Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ nap magosan álla a’ gascognei^* tengeröböl felett ’s a’ nyúgoti Pirének’^* még hóval fedett óriási csúcsai ezüst fényben ragyogtaták vissza sugárait; az ocean’ hullámitól hűsített szellő fölszedé röptében a’ völgyek’ és erdők’ illatait ’s azokkal fűszerezé a’ számtalan madár’ zengését, mellybe az olvadó havaktól feldagadt vízomlások’ csörgése vegyült. Tavaszi nap volt, az 1091. év’ legbájolóbb tavaszi napja; tehát azon regényes időszak, mellyben spanyol és mór lovagok^* egy magas Cid, egy Almanzor’ vezérlése alatt, bámulandó vitézséggel, de még csodálatosabb lovagi nemességgel harczolának; midőn Andalusia, és Grenada’ narancsberkeit, az Alpuhárák és Sierra Nevada’ illatöntő völgyeit a’ kelet’ éjfélhajú leányainak tündér dalaik éleszték, azonban, hogy a’ kevély Castiliában magas lelkű hölgyek fegyverkezteték bajnokaikat a’ haza’ védelmére; midőn Spanyolországot azon férfiak lakták, kik a’ világhódító arabokat leküzdék, vagy beszakadó tengerként gondolat’ sebességével foglalónak tartományokat, kiknek műve a’ fényes Alkazar^* ’s az enyészetben is felséges Alhambra;^* midőn Sevilla, Grenada, Lerida, Toledo, a’ föld’ első városai közé tartozának ’s a’ kereszténység’ elsője a’ moslimok közé ment tudományt szerezni.

Ezen szép tavaszi napon ment egy csoport útas a’ S. Jean pied de portóból Pampelunába vezető úton, a’ pirenei hegyeken keresztűl, ’s már a’ bérczek’ spanyol-konyúlatán valának, és – mint vélék – közel az első navarrai helységhez. Az utasok’ vezére egy komoly, de eleven méltóságú ifjú vala, élte’ huszonnegyedik évében; fekete haja, magasra igazítva, árnyazá barna arczait, míg magos, szépen domborodott homlokát sötét szemeinek tüze világítá, bajúszát és állát ’s arcza’ széleit körülvevő szakálla még több erőt adának férfias vonásainak; öltözete, melly karcsu alakjára simult, burgundi vala, mint kisérete is. Mellette egy már őszbe vegyült, de még erős öreg, és egy ifjú, kinek deliségét csak társa’ szépsége homályosíthatá-el, mentek. Még ötven vagy hatvanan követék, mind erős férfiak, éltök’ legszebb korában. Bérlett öszvéreken ültek, a’ hegyi úthoz szokatlan lovaikat magok mellett vezetvén.

Egy ember tünt a’ vezér’ szemébe, ki öszvérét szabadon legelni hagyván, maga egy szikladarabra nyugvék. Lábait szíjakkal fűzött sertésbőr bocskor, erős testét barna vastag szövet ruha fedé, vállára fekete köpönyeg vala vetve.

„Szólj vele utunk felől, Gaston! – mondá a’ vezér ifjú társának. – Külseje navarrai vaszkot mutat,^* nehezen fog spanyolul tudni.”

,De igen is jól! – felelé a’ vaszk fölemelkedve. – Sok évig szolgáltam Sancho és Alonzo’ királyok’ seregében, mór és keresztény ellen, a’ híres Cid el Campeador alatt; de a’ córiai dicsőségben nem akarván részesűlni, haza tértem.’

„Mondd-meg tehát, reménylhetünk-e jó éjjeli szállást még ma?”

,O igen! ha szivesen fogadjátok, elvezetlek Urdaz városkáig, ott sógorom, a’ becsületes Iturbide, fogadós, ’s ha valaki, ő tudja mi szükséges útas lovagoknak.’

„Köszönetünk nem lesz fukar, ha megteszed. Gascogneban nem lehete alkalmas kalauzt kapni a’ sok útas miatt.”

A’ vaszk öszvérére ugrott és előlment, beszéde közben bátra tekingetve. ,Valóban temérdek idegen katonák jőnek át a’ hegyeken Castiliába, hol ismét Cid lett a’ vezér. Alonzó t. i. átlátván, hogy a’ Moravedik’ hatalmát,^* kik ellen már Coriánál Estremadurában elveszté csatáját, fel nem tarthatja, segéd-seregért folyamodott az egész kereszténységhez; jöttek is nagy számmal ’s még mindig jőnek Európa’ minden tartományiból; de mind ezeknél hathatósabb szer a’ győzedelemre az, hogy Alonzó Don Rodrigo Diaz de Vivart, a’ hasonlíthatatlan Cid el Campeadort, hosszú távolléte után az udvartól, ismét vezérré tette; most már magamnak is kedve jő újra vitézkedni a’ moriszkok^* ellen, mert Cid’ neve bizonyos diadalmat igér.’

„Te jól fogod ösmerni hazádat,” mondá az ifjú.

,A’ Pyrenektől Sierra Morenáig, Barcellonatól Corunnáig, úgy mint egy bordeauxi kalmár, vagy gascognei kalandor.’

Ez alatt a’ kijelelt dombra érkeztek, honnan a’ magasabb hely szabad kilátást engede. ,Nézzétek, sennorok – folytatá beszédét a’ vaszk – nézzétek a’ Pyrenek’ bérczsorát, orom ormon ragyog hó-fedett kúpjaival, tündökölve mint meg annyi gyöngyök Európa kisasszony’ nyakékességében. Ott keletre Mont Perdu és Pic du Midi néznek által Languedocból, mintha át kivánkoznának Spanyolországba; tovább Catalunia felé la Maladetta akadályoztatja a’ felhők’ futását. Jobbról Guipozcoa’ és Alava’ bérczei egyesülnek a’ Sierra d’ Andiával, túl ezeken emelkednek Asturia’ hegyágai, hol a’ szerecsenek’ hatalma megtöretett, honnan Don Pelayo, bérczi viharként omlott Leonra, ’s maradéki királyságokat alkotának. Lábaink alatt pedig Urdaz fekszik, hol becsületes sógorom’, Iturbide vendégfogadós’ estelije vár.’

„Ha szándékod Cid alatt harczolni, egy út oda vezet, szükségünk van egy emberre, ki e’ tartományt jól ösmerje; állj szolgálatomba, fizetéseddel meg fogsz elégedni.”

,Én kész vagyok; de előbb szabad legyen uram’ nevét megtudni.’

„Nevezz Don Henriqueznek; egy burgundi nemes családnak vagyok ivadéka, de nevemet titkolnom kell.”

,Tudom az ösmeretlen lovagok’ szokását; családodat akkor fogod fölfedezni, midőn az első szerecsen-várra tűzöd czímedet, vagy az első mór királyt fogod-el. Nekem azonban nincs okom titkolódni, én Uzaguberri Jago vagyok, az előbbi hadakban vezére egy kis navarrai csapatnak.’

Így folyt tovább is útjok, míg az esteli félhomályban Urdazba érkeztek.

A’ fogadó’ ivószobájában több idegenek valának; Henriquez, Gaston, ’s társok az öreg Blois Vilmos egy asztalhoz ültek; nem sokára, kün dolgaikat végezvén, bevezeté Uzaguberri sógorát, és urait ajánlá.

„Micsoda borral szolgálhatok? – Mióta a’ xeresit mórok szűrik, nincsen áldás rajta; van igen jó navarraim, már addig elégedjünk-be vele, míg Alonzo Xerest elfoglalja.”

,Abból pedig semmi sem lesz; csak magát Alonzót ki ne ijesszék Toledóból, mellyet, ámbár előbbi királyánál menedéket lelt, hálátlanúl elfoglalt. Ne várjon nagy diadalmakat, mert idegenek még soha sem jutottak nálunk nagy dicsőséghez, és az öreg Cid sem a’ régi már; megbénult Babieka,^* és eltompult Colada.’^* Mondá erős boszantó hangon egy magas alakú férfiú, ’s villogó szemeit tűzkerekekként forgatá; bal keze széles hosszú kardján nyúgodt, jobbjába bádog poharát szorítván. ,Csak igyunk navarrait; tölts Iturbide! Éljenek a’ Carion grófok!’

A’ fogadós azonban új vendégeinek szolgála, ’s csak lótása közben felele a’ beszélőnek. „Sennor Echacantareguy! ne bántsd Cidet, kit minden mórok rettegnek, Juszuf szultán szívesen oda adná coriai diadalmát csak neve’ kiirtásáért is. ’S most midőn uraid, a’ Carion grófok, lesznek vejei, megifjodva, háromszoros erővel fogja rontani a’ szerecsen hadakat.”

De a’ két Carion okosabbat tud, mint mórokat háborgatni; ők Navarra’ gyermeki, hazájok nem Castilia ’s azt védni nem tartoznak. Tölts még egyszer, mondom, vagy elsőbb az idegen Navarrában Carion gróf várnagyánál?’

„Nem illik azokat sérteni, kik honunkat messze földről védeni jőnek!” vága boszúsan-be Uzaguberri, de ura nyugalomra inté.

Ecbacanlareguy felkelt ’s az asztalhoz közelített; most tünék-ki óriási alakja egész erejében. Megvető tekintettel néze körűl, és hasonló hangon ejté szavait: „Itt én parancsolok, mint uraim’ személyese, kiknek holnap mennyekzőjökre utazom Burgosba. Azért éljenek a’ Carionok, ’s minden igaz ember velem igyék!” Ez alatt elvevé Henriquez elől a’ poharat és palaczkot, inni akart; de Henriqueznek, ki méltóságos haraggal felálla, egy villámtekintete megzavarta; összeszedé azonban magát hirtelen, ’s a’ megtöltött poharat ajkaihoz emelé; Henriquez azt kiüté kezéből, e’ szavakkal:

„Cid’ rágalmazója, a’ durva pór, nem iszik azon pohárból, mellyet ajkaim érintettek.”

,Arançaçui boldog asszony ezért boszút kiált!’ ’S már félig kün vala kardja hüvelyéből, midőn őt Henriquez hatalmasan mellén ragadván, olly erőszakkal csapá a’ szemben álló asztalhoz, hogy ez súlya alatt eltörvén, félszédülten rogyott a’ földre az oriási vaszk.

Ezen zajra az egész fogadó megtelt, ’s első bámulások után örömkiáltással üdvezlék az idegenek bajtársok’ roppant erejét, míg a’ navarraiak boszúsan, de félve a’ sok idegen katonától, hallgatának.

Echacantareguyt fölébreszté a’ zaj, néma méreggel kele-fel, és ment a’ Henriquez’ intésére útat engedő katonákon keresztűl, még ezen este öszvérére veté magát, ’s néhány kísérőkkel sietett Burgos^* felé.

Más nap kora hajnalkor indult Henriquez sok idegenekből erősödött csapatával, Uzaguberri’ kalauzlása alatt, Castiliába. Logronóban, hol az Ebrón átkeltek, tudák-meg, hogy Cid, Alonzo király’ kérésére, Carion grófoknak nőül adta legyen leányait, és menyekzőjök a’ táborozás’ kezdete előtt fog tartatni. Innen békén folytaták útokat Veloradóig, egy nem messze Burgostól a’ Sierra d’ Occa’ tövében fekvő városkáig. Alig tünt-el szemökből, tovább haladván a’ bérczek’ mélyei közé, ezen város, midőn egy fáradságtól majd össze roskadó öszvéren vágtató férfi közelíte hozzájok a’ bérczek’ legvadabb oldaláról. „Segedelem, sennorok! segítsen, kinek lovagi vér foly ereiben.”

Az útazók megállának, míg az idegen elérvén, lihegve folytatá esdeklésit. „Segítsetek! San Jago de Compostella!^* olly bűn történt, millyet megbüntetni nincs Castiliában hóhér. A’ nagy Cid’ leányai haramiák által támadtattak-meg békés útokon, ’s most elragadják őket!”

,Föl hát, barátim! – kiáltá Henriquez; – mentsük-meg a’ legnagyobb spanyolnak gyermekit.’

