Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Fogadd baráti forró üdvözletemet! Vagy én forgok a’ világgal, kedves Náczim, vagy az velem; de hogy nyugtát valamellyikünk megunta, annyi bizonyos, mert én, kit mézes buzán is alig lehete vala Pestről elcsalni, csak gondold! én tél’ közepén egy egész napi utazásra szántam magam’, a’ mi több, kis városba menendő! Előtted ugyan, ki magad is a’ falusi csendet szereted, hiszem, hogy ez valami csoda újság, millyennek én írom, nem lehet; de ott hagyott barátim előtt megfoghatatlan e’ változás. Okait találgaták, ’s jobbadán oda járultak a’ vélemények, mintha engem valami parlagi nympha bájolt volna ki magához körükből, ’s gondolom, e’ lépésemmel némelly estveli kávé-társaságoknak hagytam is egy fejtörő talányt, mellyet megfejteni, Sasdy generálnén kivűl, nehezen fognak, ’s ő felőle is igen fölteszem, hogy kulcsot adni hozzá másoknak nem örömest fog.

Farsangi jó kívánságidat köszönöm, de csak, mert a’ tiszta forrást kebledben, honnét buzganak, ösmerem. Különben jelenthetem, hogy a’ teljesedés’ közel pontjától, nem tudom búmra-e vagy örömemre, egy kis közbe jött eset engem ismét tova hajtott. Jól tapogatsz, kedves Náczim, ’s most szinte pirulnom kell, hogy mit őszinte tollamból már rég’ kelle vala értened, csak találgatnod lehet, – én Laurához – no! – közelebb álltam tán, mint máshoz. Álltam! jól megértsd, ’s itt a’ múlt időt illő figyelemre méltasd, mert ez fölvilágosít; valamint én is nem bizalmatlanságból, inkább könnyelmű gondatlanságból elkövetett hibámat avval leszek helyre hozandó, hogy, ha türedelmed van, szívem kronikájának multját, jelenét és jövőjét veled tudassam.

Fogod, elhiszem, az enyémet is ösmerni, egynek azon keblek közűl, mellyek gyúlékony, inkább lobbanékony természetöknél fogva olly mohon ölelnek mindent, mi szép, mi magas, mi a’ finom belső húrt közelebbről érinti. ’S így történt, hogy Laura’ hősének fölavattatnom kevés munkába került. Ő muzsikál és rajzol, melly két tulajdon engem magamból hamar kiemel. Ehhez még csak egy kis költészeti szellem kell, hogy kész legyen a’ szív-román,^* ’s összecsapjon a’ fenn lobogó két láng, nyájas ég alatt, a’ tiszta aetherben, igazolván, hogy a’ házasság égben köttetik. Laura pedig lelkesedve hallgatá, ha nehány dalaimat, ’s más jobb költőinkéit előtte felolvasám. Anyjának ’s nénémnek kedves vala a’ frigy, mellyet tudtunk nélkűl magok szövének; ’s rövid időn mint mátkák kiáltatánk-ki a’ városban. Oh de az ember, barátom, ’s kivált az asszony, furcsa műve a’ teremtőnek. Ez, ha tovább nem építhet, újra ront, csakhogy nyugta ne legyen, csakhogy változhassék. Egy társaságban, hol néném, egy kis roszúlléte miatt, meg nem jelenhetett, a’ generálnét, mint rövid időn örömanyát, üdvözlik. Ő mindennapi fogásokkal téreng-ki előlök, azok nem tágítanak, míg a’ szerencsétlen végre elég gyönge lesz így nyilatkozni: „Mai időben igen olcsó a’ leány, illő szerencsére nem várhat, meg kell elégülnie a’ középszerűvel is, ki férjűl ajánlkozik.” Erre egy dáma rögtön főfájást kap, mi a’ társaságból haza kényteté, e’ helyett még is néném’ látogatására jő, hogy ő lenne az első, ki a’ generálné’ szavait hív-, inkább tán hűtelen költői nagyságban előadhassa. A’ következést gyaníthatod. Más nap tüstént egy kis levelke megy nénémtől a’ generálnéhoz, ezeket foglalva magában: „Kedves angyalom! Kisasszonyát én még eddig elég drágának tartottam öcsémhez; hallván azonban olcsóságát, azt kell gondolnom, hogy gyöngyei és kövei is, mellyekben eddig fénylett, hamisak. Miután hát maga is, angyalom, öcsémet olcsó kisasszonyához is csak középszerűnek, kivel méltóbb’ szükében elégülnie kell, tartja: én részemről érdemesebb vő-keresést ajánlok; öcsémnek pedig, rajta leszek, hogy drágább menyasszonyt szerezhessek. Ezzel százezerszer csókolva maradok ’s a’ t.” – Tovább nem kell magyaráznom; még csak ezt említem, hogy ez idő óta néném a’ társaságokból, mellyekben a’ generálnéval összejőne, kimaradt; nekem Laura’ látogatása tiltva lön, ’s miután nélkülözése semmi nehezemre nincs, úgy gondolom, az egész frigy könnyen fölbontható volt. Néném azonban ezzel még kielégítve nincs, szerinte Laura’ leányságában, ha lehet még e’ farsangon, meg kell házasodnom, mégpedig gazdagon, hogy boszúja teljes lehessen. ’S ím e’ czélból kelle most nekem Pestről e’ kis városba jönnöm, mert itt egy igen gazdag távol-rokonunk él elvonultan, ’s szinte homályban, egyetlen leányával. Velök itt új rokonságot kell kötnöm, a’ kis városi leányt nagy városi széltől elkapatnom, vérség’ útján szívébe lopódnom, ’s a’ többi néném’ gondja. Helyezetem másnak tán nem volna legnehezebb föladat; de én kétlem a’ vállalat’ leendő sükerét. Olly szűk, olly érdektelen óság itt minden, hogy kivánatim tévedező utasként bolyongnak a’ sivatag’ sötét éjében, kilátás nélkűl. Rózát a’ mi illeti, egyébiránt tűrhető volna – – de hogy a’ történet’ folyamának elébe ne vágjak, fölebb kell kezdenem, reménylvén szíves türelmedet. Estve későn érkeztem, járatlan a’ városban, ’s így udvarlásomat bátyámnál holnapra halasztva, fogadóban vevék-föl éjjeli szállást. Ez egy hangya-fészek volt, alig kaptam szolgát, ki szobát nyisson, mert ez estén az első nyilvános tánczmulatság tartatandó a’ fogadó’ tánczteremében. Kivánva ajánlkozott az alkalom, ’s eggyel több okom lett bátyámhoz egyenesen nem szállni, gondolván, hogy bálkészületű házhoz vendég jókor sohasem mehet. Ruhát válték ’s ez alatt kezdődött a’ bál, hova én is bementem. Megjelenésem, mint új üstökösé, kiváncsi kémmé varázsola minden szemet. Egész társaság ösmerős, én egyedül ösmeretlen benne – lehetett-e is ez másként? Én csendes-komolyan vegyülék közéjök, ’s a’ minek leginkább örülék, egy pillantatra ’s tisztán fölesmerém bennök legalább a’ kis várost. Az a’ nyíltság, kedves Náczim, azon őszinteség, mellyel te olly örömest hagyod bélyegeztetni vidéki helyeinket – oh ezek, barátom, fölötte divatoznak, nem tagadhatom, társas köreitekben; csak azt ne véld, hogy ezek amaz eredeti kiadásbóliak még! Után-nyomás megvesztegetve adá ezeket át édes jelenünknek, ’s hidd-el, hogy e’ mellett még igen is fonákúl használtatnak. Ezen nyiltság olly együgyű pongyolán üle itt^* a’ mesterkélt báli alakokon, hogy én egy tekintetre megösmerém: ez nemes, az polgár; ez tudós, az kézmüves; ez orvos, az ügyvéd; ’s tán még abban sem hibáztam sokszor, ez és az millyen vallású. Többet mondok: megösmerém húgomat, kit soha sem láttam, mert próbául tánczra kérvén, kosarat adott. Hogy is mehetne az itt leggazdagabb Halmossy Róza kisasszony egy ösmeretlennel, ki isten tudja még nemes-e vagy pór? Most egy kis szőke tűnt szemembe, ’s mondhatnám, úgy varázsola maga elébe táncz-kérésre, mi jutalmazva is lőn. Csak ez egyszer, gondolám, csalna emberösmeretem, ’s előbbi daczos szépem egy neveletlen pór, emez egy finom, müvelt, magasabb rangú, ’s a’ keresett húg lenne! De ez lehetetlen, súgá belől a’ szigorú biró, ez angyal, e’ személyesített szerénység – ez polgárleány! Pedig milly leány, barátom! ha a’ mennynek minden dicsőségét nyitva mondom arczán hordoztatni; ebből még csak azt értheted, hogy szép. De nem a’ büszkén hordott fő, nem a’ tűzzel villogó szemek, nem az arcz-rózsák, nem a’ deli termet csupán: hanem azon utánazhatlan nyájas szelídség, melly mosolyodtába, pillantatiba vegyűlten ömlik-el arczán, teszi őt bájolóvá. Szünet alatt egy sétálás vele juta boldog részeműl. Szava olly nyájas, mint tekintete, lelke olly átható, mint külseje. Beszédén a’ németes kiejtés észrevehető, de ez magyarságát, melly azért tisztább sok született magyar nőkénél, épen úgy kellemesíti, miként egy kis szeplő néha a’ síma arczot. Képzelheted, mennyire köz tárgyává levénk sétáltunkban a’ kiváncsi szemeknek. Mindannyi elhaladó pár szemünkbe tekintett, és keményen, hogy szép társnémnak folyvást földre szegzett szemekkel kellett jőnie. Kivált ama büszke szép viselé mulatságosan magát. Ő elhaladtakor, mi pedig gyakran történt, leánykámra, onnét rögtön tűkörbe tekintett, tán egymást méregetve. Látám, együtt érzém a’ kínt, melly a’ szegény leányt ezekre belől marczanglák, ’s fölmentve nehéz sorsa alól, egész illedelemmel anyja mellett hagyám. Egész bál’ érdeke megsemmisűlt előttem, ’s mit teheték, mint hogy úton is törődve, nyugasztalandó nyoszolyámba dőljek. Álmomat a’ muzsika’ közel harsogása szaggatá félbe, ’s csak a’ bál-nép’ egész haza takarulta után lehete egy kis nyugalmam. Ezeket még báli mámoromban írom, két óra múlva bátyámhoz menendő, honnét a’ közelebbi postán többet. Vagy ez is sok volt, úgy-e? Csókollak.

Tizenegy órakor dél előtt bátyám’ fölkeresésére indulék, kit, mint első rangú urat a’ városban, föltalálni nem sok fáradságomba kerűlt. Ott ült, busásan füstölve, egy kis asztalka mellett, schach tábla előtt, az öreg úr, szinte erőszakosan szorulva asztal és ablak-szeglet közé. Mélyen látszék figuráiba merülve, mert köszöntésemet nem hallá. Közelebb menék, ’s ismételt köszöntésemre rögtön előtte termésem úgy megrezzenté, hogy hirtelen kelni akartában bal kezével egy rózsa-cserepet az ablakból, hasával pedig figuráit dönté-le az asztalról. Ez hagyján! de most már magam is megszeppentem. Szegény bátya jajdulva rogyott székébe vissza, mert a’ lehullott cserép fájdalmasan érinté podagrás lábát. Én a’ szép rózsa’ mentésével, melly bizonyosan hugomé, akarván némileg kármentesíteni a’ véletlen zavart, bátyám’ egyik lába felett asztal alá hajoltam a’ cserép után, melly mozdulattal a’ még sértetlen lábon is fájdalmat okozva, az öreg új jajdulással felugrik, ’s én ő és az asztal közé szorultam. „Irgalom, kedves urambátyám, mindjárt megfúlok, ha ismét le nem ül!” kiáltám alulról; mit csakugyan kis tágulás követvén, én virág-cserepemmel fölegyenesedém az asztal alól. E’ közben két ajtón két külön alak, ’s pedig az egyik tűzzel rohan-be ’s felkiált „Istenem!” a’ másik csendesen lépdel-be, egész hideg vérrel mondva: „Per amorem dei!” A’ sikoltó azonban szintolly sebbel mint berohant, visszavonult, a’ másik kimért léptekkel közelg hozzánk egymásra bámulókhoz:

„Quid agitur?”

,Uram!’

„Bocsánat!” hangzék ismét egyszerre hármunktól, a’ nélkűl, hogy e’ fölkiáltások világosságot adnának.

„Kedves urambátyám, különösen örűlök, hogy van szerencsém…” kezdém én.

,Honnét?’

„Urambátyám?” mondák ők. Én átnyújtám néném’ levelét, mellynek olvasására az öreg úr feledni látszék podagráját.

