most nekem Pestről e’ kis városba jönnöm, mert itt egy igen gazdag távol-rokonunk él elvonultan, ’s szinte homályban, egyetlen leányával. Velök itt új rokonságot kell kötnöm, a’ kis városi leányt nagy városi széltől elkapatnom, vérség’ útján szívébe lopódnom, ’s a’ többi néném’ gondja. Helyezetem másnak tán nem volna legnehezebb föladat; de én kétlem a’ vállalat’ leendő sükerét. Olly szűk, olly érdektelen óság itt minden, hogy kivánatim tévedező utasként bolyongnak a’ sivatag’ sötét éjében, kilátás nélkűl. Rózát a’ mi illeti, egyébiránt tűrhető volna – – de hogy a’ történet’ folyamának elébe ne vágjak, fölebb kell kezdenem, reménylvén szíves türelmedet. Estve későn érkeztem, járatlan a’ városban, ’s így udvarlásomat bátyámnál holnapra halasztva, fogadóban vevék-föl éjjeli szállást. Ez egy hangya-fészek volt, alig kaptam szolgát, ki szobát nyisson, mert ez estén az első nyilvános tánczmulatság tartatandó a’ fogadó’ tánczteremében. Kivánva ajánlkozott az alkalom, ’s eggyel több okom lett bátyámhoz egyenesen nem szállni, gondolván, hogy bálkészületű házhoz vendég jókor sohasem mehet. Ruhát válték ’s ez alatt kezdődött a’ bál, hova én is bementem. Megjelenésem, mint új üstökösé, kiváncsi kémmé varázsola minden szemet. Egész társaság ösmerős, én egyedül ösmeretlen benne – lehetett-e is ez másként? Én csendes-komolyan vegyülék közéjök, ’s a’ minek leginkább örülék, egy pillantatra ’s tisztán fölesmerém bennök legalább a’ kis várost. Az a’ nyíltság, kedves Náczim, azon őszinteség, mellyel te olly örömest hagyod bélyegeztetni vidéki helyeinket – oh ezek, barátom, fölötte divatoznak, nem tagadhatom, társas köreitekben; csak azt ne véld, hogy ezek amaz eredeti kiadásbóliak még! Után-nyomás megvesztegetve adá ezeket át édes jelenünknek, ’s hidd-el, hogy e’ mellett még igen is fonákúl használtatnak. Ezen nyiltság olly együgyű pongyolán üle itt^* a’ mesterkélt báli alakokon, hogy én egy tekintetre megösmerém: ez nemes, az polgár; ez tudós, az kézmüves; ez orvos, az ügyvéd; ’s tán még abban sem hibáztam sokszor, ez és az millyen vallású. Többet mondok: megösmerém húgomat, kit soha sem láttam, mert próbául tánczra kérvén, kosarat adott. Hogy is mehetne az itt leggazdagabb Halmossy Róza kisasszony egy ösmeretlennel, ki isten tudja még nemes-e vagy pór? Most egy kis szőke tűnt szemembe, ’s mondhatnám, úgy varázsola maga elébe táncz-kérésre, mi jutalmazva is lőn. Csak ez egyszer, gondolám, csalna emberösmeretem, ’s előbbi daczos szépem egy neveletlen pór, emez egy finom, müvelt, magasabb rangú, ’s a’ keresett húg lenne! De ez lehetetlen, súgá belől a’ szigorú biró, ez angyal, e’ személyesített szerénység – ez polgárleány! Pedig milly leány, barátom! ha a’ mennynek minden dicsőségét nyitva mondom arczán hordoztatni; ebből még csak azt értheted, hogy szép. De nem a’ büszkén hordott fő, nem a’ tűzzel villogó szemek, nem az arcz-rózsák, nem a’ deli termet csupán: hanem azon utánazhatlan nyájas szelídség, melly mosolyodtába, pillantatiba vegyűlten ömlik-el arczán, teszi őt bájolóvá. Szünet alatt egy sétálás vele juta boldog részeműl. Szava olly nyájas, mint tekintete, lelke olly átható, mint külseje. Beszédén a’ németes kiejtés észrevehető, de ez magyarságát, melly azért tisztább sok született magyar nőkénél, épen úgy kellemesíti, miként egy kis szeplő néha a’ síma arczot. Képzelheted, mennyire köz tárgyává levénk sétáltunkban a’ kiváncsi szemeknek. Mindannyi elhaladó pár szemünkbe tekintett, és keményen, hogy szép társnémnak folyvást földre szegzett szemekkel kellett jőnie. Kivált ama büszke szép viselé mulatságosan magát. Ő elhaladtakor, mi pedig gyakran történt, leánykámra, onnét rögtön tűkörbe tekintett, tán egymást méregetve. Látám, együtt érzém a’ kínt, melly a’ szegény leányt ezekre belől marczanglák, ’s fölmentve nehéz sorsa alól, egész illedelemmel anyja mellett hagyám. Egész bál’ érdeke megsemmisűlt előttem, ’s mit teheték, mint hogy úton is törődve, nyugasztalandó nyoszolyámba dőljek. Álmomat a’ muzsika’ közel harsogása szaggatá félbe, ’s csak a’ bál-nép’ egész haza takarulta után lehete egy kis nyugalmam. Ezeket még báli mámoromban írom, két óra múlva bátyámhoz menendő, honnét a’ közelebbi postán többet. Vagy ez is sok volt, úgy-e? Csókollak.

Tizenegy órakor dél előtt bátyám’ fölkeresésére indulék, kit, mint első rangú urat a’ városban, föltalálni nem sok fáradságomba kerűlt. Ott ült, busásan füstölve, egy kis asztalka mellett, schach tábla előtt, az öreg úr, szinte erőszakosan szorulva asztal és ablak-szeglet közé. Mélyen látszék figuráiba merülve, mert köszöntésemet nem hallá. Közelebb menék, ’s ismételt köszöntésemre rögtön előtte termésem úgy megrezzenté, hogy hirtelen kelni akartában bal kezével egy rózsa-cserepet az ablakból, hasával pedig figuráit dönté-le az asztalról. Ez hagyján! de most már magam is megszeppentem. Szegény bátya jajdulva rogyott székébe vissza, mert a’ lehullott cserép fájdalmasan érinté podagrás lábát. Én a’ szép rózsa’ mentésével, melly bizonyosan hugomé, akarván némileg kármentesíteni a’ véletlen zavart, bátyám’ egyik lába felett asztal alá hajoltam a’ cserép után, melly mozdulattal a’ még sértetlen lábon is fájdalmat okozva, az öreg új jajdulással felugrik, ’s én ő és az asztal közé szorultam. „Irgalom, kedves urambátyám, mindjárt megfúlok, ha ismét le nem ül!” kiáltám alulról; mit csakugyan kis tágulás követvén, én virág-cserepemmel fölegyenesedém az asztal alól. E’ közben két ajtón két külön alak, ’s pedig az egyik tűzzel rohan-be ’s felkiált „Istenem!” a’ másik csendesen lépdel-be, egész hideg vérrel mondva: „Per amorem dei!” A’ sikoltó azonban szintolly sebbel mint berohant, visszavonult, a’ másik kimért léptekkel közelg hozzánk egymásra bámulókhoz:

„Quid agitur?”

,Uram!’

„Bocsánat!” hangzék ismét egyszerre hármunktól, a’ nélkűl, hogy e’ fölkiáltások világosságot adnának.

„Kedves urambátyám, különösen örűlök, hogy van szerencsém…” kezdém én.

,Honnét?’

„Urambátyám?” mondák ők. Én átnyújtám néném’ levelét, mellynek olvasására az öreg úr feledni látszék podagráját.

,Isten hozta! így már kibékültünk’ – ezzel felém nyújtá jobbját, mellyet én lelkes magyarán szoríték, csókolására hajolva a’ szíves öregnek; de ő jajdulva hanyatlott székébe. Ujra bocsánatért esdeklém, ’s ő fájdalmasan panaszlá, miként kínos köszvénye, már több év óta, szegényt szinte kirekesztőleg a’ schach asztal mellé kárhoztatá, ’s minden kis érintést fájdalmassá tesz. Most bemutata az összetett kezekkel bámuló sovány alaknak is, és csengetett, de senki sem jött. Én szolgálati készséggel „Mit parancsol, drága uram bátyám?” a’ közel ajtóhoz ugrám, hogy valakit beintsek; de ott pipere-asztala mellől ijedten ugrék-föl a’ pongyola kisasszony ’s tova suhant. Szöktét nagy zörej ’s egy kis öl-eb’ sikoltása követé. Én csendesen visszaléptem.

„Egész confusiót hoza házunkhoz;” mormolá fogai közűl a’ még ösmeretlen úr.

,Nem csoda, városról jő, egy kicsit szeles!’ válaszolt bátyám, ’s mankóját véve kisántikált, kettőnket hagyva a’ szobában. Szeles tehát és confusus? gondolám, míg szótalan egymásra bámulánk, hogy jöhettem én e’ két idegen kategoria alá, meg nem foghattam. Tán a’ tegnapi kép lebegett előttem, tán valami hasonlót láttam a’ tünő alakban? Boldog csalódás! ah én még száz illyet gondoltam, sejtettem, reménylettem volna, de melancholicus társam félbe szakasztá a’ csendet.

„Ja-ja!”

,Igen ám!’ de mit is mondhattam egyebet?

„Mi az, könyörgök?”

,Az az, hogy én még azt sem tudom, kihez legyen szerencsém.’

„No biz’ ideje… ’s most szelenczéjét, melly egy hason-szenvi gyógyszertárnak elég volna,^* elővevé. – Én… most ráütött ’s kinyitá – dicsekedés nélkűl szólva… most két újja közé egy jó adag burnótot veve – Joannes Baptista Librarius, alias Könyvessy, cum duplici s et y, aa. ll. ac philosophiae doctor, gymnasii hujatis director, rhetorices et poeseos professor publicus ordinarius”^* ’s most mint dolgát jól végzett, egész elégüléssel ’s huzamosan szippanta.

,Igen örülök, drága director úr, hogy szerencsém lehet!’

Ő némán meghajtá magát, ’s tetemes szelenczéjét mély zsebébe rejtvén, a’ közel székre mutatva: „Tessék leülni!” És én leültem.

„Igen hideg idő jár.”

,Valóban; de hisz így jó a’ farsang.’

„Ecce! igaz bizony, most farsang van.” – Egyet ásított.

,Tegnap szép bál volt a’ fogadóban…’

„Hallottam. Egy pár studentet már be is csukattam miatta. Még úgy szólva gyermekek, ’s per amorem dei! már vétkeznek.”

,’S vétek volna ott megjelenni? ugy zárasson-be director úr engem is – és tán a’ kisasszonyt’ mondám vontatva.

„Ha disciplinám alatt volnának, igen is. Mi haszon, mi üdvösség az efféle időtöltésekből? testöket rontják, szíveiket... per deos immortales!” most erősen és mérgesen szippantott.

Én szép szőkémre gondolék, áldva sorsomat, hogy e’ veszedelmes disciplina alá nem engedett. Mély csend. Director úr indulatban látszék, én az ajtó-nyilásra vártam. A’ papa bizonyosan leányát akará bemutatni, azért ment-ki, ’s az nyilván még nem volt felkészülve, azért nem jött-be. Végre csakugyan nyílt az ajtó, ’s az öreg úr’ karján egy pipes dáma, bál után reggeli öltözetnek igen is pompásan, lépdelt-be azon. Társam e’ pillantatban készűlt, hosszú ásítás után, szelenczéjét veregetve, valamit kérdeni; de én erre nem ügyelve, a’ bájoló szép kéz’ csókolására siettem. „A’ leányom! – Bíbory bátyád!” monda kölcsönösen mutatva ránk az öreg úr.

,Édes bácsi!’ „Kedves húgom!” e’ bizalmas fölkiáltásokra bátorulánk mi, ’s én boldog! kézcsók helyett egy szives, de magában értődik, csak rokoni arcz-csókot nyerék.

Director úr boszúsan távozott, ’s mint elvonúló vész’ dörgése a’ távolból, hallatszék a’ „per deos immortales!” mormolása a’ távozónak ajkai közűl. Mindjárt derültebb lett egünk. Róza, mint szakadozott felhők közt bukdácsoló nap, én rajtok hét szinű szivárvány, az örök tűz’ jelképe, a’ papa mint csendes borulat, mellyből semmi zivatar nem fenyeget; illy nagyszerű égi tűneményként állánk mind hárman, addig – míg le nem ülénk. Bátyám egykét kérdést tőn néném’ hogyléte felől, mellyre, mint lassú bevezetésre, Rózának Pestről ’s az ottani bálokról tudakozódási, könnyű á la Strausz^* keringőkként következének. Ítéletemet a’ leányról még felfüggesztem; annyit tudhatsz, hogy türhetően érzem magamat körében, még csak egy napos vendég. A’ fogadóból egészen hozzájok hurczolkodám, ’s teljes reménnyel vagyok, maholnap egészen házivá válhatni közöttök. Tűrd szívesen hosszas soraimat, ’s türedelmed’ bére jövő postán – meg ne ijedj! – ismét egy levél.

Hogy vagy, lelkem, a’ hosszú farsangban? Magyar Sprichwort*¹ szerint,^* minél hosszabb, annál rosszabb; de én azért nem panaszolkodhatom, elég vígan mennek napjaim. Csakhogy, tudja isten, az a’ csupa vígság is magában nem sokat ér. Nem tudom én, mint van, most egy interessant kép sincs városunkban; de bezzeg jött most egy új chapeaunk! Múlt szerdán az Arany-lúdnál volt bálunk. Én is jelen valék. Tudod, semmi kilátás! Hát egyszer úgy tíz óra felé csak jő ám egy Ausländer forma ösmeretlen; sokan zsidónak tartottuk, ’s ím egy körülfordulás után egyenesen hozzám, tánczra kérni engemet. Itéld-meg, angyalom, tehettem-e okosabbat, mint hogy kosárral utasítsam-el? Más nap igaz hogy megbántam, de ki tudná a’ jövőt ’s ösmerhetné az ösmeretlent – nem igaz? Az embernek tonust^* is kell tekinteni. Tőlem Wiesner Emelkához folyamodott, ’s megnyeré; de ez egészen más. Ő menjen a’ ki viszi, de helyemen, hiszem, hogy senki másként nem tehet vala – nem igaz? Emelkával Raststund^* alatt sétált is, és mi meg nem tudhatók, ki? Ez igen auffallend^* volt, pedig isten látja lelkemet, nem irigységből, de én bár mint iparkodtam elnyomni, mindig nevetnem kellett, meddig őket együtt láttam. Ugyan kiválasztotta, gondoltam. Tudod az egész leány egy kis Gánzedli,^* szörnyű einfältig^* teremtés, tán ösmered is a’ gyógykúti bálokból, ott szokott lenni. Az anyja iszonyú eitel^* egy asszony ’s örömest tolná leányát úri assembléekba, mikor csak lehet, de unbegreiflich,^* mint tűnhetik igaz gyöngy ’s arany láncz nélkül valaki szembe. Igaz, hogy mit rá vesz, úgy ziemlich^* jól áll neki. A’ bálban fejér atlacz volt rajta, rózsa-maschlikkal ’s Kopfputtzal,^* igen einfach^* magában, de egy szappanos leánynak talán atlacz ruha nem is competálna – nem igaz? Egy darab idő óta Sallangosy kapitány csapja neki a’ court,^* de ez most, szerencséjére az új Courmachernek,^* nem volt jelen, másként tán duellum is lett volna belőle. Hanem én addig írok, addig fecsegek, hogy a’ javát majd ki is hagyom. Másnap az ösmeretlen délfelé nálunk terem, ’s az Bíbory Gusztáv Pestről, és – de majd magadnak többet beszélek felőle. Most csak azt írom még, hogy kedvéért a’ papa jövő szerdán bált fog adni, mellyre téged is, édes mamáddal együtt, szívesen elvárunk. Eljőj; majd jól mulassunk. Wiesneréket is hívjuk, nekem van okom rá. Sallangosy is itt lesz, előre örülök rá. De el ne maradj, lelkem, addig is csókollak!

U. i. A’ bácsit Emelkával váltig sekirozom, nem tudja hogy itt lesz, majd annál nagyobb Verlegenheitba^* hozza a’ reménytelen Überraschung!^*

Drága nénikém! Anyailag gondoskodó szívessége, midőn egy oldalról nagysád’ kivánatinak teljesültével elégült gyönyörre ébreszti szívemet: más oldalról igen tisztelt drága körének nélkülözésével, megvallom, bús-komoly pillantatokat is idéz előmbe rózsás jelenemből. Rózsás jelen! milly tavaszi gondolat tél’ közepén! Érzelgő fiú! gondolja magában, csendes mosollyal, nénikém, milly bohó vagy, ha hó és jég között is rózsákkal álmodol. De nem boldog-e egyszersmind? teszem én hozzá, hogy illy üdvözítő hitben altathatja zajlódó szíve’ nyugtalan érzelmeit, ’s a’-vagy nem lehet-e e’ gondolat képe a’ tavasz’ azon első lepéjének, mellyet a’ természet’ közelgő langy ege csalt-elő rejtekéből, hogy lenne a’ szemérmes ibolya’ közel virultának szelid hirdetője! Nagy városinknak illy előpostákra nincs szükségök, ők mesterséggel, mint fűtött meleg ágy, kényök szerint virágos tavaszt idéznek elő, míg a’ kisebb külvilág csak természettől vár nyilásra. Azért is tán annyira bélyege feszesség és erőszak ott az örömeknek, míg itt a’ várt rózsa szebb éldeletet nyújt az epedő szíveknek. Nagysád ért engem, ’s én ez édes hittel büszkén elégűlök.

Halmossy bátya igen szívesen lát, de tehetne-e másként olly magas ajánlatra, mellyel nagysád utamat a’ legboldogabb czélhoz juttatni kegyesen gondoskodott. Ő, a’ szánandó, sok örömeitől el van zárva az életnek örökös nyavalyája miatt, ’s én ohajtanám, hogy egy értelmes orvosa akadna, ki beható itélettel felfogván baját, legalább ritkítni, csillapítni tudná gyakori súlyos szenvedésit. Rajta leszek, hogy tavasszal Pestre csaljam; én dr. Z… barátom’ velebánásának a’ legkivántabb sükerét reménylem. Róza hugomról még nem merek itélni, nagysádtól tanulván az efféle hirtelenkedések’ fonákságát. Ő mind e’ mellett engem sokszor földerít, ’s könnyű víg szeszélye, gyakori nehézkedvűségemmel, úgy látszik, szerencsés ellentételben áll. Azonban jövőnk a’ sors’ titkos kezében van, hiszem, hogy nagysád illy fontos vállalat körűli vizsgálódásokra időt engedend. – Van még köztünk valami Könyvessy iskola director, távol rokon a’ házhoz, ki néma schach játékával legjobban tudja mulatni a’ bácsit. Azért, egy év óta itt lakó, egészen házivá lett. Különös természetű, római szellemben burkolt lélek, ki egy fiatal leány mellett, milly Róza, sok titkos mulatságára lehet a’ tetteire figyelőnek, millyen én vagyok. Kedvemért szíves volt a’ bácsi egy házi mulatságot adni, melly igen jól ütött-ki. Róza, a’ gondos gazdasszony’, víg társalkodó’ ’s jó tánczosné’ szerepeit a’ társaságnak teljes elégülésére vitte. Színetlen jó kedve az egy rangú, nem keverék társaságnak, szükebb szobában, czigány-muzsika mellett is könnyen felejtetheték velem a’ pesti pompás redoute-teremet, pontos orchestrumával. Oh ez egy felejthetlen édes éj volt, drága nénikém, mellynek homálya, bár milly fénypontján is életemnek, ragyogó pompával fog tündérkedni emlékemben, ha az sötét fátyolával borítandaná is ifjú napjaimat, alatta rózsát ’s nefelejtset ápolandnak bánatos könyűim, jeléűl, hogy éltem ’s emlékezem! Legyen szíves, nagysád, békén türni csapongásaimat. Nem a’ szilaj kebel’ duló kitörési ezek, inkább a’ jövőjét sejtő félelmes szív’ aggodalmai, mellyek a’ távol czél’ érdekét nevelik, tettre ébresztve a’ csüggedendő’ lelkét. Hallgatok, hogy rejtvénnyé ne váljék levelem nagysád előtt. Vannak olly pillanati az életnek, mellyekben érzelmink’ legértelmesebb tolmácsa a’ némaság! Kezeit csókolva, magas kegyeibe ajánlott, vagyok – ’s a’ t.

Most végeztem, ’s neked őszintén megvallom, kínnal végeztem, egy levelet Pestre, nénémhez. Oh, barátom, mi kincset bír az ember egy megbizott kebelben, milly rideg volna az élet egy testvéri szív nélkűl. Érzem kínját az alakozásnak; egy hosszú óráig – mert eddig tarta a’ levél-írás – gyötre a’ nehéz szerep, mellyet a’ nélkül, hogy rá a’ sorstól hivatva volnék, kelle játszanom. ’S most letörölve a’ nehéz verejték-cseppeket homlokomról, átömlöm kebledbe, te hű, fogadd fellázadt érzelmeimet, mellyek kívüled mindenütt üldözőre, rokonra sehol sem találnak! Levelem’ némelly helyeit magam is alig tudom felfogni, sötét kétség ül azokon, tán jótékony homállyal fedve az alattok lappangó indulatot; máshol hazudnom, majd ismét színlenem kellett, hogy el ne áruljam magamat, ’s félek, hogy még is sok helyett gondatlan valék, hogy en betűim kiáltanak vádat ellenem. Képzelem, mint bámulsz ezen sorokon, de halljad és itélj!

Róza nekem nőül van szánva, ide czéloz elküldetésem, ide az öreg bácsi’ irányzati ’s maga a’ leány’ viselete. De nekem itt olly sokat kell látnom, mit látni nem kivántam, olly sokfélét hallani, mit hallani nem szeretek. ’S még is mind ezt kellemes alakba burkolni, ’s még is mind ezt kedvező színekkel festeni! ez a’ nagy feladat lelkemnek, melly pilláimról álmot, lelkemről elégűlést rabolva gyötör. Te lepletlen fogod venni a’ valót, előtted feltárulnak szívem’ legtitkosb rejteki, ’s ez egy az, mi jelen-létemet még életnek hagyja nevezni, nélküled én semmiség’ honában képzelném magamat.

