Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Kies Tihany’ félszigetén, azon helyen, hová később első András királyunk monostort ’s hamvainak szent nyughelyet rakata, sok századdal ez előtt pompás csarnok állott, a’ Balatonra büszkén lenéző tornyokkal, mellyeknek ragyogó tetőik, napsugárokkal játsztokban, szemet vakítottak. Azon halmokat, mellyeken később mosolygó szőlők keledeztek, ritkás cserje borította még ekkor, ’s közte aranyszőrű kecskenyáj, ősi örök egy jótevő varázs’ ajándékából, tépdelte a’ gallyat. Hol e’ szép nyáj legelt, aranyló hajnal derűlt, vagy aranyló alkony borúlt ott a’ halmokra.

Öreg Rohán úr lakta a’ büszke várat, nem büszke maga, bár gazdag és hatalmas; nem büszke másban, mint két virúló lyányaiban. Kevély volt helyette ezeknek nagyobbika, a’ szép Horka, kevély mindenben, mit szerencse és születés nyujtának neki, ’s mit hiúság olly szívesen fent becsülget. Szép vala Horka, ezt vallá felőle minden férfi-száj; de hideg szívvel vallá azt! Mert bátor minden egyes tag remek vala is arczán és termetében; de öszvesen hibázott szépségének az a’ tündér báj, melly szép tiszta lélek’ nyomatja szokott lenni. Intve ült egy pár vonás szép szája körűl, melly óvakodva hagyá közeledni a’ férfi-szívet. Hát még ha szólásra nyílt e’ száj, milly rikácsoló hebegés sérté a’ fület! A’ pártos száj pedig ritkán áll vala zártan; mert Horka úgy vélé hiún, hogy társaságokban, tetsző bölcseségű szavai diadalmaskodnak a’ sértő hangokon; cseléd és család közt pedig büszke parancsoló vala, kitől a’ háznál minden cseléd rettegett, és kinek a’ családban maga az öreg Rohán sem volt bátor ellenszegűlni.

Nem illyen vala Helka, a’ kisebb leány, szemfénye az öreg Rohánnak. Nyájas lélek’ bája terűlt el ennek minden tagjain, mellyek szépek valának mindent elbájolásig. Mosolygása elég fogott volna lenni sötét borúra napot deríteni. Éj ült szemeiben csillaga’ ragyogásával, felibe az ég legszebb ívét kölcsönözé pompás boltozatjának, szácskáján nyitogatá hajnalát, ’s majd ezt arczain borítá el; lehellete tengeren túli virány-partok’ fűszereit hordó szellő, termete sudár fiatal fenyű-szál, ’s hajszálai ennek fürtjei éji homályban, mellyeket játszó szellők gyakorta liliom-halmokon ringattak. Lelke megfelelt testi bájainak; tiszta volt az és ártatlan, indulata lágy és hajló, ’s elégedett azon kis körben, mellyet nénje’ uralkodása számára fennhagyott. Minden vagyona, atyjának és azoknak, kik ismerék, szeretetök vala, ’s a’ nyájból egy arany szőrű kis gödölyécske, melly körűle legelt, míg virágait szedé, lábainál nyúgodt, míg azokat koszorúba foná.

Távolról és közelről jöttek lyánynézőben fő urak és szerencse-vadászok; mert szép mátka és gazdag hozomány valának az ingerek. Az aranyszőrű nyáj szerte nagy hírben állott, és Rohán’ kincses ládáit alig bírák meg a’ boltozatok. De csak a’ szerencse-vadászok lőnek Horka’ hívei, tudván, hogy Rohán, ősi szokásként, nagyobb előtt a’ kisebbet nem adja; a’ többi kérő büszke rikácsoló Horkától mind a’ szelíd bájú Helkához pártolt. Helka pedig öreg atyjának gyengélkedő szemeit locsolgatá, vagy a’ gödölyécske’ ütköző kis szarvaira aggatá virág-füzéreit, ’s nem is tudá, vannak-e nézők a’ háznál.

„Elöl a’ szégyen, atyám! szól Rohánhoz Horka, lángra gyúlt arcczal; látom, boldogtalan nyelvem, de főkép’ Helka lyányod, gyalázóim ’s előbb-utóbb gyilkosim. Ha szerencse-vadásznak rendele sorsom, ám legalább érdemeljen meg. Hirdettesd ki, atyám, hogy azé leendek, nyáj’ és vagyonod’ felével, ki boldogtalan nyelvemet tetsző szólásra oldni birandja.” Öreg Rohán kihirdetteté.

Még sürűbben jöve a’ szerencse-vadász, de nem oldhatá fel Horka’ beszédét egy is, nem nyerheté őt gazdag nőül egy is. – Egy estve a’ vár’ kapusa alföldről az ifjú Thúzt, Zemúrnak, a’ testvér-űző herczegnek, fiát jelenté be Rohánnak. Zárd el, atyám, reménykedék súgva Horka, Helkát, szerencsém’ irígyét; ne lássa őt a’ herczegfi; ne űzze a’ színes leány bűvös csábításait rajta. Öreg gyenge Rohán elcsuká kedves Helka leányát.