„Csak vigyázva – felelé az idegen – kevés száz lépésnyire utánunk egy szoros út nyílik, ezen kell kijönniök, arra menjünk, hogy el ne vétsük a’ haramiákat.”

Megindulának; a’ szűk út kevés idő mulva kitekerge meredek sziklái közűl egy kies hosszú völgybe, mellyen által a’ szoros felől két lovag vágtata előttök, ’s lármájokra a’ tulsó oldal’ rejtekes tölgyei közűl emberek ugrának elő, lovaikra ’s öszvéreikre hirtelen felülve védelemre készülők.

„Ott várják az éjszakát – mondá a’ segedelmet kérő. – Rajta bajnokok! mentsétek Castilia’ legszebb leányait, a’ legnagyobb lovagnak gyermekit!”

Henriquez jelt ada zengő tárogatóval, társai megsarkantyúzák lovaikat és szélsebességgel termének az ellenség előtt. Első vala, kire Henriquez’ tekintete esék, egy óriási férfi, nagy hasonlatosságú Echacantareguyval, min ő nem kissé ütközék-meg, de az ellennek feje felett villogó kardja sietteté mozdulatit, ’s buzogánya’ súlyos csapásával leüté azt nyergéből. Az erőszakos rohanás olly rendetlenségbe hozá az ellent, hogy nagyobb részt futni kezdett; akará ugyan őket két, ruhájokról itélve, előkelőbb rendbe hozni, de foganatlan, magok is kénytelenek lévén a’ hegység’ rejthelyeiben keresni menedéket, melly szándékok, a’ vidéket idegen elleneiknél jobban ösmervén, sikerült is. A’ csatamezőn öt vagy hat megölt ’s ugyan annyi sebes szolga maradt, két ép fogollyal. Hátulabb, kötött szolgák között, hölgyek állának, kiket könnyű vala szépségökről mint Diaz’ leányait megkülönböztetni. Ők forró hálát mondának megmentőiknek. A’ foglyok, neveik kitudatván, még nagyobb bámulást és utálást gerjesztének magok iránt. A’ Carion grófokat nevezék uroknak, részesét egyszersmind gonosz tettöknek. Cid’ leányai, ’s duennájok állíták, hogy álorczázott rablójokban, kik őket Leonból Burgosba útazókat megtámadták ’s legelébb is kincseiktől megfoszták, Don Miguel és Hernandez Cariont ösmerék-meg. Most jutott Henriquez’ eszébe azon hasonlatosság, mellyet az urdazi várnagy és lecsapott ellensége között tapasztalt; visszament a’ csata’ helyére, ’s ott lelé az ütése’ erőszakából feleszmélő Echacantareguyt két szolga’ kezében, kik veres álruháját és szakállát levévén, ön alakába helyhezteték a’ vaszkot. Ő igen bágyadtnak látszék, szemeit csak félig nyitá-föl, a’ szégyen ’s a’ fájdalom egészen elnyomták; Henriquez’ kérdéseire csak intésekkel felelt, szava’ elállását kifejezni akarván. Henriquez egy öszvérre tétetni parancsolá; de azon magát tartani nem birván, két szolga gyalog vezeté, kiknek vállaikra támaszkodva ballagott.

A’ hölgyek öszvéreikre ültek, ’s az egész megszaporodott társaság indult. Alkonyodás’ kezdetén, útok szüntelen magasabbra tekeredvén, elérék a’ Sierra’ legmagasabb részét; útok, keskenysége miatt öszvérektől is csak egyenként járható, egy csúcs alatt vonúlt, jobbra alatta nagy mélységben zúgtak egy hegyi patak’ árjai, meredek partján pedig csak némelly szikla-csúcsok ’s bokrok mutatának helyet alvásúl, inkább madaraknak mint szárnyatlan állatoknak. Az út ezen borzasztó mélység felett röviden vonult, ’s már nagy részt túl valának rajta, midőn Echacantareguy’ őrjei, színlett bágyadsága miatt a’ vaszkra nem ügyeltek, ’s most annál kevésbbé, mivel a’ hegyi utakhoz szokatlanokat rémíté a’ rettenetes hely; nem maradt vigyázatlanságok rejtve a’ navarrai előtt, lopva tekinte a’ mélységre, hirtelen feligazítá magát, ’s vezetőit óriás-karokkal megragadván, úgy üté-le, hogy az egyik az útra elterült, a’ másik a’ mélységbe zuhant, erre megfoga egy a’ sziklákon fölemelkedő bokrot, ezen átvetve magát, lábai alig érintének egy kiálló csúcsot, ’s már madár könnyűséggel hajítá magát egy másra, ’s így minden talpalatnyi kiállást, minden bokrot használva, utána repülő nyilak között elérte a’ mélység’ fenekét, hol az erdő’ sürűjében eltűnt.

Igen boszontá Henriquezet a’ vaszk’ elszökése, kitől ezen dologban legtöbb világosítás vala várandó; de mivel őt űzni lehetetlen vala, ’s a’ spanyol öszvérhajtók’ állítása szerint egy ember sem képes Echacantareguy után a’ veszedelmes útat megtenni, ki, mint ez, nem gyermekévei óta szokott a’ legmeredekebb magosságok’ megmászásához, tovább folytaták Burgos felé^* útokat, hova is másnap még elég korán megérkeztek, hogy donna Solt és Elvirát, Cid’ leányait, atyjokhoz kísérjék. Meglepéssel és örömmel fogadá őket az ősz bajnok, de haragját csodálkozása felmúlá, megtudván a’ rablók’ neveit; megfoghatatlan vala mindnyájoknak, miért rabolhaták-el azok a’ hölgyeket, kiknek ők a’ nélkűl is jegyeseik valának.

„Mórok és spanyolok! – kiáltá Diaz – a’ szerecsenek rettegnek, hadaik enyésznek-el nevem’ hallatára, ’s leányim Burgos’ kapuinál nincsenek bátorságban castiliai rablóktól! Hozzátok-fel a’ foglyokat! Ximena hölgyem, jer nézd-meg leányaidat, kiket nem az al Moravik’, hanem spanyol nagyok’, ön jegyeseik’ kezeikből idegeneknek kelle megmenteni; jer, de pánczélozd magadat magas lelkeddel, hogy a’ látás’ undoksága el ne nyomjon.”

Ezen szavakat a’ méltóság és valódi harag’ erős hangjain ejté, komoly arczai elpirultak, még ifjú tűzben fénylő fekete szemei lobogtak, ’s míg balját öregség állal meg nem gyengült domború mellére veté, jobbja kardját kereste, melly nem vala oldalán; haja’ és szakálla’ sötét szinét igen kevés ősz tarkítá.

Donna Ximena, híres felesége a’ híres vezérnek, férje’ hivására kilépett a’ mellékszobából. Megjelenése tiszteletre gerjeszté az idegeneket, és alázatos illendőséggel köszönték. Leányai karjai közé rohantak; érdekes látvány vala a’ három hölgy. Az anya’ valódi szépségét az öregség inkább méltósággal nevelé, hogysem gyengítette volna. Az ő ’s gyermekei’ szép fekete szemeik egyenlő tűzzel lángolának. Az egész csoportozat mint egy istenné’ ölében két angyala az égnek. – Az anyának, minden lélekereje mellett, könnyezett szeme, tudtára esvén szörnyű megcsalatása.

Ez alatt a’ foglyok felhozatának. Vallásokból az jöve-ki, hogy kevés napok előtt a’ Carionok’ parancsára érkeztek Navarrából ’s minden tudottak iránti hallgatás’ nagy esküje alatt vétettek szolgálatba. Tegnap a’ Sierra d’Occában kelle egy fegyveres csapatot megtámadniok, mint uraik mondák, két általa elrabolt leány’ szabadítása végett. Ezen hölgyek a’ jelenlévő sennorák; uraik magok vezérlék a’ támadást; a’ többi már tudva leszen. Henriquez Echacantareguyt említé még ’s mind ezek elhiteték Ciddel a’ dolog’ valóságát, mellyen nemes szíve folyvást kételkedni akart. Azért az ügyet megvizsgáltatni ’s a’ becsület-sértőket megbüntetni, a’ foglyokkal és idegenekkel tüstént Alonzo királyhoz ment vala.

Echacantareguy szerencsésen kimenekedvén, jó darabig a’ sürűben ballaga a’ patak’ hosszában, míg egy helyhez ért, mellyen a’ tulsó part alacsonabb vala, ’s néhány a’ tetőkről lemosott kövek kiállának a’ vízből; ezeken, bár milly veszedelmesnek látszék, keresztűl ugrálá a’ folyamocskát. Túl az erdő nagyobb terjedésű volt, egy széles völgyet takarva lombjaival; ez fogadá-föl a’ harag és boszú-lihegőt. Rajta a’ napi fáradságnak, valamint Henriquez’ súlyos csapásának semmi nyoma sem látszott; erősen folytatá útját, ’s mire esteledék, már a’ völgy’ torkolatán állott, hol egy sziklaösvény csavarga-fel a’ hegyre. Kevés nyugvás után, erre bízván magát, az ormot elérte, mellyről kilátása egy nem igen mély, de szűk és elzárt kopár völgybe nyílt, benne öszvérek és lovak legeltek, három tűzrakás körűl emberek ültek eledelt készítve, ’s az egyetlen fa alatt, melly a’ vidéket árnyazá, két ifjú hevert vadászköntösben. Első pillanatban észrevevé az urdazi várnagy, hogy ezek nem békés pásztorok, de azt is csak hamar megtudá, hogy nem haramiák; szorgalmasabban vizsgálván, urai’ csapatját ösmeré-meg, ’s örülve szálla-le a’ nyaktörő ösvényen. Léptei’ hangjára mind fölijedtek, ’s perez alatt több tegez vala feléje irányozva.

„Csak békén, legények! jobb lett volna győzőitek iránt illy vigyázattal lenni, én ma már egy mennykövet állottam-ki, nem félem a’ nyilzáport.”

,Arançaçui szűz! ez Echacantareguy! lélek vagy-e vagy hús és csont?’ kérdé egy a’ völgyben.

„Csak várj, gazember, míg nyakon kaplak kora szaladásodért, tudom nem fogsz kételkedni életemen.” Ez alatt leért; mindnyájan csodálkozva tódultak körűle, ’s az örvendetes hírre urai is előjövének.

„San Juan de Calatrava! hogy jöttél ide? mellyik szent fogta-fel az ifjú lovag’ iszonyú csapását; hiszen öszvéred is megszakadt alatta?” mondá don Miguel de Carion.

,Az Castiliából való volt, de az én navarrai tagjaimat nem töri-meg tul-pirenei fegyver. – Azonban nincs időnk illyenekről fecsegni. Sennorok! mit szándékoztok cselekedni? Vagy e’ völgyben várjátok a’ meggyalázást? jó hely reá, mert itt a’ nap is csak délben piríthatja-meg egy kicsit.’

„Mi van más hátra, mint visszatérni Navarrába!” felelé Don Fernandez.

,Üres kosárral, szennyes paizzsal; istenért! mit gondoltok? Sennorok, ha lovagi vér buzog ereitekben, vissza Burgosba.’

„Burgosba!” mondák meghökkenve a’ testvérek.

,Igen, oda.’

„A’ megsértett ’s most a’ királyi kegy’ teljében hatalmas Cid el fog irtani bennünket,” folytatá Miguel.

,Oh nem ösmeritek ti őt! ha bizonyos volna is, nem engedné őt nemessége, és családotok’ méltósága birálat nélkűl itélni; ’s a’ törvényszék előtt kit állíthat ellenetek? Én valék egyedűl a’ veszedelmes tanú, az elfogottak csak három nap vannak itt, alig ösmernek titeket, alacson állapotok és idegen voltokra mit árthat tanúságtételök a’ hatalmas gróf Carionoknak. E’ felett rokonotok don Garcias, Navarra’ királyi herczege, Burgosban van, ő kedves Alonzónál, ’s mindent javatokra fordíthat; de ha haza szaladtok Navarrába, félelmetek bizonyítandja a’ tett’ valóságát, és királyunk sem képes a’ büntetés alól fölmenteni. Menjetek Burgosba ’s tetessétek magatokat, mintha semmit sem tudnátok Cid leányai’ szerencsétlen esetök felől.” Ezen és hasonló okokkal addig ostromlá a’ várnagy tanácsához szokott gyenge urait, hogy ezek végre engedve Burgos felé indulának nagy sietséggel, hogy a’ városba még Cid’ leányai előtt érhessenek.