Rózának az első báli leány figyelmét el nem kerülte, ’s ő egyike azon gyengéknek, kik a’ jobb szívek’ illyes szentségéből magoknak mulatságot szeretnek csinálni, vagy csupa időtöltésből, vagy győzedelmi vágyból, ’s Rózánál tán mind a’ két eset igenelve lehet. Én hallgaték, vagy egyébről szóltam, ’s így mult-el négy nap, a’ nélkűl, hogy az érintett leányról egyebet tudnék itt e’ városban lakásán kivűl. Most kedvemért házi-bál adaték, számos honi ’s vidéki vendégeknek, kik közűl elég lesz megjelelned Wiesner Emelkát, egy itteni özvegy szappanosné’ leányát, ’s valami Sallangosy kilépett kapitányt, ki közel ide falusi jószágán lakik. Emelkát mult levelemből némileg már ösmered; de felényire sem, hogy magas szelleméről, melly vonzó külsején annyi bájjal ömlik-el, csak legkisebb fogalmad is lehessen. Látni kell őt, és még ez nem elég, – hallani; de még ez sem elég, – birni kellene ez angyalt, e’ gyöngyét nemének, hogy kis körbe szorított nagyszerű charakterét méltóan felfoghassuk! Ama kapitány, úgy látszik egyike azon kapitányoknak, kik vérben ázott zászlók alatt tán dicsőségei lehettek vala ezredöknek; de szelid polgári életbe épen úgy nem valók, miként békés nyáj közé vad farkas nem illenék. Az ember 36–38 évet számlálhat. Magas, jól táplált, izmos test, tekintete elég szerencsés bizonyos nemű méltóság’ álarczába burkolódhatni, melly alatt, mélyebb vizsgálat után, inkább szilaj betyárságot látunk lappangani. Hol kiván, ott tud udvari lenni, de ez erőtetett, mert bele kifárad ’s hamar csapongásokra fajul. Ön érdemét nemessége, bajúsza, sarkantyúja és lovaiban tartja, mert ezekre legtöbb gondja van. ’S az illy ember, oh barátom! mért csupán vadság nem az illy ember? szivében, ha ez csakugyan van, mért szorult érzelem, mért szerelem…? Ámbár ne hidd, hogy ez szerelem volna, egy dúló indulat ez, mellynek örökös zsarolása kín, győzelme rettenetes, mert magának semmi nyereség, másnak halál. Egy illy víjogó ölyv repked pedig az ártatlan galamb felett, ’s a’ kijelelt áldozat – Emelka! Ebből képzelheted a’ báj-özönt, melly e’ leányt égi fénnyel környezi, hogy egy illy szívet lángra lobbanthata; ámbár ez vajmi nyomorú nyeresége szegénynek, ’s én sírni tudnék előre a’ veszendő felett, egészen elfogultlan is, hát így? – sejtheted aggodalmimat. És ő – ’s tán e’ ponton van legmagasabb fokon lelki nagysága – teljesen nyugodt, nyájas egyikhez úgy mint másikhoz; elmellőzést, kellemetlenségeket, mikbe illy társaságban olly gyakran kell ütköznie, elnéz, a’ nélkűl, hogy elégedetlenség, annál kevésbbé boszú mutatkoznék csak árnyékolatban is szelid vonalmain. ’S én úgy tartom, épen ez lassan ölő mérge a’ jobb szíveknek; mert hidd-el, barátom, a’ fájdalom érző kebleket egyként érdekel, bár könyzápor mossa, bár szinlett nyugalom ülje az arczokat. Sőt ez utóbbi eset még kínzóbb lehet, midőn elzárva minden út, a’ szívre fordulnak vissza minden gyötrelmek. Én esküt esküvém lelkemben védelmére a’ boldogtalannak, esküt, melly sorsot határoza felettem. Ezért került olly kínomba nénémnek írt levelem, mellyben Rózát dicsérnem kelle, kit csak a’ mindennapi legközönségesebb mulatságra tűrhetek; ’s magasztalnom a’ bált, hol korlátlan kedv-csapongás játszá a’ főszerepet, zaj és lakmározás, fülsértő hangászat mellett, tevék a’ féketlen jól mulatást; írnom végre, hogy a’ társaság választott úri, polgár-keverék nélkül volt; mert csak így reménylhettem a’ nekem fölötte szükséges maradhatást. Rózát ’s a’ mulatságot valólag festeni, elég lett volna, hogy néném tüstént vissza hívjon, ’s Emelkát csak messzéről is érinteni, elég, hogy komolyan vissza parancsoljon, ’s ez esetben engedelmesség és nyakasság egyként ártana. A’ kapitány valami rettenetes lény. Előre már szereti a’ zabolátlan férj’ szerepét játszani. Ő kényének él, más az ő pillantatihoz mérje tetteit! Lehet-e ennél valami gyötrőbb chimaera egy szelíd nő előtt? Rózával igen szabadon, egész hódolásig társalkodott, hogy a’ szegény polgárleány annál nagyobb kegyelemnek vegye hozzá leereszkedését. Róza elfogadta udvarlását, hogy előttem hódításával fényljék. Én Emelkával foglalatoskodám eszméletemben, némán, részvétlenűl, vele is keveset beszélve, de e’ kevés, erőszakos hatással bírt még is a’ kapitányra. Boszús szemekkel méregete több ízben, gúnymosollyal ragadá máskor előlem tánczba a’ gyengéd leányt, majd ismét Róza körűl csapodárkodott, míg Emelkának mind e’ mellett egykedvűsége, bősz keseredésre lobbantá hősünket, mire köpönyegét nyakába kerítve, a’ leány’ anyjával szólt, ’s annak remegve – jól vettem észre, barátom, hogy remegve – kellett őket követnie. Ismét egy fájdalmas tapasztalás! Az anya gyenge ’s elég hiú, hogy egy nemes rangú vőnek leánya helyett is előre hódoljon. Milly kínos helyezet! Én félek, hogy a’ finom leány e’ viszonyok alatt össze roskad.

Én Róza mellett ültem, némán ’s egyedűl, komoly andalgásban. ’S ím, director úr hozzám sompolyogva – ki hitte volna, hogy studentjein kivűl ennyire terjed figyelme? – „Excessit, evasit, erupit!”^* sugja.

„Ha diákul beszélnek, majd magamra értem” mond Róza.

,Igen, ’s épen önről szólt director úr’ felelék.

„’S mit? szeretném tudni.”

,Hogy össze hányva vetve a’ mai bál’ szépeit, köztök fényes Vénus-csillagként^* ragyog a’ szép Róza!’

Róza a’ director úrnak mosolyogva meghajtá magát.

„Per amorem dei…” felszólalt a’ director úr, ’s én közülök tovább álltam.

A’ mulatságnak ez volt legérdekesebb komikuma. Ott ültek ők ketten, de mintha üres helyemen szellemem állt volna őrt, illő ’s az előbbi távolságban. Director úr mintha bátorságot akart volna venni a’ szólásra; de ez mindig csak akarat maradt. A’ belső harczot kezei ’s lábai eléggé elárulák, ezeket jelentőleg tördelve, mintha most tenne ismét a’ philosophiából doctoratust, amazokat változtatva tevegetve egymásra, legvalóbb symbolumáúl a’ veszteglésnek, mint mikor egy lábbal előre, másikkal hátra lépne az ember. Szája nyíladozott, de a’ nyelv, olly mindenkori elszánt hőse tudományos vitatásoknak, ez úttal a’ járatlan pályán elindulni nem mert. Róza’ háta megűl csak a’ badacsoni vén diófa hibázott, hogy csobánczi név-társának hű képe legyen, olly merengő, olly andalgó mint az, keserveinek elzengése után. A’ szerencsétlen, ha ennyire el nem merűl, szomszédjával szép mulatságot űzhetett volna; de én félek, kedves Náczim, hogy Vénus’ csillaga, ’s az én ajkaimról, zavará így meg, mit én csupán director úr’ kedvéért szalaszték-ki, ’s ő, a’ boldogtalan, nem tuda élni az alkalommal. Táncz kezdődék újra, ’s pseudo-szerelmesim még most is előbbi helyezetökben voltak. De a’ director úrnak sürűbb száj-mozgása sejdítni hagyá már, hogy oratiójával kész. Ezt meghallani fölötte érdekesnek tartám, egyéb mulatságom úgy sem lévén; azért közelebb álltam. És director úr felszólala, mondván: „Venus, a’ görög… per deos immortales!” ez volt kezdete és vége a’ beszédnek, úgy, hogy a’ nyájas kezdetre dörgő vég következnék, mert az elsuhanó tánczos pár jénai czipős lábát tiporta-meg, ’s ezzel mindennek vége lett. Rózát a’ jajdulás fölrezzenté merengésiből, director úr pedig sarokra vonult, hol egész bátorságban lehetének lábai hasonló tiprásoktól. Ez eset legalább gyanúmat, hogy director úr hugomba per amorem dei szerelmes, megvalósítá. Négy órakor reggel oszlék-el a’ társaság.

Ebéd után ma Róza sokat ’s furcsán enyelgett velem Emelka felől. Szappan-buboréknak nevezé őt, melly után haszon nélkűl kapkodom, mert mulékony. Én nagyon nem eröltethetem a’ dolgot, mert Róza’ türelmére még szükségem van, csak arra kértem, mivel már együtt múlatánk, vezetne-be Emelkáéknál.

„Én? – kérdi ámulva, mintha csak most kezdené gyanítani, hogy egy kis való lehet a’ dologban – én nem tehetem, nálok soha sem voltam; hisz’ annyira csak vagyunk, hogy szappanos lányra nem szorúl társaságunk.”

Ösmersz, barátom, ’s képzelheted, hogy e’ nyilatkozásra Rózától, lenne bár angyal, sötét arcczal fordulnék-el, ’s ölelném az első előitéletlen polgár-leányt, hogy maradna tátva minden száj, melly csak üres rangra viszhangoz, legkisebb méltánylása nélkűl szívnek és léleknek.

Tovább is sürgetém a’ bevezetést, ő most is megtagadá. Én kijelentém, hogy magam fogom ezt megtenni; ő tetszést inte mosolyogva; de látszék, hogy nem hiszi. Te azonban fölteszed felőlem, hogy jövő postán Emelkáék’ házáról foglak tudósítani. Isten veled!

Kedves néném! Íme magyarul olvasod levelemet, ’s képzelem, mint mosolygasz ez újságon, de azt is hiszem, hogy hamis okot fogsz neki tulajdonítani. Hímezés nélkűl legyen mondva, ez csak egy próba, miután magamat eddig az olvasásban gyakoroltam, tudnám-e most már gondolatimat e’ tanult nyelven föltenni. Azért holmi hiúságokat felőlem ne gondolj, mintha én ezzel tán valaki előtt fölkapni kivánnék; ösmersz, mennyire szeretem én kis világomon a’ homályt, ’s kivált jelen körülményim mennyire kivánják a’ szerény elvonultságot! Házi dolgainkról szeretnél hallani? Anyánk, hála istennek, egészséges; ’s a’ mi magamat illet, még mindig csak a’ régiben vagyok. Czélzásaid, kedves néném, mellyek múlt leveledet olly vidor alakúvá tevék, fájdalmasan érinték lelkemet. Fájdalmasan, mert a’ könnyű tréfa alatt komoly való lappang, mellynek már közel robogó borúja halálosan rázza-föl álmaiból a’ gyenge leányt. Iszonyodva veszem észre, hogy azon bizonyos kapitányt elég szerencsétlen valék csekélységemre, törekedésim ellen is, figyelmessé tenni, ’s még iszonyúbban most már, hogy anyám is az úri vő felől boldog jövőt álmodva, kedvezőn fogadja az inkább tiltandó hódolást. Ez az ember nem nekem való, egy térben, egy időben mi ketten nem létezhetünk, indulatim az övéivel nem párosulhatnak, szilaj vágyai csendes keblemben viszhangra nem számolhatnak; de hallgatnom kell, mert anyám’ szemrehányási keserűbbek en keservimnél, ’s mert ellenkezésem egy durva lélek’ hatalmas gorombaságinak tesz-ki védetlent. ’S még is sorsom erre kárhoztata, hogy órákat kelljen egy illy kelletlen társaságban majd naponként átkínlódnom. Remény és türelem, e’ két hű barát osztozik gyötrelmeimben, ’s a’ néma éj, melly egyedűl látja szenvedésimet. Kopogás!... tán a’ szív-hóhér?... el kell dugnom levelemet…

Elment! – ’S ki volt itt? Nem a’ kitől rettegtem; egy váratlan, nagyon tisztelt vendég szerencsésíte véletlen látogatásával, mellyre városunk’ első háza is büszke lehet. De engedd kevéssé függőben tartanom kiváncsiságodat, valamit még előre kell bocsátanom. Tegnapelőtt Halmossy uraság bált adott, ’s gondold és bámulj, mi is híva valánk! Anyámat fölötte kedvesen lepé-meg e’ szerencse. Én, ki a’ házi kisasszonyt mind eddig csak útczáról ösmerém, elijedtem ez örömön, mert tudtam, hogy nem őszinteség, nem társalkodási érdek hívaták a’ polgárházat ez úri körbe, inkább egy előre kicsinált mulatság fölöttem oka e’ gúnnyal határos leereszkedésnek. Ott volt Sallangosy is, és én – jól látám – csupán eszköz, őt zavarba vinni mások előtt. Ha valaha, most volt lelki ébrenségre legkínosb szükségem, ’s elszánt bátorsággal küzdék a’ nehéz szereppel. A’ nyomorú emberke, hogy annál fényesebb szerencseként tűnjék-föl előttem, váltig a’ házi kisasszonynak udvarolt, hogy lelkemnek az elfogadt hódolásból vett kínjain ülje negéde’^* vad diadalát. De ez úttal hibáson számolt. Nem is lehete ez másként, mint hogy egykedvű magam előtt figyelmetlen tűnjenek-el élhetetlen erőlködései. Ha kínom volt, csak az lehete, hogy tudám mennyire nem való, mennyire mesterkélt az egész szerep. Derűlt arczomat semmi aggodalom nem bágyasztá, nyájas, mulató valék, mint a’ tünő pillanat kiváná, ’s keresetlen viszont deli mulattatóval gazdagíta a’ történet, érdekesebbel, hogysem mellette más akárkire ügyelni időm lett volna. De milly boldogtalan az én csillagom! ez ártatlan örömem is csak hamar zavarva lön. A’ kapitány, vállalatának sükeretlenségét látva, boszúra lobbana. Mint őrült ragad, hányszor csak alkalmat lát, mellőle, kit nem tűrhete, tánczra; ’s még ezzel sem elégedve, éjfélkor anyámat hazamenésre készti; ő enged, ’s nekem rettegve kellett követnem a’ bőszültet. Házunknál mocskos szidalmak közt zajt üt az idegen – mint nevezé – sehonnai fölött, ’s anyámmal titkos szólalásra külön szobába megy, engemet könyűimnek ’s a’ múlt néhány percz’ kínos éldeletének hagyva, – ’s ez volt még eddig legemberibb tette velem. Egy hosszú óra mulva durva jó éjszakával hagya-el: de ott hagyá az ellenem ingerelt anyát is, hogy a’ bú-pohár csordultig teljék. Anyám, viseletemmel elégültlenségét jelenté, ’s mint játszom-el önkényesen a’ kinálkozó szerencsét. Az a’ vidéki, kinek jó szót adtam, valami pesti élelmetlen gavallér, távol rokon ugyan Halmossyékhoz, de csak élősködni simult ide, amott mindenben már megbukván. A’ kapitány kinyilatkoztatá, hogy neki velem házassági czéljai voltak, de így kijátszatni magát nem hagyja. Berekesztésűl járult még ezekhez egy kemény anyai feddés ’s fogadtatása a’ hiba’ helyrehozásának. Csodálom, hogy ennyi lélek-marczonglás alatt még lélekzeni tudok. ’S most tudd-meg, kedves néném, egy órával előbb ki volt nálam? A’ most leírt pesti, egy finom művelt úr, kinek magas charakterét felfoghatni hosszú idő, szelíd lelkével rokonulni csak pillantat kivántatik. Ne kívánd, hogy többet írjak, lelkem elfogult, lázadt érzelmim akaratommal daczolnak, a’ toll kiesik kezemből… Szánd a’ szenvedő Emelkát!

Kedves öcsém! Nevetve kezdeném levelemet, ha ez írható volna, ’s tudod-e miért? mert az az együgyű kis város, meg az a’ kis mezei bárányka, millyennek húgodat képzelem, annyira elfoglalának. Oh te boldog arkádiai bohó! lám milly kegyes volt irántad a’ sors, hogy illy paradicsomi örömeket engedett neked azon jó emberek közt. Director urat magam is szeretném látni veled ’s Rózával; az valami igen szép volna, ha igazi szerelemféltésbe tudnád hozni. A propos! te igen vigyázatlan vagy, hogy falusi szerelmeskedésedet nekem meg merted írni. Hátha én ezt eddig meg is mutattam már Laurádnak? Várj csak, milly szemrehányások várnak itt tégedet. A’ farsang’ vége nálunk jobb lesz, mint elején várhattuk. A’ generálné utósó farsangon fog egy fényes bált adni, melly csupán katonai lesz. A’ commandierozó herczeget akkorra ide várják, és már az egész udvar levéllel előre meghíva van. Bezzeg van is mozgás a’ dámák és szabók között! Az én barátném még is csak finom dáma. Én két hétig nem láttam azért a’ kis gyerekségért, de olly nehéz volt szívemnek. Téged is sajnáltalak, hogy kedvemért most olly Siberiába^* kárhoztatva vagy, meg a’ szegény Laura is éjjel nappal sírt, mint hallottam; itt hát a’ nagy lelkűt kellett játszanom, ’s tegnap végre meglátogatám a’ generálnét. Oh de milly kitűntetve fogadott! X… grófné ’s a’ Artillerie-obristné közűl ugrott-föl a’ szófáról előmbe, úgy össze csókolt, ölelt, hogy én mindjárt meggyőződtem, hogy az egész dolog csupán félreértésből származott. Magától is hallottam a’ bált, midőn vendégei elmentek, kik csak azért voltak ott, hogy meghívassanak, pedig hiába, a’ grófné kimarad, az obristnét is csak az ura’ kedvéért kell meghívni. Ezen kibékélés után én egészen újjá születtem, csakhogy sok álmatlan éjjeleimbe került addig az aggodalom és tűnődés, millyen ruhát és Schmuckot^* vegyek azon herczegi bálra. Laura örűl, kedveért a’ nagyságos mama téged is, bár civilt, csupán magadat meghítt. Azért mihelyt e’ levelet kapod, tüstént postára ülj, ’s erdei nymphádtól ne sokat búcsúzzál. Öreg invalid bátyádat, ha már biztattad, csak akkor szeretném itt, mikor mi majd a’ jószágra kimegyünk. Az ember el nem kerülhetné, hogy meg ne látogasson, pedig az illy betegesek egész apatikát hagynak magok után. Laura köszönt. Igen kért ugyan, hogy ezt neked meg ne írjam, de én tudom, hogy ez neked egy posta lóval több, azért áruló akartam lenni. Adieu – à revoir! Jeanette v. Hegytövy.

Ime a’ földi menny, barátom! milly gyönge pókszálakon függ az ember’ földi mennye! – Tegnap kaptam nénémtől e’ szerencsétlen írást, ’s ma mindjárt küldöm neked; küldöm, hogy belőle magadnak fogalmat szerezz kínaimról, küldöm, mert illy szív-hóhérral egy térben én nem lélekzhetem. Lásd ebből, mi ingoványon alapulnak többnyire egy asszony’ határozati, ’s tanuld, mi ad jobbadán irányt tetteinek. Mi is adhatna más, mint a’ hiúság’ csalfénye, a’ bálványozott önzés?! ’S midőn egy oldalról illy fonákságok ingerlik lelkemet; ott áll más felől a’ kedves, a’ szerény leány, női méltóságában, egy vérengező vadnak gyilkos körmei közt, a’ semmisülés’ szélén is nyájasan mosolygva felém életet. Vég-pillanatja egy szívmetsző kérelem, ha részvevő kebelre találna; mert még szeretne élni, ’s eddigi élete halál volt! Oh barátom, hidd-el nekem, vagynak olly pillanati az életnek, mikor rémülve nyit útat az elnémúlt ész szívünk’ lázadt érzelmeinek, midőn a’ nyomorú por, tűz szellemétől lobogtatva, egy óriási végzettel viadalra kél, ’s ha győzetik, nem tudjuk, örűljünk-e vagy sajnálkozzunk esetén. Illy gondolatok közt kaptam még ezekhez a’ te leveledet, kedves Náczim, mellyben engem Laurára emlékeztetsz. Hiszem, hogy tiszta baráti szívből meríted szavaidat, ’s még is haragudni tudnék értök, ha más részről világ-ölelő lelked olly dicsőségben nem mutatkoznék aggodalmaidon a’ szegény polgár-leány felett. Te így okoskodol: ez csupán egy farsangi kaland részemről ’s félsz, hogy gyász áldozatja ennek igen könnyen Emelka lehet. Nem így barátom! engemet sorsom makaccsá tőn, ’s lennék bár a’ legforróbb lángokkal kötve nagy városi úri jegyesemhez, nénémnek közlött levelét olvasván, valld-meg őszintén, nem segítnél-e magad lánczaimból szabadítani engemet? Néném ’s az ő anyja barátságban élnek, de most a’ megbántott önérzés azt velök félbeszakasztatja. Azonban közbe jő egy herczegi bál, ’s ez békét eszközöl, mert nénémnek ebben jelen kell lenni, ’s nekem, kivel tán több joggal mondattak-le, mint békíteni akarnak, hódolnom kell ő méltóságának, mert egész bálban egyedűl magam leszek civil, ’s milly megkülönböztetés ez? Nem, barátom, egy lépést sem boldog Arkadiámból, egy percznyi emlékezést sem ollyan leányra, ki érzelmeit irántam, mert minden arra mutat, szégyenli. És lett volna bár a’ leggyengédebben egymásba fűzve szerelmünk, lehetetlen, Emelkát látva, ennek szét nem bomlania, ’s ezen esetben, megvallom őszintén, Laurát sajnálnám. Oh ifjú! ne hidd, hogy a’ szív csalhatlan, hogy annak lobbadozó lángjai boldog választásnak kezesei! Egy váratlan nyájas pillantat, egy megelőző szívesség, egy oldalú kedvencz-tulajdonok, egyes vonások arczon és lelken, egy bizodalmas néma vak alkalom, ’s még hány mellékes környülmény nem sző szerelmet fiatal szivek közt, mellynek öröklétét esküszi a’ bizakodó, míg utóbb pirulva vallja az ellenkezőt, ’s ha érző szíve van, pokoli kínokkal küzd a’ választásban, mert egyiknek itt vesznie kell. És ki legyen ekkor az áldozat? Én-e, az elsővel köttetvén kelletlen össze? így elsorvadok, utóbbi szerelmem utánam vész, ’s mi öröme a’ megmaradt hitvesnek is? Vagy ő elszakadva tőlem? – Ekkor szerelmemben én boldog vagyok, ’s ha nemes bélyeg jegyzi a’ vesztés’ lelkét, avvagy e’ kettős boldogság nem mérsékelheti-e egyes bánatját, nem sülyesztheti-e kellemes feledékenységbe csillapult érzelmeit? Én legalább e’ kényes dolog felől így vagyok meggyőzve, és sorsom akarta így, hogy Emelka mellé nyilatkozzam. Ez egy kérdés támadhat még itt: nem fogja-e érni Lauráéhoz hasonló sors Emelkát is? Itt rettegem a’ lehetséget, ’s iparkodom megelőzni a’ végzetet.

Emelkánál, mint múlt levelembe igérém, csakugyan voltam, ’s mint szorgalmas méh a’ virágos rétről, rakodtan reménnyel, veled közlendő kedves gondolatokkal tértem vissza, mellyeket a’ közbejött levél, fájdalom, igen meghomályosított. De azért ám tudd-meg, barátom, hogy a’ leány minden tekintetben várakozásimat felül múlta. Ő olly mesterkéletlenűl kedves gyermek, kiért én mindenről, a’ mi földi, le tudnék mondani. Látszatólag megdöbbent megjelenésemen, váratlan volt neki látogatásom. Erölködék magát minél előbb rendbe szedni, ’s most társalkodása élénk, előadása könnyű és vidor, csak, ha a’ kapitány jött elő, borult-el arcza, csüggedének szemeinek csillag-fényei, és elnémúlt. Mély elmerültében kéretlen és mindig szótalanul ült klavirjához, mellynek hódoló húrjain, néma lelke egy bús áriába ömlék-át, ’s ragada engem phantasiája’ szárnyain a’ szeráfokig. Hallottam én Laurától is sok és szép hangművet; de mik azok ehhez képest? lelketlen légrezgés! De ennek hangja a’ szív’ érzelmei, mellyekkel érinti húrjait, maga egy néma szentség, fellengő lelkétől gloriaként környeltetve. Midőn, mintegy ébredve volt helyét visszafoglalná, erősen zavarodva lőn a’ lépésen, mellyet szerinte minden társalkodási illedelmek ellen elkövetett, ’s többé föl sem deríthetém. Tán elárultatástól félt, tán önsorsa tiltá kiderülését? fájdalmas titkába sehogy sem hathaték. Úgy látszik nekem, ő egy sötét jövőnek borzasztó partján áll, mellybe zuhanását többé kikerülhetőnek nem reményli. ’S ha ő ez örvénybe sűlyedne csakugyan, barátom, így rám is haszontalan számol a’ világ.

„Fölötte sajnálom, hogy első beléptemkor mindjárt illy komor pillantattal kelle tudtom nélkül önt elborítanom” mondám bucsúzáskor.

,Erölködém, de szívem’ elfogultságát legyőzni gyenge valék. Ha érdemem fölött olly kegyes akar uraságod lenni, egy máskori látogatásakor reménylem, hogy az ellenkezőről fogom meggyőzhetni.” Remegve mondá ő ezeket, a’ hang elhalt ajkain, én nem szólhaték, egy fájdalmas pillanatba vegyülve cserélénk lelket. Ő az enyém! ’s hol a’ föld’ birtoka, mellyért e’ boldog hitet el tudnám adni?