,Isten hozta! így már kibékültünk’ – ezzel felém nyújtá jobbját, mellyet én lelkes magyarán szoríték, csókolására hajolva a’ szíves öregnek; de ő jajdulva hanyatlott székébe. Ujra bocsánatért esdeklém, ’s ő fájdalmasan panaszlá, miként kínos köszvénye, már több év óta, szegényt szinte kirekesztőleg a’ schach asztal mellé kárhoztatá, ’s minden kis érintést fájdalmassá tesz. Most bemutata az összetett kezekkel bámuló sovány alaknak is, és csengetett, de senki sem jött. Én szolgálati készséggel „Mit parancsol, drága uram bátyám?” a’ közel ajtóhoz ugrám, hogy valakit beintsek; de ott pipere-asztala mellől ijedten ugrék-föl a’ pongyola kisasszony ’s tova suhant. Szöktét nagy zörej ’s egy kis öl-eb’ sikoltása követé. Én csendesen visszaléptem.

„Egész confusiót hoza házunkhoz;” mormolá fogai közűl a’ még ösmeretlen úr.

,Nem csoda, városról jő, egy kicsit szeles!’ válaszolt bátyám, ’s mankóját véve kisántikált, kettőnket hagyva a’ szobában. Szeles tehát és confusus? gondolám, míg szótalan egymásra bámulánk, hogy jöhettem én e’ két idegen kategoria alá, meg nem foghattam. Tán a’ tegnapi kép lebegett előttem, tán valami hasonlót láttam a’ tünő alakban? Boldog csalódás! ah én még száz illyet gondoltam, sejtettem, reménylettem volna, de melancholicus társam félbe szakasztá a’ csendet.

„Ja-ja!”

,Igen ám!’ de mit is mondhattam egyebet?

„Mi az, könyörgök?”

,Az az, hogy én még azt sem tudom, kihez legyen szerencsém.’

„No biz’ ideje… ’s most szelenczéjét, melly egy hason-szenvi gyógyszertárnak elég volna,^* elővevé. – Én… most ráütött ’s kinyitá – dicsekedés nélkűl szólva… most két újja közé egy jó adag burnótot veve – Joannes Baptista Librarius, alias Könyvessy, cum duplici s et y, aa. ll. ac philosophiae doctor, gymnasii hujatis director, rhetorices et poeseos professor publicus ordinarius”^* ’s most mint dolgát jól végzett, egész elégüléssel ’s huzamosan szippanta.

,Igen örülök, drága director úr, hogy szerencsém lehet!’

Ő némán meghajtá magát, ’s tetemes szelenczéjét mély zsebébe rejtvén, a’ közel székre mutatva: „Tessék leülni!” És én leültem.

„Igen hideg idő jár.”

,Valóban; de hisz így jó a’ farsang.’

„Ecce! igaz bizony, most farsang van.” – Egyet ásított.

,Tegnap szép bál volt a’ fogadóban…’

„Hallottam. Egy pár studentet már be is csukattam miatta. Még úgy szólva gyermekek, ’s per amorem dei! már vétkeznek.”

,’S vétek volna ott megjelenni? ugy zárasson-be director úr engem is – és tán a’ kisasszonyt’ mondám vontatva.

„Ha disciplinám alatt volnának, igen is. Mi haszon, mi üdvösség az efféle időtöltésekből? testöket rontják, szíveiket... per deos immortales!” most erősen és mérgesen szippantott.

Én szép szőkémre gondolék, áldva sorsomat, hogy e’ veszedelmes disciplina alá nem engedett. Mély csend. Director úr indulatban látszék, én az ajtó-nyilásra vártam. A’ papa bizonyosan leányát akará bemutatni, azért ment-ki, ’s az nyilván még nem volt felkészülve, azért nem jött-be. Végre csakugyan nyílt az ajtó, ’s az öreg úr’ karján egy pipes dáma, bál után reggeli öltözetnek igen is pompásan, lépdelt-be azon. Társam e’ pillantatban készűlt, hosszú ásítás után, szelenczéjét veregetve, valamit kérdeni; de én erre nem ügyelve, a’ bájoló szép kéz’ csókolására siettem. „A’ leányom! – Bíbory bátyád!” monda kölcsönösen mutatva ránk az öreg úr.

,Édes bácsi!’ „Kedves húgom!” e’ bizalmas fölkiáltásokra bátorulánk mi, ’s én boldog! kézcsók helyett egy szives, de magában értődik, csak rokoni arcz-csókot nyerék.

Director úr boszúsan távozott, ’s mint elvonúló vész’ dörgése a’ távolból, hallatszék a’ „per deos immortales!” mormolása a’ távozónak ajkai közűl. Mindjárt derültebb lett egünk. Róza, mint szakadozott felhők közt bukdácsoló nap, én rajtok hét szinű szivárvány, az örök tűz’ jelképe, a’ papa mint csendes borulat, mellyből semmi zivatar nem fenyeget; illy nagyszerű égi tűneményként állánk mind hárman, addig – míg le nem ülénk. Bátyám egykét kérdést tőn néném’ hogyléte felől, mellyre, mint lassú bevezetésre, Rózának Pestről ’s az ottani bálokról tudakozódási, könnyű á la Strausz^* keringőkként következének. Ítéletemet a’ leányról még felfüggesztem; annyit tudhatsz, hogy türhetően érzem magamat körében, még csak egy napos vendég. A’ fogadóból egészen hozzájok hurczolkodám, ’s teljes reménnyel vagyok, maholnap egészen házivá válhatni közöttök. Tűrd szívesen hosszas soraimat, ’s türedelmed’ bére jövő postán – meg ne ijedj! – ismét egy levél.

Hogy vagy, lelkem, a’ hosszú farsangban? Magyar Sprichwort*¹ szerint,^* minél hosszabb, annál rosszabb; de én azért nem panaszolkodhatom, elég vígan mennek napjaim. Csakhogy, tudja isten, az a’ csupa vígság is magában nem sokat ér. Nem tudom én, mint van, most egy interessant kép sincs városunkban; de bezzeg jött most egy új chapeaunk! Múlt szerdán az Arany-lúdnál volt bálunk. Én is jelen valék. Tudod, semmi kilátás! Hát egyszer úgy tíz óra felé csak jő ám egy Ausländer forma ösmeretlen; sokan zsidónak tartottuk, ’s ím egy körülfordulás után egyenesen hozzám, tánczra kérni engemet. Itéld-meg, angyalom, tehettem-e okosabbat, mint hogy kosárral utasítsam-el? Más nap igaz hogy megbántam, de ki tudná a’ jövőt ’s ösmerhetné az ösmeretlent – nem igaz? Az embernek tonust^* is kell tekinteni. Tőlem Wiesner Emelkához folyamodott, ’s megnyeré; de ez egészen más. Ő menjen a’ ki viszi, de helyemen, hiszem, hogy senki másként nem tehet vala – nem igaz? Emelkával Raststund^* alatt sétált is, és mi meg nem tudhatók, ki? Ez igen auffallend^* volt, pedig isten látja lelkemet, nem irigységből, de én bár mint iparkodtam elnyomni, mindig nevetnem kellett, meddig őket együtt láttam. Ugyan kiválasztotta, gondoltam. Tudod az egész leány egy kis Gánzedli,^* szörnyű einfältig^* teremtés, tán ösmered is a’ gyógykúti bálokból, ott szokott lenni. Az anyja iszonyú eitel^* egy asszony ’s örömest tolná leányát úri assembléekba, mikor csak lehet, de unbegreiflich,^* mint tűnhetik igaz gyöngy ’s arany láncz nélkül valaki szembe. Igaz, hogy mit rá vesz, úgy ziemlich^* jól áll neki. A’ bálban fejér atlacz volt rajta, rózsa-maschlikkal ’s Kopfputtzal,^* igen einfach^* magában, de egy szappanos leánynak talán atlacz ruha nem is competálna – nem igaz? Egy darab idő óta Sallangosy kapitány csapja neki a’ court,^* de ez most, szerencséjére az új Courmachernek,^* nem volt jelen, másként tán duellum is lett volna belőle. Hanem én addig írok, addig fecsegek, hogy a’ javát majd ki is hagyom. Másnap az ösmeretlen délfelé nálunk terem, ’s az Bíbory Gusztáv Pestről, és – de majd magadnak többet beszélek felőle. Most csak azt írom még, hogy kedvéért a’ papa jövő szerdán bált fog adni, mellyre téged is, édes mamáddal együtt, szívesen elvárunk. Eljőj; majd jól mulassunk. Wiesneréket is hívjuk, nekem van okom rá. Sallangosy is itt lesz, előre örülök rá. De el ne maradj, lelkem, addig is csókollak!

U. i. A’ bácsit Emelkával váltig sekirozom, nem tudja hogy itt lesz, majd annál nagyobb Verlegenheitba^* hozza a’ reménytelen Überraschung!^*

Drága nénikém! Anyailag gondoskodó szívessége, midőn egy oldalról nagysád’ kivánatinak teljesültével elégült gyönyörre ébreszti szívemet: más oldalról igen tisztelt drága körének nélkülözésével, megvallom, bús-komoly pillantatokat is idéz előmbe rózsás jelenemből. Rózsás jelen! milly tavaszi gondolat tél’ közepén! Érzelgő fiú! gondolja magában, csendes mosollyal, nénikém, milly bohó vagy, ha hó és jég között is rózsákkal álmodol. De nem boldog-e egyszersmind? teszem én hozzá, hogy illy üdvözítő hitben altathatja zajlódó szíve’ nyugtalan érzelmeit, ’s a’-vagy nem lehet-e e’ gondolat képe a’ tavasz’ azon első lepéjének, mellyet a’ természet’ közelgő langy ege csalt-elő rejtekéből, hogy lenne a’ szemérmes ibolya’ közel virultának szelid hirdetője! Nagy városinknak illy előpostákra nincs szükségök, ők mesterséggel, mint fűtött meleg ágy, kényök szerint virágos tavaszt idéznek elő, míg a’ kisebb külvilág csak természettől vár nyilásra. Azért is tán annyira bélyege feszesség és erőszak ott az örömeknek, míg itt a’ várt rózsa szebb éldeletet nyújt az epedő szíveknek. Nagysád ért engem, ’s én ez édes hittel büszkén elégűlök.

Halmossy bátya igen szívesen lát, de tehetne-e másként olly magas ajánlatra, mellyel nagysád utamat a’ legboldogabb czélhoz juttatni kegyesen gondoskodott. Ő, a’ szánandó, sok örömeitől el van zárva az életnek örökös nyavalyája miatt, ’s én ohajtanám, hogy egy értelmes orvosa akadna, ki beható itélettel felfogván baját, legalább ritkítni, csillapítni tudná gyakori súlyos szenvedésit. Rajta leszek, hogy tavasszal Pestre csaljam; én dr. Z… barátom’ velebánásának a’ legkivántabb sükerét reménylem. Róza hugomról még nem merek itélni, nagysádtól tanulván az efféle hirtelenkedések’ fonákságát. Ő mind e’ mellett engem sokszor földerít, ’s könnyű víg szeszélye, gyakori nehézkedvűségemmel, úgy látszik, szerencsés ellentételben áll. Azonban jövőnk a’ sors’ titkos kezében van, hiszem, hogy nagysád illy fontos vállalat körűli vizsgálódásokra időt engedend. – Van még köztünk valami Könyvessy iskola director, távol rokon a’ házhoz, ki néma schach játékával legjobban tudja mulatni a’ bácsit. Azért, egy év óta itt lakó, egészen házivá lett. Különös természetű, római szellemben burkolt lélek, ki egy fiatal leány mellett, milly Róza, sok titkos mulatságára lehet a’ tetteire figyelőnek, millyen én vagyok. Kedvemért szíves volt a’ bácsi egy házi mulatságot adni, melly igen jól ütött-ki. Róza, a’ gondos gazdasszony’, víg társalkodó’ ’s jó tánczosné’ szerepeit a’ társaságnak teljes elégülésére vitte. Színetlen jó kedve az egy rangú, nem keverék társaságnak, szükebb szobában, czigány-muzsika mellett is könnyen felejtetheték velem a’ pesti pompás redoute-teremet, pontos orchestrumával. Oh ez egy felejthetlen édes éj volt, drága nénikém, mellynek homálya, bár milly fénypontján is életemnek, ragyogó pompával fog tündérkedni emlékemben, ha az sötét fátyolával borítandaná is ifjú napjaimat, alatta rózsát ’s nefelejtset ápolandnak bánatos könyűim, jeléűl, hogy éltem ’s emlékezem! Legyen szíves, nagysád, békén türni csapongásaimat. Nem a’ szilaj kebel’ duló kitörési ezek, inkább a’ jövőjét sejtő félelmes szív’ aggodalmai, mellyek a’ távol czél’ érdekét nevelik, tettre ébresztve a’ csüggedendő’ lelkét. Hallgatok, hogy rejtvénnyé ne váljék levelem nagysád előtt. Vannak olly pillanati az életnek, mellyekben érzelmink’ legértelmesebb tolmácsa a’ némaság! Kezeit csókolva, magas kegyeibe ajánlott, vagyok – ’s a’ t.