Javára szolgált a’ két Carionnak, hogy kimenetelök Burgosból, a’ háznépet kivévén, mindenek előtt titokban történt; most szolgáik’ nagyobb számát, mind azokat t. i. kikben bizniok egész okok nem volt, jószágaikra küldék Echacantareguy’ felügyelése alatt, kinek, tudva lévő okoknál fogva, a’ fővárosban megjelenni oktalanság lett volna. A’ grófok, csak ötöd magokkal, egész éjjel lovaglának minden kitelhető sietséggel, és így az országút’ nem csekély tekervényeit elkerülvén, még hajnal előtt, midőn Burgos’ utczáin mély nyugalom feküvék, beérhetének a’ városba. Első dolgok vala don Garciast, a’ navarrai herczeget, fölkeresni, ki bár nem közvetetlen részese, de tanácslója és titkos előmozdítója volt gyalázatos tettöknek. Forró óhajtása volt donna Thereza’, Alonzo király’ második leánya’ kezét elnyerni; de ebben a’ herczegné megnem-egyezésén kivűl még Cid is nagy gát vala, ki királyánál minden befolyását e’ házasság’ hátráltatására használá; mert nem tűrheté a’ lovagiság’ szabályait imádó hős, hogy Castilia’ herczegnéje kénytelen legyen férjet, kit nem kedvell, választani, mire nemességének legutolsóbb leánya sem kényszerítetik. Ezen okból boszút forrala a’ tisztelt bajnok ellen a’ Castiliával különben is villongásban élő házból származott navarrai herczeg. Anyja, a’ Carionok’ atyjának testvér húga volt, ’s e’ szerint ők közel rokonok. Most meghallván az általa ajánlott terv’ rossz foganatát, találmányos lelke meg nem ijedt, dicséré, hogy Echacantareguy’ tanácsára Burgosba visszatértek; az egész dologról mély hallgatást parancsolt, és végeligazítására még ma a’ királyhoz menni föltevé.

Cid azonban előadá panaszát királyának, és bemutatá egyszersmind a’ három idegent, kik leányait megmenték. Alonzo Henriqueztől honját és nevét tudakozá, ez tisztelő meghajtással felelet helyett két írást nyújta kezébe, mellyeket don Alonzo figyelemmel olvasott.

„A’ franczia királytól és burgundi herczegtől! – Igen ajánlanak téged, nemes lovag, ’s családodat olly nemesnek mondják, hogy minden királyleány büszkélkedhetik, ha hölgyed leend; de te azt titokban kivánod tartani. Tisztelem a’ lovagszokást, ’s azon név alatt, mellyet választasz, légy üdvez udvaromban, seregemben; annál inkább, mivel egy fontos, országom’ első férfiának tett szolgálat ajánlásod.”

A’ király kételkedve hallá Cid’ vádját, és minden előhozott okok nehezen birták reá venni, hogy csak félig is hitelt adjon neki; parancsára a’ rabok előhozatának, ezek’ vallomásából azonban bebizonyodván az egész dolog, már büntetésre kitörendő vala haragja, midőn a’ navarrai herczeg bejelenteték.

„Épen jókor jő rokonai’ gyalázatjához; vezessétek-be!” mondá Alonzo.

Don Garcias belépett; arczán es teste’ tartásán büszkeség uralkodék, mellyet első tekintetre nemesnek lehetett mondani; de egy rosszúl rejtett megvetés és daczosság hamar eloszlaták ezen csalárd fényt.

„Don Garcias! rokonid nincsenek becsületedre, Castilia’ utósó kecske-pásztora sem vetemedett volna úgy el, mint az embertelen Carionok.”

,Nem érdemlek magosságodtól illy üdvözlést; már előszobádban kelle a’ lealacsonító vádat hallanom, melly haragomat felgyújtaná, ha olly képtelen hazugság nem volna.’

„Ki meri Castilia’ királyát, ki a’ hasonlíthatatlan Cidet ’s nemes leányait, a’ királyi teremben hazugsággal vádolni? Igen, a’ rablás Carionok’ műve volt; gyalázat reájok! ’S ki a’ világos tanúságnak nem hisz, annak fegyverem bizonyítja-meg a’ valót!” mondá nagy, de nem illetlen hévvel Henriquez.

,Sennor! gondold-meg, ki vagy; illy vakmerőséget el nem tűr Navarra’ királyi herczege.’

„Születésem’ fénye meghomályosítja Navarráét; ’s azért ha merész tagadásod elragadt, csak a’ királytól, ki e’ földön nekem is fejedelmem, kérek bocsánatot.” E’ szavaira meghajla Henriquez Alonzo előtt, ki is szelíden szóla hozzá:

,Nem vagyok megsértve; egy nemes érzelem’ kitörése királyok előtt is szent.’ Garciashoz fordula most, fölvévén elébbi komolyságát. ,Itt vagynak a’ tanúk, kik tagadhatatlan bizonyságai rokonid tettének.’

„Ezek? – felelé Garcias, a’ rabokat megvető fenyegetéssel vizsgálva. – És mióta törvény Castiliában a’ legnemesebb lovagokat egy két rossz pór’ vádjára elítélni?” Általlátá azonban a’ dolgot, mint vélé, veszedelmesebben állani, ’s így a’ kéréshez folyamodék: gyengíteni legalább az öccseit érendő csapást, mellyet már elhárítani nem lehetett. „Én öcséimnek lovagi bánásmódot kivánok, mit az igazságos király megtagadni, és a’ lovagi Cid ellenzeni nem fognak. Szabad legyen nekik, mint nemeseknek, becsületes bajvivásban kimutatni ártatlanságokat.”

,Mit mondasz ehhez, ősz bajnokom?’ kérdé Alonzo Cidet.

„Fegyver mossa-le a’ vitézi neven ejtett szennyet, fegyver bünteti a’ gonoszt, ha királyom’ akaratja, legyen-meg.”

,Castilia’ ifjainak elsőbbségök lenne ugyan hazájok’ szépségei mellett harczolni; de engedd, magas Campeador, nekem ’s barátomnak koszorúzni tettünket, ’s a’ nyilványos bajtéren leszakasztani a’ Carionok’ álorczáját.’

„Nem szégyen a’ büszke spanyolnak, ha illy nemes idegen harczol érette – felelé Cid – ajánlásodat köszönettel elfogadom.”

Alonzo parancsolá a’ bajvivásra szükségesek’ elkészítését, melly a’ jövő napra határoztatott, ’s ezzel elbocsátá a’ vádló és védő feleket.

Nem a’ legkellemesebben lepé-meg Garcias’ tudósítása öccseit. Nem valának ugyan félénkek, de a’ rossz lelkiösméret bátorságok’ nagy részét elvevé; ’s Miguelt még e’ felett Henriqueznek Echacantareguy által kétszer tapasztalt ereje is rettenté.

Alig hajnallék más nap, már Burgos’ nagy terén, mellyet három oldalról pompás templomok és paloták, a’ negyedikről Arlanzon folyam ékes hidjával határozának, készen álla, festett karzatokkal körűlvéve, a’ bajvívás’ helye; a’ folyóval szemközti széles oldalán, magosabb alapon egy legfínomabb szövetekből arannyal ezüsttel hímezett sátor üttetett-föl, melly előbb a’ toledói mór királyok’ tábori laka, Alonzótól ezen város’ bevétele óta használtatott a’ királyi ház számára; ez előtt egy szőnyegekkel borított fölemelt állás volt Cid’ és leányai’ számokra; két oldalt, vászon fedél alatt, ülése a’ nemességnek. A’ tér’ szabad része, az épületek’ ablakai és fedelei, sőt az Arlanzon’ hídján álló szobrok is lepve valának a’ sokaság által. Itt ott egy navarrait kivévén, kik azonban nem merék véleményöket hallatni, csak átkokat lehete a’ Carionokra, csak magasztalást és dicséreteket Cidről hallani. Megérkezék a’ királyi család a’ nemességgel; Cid és elpirult leányai, anyjok’ karjain, elfoglalák helyöket. A’ tárogatók jelt adának, ’s a’ tér’ két keskenyebb oldalain egymás’ ellenében épűlt sátorok’ egyikéből kilovagla az egészen bepánczélozott két Carion; sisakok arczaikból semmit sem hagya nyíltan, és nagy pajzsaikon családi czímerök minden kitelhető dísszel vala festve; megtevén Alonzó előtt tiszteletöket, keményen a’ sátor elibe állottak. A’ kürtök másodszor zendülének, ’s Henriquez és Gaston az ellenkező sátorból vágtatának-ki. Nemesen büszke vala tartások, ’s a’ nézők’ tapsai közt lovaglának a’ királyi sátorhoz; futólag de figyelemmel nézé-át Henriquez Castilia’ nemességének sorait; de tudta nélkűl fennakada pillanata, midőn Alonzo’ oldalán ennek ifjabb leányát, donna Therezát meglátá; szíve hőbben dobogott, ’s még nagyobb vágyat érze a’ diadalra. Az infansné’ szépsége elegendő is vala egy lovag’ figyelmét felgerjeszteni; középszerű nyulánk termete, fekete haja ’s az éj’ pompájával lángoló szemei, vonásainak felséges charaktere, leírhatatlan méltóságot adának neki, míg viruló ajkai, bájoló mosolygása, igéző tekintete, ’s egész valójának nyájas élénksége, őt a’ legszelídebb és gyengédebb hölgyé tevék. Szép szemei örömmel látszának függni Henriquezen, ’s ennek nehezen esett az elválás; de sátorok elibe kelle térni. Henriqueznek csak mellét fedé vas, bal karán kis vért, és fején fejér tollakkal ékes nyílt sisak vala. Vállairól párduczbőr lengett, melly öltözet’ szokatlansága még érdekesebbé tevé őt a’ nép előtt.

A’ tárogatók harmadszor megharsanának, ’s a’ négy bajvivó összerobbant. Első menetelök elhatározó vala; don Miguel de Carion Henriquez’ iszonyú csapása alatt nem csak nyergéből tova kidűlt, de megrázatott lovát is maga után rántá; Hernandeznek pedig csak egyik lába lógott sarkantyújával a’ kengyelben.

A’ bajbírák a’ Carionokat bűnösöknek ítélék, ’s ki nem kerülték volna a’ büntetést, de Garcias’ kérésére a’ nemes lelkű Cid megbocsáta nekik, ’s maga esedezett fölmentésökért Alonzónál; tudá a’ nemes lelkű öreg, milly sok titkos barátjaik legyenek a’ Carionoknak, főkép Leonban; tudá milly szerencsétlenséget szülhetne illy nagy tekintetű és tehetségű családok’ felingerlése a’ kezdendő háborúban; és így hazaszeretete is járult nagy lelkéhez. A’ Carionoknak megparancsoltatott egy táborozás alatt mint közembereknek szolgálni, minden nemesi jel és czímer nélkűl, a’ hadi seregben.

Míg ezek történtek, nagyra nevekedett Alonzo’ seregeinek száma, ön országaiból, mellyek akkor ó és új Castilia, Leon, Asturia, Gallicia, Estremadurának és Portugalnak egy része valának, sok hadak gyűltek; idegenek is, főkép francziák és burgundiak, nagy számmal tódultak zászlai alatt hírt szerezni a’ szerecsenek ellen.

Alonzo maga hadainál volt; de az egészet Cid, mint fővezér, kormányozá; alatta barátja, don Alvaro Hanez Minaya ’s több spanyol vitézek, kisebb osztályok felett vezérkedének; don Garcias, Navarra’ herczege, egy földieiből, arragoni ’s cataloniai szabadakaratúakból álló seregnek parancsolt, mellyben a’ Carionok is bűntetésűl katonáskodtak. Egy saját embereiből, norman, brabanti ’s másokból alkatott lovag-dandárnak Henriquez lett parancsnoka. Így elrendelve indult a’ sereg Toledo felé, melly akkori fényes és nagy város, a’ háború alap-pontjának vétetett.