Drága nénikém! Igen tisztelt sorainak, mellyekkel megörvendeztetni kegyes volt, olvasásán, öröm és sajnálat fogák-el szívemet. Öröm a’ dolgok’ változásán, mellyek önt szeretett barátnéjának visszaadák; sajnálat en környülményimen, mellyek szíves parancsát nagysádnak általam teljesíteni nem engedik. Szegény Halmossy bátya ágynak esett, kínos fájdalmak tépik idegeit, mellyekre minden gyógyszerek fölött, mikkel többé élni nem akar, a’ tőlem adott remény, hogy Pesten egyszerűbb úton ’s nagyobb bizonyossággal segítendnek baján, legenyhítőbb balzam. Engedje hát nagysád, hogy személyes érdekeimről ’s a’ honn rám váró örömekről lemondva, egy szenvedő embertársamnak, rokonomnak szenteljem néhány napjaimat, mellyek múlva mihelyt a’ jelen kínok’ súlya csillapuland, adott szavam szerint magam fogom Pestre kísérni szegény bátyámat gyógyítás végett. Különben is, megvallom, azon fényes mulatsághoz, mellyben megjelenhetésem olly igen nagy megkülönböztetés, holott csak isten őrzé, hogy köztünk rövid időn mátkaságról nem leve szó, semmi vonzalmat nem érzek. Hagyjon, drága nénikém ez ügyben kevéssé makacskodnom, nem áll ez minden esetben rosszúl egy férfinak; én olly engedékeny, mint nagysád – isten bűnül ne vegye – nem lehetek. A’ Pestről távoztató ok, szívemben mindig fájdalmas emlék, ’s úgy hiszem, a’ báb-játékokból már eléggé kinőttem. Laura sírt? ’s boszú-e vagy bánat fakaszták könnyekre? míg e’ kérdést magamnak megfejteni nem tudom, addig békén hagyom őt sírni vagy nevetni, mint neki jobbnak látszik. – Két hét mulva reménylem személyes kézcsókolására lehetni nagysádnak; ki addig is maradok ’s t. b.

Utóbbi levelem óta renyhe vész-csend ült szellemi világomon, döbbentő jeléűl egy kitörendő zivatarnak. Szegény bátyám’ betegeskedése, kit egy hét óta ágyba szegeztek fájdalmai, néma bánattal borítja egész házunkat. Én nagyobb részét a’ napnak ágyánál töltöm a’ szenvedőnek, ’s majd beszélgetéssel, majd olvasással, mellyben gyönyörét leli, sürgetem fejéről a’ lassú időt. Esténként egy félbeszakadt novellámat folytatom; néhány nap óta lelkem’ édes merengéseiben olly kellemes éldelet rejtezik, mellynek ízelhetése táplálja csak szellemi létemet. Róza komolyan egykedvű; director úr, mintha titkos nagy terven munkálódnék, magába vonult. És így tarta e’ tompa egyformaság már egy hétig; midőn egy reggel Wiesnerné, cseléde által, holnapi mulatságra kéri magához házunkat. Én az egyszer óta Emelkáéknál nem valék. Talán mélyebb fontolásra véve szavaidat; talán, hogy ne rontsam késő látogatásimmal kész szerencséjét a’ leánynak; talán csak a’ hideg philosophus’ szerepét próbálgatám; talán – magam sem tudom miért? de most e’ kedves hír villámként szöké-át idegeimet. Holnap vele mulatok, ő enyém! e’ két boldog reményben haltak-el gondolatim. Róza tüstént megtagadá a’ megjelenést, apja’ betegségét vetvén okúl, ’s kérdi még a’ cseléd előtt: „Úgy-e bácsi sem fog elmenni?”

Elakadtam, mert ez egyszer némi igazságot láték e’ kérdésben. Bátyám szenved, jajok közt virasztja-át éjeit, ’s én vigadjak? De a’ jó öreg maga oldá-fel elnémult nyelvemet.

„Hisz azért jött, hogy magát mulassa, mért szalasztaná-el a’ pillantat’ örömeit? Nem fiatalokat illet a’ beteg-gyámolás; Róza, én nélküled is ellehetek fél éjjel, menjetek-el mindnyájan.”

,Én semmi esetre nem megyek!’ felele határozottan Róza.

A’ cseléd rám néz, tőlem várva még igenlő választ.

„Én csak egy pillantatra is, ha lehet, fogom tiszteletemet tenni,” mondám félsúgva.

,Pillantatra, melly évekig tartson, nemde?’ felkaczag Róza, még mindég a’ cseléd előtt, ’s távozik.

Én még egyszer tiszteletemet izeném, ’s a’ cseléd is ment. De milly fogalma legyen most neki házunkról, ’s ennek asszonyához való viszonyairól? Én elgyúltam, szégyen és boszú égeték arczomat, ’s gondolattal és szemmel földre sűlyedve hallgaték.

„Ibimus, vere ibimus, domine magnifice!”^* fölriad a’ fölösleg udvarias director úr, agg szemein egy gonosz, tulajdon nemű hamis hunyorgás, Róza’ nyilatkozásáni örömét árulva-el.

Nekem, mint előre álmodám, a’ jövő boldog nap’ reményeiből e’ kellemetlen közbejövet tiszta örömet szívnom nem hagya.

Komoran borult ránk az est. Róza csakugyan honn maradt, ’s mint vevém észre, méreggel és boszúsan. Én director úrral néma-komolyan ballagék Wiesnerék felé, hol már minden a’ legnagyobb pontossággal készen álla, illő fogadására a’ vendégeknek. A’ társaság lassan gyűlt, mi valánk az elsők. Director úr a’ háziasszony, én Emelka mellé ülénk külön beszédben. Emelka nyájas szerénységgel szóla:

„Bíbory úr engem nem akart derültnek látni.”

,Hogyan érti ezt ön?’

„Hagyja csak magamnak értelmét, úgy is gondatlan valék a’ kérdéssel.”

Künn kocsi állt-meg, ’s Emelka vendégek elé sietett.

Méla bámulat foga-el e’ rejtélyes szavakon, de eszmélni kezdék, hogy első látogatásom lehete érintve, ’s elgyúla vérem. Ő az enyém – én boldog!

A’ veszedelmes kapitány jöve-be, biztosan fűzve karjára a’ szelíd leányt. Képén valamelly bizakodó erő tükrözé magát, melly dolgának bizonyossága felől látszék kezeskedni. Ez engem elsötétíte. ’S ím mellettem terem mennyei alakban a’ szelíd leány:

„Bíbory úr bizonyosan a’ kölcsönt akarja vissza adni.”

,Nem, szép Emelka, én azt nem akarom, nem tudnám akarni; de bátyám betegen fekszik…’

„’S Róza kisasszony nem lehet itt…?”

,Róza…? igen… ő nem jöhete… de… hisz azért…’

„Bocsánat! – mond mennyei jósággal a’ leány – én nem kivántam Bíbory urat zavarba hozni…”

Ismét vendégek jöttek, kiket Emelkának fogadnia kelle, ’s én magam maradék. – Ezek úri rendből valának, mert megváraták magokat, öltözetök csak polgár házhoz mért, mindennapi, a’ házi kisasszonyt meg nem csókolák, ’s egy csoportba maradva, a’ többivel nem vegyülének. Lelkem aprili borúk közt, szívem zajlásban, ’s egész lényem igen kellemetlen helyezetben vala; de erővel a’ társaságba vegyülék, gondjaimnak ha valahogy lehetne, rést nyitandó. Emelka mindig egykedű, egyiránt nyájas vala, de melly nyájasságát, mélyebb vizsgálatra, bizonyos sötét bélyeg jelelé, mellyel a’ kapitány úrnak, mint látszék, hamar kedvét szegé. Director úr folyvást a’ háziasszony körűl volt, majd egymásután mindenki rokon társra akadt, muzsika, étel, mulatsági rend a’ legpontosabbak, hogy az eleintén idegenkedő finnyásabbak is hamar honn lelék magokat, ’s a’ népes teremek kevés idő alatt külön nemű vigalmi helyekké váltanak. A’ kapitány kettős tűzzel ’s a’ lehető legvilágosabb jelekben édelge Emelka körűl, ’s mindig csak ő körűlte. ’S mit csináljak én? Komoly eszméletim közt felvillan lelkemben Laura’ képe, bár többé ki nem elégítőleg; megcsendülének szavaid fülemben, kedves Náczim, ’s érzelmim szívemben magok ellen pártot ütének. Emelka’ sorsa, úgy látám, jól vagy roszúl el van határozva, ’s én visszalépek keblemnek azon érzelmeivel, mellyek még a’ végveszély elől megmenthetők. A’ házi asszony sompolyga hozzám bátortalanúl, mintha más küldené csak; a’ minthogy igen gyanítható is vala director úr’ mestersége. Ő szép szavakkal vett körűl, ’s udvariságot udvariságra halmozva, akarta figyelmemet ébreszteni, mire, mire nem? magam sem tudom; de ez mind sokkal hidegebb, sokkal üresebb hang volt, hogysem lázadt indulatimra csak egy parányit is hathatott volna. Bujdoklanom kelle a’ kettős ostrom elől, ’s egy félre eső üres szobában, melly úgy látszék, pipázóknak vala szánva, leltem menedéket. Forrón üdvözlém e’ részvétlen magányt ’s mohón nyelém pipám’ sötét füstét, agyam’ sötét eszméleti közt. A’ kapitány lépett-be, marczona képpel, mellyet tetszőleg még is földeríteni akart.

„Igen elvonúlt az úr, – kezdé durvácskán — tán nem inyszerinti a’ társaság?”

,Sőt igen — mentegetődém — de honi környülmények zavarják fejemet, nem akarok másoknak is terhére lenni részvétlenségemmel.’

„Pedig benn igen búsúlnak utána, ha több nem is, legalább – egy!” itt vadul felkaczaga.

Ez Emelka, gondolám. Oh remény! oh kétség!

Ő is pipára gyujtott, mellém telepedve, de meglátván egy asztalkán a’ boros palaczkokat, mohón ugrott egyik után, ’s két nagy poharat csordultig töltve, rám köszönti, ’s a’ boldog találkozásra. Fenekig ürült a’ két pohár kocczantás után ’s engem összeráza az erős ital, szokatlant illy nagy hajtáshoz. Mint égett szesz, lobbant-fel bennem a’ vér e’ vakmerő tett után, de akkori kedvemben kivánatos vala előttem e’ lázulás. Egy kis némaság után így kezdi kérdetlen a’ kapitány:

„Derék leány ez az Emelka; ha úgy volna, mint nincs, nekem is lett volna vele némi kinézésem.”

Neki is lett volna – e’ szavak erőszakosan tódulának lelkemre. Kinek hát még? ’s mért csak volna? e’ kérdésekre ébredék magamban, ,Mi nincs hát úgy, mint lennie kellene?’ kérdém a’ kapitányt.

„Familiámban – felel gőggel – több századok óta pór még nem csúszhatott. Én sem akarok méltatlan maradéka lenni őseimnek, ’s nemtelen vérrel a’ tiszta sarjadékot nem fertőztetem.”

Ahá! itt a’ gyenge oldal. Nyílást, reményt láték; pedig csak cselfogás volt, ’s folytatám, a’ második pohárral erőt kapva, hasonló szinléssel: „Az igaz, egy magyar nemes mindig tartozik e’ tisztelettel nemzetségének, ’s polgár házból házasodva, nem csak maga alacsonyúl-le; de lealázza egész faját. Hisz egy polgár-leány mit is várjon többet egy mester-legénynél, ki legalább fejkötő alá segítse – hahaha!”

,Nemde így van?’ kérdé bőszűlt örömmel a’ kapitány, örömmel nyilatkozásomon, hogy e’ szerint Emelkát, a’ polgárleányt, tőlem nem féltheti.

„Tökéletesen!” mondám. ’S érzelmim elkábultak a’ nagy hazugságon, ’s vétkemen, mellyet az egész emberiség ellen elkövettem; én kába! ez által a’ kapitány’ elállását eszközölhetni hivén.

,Most ösmerek már az úrban valólag nemes társomra’ szól hevülve a’ kapitány, ’s bőszülve csókola a’ szilaj, bor’ hevében, miután a’ nemesi rang’ méltóságára a’ harmadik pohár is fenekig ürűlt volna.

,Az úr nekem mázsányi terhet emelt-le szívemről – folytatá tovább. – Összehangzó gondolkodás mellett örömmel rokonul a’ lélek, szeretnék itt külön múlatni. Mit tehetnénk együtt? benn az a’ sok Burger…’

„Bankot, kapitány! – riadék – kétségek közt nyílik a’ valódi férfi öröm; puta, vagy makaó…”^*

,Makaó, makaó – mond mérsékelve a’ meglepett kapitány – emberem vagy öcsém, de lassabban.’

Kártyát vevénk ’s a’ director úr szegődék hozzánk.

„Quid agitur? per amorem dei!”^* mond ő elégűlt mosolygással, kártyára és borra esvén egyszerre szemei.

A’ kapitány egy pohár borral köszönté őt, melly, mondhatni, jótevőleg futa-le a’ száraz torkon. ,Tetszik most velünk tartani?’

„Jam videbimus.”^* ’S most kezdődék a’ játék.

Sorsom úgy akará, hogy a’ gonosz szerencse pártomhoz szegődjék eleinte mindjárt, ’s hű legyen végig, mint csak egy leánytól kívánhatni. A’ Bank már harmadszor ürült, ’s pedig tetemesen, előmbe, hogy halomba állna már pénzem. Director úrnak sem lehete panasza, azért kedvet vőn rágyújtani ’s fidibust kért tőlem. Gondatlanúl veték elébe egy szelet beírt papirost, mert épen a’ negyedik Bank álla. Fölvetjük a’ kártyát – ’s én ezt is besöpröm.

„Az úr ördögökkel van szövetségben” kiált fogcsikorgatva a’ kapitány, ’s arany óráját veti a’ tálkába.

,Kapitány úrra ma nem mosolyg a’ szerencse; hagyjuk abban!’ mondám szelidülve.

„E’ vonakodás gyanús; az úr hátrálni akar pénzemmel.” felel durván a’ kapitány.

Óriássá vált erre ingerült indulatimon a’ becsületérzés, ’s kirúgva alólam bőszülten a’ széket, a’ rakás pénzt a’ kapitány elébe lökém, hogy száz felé gördülve a’ padlón, annak zörejére hozzánk csődüle a’ társaság. Fölkeltemben szemeim’ világát elvesztém, egy halavány arczot láték csak, melly Emelkáéhoz hasonlíta, miként fonnyada anyja’ keblére e’ váratlan történet alatt, megborzadva lelkében bennem az őrjöngőtől. A’ többire nem eszmélek; de keblemben pokol lángola, melly szabadba űze ’s én rohanva követém további megfontolás nélkűl a’ természet’ intését.

Reggel kilencz órakor ágyamban lelém magamat, bágyadtan, mint hosszú súlyos betegségből lábadozó. Mikép juték ide, meddig fekvém itt, homály volt előttem. A’ cseléd, ki bebocsátott, mondá, hogy keményen eltaszítám beléptemkor; szobámban ajtót ablakot felszaggatva láték reggel, mint éjjeli rabló után. Én kínos reggelre ébredtem, mert testben ’s lélekben beteg vagyok. Dél után hagyám csak el ágyamat, ’s asztalhoz tántorogva, írom neked e’ gyász-jelenést, nem hogy szánj, nem hogy aggódjál miattam: hanem emberösmereti tárod bővüljön az adatokkal.

Director úr mondá, hogy a’ kapitányt egész társaság még Wiesneréknél hagyá, ’s hogy még hamis játszóról is ejtett egykét szót. ’S gondolod, hogy felindulék rajta? Nincs erőm rá, tegnapi erőszakos kitörése után elhamvadt bennem minden tűz. Mihelyt erőmet vissza nyerhetem, haza indulok; de, ha lehet, Wiesnerékkel kibékélve, mert én e’ házat felette megsértettem. Élj boldogul, ’s szeress; részvétedre most igen nagy szükségem van.

U. i. E’ pillantatban hozták néném’ levelét Pestről, mellyben írja, mennyire sajnálja, hogy kérését nem teljesítém; ’s avvagy teljesíthetém-e? ítélj barátom, csak ne kárhoztass te is. Hiszen már megyek; hiszen már lemondtam a’ legmagasabb érdekről, melly továbbra itt tartson; hiszen el fogom altatni szív-vágyaimat, csak ne dorgáljatok, csak kimélve avatkozzatok e’ magam ellen viselt háborúba. Lauráról írja néném, vele milly szerencsét veszték-el. Oh mennyire örülök e’ veszteségemnek! ’s ez ebből áll: egy olasz kapitány sátorozá körűl az ingékony leányt, kit jelenlétem visszatartott volna; de nem nyereség-e így veszteni? Lehelj minél előbb erőt lelkembe részvevő soraiddal, – oh én igen félek, hogy elvesztém magamat a’ világnak.

Kedves néném! Múlt levelemet, ha jól emlékezem, így rekesztettem-be: Szánd a’ szenvedő Emelkát. ’S most nem tudom, szánd-e vagy gúnyold? sirasd-e vagy örülj kínjainak. Tudod, kedves néném, te vagy a’ világon egyetlenem, kihez szívem’ ügyében szólni merek, tűrd-el hát ha csak kebledbe öntöm panaszimat, ’s vedd e’ rettenetes titkot egyedűl – hogy én szeretek ’s olthatlan szerelmem méltatlan tárgyra gyúl. Az az előbbi levelemben érintett Halmossyék’ pesti vendége egy angyali burokban lappangó ördög, kivel én még is mennyei üdvömet szeretném megosztani; vagy nem…! erre ne halgass, néném, a’ gyarló szív’ végfohásza volt, mellyel utolsó ereje szakadt-meg, ’s többé… nincs. Én őt gyűlölöm, kerülöm, mint ijesztő rémet, mint sötét szellemét a’ mesés alvilágnak. Oh de ezt sem tehetem! Kiölöm inkább magamból az érzelmeket, hogy rám többe ne hasson semmi, átadom magamat körülményimnek ’s ölelem hidegen a’ pályát, mellyet sorsom nyújt. – Sallangosyt én mindig és mindenben hazugnak szerettem, borzadva azon pillanattól, mellyben neki valaha igazsága lenne; ’s íme megtörtént! Bibory egy élelmetlen sehonnai, egy hitelezőitől üldözött kártyás, részeges, veszett életű ifjú! Hah, milly kínba kerűlt leírni e’ sorokat! ’s leírni velök önkárhozatát lelkemnek. De tartoztam ezzel, neked jó néném, kiben testvéri részvétre számolok, ’s magamnak, hogy a’ keserű ígék szoktassanak sorsom’ mostohaságához.

Könyvessy úr, mióta a’ pesti vendég nálok van, különös hajlandósággal vonzódott házunkhoz, ’s szegény anyámat elhiteté, hogy Bíbory – egyedűl előtted legyen szemérem nélkűl vallva – belém szerelmes. Anyámnak nem kellett több, ösmered gyöngeségeit ’s aggodalmait férjhez adhatásomon. Neki a’ szerencse igen tündöklő, egyik vagy másik oldalra eldönteni a’ dolgot. Minapi Halmossy úrékhoz hivatásunk illő okúl szolgált előtte egy házunknál adandó farsangi mulatsággal a’ kölcsönt visszaadni. Hiába esdeklém, hasztalan rimánkodám e’ gondolat’ megsemmisítését; ő feltétele mellett erősen állt, ’s én védetlen áldozat, a’ lehetségig összeszedett lelki erővel tántorgék békíthetlen sorsom’ elébe. Halmossy kisasszony kereken megtagadá kértünket. Igaz, hogy apja beteges; de a’ mód, mellyel cselédünk előtt lemondott, kevéssé kímélőbb lehetett volna. Vendégjök Könyvessy úrral megjelent, ’s engedd-meg, jó néném, a’ leányszív’ gyöngeséginek, ha ez, előszer rózsafátyolt vona sötét jövőm fölé. Bíbory általában szótalan, kedvetlen, míg végre egyszerre a’ szobából kitűnt. Nem rejthetém e’ tetsző elégületlenségén illetődésemet olly mélyen, hogy ezt ma vérszemet kapott kapitányom észre ne vegye. Most, gőgből-e vagy unalomból, ő is elveszett közűlünk. E’ két vendég’ viselete valami igen különösen hata egész társaságra. Aggódó szívvel, megelőzni vágyó a’ kitörendő vészt, mellyet lelkem sejte, nézelék utánok a’ szobákban, ’s ím egy asztalnál, előttök az erős tokaji máslás, mi vacsora’ végére vala szánva, lelem a’ két szökevényt kemény poharazás közt. Remegtek inaim, a’ mint Bíbory vadan üté-le csordultig ürített poharát, ’s e’ szívhasító nyilatkozást hallatá: „Egy magyar nemes mindig lealacsonyúl, ha polgár házból házasodik – – egy polgár leány mit is várjon mesterlegénynél egyebet, ki fejkötő alá segítse…” Ezt hallva, néném, ’s azon kárörvendő pokoli kaczajt, melly ezt követé – oh néném! én jelenlétemet elvesztém, tompult érzékekkel tántorgék vissza, ’s melly szorult keblemen tágítana, csak egy könycsepp szememből nem csordulhata, hogy az emésztő láng, melly rögtön elboríta, oltatlan dúlja össze keblemet. Eszmélet nélkűl, nem tudva hol vagyok, ébreszte kínosabb létre egy új nesz. Egész társaság arra tódula. Bíbory most rúgta-ki alóla dühösen székét, ’s löke a’ kapitány elébe egy halom pénzt, melly borzasztó csörejjel ömle-szét a’ padlaton. Nekem látni azt a’ képet, melly ön ördögi alakjában, a’ játék’ dühétől torzítva, meredt a’ kapitányra, elég volt, hogy elszörnyűlten élet nélkűl essem anyám’ karjaiba. A’ bősz, mint hallám, kirohant, bortól elgyúlva, szilaj indulatok közt, ’s a’ mint a’ kapitány mondá, a’ pénz’ visszavetésével, e’ tetsző büszkeséggel, hamis játékát akará gyanútlanná tenni. ’S e’ borzasztó pillantatban nyílt-föl szivemnek a’ rettenetes titok: hogy én őt szeretem! Oh sírj fölöttem, drága testvér! – az elfajult sátán az én szerelmem! Mi is érdekelhete engem e’ rémítő jelenésben más? miért rogytam volna össze lelketlenűl két ízben, ha látatlan hatalom’ munkája által létem az övével szoros kapcsolatba nem egyesűlt volna kínomra, kárhozatomra, kétségbeesésemre!

Hogy egészen magamhoz jöheték, anyám ’s a’ kapitány közt lelém magamat. Ő is fel volt lázadva. Csapongó hévvel karola magához érzéketlent, mintha halálos veszélyből mentve-ki, örökös védelme alá akarna fogadni, ’s e’ föllengésében ünnepileg és komolyan nyilatkozék anyám előtt irántam. Ő szegény, rég óhajtott czéljánál látá magát, ’s kezemet hálás örömmel adá kezébe. Én vissza borzadtam, megrázódva egész lelkemben; de a’ mesterlegényre-eszmélés büszkévé tőn e’ pillantatban, ’s hogy megmutassam a’ szabadságot, melly rang és alrend között választanom hagy, anyám’ akaratját határozatommá tevém, ’s mátka levék egy sötét éjfélnek borzasztó órájában; de a’ búval ékesített menyasszony örömtelenül most fekete eszméletinek közepette, egykedvűleg fogadva halált vagy mátkát. Láthatod, néném, milly gyönge ok birt e’ nagy lépésre, egy kis leányi büszkeségnek pillantatnyi fellobbanása; de ne aggódjál, kérlek, sorsomon, érzem én milly üres keblem, kín és fájdalom több éleményre ott nem találnak, hiszen nekem nincs már szívem, nincs érzelmem, nekem mind egy, ő, vagy más, vagy senki!

Ehhez járul még Halmossy kisasszonynak egy levélkéje hozzám, melly szórul szóra így van: „Kedves Emelka! Megengedjen, ha e’ soraimmal alkalmatlan vagyok. Tudván Bíborytól, milly összeköttetésben van maga, lelkem, vele, leány-társom iránti hajlandóságom illy kényes dologban hallgatást nem enged. E’ levél-töredék Bíbory’ levelei közűl jutott kezembe.” – ’s ez egy külön papiroson következő: a’ megszólítás le volt hasítva – ,Szerencséd, hogy Pestről idejében megszökhettél. W. zsidó, város’ hajdúival ment már lakodra, ’s majd elpukkant mérgében a’ vén szakállas, hogy hűlt helyedet lelé egy olly szobában, melly őt mindenestől is ki nem elégítheté… Luiza beteg… a’ nyomorult szív… nevedet sohajtozza… Mihelyt egy kis pénzhez juttat a’ Herz-dáma,^* tudósíts, mellyik fürdőben találkozzunk…’

’S avvagy nem boldog vagyok-e én, hogy érzelmim még jókor eltompultak. E’ levélre egy soha nem érzett borzadás futa végig, melly egész testemben megráza. Azután felkaczagtam, mert hiszen mi gondom nekem másra, hisz’ én már menyasszony vagyok, pedig rangbeli, ’s mesterlegényre, ki fejkötő alá segítsen, többé nem szorulok, úgy-e? – Jőj-el lakodalmamra, édes néném, hogy engem felöltöztess, mint egy főrangú dámához illik, ’s olly széppé tégy, hogy minden, ki meglát, belém szeressen. – Húh! milly szúrás… szédülök… Istenem! meddig tart még ez élet?