Thúz herczegfi elbúsula, értvén a’ nőszés’ feltételét; mert kincs vala lelkének minden óhajtása. Búsan járdala holdas estvén Balaton’ partján, szemét a’ habok’ ezüstjébe meresztve. Egyszerre, álltához közel, körben kezdenek zajlani a’ tó’ habjai, ’s örvény’ közepéből feltünik, kezében arany buzgányos nádvesszőt tartva, Sió, Balaton’ tündére. Alabást^* tagjain szellemi igézet terűlt el, arczai’ szépségét szelíd szenvedés’ vonásai még bájolóbbá tevék; de borzalom futá meg a’ herczegfit, a’ mint a’ tündér’ szép hónyakán, hajfürtök helyett, pattogó kígyókat szemlél karikákban pergeni. ,Ne rémülj, herczegfi! – szól ezüst húrokkal játszó szellet’ hangjával a’ tündér – segélyűl jövék aggódásodnak. Leendesz-e hálával irántam, ha vőlegényi nyoszolyádba segítem a’ gazdag úr-hajadont?’ „Mit kivánsz szép tündére Pannon’ tengerének?” kérdi Thúz. ,Csak egy pár maroknyit az arany kecskenyáj’ szőriből, hajfürtöknek kigyóim’ helyébe, herczegfi, mihelyt menyekződdel félnyájnak ura leendesz.’ „Százszor haljak – kiált Thúz, örvendezve a’ könnyű alkunak – ha első egész nyírésem^* tiéd nem leend.” ,Óvd magad, herczegfi! – mond új-fenyegetve Sió – ki sokat ígér, keveset tart. Ám essék meg próbám rajtad. Rohán’ vára’ tövében, erdő-szélben, a’ virágos sírdomb’ közelében áll egy remete-lak, remete’ újján nyugszik egy gyürű; ennek szép sárga köve birja Horka’ gyógyszerét. A’ remete’ szíve jótékony, gyürűjét, bár kedves, átkölcsönözi neked. Ezzel kerűld meg hétszer a’ virágos sírdombot, tartsa Horka hét nap és hét éjjel sárga kövét nyelve alatt, ’s csengeni fog szólása, mint ezüst csengetyű, minden hallónak gyönyörűségére.’ – Körben zajlottak újra a’ habok ’s örvénybe bukott a’ tündér vissza.

Ment herczegfi; vár’ tövében, erdő-szélben, virágos sírdomb’ közelében meglelé a’ remete-lakot, látá tisztes remete’ újján a’ sárga kövű gyürűt. „Szent férfiú! jót ha tenni vágysz, engedd gyógyszerűl jegyesem’ számára sárga kövű gyürűdet hét napra nekem által” így szól a’ remetéhez. Háborodva fordítá el arczát herczegfitől a’ remete. „Jót tenni jó ember’ tiszte – mond ez fojtott hangon – de a’ gyürű kedves emlék nálam, vesztével a’ bánat moh-ágyamra szegezne. Meghozod-e gyűrűmet heted napra, herczegfi?” ,Százszor haljak – kiált Thúz – ha kincsedet eltartom!’ Átnyújtá elfordult arcczal gyürűjét a’ remete, és herczegfi, megkerülvén azzal hétszer a’ virágos sírdombot, repűle fel a’ várba.

Hét nap hét éjjel tartá Horka nyelve alatt a’ gyürű’ kövét, ’s heted nap múlva megcsendűle szép szólása, mint ezüst csengetyű, minden hallók’ gyönyörűségére. Öreg Rohán örömtelve tartá ki a’ pompás menyekzőt; átadá az új párnak, széles vagyonának és az aranyszőrű nyájnak felét, ’s gyermek lőn apai örömében. De Thúz csak hamar felfuvalkodék nagy gazdagságában, ’s mint kincsvágy nem elégszik soha, áhítva sandíta öreg Rohán’ vagyona’ másik felére is. Osztozék áhítozásában hitvese Horka, kinek eddigi rosszaihoz még az is járult, hogy illetlenül kevélykednék szép csengő szólásában, ’s mint pazar vala szavaival eddig, úgy fösvénykednék most azokkal felfuvalkodásában; nem felelvén rimányaira a’ nyomorúltnak, alázatos kérelmeire a’ szegénynek, nyögéseire a’ betegnek, nyájasságaira Helkának, és öregsége’ panaszaira gyengélkedő Rohánnak.

Holdas estvén vár’ kertében sétála Thúz új hitvesével. Egy séta-soron lebegve tűn a’ pár’ elébe Sió’ nymphája. „Asszonyom, Balaton’ tündére, idvezel általam, herczegfi, és emlékeztet, hogy igéret adományt vár.” ,Mondd asszonyodnak – felel kevélyen Thúz – a’ tanács világszerte ingyen jár. Tettért hála, tanácsért köszönet. Vígy egy pár marok köszönetet tőlem ő tündérségének.’ Kaczagott herczegfi, segíté nője. „Szólj csengő szavaddal egy kérő szót, szép herczegné” mond Horkának a’ nympha. Horka elfordult ’s nem felelt; és a’ nympha búsan tűnt el a’ pár elől.

Jött Kelén, szép szőke fürtű fija a’ remetének. „Gyürűjeért külde atyám, a’ remete, herczegfi! – mondá – szíve’ kincse ezen emlék.” ,Világot ún, ’s ennek hiú kincseit megveti a’ szent remete – szól Thúz; – mondd, gyürűje kincs leend nálam is, és szíves emlék tőle.’ Mosolyogva vágtak szemet Thúz és Horka. „Szólj csengő szavaddal mellettem, szép herczegné!” esdekle Kelén. De Horka elfordult ’s nem felelt, és Kelén búsan tért atyjához vissza.

Harmad napra ismét a’ várba jöve Kelén. „Atyámat bú és epekedés sorvasztja gyürűje után – így rimánkodék – moh-ágyán fekszik betegen, adass, herczegfi, drága gyürűjéért, arany szőrű kecskéidtől egy csésze tejet enyhítésére a’ betegnek.” ,Fizetve van a’ gyürű azzal, hogy békés lakot bír tőlünk atyád – mond Thúz; – arany szőrű kecskének teje méreg pór gyomornak.’ „Szólj csengő szavaddal a’ szegény beteg mellett, szép herczeg-asszony!” eseng kulcsolt kézzel Horkának Kelén; de Horka elfordult ’s nem felelt. Az ifjú könnyező szemmel fordúlt ki a’ teremből.