Henriquez és Gaston, a’ castiliai nemesség’ virágával Alonzo’ akaratja szerint, ennek nejét és leányait kisérék, kikkel Cid’ magzatai is valának. Minden háborítás nélkűl folyt útok. Hősünk minél közelebb vala donna Therezához, annál inkább érzé magát édes kötelekkel feléje vonatni, ’s a’ herczegné’ nyájassága a’ szép idegen iránt szemökbe tünt Castilia’ büszke fiainak, de ezek a’ spanyol háborúk’ istenét mélyebben tisztelék, mintsem leányai’ megmentője csak egy pillanatoktól is félhetett volna.

Toledóba érkezvén már pezsgettek a’ város’ keskeny, meredek utczái katonáktól; a’ szerecsen épületek’ teraszairól rózsa, narancs és számtalan más fűszeres bokrok’ árnyai közűl villogának a’ mór szépségek epedő ’s a’ spanyol hölgyek’ kevély pillantatai, a’ sereg’ hőseit diadalra lelkesítők.

Rövid nyugvás után kiindula Alonzo a’ Sierra Morena felé, hogy Juszuf marokkói szultánt, ki vezérkedése alatt országa’ ’s a’ Moravedik’ Afrikából áthozott roppant hatalmával a’ félszigeti mór fejedelmek’ hadait egyesíté, minekelőtte Mancha’^* térségeire lejőne, vagy épen a’ toledói bérczeket áthaladván, Castilia’ síkjain verne tábort, hol számtalan lovasságát szabadon kiterjeszthetvén, a’ spanyolseregen elsőségre juthatna, a’ bérczekben megtámadhassa. Toledoban a’ vígságokat egy fényes bucsúünnep fejezé-be; az elindulás’ napja előtt fegyverjátékok és vendéglések között folyt a’ nap. Henriquez Thereza’ karján lejté végig a’ mór királyok’ fényes termeit, mellyek most Alonzo’ büszke fejedelmi lakává váltak. Első szerelme’ tüzében ége, mint csak éghet egy spanyol szépség’ szemeitől szerelemre gyujtott ifju’ szíve. Az első percz, mellyben szabadon vala, kiragadá őt a’ kert’ viruló lombjai közé, hogy az éjszaka’ csillagai lássák boldogságát. Egy borostyán-bokorból Thereza’ ezüst hangja zengett feléje, ’s egy más hölgyé, kiben a’ korona-örökösnére, donna Uraccára, ösmert.

„Izlésed nem rossz, – mondá szeliden Uracca hugához. – Csak hazájáról lennél bizonyos ’s családjáról.”

,Édes néném, te nem szeretsz; a’ szerelem illy hiú kételkedésekkel nem gondol; ’s hogy ő fényes származású, magaviselete mutatja, a’ franczia király’ levele bizonyítja; vagy nem maga mondá nemes elfelejtkezésében: születése elhomályosítja Navarra’ fényét?’

„De miért titkolja tehát? nehéz ok nélkűl senki sem fogja magát az emberek’ bal véleményeinek kitenni.”

,Elébb hihetőleg híressé akarja tenni nevét, ’s azután fölfedezni.’

„Isten adjon boldog véget.”

Kiindulának a’ lugosból, Henriquez elrejté magát; nehéz vala örömtől repedésig dagadó keblének titkolózni, észre nem vehetőn követé imádottját, ’s látá Uraccát a’ kertre nyíló terembe lépni, míg Thereza egy vízomlás melletti bokorban zengő csalogány’ énekén andalga. E’ kedvező pillantatban kívánt élte’ boldogsága felől bizonyossá lenni, ’s a’ herczegnéhez közelíte. „Bocsáss-meg, bájos sennora, ha édes csendedet háborítom, midőn egy kedves tárgy felett andalgani látszol, de irántam mutatott kegyességed akaratom ellen is varázskörödbe von,” mondá Henriquez, Therezához érve.

,Sőt örvendek, ha egy illy derék ifjú mellett tekinthetem az éj’ kellemeit, mellyek magános kebelt érzelmekre nem lelkesíthetnek,’ felelé a’ herczegné félig epedve, félig nyájasan, és leírhatatlan jóságú hangja felbátorítá Henriquezet.

„Vakmerő vagyok, sennora; de nem vakmerő-e a’ sas, midőn a’ napba néz, ’s ez még sem csapja vissza villámival porsziklái közé? Szemedben annyi jóság, annyi boldogítás van, hogy lehetetlen sugáraiból mást mint boldogságot összeszőnöm.” Ezzel térdeire veté magát, ’s Thereza’ kezét megragadva, mint egy nem földi lelkesedéssel folytatá: „Sennora! én téged imádlak, én téged szeretlek, mint csak egy isten szeretheti a’ rényt; szemeid’ homálya álmaim’ legszebb éjszakája, bíbor ajkad boldogságom’ hajnala.” Csókjai boríták a’ pirult leány’ kezét, ez habozó kebellel elfordult, kezét bajnoka’ kezeiben hagyva, egy rózsaszín szalagot kebléről leszakasztván, azt Henriquez’ nyakába veté e’ szavakkal: „Sennor! ez a’ szerelem’ színe. Élj boldogul, ’s gondold a’ moriszkok’ nyilsuhogása között, hogy Castiliában van egy hölgy, ki könnyeivel öntözné sírod’ pázsitát.”

,Szerelmed’ szent jele vezessen a’ mór dandárokon keresztűl, én sérthetetlen vagyok, mert illyen üdvet a’ halál is tisztel!’ kiáltá Henriquez ellebegő kedvese után.

Más nap korán indula a’ tábor, ’s Henriquez’ bucsúja kedvesétől csak nyilván történheték az ünnep’ eloszlásakor; de a’ mit mondaniok nem lehetett, forró pillanatok pótolá-ki.

Már elhagyák a’ toledói bérczeket, ’s Mancha’ határain állának Consuegra’ városánál, a’ hasonló nevű Sierra’ tövében, midőn hirűl esék, hogy a’ szerecsenek’ roppant serege alig öt leguányi távolságra táborozik Madrigejos mellett. Cid, a’ föld’ nagy részt hegyes volta ’s a’ seregek’ új bátorsága miatt, csatát javallt; tanácsa el-fogadtaték, ’s hajnal’ hasadtával a’ szerecsenek’ megtámadtatása elrendeltetett. Henriquez lovagaival ’s az ifjú Almodovari gróf, don Diego de Miraflores, a’ castiliai lovasság’ nagyobb részével, a’ jobb szárnyon elnyuló térséget foglalák-el, mellettek a’ franczia és burgundi lovagok állottak, kiket ugyan ezen nemzeti és az egész idegen gyalogság követett. Középen egy tág völgy nyílt, mellyben a’ had’ derekát, Castilia’ népének javából állót, Cid maga vezeté; balról a’ legmagosabb hegyeket don Garcias’ navarrai csapata és Alvaro Hanez Minaya, a’ spanyol sereg’ egy részével, tarták. Alonzó, tartalék-seregével, Cid után állott.

Szemközt velek terűlt-el a’ mórok’ hada hosszan és tömötten, Juszuf marokkói szultán’ vezérlése alatt, ki az al Moravi, akkor Afrikában uralkodó arab nemzetség’ tagja lévén, ennek egész roppant hatalmával jött hittársai’ segítségökre; alatta minden mór-fejedelmek, főkép Valencia’, Murcia’, Grenada’, Jean’, Cordova’, sőt maga Sevilla’ királya is, ki előbb leányát Zaidét Alonzónak nőül adá, hadakoztak. A’ szerecsenek’ száma száz ötven ezerre ment, míg elleneik csak negyven ezeren lehettek.

Legelőbb is a’ mórok nyil-záporral támadák meg Miraflores’ seregét. Henriquez egy erdőcske által fedve, az ellenség után vizsgálódván, egy száraz, meglehetősen mély és széles folyammederre talált, mellyet a’ bérczi árvizek alkottak. Tüstént bele parancsolá alig ezer emberből álló csapatját, ’s maga előttök halkkal tört az ellenség felé. Már elhagyák a’ feloszlottan nyilazókat, ’s egy több ezernyi lovassereggel szemközt valának; erre intézé Henriquez támadását. Hirtelen, de csenddel jöve-ki az árokból, ’s most diadal-zajjal rohant ellenére. „A’ pokol okádja ezen hitetlen fajzatot!” kiáltá Hassan Mamum Ben Moravi, a’ csapat’ vezére ’s ezen pillanatban torkában ült Henriquez’ kelevéze. Katonáit az első rohanás szét szórá; sokan közülök össze vagdaltattak; a’ nyilasok rémülve futának, látván az ellent hátokon diadalmaskodni. Don Diego de Miraflores és Raymund tolósai gróf, utánok rontottak, Henriquez pedig a’ jaeni királyra veté magát, ki meglepetve hátrált; így az ellenség’ jobb szárnya tökéletes rendetlenségbe és zavarodásba jött.

Ez alatt míg Cid is hosszú küzdés után az ellene álló mórokat megrendíté, ön kezével vervén-le lováról Juszuf marokkói királyt, Garcias csaknem szomorú fordulatot ada a’ csatának. Szikláiról látván társai’ diadalmát, hirtelen leereszkedék a’ dicsőségben még korán osztozni. De a’ téren a’ mórok’ számtalan lovasai vevék körűl, ’s nyilai alatt omlottak síkon ’s lovagok ellen csatázni nem szokott emberei, csak ő és a’ Carionok ronthatának-ki Echacantareguy’ kis csapata’ segedelmével a’ veszélyből. Most a’ mórok gyalogságok által Alvaro’ lejöttét gátolván, az elő haladó Cid’ hátuljára csaptak, kivel már Alonzo is egyesűlt, mire Juszuf új rohanásra rendelő hátráló hadait. E’ kettős véletlen támadás olly sikerrel történt, hogy a’ spanyolok’ soraik megbontatván, bár vitézűl, de csak rendetlen csapatokban védheték magokat, elleneiktől szorosan körűlvétetve, A’ király és Cid, kevés kisérőikkel, a’ legnyilvánabb veszedelemnek valának kitéve.

Mig itt a’ győzelem olly hirtelen elhagyá a’ spanyolokat, Henriquez és társai nagy dicsőséggel követék azt, ’s csak a’ fősereg’ veszedelmének híre tartá-föl diadalmi pályájokon.

„Don Diego! űzd a’ futókat lovasaiddal, nehogy össze szedjék magokat; én és Raymund addig a’ királyt mentjük-ki!” kiáltá Henriquez bajtársának, ’s azonnal a’ kijelelt czélhoz fordítá Piaymunddal együtt seregeit. Hangos kiáltás adá tudtokra a’ beszorultaknak megmentőjök’ közelítését. Henriquez első vágá magát keresztűl Juszuf’ testőrein, ’s azon pillanatban csapá-le a’ marokkói trón’ örökösét, midőn az Alonzót leölni akará. Cid, összeszedett embereivel ismételé diadalmas csatáját, ’s egy fordulással elnyomá Alkanazar’ seregeit, ’s lovagi párviadalban dűlt-el Granada’ királya Castilia’ hőse előtt. Ez alatt Henriquez ’s a’ két Raymund Juszufot egyesített erővel szalaszták-meg, csak Cordova’ királya küzde makacsul, ’s körűle új ütközetre rendelkezni kezdének a’ mórok; de feléje vágtata Henriquez ’s a’ nap’ diadalmasa előtt a’ csapásai alatt ledűlt cordovai királlyal enyészett-el az ellenség’ utolsó reménye.

Cid meggyőzvén az előtte állókat, sietett barátját segíteni; Resid Soliman azonban látván felekezete’ általános hátrálását, nem vélte tanácsosnak egyedűl megküzdeni a’ keresztények’ egész hatalmával, azért Madridejosba vonult ’s innen rendbe folytatá útát Sierra Morena felé,^* mindig nevekedve seregei futó csapatok által.

Castilia’ bajnoki a’ csatamezőn adának hálát istenüknek és szent Diegónak a’ győzedelemért, ’s rövid pihenés után az ellenség’ üldözéséhez fogtak.