Most végeztem, ’s neked őszintén megvallom, kínnal végeztem, egy levelet Pestre, nénémhez. Oh, barátom, mi kincset bír az ember egy megbizott kebelben, milly rideg volna az élet egy testvéri szív nélkűl. Érzem kínját az alakozásnak; egy hosszú óráig – mert eddig tarta a’ levél-írás – gyötre a’ nehéz szerep, mellyet a’ nélkül, hogy rá a’ sorstól hivatva volnék, kelle játszanom. ’S most letörölve a’ nehéz verejték-cseppeket homlokomról, átömlöm kebledbe, te hű, fogadd fellázadt érzelmeimet, mellyek kívüled mindenütt üldözőre, rokonra sehol sem találnak! Levelem’ némelly helyeit magam is alig tudom felfogni, sötét kétség ül azokon, tán jótékony homállyal fedve az alattok lappangó indulatot; máshol hazudnom, majd ismét színlenem kellett, hogy el ne áruljam magamat, ’s félek, hogy még is sok helyett gondatlan valék, hogy en betűim kiáltanak vádat ellenem. Képzelem, mint bámulsz ezen sorokon, de halljad és itélj!

Róza nekem nőül van szánva, ide czéloz elküldetésem, ide az öreg bácsi’ irányzati ’s maga a’ leány’ viselete. De nekem itt olly sokat kell látnom, mit látni nem kivántam, olly sokfélét hallani, mit hallani nem szeretek. ’S még is mind ezt kellemes alakba burkolni, ’s még is mind ezt kedvező színekkel festeni! ez a’ nagy feladat lelkemnek, melly pilláimról álmot, lelkemről elégűlést rabolva gyötör. Te lepletlen fogod venni a’ valót, előtted feltárulnak szívem’ legtitkosb rejteki, ’s ez egy az, mi jelen-létemet még életnek hagyja nevezni, nélküled én semmiség’ honában képzelném magamat.

Rózának az első báli leány figyelmét el nem kerülte, ’s ő egyike azon gyengéknek, kik a’ jobb szívek’ illyes szentségéből magoknak mulatságot szeretnek csinálni, vagy csupa időtöltésből, vagy győzedelmi vágyból, ’s Rózánál tán mind a’ két eset igenelve lehet. Én hallgaték, vagy egyébről szóltam, ’s így mult-el négy nap, a’ nélkűl, hogy az érintett leányról egyebet tudnék itt e’ városban lakásán kivűl. Most kedvemért házi-bál adaték, számos honi ’s vidéki vendégeknek, kik közűl elég lesz megjelelned Wiesner Emelkát, egy itteni özvegy szappanosné’ leányát, ’s valami Sallangosy kilépett kapitányt, ki közel ide falusi jószágán lakik. Emelkát mult levelemből némileg már ösmered; de felényire sem, hogy magas szelleméről, melly vonzó külsején annyi bájjal ömlik-el, csak legkisebb fogalmad is lehessen. Látni kell őt, és még ez nem elég, – hallani; de még ez sem elég, – birni kellene ez angyalt, e’ gyöngyét nemének, hogy kis körbe szorított nagyszerű charakterét méltóan felfoghassuk! Ama kapitány, úgy látszik egyike azon kapitányoknak, kik vérben ázott zászlók alatt tán dicsőségei lehettek vala ezredöknek; de szelid polgári életbe épen úgy nem valók, miként békés nyáj közé vad farkas nem illenék. Az ember 36–38 évet számlálhat. Magas, jól táplált, izmos test, tekintete elég szerencsés bizonyos nemű méltóság’ álarczába burkolódhatni, melly alatt, mélyebb vizsgálat után, inkább szilaj betyárságot látunk lappangani. Hol kiván, ott tud udvari lenni, de ez erőtetett, mert bele kifárad ’s hamar csapongásokra fajul. Ön érdemét nemessége, bajúsza, sarkantyúja és lovaiban tartja, mert ezekre legtöbb gondja van. ’S az illy ember, oh barátom! mért csupán vadság nem az illy ember? szivében, ha ez csakugyan van, mért szorult érzelem, mért szerelem…? Ámbár ne hidd, hogy ez szerelem volna, egy dúló indulat ez, mellynek örökös zsarolása kín, győzelme rettenetes, mert magának semmi nyereség, másnak halál. Egy illy víjogó ölyv repked pedig az ártatlan galamb felett, ’s a’ kijelelt áldozat – Emelka! Ebből képzelheted a’ báj-özönt, melly e’ leányt égi fénnyel környezi, hogy egy illy szívet lángra lobbanthata; ámbár ez vajmi nyomorú nyeresége szegénynek, ’s én sírni tudnék előre a’ veszendő felett, egészen elfogultlan is, hát így? – sejtheted aggodalmimat. És ő – ’s tán e’ ponton van legmagasabb fokon lelki nagysága – teljesen nyugodt, nyájas egyikhez úgy mint másikhoz; elmellőzést, kellemetlenségeket, mikbe illy társaságban olly gyakran kell ütköznie, elnéz, a’ nélkűl, hogy elégedetlenség, annál kevésbbé boszú mutatkoznék csak árnyékolatban is szelid vonalmain. ’S én úgy tartom, épen ez lassan ölő mérge a’ jobb szíveknek; mert hidd-el, barátom, a’ fájdalom érző kebleket egyként érdekel, bár könyzápor mossa, bár szinlett nyugalom ülje az arczokat. Sőt ez utóbbi eset még kínzóbb lehet, midőn elzárva minden út, a’ szívre fordulnak vissza minden gyötrelmek. Én esküt esküvém lelkemben védelmére a’ boldogtalannak, esküt, melly sorsot határoza felettem. Ezért került olly kínomba nénémnek írt levelem, mellyben Rózát dicsérnem kelle, kit csak a’ mindennapi legközönségesebb mulatságra tűrhetek; ’s magasztalnom a’ bált, hol korlátlan kedv-csapongás játszá a’ főszerepet, zaj és lakmározás, fülsértő hangászat mellett, tevék a’ féketlen jól mulatást; írnom végre, hogy a’ társaság választott úri, polgár-keverék nélkül volt; mert csak így reménylhettem a’ nekem fölötte szükséges maradhatást. Rózát ’s a’ mulatságot valólag festeni, elég lett volna, hogy néném tüstént vissza hívjon, ’s Emelkát csak messzéről is érinteni, elég, hogy komolyan vissza parancsoljon, ’s ez esetben engedelmesség és nyakasság egyként ártana. A’ kapitány valami rettenetes lény. Előre már szereti a’ zabolátlan férj’ szerepét játszani. Ő kényének él, más az ő pillantatihoz mérje tetteit! Lehet-e ennél valami gyötrőbb chimaera egy szelíd nő előtt? Rózával igen szabadon, egész hódolásig társalkodott, hogy a’ szegény polgárleány annál nagyobb kegyelemnek vegye hozzá leereszkedését. Róza elfogadta udvarlását, hogy előttem hódításával fényljék. Én Emelkával foglalatoskodám eszméletemben, némán, részvétlenűl, vele is keveset beszélve, de e’ kevés, erőszakos hatással bírt még is a’ kapitányra. Boszús szemekkel méregete több ízben, gúnymosollyal ragadá máskor előlem tánczba a’ gyengéd leányt, majd ismét Róza körűl csapodárkodott, míg Emelkának mind e’ mellett egykedvűsége, bősz keseredésre lobbantá hősünket, mire köpönyegét nyakába kerítve, a’ leány’ anyjával szólt, ’s annak remegve – jól vettem észre, barátom, hogy remegve – kellett őket követnie. Ismét egy fájdalmas tapasztalás! Az anya gyenge ’s elég hiú, hogy egy nemes rangú vőnek leánya helyett is előre hódoljon. Milly kínos helyezet! Én félek, hogy a’ finom leány e’ viszonyok alatt össze roskad.

Én Róza mellett ültem, némán ’s egyedűl, komoly andalgásban. ’S ím, director úr hozzám sompolyogva – ki hitte volna, hogy studentjein kivűl ennyire terjed figyelme? – „Excessit, evasit, erupit!”^* sugja.

„Ha diákul beszélnek, majd magamra értem” mond Róza.

,Igen, ’s épen önről szólt director úr’ felelék.

„’S mit? szeretném tudni.”

,Hogy össze hányva vetve a’ mai bál’ szépeit, köztök fényes Vénus-csillagként^* ragyog a’ szép Róza!’

Róza a’ director úrnak mosolyogva meghajtá magát.

„Per amorem dei…” felszólalt a’ director úr, ’s én közülök tovább álltam.

A’ mulatságnak ez volt legérdekesebb komikuma. Ott ültek ők ketten, de mintha üres helyemen szellemem állt volna őrt, illő ’s az előbbi távolságban. Director úr mintha bátorságot akart volna venni a’ szólásra; de ez mindig csak akarat maradt. A’ belső harczot kezei ’s lábai eléggé elárulák, ezeket jelentőleg tördelve, mintha most tenne ismét a’ philosophiából doctoratust, amazokat változtatva tevegetve egymásra, legvalóbb symbolumáúl a’ veszteglésnek, mint mikor egy lábbal előre, másikkal hátra lépne az ember. Szája nyíladozott, de a’ nyelv, olly mindenkori elszánt hőse tudományos vitatásoknak, ez úttal a’ járatlan pályán elindulni nem mert. Róza’ háta megűl csak a’ badacsoni vén diófa hibázott, hogy csobánczi név-társának hű képe legyen, olly merengő, olly andalgó mint az, keserveinek elzengése után. A’ szerencsétlen, ha ennyire el nem merűl, szomszédjával szép mulatságot űzhetett volna; de én félek, kedves Náczim, hogy Vénus’ csillaga, ’s az én ajkaimról, zavará így meg, mit én csupán director úr’ kedvéért szalaszték-ki, ’s ő, a’ boldogtalan, nem tuda élni az alkalommal. Táncz kezdődék újra, ’s pseudo-szerelmesim még most is előbbi helyezetökben voltak. De a’ director úrnak sürűbb száj-mozgása sejdítni hagyá már, hogy oratiójával kész. Ezt meghallani fölötte érdekesnek tartám, egyéb mulatságom úgy sem lévén; azért közelebb álltam. És director úr felszólala, mondván: „Venus, a’ görög… per deos immortales!” ez volt kezdete és vége a’ beszédnek, úgy, hogy a’ nyájas kezdetre dörgő vég következnék, mert az elsuhanó tánczos pár jénai czipős lábát tiporta-meg, ’s ezzel mindennek vége lett. Rózát a’ jajdulás fölrezzenté merengésiből, director úr pedig sarokra vonult, hol egész bátorságban lehetének lábai hasonló tiprásoktól. Ez eset legalább gyanúmat, hogy director úr hugomba per amorem dei szerelmes, megvalósítá. Négy órakor reggel oszlék-el a’ társaság.

Ebéd után ma Róza sokat ’s furcsán enyelgett velem Emelka felől. Szappan-buboréknak nevezé őt, melly után haszon nélkűl kapkodom, mert mulékony. Én nagyon nem eröltethetem a’ dolgot, mert Róza’ türelmére még szükségem van, csak arra kértem, mivel már együtt múlatánk, vezetne-be Emelkáéknál.

„Én? – kérdi ámulva, mintha csak most kezdené gyanítani, hogy egy kis való lehet a’ dologban – én nem tehetem, nálok soha sem voltam; hisz’ annyira csak vagyunk, hogy szappanos lányra nem szorúl társaságunk.”

Ösmersz, barátom, ’s képzelheted, hogy e’ nyilatkozásra Rózától, lenne bár angyal, sötét arcczal fordulnék-el, ’s ölelném az első előitéletlen polgár-leányt, hogy maradna tátva minden száj, melly csak üres rangra viszhangoz, legkisebb méltánylása nélkűl szívnek és léleknek.

Tovább is sürgetém a’ bevezetést, ő most is megtagadá. Én kijelentém, hogy magam fogom ezt megtenni; ő tetszést inte mosolyogva; de látszék, hogy nem hiszi. Te azonban fölteszed felőlem, hogy jövő postán Emelkáék’ házáról foglak tudósítani. Isten veled!