Pitvarában ennek szembe akada szép Helkával. „Mi oka, jó ifjú, könnyező bánatodnak?” kérdi nyájas részvétellel a’ lyányka. ,Beteg atyámnak, a’ remetének, gyógyszerűl egy csészével kérék az arany szőrű kecskenyáj’ tejéből, letartott becses gyürűjeért, ’s nem nyerheték!’ így panaszlá baját szép fürtű Kelén. „Ne aggódjál, kedves ifjú – így vigasztalá őt a’ lyányka – Helka’ reggelie és ozsonnája tele csésze a’ kívánt téjből, hajnalban és estalkonyban atyádnál termek azzal.’ Hála’ örömkönnye tolá le az ifjú’ szeméből a’ bánat’ könnyét; köszönést akara rebegni, de a’ szó elhalt ajkai között, csak szeme szólott, és Helka pirulva süté le a’ magáét.

Naponként megjelent Helka, hajnalon és estalkonyon csésze tejével a’ remete-lakban. Kelén a’ virágos sírdombnál leste jöttét ’s naponként biztosultabb tréfa közt kisérte mentét. Mikorra felgyógyúlt az ápolt atya, örökre szívet cserélt és hűséget esküdt az ifjú pár egymásnak. De Helka most már gyérebben látogathatá a’ remetelakot; mert öreg atyjának, Rohánnak, szemei világokat veszték, az ő gyámoltalansága szünetlen ápolást kivánt, mit Helka nem engedhete másnak által.

Bánatos lön sorsa öreg világtalan Rohánnak. Thúz és Horka magokhoz ragadák birtokaiban a’ parancsolást. Megúnt bútorrá lőn a’ várban Rohán; kényelmei közűl csak azok maradának fenn, mellyeket Helkája menthete meg Horka’ tilalmaitól; parancsai, kérelmei a’ tehetetlen öregnek sikeretlen hangzának el a’ termek’ falai között, ha Helka nem hallá azokat; mert Horka, ha hallá is ollykor panaszait atyjának, nem felele csengő szavával azokra semmit. Rohánnak néma vala Horka, a’ szép szavú, de annál vigasztalóbb Helka, a’ jó szivű, kinek kedves szózatja bút, kétséget lenyájaskodék szivéről.

Borús sötét éjtszaka, rejtek-háló szobában, így szóla Thúz hitveséhez: „Mi szükség kétfelé szaggatnunk a’ szép birtokot? ármányosan húnyjon el Helka, az útált osztó!” Leszökék e’ szavakra kissé Horka’ arczáról a’ vér, de csak hamar visszaszökék az ismét. ,Javallom szavadat, kedves férjem – úgymond; – de terv és bűnsúly legyenek másé, miénk a’ haszon. Vár alatt, falu-végen áll egy ronda czigány-viskó, sár a’ fala, gaz a’ tetője, ’s ajtaja kürtő és ablak egyszersmind. Vén, aszott czigány-banya hét poronttyal lakja azt; bűvöléshez ért, és mint gonosznak bő forrása, sötét agyából, szivéből buzogja a’ kormos terveket. Keresd fel ajándékkal e’ banyát, ’s hozd meg a’ tervet tőle.’

Ajándékot véve magához, keresni indult Thúz, alkony után, falu’ végén a’ czigány-viskót, ’s hangya-zsombék^* ’s vakondok-túrás között csak alig lelé fel azt. Maró füstben, undor bűzben találá a’ banyát. Vigyorgva fogadá ez el a’ herczegfi’ ajándékát, és kívánságát bizalmas hunyorgással hallá meg. „Légy nyúgott, herczegfi – szól a’ banya, húshagyott kezeivel vállát veregetve Thúznak; – a’ halál téved, korán és későn jár, majd útba igazítjuk.” Ekkor füstös bográcsot akaszta tüze’ felibe, pár marok nehéz szagú fűvet, sok levelű lóherét, bitó alól szedett csontokat, koporsó-szeget és kígyó-hájat vete a’ bográcsba; korhadt koporsó-deszkát raka tüzére, és kereszt-út’ porából hinte reá; egy szegletben lopott templom-seprőt fordíta felfelé, hármas kört vona maga körűl, ’s fogainak barna romjai között e’ varázs-szókat mormolá:

Sürű nehéz füst gombolygott fel a’ bográcsból, ’s ennek közepéből rémes állatok’ alakjai keltek. A’ banya kezébe ragadá a’ seprőt, háromszor megkeríté azt feje felett, ’s így szóla Thúznak halk és mély hangon: „Balaton’ közepében lakik az aljban egy ezüst pikkelyes halacska, arany farkkal, rubint szárnyakkal és gyémánt szemekkel. Százszor szerencsés, ki azt rántva elköltheti; mert ifjúsága hervadhatatlan leend. De csak szűz hajadon, holdas estve vetheti ki érte horgát. Adja a’ herczegné látott álom gyanánt Helkának elő: hogy atyjának e’ halacska’ ételétől fog megjöhetni szeme’ világa. A’ hű leány Balatonra kél majd, ’s minthogy az ezüst halacska kedves kincse Siónak, Balaton’ tündérének, nem tér többé vissza a’ vakmerő halászné.” – Szavait végezve elaludt egyszerre a’ tűz, ’s vastag sötétség és tűrhetetlen bűz kilépni készték Thúzt a’ viskóból. „Sok szerencsét a’ gazdag örökséghez, szép herczegfi!” vigyorgá a’ vén czigány banya. ,Részed lesz benne, vén aszú gomba!’ felelt Thúz, ’s eltűnt a’ vár felé.