Már Andaluzia’ téreire valának vetve a’ mórok, és Castilia’ serege a’ Sierra Morena’ csúcsán táborozott. Henriquez, most Cid után második vezér, édes andalgásban ült sátora előtt; lelke Toledo’ királyi kerteiben lebegett a’ tündérkecsű Thereza körűl, midőn egy férfi, vaszk öltözetben, kiben tüstént Uzaguberrire ösmert, lépe elébe. Ez a’ háború’ kezdete óta Garcias’ osztályában szolgált.

„Üdvez légy, sennor! és ne gondold, hogy midőn szolgálatodat elhagytam, bőkezűséged’ emlékezete is elhagyott. Most akarom megmutatni, hogy a’ valódi vaszk-szív örökre háladatos,” szóla Uzaguberri olly hangon, mintha valamelly nagy titkot akarna fölfedezni.

,’S mi hoz téged Garciastól, ki nem legjobb barátom, ide?’ kérdé Henriquez.

„Boldogságod és bátorságod iránti félelmem,” felelé a’ vaszk.

,Mit félted ezt? Távol a’ moriszkok’ nyilai.’

„De közel az árulás.”

,Őrült vagy-e? Ki agyarkodnék Castiliában királya’ megmentője ellen?’

„A’ kik a’ burgosi bajvívást el nem felejtheték.”

,’S a’ gyáva Carionok mernének valamit? – dörgé fölemelkedve Henriquez. – Ember! némulj-el, ha vádadra bizonyos tanúd nincs.’

„Azért jövök, hogy magad légy az; tudd-meg tehát, a’ Carionok csak a’ kést teszik ezen gyilkos szövetségben, Garcias a’ kéz, ki, ha a’ halálos döfést megtevé, elő fog lépni tette’ díját aratni. Neki ajánlá Juszuf Granada’ örökös herczegnéje’ kezét ’s egy királyságot, a’ Carionoknak Saragossát, ha tervét Castilia’ lerontására segítendik. Cidre és reád vannak gyilkaik először irányozva. Én véletlen szerencse által jutottam e’ dolog’ tudásához, ’s még az is értésemre esett, hogy ma éjfélkor titkos összejövetelt fognak tartani a’ mór küldöttekkel.”

,’S mind erre mi a’ bizonyítvány?’ kérdé Henriquez.

„Semmi, uram, a’ mit előállíthatnék, csak Echacantareguy’ beszédét hallgattam-ki egy más szolgával ’s abból tudok mindent. A’ navarrai tábor előtt emelkedik egy kőszál, tövében a’ keskeny völgy’ sürű lombjai egy barlang’ bemenetelét rejtik-el, oda vannak Juszuf’ követei rendelve. Ha királyodnak használni kívánsz, jer velem, itt számodra egy navarrai öltözetet hoztam, vedd-fel azt, ’s én titkon a’ barlangba vezetlek, de csak úgy, ha kész vagy magad egyedűl jőni; mert többen figyelmet gerjesztenénk, a’ mi tervünket elrontaná.”

Harag és utálattal hallgatá Henriquez ezen beszédet. Sokáig habozott magában egy illy szembetünő veszedelemnek kitegye-e magát, vagy ne? de a’ bevádoltakat bizonyság nélkűl elfogatni tanácsos nem, sőt épen haszontalan vala, miattok pedig örök árulás’ félelmében élni a’ háborúra veszedelmes. Hizelkedett Henriqueznek azon gondolat, hogy ő fogja a’ sereget illy fenyegető veszélytől megmenteni; ehhez járult még regényes lovagisága, melly minden bajt fölkeresni készté, ezek és Uzaguberri’ bizonyítása, hogy láthatatlanúl maradnak, a’ menésre határozák. Felölté a’ vaszk-ruházatot.

„Sennor! Biscaya’ legszebb hölgye oda lenne szerelemből, ha szerencséje volna ezen alakban látni. De most csak arra’ kérlek, ön embereidnek se szólj; mert mindenikben Garcias’ kémét láthatod.”

Megütközék Henriquez ezen javaslaton; de szégyenle félelmet mutatni egy navarrai pór előtt, mindjárt bátor elhatározása után. „Nincs szükségem segedelemre, ’s hogy te meg ne csalj, arról kardom fog gondoskodni.” Ezen hangos, egy villámló pillanattól kísért szavak összerémíték Uzaguberrit, de hamar visszavevé elébbi nyugalmát, ’s felelt:

„Kezedben életem, mint hálám régen a’ tiéd.” Elsötétedék ez alatt, ’s az éjjel’ első homályában útnak indulának. Tekergő ösvényeken folytatván útokat, már közel vala az éjfél, midőn a’ kijelelt barlanghoz értek. Uzaguberri elől ment, a’ borostyán’ sűrű ágait félre taszítva, ’s így az egészen eltakart torkolathoz jutottak, mellyen csak igen meghajolva mehettek a’ barlangba. Uzaguberri egy lámpát veve elő palástja alól, meggyújtá ’s egy rettenetes helyet világíta-fel, millyet csak a’ gonoszság választhat lakáúl. A’ szikladarabok idomtalanul állottak-ki, ’s belőlök a’ leghidegebb képzelet is iszonyú alakokat festhete; magas boltozatán örök setét uralkodott, mellyet a’ felijesztett szárnyas egerek’ suhogása még borzasztóbbá tett; minden lépésre százszorozott tompa viszhang felelt. Hátulról egy szikla távol benyúlt a’ barlangba, ’s kifüggő darabjai több az elrejtésre alkalmas helyeket adtak. Erre másztak-fel mindketten ’s egy üregben foglaltak helyet. Nem sokára zaj hallatszék; Uzaguberri eloltá a’ mécset, Henriquez kardot ránta. A’ lárma azonban nem alolról hangzott, ő úgy vélé, mintha oldalán beszédet hallana közeledni, figyelmesebben vizsgálódván, egy keskeny nyílást vett észre a’ barlang’ falában, közel magához, mellyen a’ hold’ kevés sugarai betörtek; keményen hozzá vonult, ’s mint vélé, Echacantarreguy’ szavát ballá egyik Carionnal beszédben.

„Kelepczében van-e a’ madár?” kérdé Carion.

,Közel lesni nem lehetett, nehogy elijesszük, de látánk két alakot a’ völgy felé tartani. Majd Uzaguberri, mint véletlenűl, le fog esni a’ magos helyről, mellyet elfoglaltak, és színelt ijedése által okozott kiáltása lesz jel nekünk a’ berohanásra,’ felelé Echacantarreguy.

„Nagy hazafisága lehet Uzaguberri barátodnak, hogy csupa tiszteletből herczege iránt jóltevőjét elárulja;” mondá Carion.

,Az eszkualdunak^* honosaival tart életben halálban. Meg fog hökkenni a’ kevély idegen, ha mórkövetek helyett navarrai gyilkokra talál; de menjünk, mert közel lehet a’ boszú’ pillanatja.‘ Henriquez hallá lépteiket a’ barlang’ torkolatja felé elhangzani. Kétségbeeséshez közel ragadá-meg a’ nyílást fedő sziklát, ez engedett erejének, ’s a’ faltól elválván, egy elég tág, végén bokrokkal benőtt járást mutatott. Henriquez menten látta magát, de ezen gondolat a’ boszút árulója ellen elnyomni nem bírta.

„Hol vagy Uzaguberri?” kérdé színlett nyájassággal.

,Itt, sennor, itt! csak csendesen légy.’

„Hol? itt? – mondá Henriquez, tapogatva a’ sötétben. – Ah már melletted vagyok!”

,Csak légy hát csendesen, sennor.’

Egész erejével ragadá-meg őt Henriquez, ’s e’ szavakkal: „Áruló! hogy könnyebben adhass jelt czinkosaidnak, én segítlek!” a’ hegyes ormokra taszítá.

,Kegyelem!’ kiáltá a’ vaszk, és szava egy tompa zuhanás után a’ barlangban örökre elnémult. Az esés által támadt lármára szövétnekvilág sugárzék a’ barlangban, ’s fegyveres vaszkok lépének-be. Henriquez egy taszítással elmozdítá a’ nyílást fedő követ, ’s ez menydörögve dőlt a’ mélybe, egy vaszkot összezúzva. „Ezen tompuljanak a’ gyáva navarrai gyilkok!” kiáltá magasából Henriquez, ’s a’ tág nyiláson által sebes léptekkel eltűnt a’ csodálkozás miatt elámult ellenei’ szeméből.

Míg a’ táborban ezek történtek, Toledo’ királyi lakában más érzelmek lobogtak. Zaide királyné és mostoha leányai Uracca, Elvira, Thereza, mindnyájan féltének egy kedvest veszteni a’ csaták’ dühe által. Legkeservesebb volt Zaide’ állapotja, atyja és férje miatt aggódván, kiket a’ sors’ szomorú játéka ellenekké tett. De az élénk ’s gyermeki ártatlanságú Thereza’ komolysága leginkább kitünt, míg öregebb testvérei gondosabban rejték-el érzelmeiket. Egy idomú életök’ csendét a’ sereg’ elmenete óta csak néha háborítá egy örvendetes tudósítás a’ táborból. A’ consuegrai csata után levele érkezék Alonzónak családjához, mellyben dicséretekkel halmozá Henriquezet, és jelenté, hogy vitézsége’ jutalmáúl őt egyik leánya’ kezével szándékozik megajándékozni. Therezának magosan vert szíve e’ sorok’ hallására, szerelme azt hitetvén vele, hogy atyja egyik leánya alatt egyenesen őt értette légyen. Két hét hasonlóan az elébbiekhez folyt-el ezen levél után, midőn a’ király’ parancsát vevék, haladék nélkül a’ táborba útazni, melly a’ Sierra Morenában pihen diadalmas fáradságából. Más nap már minden készen vala, de Toledo’ számos szerecsen lakosait vigyázat nélkűl hagyni nem lehetvén, kevés számú kíséretet vitt a’ királyné a’ bátorságosnak tartott útra, ’s így elindultak. Hamar elhagyák a’ toledoi Sierrat, ’s már elérték minden veszedelem nélkűl a’ consuegrait, ennek közepében szakadott rájok az este. Egy kellemes, lassú konyulatú hegyektől záratott völgyet választának éji szállásul, ’s egy bérczi patak melletti dombon üttetének a’ királyné ’s herczegnék’ számára sátorok. Szende fényben tündöklék a’ hold, a’ körüljáró őrök’ érczsisakain csillogtak sugárai. Thereza édes andalgásban ült a’ dombalatti olajfák’ árnyaiban, ’s tünődve tekinte az útra, melly őt Henriquezhez vezetendő vala. Lassan vonult az fel a’ bérczeken. Egy lovast pillanta most meg csúcsáról a’ völgy felé sietni, kinek öltözete spanyolt mutatott. Alig halada leebb, más kettő tünék-fel az ormon, ezek az elsőre kiáltani látszának, mert ez megállott, ’s a’ kettő, hasonlólag spanyol, sebesen vágtata feléje; egyikök elérvén ezt, a’ békében állót, hirtelen ledöfé lováról, a’ másik a’ leesőnek nyergéből valamit elvenni látszék, mire mindketten visszatértek. Thereza lármát ütött, ’s hamar a’ gyilkosok után indultak néhányan kiséretökből, de ezeknek nagy vala távolságok, ’s így lehetetlen az elérés; a’ halottat megvizsgálván, egyebet nem lehete kivenni, mint azt, hogy ő Alonzo’ testőrei közé tartozott, ’s az álom nem sokára elnyomá minden ezen történet felett nyilatkoztatott véleményeket. Hajnalkor folytaták útokat ’s a’ következő estén már Manchának egy falujában szállottak-le. Most azon vidékek következtek, mellyeket a’ háború pusztává tőn, hol a’ térek kiégett földek, ’s a’ hegyek kopár szirtek valának. A’ manchai lakók vigyázatot ajánlának a’ Sierrában lappongó mórcsapatok ellen, mert egy bizonytalan hír állítá, Estremadurából egy tetemes sereg jött által a’ Castiliában és Manchában lakó számos szerecseneket fellázítani, ’s így a’ keresztények’ hátulában egy hatalmat alkotni. Mind ezen hírek nem valának képesek elijeszteni Castilia’ nagy lelkű hölgyeit; vezérök a’ szerelem volt, ’s ez nem ösmer veszélyes pályát, ha végén a’ kedves’ kara nyílik elébe; így Zaide és a’ herczegnék minden félelem nélkűl tovább utaztak. A’ Sierra Morena’ hegysorába érkeztek más nap a’ táborba jutni reménylők. Esti nyugalmokat tartván, a’ legtávolabb őrök mindnyájok’ ijedésére jelenték, nyugot felől egy több száz emberből álló mór lovagosztály’ közelítését; a’ herczegnék vitéz védelemre biztaták őreiket, ’s ezek el valának tökélve királyok’ családja’ szabadságáért életöket föláldozni. Hirtelen lovaikra ültek, ’s a’ hölgyeket középbe véve, tovább indultak-fel a’ bérczeknek, nehogy a’ tág völgyben körülfogassanak. Már remélhették a’ még messze ellenségtől csata nélkül is menekedni; de egy előttök fekvő erdőből hasonlólag moriszkok rohantak-elé.