Kedves néném! Íme magyarul olvasod levelemet, ’s képzelem, mint mosolygasz ez újságon, de azt is hiszem, hogy hamis okot fogsz neki tulajdonítani. Hímezés nélkűl legyen mondva, ez csak egy próba, miután magamat eddig az olvasásban gyakoroltam, tudnám-e most már gondolatimat e’ tanult nyelven föltenni. Azért holmi hiúságokat felőlem ne gondolj, mintha én ezzel tán valaki előtt fölkapni kivánnék; ösmersz, mennyire szeretem én kis világomon a’ homályt, ’s kivált jelen körülményim mennyire kivánják a’ szerény elvonultságot! Házi dolgainkról szeretnél hallani? Anyánk, hála istennek, egészséges; ’s a’ mi magamat illet, még mindig csak a’ régiben vagyok. Czélzásaid, kedves néném, mellyek múlt leveledet olly vidor alakúvá tevék, fájdalmasan érinték lelkemet. Fájdalmasan, mert a’ könnyű tréfa alatt komoly való lappang, mellynek már közel robogó borúja halálosan rázza-föl álmaiból a’ gyenge leányt. Iszonyodva veszem észre, hogy azon bizonyos kapitányt elég szerencsétlen valék csekélységemre, törekedésim ellen is, figyelmessé tenni, ’s még iszonyúbban most már, hogy anyám is az úri vő felől boldog jövőt álmodva, kedvezőn fogadja az inkább tiltandó hódolást. Ez az ember nem nekem való, egy térben, egy időben mi ketten nem létezhetünk, indulatim az övéivel nem párosulhatnak, szilaj vágyai csendes keblemben viszhangra nem számolhatnak; de hallgatnom kell, mert anyám’ szemrehányási keserűbbek en keservimnél, ’s mert ellenkezésem egy durva lélek’ hatalmas gorombaságinak tesz-ki védetlent. ’S még is sorsom erre kárhoztata, hogy órákat kelljen egy illy kelletlen társaságban majd naponként átkínlódnom. Remény és türelem, e’ két hű barát osztozik gyötrelmeimben, ’s a’ néma éj, melly egyedűl látja szenvedésimet. Kopogás!... tán a’ szív-hóhér?... el kell dugnom levelemet…

Elment! – ’S ki volt itt? Nem a’ kitől rettegtem; egy váratlan, nagyon tisztelt vendég szerencsésíte véletlen látogatásával, mellyre városunk’ első háza is büszke lehet. De engedd kevéssé függőben tartanom kiváncsiságodat, valamit még előre kell bocsátanom. Tegnapelőtt Halmossy uraság bált adott, ’s gondold és bámulj, mi is híva valánk! Anyámat fölötte kedvesen lepé-meg e’ szerencse. Én, ki a’ házi kisasszonyt mind eddig csak útczáról ösmerém, elijedtem ez örömön, mert tudtam, hogy nem őszinteség, nem társalkodási érdek hívaták a’ polgárházat ez úri körbe, inkább egy előre kicsinált mulatság fölöttem oka e’ gúnnyal határos leereszkedésnek. Ott volt Sallangosy is, és én – jól látám – csupán eszköz, őt zavarba vinni mások előtt. Ha valaha, most volt lelki ébrenségre legkínosb szükségem, ’s elszánt bátorsággal küzdék a’ nehéz szereppel. A’ nyomorú emberke, hogy annál fényesebb szerencseként tűnjék-föl előttem, váltig a’ házi kisasszonynak udvarolt, hogy lelkemnek az elfogadt hódolásból vett kínjain ülje negéde’^* vad diadalát. De ez úttal hibáson számolt. Nem is lehete ez másként, mint hogy egykedvű magam előtt figyelmetlen tűnjenek-el élhetetlen erőlködései. Ha kínom volt, csak az lehete, hogy tudám mennyire nem való, mennyire mesterkélt az egész szerep. Derűlt arczomat semmi aggodalom nem bágyasztá, nyájas, mulató valék, mint a’ tünő pillanat kiváná, ’s keresetlen viszont deli mulattatóval gazdagíta a’ történet, érdekesebbel, hogysem mellette más akárkire ügyelni időm lett volna. De milly boldogtalan az én csillagom! ez ártatlan örömem is csak hamar zavarva lön. A’ kapitány, vállalatának sükeretlenségét látva, boszúra lobbana. Mint őrült ragad, hányszor csak alkalmat lát, mellőle, kit nem tűrhete, tánczra; ’s még ezzel sem elégedve, éjfélkor anyámat hazamenésre készti; ő enged, ’s nekem rettegve kellett követnem a’ bőszültet. Házunknál mocskos szidalmak közt zajt üt az idegen – mint nevezé – sehonnai fölött, ’s anyámmal titkos szólalásra külön szobába megy, engemet könyűimnek ’s a’ múlt néhány percz’ kínos éldeletének hagyva, – ’s ez volt még eddig legemberibb tette velem. Egy hosszú óra mulva durva jó éjszakával hagya-el: de ott hagyá az ellenem ingerelt anyát is, hogy a’ bú-pohár csordultig teljék. Anyám, viseletemmel elégültlenségét jelenté, ’s mint játszom-el önkényesen a’ kinálkozó szerencsét. Az a’ vidéki, kinek jó szót adtam, valami pesti élelmetlen gavallér, távol rokon ugyan Halmossyékhoz, de csak élősködni simult ide, amott mindenben már megbukván. A’ kapitány kinyilatkoztatá, hogy neki velem házassági czéljai voltak, de így kijátszatni magát nem hagyja. Berekesztésűl járult még ezekhez egy kemény anyai feddés ’s fogadtatása a’ hiba’ helyrehozásának. Csodálom, hogy ennyi lélek-marczonglás alatt még lélekzeni tudok. ’S most tudd-meg, kedves néném, egy órával előbb ki volt nálam? A’ most leírt pesti, egy finom művelt úr, kinek magas charakterét felfoghatni hosszú idő, szelíd lelkével rokonulni csak pillantat kivántatik. Ne kívánd, hogy többet írjak, lelkem elfogult, lázadt érzelmim akaratommal daczolnak, a’ toll kiesik kezemből… Szánd a’ szenvedő Emelkát!

Kedves öcsém! Nevetve kezdeném levelemet, ha ez írható volna, ’s tudod-e miért? mert az az együgyű kis város, meg az a’ kis mezei bárányka, millyennek húgodat képzelem, annyira elfoglalának. Oh te boldog arkádiai bohó! lám milly kegyes volt irántad a’ sors, hogy illy paradicsomi örömeket engedett neked azon jó emberek közt. Director urat magam is szeretném látni veled ’s Rózával; az valami igen szép volna, ha igazi szerelemféltésbe tudnád hozni. A propos! te igen vigyázatlan vagy, hogy falusi szerelmeskedésedet nekem meg merted írni. Hátha én ezt eddig meg is mutattam már Laurádnak? Várj csak, milly szemrehányások várnak itt tégedet. A’ farsang’ vége nálunk jobb lesz, mint elején várhattuk. A’ generálné utósó farsangon fog egy fényes bált adni, melly csupán katonai lesz. A’ commandierozó herczeget akkorra ide várják, és már az egész udvar levéllel előre meghíva van. Bezzeg van is mozgás a’ dámák és szabók között! Az én barátném még is csak finom dáma. Én két hétig nem láttam azért a’ kis gyerekségért, de olly nehéz volt szívemnek. Téged is sajnáltalak, hogy kedvemért most olly Siberiába^* kárhoztatva vagy, meg a’ szegény Laura is éjjel nappal sírt, mint hallottam; itt hát a’ nagy lelkűt kellett játszanom, ’s tegnap végre meglátogatám a’ generálnét. Oh de milly kitűntetve fogadott! X… grófné ’s a’ Artillerie-obristné közűl ugrott-föl a’ szófáról előmbe, úgy össze csókolt, ölelt, hogy én mindjárt meggyőződtem, hogy az egész dolog csupán félreértésből származott. Magától is hallottam a’ bált, midőn vendégei elmentek, kik csak azért voltak ott, hogy meghívassanak, pedig hiába, a’ grófné kimarad, az obristnét is csak az ura’ kedvéért kell meghívni. Ezen kibékélés után én egészen újjá születtem, csakhogy sok álmatlan éjjeleimbe került addig az aggodalom és tűnődés, millyen ruhát és Schmuckot^* vegyek azon herczegi bálra. Laura örűl, kedveért a’ nagyságos mama téged is, bár civilt, csupán magadat meghítt. Azért mihelyt e’ levelet kapod, tüstént postára ülj, ’s erdei nymphádtól ne sokat búcsúzzál. Öreg invalid bátyádat, ha már biztattad, csak akkor szeretném itt, mikor mi majd a’ jószágra kimegyünk. Az ember el nem kerülhetné, hogy meg ne látogasson, pedig az illy betegesek egész apatikát hagynak magok után. Laura köszönt. Igen kért ugyan, hogy ezt neked meg ne írjam, de én tudom, hogy ez neked egy posta lóval több, azért áruló akartam lenni. Adieu – à revoir! Jeanette v. Hegytövy.

Ime a’ földi menny, barátom! milly gyönge pókszálakon függ az ember’ földi mennye! – Tegnap kaptam nénémtől e’ szerencsétlen írást, ’s ma mindjárt küldöm neked; küldöm, hogy belőle magadnak fogalmat szerezz kínaimról, küldöm, mert illy szív-hóhérral egy térben én nem lélekzhetem. Lásd ebből, mi ingoványon alapulnak többnyire egy asszony’ határozati, ’s tanuld, mi ad jobbadán irányt tetteinek. Mi is adhatna más, mint a’ hiúság’ csalfénye, a’ bálványozott önzés?! ’S midőn egy oldalról illy fonákságok ingerlik lelkemet; ott áll más felől a’ kedves, a’ szerény leány, női méltóságában, egy vérengező vadnak gyilkos körmei közt, a’ semmisülés’ szélén is nyájasan mosolygva felém életet. Vég-pillanatja egy szívmetsző kérelem, ha részvevő kebelre találna; mert még szeretne élni, ’s eddigi élete halál volt! Oh barátom, hidd-el nekem, vagynak olly pillanati az életnek, mikor rémülve nyit útat az elnémúlt ész szívünk’ lázadt érzelmeinek, midőn a’ nyomorú por, tűz szellemétől lobogtatva, egy óriási végzettel viadalra kél, ’s ha győzetik, nem tudjuk, örűljünk-e vagy sajnálkozzunk esetén. Illy gondolatok közt kaptam még ezekhez a’ te leveledet, kedves Náczim, mellyben engem Laurára emlékeztetsz. Hiszem, hogy tiszta baráti szívből meríted szavaidat, ’s még is haragudni tudnék értök, ha más részről világ-ölelő lelked olly dicsőségben nem mutatkoznék aggodalmaidon a’ szegény polgár-leány felett. Te így okoskodol: ez csupán egy farsangi kaland részemről ’s félsz, hogy gyász áldozatja ennek igen könnyen Emelka lehet. Nem így barátom! engemet sorsom makaccsá tőn, ’s lennék bár a’ legforróbb lángokkal kötve nagy városi úri jegyesemhez, nénémnek közlött levelét olvasván, valld-meg őszintén, nem segítnél-e magad lánczaimból szabadítani engemet? Néném ’s az ő anyja barátságban élnek, de most a’ megbántott önérzés azt velök félbeszakasztatja. Azonban közbe jő egy herczegi bál, ’s ez békét eszközöl, mert nénémnek ebben jelen kell lenni, ’s nekem, kivel tán több joggal mondattak-le, mint békíteni akarnak, hódolnom kell ő méltóságának, mert egész bálban egyedűl magam leszek civil, ’s milly megkülönböztetés ez? Nem, barátom, egy lépést sem boldog Arkadiámból, egy percznyi emlékezést sem ollyan leányra, ki érzelmeit irántam, mert minden arra mutat, szégyenli. És lett volna bár a’ leggyengédebben egymásba fűzve szerelmünk, lehetetlen, Emelkát látva, ennek szét nem bomlania, ’s ezen esetben, megvallom őszintén, Laurát sajnálnám. Oh ifjú! ne hidd, hogy a’ szív csalhatlan, hogy annak lobbadozó lángjai boldog választásnak kezesei! Egy váratlan nyájas pillantat, egy megelőző szívesség, egy oldalú kedvencz-tulajdonok, egyes vonások arczon és lelken, egy bizodalmas néma vak alkalom, ’s még hány mellékes környülmény nem sző szerelmet fiatal szivek közt, mellynek öröklétét esküszi a’ bizakodó, míg utóbb pirulva vallja az ellenkezőt, ’s ha érző szíve van, pokoli kínokkal küzd a’ választásban, mert egyiknek itt vesznie kell. És ki legyen ekkor az áldozat? Én-e, az elsővel köttetvén kelletlen össze? így elsorvadok, utóbbi szerelmem utánam vész, ’s mi öröme a’ megmaradt hitvesnek is? Vagy ő elszakadva tőlem? – Ekkor szerelmemben én boldog vagyok, ’s ha nemes bélyeg jegyzi a’ vesztés’ lelkét, avvagy e’ kettős boldogság nem mérsékelheti-e egyes bánatját, nem sülyesztheti-e kellemes feledékenységbe csillapult érzelmeit? Én legalább e’ kényes dolog felől így vagyok meggyőzve, és sorsom akarta így, hogy Emelka mellé nyilatkozzam. Ez egy kérdés támadhat még itt: nem fogja-e érni Lauráéhoz hasonló sors Emelkát is? Itt rettegem a’ lehetséget, ’s iparkodom megelőzni a’ végzetet.