„Álmot láttam, jó atyám, – szól másnap hizelgve, Rohántól rég nem hallott csengő hangjával Horka, ’s megcsókolá öreg Rohánnak kezét – oh adnák egek teljesülését! Nyájas tündér jelent meg ágyam felett: Mit vesztegeltek puha párnán, jámbor világtalan atyának hűtlen lyányai? így fedde szavával engem rémültet; közel hozzátok viczkánd szegény atyátok’ gyógyszere a’ habokban, ’s ti gonddal nevelt, lágysággal szeretett leányai vesztegeltek? – Mit parancsolsz, hatalmas tündér? rebegém; higy késznek minden merényre, melly jó atyám’ inségét enyhíthetné. – Te csak segélye lehetsz a’ merénynek, szóla a’ tündér, aggódásoddal azon, hogy találj hűt és kegyest, ki azt végre hajthassa. Balaton’ közepében lakik az aljban egy ezüst pikkelyes halacska, arany farkkal, rubint szárnyakkal és gyémánt szemekkel. Százszor szerencsés az a’ világtalan, ki azt rántva elköltheti; mert szeme’ fénye ragyogóbb leend a’ déli napnál. De csak szűz hajadon, holdas estén vetheti ki érte horgát. – Oh, atyám! miért kelle férfival ágyat osztanom?” Öreg Rohán’ ölébe borúla a’ kígyó nyelvű.

Jó lelkek’ öröme csillant meg ezt halló Helka’ szemében. „Én vetem meg a’ horgot, jó atyám, én! hála sorsomnak, szűz hajadon” kiálta, ’s ölelve nyakára simúla atyjának. ,Mentsenek attól egek! – felriada Rohán – a’ vakság bánatja ugyan szivemnek és napjaimnak, de odaveszted gyilkosa fogna lenni mindkettőnek. Most nem vagyok még elhagyott árva, míg ápolásodat bírom; de kitett gyermeknél árvább fognék lenni, ha kedves tagjaidat keresve, üres levegőt fognának kezeim.’

„Nem vitatkozom aggodalmas atyámmal – sugá Horkának Helka – de tudom hű leányi kötelességemet; menj, rendeld meg holdas estvére a’ csolnakot.” Elment Horka megrendelni a’ csolnakot, Helka pedig kegyesen, hazug szép szavakkal megnyugtatá apját ’s repűle búcsút és tanácsot venni a’ kedves remete-laktól.

„Nem eresztelek magadat, gyenge hölgyet, illy veszélyes merényre – mondá Kelén, átkarolva Helkáját – ketten ’s hű szerelmünk megyünk az ezüst halacskáért.” ,Fogd e’ horgot, szép hajadon! – szóla a’ remete – nem csalá még meg ez reményemet soha.’

Holdszürkületkor megeredt a’ szél ’s csapkodta Balaton’ habjait. „Csolnakod kész!” súgá Helkának Horka. Halványabb lőn a’ leány hold világnál, kilopódzék búcsú-pillantatával öreg atyjától, és ingó csolnakba üle Kelénnel és hű szerelmével. Üvöltő szél hullámhegyre hajtá fel a’ sajkát, ’s tátogó mélybe sülyeszté azt. Az ifjat karolva, mellén rejté el a’ lyányka borzadozó szemeit; Kelén biztató szavak közt, munkásan veté evezőjét. Hasztalan! becsapó habok tölték meg a’ hű pár’ csolnakát, ’s haló tekintetét veté a’ lyányka a’ fáradástól karejtett ifjúra. „Isten hozzád!” szólt fojtott hangon a’ hölgy. ,Veled halok!’ szól kétség’ hangjával lapát-ejtve Kelén, ’s a’ szeretők, néma ölelésbe forrasztva lelkeiket, várják a’ halált.

’S ím a’ csolnak előtt egyszerre körbe zajlanak a’ habok, és örvény’ közepéből feltünik Sió, Balaton’ tündére. Nyájas vala arcza ’s kigyói csendesen nyugvának vállain: „Ocsúdjál, hű szerelem’ párja! – szól a’ tündér, kinyújtva arany nádját, ’s megszűne azonnal a’ szélnek üvöltése, haboknak csapkodása, ’s a’ hold teljes fényben tűnt fel a’ tó felett – ocsúdjál, szép hölgy, hű leány! Ismerem a’ kontár bűvösnét, ki ezüst halacskámért külde. Ám vidd el, jó atyának hű leánya; de jótétemért hálát várok egykor. Szép ezüst halacskámért adj menyekződ után csak egy pár maroknyit az arany kecskenyáj’ szőriből, fürtöknek kigyóim’ helyébe.” ,Szivünk’ tiszta lángolására esküszünk!’ szóla a’ pár, ’s azonnal mosolygó nymphák uszának elő, fejérségtől csillogó vállaikon vonák a’ szerelem’ csolnakát. Balaton’ közepére érve: „Itt vesd meg horgodat, szűz hajadon – mondá Sió – reá adom szép ezüst halacskámat.” Cselekvé Helka, ’s percz múlva felrántá a’ viczkándozó halacskát. „Tiszta halacskámnak ezüstje, – szóla fogottját leoldó Helkához a’ tündér – tiszta jámbor atyád’ szíve is; de meglássa más, ki halacskámból eendnék, hogy folt ne mocskolja lelkét! Áldás reátok, hű szerelmes pár!” Eltűnt Sió, ’s a’ liliom-vállú nymphák ismét kivonák partra a’ csolnakot.