„San Jago de Compostella! itt árulásnak kell lappongani! – kiálta Don Sancho de Llerena y Guzman, a’ kiséret’ vezére. – Társaim, védelem halálig!”

Henriquez szerencsésen kiszabadulván a’ leggyalázatosabb árulás szerzette veszélyből, alig haladt kevés lépteket még mindig a’ sziklát környező sűrűben, egyszerre néhány vaszk és cataloniai öltözetű emberre bukkant.

„Mit csináltok illy későn a’ táboron kivűl? nincs fenyíték Garciasnál?” szidá, rájok kardot emelve.

,Herczeg, barátid között vagy! – mondá az egyik, olly nyelven, melly Henriquezben legédesebb emlékezetet ébreszte. – Csak most tudtuk-meg veszélyedet, hála nemzetünk’ istenének, hogy kiszabadított belőle; mi segítségedre akartunk menni.’

„Ki vagy te, ’s hogy illetsz olly czímmel, mellyet senkitől sem kivántam?” kérdé Henriquez.

,Láttalak én atyád’ királyi udvarában, ’s tüstént megösmertem idegen tollakban is az ifjú sast Spanyolországban.’

„Ha lelked tiszta, mint a’ nyelv, mellyen beszélsz, légy üdvez!”

,Már Burgosban osztályodba akartam lépni, de véletlenűl megtudám Garcias’ gyilkos törekedéseit ellened, ’s felejtve nemességemet, szolgálatjába szegődtem, befúrtam magamat bizodalmába, kitudtam titkait, téged mindenekről tudósítandó, és most is csak egy új gonoszság’ fölfedezése miatt késtem megmentésedben.”

„’S mivel tetézhetik ezen orgyilkosok gyalázatjokat?”

,Nincs idő kifejteni mindent. Herczegem, siess; itt még veszélyben vagy, mi táborodba vezetünk.’ Ezzel sebes léptekkel siete az idegen, társai utána, Henriquez néhány lépésnyi távolságban követé őket minden vígyázattal, ’s elbámula, milly hamar érék-el táborát az egyenes ösvényen, míg ő a’ kárhozatos szikláig elébb olly hosszú utat tőn. Az első őr’ kiáltására megállottak, Henriquez hallgatást parancsolt neki.

„Herczegem! – mondá esdeklő hangon a’ vezető – siess, ha azt a’ mit Castiliában leginkább szeretsz, a’ mit imádsz, elveszteni nem akarod. Garcias Castilia’ herczegnéit a’ mórok’ kezébe játszá; föl, megmenteni őket!”

,Ma már igen megcsalattam, mintsem hogy olly könnyen higyek, ha nemzetem’ édes nyelve zeng is füleimbe.’

„Nem, magas herczeg! nem kivánom én, hogy egyedűl kövess, vígy két háromszáz, sőt ha tetszik, több katonát is magaddal, ’s míg ezen társaim a’ veszedelem’ helyére kisérnek, hagyj engem addig kezesűl itt táborodban; add tudtára Cidnek ’s minden vezéreknek elindulásod’; csak az istenért siess, mert ha a’ herczegnék Andalusiában lesznek, tudod, nincs onnan messze Afrika. Olvasd ezen levelet.” Henriquez kivevé kezéből az írást, ’s örömtől lángoló arcczal olvasá.

,Barátom, hogy jutottál ehhez?’ kérdé az általadót.

„Becsületesebben mint az, kitől elvettem. Garcias már régen tudta, hogy Alonzo király szándékozik leányai közűl egyet neked nőűl adni. Udvari kémei jelenték, hogy a’ király e’ felől írt Zaide királynénak, készítené-el a’ herczegnéket. Don Garcias halálig szereti Therezát, de gyanítani kezdé, hogy a’ herczegné ezen szenvedelmet irántad érezi, ösmeri ő ezen veres szalagot, melly nyakadról függ, ’s tudja melly kezek akasztották oda. Azonban a’ király’ szándéka felől, mit eddig csak mendemondákból ösmert, megbizonyodni, két meghitt embert külde a’ levélvivő testőr után, ezek őt a’ herczegnék’ szeme előtt ölték-meg, ’s elragadák az íratot. Én azt ma Garcias’ sisakában leltem. A’ navarrai herczeg már régen szövetkezésben áll a’ sierrai és estremadurai mórokkal, ’s tüstént, a’ levél’ tartalma által a’ legnagyobb dühbe hozatván, külde követeket hozzájok; a’ herczeg’ seregei őrzék Estremadura ellen a’ hegyútakat; ezek titkon átbocsátják az ellenséget, herczegnéink’ elrablására; Garcias azután, összebeszélésök szerint, rájok üt, szinlett harcz után a’ herczegnéket ugyan megszabadítja, de mintha útai hozzánk elzárva lennének, vissza fog vonulni Toledo felé, ’s talán tovább is, ott Therezát házasságra kényszerítendő, ’s míg mi az előttünk ’s utánunk támadó ellenségtől elveszünk, ő Castilia’ koronáját álmodja áruló fejére. Siess tehát, magas herczeg, a’ rövid idő még nem engedé Estremadurából számos csapatoknak átjőni, még néhány száz emberrel az egész dolognak hirtelen végét vetheted.” Végzé az idegen beszédét.

, Hiszek szavadnak, mert ez Alonzo’ irása,’ mondá Henriquez, ’s a’ tábor felé fordulva kiálta: ,Föl, bajtársaim! örüljetek, mert szebb ügyért még kard nem onta vért. De hol van az elrablás’ helye, barátom, nem tudod?’

„A’ velargonai völgy.” Felelé az idegen.

,Ösmerem, – mondá Henriquez. – Tág vidék ’s lovag-csatára igen alkalmas.’

Rendelései’ hathatósága kevés idő alatt ötszáz embert ültete nyeregbe. Az árulást Cidnek megjelenté, ez tüstént tolosai Raymund grófot parancsolá a’ hegyszorosak’ őrzésében Garcias’ seregeit fölváltani, ’s az elsiető Henriquez után egy segédcsapatot külde.

Elhagytuk a’ herczegnéket, midőn a’ velargonai völgyből menekedni akarván, szemközt akadtak egy a’ bérczröl lejövő mór sereggel. Az ellenség minden késedelem nélkűl rohant a’ herczegnék’ hirtelen csatarendben megálló kiséretökre, ’s erőszakokat még a’ lefelé vágtatás is erősíté; a’ spanyolok falként állottak, ’s pajzsaikon sértés nélkűl hajlának-meg a’ szerecsenek’ bambus-láncsái; ezek visszatértek ’s többször ismételek foganat nélkül rohanásaikat. Az ellen ség’ hátulsó része sűrűn nyilaza, a’ hegy ellen rohanást nem tehetvén ; sokan közűlök le-szállva, az út oldali bokrokból lődözének, ’s több vessző esett a’ kíséret’ közepén álló herczegnék’ lábaikhoz. Ők magas bátorsággal tűrék a’ veszélyt, ’s bátoríták védőiket elszánt csatára; csak Thereza’ élénksége árult-el nem annyira félelmet, mint kevés nyugtalanságot. Valahányszor a’ felső mórcsapat ismételt rohanásaitól visszavonult, annyiszor folytaták elleneiktől nyomban űzetve útokat. Már jó ideig küzdének így, de végre lankadt erejök, ’s még egy rohanás áttörte volna soraikat, midőn a’ hegy’ ormáról: „San Diego és Castilia!” százszorosan hangzék-le, a’ bérczek’ viszhangjaitól még rettentőbbé tétetve, ’s a’ hang után Henriquez ronta-le seregével, ’s a’ réműlt mórokat részint a’ mély sűrűbe, részint a’ kiséret’ kiszegzett láncsáiba veté a’ rohanás’ erőszaka; sokan Henriquez’ fegyverei és lova alatt vesztek-el. Az alsó és oldalt lévő mórok megfutamodának, ’s kevés perczek alatt, holtaikat kivévén, egy szerecsen sem látszék a’ völgyben; Henriquez’ lovagai üldözék őket. A’ vezér maga imádottjához fordult.

„Így látlak titeket, kegyes herczegnék? Milly örvendetes nekem benneteket e’ veszélyből kimenteni; olly bút gerjeszte bennem az általatok kiállott félelem!” mondá lováról leszállva Henriquez.

,Kikre illy bajnokok ügyelnek, azok Grenada’ közepén is békén alhatnának,’ felelé donna Uracca, míg a’ piruló Thereza csak keble’ habozásával jelenté örömét.

„Még messze vagyunk a’ tábortól?” kérdé a’ királyné.

,Csak holnap este érhetjük-el; azért, kegyelmes asszonyaim, foglaljátok-el az ott hagyott tábort, én addig kikémlelem a’ tájékot, ’s holnap Alonzo’ táborában pihentek.’ Az egész társaság a’ táborba ment, mellyet a’ mórok illetetlenűl hagytak. Henriquez védelemre elég őröket rendelvén, maga ellenséget üldöző katonái után ment. A’ mórok Henriquezet Garciasnak vélék, azért eredtek olly hamar futásnak, csak a’ spanyol fegyverek által köztök végbevitt öldöklés oszlatá-el, de már későn, csalatásokat, egyéb nem vala hátra összezavart csapatjoknak, mint szaladásokat folytatni azon szoros felé, mellyen bejöttek. Ide érkezvén, a’ szabad átmenetel helyett nyilzápor fogadá őket, ’s az ormokról le-hengerített szikladarabok’ moraja köszönté, mert Garcias’ áruló hadát hű spanyol seregek váltották-fel; sok szerecsen elfogatott, nagyobb része a’ völgy’ keskeny végébe temetteték, köztök a’ tetőkről leginkább irányba vett vezéreik is. Ezen vérengzéshez érkezék Garcias is, ki, fondor terve szerint, a’ királyi család’ megmentésére sietett; de lángoló haragja majd elölte, elkésését látván. Első hevében a’ királyné’ táborára akart rohanni, ’s a’ hölgyeket elragadni; hamar átlátá azonban, milly veszélyes lenne ez, azért Henriquez után indult, osztozni legalább a’ dicsőség’ utósó részében, mellyet egyedűl maga kívánt aratni. Midőn őt Henriquez meglátta, tüstént szembe a’ szorossal sorba állítá seregét.

„Üdvez légy, sennor! – kiáltá már messzéről, rosszúl rejtett haraggal, a’ navarrai herczeg Henriqueznek; – téged a’ jó szerencse ismét üldözőbe vett; valóban mai tetted még dicsőségesebb a’ consuegrai ütközet’ megnyerésénél.”

,Áruló’ idvezlése átok!’ – Felelé a’ közelebb ért Garciasnak Henriquez. – Távozzál inkább, mert jelenléted keseríti örömem’ édességét.’

„Idegen! akárki légy, – harsogá az ijedését haragjával fedni akaró Garcias – hogy’ merészled illy alávalón gyalázni Navarra’ herczegét?”