Nem bírom még egyszer átolvasni soraimat, nézd-el a’ hiányt, kedves néném, de meg ne ijedj ám, mert én roszúl nem vagyok, csak olvasd, de végig olvasd… hisz’ én mennyasszony vagyok….!

Itthon vagyok, kedves barátom; de mint hosszú, nehéz pályát átkínlódott, lelki és testi erőben fogyva, egészen más, ön magamnak ösmeretlen lény, kinek tereh a’ lét, ’s ki unalmas mindennek. Néném ébresztget, társaságokba visz, vidítani iparkodik – mind hiában! Ellenmondásra ugyan bennem soha nem talál, de én mindenütt lelketlenűl jelenek-meg, ’s társaságban, vagy szobám’ magányában egészen mind egy. Laurának, szerencsémre, szinte terhére kezdtem lenni, ő vidorabb kört^* óhajt; mért is borongana velem az élénkebb lélek? ’s így e’ részben is háborítatlan élhetek.

Mint már megírám, Wiesnerné’ házát én fölötte megsértettem, ’s nem akartam távozni míg elkövetett hibámért a’ tisztes családot meg nem követendem. Elmentem hát harmad napra az eset után, szorongó szívvel. Emelkát találtam. Holt-halaványan ült egy asztal mellett, üdvözletemre föl sem kelt, csak hagya beszélni, némán, egy indulatban, melly kínzó helyezetemben végső zavarba jövék. Utóbb kegyes volt ez igéket, szokatlan büszke hideg hangon ejteni hozzám. „Uraságod bizonyosan még nem tudja, hogy én már menyasszony vagyok; mihezképest szegény házunkat továbbra kíméltetni kérem.” Szégyen és kétség egyszerre hasonló dühvel rohanának lelkemre; szerelem és sértett hiúság bősz harczra keltenek keblemben egymás ellen; a’ végső követ mozdítólag térdre hullni a’ leány előtt, bíztatott utolsó reményem, de más részről egy pillantatig is tovább hódolni tiltott a’ hiúsági gőg. – Egy leány, egy polgárleány teszi ezt velem, ’s illy kevély, illy magas hangon…?! E’ pillanatban nem leheték angyal, az emberi gyarlóság hatalmasan védte veszendő jogait, ’s mire magamhoz jőnék, a’ szobát üresen lelém. Szégyenben, alacsony szégyenben állék most e’ semmiségben, miként éjjeli utas a’ tuskó előtt, mellyben sötéttel gyilkostól félt. Leverten térék vissza szobámba, minden indulat bennem egy fájdalommá olvadt, ’s hála, hogy sírhattam, ’s könyűimmel keblem tágulva, lelket veheték. Más nap tompán már és érzéketlen vevék búcsút bátyámtól. Mindnyájan elijedtek tőlem ’s a’ bámulat’, a’ közös meglepetés’ nagy volta legalább, sok külsőségektől mente-meg. Én nem tudám, hogy váltam-meg tőlök, ők nem, e’ pillantatban fontolgatni állapotomat. Bátyám még mindig ágyban fekvő, ’s mivel nem hozhatám-el, ígéretet kelle tennem, hogy az ott létemben érintett pesti orvost minélelőbb segedelmére küldöm. Tegnap ő már el is indult hozzá. Néném előtt, mint észre veszem, pillantatonként komolyabb alakot vesz magára lelkiállapotom, ő aggódni kezd miattam, ’s szíves iparkodásinak sükerén kétkedni. Laurát többé nem is említi, ejt ollyan szavakat, hogy bár hol, bár kiben, csak orvosomra lelhetne. De a’ leány, ki egyetlen föltétele létemnek, menyasszony, maholnap idegen keblen édelgő hölgy; nénémnek hát minden faggatásira csak hallgatnom lehet. Elővettem folytatni érintett novellámat is, de egy darabot belőle elvesztettem, ’s a’ pótolás legnagyobb unalmam lévén, félrevetettem az egészet. Orvosul az időt választám; de ha nincs többé segedelem, úgy kérd, barátom, halálomat minélelőbb, mert a’ súly lelkemen nyommasztóbb hogysem ereje meg ne szakadjon alatta; ’s milly sokszorosan kívánatosb összezúzott léleknél a’ testi halál?!

Nagyságos uram! Útamat Halmosig szerencsésen megtevém, ’s itt szívesen várva fogadtatám. A’ tekintetes urat ágyban ’s ismét kínos fájdalmak közt lelém, mellyeket én még is 48 óra alatt szinte egész hallgatásra tudtam bírni. E’ szerencsés süker patiensem’^* egész bizodalmával ajándékoza-meg, ’s harmad nap utáni készülődésemkor olly rimánkodva, olly szívrehatólag kért még egypár napi maradásért, hogy lehetetlen leve ellentállanom kívánságának. Negyed nap múlva kedves schach játékát már ágyon kivűl játszhatá, ’s én egy heti itt múlatásom után más nap már indulandó valék haza felé. Utolsó éjfélben ablakomon erős kopogtatás után engem egy halálos beteghez sürgetve kérnek. Eleinte holnapi indulásommal akarám magam e’ kérelem alól felszabadítani, de a’ kétségbeesett anya’ rimánkodásinak tovább ellent nem állhaték. Egy 18 évű igen szép leányt lelék a’ beteg ágyban, nagy ütött sebbel homlokán, szét szórt hajjal, most álomban, de melly álom nyugtató még sem lehete; gyakori szilaj arcz-vonaglási igen is el-árulák a’ belső zivatart, melly a’ tetsző nyugalom alatt is belsejében dúlt. Fél órával előbb dühösködő őrjöngésben mondák négy erős asszonyerővel küzdeni a’ szerencsétlent, melly hosszas erőszakoskodás után mintegy minden erejéből kimerítve, rogyott e’ jelen kábulatba, mert álomnak nehezen lehete tartani. Orvosi kétségbe hozák életét; az anya vígasztalhatlan. Külső erőszak ’s lelki szenvedély esküvének össze betegünk’ megsemmisítésére. A’ nyavalyának oka ’s kifejlődése voltaképen ennyiből áll:

A’ leány két hét óta menyasszony, melly idő alatt némi jeleit lehete már zavarodásának észrevenni. Majd keserves sírásra fakadt, majd ismét felkaczagott menyasszonyi örömében. A’ lakadalmi készületek e’ mellett folytak, ’s eljött az esküvő’ napja is. Ennek reggelén a’ mátka bezárkózott szobájába, mellyből hangos sírás hallatszott időnként. Három óra telt már így, ’s ő még is ki nem nyitá az ajtót, holott jelen volt az öltözködés’ utolsó ideje. Nénje, ki által öltöztetni kívánt, ezen elijed, az ajtót erővel feltörik, ’s a’ szerencsétlent sebes föl-alá járásban lelék; de ő felkaczagott, hogy reggel óta igen jól múlatja magát, egyre nevetett és nem sírt, mert ő menyasszony! A’ méltán aggódó testvér elrémülve, komolyabban kezdé venni a’ dolgot, ’s említé, tán máról halasztatnék-el az esküvő; de a’ menyasszony megsértetnek érzé ezzel magát, lecsendesült mint bárány, ’s egész nyugalommal sürgeté az esküvést. A’ vőlegény, valami Sallangosy kapitány, egy daczos, gőgös úr, falusi jószágán kíváná az esküvőt, azon kápolnában, melly alatt nemzetségi sírboltjok van, ’s hol már öreg ’s édes apja is egybeköttetének. Az egészen lecsillapult mátka mindenre ráállt, ’s délfelé megindúlt a’ kevés hintóból álló násznép. A’ menyasszony’ kocsiján maga a’ vőlegény hajtá ez alkalomra tanított szilaj lovait, mind ezeknek, mind pedig tulajdon ügyességét is kívánván fitogatni. Szél’ módjára ragadák a’ tátosok tüstént a’ kocsit, a’ menyasszony mind inkább sápadt, utóbb kérte, rimánkodott, engedtetnék-meg neki a’ kiszállás, mert illy lovakon retteg. De a’ bősz kocsis engedelmesség helyett még közéjük vág a’ rohanóknak, ezek neki szelesedve az izmos karokon is diadalmaskodva, a’ bizakodó kocsist magok közé rántják, ki összezúzva maradt az úton, ’s a’ kocsival kényökre egy ároknak rugaszkodnak, az oda dől, ’s ők a’ szerencsére elszakadt első kerékkel tova nyargalnak. A’ szerencsétlen menyasszonyt lelketlenűl vérében lelék a’ tört kocsi között. Homloka volt megütve, ’s az agyon erős rázódásnak kellett történnie. Így hozák vissza anyjához az eszméletlent, hol különféle párolásokra ugyan létre jött; de este felé agyvelő-gyúladás fejlődvén-ki, forró láz gyújtá-el az egész testet, dühöngő eszelősködéssel; ’s ez állapot fokonként sulyósbulván, kétségökben most az én segedelmemet kérék, miután az itteni orvosok’ véleménye szerént, a’ beteg reggelt nehezen fogna érni. – Míg ezt nekem körülményesen elbeszélék, a’ beteg újra ébredni kezde, hirtelen felugrott ’s szilajul tekingete körűl. Próbálám csendesen szólítani, egy darabig nem felelt, csak merőn nézett. Azután felsikoltott: „Eresszetek, utána futok, hiszen nem ollyan gonosz ő! Én angyala leszek… imádni fogom… ’s kedvemért lemond a’ kártyáról…. hah! de ha nem szeret? mást megcsalt már… hozzám is hűtelen lesz…” Most keservesen jajgatott, anyja vigasztalni kezdé, ’s ő csendesűlten folytatá: „Tudom, tudom… ő nem akar hozzám alacsonyúlni, de mit árt? hisz én azért nagy asszonyság vagyok, ’s csak azért sem polgárnő… hol a’ férjem? híjátok-be a’ nagyságos urat… Anyám, aztán igaz volna? Bíbory csakugyan megházasodott? pedig elvett volna ám engem; de nem, én megvetettem… mert…” Most dühöngése állt-be, az ágyról le akart ugrani, értetlenűl kiabált, végre sok tusakodási után az előbbi álomba merűlt. Most adám-be az első port. Egy órát vártam, még is aluszik, és csendesen; ez alatt írom levelemet. Anyja utolsó reményét veti bennem, földi üdvössége látszik függni rajtam, nekem a’ nyavalya’ fordultáig minden esetre itt kell maradnom. Nagyságod’ nevének említése nekem egész dologban igen felötlő, azért senkinek nem szólva, elhatározám nagyságodat körülményesen tudósítani mindenről. A’ beteg Wiesner Emelka. Nagysád legjobban fogja tudni mit kelljen cselekednie; én orvosi kötelességemnek e’ részben eleget tettem e’ tudósítással. Minden ok nélkűl, úgy gyanítom én, nem lebegne a’ szerencsétlennek ajkain nagyságod’ neve. Ha én testi baját legyőzhetem is, úgy látom, szellemi gyógy-mód hatna legüdvösebben betegünkre, melly nélkűl, igen kétlem, zavart lelke tisztába jöhet-e valaha? Engedelmet vakmerőségemért! arról bizonyos lehet nagyságod, hogy e’ levélről senki nem tud. Ki egyébiránt ’stb. –

Barátom! A’ doctortól Halmosról kaptam egy levelet, egy irtóztató, egy kétségbeejtő levelet, melly borzasztón rázá-föl álmából lelkemet. Oh én még sem tompultam-el végképen, bennem újra forr, küzd az érzemény czél nélkűl; tán csak hogy minélelőbb kiemésztődjem; – a’ sors’ bölcs czélja ez! Emelka haldoklik ’s vég-óráiban nevemet emlegeti! Hol az erő, melly e’ hírre meg ne rendüljön? A’ levél kiesett kezemből, néném elolvasta, de elijedt rettenetes állapotomon. Én hogy eszmélni kezdék, kocsi és ló után rohantam, ’s ő felejte csak kérdést is tenni czélom felől. Egy negyed óra mulva útban leszek, hogy ha mást nem tehetek, a’ dicsőűlt leány’ koporsóján adjam-ki lelkemet!

Itt vagyok, fél éj ’s fél napi hosszú utazás után a’ kedves beteg körűl vagyok, barátom! Még pislog a’ drága élet ’s én szomjan nyelek minden pillantást, melly néha szemein föltűnik, egyetlen jeléűl éltének. Nem mertem egyszerre közelíteni hozzá, először a’ doctorral értekeztem, ki megengedé a’ bemenetelt, mert a’ beteg nem szól, ’s senkit nem ösmer. Harmad nap óta fekszik így, ’s a’ doctor véleményét a’ kimenetel felől még felfüggesztve tartja. Oh, barátom! ha az emberi véges elme’ ’s mesterségnek határi szabva nem volnának, ha a’ kialudt életet, mint lámpát lehetne meggyújtani, milly isteni hívatal volna úgy egy orvosé! Így várhatá csak a’ kiváncsi természet, mindenható kezeiből teremtőjének az első embert, mint mi most várjuk doctorunktól drága betegünk’ visszahivását az életre. Mozdulatlan tompa kábulásban feküdt hogy beléptem, ’s szívemen ezer nyíl süvölte keresztűl, mert a’ kedves kép, a’ halálnak képe volt, olly csöndes, olly halavány! Elfogúlt minden érzelmem, mély eszméletbe merűlék a’ szűk földi létnek e’ választó vonalán, mellyen túl annyi ’s olly sötét kétség, innen ennyi ’s olly viruló remény! Most fölveté szemeit, merőn rám helyezve, de némán, ’s így tart ez felváltva már éjfélig. Az anya döbögve máshol várja a’ lelkét tépendő gyász hírt; el kelle leányától szakasztani, mert hangos sírása, mit el nem nyomhata, ártalmára lehete a’ betegnek. – Sallangosyt tegnap temették. Engedd jobb időre hagyni a’ körülményes leírást; tulajdon lovai törék össze az esztelen bizakodót, melly szilaj merénynek másik áldozatja – Emelka! Szomorú sorsa mélyen hatá-meg az egész várost, minden órában új cseléd jelenti magát a’ beteg’ hogyléte felől tudakozódni. Általában kárhoztatják a’ kemény anyát, ki kész vala olly össze nem illő frígyben, szelid leánya’ áldozatjával hódolni hiúságának. Oh, barátom! hidd-el, az emberben még is sok szép tulajdon rejtezik, mód és alkalom hibázik csak ezeknek kitűntetésére, ’s a’ szív, balesetekben kivált, mellyek miatta ember-társát érik, lehetlen, hogy isteni ihletésének jeleit ne adja, ha még végkárhozatba nem sűlyedett. – Rózát is kisírt szemekkel találám, ’s új életre látszék ébredni megjelentemmel.

„Kedves bácsi! magát az isten küldé most hozzánk!” – illy felkiáltással esék nyakamba.

Engem elfoga a’ fájdalom. ,Emelka meghal!’ e’ szó szorult-ki halálos fohászként keblemből, ’s egy székre tántorgám.

„Isten’ akaratja, meg kell rajta nyugodnunk – igy biztata vallásos buzgalmában a’ szelidült leány, – akármint esett, csakhogy a’ szerencsétlen házasság megsemmisült, melly nem égben kötteték.”

Én, fájdalmimba merűlve, hallgaték.

„Édes bácsi! – kezdé ismét vontatva húgom, – nem vesztett-el ittlétében zsebéből egy levelet?”

,Nem emlékezem.’

„Egy barátjától… zsidó, adósság és játékról…”

Novellámra eszmélék, mellyből egy levél hibázik; ezt elmondám Rózának.

„Novella? – kérdé meglepetve – a’ director úr’ kezébe kerűlt…”

,Ha csak azon boldogtalan éjjel pipát gyújtani nem adám neki? ’s így kell lennie; az idő óta hibázik az említett tárgyú levél kéziratomból.’

„Isten! csak most kíméld az ártatlant!” sohajt Róza, ’s röviden így adá-elő a’ dolgot:

Director úr mutatá neki azon darab levelet, mit pipagyújtásból megmentett, a’ foglalat által gyanús figyelemre gerjedve. Director úrnak különben is czélja lehete ebben, hogy én Róza előtt minél alantabb állhassak. Ő tudva már indulatomat Emelkához, mint vallá, szinte egy kis boszúból ’s egyszersmind, ha igaz, óvó intésűl átküldé a’ levél-darabot, mint mellyet én ejtettem-el nálunk. A’ többi most már világos. Az én akkori viseletem tisztább egybefüggésbe látszék a’ levéllel, hogysem annak az érző leány hitelt nem adhatott volna, ’s most, hihető, csupa kétségében nyújtá kezét a’ boldogtalan frigyre. Ezt súgja legalább lelkem, ’s e’ sejtés sulyosbitja kínomat. Ő engem szeret, ő az enyém… midőn többé az már nem lehet!

Én az egész kínos éjet átvirasztám, ’s most lép épen a’ doctor vidámabb képpel hozzám. Emelka reggel felé nyugodtabb lőn, tudakozta anyját, ösmert, világos eszmélete visszatért; a’ doctor nekem reményt ada, ha új láz ’s nagyobb erővel dél után nem mutatkoznék. Oh mi van édesebb a’ földön, mint kétségben a’ remény?! Engem a’ hit boldoggá tőn, rohanni akarék a’ beteg’ ágyához, de a’ doctor megtiltá ’s én mint gyermek engedelmeskedem. Én az ő szavát most követni tudnám, bár életembe kerülne az. Róza is nyugodtabb, magára vállalá Emelkát ittlétem felől ’s egész dologról fölvilágosítani. A’ boldog! vele beszélhet, míg nekem addig remény és kétség küzdenek lelkemen. Orvosunk értesítetve a’ körülményekről, még több hittel kezd lenni betegünk’ fölgyógyulása iránt. ’S én ne hinnék, midőn ez egyetlen hiten függ földi mennyem?!

Emelka az éjet nyugtató álomban tölté, ébren léte is csöndes vala. Este beköszöntő lázos tüneti sokkal gyöngébbek valának a’ tegnapiaknál; sebe nem sok jelentésű, a’ lelki harcz volt, melly ennyire magasztalá nyavalyáját. A’ doctor teljes reményt ad most már a’ minél előbbi gyógyulás iránt.

Rózát már megösmeré, minden történetre tisztán eszmélt, ’s mély fájdalma lelkének a’ testi fölött már már kitünedezett ismét. Róza a’ levél’ történetét, kímélve, megfoghatólag előadá. Élénken kérdé ekkor, honnan volna ez bizonyos? ’s Róza ittlétemet is lassanként tudtára adá. E’ hírre eljajdult ’s befordult vala Rózától, ha ereje engedi. A’ körülállók elijedének, Róza vígasztalá: „Legyen nyugodt, kedves Emelka, Bíbory a’ legnemesebben gondolkodik felőle.”

,Ő engem mester-legénynek szánt…’ monda fájdalmas, mélyen érző hangon Emelka.

Róza nem érté, ’s ő gyengén, mint ereje engedé, beszélte, mint hallá nyilatkozásomat a’ polgárleány felől Sallangosy előtt.

Róza szóról szóra értesíte mindenről, ’s nagy nehezen engedelmét is hozá a’ betegnek a’ nála megjelenhetésre.

Lassú léptekkel, dobogó szívvel közelíték az ágyhoz, melly boldogságom’ sírja és bölcsője lehete. A’ szenvedő halvány arczokat gyönge rózsa színezé meglátásomra. Nem tudtam szólni, öröm és fájdalom köték-le nyelvemet. Ő megelőzött:

„Bíbory úr érdemem fölött szíves e’ leereszkedésével…”

,Ne kínozzon, ne kívánja vesztett nyúgalmát rajtam megboszúlni, drága Emelka; vegye e’ merész eltökélt léptemmel szín nélkűl a’ valót!’

„Halálos ágyamban a’ valót is meg tudnám bocsátani, annyival inkább a’ félreértést, én kérem uraságodat…”

,Nem, halálos jó leány! az ég akarta így, hogy a’ sír’ szélén kezdődjék új élet.’

Emelka elkomorult, másfelé hajtá fejét és hallgatott; de egy keserves mély fohász nem szökheték-ki észrevétlenűl szorúlt kebléből. Az anyja, Róza, és én valánk a’ szobában, ’s én bátorságot vevék egy vakmerő de határozó lépésre. Gyengéden szorítám kezét a’ bágyadónak ’s félve és halkan ejtém e’ szavakat:

,Sallangosyt tegnap temettük – reménylhetek?’

„Ő meghalt?” ezzel fordula felém, megdöbbentve bennünket: nem volt-e ártalmas a’ sebes mozdulat.

,Többé nincs; gondatlanságának áldozatja lett’ felelém.

Emelka egyik kezével elfedé ábrázatját, a’ másikkal szelíden távozást inte, ’s én ezt fölötte szükségesnek látván, teljesítém.

Róza késő estig a’ beteg’ ágya mellett volt, helyrehozandó ezzel megbánt hibáját. A’ beszéd’ tárgya én valék. Ő mindent, mit tőlem tuda, híven terjeszte Emelka’ elé, ’s ez lassanként jelen helyezetével ösmerkedni kezde. Még egyszer borzadt-össze Sallangosy’ emlékénél, hosszan tartó néma harcz vítta lelkét, azután felsohajta: „Az ég akarta így, oh mennyivel levék adósa a’ sorsnak e’ nagy kegyelméért!” Róza tökéletes nyugalomban hagyá-el őt, biztató remény’ édes álmaiba merülten. Ő gazdagon pótolja a’ kárt, mellyet könnyelmű gondatlanságában elősegítendő vala, ’s én szívesen megbocsátok az igazultnak. Mindnyájan szabadabban kezdünk lélekzeni, ’s éldelni már-már a’ szerencsésen kiállt vész’ hasonlíthatatlan gyönyörét.

Ő az enyém! e’ két szó foglalja magában földi mennyemet. Mint kivánnám előtted rajzolni boldogságomat, mint leírni a’ leírhatatlant! Oh de ha nagy fájdalom szívet szorít, nyelvet köt: most érzem igazán, mennyire ügyetlenné teszi azokat reménytelen nagy öröm. Azért elégedjél-meg ezen együgyű kifejezésével tollamnak Emelka enyém és én boldog vagyok! Néném is itt van, váratlan lepe-meg bennünket. Aggodalma irántam eltávoztom óta nem hagyá nyugodni őt, utánam jöve, hogy valót tudhasson. Jóllétemnek annyira megörült, hogy kedvetlenségét szövetségemen a’ polgárleánnyal, csak egy komor pillantatban is jelenteni nem kiváná. Róza, director úr ’s a’ város’ jobb része örülnek a’ szerencsés változáson, ’s én ennek összeségét sokszorosan érzem keblemben. Jegyesem maholnap elhagyandja ágyát. Derék orvosunk, kinek köszönhetjük e’ drága életet, tegnap már vissza útazott.

Az erény mindenütt ragyogó kincs, barátom, ’s boldog a’ nemzet, hol nem ranghoz méretik ez! Én csak azért is szerencsésnek tartom magamat, hogy a’ világnak egy vastag elő-itéletén tapodva, ünnepelhettem választási szabadságom’ diadalát, ’s olly nőt ölelhetek, kit nem rang vagy születés, de szív és lélek méltólag tüntetnének-ki magasabb polczon is!