Ébren és nyugtalan, mint maró lelkiösméret szokott, járt ’s kelt Horka és Thúz a’ vár’ egyik teremében, majd szemet meresztve ablakon ki a’ Balatonra, majd minden neszre öszveborzadozva. A’ mint Helka halacskájával belépett, elhalt a’ sikoltás ajakai között Horkának, első pillanatban kételkedőnek: magát látja-e halálra adott öccsét, vagy annak rémes lelkét? „Hozott isten, öcsém! – kiálta, magát öszveszedve, Helkának – kiért aggódásom majd elölt. Jámbor atyánk, miután elhitetém, hogy főfájás miatt lenyugvál, álomba merűlt; ne költsük most fel a’ gyengélkedőt. Add nekem a’ halacskát által, magam készítem azt meg holnapra jó atyánknak. Nyúgodd ki magadat, kedves öcsém, te is, hű merényed veszély-teljes vala és fárasztó.” Engedni szokott jó Helka, átadá e’ szép szavakra halacskáját, ’s elnyugvék ágyában csendesen, mint ártatlanság, békes öntudat, és híven végzett kötelesség szoktak nyugodni. Nem sejté, mint aggódik utána álmatlan éjben Rohán, kinek szorongó tudakolásira néma vala Horka.

„Így is jó, – gondolá magában sötét rejtek háló-szobájában Horka – a’ mi halad, nem múlik el. Azért lásson-e világot atyám, hogy kedves Helkája’ bájaiban gyönyörködjék? és maga kivánjon parancsot osztani a’ gazdaságban?” Magának készíté el másnap a’ halacskát, ’s elkölté azt; öreg apjának pedig más hasonlót ránta meg. De alig nyelé el Horka az utolsó falatot, ím meredezni kezdének tagjai, és teste’ tündöklő bőrét elborítni a’ halacska’ ezüst pikkelyei. Iszonyodva kezdi lehántani azokat, de vér serseg mindenütt utánok, ’s a’ fájdalom szűnni készti a’ hántástól. Rémül, ki látja e’ változást; mert Horkának arczait is elülik a’ halpikkelyek, fejére pedig hajfürtjei’ helyébe aranyló halfarkak borulnak egymás felibe.

„Négyfelé vágassuk az undok csaló banyát!” kiáltának Thúz és Horka; ’s azonnal mély tömlöczbe vetteték a’ vén czigánynét. ,Mit értek velem? – rikácsolá szemtelenűl a’ banya – húsommal bizony csak egy éhes hollót sem vendégeltek meg. Tehetek-e én róla, hogy hű szerelmen a’ bűv sem fog. Hű szerelemnek kegyasszonya Sió, a’ Balaton’ tündére; ’s ki tudta, hogy Kelén, a’ remete-fiú, és Helka szív-jegyesek?’ „Ez hibázott még, hogy pór legyen családom’ osztályosa!” – kiált Horka, ’s pikkelyei szinte csörögtek haragja’ hevűlt mozdulatira; – adj tanácsot, agg bűn-szelencze!” ,Csak szabad adhat szabad tanácsot,’ vigyorgá a’ banya, ’s felereszteték.

„Megtudakolám ma éjjel rém-alakimat – súgá a’ czigányné – el kell szakasztnotok a’ szerelmi párt; mert, mint mondám, hű szerelmen nem fog semmi bűv. Bakony erdő’ közepében, szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, áll magában egy sudár cserfa, cserfának kellő tetejében egy elhagyott holló-fészek, holló-fészekben egy csészényi harmat nedv. Hozasd el azt szemvizűl Kelénnel; mert csak ép szűz ifjú férhet e’ nedvhez. Ne aggódjál, hogy visszatérend valaha! Dühös vad-kan almozik közel szikla-üregben, ’s agyarára kerűl a’ vakmerőn közeledő. Kívánd nyelvét is a’ vadkannak, jeléűl, hogy az igazi harmat-nedvet hozá el. Ki ezen vadkan’ nyelvéből eendik, bámulatos erőt nyerend tagjaiba. Fészeki harmat-nedvvel, ha meghozhatná azt az ifjú, ne Rohán úr mossa szemeit, hanem a’ herczegné mosódjék, hogy pikkelyei lehulljanak. Hű szerelem’ szakadtával könnyű lesz Helkával bánnunk.”

,Meglásd, banya, hogy valót szólj – fenyegetődzék Thúz; – négyeltetés vagy herczegi ajándék fizeti tanácsodat.’

Előhivaték Kelén, a’ remete-fiú. „Jámbor apánk’ vaksága búval epeszti napjainkat – szólnak Thúz és Horka az ifjúhoz. – Bakony erdő’ közepében, szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, áll magában egy sudár cserfa, cserfának kellő tetejében egy elhagyott holló-fészek, holló-fészekben egy csészényi harmat-nedv. Ez adhatja meg világát jó apánk’ szemeinek; de csak ép szűz ifjú férhet e’ nedvhez. Birnál-e ifjú bátor ajánlkozó lenni elhozására e’ drága nedvnek? Helka’ keze és szép vagyona fogna lenni jutalmad.”

Hű szerelem’ öröme, kéje csillant meg ezt halló Kelén’ füleibe. ,Meghozom a’ drága nedvet – kiálta – én, hála sorsomnak, ép szűz ifjú!’

„Ne siess ajánlkozásoddal, jó ifjú! – mond Thúz – vadkan őrzi a’ cserfát, ’s agyara veszélyt hozhat a’ közeledőre. Csak vadkan’ elejtésével juthatsz fészek’ harmatjához. Annak nyelvét kívánjuk, jeléűl hív eljártodnak.”

,Meghozom a’ vadkan’ nyelvét is, vagy agyara ontsa vérem,’ viszonzá Kelén; ’s ment sietni felkészüléseivel, nem hallva megette gúnykaczaját a’ herczegi párnak.

