„Hűségtelen, de szép valál,
Te bűnös édes lány,
Idő előtt temetve vagy
Magányos éjszakán.
De ifju tagjaidra föld
Ne tárja holt ölét,
Enyém vagy: sírod’ ajtaját
E’ vas rombolja szét.
Enyém az ajk, oh ismerem
Az édes ajkat én;
Mint méh a’ rózsán, függtem én
Csókján, lélekzetén.
Enyém a’ bájhatalmas arcz
Csábító fényivel,
És a’ gyönyörnek halmai,
Az ifju hókebel.
Nyílj meg te föld, nyílj meg te sír,
Adjátok vissza őt:
Nyugalmát lelje szívemen,
Karomban temetőt.”
Süvöltve száll át a’ vihar
Tetőn és téreken,
A’ messze látkörig sehol
Egy lélek sincs jelen.
Magán, vész szórta hajjal áll
A’ feldult sír felett
Az ifjú, ’s barna hantokat
A’ zúgó szélbe vet.
Haragban égő csillagok
Néznek felhők alól,
És a’ koporsó feltünik
A’ sír’ homályiból.
De a’ mint feltűn ’s a’ fiú
Hévvel reá omolt,
Nyögést viszhangoz a’ szilaj
Kéz háborgatta bolt.
*Sírbolt, kripta.
És mintha nem lett volna még
Eléggé sírja mély,
A’ gyász koporsó rezzenik
’S mélyebben földbe kél.
„Hah! – szól az őrűlt szerető –
Bujósdit játszol-e?
’S utánad én a’ földtekét
Keresztűl fúrjam-e?
Átfúrom azt; de látni kell
Még egyszer arczodat;
Egyszer teremt csak ollyat ég,
Olly csalfát ’s bájosat.”
Szól ’s rombol csüggedetlenűl,
Tágúl a’ földi gát,
És a’ koporsó több helyen
Feltünteté magát.
De hányszor feltünt, annyiszor
Nyögéssel vissza hull,
Midőn az ifju, belsejét
Feltárni, rá borúl.
Most ott ül a’ föld’ közepén
Olly mélyen, olly magán,
Lankadság tagjain, hideg
Veríték homlokán.
Hol a’ csikorgó ércz terem,
’S a’ tengerér fakad,
Ott ő pihenni szálla meg
A’ felvilág alatt.
Borúsan néz be a’ vak éj
A’ mély sír’ ajtaján,
Setét és csend uralkodik
A’ borzasztó hazán.
’S a’ csendben, mintha szív dobog,
Vagy vér vadúl kereng,
Rémséges döngés hallatik,
A’ földnek keble reng.
’S ő a’ világtól elszakadt
A’ sírral olly rokon,
Föleszmél fáradalmiból
A’ rémes hangokon.
’S beszélni kezd gyász dolgokat,
Szörnyűket hallani;
Még szörnyebb a’ mit gondola,
’S nincs szó kimondani.
„Igen tehát! én öltem el,
Én gyilkolám meg őt,
Én adtam lakhelyűl neki
A’ zordon temetőt.
Nyakamba fűzve karjai,
Hév ajki ajkimon,
Buzogva omlott vére ki
Orgyilkos vasamon.
Szerettem őt ’s e’ szerelem,
Mint fenn az égi bolt,
Végetlen, tiszta és örök,
Rá vesztegetve volt.
Mint égi boldogságomért
Nyujtám ki kezemet,
’S ő lengeséggel bűnösen
Eljátszta hitemet.
De mostan – ’s itt felkaczagott –
Örökre mentve már;
Nem bont ’s köt többé frígyeket
Az elhúnyt szemsugár.
Nem csábít senkit érzeni
A’ halovány ajak,
És a’ veszendő habtetem
’S az omló szög hajak.
Hah! most fogom még látni őt
Valódi boldogan;
Mert hű az asszony és igaz,
Midőn már halva van.”
Igy szóla ’s hévvel üldözé
A’ holtnak tetemét,
Felszaggatá nyomán a’ föld’
Száz rétű kebelét.
A’ porhon átal fúrva lön,
A’ föld’ más oldalán
Előtünék a’ sírduló
Sok fáradás után.
’S egy új világot lel vala,
Körűl új életet,
’S dicsőbb eget, dicsőbb napot
Az új világ felett.
Hol a’ patakhang zene lőn,
A’ szellő enyhe dal,
Öszhangba olvadók a’ szív’
Legbelső vágyival.
Hol a’ setét lomb’ árnyai
Feledség’ fátyola
Mindenre, a’ mi keserűt
A’ lélek gondola.
’S itt a’ koporsó megnyilék
’S a’ mint teremtve van,
Föllenge a’ szelíd leány,
Ifjúság’ bájiban.
Olly tiszta, mint az ősi lég
Az ég és föld között,
Melly a’ nap’ szűz sugárival
Először ütközött.
Ártatlan rózsák arczain
’S az első szerelem,
Azok még illetetlenek,
Ez hű és feddtelen.
’S az ifju’ lelke bámuló
Gyönyörbe rezge át,
’S mély és nehéz fohász után
Így hallatá szavát:
„Hah! nem hiába fáradék,
Ez méltó munka volt,
Illyennek láttam őt, midőn
Először rám hajolt.
Tégy semmivé örökre, ég!
Nem esdem üdvödért,
Egy illy tekintet megfizet
A’ kínos életért!”
Végezte ’s a’ kép eltünék
És ő – fölébredett:
Egy lázbetegnek álma volt
Mind a’ mit szenvedett.
Mellette ifju hölgye ült
Virrasztva csendesen,
Olly mondhatatlan bájoló
Szelíd gyötrelmiben.
Őrcsillagokként függtenek
A’ kóron szemei,
Míg gyengén izzadt homlokát
Törlötték kezei.
Ő föltekinte ’s meglepé
A’ túlvilági kép,
Nem olly derült, nem olly vidám,
De vonzóbb földi szép.
E’ látomány eláradott
A’ kórnak láz-erén,
’S régen nem ízlett kéjre vált
Az enyhült érzemény.
„Oh hölgy, az isten gyönyörűl
Teremte tégedet,
’S szerelmed üdvösséget is
Ad a’ gyönyör felett.”
Vörösmarty.