A’ nap magosan álla a’ gascognei^* tengeröböl felett ’s a’ nyúgoti Pirének’^* még hóval fedett óriási csúcsai ezüst fényben ragyogtaták vissza sugárait; az ocean’ hullámitól hűsített szellő fölszedé röptében a’ völgyek’ és erdők’ illatait ’s azokkal fűszerezé a’ számtalan madár’ zengését, mellybe az olvadó havaktól feldagadt vízomlások’ csörgése vegyült. Tavaszi nap volt, az 1091. év’ legbájolóbb tavaszi napja; tehát azon regényes időszak, mellyben spanyol és mór lovagok^* egy magas Cid, egy Almanzor’ vezérlése alatt, bámulandó vitézséggel, de még csodálatosabb lovagi nemességgel harczolának; midőn Andalusia, és Grenada’ narancsberkeit, az Alpuhárák és Sierra Nevada’ illatöntő völgyeit a’ kelet’ éjfélhajú leányainak tündér dalaik éleszték, azonban, hogy a’ kevély Castiliában magas lelkű hölgyek fegyverkezteték bajnokaikat a’ haza’ védelmére; midőn Spanyolországot azon férfiak lakták, kik a’ világhódító arabokat leküzdék, vagy beszakadó tengerként gondolat’ sebességével foglalónak tartományokat, kiknek műve a’ fényes Alkazar^* ’s az enyészetben is felséges Alhambra;^* midőn Sevilla, Grenada, Lerida, Toledo, a’ föld’ első városai közé tartozának ’s a’ kereszténység’ elsője a’ moslimok közé ment tudományt szerezni.

Ezen szép tavaszi napon ment egy csoport útas a’ S. Jean pied de portóból Pampelunába vezető úton, a’ pirenei hegyeken keresztűl, ’s már a’ bérczek’ spanyol-konyúlatán valának, és – mint vélék – közel az első navarrai helységhez. Az utasok’ vezére egy komoly, de eleven méltóságú ifjú vala, élte’ huszonnegyedik évében; fekete haja, magasra igazítva, árnyazá barna arczait, míg magos, szépen domborodott homlokát sötét szemeinek tüze világítá, bajúszát és állát ’s arcza’ széleit körülvevő szakálla még több erőt adának férfias vonásainak; öltözete, melly karcsu alakjára simult, burgundi vala, mint kisérete is. Mellette egy már őszbe vegyült, de még erős öreg, és egy ifjú, kinek deliségét csak társa’ szépsége homályosíthatá-el, mentek. Még ötven vagy hatvanan követék, mind erős férfiak, éltök’ legszebb korában. Bérlett öszvéreken ültek, a’ hegyi úthoz szokatlan lovaikat magok mellett vezetvén.

Egy ember tünt a’ vezér’ szemébe, ki öszvérét szabadon legelni hagyván, maga egy szikladarabra nyugvék. Lábait szíjakkal fűzött sertésbőr bocskor, erős testét barna vastag szövet ruha fedé, vállára fekete köpönyeg vala vetve.

„Szólj vele utunk felől, Gaston! – mondá a’ vezér ifjú társának. – Külseje navarrai vaszkot mutat,^* nehezen fog spanyolul tudni.”

,De igen is jól! – felelé a’ vaszk fölemelkedve. – Sok évig szolgáltam Sancho és Alonzo’ királyok’ seregében, mór és keresztény ellen, a’ híres Cid el Campeador alatt; de a’ córiai dicsőségben nem akarván részesűlni, haza tértem.’

„Mondd-meg tehát, reménylhetünk-e jó éjjeli szállást még ma?”

,O igen! ha szivesen fogadjátok, elvezetlek Urdaz városkáig, ott sógorom, a’ becsületes Iturbide, fogadós, ’s ha valaki, ő tudja mi szükséges útas lovagoknak.’

„Köszönetünk nem lesz fukar, ha megteszed. Gascogneban nem lehete alkalmas kalauzt kapni a’ sok útas miatt.”

A’ vaszk öszvérére ugrott és előlment, beszéde közben bátra tekingetve. ,Valóban temérdek idegen katonák jőnek át a’ hegyeken Castiliába, hol ismét Cid lett a’ vezér. Alonzó t. i. átlátván, hogy a’ Moravedik’ hatalmát,^* kik ellen már Coriánál Estremadurában elveszté csatáját, fel nem tarthatja, segéd-seregért folyamodott az egész kereszténységhez; jöttek is nagy számmal ’s még mindig jőnek Európa’ minden tartományiból; de mind ezeknél hathatósabb szer a’ győzedelemre az, hogy Alonzó Don Rodrigo Diaz de Vivart, a’ hasonlíthatatlan Cid el Campeadort, hosszú távolléte után az udvartól, ismét vezérré tette; most már magamnak is kedve jő újra vitézkedni a’ moriszkok^* ellen, mert Cid’ neve bizonyos diadalmat igér.’

„Te jól fogod ösmerni hazádat,” mondá az ifjú.

,A’ Pyrenektől Sierra Morenáig, Barcellonatól Corunnáig, úgy mint egy bordeauxi kalmár, vagy gascognei kalandor.’

Ez alatt a’ kijelelt dombra érkeztek, honnan a’ magasabb hely szabad kilátást engede. ,Nézzétek, sennorok – folytatá beszédét a’ vaszk – nézzétek a’ Pyrenek’ bérczsorát, orom ormon ragyog hó-fedett kúpjaival, tündökölve mint meg annyi gyöngyök Európa kisasszony’ nyakékességében. Ott keletre Mont Perdu és Pic du Midi néznek által Languedocból, mintha át kivánkoznának Spanyolországba; tovább Catalunia felé la Maladetta akadályoztatja a’ felhők’ futását. Jobbról Guipozcoa’ és Alava’ bérczei egyesülnek a’ Sierra d’ Andiával, túl ezeken emelkednek Asturia’ hegyágai, hol a’ szerecsenek’ hatalma megtöretett, honnan Don Pelayo, bérczi viharként omlott Leonra, ’s maradéki királyságokat alkotának. Lábaink alatt pedig Urdaz fekszik, hol becsületes sógorom’, Iturbide vendégfogadós’ estelije vár.’

„Ha szándékod Cid alatt harczolni, egy út oda vezet, szükségünk van egy emberre, ki e’ tartományt jól ösmerje; állj szolgálatomba, fizetéseddel meg fogsz elégedni.”

,Én kész vagyok; de előbb szabad legyen uram’ nevét megtudni.’

„Nevezz Don Henriqueznek; egy burgundi nemes családnak vagyok ivadéka, de nevemet titkolnom kell.”

,Tudom az ösmeretlen lovagok’ szokását; családodat akkor fogod fölfedezni, midőn az első szerecsen-várra tűzöd czímedet, vagy az első mór királyt fogod-el. Nekem azonban nincs okom titkolódni, én Uzaguberri Jago vagyok, az előbbi hadakban vezére egy kis navarrai csapatnak.’

Így folyt tovább is útjok, míg az esteli félhomályban Urdazba érkeztek.

A’ fogadó’ ivószobájában több idegenek valának; Henriquez, Gaston, ’s társok az öreg Blois Vilmos egy asztalhoz ültek; nem sokára, kün dolgaikat végezvén, bevezeté Uzaguberri sógorát, és urait ajánlá.

„Micsoda borral szolgálhatok? – Mióta a’ xeresit mórok szűrik, nincsen áldás rajta; van igen jó navarraim, már addig elégedjünk-be vele, míg Alonzo Xerest elfoglalja.”

,Abból pedig semmi sem lesz; csak magát Alonzót ki ne ijesszék Toledóból, mellyet, ámbár előbbi királyánál menedéket lelt, hálátlanúl elfoglalt. Ne várjon nagy diadalmakat, mert idegenek még soha sem jutottak nálunk nagy dicsőséghez, és az öreg Cid sem a’ régi már; megbénult Babieka,^* és eltompult Colada.’^* Mondá erős boszantó hangon egy magas alakú férfiú, ’s villogó szemeit tűzkerekekként forgatá; bal keze széles hosszú kardján nyúgodt, jobbjába bádog poharát szorítván. ,Csak igyunk navarrait; tölts Iturbide! Éljenek a’ Carion grófok!’

A’ fogadós azonban új vendégeinek szolgála, ’s csak lótása közben felele a’ beszélőnek. „Sennor Echacantareguy! ne bántsd Cidet, kit minden mórok rettegnek, Juszuf szultán szívesen oda adná coriai diadalmát csak neve’ kiirtásáért is. ’S most midőn uraid, a’ Carion grófok, lesznek vejei, megifjodva, háromszoros erővel fogja rontani a’ szerecsen hadakat.”

De a’ két Carion okosabbat tud, mint mórokat háborgatni; ők Navarra’ gyermeki, hazájok nem Castilia ’s azt védni nem tartoznak. Tölts még egyszer, mondom, vagy elsőbb az idegen Navarrában Carion gróf várnagyánál?’

„Nem illik azokat sérteni, kik honunkat messze földről védeni jőnek!” vága boszúsan-be Uzaguberri, de ura nyugalomra inté.

Ecbacanlareguy felkelt ’s az asztalhoz közelített; most tünék-ki óriási alakja egész erejében. Megvető tekintettel néze körűl, és hasonló hangon ejté szavait: „Itt én parancsolok, mint uraim’ személyese, kiknek holnap mennyekzőjökre utazom Burgosba. Azért éljenek a’ Carionok, ’s minden igaz ember velem igyék!” Ez alatt elvevé Henriquez elől a’ poharat és palaczkot, inni akart; de Henriqueznek, ki méltóságos haraggal felálla, egy villámtekintete megzavarta; összeszedé azonban magát hirtelen, ’s a’ megtöltött poharat ajkaihoz emelé; Henriquez azt kiüté kezéből, e’ szavakkal:

„Cid’ rágalmazója, a’ durva pór, nem iszik azon pohárból, mellyet ajkaim érintettek.”

,Arançaçui boldog asszony ezért boszút kiált!’ ’S már félig kün vala kardja hüvelyéből, midőn őt Henriquez hatalmasan mellén ragadván, olly erőszakkal csapá a’ szemben álló asztalhoz, hogy ez súlya alatt eltörvén, félszédülten rogyott a’ földre az oriási vaszk.

Ezen zajra az egész fogadó megtelt, ’s első bámulások után örömkiáltással üdvezlék az idegenek bajtársok’ roppant erejét, míg a’ navarraiak boszúsan, de félve a’ sok idegen katonától, hallgatának.

Echacantareguyt fölébreszté a’ zaj, néma méreggel kele-fel, és ment a’ Henriquez’ intésére útat engedő katonákon keresztűl, még ezen este öszvérére veté magát, ’s néhány kísérőkkel sietett Burgos^* felé.

Más nap kora hajnalkor indult Henriquez sok idegenekből erősödött csapatával, Uzaguberri’ kalauzlása alatt, Castiliába. Logronóban, hol az Ebrón átkeltek, tudák-meg, hogy Cid, Alonzo király’ kérésére, Carion grófoknak nőül adta legyen leányait, és menyekzőjök a’ táborozás’ kezdete előtt fog tartatni. Innen békén folytaták útokat Veloradóig, egy nem messze Burgostól a’ Sierra d’ Occa’ tövében fekvő városkáig. Alig tünt-el szemökből, tovább haladván a’ bérczek’ mélyei közé, ezen város, midőn egy fáradságtól majd össze roskadó öszvéren vágtató férfi közelíte hozzájok a’ bérczek’ legvadabb oldaláról. „Segedelem, sennorok! segítsen, kinek lovagi vér foly ereiben.”

Az útazók megállának, míg az idegen elérvén, lihegve folytatá esdeklésit. „Segítsetek! San Jago de Compostella!^* olly bűn történt, millyet megbüntetni nincs Castiliában hóhér. A’ nagy Cid’ leányai haramiák által támadtattak-meg békés útokon, ’s most elragadják őket!”

,Föl hát, barátim! – kiáltá Henriquez; – mentsük-meg a’ legnagyobb spanyolnak gyermekit.’

„Csak vigyázva – felelé az idegen – kevés száz lépésnyire utánunk egy szoros út nyílik, ezen kell kijönniök, arra menjünk, hogy el ne vétsük a’ haramiákat.”

Megindulának; a’ szűk út kevés idő mulva kitekerge meredek sziklái közűl egy kies hosszú völgybe, mellyen által a’ szoros felől két lovag vágtata előttök, ’s lármájokra a’ tulsó oldal’ rejtekes tölgyei közűl emberek ugrának elő, lovaikra ’s öszvéreikre hirtelen felülve védelemre készülők.

„Ott várják az éjszakát – mondá a’ segedelmet kérő. – Rajta bajnokok! mentsétek Castilia’ legszebb leányait, a’ legnagyobb lovagnak gyermekit!”

Henriquez jelt ada zengő tárogatóval, társai megsarkantyúzák lovaikat és szélsebességgel termének az ellenség előtt. Első vala, kire Henriquez’ tekintete esék, egy óriási férfi, nagy hasonlatosságú Echacantareguyval, min ő nem kissé ütközék-meg, de az ellennek feje felett villogó kardja sietteté mozdulatit, ’s buzogánya’ súlyos csapásával leüté azt nyergéből. Az erőszakos rohanás olly rendetlenségbe hozá az ellent, hogy nagyobb részt futni kezdett; akará ugyan őket két, ruhájokról itélve, előkelőbb rendbe hozni, de foganatlan, magok is kénytelenek lévén a’ hegység’ rejthelyeiben keresni menedéket, melly szándékok, a’ vidéket idegen elleneiknél jobban ösmervén, sikerült is. A’ csatamezőn öt vagy hat megölt ’s ugyan annyi sebes szolga maradt, két ép fogollyal. Hátulabb, kötött szolgák között, hölgyek állának, kiket könnyű vala szépségökről mint Diaz’ leányait megkülönböztetni. Ők forró hálát mondának megmentőiknek. A’ foglyok, neveik kitudatván, még nagyobb bámulást és utálást gerjesztének magok iránt. A’ Carion grófokat nevezék uroknak, részesét egyszersmind gonosz tettöknek. Cid’ leányai, ’s duennájok állíták, hogy álorczázott rablójokban, kik őket Leonból Burgosba útazókat megtámadták ’s legelébb is kincseiktől megfoszták, Don Miguel és Hernandez Cariont ösmerék-meg. Most jutott Henriquez’ eszébe azon hasonlatosság, mellyet az urdazi várnagy és lecsapott ellensége között tapasztalt; visszament a’ csata’ helyére, ’s ott lelé az ütése’ erőszakából feleszmélő Echacantareguyt két szolga’ kezében, kik veres álruháját és szakállát levévén, ön alakába helyhezteték a’ vaszkot. Ő igen bágyadtnak látszék, szemeit csak félig nyitá-föl, a’ szégyen ’s a’ fájdalom egészen elnyomták; Henriquez’ kérdéseire csak intésekkel felelt, szava’ elállását kifejezni akarván. Henriquez egy öszvérre tétetni parancsolá; de azon magát tartani nem birván, két szolga gyalog vezeté, kiknek vállaikra támaszkodva ballagott.

A’ hölgyek öszvéreikre ültek, ’s az egész megszaporodott társaság indult. Alkonyodás’ kezdetén, útok szüntelen magasabbra tekeredvén, elérék a’ Sierra’ legmagasabb részét; útok, keskenysége miatt öszvérektől is csak egyenként járható, egy csúcs alatt vonúlt, jobbra alatta nagy mélységben zúgtak egy hegyi patak’ árjai, meredek partján pedig csak némelly szikla-csúcsok ’s bokrok mutatának helyet alvásúl, inkább madaraknak mint szárnyatlan állatoknak. Az út ezen borzasztó mélység felett röviden vonult, ’s már nagy részt túl valának rajta, midőn Echacantareguy’ őrjei, színlett bágyadsága miatt a’ vaszkra nem ügyeltek, ’s most annál kevésbbé, mivel a’ hegyi utakhoz szokatlanokat rémíté a’ rettenetes hely; nem maradt vigyázatlanságok rejtve a’ navarrai előtt, lopva tekinte a’ mélységre, hirtelen feligazítá magát, ’s vezetőit óriás-karokkal megragadván, úgy üté-le, hogy az egyik az útra elterült, a’ másik a’ mélységbe zuhant, erre megfoga egy a’ sziklákon fölemelkedő bokrot, ezen átvetve magát, lábai alig érintének egy kiálló csúcsot, ’s már madár könnyűséggel hajítá magát egy másra, ’s így minden talpalatnyi kiállást, minden bokrot használva, utána repülő nyilak között elérte a’ mélység’ fenekét, hol az erdő’ sürűjében eltűnt.

Igen boszontá Henriquezet a’ vaszk’ elszökése, kitől ezen dologban legtöbb világosítás vala várandó; de mivel őt űzni lehetetlen vala, ’s a’ spanyol öszvérhajtók’ állítása szerint egy ember sem képes Echacantareguy után a’ veszedelmes útat megtenni, ki, mint ez, nem gyermekévei óta szokott a’ legmeredekebb magosságok’ megmászásához, tovább folytaták Burgos felé^* útokat, hova is másnap még elég korán megérkeztek, hogy donna Solt és Elvirát, Cid’ leányait, atyjokhoz kísérjék. Meglepéssel és örömmel fogadá őket az ősz bajnok, de haragját csodálkozása felmúlá, megtudván a’ rablók’ neveit; megfoghatatlan vala mindnyájoknak, miért rabolhaták-el azok a’ hölgyeket, kiknek ők a’ nélkűl is jegyeseik valának.

„Mórok és spanyolok! – kiáltá Diaz – a’ szerecsenek rettegnek, hadaik enyésznek-el nevem’ hallatára, ’s leányim Burgos’ kapuinál nincsenek bátorságban castiliai rablóktól! Hozzátok-fel a’ foglyokat! Ximena hölgyem, jer nézd-meg leányaidat, kiket nem az al Moravik’, hanem spanyol nagyok’, ön jegyeseik’ kezeikből idegeneknek kelle megmenteni; jer, de pánczélozd magadat magas lelkeddel, hogy a’ látás’ undoksága el ne nyomjon.”

Ezen szavakat a’ méltóság és valódi harag’ erős hangjain ejté, komoly arczai elpirultak, még ifjú tűzben fénylő fekete szemei lobogtak, ’s míg balját öregség állal meg nem gyengült domború mellére veté, jobbja kardját kereste, melly nem vala oldalán; haja’ és szakálla’ sötét szinét igen kevés ősz tarkítá.

Donna Ximena, híres felesége a’ híres vezérnek, férje’ hivására kilépett a’ mellékszobából. Megjelenése tiszteletre gerjeszté az idegeneket, és alázatos illendőséggel köszönték. Leányai karjai közé rohantak; érdekes látvány vala a’ három hölgy. Az anya’ valódi szépségét az öregség inkább méltósággal nevelé, hogysem gyengítette volna. Az ő ’s gyermekei’ szép fekete szemeik egyenlő tűzzel lángolának. Az egész csoportozat mint egy istenné’ ölében két angyala az égnek. – Az anyának, minden lélekereje mellett, könnyezett szeme, tudtára esvén szörnyű megcsalatása.

Ez alatt a’ foglyok felhozatának. Vallásokból az jöve-ki, hogy kevés napok előtt a’ Carionok’ parancsára érkeztek Navarrából ’s minden tudottak iránti hallgatás’ nagy esküje alatt vétettek szolgálatba. Tegnap a’ Sierra d’Occában kelle egy fegyveres csapatot megtámadniok, mint uraik mondák, két általa elrabolt leány’ szabadítása végett. Ezen hölgyek a’ jelenlévő sennorák; uraik magok vezérlék a’ támadást; a’ többi már tudva leszen. Henriquez Echacantareguyt említé még ’s mind ezek elhiteték Ciddel a’ dolog’ valóságát, mellyen nemes szíve folyvást kételkedni akart. Azért az ügyet megvizsgáltatni ’s a’ becsület-sértőket megbüntetni, a’ foglyokkal és idegenekkel tüstént Alonzo királyhoz ment vala.

Echacantareguy szerencsésen kimenekedvén, jó darabig a’ sürűben ballaga a’ patak’ hosszában, míg egy helyhez ért, mellyen a’ tulsó part alacsonabb vala, ’s néhány a’ tetőkről lemosott kövek kiállának a’ vízből; ezeken, bár milly veszedelmesnek látszék, keresztűl ugrálá a’ folyamocskát. Túl az erdő nagyobb terjedésű volt, egy széles völgyet takarva lombjaival; ez fogadá-föl a’ harag és boszú-lihegőt. Rajta a’ napi fáradságnak, valamint Henriquez’ súlyos csapásának semmi nyoma sem látszott; erősen folytatá útját, ’s mire esteledék, már a’ völgy’ torkolatán állott, hol egy sziklaösvény csavarga-fel a’ hegyre. Kevés nyugvás után, erre bízván magát, az ormot elérte, mellyről kilátása egy nem igen mély, de szűk és elzárt kopár völgybe nyílt, benne öszvérek és lovak legeltek, három tűzrakás körűl emberek ültek eledelt készítve, ’s az egyetlen fa alatt, melly a’ vidéket árnyazá, két ifjú hevert vadászköntösben. Első pillanatban észrevevé az urdazi várnagy, hogy ezek nem békés pásztorok, de azt is csak hamar megtudá, hogy nem haramiák; szorgalmasabban vizsgálván, urai’ csapatját ösmeré-meg, ’s örülve szálla-le a’ nyaktörő ösvényen. Léptei’ hangjára mind fölijedtek, ’s perez alatt több tegez vala feléje irányozva.

„Csak békén, legények! jobb lett volna győzőitek iránt illy vigyázattal lenni, én ma már egy mennykövet állottam-ki, nem félem a’ nyilzáport.”

,Arançaçui szűz! ez Echacantareguy! lélek vagy-e vagy hús és csont?’ kérdé egy a’ völgyben.

„Csak várj, gazember, míg nyakon kaplak kora szaladásodért, tudom nem fogsz kételkedni életemen.” Ez alatt leért; mindnyájan csodálkozva tódultak körűle, ’s az örvendetes hírre urai is előjövének.

„San Juan de Calatrava! hogy jöttél ide? mellyik szent fogta-fel az ifjú lovag’ iszonyú csapását; hiszen öszvéred is megszakadt alatta?” mondá don Miguel de Carion.

,Az Castiliából való volt, de az én navarrai tagjaimat nem töri-meg tul-pirenei fegyver. – Azonban nincs időnk illyenekről fecsegni. Sennorok! mit szándékoztok cselekedni? Vagy e’ völgyben várjátok a’ meggyalázást? jó hely reá, mert itt a’ nap is csak délben piríthatja-meg egy kicsit.’

„Mi van más hátra, mint visszatérni Navarrába!” felelé Don Fernandez.

,Üres kosárral, szennyes paizzsal; istenért! mit gondoltok? Sennorok, ha lovagi vér buzog ereitekben, vissza Burgosba.’

„Burgosba!” mondák meghökkenve a’ testvérek.

,Igen, oda.’

„A’ megsértett ’s most a’ királyi kegy’ teljében hatalmas Cid el fog irtani bennünket,” folytatá Miguel.

,Oh nem ösmeritek ti őt! ha bizonyos volna is, nem engedné őt nemessége, és családotok’ méltósága birálat nélkűl itélni; ’s a’ törvényszék előtt kit állíthat ellenetek? Én valék egyedűl a’ veszedelmes tanú, az elfogottak csak három nap vannak itt, alig ösmernek titeket, alacson állapotok és idegen voltokra mit árthat tanúságtételök a’ hatalmas gróf Carionoknak. E’ felett rokonotok don Garcias, Navarra’ királyi herczege, Burgosban van, ő kedves Alonzónál, ’s mindent javatokra fordíthat; de ha haza szaladtok Navarrába, félelmetek bizonyítandja a’ tett’ valóságát, és királyunk sem képes a’ büntetés alól fölmenteni. Menjetek Burgosba ’s tetessétek magatokat, mintha semmit sem tudnátok Cid leányai’ szerencsétlen esetök felől.” Ezen és hasonló okokkal addig ostromlá a’ várnagy tanácsához szokott gyenge urait, hogy ezek végre engedve Burgos felé indulának nagy sietséggel, hogy a’ városba még Cid’ leányai előtt érhessenek.