Aggódást kimélve, nem szól Kelén apjának és Helkájának, vándor-botot fog kezébe, iszákot vet arra, ’s hű szerelmével, bátor szivével megyen, mendegél Bakony felé. Beleér; alkonyúl és derűl előtte az erdő, közel van immár ennek közepéhez. „Erőt pihenek tagjaimnak – így szól magában, mielőtt a’ vadkannal csatámat tenném.” Letelepedik agg cserfa’ árnyékában, ’s csak hamar rövid, de újító álom ereszkedik szemére. A’ mint felébrede, csodálat fogá el az ifjat; villogó kelevéz fekvék mellette. „Mellyike a’ jó lelkeknek pártolja ügyemet?” így kiált fel, kezébe ragadván a’ villogó kelevézt, ’s keresi szemeivel a’ jótevőt. Ím a’ hegyről, szálas gyér erdőből ereszkedik felé egy tisztes öreg, ezüst lenyúló szakállal, zöldellő cserágat tartva kezében. „Szerencse hozott birtokomba, jámbor herczegfi!” akként idvezli ez őt. ,Csalódol, atyám – mond szerényen Kelén – szegény remete-fiú vagyok.’ „Már bölcsődben ismertelek – felel a’ bakonyi öreg; – még egyszer mondom: idvez légy nálam, jámbor herczegfi! De puszta kézzel kelle-e jönnöd dühös vadkannal csatára, mellynek agyarától számosan veszének immár? Idved, jó ifjú, hogy én, ki hatalmas varázsa vagyok Bakony’ erdejének, pártfogollak. Te fiamnak, ki remetelakotok’ szomszédjában nyugszik, sírját virággal ültetéd be, ’s azokat kegyes gonddal ápolod; végy most jóakaratért jóakaratot. Fogd kelevézem, ’s mielőtt csatára kelnél, forgasd meg azt háromszor fejed felett, ’s mártsd szügyébe az agyarasnak. Azután üss a’ kelevézzel háromszor a’ fészektartó cserfára, lehajol az mint nádszál elődbe, a’ nélkűl, hogy a’ hollófészekből egy csepp kicseppenne. Ám szedd meg a’ harmatnedvet. De rettegjen a’ kontár bűvösné, ki erdőségembe küldött veszélyre, ’s meglássa az is, ki mosdandik harmat-nedvemmel, ki eendik vadkanom’ nyelvéből, hogy tiszta és bűntelen legyen szíve!”

Úgy tőn Kelén, mint öreg varázs mondá. Bakony’ közepére érve, megtalálá szikla-csúcson, elszakasztva minden növényi tenyészéstől, a’ sudár cserfát, látá kellő tetejében az elhagyott hollófészket; de mielőtt alá férne, dühösen rohana felé, agyarát villogtatva, a’ tetemes vadkan. Kitére Kelén első rohantának, megforgatá a’ kelevézt feje felett háromszor, ’s ifjúi teljes erővel döfé azt a’ vadnak szügyébe. Hörögve adá ez ki páráját. Kiszakítá nyelvét Kelén és iszákjába veté. Azután megüté kelevézzel háromszor a’ cserfát, ’s lehajlott ez mint nádszál előtte. Zárt csészébe szedé meg Kelén a’ harmatot, és győztes szerelem’ boldog reményével tére meg a’ várba.

Éjre borult a’ nap, hogy haza ére. Ébren és nyugtalan, mint rossz lelkiösméret szokott, járt és kelt Thúz és Horka a’ vár’ egyik teremében, figyelve minden neszre, rezzenve minden zörejre. Elakadt ijedt álmélatban lélekzetök, a’ mint Kelén a’ csészével és vadkan’ nyelvével hozzájok belépett. „Isten hozott, jámbor ifjú – kiálta magát öszveszedve Horka, – kiért nem csekély aggódásban valánk. Jártod, mint látjuk, hiteles; majd látó atyánk hálásan fogja kezedbe tenni hű lyánya’ kezét.” Kelén, miután átadá hozásait, híve, remélve, boldogan tére ki a’ teremből, ’s elnyúgvék atyja’ lakában csendesen, mint ártatlanság, békés öntudat, és híven végzett kötelesség szoktak nyugodni.

„Így is jó – gondolá magában Horka, – a’ mi halad, nem múlik el; de atyám ne lásson világot.” A’ harmat-nedvvel maga mosódék, a’ vadkan nyelvet pedig férjének készíté meg. Le-hullának ugyan a’ pikkelyek mosott tagjairól Horkának, de azok helyett fekete holló tollak borultak testére; Thúznak pedig, utolsó falatjával, tagjai meredezni kezdének, ’s testét szinte a’ hajszálakig durva serték boríták el. Iszonyodva kezdi mindkettő tépni nyert test-borítékját; de mindenütt vér serseg a’ tépés után, ’s a’ fájdalom szűnni készté őket a’ tépéstől.

„Irgalom nélkűl vágatom négyfelé az undok banyát!” ordít dühében Thúz, rohan poroszlóival a’ czigány-viskó felé, berúgja annak korhadt ajtaját, de nem találja a’ czigány banyát; a’ viskó’ ágasán^* egy fekete macska ült hét cziczáival, szemeit Thúzra villogtatva; ’s ennek rémes miákolására borzadással csapá be Thúz az ajtót, ’s riada haza.

„Hálás szívvel öntözöm ma fiad’ sírja’ virágait, jótévő varázs!” kiált felébredtekor Kelén; kiszökik piruló hajnallal ágyából, ’s öntözni siet a’ sír’ virágait. „Nagyon szorgalmas vagy ma, fiam!” megszólal háta megett egy nyájas szózat.