Emelkánál, mint múlt levelembe igérém, csakugyan voltam, ’s mint szorgalmas méh a’ virágos rétről, rakodtan reménnyel, veled közlendő kedves gondolatokkal tértem vissza, mellyeket a’ közbejött levél, fájdalom, igen meghomályosított. De azért ám tudd-meg, barátom, hogy a’ leány minden tekintetben várakozásimat felül múlta. Ő olly mesterkéletlenűl kedves gyermek, kiért én mindenről, a’ mi földi, le tudnék mondani. Látszatólag megdöbbent megjelenésemen, váratlan volt neki látogatásom. Erölködék magát minél előbb rendbe szedni, ’s most társalkodása élénk, előadása könnyű és vidor, csak, ha a’ kapitány jött elő, borult-el arcza, csüggedének szemeinek csillag-fényei, és elnémúlt. Mély elmerültében kéretlen és mindig szótalanul ült klavirjához, mellynek hódoló húrjain, néma lelke egy bús áriába ömlék-át, ’s ragada engem phantasiája’ szárnyain a’ szeráfokig. Hallottam én Laurától is sok és szép hangművet; de mik azok ehhez képest? lelketlen légrezgés! De ennek hangja a’ szív’ érzelmei, mellyekkel érinti húrjait, maga egy néma szentség, fellengő lelkétől gloriaként környeltetve. Midőn, mintegy ébredve volt helyét visszafoglalná, erősen zavarodva lőn a’ lépésen, mellyet szerinte minden társalkodási illedelmek ellen elkövetett, ’s többé föl sem deríthetém. Tán elárultatástól félt, tán önsorsa tiltá kiderülését? fájdalmas titkába sehogy sem hathaték. Úgy látszik nekem, ő egy sötét jövőnek borzasztó partján áll, mellybe zuhanását többé kikerülhetőnek nem reményli. ’S ha ő ez örvénybe sűlyedne csakugyan, barátom, így rám is haszontalan számol a’ világ.

„Fölötte sajnálom, hogy első beléptemkor mindjárt illy komor pillantattal kelle tudtom nélkül önt elborítanom” mondám bucsúzáskor.

,Erölködém, de szívem’ elfogultságát legyőzni gyenge valék. Ha érdemem fölött olly kegyes akar uraságod lenni, egy máskori látogatásakor reménylem, hogy az ellenkezőről fogom meggyőzhetni.” Remegve mondá ő ezeket, a’ hang elhalt ajkain, én nem szólhaték, egy fájdalmas pillanatba vegyülve cserélénk lelket. Ő az enyém! ’s hol a’ föld’ birtoka, mellyért e’ boldog hitet el tudnám adni?

Drága nénikém! Igen tisztelt sorainak, mellyekkel megörvendeztetni kegyes volt, olvasásán, öröm és sajnálat fogák-el szívemet. Öröm a’ dolgok’ változásán, mellyek önt szeretett barátnéjának visszaadák; sajnálat en környülményimen, mellyek szíves parancsát nagysádnak általam teljesíteni nem engedik. Szegény Halmossy bátya ágynak esett, kínos fájdalmak tépik idegeit, mellyekre minden gyógyszerek fölött, mikkel többé élni nem akar, a’ tőlem adott remény, hogy Pesten egyszerűbb úton ’s nagyobb bizonyossággal segítendnek baján, legenyhítőbb balzam. Engedje hát nagysád, hogy személyes érdekeimről ’s a’ honn rám váró örömekről lemondva, egy szenvedő embertársamnak, rokonomnak szenteljem néhány napjaimat, mellyek múlva mihelyt a’ jelen kínok’ súlya csillapuland, adott szavam szerint magam fogom Pestre kísérni szegény bátyámat gyógyítás végett. Különben is, megvallom, azon fényes mulatsághoz, mellyben megjelenhetésem olly igen nagy megkülönböztetés, holott csak isten őrzé, hogy köztünk rövid időn mátkaságról nem leve szó, semmi vonzalmat nem érzek. Hagyjon, drága nénikém ez ügyben kevéssé makacskodnom, nem áll ez minden esetben rosszúl egy férfinak; én olly engedékeny, mint nagysád – isten bűnül ne vegye – nem lehetek. A’ Pestről távoztató ok, szívemben mindig fájdalmas emlék, ’s úgy hiszem, a’ báb-játékokból már eléggé kinőttem. Laura sírt? ’s boszú-e vagy bánat fakaszták könnyekre? míg e’ kérdést magamnak megfejteni nem tudom, addig békén hagyom őt sírni vagy nevetni, mint neki jobbnak látszik. – Két hét mulva reménylem személyes kézcsókolására lehetni nagysádnak; ki addig is maradok ’s t. b.

Utóbbi levelem óta renyhe vész-csend ült szellemi világomon, döbbentő jeléűl egy kitörendő zivatarnak. Szegény bátyám’ betegeskedése, kit egy hét óta ágyba szegeztek fájdalmai, néma bánattal borítja egész házunkat. Én nagyobb részét a’ napnak ágyánál töltöm a’ szenvedőnek, ’s majd beszélgetéssel, majd olvasással, mellyben gyönyörét leli, sürgetem fejéről a’ lassú időt. Esténként egy félbeszakadt novellámat folytatom; néhány nap óta lelkem’ édes merengéseiben olly kellemes éldelet rejtezik, mellynek ízelhetése táplálja csak szellemi létemet. Róza komolyan egykedvű; director úr, mintha titkos nagy terven munkálódnék, magába vonult. És így tarta e’ tompa egyformaság már egy hétig; midőn egy reggel Wiesnerné, cseléde által, holnapi mulatságra kéri magához házunkat. Én az egyszer óta Emelkáéknál nem valék. Talán mélyebb fontolásra véve szavaidat; talán, hogy ne rontsam késő látogatásimmal kész szerencséjét a’ leánynak; talán csak a’ hideg philosophus’ szerepét próbálgatám; talán – magam sem tudom miért? de most e’ kedves hír villámként szöké-át idegeimet. Holnap vele mulatok, ő enyém! e’ két boldog reményben haltak-el gondolatim. Róza tüstént megtagadá a’ megjelenést, apja’ betegségét vetvén okúl, ’s kérdi még a’ cseléd előtt: „Úgy-e bácsi sem fog elmenni?”

Elakadtam, mert ez egyszer némi igazságot láték e’ kérdésben. Bátyám szenved, jajok közt virasztja-át éjeit, ’s én vigadjak? De a’ jó öreg maga oldá-fel elnémult nyelvemet.

„Hisz azért jött, hogy magát mulassa, mért szalasztaná-el a’ pillantat’ örömeit? Nem fiatalokat illet a’ beteg-gyámolás; Róza, én nélküled is ellehetek fél éjjel, menjetek-el mindnyájan.”

,Én semmi esetre nem megyek!’ felele határozottan Róza.

A’ cseléd rám néz, tőlem várva még igenlő választ.

„Én csak egy pillantatra is, ha lehet, fogom tiszteletemet tenni,” mondám félsúgva.

,Pillantatra, melly évekig tartson, nemde?’ felkaczag Róza, még mindég a’ cseléd előtt, ’s távozik.

Én még egyszer tiszteletemet izeném, ’s a’ cseléd is ment. De milly fogalma legyen most neki házunkról, ’s ennek asszonyához való viszonyairól? Én elgyúltam, szégyen és boszú égeték arczomat, ’s gondolattal és szemmel földre sűlyedve hallgaték.

„Ibimus, vere ibimus, domine magnifice!”^* fölriad a’ fölösleg udvarias director úr, agg szemein egy gonosz, tulajdon nemű hamis hunyorgás, Róza’ nyilatkozásáni örömét árulva-el.

Nekem, mint előre álmodám, a’ jövő boldog nap’ reményeiből e’ kellemetlen közbejövet tiszta örömet szívnom nem hagya.

Komoran borult ránk az est. Róza csakugyan honn maradt, ’s mint vevém észre, méreggel és boszúsan. Én director úrral néma-komolyan ballagék Wiesnerék felé, hol már minden a’ legnagyobb pontossággal készen álla, illő fogadására a’ vendégeknek. A’ társaság lassan gyűlt, mi valánk az elsők. Director úr a’ háziasszony, én Emelka mellé ülénk külön beszédben. Emelka nyájas szerénységgel szóla:

„Bíbory úr engem nem akart derültnek látni.”

,Hogyan érti ezt ön?’

„Hagyja csak magamnak értelmét, úgy is gondatlan valék a’ kérdéssel.”

Künn kocsi állt-meg, ’s Emelka vendégek elé sietett.

Méla bámulat foga-el e’ rejtélyes szavakon, de eszmélni kezdék, hogy első látogatásom lehete érintve, ’s elgyúla vérem. Ő az enyém – én boldog!

A’ veszedelmes kapitány jöve-be, biztosan fűzve karjára a’ szelíd leányt. Képén valamelly bizakodó erő tükrözé magát, melly dolgának bizonyossága felől látszék kezeskedni. Ez engem elsötétíte. ’S ím mellettem terem mennyei alakban a’ szelíd leány:

„Bíbory úr bizonyosan a’ kölcsönt akarja vissza adni.”

,Nem, szép Emelka, én azt nem akarom, nem tudnám akarni; de bátyám betegen fekszik…’

„’S Róza kisasszony nem lehet itt…?”

,Róza…? igen… ő nem jöhete… de… hisz azért…’

„Bocsánat! – mond mennyei jósággal a’ leány – én nem kivántam Bíbory urat zavarba hozni…”

Ismét vendégek jöttek, kiket Emelkának fogadnia kelle, ’s én magam maradék. – Ezek úri rendből valának, mert megváraták magokat, öltözetök csak polgár házhoz mért, mindennapi, a’ házi kisasszonyt meg nem csókolák, ’s egy csoportba maradva, a’ többivel nem vegyülének. Lelkem aprili borúk közt, szívem zajlásban, ’s egész lényem igen kellemetlen helyezetben vala; de erővel a’ társaságba vegyülék, gondjaimnak ha valahogy lehetne, rést nyitandó. Emelka mindig egykedű, egyiránt nyájas vala, de melly nyájasságát, mélyebb vizsgálatra, bizonyos sötét bélyeg jelelé, mellyel a’ kapitány úrnak, mint látszék, hamar kedvét szegé. Director úr folyvást a’ háziasszony körűl volt, majd egymásután mindenki rokon társra akadt, muzsika, étel, mulatsági rend a’ legpontosabbak, hogy az eleintén idegenkedő finnyásabbak is hamar honn lelék magokat, ’s a’ népes teremek kevés idő alatt külön nemű vigalmi helyekké váltanak. A’ kapitány kettős tűzzel ’s a’ lehető legvilágosabb jelekben édelge Emelka körűl, ’s mindig csak ő körűlte. ’S mit csináljak én? Komoly eszméletim közt felvillan lelkemben Laura’ képe, bár többé ki nem elégítőleg; megcsendülének szavaid fülemben, kedves Náczim, ’s érzelmim szívemben magok ellen pártot ütének. Emelka’ sorsa, úgy látám, jól vagy roszúl el van határozva, ’s én visszalépek keblemnek azon érzelmeivel, mellyek még a’ végveszély elől megmenthetők. A’ házi asszony sompolyga hozzám bátortalanúl, mintha más küldené csak; a’ minthogy igen gyanítható is vala director úr’ mestersége. Ő szép szavakkal vett körűl, ’s udvariságot udvariságra halmozva, akarta figyelmemet ébreszteni, mire, mire nem? magam sem tudom; de ez mind sokkal hidegebb, sokkal üresebb hang volt, hogysem lázadt indulatimra csak egy parányit is hathatott volna. Bujdoklanom kelle a’ kettős ostrom elől, ’s egy félre eső üres szobában, melly úgy látszék, pipázóknak vala szánva, leltem menedéket. Forrón üdvözlém e’ részvétlen magányt ’s mohón nyelém pipám’ sötét füstét, agyam’ sötét eszméleti közt. A’ kapitány lépett-be, marczona képpel, mellyet tetszőleg még is földeríteni akart.

„Igen elvonúlt az úr, – kezdé durvácskán — tán nem inyszerinti a’ társaság?”

,Sőt igen — mentegetődém — de honi környülmények zavarják fejemet, nem akarok másoknak is terhére lenni részvétlenségemmel.’

„Pedig benn igen búsúlnak utána, ha több nem is, legalább – egy!” itt vadul felkaczaga.

Ez Emelka, gondolám. Oh remény! oh kétség!

Ő is pipára gyujtott, mellém telepedve, de meglátván egy asztalkán a’ boros palaczkokat, mohón ugrott egyik után, ’s két nagy poharat csordultig töltve, rám köszönti, ’s a’ boldog találkozásra. Fenekig ürült a’ két pohár kocczantás után ’s engem összeráza az erős ital, szokatlant illy nagy hajtáshoz. Mint égett szesz, lobbant-fel bennem a’ vér e’ vakmerő tett után, de akkori kedvemben kivánatos vala előttem e’ lázulás. Egy kis némaság után így kezdi kérdetlen a’ kapitány:

„Derék leány ez az Emelka; ha úgy volna, mint nincs, nekem is lett volna vele némi kinézésem.”