Javára szolgált a’ két Carionnak, hogy kimenetelök Burgosból, a’ háznépet kivévén, mindenek előtt titokban történt; most szolgáik’ nagyobb számát, mind azokat t. i. kikben bizniok egész okok nem volt, jószágaikra küldék Echacantareguy’ felügyelése alatt, kinek, tudva lévő okoknál fogva, a’ fővárosban megjelenni oktalanság lett volna. A’ grófok, csak ötöd magokkal, egész éjjel lovaglának minden kitelhető sietséggel, és így az országút’ nem csekély tekervényeit elkerülvén, még hajnal előtt, midőn Burgos’ utczáin mély nyugalom feküvék, beérhetének a’ városba. Első dolgok vala don Garciast, a’ navarrai herczeget, fölkeresni, ki bár nem közvetetlen részese, de tanácslója és titkos előmozdítója volt gyalázatos tettöknek. Forró óhajtása volt donna Thereza’, Alonzo király’ második leánya’ kezét elnyerni; de ebben a’ herczegné megnem-egyezésén kivűl még Cid is nagy gát vala, ki királyánál minden befolyását e’ házasság’ hátráltatására használá; mert nem tűrheté a’ lovagiság’ szabályait imádó hős, hogy Castilia’ herczegnéje kénytelen legyen férjet, kit nem kedvell, választani, mire nemességének legutolsóbb leánya sem kényszerítetik. Ezen okból boszút forrala a’ tisztelt bajnok ellen a’ Castiliával különben is villongásban élő házból származott navarrai herczeg. Anyja, a’ Carionok’ atyjának testvér húga volt, ’s e’ szerint ők közel rokonok. Most meghallván az általa ajánlott terv’ rossz foganatát, találmányos lelke meg nem ijedt, dicséré, hogy Echacantareguy’ tanácsára Burgosba visszatértek; az egész dologról mély hallgatást parancsolt, és végeligazítására még ma a’ királyhoz menni föltevé.

Cid azonban előadá panaszát királyának, és bemutatá egyszersmind a’ három idegent, kik leányait megmenték. Alonzo Henriqueztől honját és nevét tudakozá, ez tisztelő meghajtással felelet helyett két írást nyújta kezébe, mellyeket don Alonzo figyelemmel olvasott.

„A’ franczia királytól és burgundi herczegtől! – Igen ajánlanak téged, nemes lovag, ’s családodat olly nemesnek mondják, hogy minden királyleány büszkélkedhetik, ha hölgyed leend; de te azt titokban kivánod tartani. Tisztelem a’ lovagszokást, ’s azon név alatt, mellyet választasz, légy üdvez udvaromban, seregemben; annál inkább, mivel egy fontos, országom’ első férfiának tett szolgálat ajánlásod.”

A’ király kételkedve hallá Cid’ vádját, és minden előhozott okok nehezen birták reá venni, hogy csak félig is hitelt adjon neki; parancsára a’ rabok előhozatának, ezek’ vallomásából azonban bebizonyodván az egész dolog, már büntetésre kitörendő vala haragja, midőn a’ navarrai herczeg bejelenteték.

„Épen jókor jő rokonai’ gyalázatjához; vezessétek-be!” mondá Alonzo.

Don Garcias belépett; arczán es teste’ tartásán büszkeség uralkodék, mellyet első tekintetre nemesnek lehetett mondani; de egy rosszúl rejtett megvetés és daczosság hamar eloszlaták ezen csalárd fényt.

„Don Garcias! rokonid nincsenek becsületedre, Castilia’ utósó kecske-pásztora sem vetemedett volna úgy el, mint az embertelen Carionok.”

,Nem érdemlek magosságodtól illy üdvözlést; már előszobádban kelle a’ lealacsonító vádat hallanom, melly haragomat felgyújtaná, ha olly képtelen hazugság nem volna.’

„Ki meri Castilia’ királyát, ki a’ hasonlíthatatlan Cidet ’s nemes leányait, a’ királyi teremben hazugsággal vádolni? Igen, a’ rablás Carionok’ műve volt; gyalázat reájok! ’S ki a’ világos tanúságnak nem hisz, annak fegyverem bizonyítja-meg a’ valót!” mondá nagy, de nem illetlen hévvel Henriquez.

,Sennor! gondold-meg, ki vagy; illy vakmerőséget el nem tűr Navarra’ királyi herczege.’

„Születésem’ fénye meghomályosítja Navarráét; ’s azért ha merész tagadásod elragadt, csak a’ királytól, ki e’ földön nekem is fejedelmem, kérek bocsánatot.” E’ szavaira meghajla Henriquez Alonzo előtt, ki is szelíden szóla hozzá:

,Nem vagyok megsértve; egy nemes érzelem’ kitörése királyok előtt is szent.’ Garciashoz fordula most, fölvévén elébbi komolyságát. ,Itt vagynak a’ tanúk, kik tagadhatatlan bizonyságai rokonid tettének.’

„Ezek? – felelé Garcias, a’ rabokat megvető fenyegetéssel vizsgálva. – És mióta törvény Castiliában a’ legnemesebb lovagokat egy két rossz pór’ vádjára elítélni?” Általlátá azonban a’ dolgot, mint vélé, veszedelmesebben állani, ’s így a’ kéréshez folyamodék: gyengíteni legalább az öccseit érendő csapást, mellyet már elhárítani nem lehetett. „Én öcséimnek lovagi bánásmódot kivánok, mit az igazságos király megtagadni, és a’ lovagi Cid ellenzeni nem fognak. Szabad legyen nekik, mint nemeseknek, becsületes bajvivásban kimutatni ártatlanságokat.”

,Mit mondasz ehhez, ősz bajnokom?’ kérdé Alonzo Cidet.

„Fegyver mossa-le a’ vitézi neven ejtett szennyet, fegyver bünteti a’ gonoszt, ha királyom’ akaratja, legyen-meg.”

,Castilia’ ifjainak elsőbbségök lenne ugyan hazájok’ szépségei mellett harczolni; de engedd, magas Campeador, nekem ’s barátomnak koszorúzni tettünket, ’s a’ nyilványos bajtéren leszakasztani a’ Carionok’ álorczáját.’

„Nem szégyen a’ büszke spanyolnak, ha illy nemes idegen harczol érette – felelé Cid – ajánlásodat köszönettel elfogadom.”

Alonzo parancsolá a’ bajvivásra szükségesek’ elkészítését, melly a’ jövő napra határoztatott, ’s ezzel elbocsátá a’ vádló és védő feleket.

Nem a’ legkellemesebben lepé-meg Garcias’ tudósítása öccseit. Nem valának ugyan félénkek, de a’ rossz lelkiösméret bátorságok’ nagy részét elvevé; ’s Miguelt még e’ felett Henriqueznek Echacantareguy által kétszer tapasztalt ereje is rettenté.

Alig hajnallék más nap, már Burgos’ nagy terén, mellyet három oldalról pompás templomok és paloták, a’ negyedikről Arlanzon folyam ékes hidjával határozának, készen álla, festett karzatokkal körűlvéve, a’ bajvívás’ helye; a’ folyóval szemközti széles oldalán, magosabb alapon egy legfínomabb szövetekből arannyal ezüsttel hímezett sátor üttetett-föl, melly előbb a’ toledói mór királyok’ tábori laka, Alonzótól ezen város’ bevétele óta használtatott a’ királyi ház számára; ez előtt egy szőnyegekkel borított fölemelt állás volt Cid’ és leányai’ számokra; két oldalt, vászon fedél alatt, ülése a’ nemességnek. A’ tér’ szabad része, az épületek’ ablakai és fedelei, sőt az Arlanzon’ hídján álló szobrok is lepve valának a’ sokaság által. Itt ott egy navarrait kivévén, kik azonban nem merék véleményöket hallatni, csak átkokat lehete a’ Carionokra, csak magasztalást és dicséreteket Cidről hallani. Megérkezék a’ királyi család a’ nemességgel; Cid és elpirult leányai, anyjok’ karjain, elfoglalák helyöket. A’ tárogatók jelt adának, ’s a’ tér’ két keskenyebb oldalain egymás’ ellenében épűlt sátorok’ egyikéből kilovagla az egészen bepánczélozott két Carion; sisakok arczaikból semmit sem hagya nyíltan, és nagy pajzsaikon családi czímerök minden kitelhető dísszel vala festve; megtevén Alonzó előtt tiszteletöket, keményen a’ sátor elibe állottak. A’ kürtök másodszor zendülének, ’s Henriquez és Gaston az ellenkező sátorból vágtatának-ki. Nemesen büszke vala tartások, ’s a’ nézők’ tapsai közt lovaglának a’ királyi sátorhoz; futólag de figyelemmel nézé-át Henriquez Castilia’ nemességének sorait; de tudta nélkűl fennakada pillanata, midőn Alonzo’ oldalán ennek ifjabb leányát, donna Therezát meglátá; szíve hőbben dobogott, ’s még nagyobb vágyat érze a’ diadalra. Az infansné’ szépsége elegendő is vala egy lovag’ figyelmét felgerjeszteni; középszerű nyulánk termete, fekete haja ’s az éj’ pompájával lángoló szemei, vonásainak felséges charaktere, leírhatatlan méltóságot adának neki, míg viruló ajkai, bájoló mosolygása, igéző tekintete, ’s egész valójának nyájas élénksége, őt a’ legszelídebb és gyengédebb hölgyé tevék. Szép szemei örömmel látszának függni Henriquezen, ’s ennek nehezen esett az elválás; de sátorok elibe kelle térni. Henriqueznek csak mellét fedé vas, bal karán kis vért, és fején fejér tollakkal ékes nyílt sisak vala. Vállairól párduczbőr lengett, melly öltözet’ szokatlansága még érdekesebbé tevé őt a’ nép előtt.

A’ tárogatók harmadszor megharsanának, ’s a’ négy bajvivó összerobbant. Első menetelök elhatározó vala; don Miguel de Carion Henriquez’ iszonyú csapása alatt nem csak nyergéből tova kidűlt, de megrázatott lovát is maga után rántá; Hernandeznek pedig csak egyik lába lógott sarkantyújával a’ kengyelben.

A’ bajbírák a’ Carionokat bűnösöknek ítélék, ’s ki nem kerülték volna a’ büntetést, de Garcias’ kérésére a’ nemes lelkű Cid megbocsáta nekik, ’s maga esedezett fölmentésökért Alonzónál; tudá a’ nemes lelkű öreg, milly sok titkos barátjaik legyenek a’ Carionoknak, főkép Leonban; tudá milly szerencsétlenséget szülhetne illy nagy tekintetű és tehetségű családok’ felingerlése a’ kezdendő háborúban; és így hazaszeretete is járult nagy lelkéhez. A’ Carionoknak megparancsoltatott egy táborozás alatt mint közembereknek szolgálni, minden nemesi jel és czímer nélkűl, a’ hadi seregben.

Míg ezek történtek, nagyra nevekedett Alonzo’ seregeinek száma, ön országaiból, mellyek akkor ó és új Castilia, Leon, Asturia, Gallicia, Estremadurának és Portugalnak egy része valának, sok hadak gyűltek; idegenek is, főkép francziák és burgundiak, nagy számmal tódultak zászlai alatt hírt szerezni a’ szerecsenek ellen.

Alonzo maga hadainál volt; de az egészet Cid, mint fővezér, kormányozá; alatta barátja, don Alvaro Hanez Minaya ’s több spanyol vitézek, kisebb osztályok felett vezérkedének; don Garcias, Navarra’ herczege, egy földieiből, arragoni ’s cataloniai szabadakaratúakból álló seregnek parancsolt, mellyben a’ Carionok is bűntetésűl katonáskodtak. Egy saját embereiből, norman, brabanti ’s másokból alkatott lovag-dandárnak Henriquez lett parancsnoka. Így elrendelve indult a’ sereg Toledo felé, melly akkori fényes és nagy város, a’ háború alap-pontjának vétetett.

Henriquez és Gaston, a’ castiliai nemesség’ virágával Alonzo’ akaratja szerint, ennek nejét és leányait kisérék, kikkel Cid’ magzatai is valának. Minden háborítás nélkűl folyt útok. Hősünk minél közelebb vala donna Therezához, annál inkább érzé magát édes kötelekkel feléje vonatni, ’s a’ herczegné’ nyájassága a’ szép idegen iránt szemökbe tünt Castilia’ büszke fiainak, de ezek a’ spanyol háborúk’ istenét mélyebben tisztelék, mintsem leányai’ megmentője csak egy pillanatoktól is félhetett volna.

Toledóba érkezvén már pezsgettek a’ város’ keskeny, meredek utczái katonáktól; a’ szerecsen épületek’ teraszairól rózsa, narancs és számtalan más fűszeres bokrok’ árnyai közűl villogának a’ mór szépségek epedő ’s a’ spanyol hölgyek’ kevély pillantatai, a’ sereg’ hőseit diadalra lelkesítők.

Rövid nyugvás után kiindula Alonzo a’ Sierra Morena felé, hogy Juszuf marokkói szultánt, ki vezérkedése alatt országa’ ’s a’ Moravedik’ Afrikából áthozott roppant hatalmával a’ félszigeti mór fejedelmek’ hadait egyesíté, minekelőtte Mancha’^* térségeire lejőne, vagy épen a’ toledói bérczeket áthaladván, Castilia’ síkjain verne tábort, hol számtalan lovasságát szabadon kiterjeszthetvén, a’ spanyolseregen elsőségre juthatna, a’ bérczekben megtámadhassa. Toledoban a’ vígságokat egy fényes bucsúünnep fejezé-be; az elindulás’ napja előtt fegyverjátékok és vendéglések között folyt a’ nap. Henriquez Thereza’ karján lejté végig a’ mór királyok’ fényes termeit, mellyek most Alonzo’ büszke fejedelmi lakává váltak. Első szerelme’ tüzében ége, mint csak éghet egy spanyol szépség’ szemeitől szerelemre gyujtott ifju’ szíve. Az első percz, mellyben szabadon vala, kiragadá őt a’ kert’ viruló lombjai közé, hogy az éjszaka’ csillagai lássák boldogságát. Egy borostyán-bokorból Thereza’ ezüst hangja zengett feléje, ’s egy más hölgyé, kiben a’ korona-örökösnére, donna Uraccára, ösmert.

„Izlésed nem rossz, – mondá szeliden Uracca hugához. – Csak hazájáról lennél bizonyos ’s családjáról.”

,Édes néném, te nem szeretsz; a’ szerelem illy hiú kételkedésekkel nem gondol; ’s hogy ő fényes származású, magaviselete mutatja, a’ franczia király’ levele bizonyítja; vagy nem maga mondá nemes elfelejtkezésében: születése elhomályosítja Navarra’ fényét?’

„De miért titkolja tehát? nehéz ok nélkűl senki sem fogja magát az emberek’ bal véleményeinek kitenni.”

,Elébb hihetőleg híressé akarja tenni nevét, ’s azután fölfedezni.’

„Isten adjon boldog véget.”

Kiindulának a’ lugosból, Henriquez elrejté magát; nehéz vala örömtől repedésig dagadó keblének titkolózni, észre nem vehetőn követé imádottját, ’s látá Uraccát a’ kertre nyíló terembe lépni, míg Thereza egy vízomlás melletti bokorban zengő csalogány’ énekén andalga. E’ kedvező pillantatban kívánt élte’ boldogsága felől bizonyossá lenni, ’s a’ herczegnéhez közelíte. „Bocsáss-meg, bájos sennora, ha édes csendedet háborítom, midőn egy kedves tárgy felett andalgani látszol, de irántam mutatott kegyességed akaratom ellen is varázskörödbe von,” mondá Henriquez, Therezához érve.

,Sőt örvendek, ha egy illy derék ifjú mellett tekinthetem az éj’ kellemeit, mellyek magános kebelt érzelmekre nem lelkesíthetnek,’ felelé a’ herczegné félig epedve, félig nyájasan, és leírhatatlan jóságú hangja felbátorítá Henriquezet.

„Vakmerő vagyok, sennora; de nem vakmerő-e a’ sas, midőn a’ napba néz, ’s ez még sem csapja vissza villámival porsziklái közé? Szemedben annyi jóság, annyi boldogítás van, hogy lehetetlen sugáraiból mást mint boldogságot összeszőnöm.” Ezzel térdeire veté magát, ’s Thereza’ kezét megragadva, mint egy nem földi lelkesedéssel folytatá: „Sennora! én téged imádlak, én téged szeretlek, mint csak egy isten szeretheti a’ rényt; szemeid’ homálya álmaim’ legszebb éjszakája, bíbor ajkad boldogságom’ hajnala.” Csókjai boríták a’ pirult leány’ kezét, ez habozó kebellel elfordult, kezét bajnoka’ kezeiben hagyva, egy rózsaszín szalagot kebléről leszakasztván, azt Henriquez’ nyakába veté e’ szavakkal: „Sennor! ez a’ szerelem’ színe. Élj boldogul, ’s gondold a’ moriszkok’ nyilsuhogása között, hogy Castiliában van egy hölgy, ki könnyeivel öntözné sírod’ pázsitát.”

,Szerelmed’ szent jele vezessen a’ mór dandárokon keresztűl, én sérthetetlen vagyok, mert illyen üdvet a’ halál is tisztel!’ kiáltá Henriquez ellebegő kedvese után.

Más nap korán indula a’ tábor, ’s Henriquez’ bucsúja kedvesétől csak nyilván történheték az ünnep’ eloszlásakor; de a’ mit mondaniok nem lehetett, forró pillanatok pótolá-ki.

Már elhagyák a’ toledói bérczeket, ’s Mancha’ határain állának Consuegra’ városánál, a’ hasonló nevű Sierra’ tövében, midőn hirűl esék, hogy a’ szerecsenek’ roppant serege alig öt leguányi távolságra táborozik Madrigejos mellett. Cid, a’ föld’ nagy részt hegyes volta ’s a’ seregek’ új bátorsága miatt, csatát javallt; tanácsa el-fogadtaték, ’s hajnal’ hasadtával a’ szerecsenek’ megtámadtatása elrendeltetett. Henriquez lovagaival ’s az ifjú Almodovari gróf, don Diego de Miraflores, a’ castiliai lovasság’ nagyobb részével, a’ jobb szárnyon elnyuló térséget foglalák-el, mellettek a’ franczia és burgundi lovagok állottak, kiket ugyan ezen nemzeti és az egész idegen gyalogság követett. Középen egy tág völgy nyílt, mellyben a’ had’ derekát, Castilia’ népének javából állót, Cid maga vezeté; balról a’ legmagosabb hegyeket don Garcias’ navarrai csapata és Alvaro Hanez Minaya, a’ spanyol sereg’ egy részével, tarták. Alonzó, tartalék-seregével, Cid után állott.

Szemközt velek terűlt-el a’ mórok’ hada hosszan és tömötten, Juszuf marokkói szultán’ vezérlése alatt, ki az al Moravi, akkor Afrikában uralkodó arab nemzetség’ tagja lévén, ennek egész roppant hatalmával jött hittársai’ segítségökre; alatta minden mór-fejedelmek, főkép Valencia’, Murcia’, Grenada’, Jean’, Cordova’, sőt maga Sevilla’ királya is, ki előbb leányát Zaidét Alonzónak nőül adá, hadakoztak. A’ szerecsenek’ száma száz ötven ezerre ment, míg elleneik csak negyven ezeren lehettek.

Legelőbb is a’ mórok nyil-záporral támadák meg Miraflores’ seregét. Henriquez egy erdőcske által fedve, az ellenség után vizsgálódván, egy száraz, meglehetősen mély és széles folyammederre talált, mellyet a’ bérczi árvizek alkottak. Tüstént bele parancsolá alig ezer emberből álló csapatját, ’s maga előttök halkkal tört az ellenség felé. Már elhagyák a’ feloszlottan nyilazókat, ’s egy több ezernyi lovassereggel szemközt valának; erre intézé Henriquez támadását. Hirtelen, de csenddel jöve-ki az árokból, ’s most diadal-zajjal rohant ellenére. „A’ pokol okádja ezen hitetlen fajzatot!” kiáltá Hassan Mamum Ben Moravi, a’ csapat’ vezére ’s ezen pillanatban torkában ült Henriquez’ kelevéze. Katonáit az első rohanás szét szórá; sokan közülök össze vagdaltattak; a’ nyilasok rémülve futának, látván az ellent hátokon diadalmaskodni. Don Diego de Miraflores és Raymund tolósai gróf, utánok rontottak, Henriquez pedig a’ jaeni királyra veté magát, ki meglepetve hátrált; így az ellenség’ jobb szárnya tökéletes rendetlenségbe és zavarodásba jött.

Ez alatt míg Cid is hosszú küzdés után az ellene álló mórokat megrendíté, ön kezével vervén-le lováról Juszuf marokkói királyt, Garcias csaknem szomorú fordulatot ada a’ csatának. Szikláiról látván társai’ diadalmát, hirtelen leereszkedék a’ dicsőségben még korán osztozni. De a’ téren a’ mórok’ számtalan lovasai vevék körűl, ’s nyilai alatt omlottak síkon ’s lovagok ellen csatázni nem szokott emberei, csak ő és a’ Carionok ronthatának-ki Echacantareguy’ kis csapata’ segedelmével a’ veszélyből. Most a’ mórok gyalogságok által Alvaro’ lejöttét gátolván, az elő haladó Cid’ hátuljára csaptak, kivel már Alonzo is egyesűlt, mire Juszuf új rohanásra rendelő hátráló hadait. E’ kettős véletlen támadás olly sikerrel történt, hogy a’ spanyolok’ soraik megbontatván, bár vitézűl, de csak rendetlen csapatokban védheték magokat, elleneiktől szorosan körűlvétetve, A’ király és Cid, kevés kisérőikkel, a’ legnyilvánabb veszedelemnek valának kitéve.

Mig itt a’ győzelem olly hirtelen elhagyá a’ spanyolokat, Henriquez és társai nagy dicsőséggel követék azt, ’s csak a’ fősereg’ veszedelmének híre tartá-föl diadalmi pályájokon.

„Don Diego! űzd a’ futókat lovasaiddal, nehogy össze szedjék magokat; én és Raymund addig a’ királyt mentjük-ki!” kiáltá Henriquez bajtársának, ’s azonnal a’ kijelelt czélhoz fordítá Piaymunddal együtt seregeit. Hangos kiáltás adá tudtokra a’ beszorultaknak megmentőjök’ közelítését. Henriquez első vágá magát keresztűl Juszuf’ testőrein, ’s azon pillanatban csapá-le a’ marokkói trón’ örökösét, midőn az Alonzót leölni akará. Cid, összeszedett embereivel ismételé diadalmas csatáját, ’s egy fordulással elnyomá Alkanazar’ seregeit, ’s lovagi párviadalban dűlt-el Granada’ királya Castilia’ hőse előtt. Ez alatt Henriquez ’s a’ két Raymund Juszufot egyesített erővel szalaszták-meg, csak Cordova’ királya küzde makacsul, ’s körűle új ütközetre rendelkezni kezdének a’ mórok; de feléje vágtata Henriquez ’s a’ nap’ diadalmasa előtt a’ csapásai alatt ledűlt cordovai királlyal enyészett-el az ellenség’ utolsó reménye.

Cid meggyőzvén az előtte állókat, sietett barátját segíteni; Resid Soliman azonban látván felekezete’ általános hátrálását, nem vélte tanácsosnak egyedűl megküzdeni a’ keresztények’ egész hatalmával, azért Madridejosba vonult ’s innen rendbe folytatá útát Sierra Morena felé,^* mindig nevekedve seregei futó csapatok által.

Castilia’ bajnoki a’ csatamezőn adának hálát istenüknek és szent Diegónak a’ győzedelemért, ’s rövid pihenés után az ellenség’ üldözéséhez fogtak.

Már Andaluzia’ téreire valának vetve a’ mórok, és Castilia’ serege a’ Sierra Morena’ csúcsán táborozott. Henriquez, most Cid után második vezér, édes andalgásban ült sátora előtt; lelke Toledo’ királyi kerteiben lebegett a’ tündérkecsű Thereza körűl, midőn egy férfi, vaszk öltözetben, kiben tüstént Uzaguberrire ösmert, lépe elébe. Ez a’ háború’ kezdete óta Garcias’ osztályában szolgált.

„Üdvez légy, sennor! és ne gondold, hogy midőn szolgálatodat elhagytam, bőkezűséged’ emlékezete is elhagyott. Most akarom megmutatni, hogy a’ valódi vaszk-szív örökre háladatos,” szóla Uzaguberri olly hangon, mintha valamelly nagy titkot akarna fölfedezni.

,’S mi hoz téged Garciastól, ki nem legjobb barátom, ide?’ kérdé Henriquez.

„Boldogságod és bátorságod iránti félelmem,” felelé a’ vaszk.

,Mit félted ezt? Távol a’ moriszkok’ nyilai.’

„De közel az árulás.”

,Őrült vagy-e? Ki agyarkodnék Castiliában királya’ megmentője ellen?’

„A’ kik a’ burgosi bajvívást el nem felejtheték.”