,Ki árulást vet, gyalázatot arat; kezemben gonoszságod’ tanúja: azért javaslom, hagyd-el tüstént e’ földet, ’s rejtsd-el magad hazád’ sziklahomályába, nehogy a’ világosság elsötétedjék egy keresztény herczeg’ alávalóságán.’

„Sennor! föl van fedezve minden, – mondá a’ herczeg mellett álló Echacantareguy – de a’ tetőn embereink állanak; előbb boszú, ’s csak azután vissza Navarrába!” Ezen szavaira előragadá gerelyét ’s azt egész erejével veté Henriquezre. De ez mindjárt meglátta az óriási vaszkot, és szemmel tartá minden mozdulatát, így könnyű vala neki most a’ villámként röpülő gerelyt pajzsával felfogni, mellynek az egy jó részét kitörte.

„Új árulás!” kiálta a’ galliciai gróf a’ tetőn, ’s intésére katonáinak nyilai és sziklái omlottak a’ navarrai seregre, melly nem tudván a’ szorosúti őrség’ fölváltását, menyköveknek nézte a’ fejére zugó veszélyt. Henriquez hirtelen megkanyarodék seregével, hogy ellenét még inkább a’ sziklához szoríthassa. Garcias’ haragja ön hasznát sem engedé látni, vakon rohant az e’ helyhezetben győzhetetlen ellenségnek; de Echacantareguy, kiben a’ boszú’ leghőbb vágya sem tudta előrelátását homályosítani, észrevevé hamar azon rést, mellyet Henriquez’ kanyarodása a’ szikla és serege között hagyott, ’s épen olly hamar használá az alkalmat; urai, a’ grófok, mindig szokottak várnagyok’ tanácsát sőt lépteit is követni, itt sem távozának tőle, ’s néhány szolga’ intésére utána nyomultak, ’s az ellenségtől alig észrevétetve, ló’ halálában vágtattak-ki a’ veszedelemből. Henriquez Garciassal ez alatt összecsapott, a’ navarrai lovasok nem valának képesek csak egy rohanást is kiállani, felbontatva soraik, magok sürűen hullottak nyergeikből, ’s Garcias’ törekedései rendet tartani foganatlanok maradtak; ő magára már Henriquez közelíte, a’ herczeget elevenen elfogni szándékozó; ez védelemre készen álla, kevés ideig tartott mindazonáltal viaskodások, mert Garcias sem ügyességre, sem erőre nem mérkőzheték Henriquezzel, ’s egy iszonyú csapás sisakjára úgy megszédíté őt, hogy kábultan esett-le lováról, és elfogaték. Ezen eset véget vete a’ harcznak, mind megadták magokat, ’s Henriquez őket Garciassal együtt Raymund galliciai grófnak adta által, maga pedig visszatért a’ királyi hölgyekhez, ’s másnap este szerencsésen elérték a’ nagy sereg’ táborát.

Alonzo tudósítva volt már Cid által a’ történtekről, ’s eltökélé a’ dologban bár minden vigyázattal, de minden keménységgel is itélni, addig is megparancsolá, hogy Garcias, társaival együtt, szoros őrizet alatt tartassék. Előbb egy nagyobb fontosságú dolog volt elhatározandó; mit kelljen t. i. a’ háború’ folyamatjára cselekedni. Némellyek egyenesen le akarának Andalusiába ereszkedni, mások Valencia felé fordulni, a’ többiek Estremadurába tenni által a’ háborút. Az első vakmerő lett volna, mert nagy vala még a’ szerecsen-hatalom Andalusiában, ’s folyvást nevekedett Afrikából, míg jobbról Estremadura, balról Cuenca és Valencia felől veszélynek valának kitéve a’ sereg’ oldalai, ’s hátul a’ morenai és toledói sieranoszok^* minden perczben fegyverhez nyúlhatának. A’ második terv, Valenciát elfoglalni, Cid’ kedves, de most még általa is kivihetetlennek tartott gondolatja volt, leginkább Castilia’ messzesége és az ellenséges Arragonia’ közelléte miatt nem volt tanácsos, ’s annál kevesebbé, mivel Murcia és Grenada felől a’ sereg hátulról is megtámadható vala. A’ harmadik terv fogadtatott-el, mivel Estremadurában a’ sereg’ hazájához, és így segélyforrásaihoz közel lévén, szükségnek kevésbbé leszen kitéve, és az ellent csak szemközt várhaták, az oldalt fekvő hegyeket egy kis sereg által őriztetvén. Don Alvaro hátrahagyatott a’ hegyek’ elfoglalására, a’ sereg’ többi része pedig Estremadurának vévé utát, miről a’ Cordovában és Jaenben újra gyülekező mórok semmit sem tudtak. Alonzo, Cid, Henriquez, a’ tolosai herczeg, és a’ galliciai gróf Toledóba tértek a’ királyné és herczegekkel, hova Garcias is vitetett.

A’ király’ első dolga volt Toledóban itéletet tartani; ez, saját elnöksége alatt, Castilia’ nagyaiból állott, még maga Henriquez is csak mint vádló lépett-föl. Garcias előhozaték. Először is azon idegen állítatott vele szembe, ki árulását Henriqueznek fölfedezé. A’ navarrai herczeg meg-ösmeré, hogy ezen ember szolgálatjában volt, de makacson tagadá minden állításait, és kifogásokat tön a’ castiliai törvényszék ellen, melly egy navarrai herczeget megitélni akar, ’s illy alacson kalandorokat állít tanúul.

„Herczeg! – mondá nemességgel az idegen, – hogy alacson kalandor nem vagyok, tetteim mutatják, azokról ösmer engem Castilia’ serege; hogy hozzád szolgálatba állottam, csak árulásod’ fölfedezése és a’ vitéz don Henriquez’ megmentése végett történt, de családom’ nevével bár milly gyülekezetben is dicsekedhetem, ’s ha don Henriquez akarja, bizonyságot tehet e’ felől.” Henriquezhez lépett a’ tanú ’s egy irást nyújta neki, ez olvasá.

,Barátom, vedd kézszorításomat. Lássátok Castilia’ nagyai! ezen nemes honában a’ legnagyobbak közé tartozott, ’s mondhatom Garciasnak, vére olly nemes, mint akárkié Navarrában; és még is annyira lealázá őt barátsága irántam, hogy mind azt elfelejtve, ez árulónak szolgálatába lépett. Én magam állok jót minden szaváért,’ mondá Henriquez.

„Te, ki magad is ösmeretlen vagy?” kérdé megvetőleg Garcias.

,Jól van; kénytelen vagyok magamat fölfedezni. Olvasd tehát, király! ’s olvassátok Castilia’ nagyai ezen oklevelet.’ Alonzo felbontá az iratot, mellyet Henriquez egy szolgája’ kezéből kivevén, neki általnyújtott.

„Föl, herczeg, föl királyi székemhez! – mondá az irás’ olvasása után Alonzo, Henriquezet kezénél a’ királyi szék’ lépcsőin fölvezetve. – Tudjátok-meg országom’ nagyai: a’ bajnok Henriquez, a’ consuegrai diadal’ elhatározója, leányaim’ és hölgyem’ megmentője, ága egy királyi törzsöknek, melly ős időktől fogva uralkodott Ásiában, ’s onnan Európába általköltözvén, egy nagy királyságot alkota, vezére lévén egy szabad dicső nemzetnek; Henriquez’ atyja a’ magyarok’ királyi székén ült. Tiszteljétek őt, mint egy nagy király’ fiához illik.”

Zajos örömét jelenté a’ gyülekezet, melly alatt Henriquez viszont-köszönetét kifejezvén, le-szálla a’ királyi székről, ’s egy levelkét húzva övéből elő, Garciasnak indult, ’s büszke méltósággal szóla hozzá:

„Magad akarád ösmerni vádolódat, szerencsétlen! a’ mit az ösmeretlen Henriquez elhallgathatott, azt a’ magyar herczeg kénytelen kinyilatkoztatni. Ösmered ezen levelet?”

Garcias elsápadt ’s rövid ideig hallgata. ,Én… én… nem… nem ösmerem!’ mondá végre, harag és ijedésben habozva.

„Ezen levél ön kézírása, ’s egész tervét magában foglalja; a’ herczegnéket megtámadó csapat’ elesett vezérénél találtuk,” folytatá Henriquez.

A’ kézirat megösmérteték Garciasénak lenni ’s minden okok bizonyossá tevék bűnét. Nem sokára nemes haraggal hirdeté Alonzo az itéletet, mellyben őt és tanácsnokit nem csak az igazság, de a’ politika is vezeté. „Izenjétek-meg Navarra’ királyának, hogy fia addig maradand Castiliában fogva, míg Alavát vissza adandja; ’s életével adózik, ha országából csak egy ember törne is ellenségesen Castiliába. ’S most, sennorok, a’ komoly foglalatosság és büntetés után a’ jutalomnak ’s vígságnak adjunk helyet. Kövessetek engem.”

Az egész gyülekezet követé királyát, Garcias pedig a’ burgosi várba viteték.

Fényes ünnepet ada hőseinek Alonzo, ’s a’ mór palota ismét termeibe fogadá Castilia’ színét; a’ hölgyek’ pompás öltözeteit csak ön szépségök múlá-fel, ’s a’ férfiak vetekedének velek fényben. Megjelent Alonzo is, hölgyét karján vezetve, leányai követék, ’s családjával a’ thron’ emelt helyét foglalá-el.

„Ösmeritek, sennorok! – kezdé a’ király, – régen már Henriquez’ hősi érdemeit; tudjátok, hogy ő tette nagy részt a’ consuegrai diadal’ elhatározása által olly dicsővé jelen táborozásunkat, ösmeritek mától fogva fényes származását is; én azért elhatározám őt egyik leányom’ kezével jutalmazni. – Ezzel Henriquezhez intézé szavait: – Herczeg, válassz! itt Uracca, örököse minden koronáimnak, ki által egyike lészesz Europa’ legnagyobb fejedelmeinek; itt Elvira és Thereza, kik nénjöktől csak abban különböznek, hogy nem annyi országok’ örökösei.”

,Kegyelmes király! – felelé Henriquez – érdemem felett van jutalmad. De bár milly dicső legyen Castilián uralkodni, bár milly szép is Uracca herczegné, engem más szerelem’ rózsalánczai kötnek; az első pillanattól imádom Therezát; isteni szépségének szentelém minden tetteimet; add őt nekem nőül, királyom, és senkinek sem irígylem Castiliát.’

„Boldog leányom! – mondá Alonzo – kinek szerelmeért illy férfi veti-meg országaimat – ’s áldva tevé Thereza’ kezét a’ Henriquezébe. – Nemes herczeg, hősien állád-ki ezen próbát is. Ösmerem én Uracca és Elvira’ leányaim’ hajlandóságát is. Raymund! Gallicia’ grófja, vedd Uracca’ kezét; és Raymund! tolosai gróf, ki Henriquez mellett, Gaston név alatt olly vitézűl csatázott, legyen Elvira’ férje. De a’ királyfinak királyi díj kell: Henriquez bírja tehát Gallicia’ részét, melly a’ Minho és Duerro között fekszik, ’s a’ régi Lusitaniának^* egy tartománya volt.”

,Köszönöm kegyelmedet, nagy király! – viszonzá Henriquez. – De a’ királyfi is hozzon királyi hölgyének ajándékot, azért Castilia’ színe előtt esküszöm, menyekzőm előtt a’ hitetlenek’ kárával még egyszer olly naggyá teszem e’ fényes ajándékot.’

„Éljen don Henriquez! Éljen Magyarország’ királyi herczege!” kiálták örömtelve a’ spanyolok. A’ három boldog pár csak egymás’ karjai közt érzette az ünnep’ dicsőségét; ’s a’ kerti magas platanok’ és sűrű szykomorok’ árnyai között nyomta Henriquez a’ szerelem’ első csókját mennyei szépségű jegyese’ viruló ajkaira. De a’ következő reggel már elszakasztá boldogságokat, mert Estremadura felé hívá a’ háború’ hőseit. Henriquez elvált a’ főseregtől, és magyaraival ’s mind azokkal, kik új birodalmából származtak, kiket még ön költségein szerzett katonákkal bővített, éjszaknak a’ Duerro^* felé fordúlt.