Neki is lett volna – e’ szavak erőszakosan tódulának lelkemre. Kinek hát még? ’s mért csak volna? e’ kérdésekre ébredék magamban, ,Mi nincs hát úgy, mint lennie kellene?’ kérdém a’ kapitányt.

„Familiámban – felel gőggel – több századok óta pór még nem csúszhatott. Én sem akarok méltatlan maradéka lenni őseimnek, ’s nemtelen vérrel a’ tiszta sarjadékot nem fertőztetem.”

Ahá! itt a’ gyenge oldal. Nyílást, reményt láték; pedig csak cselfogás volt, ’s folytatám, a’ második pohárral erőt kapva, hasonló szinléssel: „Az igaz, egy magyar nemes mindig tartozik e’ tisztelettel nemzetségének, ’s polgár házból házasodva, nem csak maga alacsonyúl-le; de lealázza egész faját. Hisz egy polgár-leány mit is várjon többet egy mester-legénynél, ki legalább fejkötő alá segítse – hahaha!”

,Nemde így van?’ kérdé bőszűlt örömmel a’ kapitány, örömmel nyilatkozásomon, hogy e’ szerint Emelkát, a’ polgárleányt, tőlem nem féltheti.

„Tökéletesen!” mondám. ’S érzelmim elkábultak a’ nagy hazugságon, ’s vétkemen, mellyet az egész emberiség ellen elkövettem; én kába! ez által a’ kapitány’ elállását eszközölhetni hivén.

,Most ösmerek már az úrban valólag nemes társomra’ szól hevülve a’ kapitány, ’s bőszülve csókola a’ szilaj, bor’ hevében, miután a’ nemesi rang’ méltóságára a’ harmadik pohár is fenekig ürűlt volna.

,Az úr nekem mázsányi terhet emelt-le szívemről – folytatá tovább. – Összehangzó gondolkodás mellett örömmel rokonul a’ lélek, szeretnék itt külön múlatni. Mit tehetnénk együtt? benn az a’ sok Burger…’

„Bankot, kapitány! – riadék – kétségek közt nyílik a’ valódi férfi öröm; puta, vagy makaó…”^*

,Makaó, makaó – mond mérsékelve a’ meglepett kapitány – emberem vagy öcsém, de lassabban.’

Kártyát vevénk ’s a’ director úr szegődék hozzánk.

„Quid agitur? per amorem dei!”^* mond ő elégűlt mosolygással, kártyára és borra esvén egyszerre szemei.

A’ kapitány egy pohár borral köszönté őt, melly, mondhatni, jótevőleg futa-le a’ száraz torkon. ,Tetszik most velünk tartani?’

„Jam videbimus.”^* ’S most kezdődék a’ játék.

Sorsom úgy akará, hogy a’ gonosz szerencse pártomhoz szegődjék eleinte mindjárt, ’s hű legyen végig, mint csak egy leánytól kívánhatni. A’ Bank már harmadszor ürült, ’s pedig tetemesen, előmbe, hogy halomba állna már pénzem. Director úrnak sem lehete panasza, azért kedvet vőn rágyújtani ’s fidibust kért tőlem. Gondatlanúl veték elébe egy szelet beírt papirost, mert épen a’ negyedik Bank álla. Fölvetjük a’ kártyát – ’s én ezt is besöpröm.

„Az úr ördögökkel van szövetségben” kiált fogcsikorgatva a’ kapitány, ’s arany óráját veti a’ tálkába.

,Kapitány úrra ma nem mosolyg a’ szerencse; hagyjuk abban!’ mondám szelidülve.

„E’ vonakodás gyanús; az úr hátrálni akar pénzemmel.” felel durván a’ kapitány.

Óriássá vált erre ingerült indulatimon a’ becsületérzés, ’s kirúgva alólam bőszülten a’ széket, a’ rakás pénzt a’ kapitány elébe lökém, hogy száz felé gördülve a’ padlón, annak zörejére hozzánk csődüle a’ társaság. Fölkeltemben szemeim’ világát elvesztém, egy halavány arczot láték csak, melly Emelkáéhoz hasonlíta, miként fonnyada anyja’ keblére e’ váratlan történet alatt, megborzadva lelkében bennem az őrjöngőtől. A’ többire nem eszmélek; de keblemben pokol lángola, melly szabadba űze ’s én rohanva követém további megfontolás nélkűl a’ természet’ intését.

Reggel kilencz órakor ágyamban lelém magamat, bágyadtan, mint hosszú súlyos betegségből lábadozó. Mikép juték ide, meddig fekvém itt, homály volt előttem. A’ cseléd, ki bebocsátott, mondá, hogy keményen eltaszítám beléptemkor; szobámban ajtót ablakot felszaggatva láték reggel, mint éjjeli rabló után. Én kínos reggelre ébredtem, mert testben ’s lélekben beteg vagyok. Dél után hagyám csak el ágyamat, ’s asztalhoz tántorogva, írom neked e’ gyász-jelenést, nem hogy szánj, nem hogy aggódjál miattam: hanem emberösmereti tárod bővüljön az adatokkal.

Director úr mondá, hogy a’ kapitányt egész társaság még Wiesneréknél hagyá, ’s hogy még hamis játszóról is ejtett egykét szót. ’S gondolod, hogy felindulék rajta? Nincs erőm rá, tegnapi erőszakos kitörése után elhamvadt bennem minden tűz. Mihelyt erőmet vissza nyerhetem, haza indulok; de, ha lehet, Wiesnerékkel kibékélve, mert én e’ házat felette megsértettem. Élj boldogul, ’s szeress; részvétedre most igen nagy szükségem van.

U. i. E’ pillantatban hozták néném’ levelét Pestről, mellyben írja, mennyire sajnálja, hogy kérését nem teljesítém; ’s avvagy teljesíthetém-e? ítélj barátom, csak ne kárhoztass te is. Hiszen már megyek; hiszen már lemondtam a’ legmagasabb érdekről, melly továbbra itt tartson; hiszen el fogom altatni szív-vágyaimat, csak ne dorgáljatok, csak kimélve avatkozzatok e’ magam ellen viselt háborúba. Lauráról írja néném, vele milly szerencsét veszték-el. Oh mennyire örülök e’ veszteségemnek! ’s ez ebből áll: egy olasz kapitány sátorozá körűl az ingékony leányt, kit jelenlétem visszatartott volna; de nem nyereség-e így veszteni? Lehelj minél előbb erőt lelkembe részvevő soraiddal, – oh én igen félek, hogy elvesztém magamat a’ világnak.

Kedves néném! Múlt levelemet, ha jól emlékezem, így rekesztettem-be: Szánd a’ szenvedő Emelkát. ’S most nem tudom, szánd-e vagy gúnyold? sirasd-e vagy örülj kínjainak. Tudod, kedves néném, te vagy a’ világon egyetlenem, kihez szívem’ ügyében szólni merek, tűrd-el hát ha csak kebledbe öntöm panaszimat, ’s vedd e’ rettenetes titkot egyedűl – hogy én szeretek ’s olthatlan szerelmem méltatlan tárgyra gyúl. Az az előbbi levelemben érintett Halmossyék’ pesti vendége egy angyali burokban lappangó ördög, kivel én még is mennyei üdvömet szeretném megosztani; vagy nem…! erre ne halgass, néném, a’ gyarló szív’ végfohásza volt, mellyel utolsó ereje szakadt-meg, ’s többé… nincs. Én őt gyűlölöm, kerülöm, mint ijesztő rémet, mint sötét szellemét a’ mesés alvilágnak. Oh de ezt sem tehetem! Kiölöm inkább magamból az érzelmeket, hogy rám többe ne hasson semmi, átadom magamat körülményimnek ’s ölelem hidegen a’ pályát, mellyet sorsom nyújt. – Sallangosyt én mindig és mindenben hazugnak szerettem, borzadva azon pillanattól, mellyben neki valaha igazsága lenne; ’s íme megtörtént! Bibory egy élelmetlen sehonnai, egy hitelezőitől üldözött kártyás, részeges, veszett életű ifjú! Hah, milly kínba kerűlt leírni e’ sorokat! ’s leírni velök önkárhozatát lelkemnek. De tartoztam ezzel, neked jó néném, kiben testvéri részvétre számolok, ’s magamnak, hogy a’ keserű ígék szoktassanak sorsom’ mostohaságához.

Könyvessy úr, mióta a’ pesti vendég nálok van, különös hajlandósággal vonzódott házunkhoz, ’s szegény anyámat elhiteté, hogy Bíbory – egyedűl előtted legyen szemérem nélkűl vallva – belém szerelmes. Anyámnak nem kellett több, ösmered gyöngeségeit ’s aggodalmait férjhez adhatásomon. Neki a’ szerencse igen tündöklő, egyik vagy másik oldalra eldönteni a’ dolgot. Minapi Halmossy úrékhoz hivatásunk illő okúl szolgált előtte egy házunknál adandó farsangi mulatsággal a’ kölcsönt visszaadni. Hiába esdeklém, hasztalan rimánkodám e’ gondolat’ megsemmisítését; ő feltétele mellett erősen állt, ’s én védetlen áldozat, a’ lehetségig összeszedett lelki erővel tántorgék békíthetlen sorsom’ elébe. Halmossy kisasszony kereken megtagadá kértünket. Igaz, hogy apja beteges; de a’ mód, mellyel cselédünk előtt lemondott, kevéssé kímélőbb lehetett volna. Vendégjök Könyvessy úrral megjelent, ’s engedd-meg, jó néném, a’ leányszív’ gyöngeséginek, ha ez, előszer rózsafátyolt vona sötét jövőm fölé. Bíbory általában szótalan, kedvetlen, míg végre egyszerre a’ szobából kitűnt. Nem rejthetém e’ tetsző elégületlenségén illetődésemet olly mélyen, hogy ezt ma vérszemet kapott kapitányom észre ne vegye. Most, gőgből-e vagy unalomból, ő is elveszett közűlünk. E’ két vendég’ viselete valami igen különösen hata egész társaságra. Aggódó szívvel, megelőzni vágyó a’ kitörendő vészt, mellyet lelkem sejte, nézelék utánok a’ szobákban, ’s ím egy asztalnál, előttök az erős tokaji máslás, mi vacsora’ végére vala szánva, lelem a’ két szökevényt kemény poharazás közt. Remegtek inaim, a’ mint Bíbory vadan üté-le csordultig ürített poharát, ’s e’ szívhasító nyilatkozást hallatá: „Egy magyar nemes mindig lealacsonyúl, ha polgár házból házasodik – – egy polgár leány mit is várjon mesterlegénynél egyebet, ki fejkötő alá segítse…” Ezt hallva, néném, ’s azon kárörvendő pokoli kaczajt, melly ezt követé – oh néném! én jelenlétemet elvesztém, tompult érzékekkel tántorgék vissza, ’s melly szorult keblemen tágítana, csak egy könycsepp szememből nem csordulhata, hogy az emésztő láng, melly rögtön elboríta, oltatlan dúlja össze keblemet. Eszmélet nélkűl, nem tudva hol vagyok, ébreszte kínosabb létre egy új nesz. Egész társaság arra tódula. Bíbory most rúgta-ki alóla dühösen székét, ’s löke a’ kapitány elébe egy halom pénzt, melly borzasztó csörejjel ömle-szét a’ padlaton. Nekem látni azt a’ képet, melly ön ördögi alakjában, a’ játék’ dühétől torzítva, meredt a’ kapitányra, elég volt, hogy elszörnyűlten élet nélkűl essem anyám’ karjaiba. A’ bősz, mint hallám, kirohant, bortól elgyúlva, szilaj indulatok közt, ’s a’ mint a’ kapitány mondá, a’ pénz’ visszavetésével, e’ tetsző büszkeséggel, hamis játékát akará gyanútlanná tenni. ’S e’ borzasztó pillantatban nyílt-föl szivemnek a’ rettenetes titok: hogy én őt szeretem! Oh sírj fölöttem, drága testvér! – az elfajult sátán az én szerelmem! Mi is érdekelhete engem e’ rémítő jelenésben más? miért rogytam volna össze lelketlenűl két ízben, ha látatlan hatalom’ munkája által létem az övével szoros kapcsolatba nem egyesűlt volna kínomra, kárhozatomra, kétségbeesésemre!