,’S a’ gyáva Carionok mernének valamit? – dörgé fölemelkedve Henriquez. – Ember! némulj-el, ha vádadra bizonyos tanúd nincs.’

„Azért jövök, hogy magad légy az; tudd-meg tehát, a’ Carionok csak a’ kést teszik ezen gyilkos szövetségben, Garcias a’ kéz, ki, ha a’ halálos döfést megtevé, elő fog lépni tette’ díját aratni. Neki ajánlá Juszuf Granada’ örökös herczegnéje’ kezét ’s egy királyságot, a’ Carionoknak Saragossát, ha tervét Castilia’ lerontására segítendik. Cidre és reád vannak gyilkaik először irányozva. Én véletlen szerencse által jutottam e’ dolog’ tudásához, ’s még az is értésemre esett, hogy ma éjfélkor titkos összejövetelt fognak tartani a’ mór küldöttekkel.”

,’S mind erre mi a’ bizonyítvány?’ kérdé Henriquez.

„Semmi, uram, a’ mit előállíthatnék, csak Echacantareguy’ beszédét hallgattam-ki egy más szolgával ’s abból tudok mindent. A’ navarrai tábor előtt emelkedik egy kőszál, tövében a’ keskeny völgy’ sürű lombjai egy barlang’ bemenetelét rejtik-el, oda vannak Juszuf’ követei rendelve. Ha királyodnak használni kívánsz, jer velem, itt számodra egy navarrai öltözetet hoztam, vedd-fel azt, ’s én titkon a’ barlangba vezetlek, de csak úgy, ha kész vagy magad egyedűl jőni; mert többen figyelmet gerjesztenénk, a’ mi tervünket elrontaná.”

Harag és utálattal hallgatá Henriquez ezen beszédet. Sokáig habozott magában egy illy szembetünő veszedelemnek kitegye-e magát, vagy ne? de a’ bevádoltakat bizonyság nélkűl elfogatni tanácsos nem, sőt épen haszontalan vala, miattok pedig örök árulás’ félelmében élni a’ háborúra veszedelmes. Hizelkedett Henriqueznek azon gondolat, hogy ő fogja a’ sereget illy fenyegető veszélytől megmenteni; ehhez járult még regényes lovagisága, melly minden bajt fölkeresni készté, ezek és Uzaguberri’ bizonyítása, hogy láthatatlanúl maradnak, a’ menésre határozák. Felölté a’ vaszk-ruházatot.

„Sennor! Biscaya’ legszebb hölgye oda lenne szerelemből, ha szerencséje volna ezen alakban látni. De most csak arra’ kérlek, ön embereidnek se szólj; mert mindenikben Garcias’ kémét láthatod.”

Megütközék Henriquez ezen javaslaton; de szégyenle félelmet mutatni egy navarrai pór előtt, mindjárt bátor elhatározása után. „Nincs szükségem segedelemre, ’s hogy te meg ne csalj, arról kardom fog gondoskodni.” Ezen hangos, egy villámló pillanattól kísért szavak összerémíték Uzaguberrit, de hamar visszavevé elébbi nyugalmát, ’s felelt:

„Kezedben életem, mint hálám régen a’ tiéd.” Elsötétedék ez alatt, ’s az éjjel’ első homályában útnak indulának. Tekergő ösvényeken folytatván útokat, már közel vala az éjfél, midőn a’ kijelelt barlanghoz értek. Uzaguberri elől ment, a’ borostyán’ sűrű ágait félre taszítva, ’s így az egészen eltakart torkolathoz jutottak, mellyen csak igen meghajolva mehettek a’ barlangba. Uzaguberri egy lámpát veve elő palástja alól, meggyújtá ’s egy rettenetes helyet világíta-fel, millyet csak a’ gonoszság választhat lakáúl. A’ szikladarabok idomtalanul állottak-ki, ’s belőlök a’ leghidegebb képzelet is iszonyú alakokat festhete; magas boltozatán örök setét uralkodott, mellyet a’ felijesztett szárnyas egerek’ suhogása még borzasztóbbá tett; minden lépésre százszorozott tompa viszhang felelt. Hátulról egy szikla távol benyúlt a’ barlangba, ’s kifüggő darabjai több az elrejtésre alkalmas helyeket adtak. Erre másztak-fel mindketten ’s egy üregben foglaltak helyet. Nem sokára zaj hallatszék; Uzaguberri eloltá a’ mécset, Henriquez kardot ránta. A’ lárma azonban nem alolról hangzott, ő úgy vélé, mintha oldalán beszédet hallana közeledni, figyelmesebben vizsgálódván, egy keskeny nyílást vett észre a’ barlang’ falában, közel magához, mellyen a’ hold’ kevés sugarai betörtek; keményen hozzá vonult, ’s mint vélé, Echacantarreguy’ szavát ballá egyik Carionnal beszédben.

„Kelepczében van-e a’ madár?” kérdé Carion.

,Közel lesni nem lehetett, nehogy elijesszük, de látánk két alakot a’ völgy felé tartani. Majd Uzaguberri, mint véletlenűl, le fog esni a’ magos helyről, mellyet elfoglaltak, és színelt ijedése által okozott kiáltása lesz jel nekünk a’ berohanásra,’ felelé Echacantarreguy.

„Nagy hazafisága lehet Uzaguberri barátodnak, hogy csupa tiszteletből herczege iránt jóltevőjét elárulja;” mondá Carion.

,Az eszkualdunak^* honosaival tart életben halálban. Meg fog hökkenni a’ kevély idegen, ha mórkövetek helyett navarrai gyilkokra talál; de menjünk, mert közel lehet a’ boszú’ pillanatja.‘ Henriquez hallá lépteiket a’ barlang’ torkolatja felé elhangzani. Kétségbeeséshez közel ragadá-meg a’ nyílást fedő sziklát, ez engedett erejének, ’s a’ faltól elválván, egy elég tág, végén bokrokkal benőtt járást mutatott. Henriquez menten látta magát, de ezen gondolat a’ boszút árulója ellen elnyomni nem bírta.

„Hol vagy Uzaguberri?” kérdé színlett nyájassággal.

,Itt, sennor, itt! csak csendesen légy.’

„Hol? itt? – mondá Henriquez, tapogatva a’ sötétben. – Ah már melletted vagyok!”

,Csak légy hát csendesen, sennor.’

Egész erejével ragadá-meg őt Henriquez, ’s e’ szavakkal: „Áruló! hogy könnyebben adhass jelt czinkosaidnak, én segítlek!” a’ hegyes ormokra taszítá.

,Kegyelem!’ kiáltá a’ vaszk, és szava egy tompa zuhanás után a’ barlangban örökre elnémult. Az esés által támadt lármára szövétnekvilág sugárzék a’ barlangban, ’s fegyveres vaszkok lépének-be. Henriquez egy taszítással elmozdítá a’ nyílást fedő követ, ’s ez menydörögve dőlt a’ mélybe, egy vaszkot összezúzva. „Ezen tompuljanak a’ gyáva navarrai gyilkok!” kiáltá magasából Henriquez, ’s a’ tág nyiláson által sebes léptekkel eltűnt a’ csodálkozás miatt elámult ellenei’ szeméből.

Míg a’ táborban ezek történtek, Toledo’ királyi lakában más érzelmek lobogtak. Zaide királyné és mostoha leányai Uracca, Elvira, Thereza, mindnyájan féltének egy kedvest veszteni a’ csaták’ dühe által. Legkeservesebb volt Zaide’ állapotja, atyja és férje miatt aggódván, kiket a’ sors’ szomorú játéka ellenekké tett. De az élénk ’s gyermeki ártatlanságú Thereza’ komolysága leginkább kitünt, míg öregebb testvérei gondosabban rejték-el érzelmeiket. Egy idomú életök’ csendét a’ sereg’ elmenete óta csak néha háborítá egy örvendetes tudósítás a’ táborból. A’ consuegrai csata után levele érkezék Alonzónak családjához, mellyben dicséretekkel halmozá Henriquezet, és jelenté, hogy vitézsége’ jutalmáúl őt egyik leánya’ kezével szándékozik megajándékozni. Therezának magosan vert szíve e’ sorok’ hallására, szerelme azt hitetvén vele, hogy atyja egyik leánya alatt egyenesen őt értette légyen. Két hét hasonlóan az elébbiekhez folyt-el ezen levél után, midőn a’ király’ parancsát vevék, haladék nélkül a’ táborba útazni, melly a’ Sierra Morenában pihen diadalmas fáradságából. Más nap már minden készen vala, de Toledo’ számos szerecsen lakosait vigyázat nélkűl hagyni nem lehetvén, kevés számú kíséretet vitt a’ királyné a’ bátorságosnak tartott útra, ’s így elindultak. Hamar elhagyák a’ toledoi Sierrat, ’s már elérték minden veszedelem nélkűl a’ consuegrait, ennek közepében szakadott rájok az este. Egy kellemes, lassú konyulatú hegyektől záratott völgyet választának éji szállásul, ’s egy bérczi patak melletti dombon üttetének a’ királyné ’s herczegnék’ számára sátorok. Szende fényben tündöklék a’ hold, a’ körüljáró őrök’ érczsisakain csillogtak sugárai. Thereza édes andalgásban ült a’ dombalatti olajfák’ árnyaiban, ’s tünődve tekinte az útra, melly őt Henriquezhez vezetendő vala. Lassan vonult az fel a’ bérczeken. Egy lovast pillanta most meg csúcsáról a’ völgy felé sietni, kinek öltözete spanyolt mutatott. Alig halada leebb, más kettő tünék-fel az ormon, ezek az elsőre kiáltani látszának, mert ez megállott, ’s a’ kettő, hasonlólag spanyol, sebesen vágtata feléje; egyikök elérvén ezt, a’ békében állót, hirtelen ledöfé lováról, a’ másik a’ leesőnek nyergéből valamit elvenni látszék, mire mindketten visszatértek. Thereza lármát ütött, ’s hamar a’ gyilkosok után indultak néhányan kiséretökből, de ezeknek nagy vala távolságok, ’s így lehetetlen az elérés; a’ halottat megvizsgálván, egyebet nem lehete kivenni, mint azt, hogy ő Alonzo’ testőrei közé tartozott, ’s az álom nem sokára elnyomá minden ezen történet felett nyilatkoztatott véleményeket. Hajnalkor folytaták útokat ’s a’ következő estén már Manchának egy falujában szállottak-le. Most azon vidékek következtek, mellyeket a’ háború pusztává tőn, hol a’ térek kiégett földek, ’s a’ hegyek kopár szirtek valának. A’ manchai lakók vigyázatot ajánlának a’ Sierrában lappongó mórcsapatok ellen, mert egy bizonytalan hír állítá, Estremadurából egy tetemes sereg jött által a’ Castiliában és Manchában lakó számos szerecseneket fellázítani, ’s így a’ keresztények’ hátulában egy hatalmat alkotni. Mind ezen hírek nem valának képesek elijeszteni Castilia’ nagy lelkű hölgyeit; vezérök a’ szerelem volt, ’s ez nem ösmer veszélyes pályát, ha végén a’ kedves’ kara nyílik elébe; így Zaide és a’ herczegnék minden félelem nélkűl tovább utaztak. A’ Sierra Morena’ hegysorába érkeztek más nap a’ táborba jutni reménylők. Esti nyugalmokat tartván, a’ legtávolabb őrök mindnyájok’ ijedésére jelenték, nyugot felől egy több száz emberből álló mór lovagosztály’ közelítését; a’ herczegnék vitéz védelemre biztaták őreiket, ’s ezek el valának tökélve királyok’ családja’ szabadságáért életöket föláldozni. Hirtelen lovaikra ültek, ’s a’ hölgyeket középbe véve, tovább indultak-fel a’ bérczeknek, nehogy a’ tág völgyben körülfogassanak. Már remélhették a’ még messze ellenségtől csata nélkül is menekedni; de egy előttök fekvő erdőből hasonlólag moriszkok rohantak-elé.

„San Jago de Compostella! itt árulásnak kell lappongani! – kiálta Don Sancho de Llerena y Guzman, a’ kiséret’ vezére. – Társaim, védelem halálig!”

Henriquez szerencsésen kiszabadulván a’ leggyalázatosabb árulás szerzette veszélyből, alig haladt kevés lépteket még mindig a’ sziklát környező sűrűben, egyszerre néhány vaszk és cataloniai öltözetű emberre bukkant.

„Mit csináltok illy későn a’ táboron kivűl? nincs fenyíték Garciasnál?” szidá, rájok kardot emelve.

,Herczeg, barátid között vagy! – mondá az egyik, olly nyelven, melly Henriquezben legédesebb emlékezetet ébreszte. – Csak most tudtuk-meg veszélyedet, hála nemzetünk’ istenének, hogy kiszabadított belőle; mi segítségedre akartunk menni.’

„Ki vagy te, ’s hogy illetsz olly czímmel, mellyet senkitől sem kivántam?” kérdé Henriquez.

,Láttalak én atyád’ királyi udvarában, ’s tüstént megösmertem idegen tollakban is az ifjú sast Spanyolországban.’

„Ha lelked tiszta, mint a’ nyelv, mellyen beszélsz, légy üdvez!”

,Már Burgosban osztályodba akartam lépni, de véletlenűl megtudám Garcias’ gyilkos törekedéseit ellened, ’s felejtve nemességemet, szolgálatjába szegődtem, befúrtam magamat bizodalmába, kitudtam titkait, téged mindenekről tudósítandó, és most is csak egy új gonoszság’ fölfedezése miatt késtem megmentésedben.”

„’S mivel tetézhetik ezen orgyilkosok gyalázatjokat?”

,Nincs idő kifejteni mindent. Herczegem, siess; itt még veszélyben vagy, mi táborodba vezetünk.’ Ezzel sebes léptekkel siete az idegen, társai utána, Henriquez néhány lépésnyi távolságban követé őket minden vígyázattal, ’s elbámula, milly hamar érék-el táborát az egyenes ösvényen, míg ő a’ kárhozatos szikláig elébb olly hosszú utat tőn. Az első őr’ kiáltására megállottak, Henriquez hallgatást parancsolt neki.

„Herczegem! – mondá esdeklő hangon a’ vezető – siess, ha azt a’ mit Castiliában leginkább szeretsz, a’ mit imádsz, elveszteni nem akarod. Garcias Castilia’ herczegnéit a’ mórok’ kezébe játszá; föl, megmenteni őket!”

,Ma már igen megcsalattam, mintsem hogy olly könnyen higyek, ha nemzetem’ édes nyelve zeng is füleimbe.’

„Nem, magas herczeg! nem kivánom én, hogy egyedűl kövess, vígy két háromszáz, sőt ha tetszik, több katonát is magaddal, ’s míg ezen társaim a’ veszedelem’ helyére kisérnek, hagyj engem addig kezesűl itt táborodban; add tudtára Cidnek ’s minden vezéreknek elindulásod’; csak az istenért siess, mert ha a’ herczegnék Andalusiában lesznek, tudod, nincs onnan messze Afrika. Olvasd ezen levelet.” Henriquez kivevé kezéből az írást, ’s örömtől lángoló arcczal olvasá.

,Barátom, hogy jutottál ehhez?’ kérdé az általadót.

„Becsületesebben mint az, kitől elvettem. Garcias már régen tudta, hogy Alonzo király szándékozik leányai közűl egyet neked nőűl adni. Udvari kémei jelenték, hogy a’ király e’ felől írt Zaide királynénak, készítené-el a’ herczegnéket. Don Garcias halálig szereti Therezát, de gyanítani kezdé, hogy a’ herczegné ezen szenvedelmet irántad érezi, ösmeri ő ezen veres szalagot, melly nyakadról függ, ’s tudja melly kezek akasztották oda. Azonban a’ király’ szándéka felől, mit eddig csak mendemondákból ösmert, megbizonyodni, két meghitt embert külde a’ levélvivő testőr után, ezek őt a’ herczegnék’ szeme előtt ölték-meg, ’s elragadák az íratot. Én azt ma Garcias’ sisakában leltem. A’ navarrai herczeg már régen szövetkezésben áll a’ sierrai és estremadurai mórokkal, ’s tüstént, a’ levél’ tartalma által a’ legnagyobb dühbe hozatván, külde követeket hozzájok; a’ herczeg’ seregei őrzék Estremadura ellen a’ hegyútakat; ezek titkon átbocsátják az ellenséget, herczegnéink’ elrablására; Garcias azután, összebeszélésök szerint, rájok üt, szinlett harcz után a’ herczegnéket ugyan megszabadítja, de mintha útai hozzánk elzárva lennének, vissza fog vonulni Toledo felé, ’s talán tovább is, ott Therezát házasságra kényszerítendő, ’s míg mi az előttünk ’s utánunk támadó ellenségtől elveszünk, ő Castilia’ koronáját álmodja áruló fejére. Siess tehát, magas herczeg, a’ rövid idő még nem engedé Estremadurából számos csapatoknak átjőni, még néhány száz emberrel az egész dolognak hirtelen végét vetheted.” Végzé az idegen beszédét.

, Hiszek szavadnak, mert ez Alonzo’ irása,’ mondá Henriquez, ’s a’ tábor felé fordulva kiálta: ,Föl, bajtársaim! örüljetek, mert szebb ügyért még kard nem onta vért. De hol van az elrablás’ helye, barátom, nem tudod?’

„A’ velargonai völgy.” Felelé az idegen.

,Ösmerem, – mondá Henriquez. – Tág vidék ’s lovag-csatára igen alkalmas.’

Rendelései’ hathatósága kevés idő alatt ötszáz embert ültete nyeregbe. Az árulást Cidnek megjelenté, ez tüstént tolosai Raymund grófot parancsolá a’ hegyszorosak’ őrzésében Garcias’ seregeit fölváltani, ’s az elsiető Henriquez után egy segédcsapatot külde.

Elhagytuk a’ herczegnéket, midőn a’ velargonai völgyből menekedni akarván, szemközt akadtak egy a’ bérczröl lejövő mór sereggel. Az ellenség minden késedelem nélkűl rohant a’ herczegnék’ hirtelen csatarendben megálló kiséretökre, ’s erőszakokat még a’ lefelé vágtatás is erősíté; a’ spanyolok falként állottak, ’s pajzsaikon sértés nélkűl hajlának-meg a’ szerecsenek’ bambus-láncsái; ezek visszatértek ’s többször ismételek foganat nélkül rohanásaikat. Az ellen ség’ hátulsó része sűrűn nyilaza, a’ hegy ellen rohanást nem tehetvén ; sokan közűlök le-szállva, az út oldali bokrokból lődözének, ’s több vessző esett a’ kíséret’ közepén álló herczegnék’ lábaikhoz. Ők magas bátorsággal tűrék a’ veszélyt, ’s bátoríták védőiket elszánt csatára; csak Thereza’ élénksége árult-el nem annyira félelmet, mint kevés nyugtalanságot. Valahányszor a’ felső mórcsapat ismételt rohanásaitól visszavonult, annyiszor folytaták elleneiktől nyomban űzetve útokat. Már jó ideig küzdének így, de végre lankadt erejök, ’s még egy rohanás áttörte volna soraikat, midőn a’ hegy’ ormáról: „San Diego és Castilia!” százszorosan hangzék-le, a’ bérczek’ viszhangjaitól még rettentőbbé tétetve, ’s a’ hang után Henriquez ronta-le seregével, ’s a’ réműlt mórokat részint a’ mély sűrűbe, részint a’ kiséret’ kiszegzett láncsáiba veté a’ rohanás’ erőszaka; sokan Henriquez’ fegyverei és lova alatt vesztek-el. Az alsó és oldalt lévő mórok megfutamodának, ’s kevés perczek alatt, holtaikat kivévén, egy szerecsen sem látszék a’ völgyben; Henriquez’ lovagai üldözék őket. A’ vezér maga imádottjához fordult.

„Így látlak titeket, kegyes herczegnék? Milly örvendetes nekem benneteket e’ veszélyből kimenteni; olly bút gerjeszte bennem az általatok kiállott félelem!” mondá lováról leszállva Henriquez.

,Kikre illy bajnokok ügyelnek, azok Grenada’ közepén is békén alhatnának,’ felelé donna Uracca, míg a’ piruló Thereza csak keble’ habozásával jelenté örömét.

„Még messze vagyunk a’ tábortól?” kérdé a’ királyné.

,Csak holnap este érhetjük-el; azért, kegyelmes asszonyaim, foglaljátok-el az ott hagyott tábort, én addig kikémlelem a’ tájékot, ’s holnap Alonzo’ táborában pihentek.’ Az egész társaság a’ táborba ment, mellyet a’ mórok illetetlenűl hagytak. Henriquez védelemre elég őröket rendelvén, maga ellenséget üldöző katonái után ment. A’ mórok Henriquezet Garciasnak vélék, azért eredtek olly hamar futásnak, csak a’ spanyol fegyverek által köztök végbevitt öldöklés oszlatá-el, de már későn, csalatásokat, egyéb nem vala hátra összezavart csapatjoknak, mint szaladásokat folytatni azon szoros felé, mellyen bejöttek. Ide érkezvén, a’ szabad átmenetel helyett nyilzápor fogadá őket, ’s az ormokról le-hengerített szikladarabok’ moraja köszönté, mert Garcias’ áruló hadát hű spanyol seregek váltották-fel; sok szerecsen elfogatott, nagyobb része a’ völgy’ keskeny végébe temetteték, köztök a’ tetőkről leginkább irányba vett vezéreik is. Ezen vérengzéshez érkezék Garcias is, ki, fondor terve szerint, a’ királyi család’ megmentésére sietett; de lángoló haragja majd elölte, elkésését látván. Első hevében a’ királyné’ táborára akart rohanni, ’s a’ hölgyeket elragadni; hamar átlátá azonban, milly veszélyes lenne ez, azért Henriquez után indult, osztozni legalább a’ dicsőség’ utósó részében, mellyet egyedűl maga kívánt aratni. Midőn őt Henriquez meglátta, tüstént szembe a’ szorossal sorba állítá seregét.

„Üdvez légy, sennor! – kiáltá már messzéről, rosszúl rejtett haraggal, a’ navarrai herczeg Henriqueznek; – téged a’ jó szerencse ismét üldözőbe vett; valóban mai tetted még dicsőségesebb a’ consuegrai ütközet’ megnyerésénél.”

,Áruló’ idvezlése átok!’ – Felelé a’ közelebb ért Garciasnak Henriquez. – Távozzál inkább, mert jelenléted keseríti örömem’ édességét.’

„Idegen! akárki légy, – harsogá az ijedését haragjával fedni akaró Garcias – hogy’ merészled illy alávalón gyalázni Navarra’ herczegét?”

,Ki árulást vet, gyalázatot arat; kezemben gonoszságod’ tanúja: azért javaslom, hagyd-el tüstént e’ földet, ’s rejtsd-el magad hazád’ sziklahomályába, nehogy a’ világosság elsötétedjék egy keresztény herczeg’ alávalóságán.’

„Sennor! föl van fedezve minden, – mondá a’ herczeg mellett álló Echacantareguy – de a’ tetőn embereink állanak; előbb boszú, ’s csak azután vissza Navarrába!” Ezen szavaira előragadá gerelyét ’s azt egész erejével veté Henriquezre. De ez mindjárt meglátta az óriási vaszkot, és szemmel tartá minden mozdulatát, így könnyű vala neki most a’ villámként röpülő gerelyt pajzsával felfogni, mellynek az egy jó részét kitörte.

„Új árulás!” kiálta a’ galliciai gróf a’ tetőn, ’s intésére katonáinak nyilai és sziklái omlottak a’ navarrai seregre, melly nem tudván a’ szorosúti őrség’ fölváltását, menyköveknek nézte a’ fejére zugó veszélyt. Henriquez hirtelen megkanyarodék seregével, hogy ellenét még inkább a’ sziklához szoríthassa. Garcias’ haragja ön hasznát sem engedé látni, vakon rohant az e’ helyhezetben győzhetetlen ellenségnek; de Echacantareguy, kiben a’ boszú’ leghőbb vágya sem tudta előrelátását homályosítani, észrevevé hamar azon rést, mellyet Henriquez’ kanyarodása a’ szikla és serege között hagyott, ’s épen olly hamar használá az alkalmat; urai, a’ grófok, mindig szokottak várnagyok’ tanácsát sőt lépteit is követni, itt sem távozának tőle, ’s néhány szolga’ intésére utána nyomultak, ’s az ellenségtől alig észrevétetve, ló’ halálában vágtattak-ki a’ veszedelemből. Henriquez Garciassal ez alatt összecsapott, a’ navarrai lovasok nem valának képesek csak egy rohanást is kiállani, felbontatva soraik, magok sürűen hullottak nyergeikből, ’s Garcias’ törekedései rendet tartani foganatlanok maradtak; ő magára már Henriquez közelíte, a’ herczeget elevenen elfogni szándékozó; ez védelemre készen álla, kevés ideig tartott mindazonáltal viaskodások, mert Garcias sem ügyességre, sem erőre nem mérkőzheték Henriquezzel, ’s egy iszonyú csapás sisakjára úgy megszédíté őt, hogy kábultan esett-le lováról, és elfogaték. Ezen eset véget vete a’ harcznak, mind megadták magokat, ’s Henriquez őket Garciassal együtt Raymund galliciai grófnak adta által, maga pedig visszatért a’ királyi hölgyekhez, ’s másnap este szerencsésen elérték a’ nagy sereg’ táborát.