Megfordúl Kelén, ’s a’ bakonyi tisztes öreget látja szelíd arcczal állani maga felett. „Hagyd ma az öntözést, fiam – mond a’ varázs; – szedd meg inkább virágaidról a’ mai harmat cseppeket csészébe. Add azt magának Helkának által, ’s ő ki ne adja a’ drága harmatot kezéből, hanem locsolgassa azzal atyjának szemeit; mert a’ te hozásod’ nedvéhez rossz akarat fért, édes fiam!” Úgy tőn Kelén, mint az öreg parancsolá; megszedé a’ sír’ virága’ harmatját, átadá azt magának Helkának, kinek ha leányi ápolása alatt öreg Rohán harmadnapra megpillantá a’ napnak rég nem látott világát, és igéző bájait egyetlenének – kedves Helkájának.

Hű leányi örvendezéssel fut be Helka nénjéhez és sógorához a’ kedves hírrel apja’ jobbúlása felől. Ártatlan lelk e nem bír rejtezni a’ titokkal, ’s a’ nős pár dühös boszúra forran. „Ki kell-e újra ejtenünk a’ hatalom-pálczát kezünkből – így dühöng – hogy az Rohán’ kezében Helka’ javára hajtson mindent, miért annyit fáradozánk? Remete laktól és lakositól árad reánk minden veszély; legyenek számüzöttek ezek, földig rontva amaz! – És lelegelve a’ sírhalom’ átkos virágai, feldúlva maga a’ sírhalom!” mond Thúz, ’s kirohan parancsot adni a’ pásztornak: hogy hajtsa az arany szőrű kecskenyájat lelegelni a’ sirdomb’ virágait; maga, poroszlóival a’ remete-lakhoz siet.

„Rontsátok földig a’ bűn-lakot!” ordít a’ poroszlóknak, ’s ezek rontásnak erednek. ,Megállj, Thúz! rossz apának rosszabb fia! – kiált a’ remete, laka’ ajtajába lépve – apád kiűze szép herczegségemből, te végmenedékem’ viskójából űzsz-e ki? Ismersz-e engemet?’ „Nagy bátyám! – kiált Thúz, eltakarván kezével halálszínű arczait – mellyik ellenes varázs hozott útamba ide?” Robaj, mint átzuhanó szélvész, riasztá fel őt a’ kétség’ ezen állásából. Az arany szőrű kecskenyáj tevé ezt, melly a’ sírdomb’ lelegelte után bőszűlten rohana égető szomjában a’ Balatonnak. Magán kivűl riad Thúz, hogy megtérítse, utána; de ím Bakony felől egyszerre iszonyú forgó vész kél, ’s nyájat és herczegfit Balaton’ habjaiba sodor. Nem látta egyikét is többé senki! A’ habok azóta is csak körmét hányják ki a’ partra, a’ hajdan híres nyájnak.

A’ várból leriadt Horka sírdombról szemlélé a’ veszélyt, ’s halva rogyék láttára tetejébe. „Elnémúltál-e, szép csengő szólású nő? – mond felette állva a’ Bakony’ hatalmas varázsa – szikla alá temetlek, hogy martalék légy szavaiddal holtod után, mint fösvény valál azokkal rimányaira a’ nyomorultnak, alázatos szózatira a’ szegénynek, nyögésire a’ betegnek, nyájasságira testvérednek, és öregsége’ panaszira gyengélkedő atyádnak. Légy rabfelelője minden kérdezőnek, tréfás játéka azoknak, kik látogatva a’ vidéket, szavaddal enyelegni vágynak. – Szikla alá temeté Horka’ holttestét a’ varázs, ’s e’ szikla-sírból felelget ma is a’ tihanyi visszhang! –

Öreg Rohánnak derűlt és kies lőn élete’ alkonya. A’ virág-harmat, mellyet Kelén gyűjte, megadá teljes világát szemének; a’ hű szerelem pedig, szinte az ifjúságig simítgatá öregsége’ ránczait. Betölt atyai örömmel tevé Helkájának kezét Kelén herczegfi’ kezébe, ’s a’ pár boldog lőn és igen gazdag, bár arany szőrű kecskenyáj nem tépdeli is többé Tihany’ halmain a’ gallyat; mert Zemúr, a’ testvérűző herczeg, magtalan hala el, ’s Kelén öröklé a’ herczegséget. Öszvekelés’ holdas estéjén, csolnakra ülének Kelén és Helka, magok közé vevék az arany szőrű gödölyécskét, vég ivadékát a’ hajdani nyájnak, ’s igért háláúl átnyújták azt Siónak, Balaton’ tündérének. Örömre derült arcczal fogadá Sió a’ hála’ ajándékát, ’s míg nymphái arany szőrét nyíregeték a’ gödölyének, ekként szóla a’ boldog párnak: „Idv nektek, hü szerelmesek, kik nekem is idvet hozátok! Tudjátok meg, hogy én hiú és büszke valék szépségembe, melly messze vidékekről csala imádókat elő. Én játszodoztam érzelmeikkel ’s titkon kigúnyolám azokat; viszont szerelmet fogadtam, ’s felváltó imádómnál megszegtem ledéren fogadásomat. Büszke szépségemet főképen arany hajfürtjeim tevék, ’s ki azokból emlékűl tőlem egy fürtöcskét nyere, nem szakadhata el többé szerelmemtől. Ezen hajfürtjeim’ illesztgetésével, változatos kötözésével töltém nympháimmal legtöbb időmet, ’s gonosz játékot űzék fürtöcskéim’ ajándékozásival. Többen levének imádóim közűl boldogtalan szerelem’ áldozati, míg én hideg maradék szivemben, hideg, mint téli fagyban habjaim. Igy ámítám Bakony’ hatalmas varázsának, a’ tisztes Kamórnak is egyetlen fiát, fürtöcskét adék emlékűl hajamból neki, hű szerelmi fogadást tevék ledér hiúságomban az ifjúnak, ’s csak hamar megszegem ezt is. Bakonyi hársvirág-vizet kértem volt tőle hajfürtjeim’ locsolgatására, hogy kedves illattal neveljem bájaikat; ’s azt hoza épen szekrénykében számomra, a’ mint esti homályban szint azon édes szavakat hallá vesztegetve tőlem más ifjúra, mellyekkel szívét elrablám vala. Elbúsulva öntözé el hárs-vizét, és mély bánatnak eredve jára kele a’ hegyek’ vadonaiban. Atyja, varázs hatalmával, legszebb hajadonok’ bájképeit tünteté álmai elébe – mind hasztalan! hajfürtöcském, mellytől nem szakadhata ’s szakadni sem ohajta, partjaimra csalá untalan. Egy reggel, közel azon helyhez, hol sírja fekszik, szikla-csúcsról lerohanva, élet nélkűl találta atyja, hű szívén tartva hajfürtömet.”