Hogy egészen magamhoz jöheték, anyám ’s a’ kapitány közt lelém magamat. Ő is fel volt lázadva. Csapongó hévvel karola magához érzéketlent, mintha halálos veszélyből mentve-ki, örökös védelme alá akarna fogadni, ’s e’ föllengésében ünnepileg és komolyan nyilatkozék anyám előtt irántam. Ő szegény, rég óhajtott czéljánál látá magát, ’s kezemet hálás örömmel adá kezébe. Én vissza borzadtam, megrázódva egész lelkemben; de a’ mesterlegényre-eszmélés büszkévé tőn e’ pillantatban, ’s hogy megmutassam a’ szabadságot, melly rang és alrend között választanom hagy, anyám’ akaratját határozatommá tevém, ’s mátka levék egy sötét éjfélnek borzasztó órájában; de a’ búval ékesített menyasszony örömtelenül most fekete eszméletinek közepette, egykedvűleg fogadva halált vagy mátkát. Láthatod, néném, milly gyönge ok birt e’ nagy lépésre, egy kis leányi büszkeségnek pillantatnyi fellobbanása; de ne aggódjál, kérlek, sorsomon, érzem én milly üres keblem, kín és fájdalom több éleményre ott nem találnak, hiszen nekem nincs már szívem, nincs érzelmem, nekem mind egy, ő, vagy más, vagy senki!

Ehhez járul még Halmossy kisasszonynak egy levélkéje hozzám, melly szórul szóra így van: „Kedves Emelka! Megengedjen, ha e’ soraimmal alkalmatlan vagyok. Tudván Bíborytól, milly összeköttetésben van maga, lelkem, vele, leány-társom iránti hajlandóságom illy kényes dologban hallgatást nem enged. E’ levél-töredék Bíbory’ levelei közűl jutott kezembe.” – ’s ez egy külön papiroson következő: a’ megszólítás le volt hasítva – ,Szerencséd, hogy Pestről idejében megszökhettél. W. zsidó, város’ hajdúival ment már lakodra, ’s majd elpukkant mérgében a’ vén szakállas, hogy hűlt helyedet lelé egy olly szobában, melly őt mindenestől is ki nem elégítheté… Luiza beteg… a’ nyomorult szív… nevedet sohajtozza… Mihelyt egy kis pénzhez juttat a’ Herz-dáma,^* tudósíts, mellyik fürdőben találkozzunk…’

’S avvagy nem boldog vagyok-e én, hogy érzelmim még jókor eltompultak. E’ levélre egy soha nem érzett borzadás futa végig, melly egész testemben megráza. Azután felkaczagtam, mert hiszen mi gondom nekem másra, hisz’ én már menyasszony vagyok, pedig rangbeli, ’s mesterlegényre, ki fejkötő alá segítsen, többé nem szorulok, úgy-e? – Jőj-el lakodalmamra, édes néném, hogy engem felöltöztess, mint egy főrangú dámához illik, ’s olly széppé tégy, hogy minden, ki meglát, belém szeressen. – Húh! milly szúrás… szédülök… Istenem! meddig tart még ez élet?

Nem bírom még egyszer átolvasni soraimat, nézd-el a’ hiányt, kedves néném, de meg ne ijedj ám, mert én roszúl nem vagyok, csak olvasd, de végig olvasd… hisz’ én mennyasszony vagyok….!

Itthon vagyok, kedves barátom; de mint hosszú, nehéz pályát átkínlódott, lelki és testi erőben fogyva, egészen más, ön magamnak ösmeretlen lény, kinek tereh a’ lét, ’s ki unalmas mindennek. Néném ébresztget, társaságokba visz, vidítani iparkodik – mind hiában! Ellenmondásra ugyan bennem soha nem talál, de én mindenütt lelketlenűl jelenek-meg, ’s társaságban, vagy szobám’ magányában egészen mind egy. Laurának, szerencsémre, szinte terhére kezdtem lenni, ő vidorabb kört^* óhajt; mért is borongana velem az élénkebb lélek? ’s így e’ részben is háborítatlan élhetek.

Mint már megírám, Wiesnerné’ házát én fölötte megsértettem, ’s nem akartam távozni míg elkövetett hibámért a’ tisztes családot meg nem követendem. Elmentem hát harmad napra az eset után, szorongó szívvel. Emelkát találtam. Holt-halaványan ült egy asztal mellett, üdvözletemre föl sem kelt, csak hagya beszélni, némán, egy indulatban, melly kínzó helyezetemben végső zavarba jövék. Utóbb kegyes volt ez igéket, szokatlan büszke hideg hangon ejteni hozzám. „Uraságod bizonyosan még nem tudja, hogy én már menyasszony vagyok; mihezképest szegény házunkat továbbra kíméltetni kérem.” Szégyen és kétség egyszerre hasonló dühvel rohanának lelkemre; szerelem és sértett hiúság bősz harczra keltenek keblemben egymás ellen; a’ végső követ mozdítólag térdre hullni a’ leány előtt, bíztatott utolsó reményem, de más részről egy pillantatig is tovább hódolni tiltott a’ hiúsági gőg. – Egy leány, egy polgárleány teszi ezt velem, ’s illy kevély, illy magas hangon…?! E’ pillanatban nem leheték angyal, az emberi gyarlóság hatalmasan védte veszendő jogait, ’s mire magamhoz jőnék, a’ szobát üresen lelém. Szégyenben, alacsony szégyenben állék most e’ semmiségben, miként éjjeli utas a’ tuskó előtt, mellyben sötéttel gyilkostól félt. Leverten térék vissza szobámba, minden indulat bennem egy fájdalommá olvadt, ’s hála, hogy sírhattam, ’s könyűimmel keblem tágulva, lelket veheték. Más nap tompán már és érzéketlen vevék búcsút bátyámtól. Mindnyájan elijedtek tőlem ’s a’ bámulat’, a’ közös meglepetés’ nagy volta legalább, sok külsőségektől mente-meg. Én nem tudám, hogy váltam-meg tőlök, ők nem, e’ pillantatban fontolgatni állapotomat. Bátyám még mindig ágyban fekvő, ’s mivel nem hozhatám-el, ígéretet kelle tennem, hogy az ott létemben érintett pesti orvost minélelőbb segedelmére küldöm. Tegnap ő már el is indult hozzá. Néném előtt, mint észre veszem, pillantatonként komolyabb alakot vesz magára lelkiállapotom, ő aggódni kezd miattam, ’s szíves iparkodásinak sükerén kétkedni. Laurát többé nem is említi, ejt ollyan szavakat, hogy bár hol, bár kiben, csak orvosomra lelhetne. De a’ leány, ki egyetlen föltétele létemnek, menyasszony, maholnap idegen keblen édelgő hölgy; nénémnek hát minden faggatásira csak hallgatnom lehet. Elővettem folytatni érintett novellámat is, de egy darabot belőle elvesztettem, ’s a’ pótolás legnagyobb unalmam lévén, félrevetettem az egészet. Orvosul az időt választám; de ha nincs többé segedelem, úgy kérd, barátom, halálomat minélelőbb, mert a’ súly lelkemen nyommasztóbb hogysem ereje meg ne szakadjon alatta; ’s milly sokszorosan kívánatosb összezúzott léleknél a’ testi halál?!

Nagyságos uram! Útamat Halmosig szerencsésen megtevém, ’s itt szívesen várva fogadtatám. A’ tekintetes urat ágyban ’s ismét kínos fájdalmak közt lelém, mellyeket én még is 48 óra alatt szinte egész hallgatásra tudtam bírni. E’ szerencsés süker patiensem’^* egész bizodalmával ajándékoza-meg, ’s harmad nap utáni készülődésemkor olly rimánkodva, olly szívrehatólag kért még egypár napi maradásért, hogy lehetetlen leve ellentállanom kívánságának. Negyed nap múlva kedves schach játékát már ágyon kivűl játszhatá, ’s én egy heti itt múlatásom után más nap már indulandó valék haza felé. Utolsó éjfélben ablakomon erős kopogtatás után engem egy halálos beteghez sürgetve kérnek. Eleinte holnapi indulásommal akarám magam e’ kérelem alól felszabadítani, de a’ kétségbeesett anya’ rimánkodásinak tovább ellent nem állhaték. Egy 18 évű igen szép leányt lelék a’ beteg ágyban, nagy ütött sebbel homlokán, szét szórt hajjal, most álomban, de melly álom nyugtató még sem lehete; gyakori szilaj arcz-vonaglási igen is el-árulák a’ belső zivatart, melly a’ tetsző nyugalom alatt is belsejében dúlt. Fél órával előbb dühösködő őrjöngésben mondák négy erős asszonyerővel küzdeni a’ szerencsétlent, melly hosszas erőszakoskodás után mintegy minden erejéből kimerítve, rogyott e’ jelen kábulatba, mert álomnak nehezen lehete tartani. Orvosi kétségbe hozák életét; az anya vígasztalhatlan. Külső erőszak ’s lelki szenvedély esküvének össze betegünk’ megsemmisítésére. A’ nyavalyának oka ’s kifejlődése voltaképen ennyiből áll:

A’ leány két hét óta menyasszony, melly idő alatt némi jeleit lehete már zavarodásának észrevenni. Majd keserves sírásra fakadt, majd ismét felkaczagott menyasszonyi örömében. A’ lakadalmi készületek e’ mellett folytak, ’s eljött az esküvő’ napja is. Ennek reggelén a’ mátka bezárkózott szobájába, mellyből hangos sírás hallatszott időnként. Három óra telt már így, ’s ő még is ki nem nyitá az ajtót, holott jelen volt az öltözködés’ utolsó ideje. Nénje, ki által öltöztetni kívánt, ezen elijed, az ajtót erővel feltörik, ’s a’ szerencsétlent sebes föl-alá járásban lelék; de ő felkaczagott, hogy reggel óta igen jól múlatja magát, egyre nevetett és nem sírt, mert ő menyasszony! A’ méltán aggódó testvér elrémülve, komolyabban kezdé venni a’ dolgot, ’s említé, tán máról halasztatnék-el az esküvő; de a’ menyasszony megsértetnek érzé ezzel magát, lecsendesült mint bárány, ’s egész nyugalommal sürgeté az esküvést. A’ vőlegény, valami Sallangosy kapitány, egy daczos, gőgös úr, falusi jószágán kíváná az esküvőt, azon kápolnában, melly alatt nemzetségi sírboltjok van, ’s hol már öreg ’s édes apja is egybeköttetének. Az egészen lecsillapult mátka mindenre ráállt, ’s délfelé megindúlt a’ kevés hintóból álló násznép. A’ menyasszony’ kocsiján maga a’ vőlegény hajtá ez alkalomra tanított szilaj lovait, mind ezeknek, mind pedig tulajdon ügyességét is kívánván fitogatni. Szél’ módjára ragadák a’ tátosok tüstént a’ kocsit, a’ menyasszony mind inkább sápadt, utóbb kérte, rimánkodott, engedtetnék-meg neki a’ kiszállás, mert illy lovakon retteg. De a’ bősz kocsis engedelmesség helyett még közéjük vág a’ rohanóknak, ezek neki szelesedve az izmos karokon is diadalmaskodva, a’ bizakodó kocsist magok közé rántják, ki összezúzva maradt az úton, ’s a’ kocsival kényökre egy ároknak rugaszkodnak, az oda dől, ’s ők a’ szerencsére elszakadt első kerékkel tova nyargalnak. A’ szerencsétlen menyasszonyt lelketlenűl vérében lelék a’ tört kocsi között. Homloka volt megütve, ’s az agyon erős rázódásnak kellett történnie. Így hozák vissza anyjához az eszméletlent, hol különféle párolásokra ugyan létre jött; de este felé agyvelő-gyúladás fejlődvén-ki, forró láz gyújtá-el az egész testet, dühöngő eszelősködéssel; ’s ez állapot fokonként sulyósbulván, kétségökben most az én segedelmemet kérék, miután az itteni orvosok’ véleménye szerént, a’ beteg reggelt nehezen fogna érni. – Míg ezt nekem körülményesen elbeszélék, a’ beteg újra ébredni kezde, hirtelen felugrott ’s szilajul tekingete körűl. Próbálám csendesen szólítani, egy darabig nem felelt, csak merőn nézett. Azután felsikoltott: „Eresszetek, utána futok, hiszen nem ollyan gonosz ő! Én angyala leszek… imádni fogom… ’s kedvemért lemond a’ kártyáról…. hah! de ha nem szeret? mást megcsalt már… hozzám is hűtelen lesz…” Most keservesen jajgatott, anyja vigasztalni kezdé, ’s ő csendesűlten folytatá: „Tudom, tudom… ő nem akar hozzám alacsonyúlni, de mit árt? hisz én azért nagy asszonyság vagyok, ’s csak azért sem polgárnő… hol a’ férjem? híjátok-be a’ nagyságos urat… Anyám, aztán igaz volna? Bíbory csakugyan megházasodott? pedig elvett volna ám engem; de nem, én megvetettem… mert…” Most dühöngése állt-be, az ágyról le akart ugrani, értetlenűl kiabált, végre sok tusakodási után az előbbi álomba merűlt. Most adám-be az első port. Egy órát vártam, még is aluszik, és csendesen; ez alatt írom levelemet. Anyja utolsó reményét veti bennem, földi üdvössége látszik függni rajtam, nekem a’ nyavalya’ fordultáig minden esetre itt kell maradnom. Nagyságod’ nevének említése nekem egész dologban igen felötlő, azért senkinek nem szólva, elhatározám nagyságodat körülményesen tudósítani mindenről. A’ beteg Wiesner Emelka. Nagysád legjobban fogja tudni mit kelljen cselekednie; én orvosi kötelességemnek e’ részben eleget tettem e’ tudósítással. Minden ok nélkűl, úgy gyanítom én, nem lebegne a’ szerencsétlennek ajkain nagyságod’ neve. Ha én testi baját legyőzhetem is, úgy látom, szellemi gyógy-mód hatna legüdvösebben betegünkre, melly nélkűl, igen kétlem, zavart lelke tisztába jöhet-e valaha? Engedelmet vakmerőségemért! arról bizonyos lehet nagyságod, hogy e’ levélről senki nem tud. Ki egyébiránt ’stb. –

Barátom! A’ doctortól Halmosról kaptam egy levelet, egy irtóztató, egy kétségbeejtő levelet, melly borzasztón rázá-föl álmából lelkemet. Oh én még sem tompultam-el végképen, bennem újra forr, küzd az érzemény czél nélkűl; tán csak hogy minélelőbb kiemésztődjem; – a’ sors’ bölcs czélja ez! Emelka haldoklik ’s vég-óráiban nevemet emlegeti! Hol az erő, melly e’ hírre meg ne rendüljön? A’ levél kiesett kezemből, néném elolvasta, de elijedt rettenetes állapotomon. Én hogy eszmélni kezdék, kocsi és ló után rohantam, ’s ő felejte csak kérdést is tenni czélom felől. Egy negyed óra mulva útban leszek, hogy ha mást nem tehetek, a’ dicsőűlt leány’ koporsóján adjam-ki lelkemet!