Alonzo tudósítva volt már Cid által a’ történtekről, ’s eltökélé a’ dologban bár minden vigyázattal, de minden keménységgel is itélni, addig is megparancsolá, hogy Garcias, társaival együtt, szoros őrizet alatt tartassék. Előbb egy nagyobb fontosságú dolog volt elhatározandó; mit kelljen t. i. a’ háború’ folyamatjára cselekedni. Némellyek egyenesen le akarának Andalusiába ereszkedni, mások Valencia felé fordulni, a’ többiek Estremadurába tenni által a’ háborút. Az első vakmerő lett volna, mert nagy vala még a’ szerecsen-hatalom Andalusiában, ’s folyvást nevekedett Afrikából, míg jobbról Estremadura, balról Cuenca és Valencia felől veszélynek valának kitéve a’ sereg’ oldalai, ’s hátul a’ morenai és toledói sieranoszok^* minden perczben fegyverhez nyúlhatának. A’ második terv, Valenciát elfoglalni, Cid’ kedves, de most még általa is kivihetetlennek tartott gondolatja volt, leginkább Castilia’ messzesége és az ellenséges Arragonia’ közelléte miatt nem volt tanácsos, ’s annál kevesebbé, mivel Murcia és Grenada felől a’ sereg hátulról is megtámadható vala. A’ harmadik terv fogadtatott-el, mivel Estremadurában a’ sereg’ hazájához, és így segélyforrásaihoz közel lévén, szükségnek kevésbbé leszen kitéve, és az ellent csak szemközt várhaták, az oldalt fekvő hegyeket egy kis sereg által őriztetvén. Don Alvaro hátrahagyatott a’ hegyek’ elfoglalására, a’ sereg’ többi része pedig Estremadurának vévé utát, miről a’ Cordovában és Jaenben újra gyülekező mórok semmit sem tudtak. Alonzo, Cid, Henriquez, a’ tolosai herczeg, és a’ galliciai gróf Toledóba tértek a’ királyné és herczegekkel, hova Garcias is vitetett.

A’ király’ első dolga volt Toledóban itéletet tartani; ez, saját elnöksége alatt, Castilia’ nagyaiból állott, még maga Henriquez is csak mint vádló lépett-föl. Garcias előhozaték. Először is azon idegen állítatott vele szembe, ki árulását Henriqueznek fölfedezé. A’ navarrai herczeg meg-ösmeré, hogy ezen ember szolgálatjában volt, de makacson tagadá minden állításait, és kifogásokat tön a’ castiliai törvényszék ellen, melly egy navarrai herczeget megitélni akar, ’s illy alacson kalandorokat állít tanúul.

„Herczeg! – mondá nemességgel az idegen, – hogy alacson kalandor nem vagyok, tetteim mutatják, azokról ösmer engem Castilia’ serege; hogy hozzád szolgálatba állottam, csak árulásod’ fölfedezése és a’ vitéz don Henriquez’ megmentése végett történt, de családom’ nevével bár milly gyülekezetben is dicsekedhetem, ’s ha don Henriquez akarja, bizonyságot tehet e’ felől.” Henriquezhez lépett a’ tanú ’s egy irást nyújta neki, ez olvasá.

,Barátom, vedd kézszorításomat. Lássátok Castilia’ nagyai! ezen nemes honában a’ legnagyobbak közé tartozott, ’s mondhatom Garciasnak, vére olly nemes, mint akárkié Navarrában; és még is annyira lealázá őt barátsága irántam, hogy mind azt elfelejtve, ez árulónak szolgálatába lépett. Én magam állok jót minden szaváért,’ mondá Henriquez.

„Te, ki magad is ösmeretlen vagy?” kérdé megvetőleg Garcias.

,Jól van; kénytelen vagyok magamat fölfedezni. Olvasd tehát, király! ’s olvassátok Castilia’ nagyai ezen oklevelet.’ Alonzo felbontá az iratot, mellyet Henriquez egy szolgája’ kezéből kivevén, neki általnyújtott.

„Föl, herczeg, föl királyi székemhez! – mondá az irás’ olvasása után Alonzo, Henriquezet kezénél a’ királyi szék’ lépcsőin fölvezetve. – Tudjátok-meg országom’ nagyai: a’ bajnok Henriquez, a’ consuegrai diadal’ elhatározója, leányaim’ és hölgyem’ megmentője, ága egy királyi törzsöknek, melly ős időktől fogva uralkodott Ásiában, ’s onnan Európába általköltözvén, egy nagy királyságot alkota, vezére lévén egy szabad dicső nemzetnek; Henriquez’ atyja a’ magyarok’ királyi székén ült. Tiszteljétek őt, mint egy nagy király’ fiához illik.”

Zajos örömét jelenté a’ gyülekezet, melly alatt Henriquez viszont-köszönetét kifejezvén, le-szálla a’ királyi székről, ’s egy levelkét húzva övéből elő, Garciasnak indult, ’s büszke méltósággal szóla hozzá:

„Magad akarád ösmerni vádolódat, szerencsétlen! a’ mit az ösmeretlen Henriquez elhallgathatott, azt a’ magyar herczeg kénytelen kinyilatkoztatni. Ösmered ezen levelet?”

Garcias elsápadt ’s rövid ideig hallgata. ,Én… én… nem… nem ösmerem!’ mondá végre, harag és ijedésben habozva.

„Ezen levél ön kézírása, ’s egész tervét magában foglalja; a’ herczegnéket megtámadó csapat’ elesett vezérénél találtuk,” folytatá Henriquez.

A’ kézirat megösmérteték Garciasénak lenni ’s minden okok bizonyossá tevék bűnét. Nem sokára nemes haraggal hirdeté Alonzo az itéletet, mellyben őt és tanácsnokit nem csak az igazság, de a’ politika is vezeté. „Izenjétek-meg Navarra’ királyának, hogy fia addig maradand Castiliában fogva, míg Alavát vissza adandja; ’s életével adózik, ha országából csak egy ember törne is ellenségesen Castiliába. ’S most, sennorok, a’ komoly foglalatosság és büntetés után a’ jutalomnak ’s vígságnak adjunk helyet. Kövessetek engem.”

Az egész gyülekezet követé királyát, Garcias pedig a’ burgosi várba viteték.

Fényes ünnepet ada hőseinek Alonzo, ’s a’ mór palota ismét termeibe fogadá Castilia’ színét; a’ hölgyek’ pompás öltözeteit csak ön szépségök múlá-fel, ’s a’ férfiak vetekedének velek fényben. Megjelent Alonzo is, hölgyét karján vezetve, leányai követék, ’s családjával a’ thron’ emelt helyét foglalá-el.

„Ösmeritek, sennorok! – kezdé a’ király, – régen már Henriquez’ hősi érdemeit; tudjátok, hogy ő tette nagy részt a’ consuegrai diadal’ elhatározása által olly dicsővé jelen táborozásunkat, ösmeritek mától fogva fényes származását is; én azért elhatározám őt egyik leányom’ kezével jutalmazni. – Ezzel Henriquezhez intézé szavait: – Herczeg, válassz! itt Uracca, örököse minden koronáimnak, ki által egyike lészesz Europa’ legnagyobb fejedelmeinek; itt Elvira és Thereza, kik nénjöktől csak abban különböznek, hogy nem annyi országok’ örökösei.”

,Kegyelmes király! – felelé Henriquez – érdemem felett van jutalmad. De bár milly dicső legyen Castilián uralkodni, bár milly szép is Uracca herczegné, engem más szerelem’ rózsalánczai kötnek; az első pillanattól imádom Therezát; isteni szépségének szentelém minden tetteimet; add őt nekem nőül, királyom, és senkinek sem irígylem Castiliát.’

„Boldog leányom! – mondá Alonzo – kinek szerelmeért illy férfi veti-meg országaimat – ’s áldva tevé Thereza’ kezét a’ Henriquezébe. – Nemes herczeg, hősien állád-ki ezen próbát is. Ösmerem én Uracca és Elvira’ leányaim’ hajlandóságát is. Raymund! Gallicia’ grófja, vedd Uracca’ kezét; és Raymund! tolosai gróf, ki Henriquez mellett, Gaston név alatt olly vitézűl csatázott, legyen Elvira’ férje. De a’ királyfinak királyi díj kell: Henriquez bírja tehát Gallicia’ részét, melly a’ Minho és Duerro között fekszik, ’s a’ régi Lusitaniának^* egy tartománya volt.”

,Köszönöm kegyelmedet, nagy király! – viszonzá Henriquez. – De a’ királyfi is hozzon királyi hölgyének ajándékot, azért Castilia’ színe előtt esküszöm, menyekzőm előtt a’ hitetlenek’ kárával még egyszer olly naggyá teszem e’ fényes ajándékot.’

„Éljen don Henriquez! Éljen Magyarország’ királyi herczege!” kiálták örömtelve a’ spanyolok. A’ három boldog pár csak egymás’ karjai közt érzette az ünnep’ dicsőségét; ’s a’ kerti magas platanok’ és sűrű szykomorok’ árnyai között nyomta Henriquez a’ szerelem’ első csókját mennyei szépségű jegyese’ viruló ajkaira. De a’ következő reggel már elszakasztá boldogságokat, mert Estremadura felé hívá a’ háború’ hőseit. Henriquez elvált a’ főseregtől, és magyaraival ’s mind azokkal, kik új birodalmából származtak, kiket még ön költségein szerzett katonákkal bővített, éjszaknak a’ Duerro^* felé fordúlt.

Estremadurában diadalról diadalra repültek don Ruy Diaz de Vivar, vagy a’ hős Cid’ vezérlése alatt Alonzo’ zászlói, ’s csak hamar a’ tartomány’ legnagyobb része hódolt a’ keresztény-kormánynak. Badajozból futni kelle a’ mór királynak. Míg itt győzedelmeskedtek bajtársai, Henriquez Portugal’ mostani Beira nevű tartományában emelte Magyarország’ lobogóját; váratlan volt az itt lakó móroknak az ellenség, ’s így könnyen elfoglalható a’ tartomány; csak a’ Sierra de Estrella’ mélyeiben csoportoztak a’ mórok véres csatára; de Henriquez’ kemény támadása egy percz alatt felzavarta rendeiket, és semmivé tette rövid véres harcz után az ellent. Innen sok idegenek, főleg gascognei francziák által, kiket tetteinek híre csalt zászlai alá, megnőtt seregével tovább indult ’s nem soká Coimbra’ falai előtt állott; ezen nevezetes városnál tapasztala keményebb ellentállást. Mohamed Drama Ben Koreisch mindent elkövetett e’ várost nemzetének megtartani; ’s már félt Henriquez húzamosan tartandó vívástól, midőn a’ városon átfolyó Mondego’ partján járván Csabával – ez vala azon magyar nemes, ki Garcias’ árulását fölfedezte, – észrevevé, miként a’ mórok csak egy két sajkával őrzik e’ folyamot. Csaba legottan ajánlá magát, éjjel magyarjaival tömlőkön a’ városba úszni; mi végre tüstént mór öltözetek osztatának-ki ezek között. Alig tünék-föl a’ hold egy déli éjnek világosságával, legottan jelt ada Henriquez a’ várost két oldalról megtámadni; a’ csatazaj ezen vésszel fenyegetett pontokra hívá az őrsereget, ’s mintha az ég is segítené őt, egyszerre elborult, ’s egy éjszaknyúgoti vihar járhatatlanná tette a’ Mondego’ felduzzadt árjait; de félelem nélkűl ereszkedék bele Csaba embereivel, ’s rövid idő alatt tömlőiken a’ városba értek, mert a’ vihar ’s a’ falak ellen törő hadi vész itt mindent messze űztek a’ partoktól. Legottan kiszállottak a’ magyarok, ’s a’ folyóhoz legközelebb kapura rohantak. Ennek őrei, mór öltözetű katonákat látván, inkább ügyeltek a’ külső ellenségre, midőn barátiaknak vélt szablyák ragadák-ki csalódásokból. Hirtelen leszaggatá Csaba a’ kapu’ zárait, Henriquez’ csapatjai az adott jelre berohanának, ’s elfoglaltaték Coimbra. Kevés idő mulva a’ bájvidékű Cintra, és Portugal’ későbbi fővárosa Lizbona is megnyiták kapuikat Árpád’ diadalmas unokája előtt. Már az Alonzo által ajándékozott földhöz, melly a’ mostani Minho és Taz oz Montes tartományok, Henriquez fegyverével a’ mai Beirát és Estremadura’ nagyobb részét is kapcsolá, hiven esküjéhez, mellyet eljegyeztetésekor tőn. Ezen tartományok később Porto és Cale tengeri városoktól, hol az idegen segédseregek partra szállani szoktak, Portugalnak neveztetett, és az Árpádok’ dicső nemzetségéből Henriquez’ fia lett grófi névvel első fejedelme. A’ következő béke megerősíté Henriquezet mind ezek’ birtokában, ’s még Alonzo Manchával ’s Estremadura’ nagy részével nevelé birodalmait. A’ béke’ ünnepén harmadszor boldogítá Toledo Henriquezet ’s a’ hármas menyekző’ ünnepén bár közös vala a’ boldogság, senki sem érzett annyi üdvességet, mint Henriquez és Thereza.

A’ két Carion és Echacantareguy kiszabadulván a’ velargonai völgyből, titkon és gyorsan utazák keresztűl Castiliát, ’s otthon navarrai váraikba rejték-el magokat Alonzo’ boszúja ’s a’ világ’ utálása elől. Echacantareguy hiába ingerlé urait a’ boszúra, hatalmas pártolójok’ elfogatása jobban megrémíték gyenge lelkeiket, mintsem a’ boszú’ hő vágyát félelmök el ne nyomta volna. Ők, kik Garcias’ tanácsát vakon követve, elébb megkérték Cid’ leányait, ’s azután, hogy királyi rokonok’ boszújának eleget tegyenek, a’ temérdek kincseikkel menyekzőjökre útazókat rablói módon megtámadták, azokat Henriquez nélkűl mindenektől megfosztandók; kik később a’ magyar herczeget orgyilkolni törekedtek, ’s végre Garciassal Alonzo’ országai és családja’ veszedelmére árulásba bocsátkoztak, most, mint félénk állatai az éjszakának, homályba vonultak, örvendezve ha ottan békében maradhatnak. Echacantareguy’ minden unszolásai kevesek valának fölbátorításokra. Csodálatos vala látni előbb minden gonoszságra készségöket, ’s most a’ mély ellankadást, mellyből még a’ boszú’ hatalmas vágya sem birta lelkeiket fölrázni; de fogva volt Garcias, minden tetteik’ vezére, nélküle ők csak mozdító erejöktől megfosztatott gépelyek voltak. Garcias’ szándéka volt Navarrát nagyítani, ezért nőül akara egyet Alonzo’ leányai közűl; Cid hazafilag ellenzé a’ Castiliának ártalmas tervet, ’s az semmivé lett. Most Navarra’ érdekeivel akará Cidet összekötni, azért szerzé leányai’ házasságát a’ Carionokkal; de látván, hogy azok így Castiliához szegődnek, kényszeríté a’ tanácsától vakon függőket ön jegyeseik’ elrablására, hogy így Cid’ leányait és temérdek kincseit hatalmába kerítvén, a’ bús atyát tervei’ előmozdítására szoríthassa. A’ Carionok hazafiságból is vitték a’ gonoszságot véghez, mint hitték, Navarra’ javára; annál inkább, mert Garcias azt hazudta, hogy Cid adott szavát megtörvén, leányait másokkal tartandó mennyekzőre viteti Burgosba.

„Jól van tehát, sennorok! – mondá egykor az urdazi várnagy, látván biztatásai’ foganatlanságát. – Ha uraim eltűrik a’ gyalázatot, elválasztom ügyemet az övéktől; mert ereimben hevesebb az eszkualdunak vér, mintsem hogy legkisebb cseppje is véres boszút ne forralna.” – Magosra emelve gyilkát: „Ezen vasat Navarra’ szikláin köszörültem, de azon szikláknál keményebb szándékom, ’s e’ tőrnél élesebb gyűlölségem.”

,’S hol reményled őt elérni, tábora’ közepében, vagy Toledo’ királyi lakában?’ kérdé Miguel.

„Egy jó döfés mindenütt halálos; de táborában ’s Toledóban, hol minden ösmer, nem fogom őt fölkeresni; majd más helyre hozza őt a’ boszú’ angyala, ’s addig mintegy halálos gondolat, fogom lépteit őrzeni. Isten veletek, engem vagy soha, vagy Henriquez’ vérétől ázottan láttok-meg.” Ezzel ment, ’s urai, bár újabb bajoktól féltek, nem merék tartóztatni. Echacantareguy’ forró navarrai vére, mint maga mondá, boszú után kiáltott; ő Henriquez ellen már urdazi meggyaláztatása óta véres gyűlölséget táplált, mit a’ több megrontott boszú-tervek még inkább neveltek;^* azon emberek’ száma közé tartozott, kiknél a’ szándék’ megsemmisitése csak nagyobb inger a’ kivitelre. Ő addig meggyalázottnak vélé magát, míg szégyenét ellene’ vérével le nem mossa. Zabolátlan szenvedélyei mint egy őrültté tevék őt, ’s jelenje csak a’ boszú’ gondolatja, ’s jövendője a’ boszú’ reménye volt. E’ fölött nagy hazafiság lakott keblében, ’s tudta, hogy Henriquez, valamint oka Garcias’ fogságának, úgy nagy gátja a’ herczeg’ Navarra’ nagyítására irányzó terveinek; el akará tehát nem csak maga, de honja’ ellenét is irtani.

Henriquez’ grófságának Guimaraens leve fővárosa. Egy őszi nap’ délestén pompásan vala a’ város kiékesítve; az útczákat lombok és virágok fedék, tarka szőnyegek függöttek az ablakokból, míg a’ kapukon, tornyokon és házfedeleken zászlók lobogtak az ország’ színeivel; a’ lakosok ünnepiesen öltözve tolongának számtalan idegenekkel vegyesen, kiket az ifjú fejdelem-pár’ látása csalt Guimaraensbe; mert ma váratott Henriquez Therezával fővárosában. Egy zarándok, kopott öltözetben, láthatólag fáradtan botjára támaszkodva, szólíta-meg egy külsejére nézve nagyobb tekintetű polgárt: „Sennor! én messze földről jöttem látni azt, ki, reménylem, hazámat is kiszabadítja a’ hitetlenek’ kezéből.”

,Jámbor zarándok! – felelé ez – honnan vezérel útad?’

„Algarvéból szent Jakab’ sírjához – monda a’ zarándok – ’s most vitéz grófotokat akarom látni; mutass egy alkalmas helyet nekem szegény utazónak.”

,Állj e’ kőre házam előtt, itt csak két lépésnyire megy-el don Henriquez.’ A’ zarándok elfoglalá a’ helyet, ’s azon perczben a’ harangok’ megkondulása ’s a’ nép’ örömzaja jelenték Henriquez ’s neje’ megérkezését. A’ mindig nevekedő „éljen!” kiáltások hirdeték közelítését, ’s a’ zarándok meredten feszíté szemét azon pontra, hol Henriquez legelébb szemébe tünő vala. Közvetetlen a’ gróf előtt lovagok jövének szabadon tartani az utat; Henriquez hölgyével gyalog ment, részint a’ szorongás miatt, részint hogy népének magát közelebbről mutathassa. Alig érkezett a’ zarándok’ közelébe, ez tüstént elhagyá helyét, ’s térdeire veté magát a’ gróf előtt. „Irgalom, nemes gróf, irgalom nekem és hazámnak!” kiáltá könyörgő hangon.

,’S miféle irgalmat kérsz tőlem, jámbor zarándok?’ kérdé Henriquez nyájasan.

„A’ boszú’ irgalmát!” dörgé a’ hirtelen fölemelkedett zarándok, ’s épen olly sebességgel emelé ruhájából kirántott tőrét a’ gróf ellen, őt bizonyosan átdöfendő, ha Csaba, most már coimbrai kormányozó, kit a’ menetel’ háborítása fölboszantott, a’ zarándokot vizsgálván, nem lelte volna azt Echacantareguyhoz hasonlónak; azért vigyáza mozdulatira, és mihelyt a’ gyilkot emelni látta, tüstént megragadá karját, mire többen összerohanván, az orgyilkos első haragjok’ áldozatja lett; összeszabdalt testében alig lehete megösmerni Echacantareguyt.

Ezen eset volt az utolsó szerencsétlenség Henriquezre, ő sokáig kormányozá országát, ’s élt boldogúl bájos Therezájával, kit maga is lovagilag, okleveleiben, legszebb és legkedvesebb feleségének nevez. Már fia, Alonzo Henriquez, királya lett Portugalnak, ’s így jutottak Árpád’ maradéki ezen szép ország’ királyi székére.^*

Mór (maurus), és szerecsen (saracenus) nevek alatt a’ Spanyolországot meghódító arabok és afrikai maurok, nem, mint ma hibásan szokás, Afrika’ fekete lakói értetnek. – Babieka neve Cid’ híres lovának, és Co1ada kardjának. – Vaszk és Eszkualdunak neve azon népnek, melly a’ navarrai királyságot, és a’ vaszk tartományokat (Alavát, Biscayát és Guipozcoát) lakja. – Alhambra, Granadában, Alcazar, Malagában fényes palotáik a’ hajdani mór-királyoknak. – Sierra spanyolul hegysort jelent, Sierranosz hegyi lakót.

 Az élet hosszú a’ szerencsétlennek, rövid a’ boldognak, játékszín az okosnak, álom a’ szerelmesnek, mámor a’ könnyelműnek, pusztaság a’ szegénynek, örömház a’ gazdagnak.

Ki soha nem botlott, jele, hogy bátran lépni nem mert.

A’ halál azért olly rettenetes, mert mielőtt bezárná szemünket, létünk’ minden feltételeit, irányát, szépeit, lepletlen tűnteti-fel előttünk, ’s a’ csalódás’ jóltevő ködét eloszlatja.

Ifjaink addig hazafiak, míg a’ nagy világba nem lépnek, vagy pénzhez nem jutnak. Ekkor gyengék lesznek, mint az egyszeri ember, ki culturát menvén keresni, az első örömházban felejté, mit akart.

Ki csak a’ szépet vadássza, annak haldoklik ereje. Kelletlen a’ nap’ heve, de érlel.

Hol sokat beszélnek hazafiságról, keveset tesznek érte. Mie nincs az embernek, azt örömest emlegeti.

A’ szegény különczöt gúnyolja a’ világ ’s bolonddá alázza; a’ gazdagot majmolja, ’s bolondságát characternek nevezi.

A’ magyar igazi rejtvény a’ történet’^* könyvében. E’ nép, mellyben nemzetiség, egyesség, közjóért közös törekvés olly kevés volt mindenha; örökké idegen szokásnak rabja, annyi kül és bel veszélyek’ martaléka, tíz századot kiállt, ’s törvényének ezer ágú szövevénye napjainkra áthatott. Ha ezeket az elme fontolgatja, a’ népvallás szentelte magyarok’ istenét el kell ismernünk.

Az ifju iró számos kötetekről álmodik, ’s a’ szedő lesz kedvese. Utóbb, t. i. ha nem rontja meg az önhittség, félve közelít a’ sajtóhoz. Nem a’ recensiók miatt, hanem előbbi munkái’ olvasása támaszt benne kétséget önmaga iránt. ’S ha így, boldog.

Vannak leányok, kikről első szemre nem tudjuk, szépek e vagy rútak.

Az asszony mindig szivet említ ’s még is ezt keresi legkevésbbé a’ férfiaknál; a’ férfi észt, és épen ezt nem keres, sőt a’ magáét is legkevésbbé használja a’ szépnem’ ellenében.