Estremadurában diadalról diadalra repültek don Ruy Diaz de Vivar, vagy a’ hős Cid’ vezérlése alatt Alonzo’ zászlói, ’s csak hamar a’ tartomány’ legnagyobb része hódolt a’ keresztény-kormánynak. Badajozból futni kelle a’ mór királynak. Míg itt győzedelmeskedtek bajtársai, Henriquez Portugal’ mostani Beira nevű tartományában emelte Magyarország’ lobogóját; váratlan volt az itt lakó móroknak az ellenség, ’s így könnyen elfoglalható a’ tartomány; csak a’ Sierra de Estrella’ mélyeiben csoportoztak a’ mórok véres csatára; de Henriquez’ kemény támadása egy percz alatt felzavarta rendeiket, és semmivé tette rövid véres harcz után az ellent. Innen sok idegenek, főleg gascognei francziák által, kiket tetteinek híre csalt zászlai alá, megnőtt seregével tovább indult ’s nem soká Coimbra’ falai előtt állott; ezen nevezetes városnál tapasztala keményebb ellentállást. Mohamed Drama Ben Koreisch mindent elkövetett e’ várost nemzetének megtartani; ’s már félt Henriquez húzamosan tartandó vívástól, midőn a’ városon átfolyó Mondego’ partján járván Csabával – ez vala azon magyar nemes, ki Garcias’ árulását fölfedezte, – észrevevé, miként a’ mórok csak egy két sajkával őrzik e’ folyamot. Csaba legottan ajánlá magát, éjjel magyarjaival tömlőkön a’ városba úszni; mi végre tüstént mór öltözetek osztatának-ki ezek között. Alig tünék-föl a’ hold egy déli éjnek világosságával, legottan jelt ada Henriquez a’ várost két oldalról megtámadni; a’ csatazaj ezen vésszel fenyegetett pontokra hívá az őrsereget, ’s mintha az ég is segítené őt, egyszerre elborult, ’s egy éjszaknyúgoti vihar járhatatlanná tette a’ Mondego’ felduzzadt árjait; de félelem nélkűl ereszkedék bele Csaba embereivel, ’s rövid idő alatt tömlőiken a’ városba értek, mert a’ vihar ’s a’ falak ellen törő hadi vész itt mindent messze űztek a’ partoktól. Legottan kiszállottak a’ magyarok, ’s a’ folyóhoz legközelebb kapura rohantak. Ennek őrei, mór öltözetű katonákat látván, inkább ügyeltek a’ külső ellenségre, midőn barátiaknak vélt szablyák ragadák-ki csalódásokból. Hirtelen leszaggatá Csaba a’ kapu’ zárait, Henriquez’ csapatjai az adott jelre berohanának, ’s elfoglaltaték Coimbra. Kevés idő mulva a’ bájvidékű Cintra, és Portugal’ későbbi fővárosa Lizbona is megnyiták kapuikat Árpád’ diadalmas unokája előtt. Már az Alonzo által ajándékozott földhöz, melly a’ mostani Minho és Taz oz Montes tartományok, Henriquez fegyverével a’ mai Beirát és Estremadura’ nagyobb részét is kapcsolá, hiven esküjéhez, mellyet eljegyeztetésekor tőn. Ezen tartományok később Porto és Cale tengeri városoktól, hol az idegen segédseregek partra szállani szoktak, Portugalnak neveztetett, és az Árpádok’ dicső nemzetségéből Henriquez’ fia lett grófi névvel első fejedelme. A’ következő béke megerősíté Henriquezet mind ezek’ birtokában, ’s még Alonzo Manchával ’s Estremadura’ nagy részével nevelé birodalmait. A’ béke’ ünnepén harmadszor boldogítá Toledo Henriquezet ’s a’ hármas menyekző’ ünnepén bár közös vala a’ boldogság, senki sem érzett annyi üdvességet, mint Henriquez és Thereza.

A’ két Carion és Echacantareguy kiszabadulván a’ velargonai völgyből, titkon és gyorsan utazák keresztűl Castiliát, ’s otthon navarrai váraikba rejték-el magokat Alonzo’ boszúja ’s a’ világ’ utálása elől. Echacantareguy hiába ingerlé urait a’ boszúra, hatalmas pártolójok’ elfogatása jobban megrémíték gyenge lelkeiket, mintsem a’ boszú’ hő vágyát félelmök el ne nyomta volna. Ők, kik Garcias’ tanácsát vakon követve, elébb megkérték Cid’ leányait, ’s azután, hogy királyi rokonok’ boszújának eleget tegyenek, a’ temérdek kincseikkel menyekzőjökre útazókat rablói módon megtámadták, azokat Henriquez nélkűl mindenektől megfosztandók; kik később a’ magyar herczeget orgyilkolni törekedtek, ’s végre Garciassal Alonzo’ országai és családja’ veszedelmére árulásba bocsátkoztak, most, mint félénk állatai az éjszakának, homályba vonultak, örvendezve ha ottan békében maradhatnak. Echacantareguy’ minden unszolásai kevesek valának fölbátorításokra. Csodálatos vala látni előbb minden gonoszságra készségöket, ’s most a’ mély ellankadást, mellyből még a’ boszú’ hatalmas vágya sem birta lelkeiket fölrázni; de fogva volt Garcias, minden tetteik’ vezére, nélküle ők csak mozdító erejöktől megfosztatott gépelyek voltak. Garcias’ szándéka volt Navarrát nagyítani, ezért nőül akara egyet Alonzo’ leányai közűl; Cid hazafilag ellenzé a’ Castiliának ártalmas tervet, ’s az semmivé lett. Most Navarra’ érdekeivel akará Cidet összekötni, azért szerzé leányai’ házasságát a’ Carionokkal; de látván, hogy azok így Castiliához szegődnek, kényszeríté a’ tanácsától vakon függőket ön jegyeseik’ elrablására, hogy így Cid’ leányait és temérdek kincseit hatalmába kerítvén, a’ bús atyát tervei’ előmozdítására szoríthassa. A’ Carionok hazafiságból is vitték a’ gonoszságot véghez, mint hitték, Navarra’ javára; annál inkább, mert Garcias azt hazudta, hogy Cid adott szavát megtörvén, leányait másokkal tartandó mennyekzőre viteti Burgosba.

„Jól van tehát, sennorok! – mondá egykor az urdazi várnagy, látván biztatásai’ foganatlanságát. – Ha uraim eltűrik a’ gyalázatot, elválasztom ügyemet az övéktől; mert ereimben hevesebb az eszkualdunak vér, mintsem hogy legkisebb cseppje is véres boszút ne forralna.” – Magosra emelve gyilkát: „Ezen vasat Navarra’ szikláin köszörültem, de azon szikláknál keményebb szándékom, ’s e’ tőrnél élesebb gyűlölségem.”

,’S hol reményled őt elérni, tábora’ közepében, vagy Toledo’ királyi lakában?’ kérdé Miguel.

„Egy jó döfés mindenütt halálos; de táborában ’s Toledóban, hol minden ösmer, nem fogom őt fölkeresni; majd más helyre hozza őt a’ boszú’ angyala, ’s addig mintegy halálos gondolat, fogom lépteit őrzeni. Isten veletek, engem vagy soha, vagy Henriquez’ vérétől ázottan láttok-meg.” Ezzel ment, ’s urai, bár újabb bajoktól féltek, nem merék tartóztatni. Echacantareguy’ forró navarrai vére, mint maga mondá, boszú után kiáltott; ő Henriquez ellen már urdazi meggyaláztatása óta véres gyűlölséget táplált, mit a’ több megrontott boszú-tervek még inkább neveltek;^* azon emberek’ száma közé tartozott, kiknél a’ szándék’ megsemmisitése csak nagyobb inger a’ kivitelre. Ő addig meggyalázottnak vélé magát, míg szégyenét ellene’ vérével le nem mossa. Zabolátlan szenvedélyei mint egy őrültté tevék őt, ’s jelenje csak a’ boszú’ gondolatja, ’s jövendője a’ boszú’ reménye volt. E’ fölött nagy hazafiság lakott keblében, ’s tudta, hogy Henriquez, valamint oka Garcias’ fogságának, úgy nagy gátja a’ herczeg’ Navarra’ nagyítására irányzó terveinek; el akará tehát nem csak maga, de honja’ ellenét is irtani.

Henriquez’ grófságának Guimaraens leve fővárosa. Egy őszi nap’ délestén pompásan vala a’ város kiékesítve; az útczákat lombok és virágok fedék, tarka szőnyegek függöttek az ablakokból, míg a’ kapukon, tornyokon és házfedeleken zászlók lobogtak az ország’ színeivel; a’ lakosok ünnepiesen öltözve tolongának számtalan idegenekkel vegyesen, kiket az ifjú fejdelem-pár’ látása csalt Guimaraensbe; mert ma váratott Henriquez Therezával fővárosában. Egy zarándok, kopott öltözetben, láthatólag fáradtan botjára támaszkodva, szólíta-meg egy külsejére nézve nagyobb tekintetű polgárt: „Sennor! én messze földről jöttem látni azt, ki, reménylem, hazámat is kiszabadítja a’ hitetlenek’ kezéből.”

,Jámbor zarándok! – felelé ez – honnan vezérel útad?’

„Algarvéból szent Jakab’ sírjához – monda a’ zarándok – ’s most vitéz grófotokat akarom látni; mutass egy alkalmas helyet nekem szegény utazónak.”

,Állj e’ kőre házam előtt, itt csak két lépésnyire megy-el don Henriquez.’ A’ zarándok elfoglalá a’ helyet, ’s azon perczben a’ harangok’ megkondulása ’s a’ nép’ örömzaja jelenték Henriquez ’s neje’ megérkezését. A’ mindig nevekedő „éljen!” kiáltások hirdeték közelítését, ’s a’ zarándok meredten feszíté szemét azon pontra, hol Henriquez legelébb szemébe tünő vala. Közvetetlen a’ gróf előtt lovagok jövének szabadon tartani az utat; Henriquez hölgyével gyalog ment, részint a’ szorongás miatt, részint hogy népének magát közelebbről mutathassa. Alig érkezett a’ zarándok’ közelébe, ez tüstént elhagyá helyét, ’s térdeire veté magát a’ gróf előtt. „Irgalom, nemes gróf, irgalom nekem és hazámnak!” kiáltá könyörgő hangon.

,’S miféle irgalmat kérsz tőlem, jámbor zarándok?’ kérdé Henriquez nyájasan.

„A’ boszú’ irgalmát!” dörgé a’ hirtelen fölemelkedett zarándok, ’s épen olly sebességgel emelé ruhájából kirántott tőrét a’ gróf ellen, őt bizonyosan átdöfendő, ha Csaba, most már coimbrai kormányozó, kit a’ menetel’ háborítása fölboszantott, a’ zarándokot vizsgálván, nem lelte volna azt Echacantareguyhoz hasonlónak; azért vigyáza mozdulatira, és mihelyt a’ gyilkot emelni látta, tüstént megragadá karját, mire többen összerohanván, az orgyilkos első haragjok’ áldozatja lett; összeszabdalt testében alig lehete megösmerni Echacantareguyt.

Ezen eset volt az utolsó szerencsétlenség Henriquezre, ő sokáig kormányozá országát, ’s élt boldogúl bájos Therezájával, kit maga is lovagilag, okleveleiben, legszebb és legkedvesebb feleségének nevez. Már fia, Alonzo Henriquez, királya lett Portugalnak, ’s így jutottak Árpád’ maradéki ezen szép ország’ királyi székére.^*

Mór (maurus), és szerecsen (saracenus) nevek alatt a’ Spanyolországot meghódító arabok és afrikai maurok, nem, mint ma hibásan szokás, Afrika’ fekete lakói értetnek. – Babieka neve Cid’ híres lovának, és Co1ada kardjának. – Vaszk és Eszkualdunak neve azon népnek, melly a’ navarrai királyságot, és a’ vaszk tartományokat (Alavát, Biscayát és Guipozcoát) lakja. – Alhambra, Granadában, Alcazar, Malagában fényes palotáik a’ hajdani mór-királyoknak. – Sierra spanyolul hegysort jelent, Sierranosz hegyi lakót.