„Kamór’ atyai fájdalma leírhatatlan vala. Erdei pásztor-alakban jöve, holdas estvén, egy szekrénnyel hozzám, épen midőn új imádóim közt enyelgék. Eggyel szaporodik ezek’ száma, gondolám hiú örömmel magamban; eggyel vetélkedőink’ száma, gondolák az ifjak kedvetlenűl, a’ mint Kamór a’ csoporthoz érkezék. ,Alár, szép asszonyom, beteg – így szóla Kamór hozzám; – ím általam küldi számodra az ígért hársvizet – ’s átnyújtá a’ hozott szekrényt; – de ígéretedre emlékeztet ő is, asszonyom; szívedet, kezedet kéri.’ „Szívemet? – mondám hiú mosollyal – ki bírjon a’ makaccsal? Kezemet? minek azt megkötni korán, enyelgő rózsa-korban?” Nympháim csalfán mosolygának, imádóim javalló gúnyt kaczagának szavaimra. Sietek felnyitni a’ szekrényt; de ím a’ mint fedele könyű erővel felpattan, villám csattan felettem, hullámhegyeket torló szél üvölt tóm felett, undok sziszegés hat a’ szekrényből fülembe, ’s borzasztón vegyül a’ szél’ üvöltése közé. Elhal a’ mosoly nympháimnak, el a’ gúny-kaczaj imádóimnak ajkain, rémület száll ezek’ helyébe minden arczra; mert ím a’ szekrényből egyszerre undok kígyók pattognak vállaimra fel, egy percz alatt lelegelik szép arany hajszálaimat, ’s helyökbe viczkándó karikákban magokat aggatják fel. ,Viseld Bakony’ kigyóit, ledér asszony! – szól Kamór, varázsi alakjára változva, borzasztón, mint hegyközi menydörgés, – viseld atyai átkomúl mind addig, míg hű szerelem, mellyet gúnyolál, önkényt nem adandja hajfürtjeidet vissza, mellyekkel gonosz tréfát űzél. De megbánás’ kigyója marja addig egyszersmind hűtlen szívedet is; mellyet látása tápláljon, általad elölt fiam’ sírhalmának partodon.’

„Nem terhellek, jámbor pár, kiállt kínaim’ felhordásával tégedet. Gyakori csalódásaim még inkább nevelék azokat, ’s kétséggel rémítének immár, a’ mint titeket külde békűlt sorsom felóldozásomra. Mert ámbár habjaim nyelék vala el az arany szőrű nyájat, nem használa az nekem semmit, nem hű szerelem nyújtván azt önkényes ajándékúl. Idv nektek, hű szerelmesek, kik nékem is idvet hozátok!”

Az alatt, míg szóla Sió, egymás után pattogtak le a’ habokba vállairól az undok kigyók, ’s feltartva fejeiket úsztak ki a’ Bakony felé. Sió’ nymphái, végezve a’ nyírést, díszesen felillesztgették a’ nyert arany szőrt fejére, ’s ím, a’ tündér igéző kellemben, hálaköny-rezgő szép szemekkel állott a’ boldog szerelmi pár előtt. Nyájas erdei síp’ bájhangja szólalt meg távolról a’ hegyekből, ’s az azon táj felé fordított szemek, az ezüst szakállú tisztes Kamórt látják közeledni a’ tó felé. „Béke és bocsánat neked, Sió, szép tündére Balatonnak! – igy szól, parthoz érve, a’ varázs; – feloldott a’ hű szerelem főd’ és szűd’ kigyóitól. Fiam’ sírját Bakonyba tevém immár által. Jer, lépj ki habjaid közűl, ünnepeljük partodon békülésünket!”

A’ hű szerelmi pár közt foga Sió a’ csolnakban ülést; örvendő nymphák repülének azzal part felé, Bakony’ irányában. Partra kelve, leborultan fogadá a’ pár a’ varázs’ és tündér’ áldásait. „Adjuk késő időknek által békülésünk’ malasztját – szól Kamór ’s földre hajítja zöldellő cser ágát; – e’ helybe gyűljenek hegyeim’ érczeinek legjótékonyabb erői!” ,És vizemnek legjótékonyabb forrása!’ szól arany buzgányos nádját Kamór’ cser-ága mellé hajítva Sió – és ím, a’ két hatalmas szellem’ áldó szavára felbuzog gazdagon Füred’ jótékony érczes forrása, ’s áldja őket e’ malasztért ma is a’ hálás emberiség!