Itt vagyok, fél éj ’s fél napi hosszú utazás után a’ kedves beteg körűl vagyok, barátom! Még pislog a’ drága élet ’s én szomjan nyelek minden pillantást, melly néha szemein föltűnik, egyetlen jeléűl éltének. Nem mertem egyszerre közelíteni hozzá, először a’ doctorral értekeztem, ki megengedé a’ bemenetelt, mert a’ beteg nem szól, ’s senkit nem ösmer. Harmad nap óta fekszik így, ’s a’ doctor véleményét a’ kimenetel felől még felfüggesztve tartja. Oh, barátom! ha az emberi véges elme’ ’s mesterségnek határi szabva nem volnának, ha a’ kialudt életet, mint lámpát lehetne meggyújtani, milly isteni hívatal volna úgy egy orvosé! Így várhatá csak a’ kiváncsi természet, mindenható kezeiből teremtőjének az első embert, mint mi most várjuk doctorunktól drága betegünk’ visszahivását az életre. Mozdulatlan tompa kábulásban feküdt hogy beléptem, ’s szívemen ezer nyíl süvölte keresztűl, mert a’ kedves kép, a’ halálnak képe volt, olly csöndes, olly halavány! Elfogúlt minden érzelmem, mély eszméletbe merűlék a’ szűk földi létnek e’ választó vonalán, mellyen túl annyi ’s olly sötét kétség, innen ennyi ’s olly viruló remény! Most fölveté szemeit, merőn rám helyezve, de némán, ’s így tart ez felváltva már éjfélig. Az anya döbögve máshol várja a’ lelkét tépendő gyász hírt; el kelle leányától szakasztani, mert hangos sírása, mit el nem nyomhata, ártalmára lehete a’ betegnek. – Sallangosyt tegnap temették. Engedd jobb időre hagyni a’ körülményes leírást; tulajdon lovai törék össze az esztelen bizakodót, melly szilaj merénynek másik áldozatja – Emelka! Szomorú sorsa mélyen hatá-meg az egész várost, minden órában új cseléd jelenti magát a’ beteg’ hogyléte felől tudakozódni. Általában kárhoztatják a’ kemény anyát, ki kész vala olly össze nem illő frígyben, szelid leánya’ áldozatjával hódolni hiúságának. Oh, barátom! hidd-el, az emberben még is sok szép tulajdon rejtezik, mód és alkalom hibázik csak ezeknek kitűntetésére, ’s a’ szív, balesetekben kivált, mellyek miatta ember-társát érik, lehetlen, hogy isteni ihletésének jeleit ne adja, ha még végkárhozatba nem sűlyedett. – Rózát is kisírt szemekkel találám, ’s új életre látszék ébredni megjelentemmel.

„Kedves bácsi! magát az isten küldé most hozzánk!” – illy felkiáltással esék nyakamba.

Engem elfoga a’ fájdalom. ,Emelka meghal!’ e’ szó szorult-ki halálos fohászként keblemből, ’s egy székre tántorgám.

„Isten’ akaratja, meg kell rajta nyugodnunk – igy biztata vallásos buzgalmában a’ szelidült leány, – akármint esett, csakhogy a’ szerencsétlen házasság megsemmisült, melly nem égben kötteték.”

Én, fájdalmimba merűlve, hallgaték.

„Édes bácsi! – kezdé ismét vontatva húgom, – nem vesztett-el ittlétében zsebéből egy levelet?”

,Nem emlékezem.’

„Egy barátjától… zsidó, adósság és játékról…”

Novellámra eszmélék, mellyből egy levél hibázik; ezt elmondám Rózának.

„Novella? – kérdé meglepetve – a’ director úr’ kezébe kerűlt…”

,Ha csak azon boldogtalan éjjel pipát gyújtani nem adám neki? ’s így kell lennie; az idő óta hibázik az említett tárgyú levél kéziratomból.’

„Isten! csak most kíméld az ártatlant!” sohajt Róza, ’s röviden így adá-elő a’ dolgot:

Director úr mutatá neki azon darab levelet, mit pipagyújtásból megmentett, a’ foglalat által gyanús figyelemre gerjedve. Director úrnak különben is czélja lehete ebben, hogy én Róza előtt minél alantabb állhassak. Ő tudva már indulatomat Emelkához, mint vallá, szinte egy kis boszúból ’s egyszersmind, ha igaz, óvó intésűl átküldé a’ levél-darabot, mint mellyet én ejtettem-el nálunk. A’ többi most már világos. Az én akkori viseletem tisztább egybefüggésbe látszék a’ levéllel, hogysem annak az érző leány hitelt nem adhatott volna, ’s most, hihető, csupa kétségében nyújtá kezét a’ boldogtalan frigyre. Ezt súgja legalább lelkem, ’s e’ sejtés sulyosbitja kínomat. Ő engem szeret, ő az enyém… midőn többé az már nem lehet!

Én az egész kínos éjet átvirasztám, ’s most lép épen a’ doctor vidámabb képpel hozzám. Emelka reggel felé nyugodtabb lőn, tudakozta anyját, ösmert, világos eszmélete visszatért; a’ doctor nekem reményt ada, ha új láz ’s nagyobb erővel dél után nem mutatkoznék. Oh mi van édesebb a’ földön, mint kétségben a’ remény?! Engem a’ hit boldoggá tőn, rohanni akarék a’ beteg’ ágyához, de a’ doctor megtiltá ’s én mint gyermek engedelmeskedem. Én az ő szavát most követni tudnám, bár életembe kerülne az. Róza is nyugodtabb, magára vállalá Emelkát ittlétem felől ’s egész dologról fölvilágosítani. A’ boldog! vele beszélhet, míg nekem addig remény és kétség küzdenek lelkemen. Orvosunk értesítetve a’ körülményekről, még több hittel kezd lenni betegünk’ fölgyógyulása iránt. ’S én ne hinnék, midőn ez egyetlen hiten függ földi mennyem?!

Emelka az éjet nyugtató álomban tölté, ébren léte is csöndes vala. Este beköszöntő lázos tüneti sokkal gyöngébbek valának a’ tegnapiaknál; sebe nem sok jelentésű, a’ lelki harcz volt, melly ennyire magasztalá nyavalyáját. A’ doctor teljes reményt ad most már a’ minél előbbi gyógyulás iránt.

Rózát már megösmeré, minden történetre tisztán eszmélt, ’s mély fájdalma lelkének a’ testi fölött már már kitünedezett ismét. Róza a’ levél’ történetét, kímélve, megfoghatólag előadá. Élénken kérdé ekkor, honnan volna ez bizonyos? ’s Róza ittlétemet is lassanként tudtára adá. E’ hírre eljajdult ’s befordult vala Rózától, ha ereje engedi. A’ körülállók elijedének, Róza vígasztalá: „Legyen nyugodt, kedves Emelka, Bíbory a’ legnemesebben gondolkodik felőle.”

,Ő engem mester-legénynek szánt…’ monda fájdalmas, mélyen érző hangon Emelka.

Róza nem érté, ’s ő gyengén, mint ereje engedé, beszélte, mint hallá nyilatkozásomat a’ polgárleány felől Sallangosy előtt.

Róza szóról szóra értesíte mindenről, ’s nagy nehezen engedelmét is hozá a’ betegnek a’ nála megjelenhetésre.

Lassú léptekkel, dobogó szívvel közelíték az ágyhoz, melly boldogságom’ sírja és bölcsője lehete. A’ szenvedő halvány arczokat gyönge rózsa színezé meglátásomra. Nem tudtam szólni, öröm és fájdalom köték-le nyelvemet. Ő megelőzött:

„Bíbory úr érdemem fölött szíves e’ leereszkedésével…”

,Ne kínozzon, ne kívánja vesztett nyúgalmát rajtam megboszúlni, drága Emelka; vegye e’ merész eltökélt léptemmel szín nélkűl a’ valót!’

„Halálos ágyamban a’ valót is meg tudnám bocsátani, annyival inkább a’ félreértést, én kérem uraságodat…”

,Nem, halálos jó leány! az ég akarta így, hogy a’ sír’ szélén kezdődjék új élet.’

Emelka elkomorult, másfelé hajtá fejét és hallgatott; de egy keserves mély fohász nem szökheték-ki észrevétlenűl szorúlt kebléből. Az anyja, Róza, és én valánk a’ szobában, ’s én bátorságot vevék egy vakmerő de határozó lépésre. Gyengéden szorítám kezét a’ bágyadónak ’s félve és halkan ejtém e’ szavakat:

,Sallangosyt tegnap temettük – reménylhetek?’

„Ő meghalt?” ezzel fordula felém, megdöbbentve bennünket: nem volt-e ártalmas a’ sebes mozdulat.

,Többé nincs; gondatlanságának áldozatja lett’ felelém.

Emelka egyik kezével elfedé ábrázatját, a’ másikkal szelíden távozást inte, ’s én ezt fölötte szükségesnek látván, teljesítém.

Róza késő estig a’ beteg’ ágya mellett volt, helyrehozandó ezzel megbánt hibáját. A’ beszéd’ tárgya én valék. Ő mindent, mit tőlem tuda, híven terjeszte Emelka’ elé, ’s ez lassanként jelen helyezetével ösmerkedni kezde. Még egyszer borzadt-össze Sallangosy’ emlékénél, hosszan tartó néma harcz vítta lelkét, azután felsohajta: „Az ég akarta így, oh mennyivel levék adósa a’ sorsnak e’ nagy kegyelméért!” Róza tökéletes nyugalomban hagyá-el őt, biztató remény’ édes álmaiba merülten. Ő gazdagon pótolja a’ kárt, mellyet könnyelmű gondatlanságában elősegítendő vala, ’s én szívesen megbocsátok az igazultnak. Mindnyájan szabadabban kezdünk lélekzeni, ’s éldelni már-már a’ szerencsésen kiállt vész’ hasonlíthatatlan gyönyörét.

Ő az enyém! e’ két szó foglalja magában földi mennyemet. Mint kivánnám előtted rajzolni boldogságomat, mint leírni a’ leírhatatlant! Oh de ha nagy fájdalom szívet szorít, nyelvet köt: most érzem igazán, mennyire ügyetlenné teszi azokat reménytelen nagy öröm. Azért elégedjél-meg ezen együgyű kifejezésével tollamnak Emelka enyém és én boldog vagyok! Néném is itt van, váratlan lepe-meg bennünket. Aggodalma irántam eltávoztom óta nem hagyá nyugodni őt, utánam jöve, hogy valót tudhasson. Jóllétemnek annyira megörült, hogy kedvetlenségét szövetségemen a’ polgárleánnyal, csak egy komor pillantatban is jelenteni nem kiváná. Róza, director úr ’s a’ város’ jobb része örülnek a’ szerencsés változáson, ’s én ennek összeségét sokszorosan érzem keblemben. Jegyesem maholnap elhagyandja ágyát. Derék orvosunk, kinek köszönhetjük e’ drága életet, tegnap már vissza útazott.

Az erény mindenütt ragyogó kincs, barátom, ’s boldog a’ nemzet, hol nem ranghoz méretik ez! Én csak azért is szerencsésnek tartom magamat, hogy a’ világnak egy vastag elő-itéletén tapodva, ünnepelhettem választási szabadságom’ diadalát, ’s olly nőt ölelhetek, kit nem rang vagy születés, de szív és lélek méltólag tüntetnének-ki magasabb polczon is!